Az óceán túloldalán [Ereri] – 23,5. fejezet (kiegészítő fejezet; 90+ manga spoiler)

Sziasztok!

Hoztam egy nagyon rövid kiegészítő fejezetet Az óceán túloldalán című történetemhez. Ebben a fejezetben Abel Reissről olvashattok majd egy kicsit, hogy jobban megértsétek, pontosan mi is történt vele valójában, és hogy jutottunk el oda, ahová.

Figyelmeztetés: 90+ manga spoiler, Levi/Abel (még ha tiszavirág életűen, de akkor is megjelenik a páros – ne utáljatok érte annyira)

Megjegyzés: Ismételten késtem a fejezettel, de azért igyekszem… :D És hamarosan mangafejezet is, ne felejtsétek el!

(A fejezet végén megint csicsergek egy sort.)

---

 

23,5. fejezet

 

Karl és a Világ Királynője

 

Gyerekkorában hallotta először – kellemes, mély hang volt, valakiére nagyon emlékeztető. Eleinte nem tulajdonított neki jelentőséget; az anyja is azt mondta, a gyerekek gyakran találtak ki maguknak képzeletbeli barátokat – így hát Karl is amolyan képzeletbeli barát lett Abel kicsi világában. Ő ültette el benne azokat a furcsa gondolatokat, amik az erőről szóltak, ő vette rá, hogy tegye le a rongybabát, és próbálja magát jobban belevonni az eseményekbe.

Uri bácsi Friedát részesítette előnyben. Nem Urklynt, aki csakhamar Frieda fölé nőtt az egyik nyár alatt, véletlenül sem Dirket. Frieda számított, és a családban mindenki vele foglalkozott. Az apjuk, az anyjuk, a nagybátyjuk… Még a család kutyája, Kenny is megemelte a kalapját a „kisasszonyka” előtt, ahogyan ő fogalmazott, és néhanapján Uri bácsi irodájában arról sugdolóztak, mi lesz majd, ha „lejár az idő”.

Az idő…

Abel gyűlölte az „időt”. Hamar megfogadta, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogja átörökölni az erőt Uri bácsitól, sem a testvéreitől, ha esetleg Uri bácsi már átadta volna a „szörnyeteget”.

A sors iróniája, hogy néhány év alatt ő maga is mennyit változott.

A fülébe suttogták a bűnre csábító szavakat, a hang az elméjében egyre inkább egy olyan út felé terelte, amire soha sem akart rálépni – és aztán Uri ideje letelt, Frieda átörökölte az erőt, felnyitotta a szemét… és a hang az elméjében üvöltött, amiért nem talált utat a megfelelő testbe.

Abel nem értette.

Semmit sem értett.

Királynőnek kell lenned – mondta neki Karl. A falak uralkodója, a világ királynője. A nővéred tizenhárom évet kapott, a tizenharmadik év végére csonttá és bőrré fog aszalódni, az enyészeté lesz… S ideje vége felé érkezve nem marad más lehetőség számára, mint az öngyilkosság. Ez az, amit a családotok évszázadok óta csinál. Újra meg újra átadja az erőt egy újabb meg újabb hordozónak. Frieda is ezt fogja tenni.

Királynőnek kell lenned, csengtek a szavak Abel fülében. Királynőnek, miközben nem akart az lenni, versenyzőnek, miközben sosem akart rosszban lenni a testvéreivel. Magán érezte Dirk rosszalló tekintetét, valahányszor összeszólalkozott Friedával vagy Floriannal, s amikor kutyának nevezte az Ackerman család tagjait, tisztán tudta olvasni a csalódottságot is idősebb testvérei arcán.

Ne törődj velük – mondta ekkor neki Karl. Te királynőnek születtél, mindenki fölé magasodsz.

De Abel nem ezt akarta, nem erre vágyott.

És mégis Karl akaratának megfelelően cselekedett.

Voltak pillanatok, amikor nem tudatosult benne, hogy Karl akarta, hogy megtegye, hogy ő vágyott rá olyannyira, hogy nem fogta vissza magát, nyomban cselekedett. Ellenszegülni Frieda akaratának, megindulni az óceán túloldalára… Gyűlölettel csöpögő hangon beszélni Eren Jaegerrel, megvetni a fiú puszta lényét is.

Volt egyáltalán olyasmi, amit ő akart?

Amikor a karját nyújtotta Levi felé, és a férfi a nyakát csókolta, s mindketten a falnak préselődtek… Talán azt akarta ő igazán, talán akkor érezte azt először, hogy a nyomás eltűnt az elméjéből, s Karl mintha mélyen elszunnyadt volna.

Az eskü – gondolta. Az első király esküje nem fog többé.

És ez még jóval azelőtt volt, hogy Frieda felszabadította volna az embereket. Jóval azelőtt, hogy napvilágra hozta volna az elveszett emlékeket, Abel Karl árnyékában rájött, hogy mi folyik a világukban, ám nem tudott kikerülni az elméjét elnyomó irányítása alól.

Aztán valamikor megsemmisült.

Vajon mikor? – tűnődött el. Mikor váltam végleg Karl Fritzé?

Most már nem tudta megmondani, hogy melyikük volt Karl, és melyikük volt ő. Karl a lénye részévé vált, köré fonta a hálóját, nem eresztette, és Abel cselekedett, sürgette az idő, hogy óriássá változzon, megérezte Frieda vesztét. A szérum, meg kellett találni a szérumot! És aztán megtalálta, és amikor mindenki visszautasította, hogy segíteni fog, egyedül csak az a szerencsétlen, naiv fiú ismerte el az igazát…

– Most már tudom, mi a feladatom – mondta neki határozottan. – Az ördögöt kell szolgálnom.

De az ördög nem én vagyok – rázta a fejét Abel. Én a királynőd vagyok.

De nem számított, Floch – mert talán így hívták – átadta neki az injekciós tűt. Királynőnek hívta, Ördögnek az ördögök között, Eldia egyetlen, igaz megmentőjének, aki talán el tudja végleg söpörni a világban uralkodó iszonyatot.

Abel a kezébe vette, nem remegett, nem érzett félelmet, csak a dicsőséget. Annyira régóta várt erre a pillanatra! Kétezer éve, két hosszú ezer éve, és most mindent jól fog csinálni. Ha Floch azért született a világra, hogy az Ördögöt segítse, ő maga azért, hogy elhozza a békét a világra. A falak uralkodójaként, a világ királynőjeként ő volt az utolsó remény, az egyetlen, aki valóban felszabadíthatta Eldiát.

Legyen vége a szenvedéseteknek, drága barátaim.

Legyetek szabadok – szegte fel a fejét. Legyünk azok mind, együtt. Örökkön-örökké. És lassan a bőrébe nyomta a tűt, és a sárgás fény volt az utolsó, amit még látott, mert akkor felragyogott, s hirtelen forróság ölelte körül, forró és rémes lázálmok lettek rajta újjá, és Karl eltűnt az elméjéből, a nyomasztó képek, pillanatok ellenére fölszabadult, visszakapta a régi énjét, azt az Abelt, aki lenni akart.

És akkor…

Tudatosult benne az is, hogy mit kell tennie.

A szabadság ellenére feladat várt rá, egy küldetés, amit be kellett fejeznie.

Miután megölte a nővérét, úgy ébredt fel, hogy semmire sem emlékezett. A szabadság íze eltűnt a szájából, megkeseredett, és a távolban mintha egy léghajót látott volna, egy nagyobbat a sok közül, amint lassan hagyta hátra Paradis, az ördögök lakta szigetét. Abel meztelennek érezte magát, meztelennek, és nagyon is fázott, és akkor Floch megjelent, ráterítette a köpenyét, úgy nézte, mintha nem is királynőt, hanem istennőt látott volna maga előtt.

– Csak ennyi? – tápászkodott fel Abel. Összébb húzta magán a köpenyét, a szeme örvénylően fénylett. Ó, Karl, már megint itt vagy, akarta gondolni. Végül inkább végighordozta a tekintetét az egybegyűlteken. Az eszüket vesztett óriásokat megölték, a Felderítő Egység tagjaiból alig maradtak csupán, akik igaz királynőjüket kívánták szolgálni. A Katonai Rendőrség nagyrészt megmaradt, ők tudták, mi a kötelességük.

Mindig is ők voltak hozzám hűségesek – emlékeztette magát. A belső kör… Nem véletlen, hogy bennük bíztam a legjobban. Nem véletlen, hogy én magam is a Katonai Rendőrséghez csatlakoztam egykor.

Floch leszegte a fejét, komoran bólintott.

– Sajnálom – mondta. – A többiek elmenekültek.

– De vajon hová? – ráncolta a homlokát Abel. – Miért ennyire ostobák az emberek? Miért nem fogadják el az ajándékot, amit nekik adni készülök?

– Mert nem értik még azt, amit mi – bátorkodott megjegyezni egy másik katona. – Mi tudjuk, fenség, hogy ön Eldia igaz vezetője.

– Az egyetlen – toldotta meg Floch –, aki felszabadíthat minket.

– Az egyetlen – ismételte Abel szórakozottan. A fiúra gondolt, aki Floch állítása szerint megszerezte számukra az injekciós tűt a szérummal egyetemben. Hogy nem jött rá, hogy ő az? Hogy nem látta a lányban sem soha, hogy kicsoda az? Hogy lehettek mind ennyire vakok?

Valószínűleg úgy, ahogy bennem sem látták Karlt.

– Hm, az egyetlen. Igen, valóban én vagyok az – mormolta. – De addig, amíg ez megtörténik, rengeteg dolgunk van. – A keze a hasára simult.

Mikor Levi a földre lökte, fájdalom cikázott végig, olyasvalamit érzett, amit nem kellett volna. Valami olyasmit, amit Karl szerint régóta éreznie kellett volna, ha a világot akarta megmenteni. Mert a világ csak addig volt biztonságban, amíg létezett óriáserő. Amíg az Alapító Óriás hordozója használta az óriása erejét, s Koordinátorként rendet teremtett.

Az erőt tovább kellett örökíteni.

Tizenhárom év, ennyit kapott Abel.

Ennyit kapott Karl.

De Karl halhatatlan volt, ha úgy tetszett.

Mind halhatatlanok vagyunk – gondolta –, hisz megkóstoltuk Ymir erejét. A hordozók sosem halnak meg, minden újra meg újra elkezdődik, és mi mind újra meg újra együtt vagyunk. Érzem az elődjeimet én is… Érzem Frieda gyönge erejét, érzem Grisha Jaeger megbotránkozását.

Tágra nyílt a szeme, mosolyra húzódott az ajka.

Téged is érezlek… Eren Jaeger.

És ez még inkább felbosszantotta.

Te vagy az egyetlen – simított végig a hasán –, akinek soha nem lett volna szabad birtokolnia ezt a csodás erőt. Te vagy az, aki árnyékot vet valamennyi hordozó elméjére. Aki megmérgezi a világot… és elpusztítja mindazt, amit oly’ nehezen megteremtettünk.

Floch felé fordult, kedvesen mosolygott rá.

– Szeretnél király lenni? – kérdezte tőle. Floch erre meghökkent.

– K-király? – hebegte. – É-én?

Abel megvonta a vállát. Mindegy volt, hogy kicsoda.

Valaki.

Akárki.

– Igen, te – mondta, s legyintett egyet. – Szükségem van valakire, aki felneveli helyettem a lovászfiú fattyát…

---

Megjegyzés: Muszáj volt megírnom ezt a kis kiegészítő történetet, hogy ne sokkoljalak benneteket annyira. IGEN, a gyermek nem Levié, mindenki megnyugodhat. Azért ennyire én sem durvulok. :D

Floch adta az injekciós tűt és a szérumot Abelnek, DE Flochnak valaki más szerezte meg. Ki fog derülni, kicsoda, nem is olyan soká’.

És igen, egyáltalán nem ismerjük az igazi Abel Reisst.

Karl Fritz esküje nem több egy blöffnél – legalábbis az eredeti történetben –, ami ahhoz kellett, hogy rettegésben tartsa az óceán túloldalát a kolosszális méretű óriások létével, akik a falat alkotják, és hogy mindenképpen megvalósítsa a falakon belül élők számára a tökéletes békét. Ha úgy tetszik, a „Paradicsomot”. Ő és az utódai is elfogadták volna Eldia végleges bukását, ha Marley csapást mért volna rájuk, de élete hátralevő éveit reményei szerint békében élhette.

Az ideológia ez alkalommal nem irányította Friedát, viszont annál is inkább mutatkoztak a jegyei Abel elméjében. Minden hordozó kapcsolatban áll egymással, legyen szó múltról vagy jövőről – Abel képes volt hallani Karl hangját, mivel a jövőre nézve az Alapító Óriássá vált. (Csakúgy, ahogy Eren is álmodott Krugerről és Kiyomiról jóval azelőtt, hogy átörökölte volna a Támadó Óriás erejét.)

Kérdés: vajon megmaradt csak blöffnek Karl esküje, vagy Abel igenis tehet valamit, hogy megóvja a falakon belül maradt emberek életét a rájuk leselkedő ellenségtől? A „Remegés” lehet, hogy mégiscsak létezik…

Folytatás szeptemberben.

A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 13. felvonás (90+ manga spoiler)

13. felvonás

 

„amelyben szó esik bizalomról, és megszületik egy újabb döntés”

 

Zeke terve egyszerű volt és borzalmas, Eren nem tudta elképzelni, hogy egyezhetett bele Levi hadnagy ilyesmibe. Az Alapító erejét át kellett örökíteni valaki olyanra, akit nem kötött az ideológia, az majd kirobbantja a falakban lapuló kolosszális méretű óriások, azok pedig megkezdik vándorlásukat a világban – léptük nyomán minden fel fog perzselődni. Egyedül Paradis szigete fogja túlélni a brutális pusztítást – a falak mögé zárkózva, elszigetelve a világtól maradnak fenn, és gyakorlatilag nagyhatalommá emelik ötven év elteltével Eldiát. Nem lesz ellenfelük, hiszen senki sem marad életben rajtuk kívül, s eljön a béke, Ymir népe végre megpihenhet.

Ez a „csodálatosan zseniális” terv természetesen nem tartalmazta az erő visszaadását. Az erőt nem lehet visszaadni, állította Zeke makacsul, és fáradtan sóhajtva nézett végig öccse alakján. Talán ez volt az utolsó esély. Adott Erennek még egy utolsó esélyt, hogy jól döntsön, Eren azonban nem akart élni a lehetőséggel.

– Tehát… Paradis oldalán állsz? – kérdezte remegő hangon. – A saját öcséd ellen fordulsz?

– Inkább te fordulsz a tulajdon bátyád ellen – felelte erre Zeke; szeméből sütött a csalódottság. – Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogod tenni.

– Én nem gondoltam volna, hogy pont te legyél ennyire ostoba! – kiáltotta. – Még Mikasa és Armin is megértették! Még Ackerman francos új osztaga is érti, hogy mit kell tenni! Nem azt, amit Frieda akar!

Zeke-nek a szeme sem rebbent.

– Nem akarlak bántani, Eren – mondta, a hangjában gyengédség bujkált. – Nem felejtettem el, hogy ki vagy. Az öcsém vagy, Eren. Az öcsém, aki össze van zavarodva… Aki azt hiszi, ha megy a saját feje után, minden helyre fog jönni. Hogy megoldhatja teljesen egyedül… Nélkülem…

Eren jeges pillantással jutalmazta meg.

– Sok mindent meg tudok csinálni nélküled is, Zeke – közölte vele fagyosan.

– Valóban. – Bátyja szórakozottan bólintott. – Meg tudod csinálni, ez igaz, de nem eléggé jól, márpedig háborúban állunk, Eren. Egy háborúban nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak valamennyire vigyük véghez a tervünket. Abban a hiszemben lennél, hogy csak Marley az ellenségünk? Te magad is láttad, hogy szeretett szülőföldünknek is miféle ellenségei voltak. Gondolj csak a Slava erődre. Gondolj arra, miféle fegyverekkel kellett szembenéznünk. Léteznek már olyanok is, amik megbirkóznak az óriások erejével. Gondolj arra, hogy pusztán a Felderítő Egység hány óriással győzött, kiket tudott leteríteni. Bertolt, Annie, Lady Tybur… – sorolta. – Jelenleg mind Paradis kezében vannak az óriásaik, pedig ők nem is tudták először, mivel állnak szemben.

– A világ…

– A világnak pusztulnia kell, Eren. Megérett már a pusztulásra.

Eren felszisszent.

– Őrült vagy – suttogta döbbenten. – Ez az egész egy őrület. És én még ki akartalak szabadítani…

– Ha lenne más módja a győzelemnek… – Zeke hangja óvatossá vált, valami felcsillant a tekintetében. – Ha lenne más mód, azt hiszed, nem azt választanám?

Tehát lenne más mód? – ráncolta a szemöldökét Eren.

Zeke-nek volt egy terve, és most mindketten nagyközönség előtt álltak.

Zeke-nek lenne még egy terve? Egy igazi terv?

Visszafojtotta a lélegzetét. Úgy érezte, nem maradt más választása.

Összeakadt a tekintetük, próbálta belőle kiolvasni az igazságot. A bátyjának voltak titkai, olyanok is, amiket nem kötött senki orrára. Olyanok, amiket biztosan Levi hadnagy előtt is elhallgatott. Ezekre utalt volna? Vajon felfigyelt még rajta kívül valaki más is erre a kis közjátékra? Levi hadnagy gyanakodott volna Zeke-re? Mit tenne, ha ugyanúgy választásra kényszerülne, mint Eren?

– Ne mozdulj, Eren – fenyítette a hadnagy. – Mégiscsak Zeke öccse vagy, nem szívesen nyársalnálak fel a kardomra – lendítette meg fegyverét. Ha ezt fenyegetésnek is szánta, és teljességgel komolyan is gondolta, Eren nem érzett félelmet.

– Az a baj, Zeke… – sóhajtott fel –, hogy neked nem kellett volna ellenem fordulnod. Mielőtt félreértenéd – emelte fel a kezét, mikor Levi tett egy lépést előre, és már iramodott is volna meg felé, hogy harcképtelenné tegye –, én sem felejtettem el, hogy ki vagy. Tudom, hogy a bátyám vagy, éppen ezért nem akarlak bántani. Nem fogok harcolni ellened – jelentette ki nyugodtan –, de nem várhatod el tőlem, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna.

– Ezt hívják patthelyzetnek – hunyorgott rá fivére. – Akkor meg mit szándékozol tenni, öcsi?

– Amiről te beszélsz „terv”, az valójában Frieda terve. – Eren tisztán emlékezett, mit mondtak a többiek, amikor összegyűltek tanácskozni. – Nem tudom, pontosan mi jár a fejedben, de nem kellene ennyire alábecsülnöd. Számítottam rá, hogy ez fog történni, még ha nem is akartam elhinni. Kényelmes ebben az erdőben, mi? Kivontad magadat a forgalomból. Paradis megássa a világ sírját, és még csak felelőssé sem lehet tenni téged, hiszen te magad nem csináltál semmit. Csak várod a percet, amikor átörökítheted az erődet valaki másra. Valaki olyanra, gyanítom, aki a királyi család tagja, hiszen mindketten tudjuk jól, mitől olyan különleges a Bestiád. Azért, mert Fritz vére csörgedezik az ereidben.

– Eren…

– Nem! – Eren dühtől remegő hangon vette el a lehetőséget testvérétől, hogy megvédje magát. – Elég volt, Zeke. – Fölemelte a kezét, jobb tenyerén mélynek tetszett a seb, amit a kardja élével ejtett korábban – mindeddig nem látszott, ahogy vékony csíkban folyt le a vére. Most, hogy megnyitotta az öklét, és nem erőlködött, hogy kordában tartsa a folyást, még jobban szétnyílt a seb; vére ömleni kezdett, a felderítők közül pedig többen levegő után kaptak, ahogy megérezték vesztüket.

Biztosítanom kell – kattogott az elméje –, hogy azt higgyék, Zeke az ő oldalukon áll. Azok után, amit tett, biztos vagyok benne, hogy nem bíznak meg benne annyira… Még akkor sem, ha jelenleg Levi hadnagy támogatását élvezi. Ha tényleg volt egy másik terve, vajon azután is Levi támogatását élvezni? Minduntalan ide kalandoztak vissza a gondolatai; torkát összeszorította az aggodalom. Egy Ackerman ellen csak egy Ackermannak volt esélye… és Mikasa itt lapult a közelben, várta a tökéletes pillanatot, hogy Eren jelt adjon neki, és támadhasson… Vajon szükség lesz rá? Meddig kell elmenniük, ha meg akarják menteni a világot, és be akarják fejezni a küldetést?

– Eren! – Hallotta a bátyja figyelmeztető kiáltását, látta, amint Levi hadnagy előrelendült… De minden olyan gyorsan történt, hogy senki sem tehetett semmit. Egyetlen pillanat – egyetlen döntés; nem több, nem kevesebb. Levi kardjának éle súrolta a nyakát – az aranysárga szikrák addigra már pattogni kezdtek a teste körül, és Levi is észlelhette a vesztét, mert azonnal ösztönösen hátrébb ugrott, Zeke pedig… Zeke gyakorlatilag kettőjük közé vetette magát, szeme aranyként izzott fel az átváltozás erejétől, és olybá’ tűnt, mintha a testével védelmezte volna a hadnagyot, miközben körülöttük mindent és mindenkit a magasba röpített a detonáció…

A két óriás kidöntött fák között egyenesedett fel. Mindkettőjük teste füstölgött, Zeke tenyerét szorosan a földnek támasztva tartotta, így mentette meg a hadnagy életét. Körülöttük szétszaggatott vagy elevenen sült tetemek hevertek szerteszét – azok a felderítőknek, akik mostanáig Zeke-et őrizték a királynő utasítására, esélyük sem volt, hogy életben maradjanak, minek után Zeke és Eren egyszerre változtak át. De nemcsak ők pusztítottak: távolabb tőlük, a hatalmas fák erdejének egy része is teljesen megsemmisült, ahogy a Kolosszális Óriás hatalmas, forró teste kitűnt a rengetegből. Abban a pillanatban, amikor Eren szétnyitotta az öklét, és megjelentek az első szikrák, Armin megértette, hogy most kell cselekednie, és a saját átváltozásával Zeke-hez hasonlóan a védelmébe tudta venni Mikasát és Floriant. Az árulás egyértelmű volt, nyílt és erőteljes, mégsem volt szükség fegyverekre – a felderítők halottak voltak, Zeke pedig a földre szorította Levi testét. Ha a férfi sértetlenül is megúszta – márpedig Eren nem kételkedett benne, hogy Zeke idejében reagált, és így a hadnagy egyetlen karcost sem szenvedett el –, akkor sem tehetett bennük kárt; teljesen ki volt szolgáltatva a Bestia erejének. Hiába volt Ackerman, az óriások túljártak az eszén. Zeke és Eren közösen döntöttek afelől, hogy megölik a felderítőket, Zeke pedig egymaga döntött úgy, hogy nem hagyja meghalni Levit.

– Ennek nem így kellett volna elsülnie… – mormolta végül Zeke; hangja mélyen szólt és karcosan. – De nem hagytak más választást, nem igaz? Háborúban állunk, és ebben a háborúban nem létezik „jó” és „rossz” oldal. Mi a saját oldalunkon állunk, nem igaz, kisöcsém?

Eren kitépte magát az óriása nyakszirtjéből, nekitámaszkodott a Támadó testének. Arcán vörösnek és mélynek tetszettek a barázdák, az óriássá változás egyértelmű jelei, testét pedig fáradtnak érezte, noha nem kellett csatába vonulnia a testvére ellen. Elérkezett az igazság pillanata, az merítette ki annyira, hogy majdnem megcsúszott a tenyere, ahogy megkapaszkodott az óriásában. Soha életében nem gondolt bele, hogy valaha is szembe kell szegülnie a bátyjával… Most, hogy majdnem megtörtént, megrémisztette a lehetőség. Zeke egy olyan ember volt, aki egész életében támogatta. Aki kihúzta a bajból, szemrebbenés nélkül hazudott a kedvéért mások előtt, hogy aztán, ha kettesben maradtak, alaposan leteremtse, és aki gondolkodás nélkül a megmentésére sietett, valahányszor harcolniuk és ölniük kellett Marley nevében.

Ha most tényleg elárultál volna, azt nem éltem volna túl… – nézett mélyen a Bestia szemébe. Sok mindent meg tudok csinálni nélküled is… De szükségem van rád. Nélküled már nem vagyok ugyanaz… Nem vagyok az a fiú, akit annak idején elhoztál erőszakkal Shiganshinából. Nem vagyok az a fiú… és ezt mindenki kezdi belátni. Mikasa, Armin… Úgy választottak engem, hogy tudják, már nem az vagyok, akinek megismertek. De hajlandóak elfogadni ezt az új énemet is, amely végérvényesen és visszafordíthatatlanul elkötelezte magát a saját oldala mellett. Harcos vagyok és katona is… Szabad vagyok, a magam ura.

Zeke felsóhajtott.

– Felnőttél, Eren – mondta lágyan. Eren úgy képzelte, az óriása belül talán mosolygott is. Talán éppenséggel büszkén mosolygott, hiszen a pillantása is melegségről és büszkeségről árulkodott. Megszűnt a remegése, ahogy a Támadót fogta.

– Van egy másik terved is, jól sejtem? – Ellentmondást aligha tűrően kérdezett; Zeke kezdett az agyára menni a titkolózásával. – Az erő nem maradhat Frieda kezében, ezért úgy döntöttünk, elragadjuk tőle. Mindannyian – hangsúlyozta – döntöttünk így, Zeke. A harcosok… Mindannyian támogatnak benne. Nem tudom, eljutott-e hozzád ez a hír… Pieck, Galliard… Reiner… Szövetséget kötöttünk, Zeke. Megtörtént, amiről azt hittük, sosem fog megvalósulni: félretettük a nézeteltéréseinket, megbocsátottunk egymásnak, és készen állunk rá, hogy ezt a háborút közösen vívjuk meg.

– Nemcsak Frieda jelent veszélyt… Nemcsak az őt támogató emberek veszélyesek, és nemcsak Marley az… Te nem ismered úgy a világot, mint én, kisöcsém, de az egész világ ellenünk van. Ez a világ megérett a pusztulásra, ezt nem véletlenül mondtam. Van egy tervem, ez igaz, de… nem garantálom, hogy sikerrel fogunk járni.

– Ha nem próbáljuk meg, nem tudhatjuk.

– Úgy van. – Zeke most biztosan mosolygott. – Történjék bármi, Eren, én sosem foglak elárulni… Ezt az egyet vésd jól az eszedbe. Legyen bármilyen kegyetlen is ez a világ, a bátyád segítségére mindig számíthatsz. Ahogyan tudom jól, hogy én is minden körülmények között számíthatok rád, kisöcsém. Kérlek, bocsáss meg, amiért annyi éven át eltitkoltam előled az igazat. Amikor kimenekítettelek Shiganshinából, nem tudtam, mit teszek. Nem tudtam, kihez legyek igazán hűséges.

– Nem tudtad, hogyan lehetek az öcséd, ha Paradis szigetéről származom. – Eren bólintott. – Világos – mondta. – Azért választottad az emlékeim törlését, mert nem hagyhattál magamra. Az anyámat felfalták, apa eltűnt… és az óriások ott voltak körülöttünk, és te féltél, hogy valami bajom fog esni, igaz? Nem akartad, hogy magamra maradjak. Hogy teljesen egyedül legyek a nagyvilágában… de tudtad azt is, hogy nem hozhat csak úgy Marley nyakára egy kiskölyköt. Egy olyan kölyköt, amilyen én is voltam gyerekként: lobbanékony természetű, akaratos kiskölyök, aki nem fogadott szót, és akit nem érdekelt, ha megszidták. Ha nem törlöd az emlékeimet, Marley gondoskodott volna róla, hogy ne legyek annyira indulatos, igaz? A könnyebb utat választottad, és egy nap… elárultad volna, igaz? – kérdezett rá végül csendesen. – Ha nem bukkan fel Armin… Elárultad volna, igaz? – És mikor Zeke óriása igen helyett bólintással felelt, különös hang tört föl a mellkasából, a megkönnyebbülés szaggatott sóhaja. Mintha mázsás súly gördült volna a válláról… Tudta, hogy Zeke-kel az oldalán bármire képes lesz. Tudta, hogyha a barátai támogatni fogják, nincs mitől félnie. Éveken át küzdöttek együtt a harcmezőn, úgy ismerték egymást, mint a saját tenyerüket. És ami az új szövetségeseit illette, lehet, hogy mindannyian sokat változtak, de Mikasát és Armint attól ugyanúgy közel érezte a szívéhez, mint gyerekkorában. Az emlékeket nem lehetett csak úgy kitörölni. A jelent és a múltat összevegyítve kötöttek szövetséget, valami olyasmit készültek megmutatni a világnak, amelyre mindezidáig még nem volt példa.

– És most mi legyen, Zeke? Hogyan tovább? Még hány ártatlan ember vére fog tapadni a kezünkhöz, amíg meg nem értetjük a világgal, hogy az eldiaiak nem jelentenek veszélyt… Hogyan tehetnénk ezt… – hagyta annyiban; az idegesség szüntelen kaparta a torkát. Valami olyasmire készültek, amit mások egyszerűen csak úgy neveztek, „lehetetlen”; amely, ha mégis sikerül, maga lesz a „csoda”.

Zeke előbújt az óriása mélyéből, szorítása Levi hadnagy teste körül enyhült. Eren letekintett, az ajkába harapva vette észre a férfi kezét, amint kinyúlt Zeke ujjai között, s a földbe markolt. Zeke figyelmét sem kerülte el, az óriása szeme felvillant egy pillanatra, erősebben szorította a földnek. A hangos nyögés, amelyet Levi hallatott, szemlátomást megrendítette Zeke-et.

A két testvér tekintete megállapodott végül egymáson; Zeke arca magabiztosságot sugárzott. Elmúlt a fenyegetettség érzete, hűséges fivér szólt most hűséges fivérhez.

– Bízol bennem, Eren?

– Na és te bízol bennem, Zeke? – kérdezett vissza.

Zeke szája szegletében futó mosoly bújt meg.

– Igen – felelte. – Az öcsém vagy.

– Te pedig a bátyám. Bízom benned.

– Akkor menjünk! – intett. – Jól mondtad: nem halogathatjuk tovább, most azonnal Frieda királynőhöz kell mennünk, mielőtt túl késő lesz… Az erőt el kell tőle ragadni, és utána… Hizuru az a hely, ahol jelenleg bujkáltok, jól sejtem? – Eren óvatosan bólintott egyet. Folyton emlékeztette magát rá, hogy Levi mindent hall, és még korántsem bizonyosodtak meg afelől, hogy kinek az oldalán áll. Zeke viselkedését elnézve talán Zeke maga sem tudta, hogyha eleresztené, vajon nem kell-e majd szembenézniük a legendás Ackerman-erővel.

De ha te bízol bennem – gondolta –, akkor én is bízhatok benned. Ha te úgy döntesz, megbízol benne, akkor én is belé fektetem a bizalmamat. Ilyen egyszerű. Rajtad áll vagy bukik a dolog, Zeke. Ezt a döntést te fogod meghozni, nem én.

– Menjünk. – Hangosan csak ennyit mondott. Zeke-re várt, mire testvére lazított egy kicsit a szorításon, és ahogy összeakadt a tekintetük, sok mindent ki tudott belőle olvasni. Zeke időt kért, lehetőséget, hogy tárgyaljon Levijal, hogy megértesse vele a küldetésük fontosságát, Eren pedig megadta neki. Menjünk, gondolta. De várok rád. Hagyom, hogy kettesben beszéljetek… És aztán, ha döntöttél a sorsa felől, folytatjuk a közös utunkat.

A Kolosszális hatalmas teste füstölgött – Armin arcán mély nyomokat hagyott az átváltozás. Eren remegve csúsztatta a tenyerébe a kezét, izzadt ujjaik összekulcsolódtak. Armin megszorította, fáradtan mosolygott. Győzelmet értek el, de nem a végső győzelmet – az még váratott magára. De Armin büszke volt rá; a szeméből csak úgy ragyogott valami megmagyarázhatatlan érzelem, impulzív és szívmelengető, hogy Erennek nyelnie kellett, és uralkodni magán, mert hirtelen sírni támadt kedve.

De nem fogok – döntötte el. Erős maradok.

Élesen szívta be a levegőt, görcsösen szorongatta Armin jobbját.

– Ismered Zeke tervét? – Armin egyszerűen kérdezett. Egyszerűen, egyenesen és őszintén. Eren éppolyan egyenes és őszinte választ adott, nem látta értelmét, hogy tiltakozzon. Megrázta a fejét, és nemet suttogott. Fogalma sem volt, mit tervezett valójában Zeke, mégis a kezébe helyezte az életüket, a világuk sorsát, mert megbízott benne. Mert fivérek voltak, és Zeke világéletében azért küzdött, hogy jobbá tegye az életüket. Hogy megmentse Eldiát.

– Jól van. – Armin érintése az arcán finom volt, simogató és gyengéd. – Ha azt mondod, hogy bízhatunk benne, akkor bízni fogunk.

Eren bólintott.

Bízni…

Armin kezét szorítva, lassan megindultak a kidőlt fák között.

Frieda – gondolta.

Jövök.

---

Megjegyzés: Majdnem elfelejtettem frissíteni, annyira jellemző rám. :D Viszont rossz hír, ez az utolsó megírt fejezet, a többiből már csak néhány jelenet íródott meg előre. Mindenféleképpen szeretnék ráállni erre a projektre, és minél hamarabb befejezni. Nem bánom, hogy újra kellett írnom ezeket a részeket, jobban szeretem így, hogy merre halad a történet, remélem, nektek is tetszik. :-)

Részlet a következő fejezetből:

„A királyi palotát üresen találták, a királyi család tagjai, beleértve Historia Reisst, elmenekültek. Csupán romok vártak rájuk, emlékek, amelyek fölidézték Erenben az első és az utolsó pillanatot, amelyet a trónteremben tölthetett, mielőtt Galliard előtört volna a mélyből. Ez sok mindent jelentett egyszerre, Eren mégsem tudta, hogy melyikre gondoljon előbb. Nyugtalan érzés lett rajta úrrá, ahogy az elhagyatott épület folyosóit járta. Ennyi lett volna? Paradis királynője felmenőjéhez hű maradván, egyszerűen elmenekült az esküje miatt?

– Nem tetszik ez nekem – morogta Galliard. – Minden annyira csendes. Szinte már túl csendes.

– Igen… – Eren a torkában érezte a szívét. – Tudta, hogy el fogok jönni hozzá. Látta…” 

Az óceán túloldalán [Ereri] – 23. fejezet (90+ manga spoiler)

Sziasztok!

Szóval, nagyon hosszú kihagyás után végre meghoztam az új fejezetet. Igazából semmit sem változtattam rajta, mint amit megírtam hónapokkal azelőtt (csak gyorsan átfutottam, hogy nagyjából mikről írtam). A frissítés nem azért maradt el, mert elfogytak a fejezetek, hanem a záróvizsgáim miatt kénytelen voltam kicsit elhanyagolni a blogot. Jelenleg a 32. fejezetet írom, úgyhogy még egy darabig biztosan fogok tudni rendszeresen frissíteni, és jelenleg azt tervezem, hogy igyekszem minél több időt szánni erre az írásra. Nagyjából ez a helyzet. Remélem, van még, aki emlékszik a történetre, és akit érdekel is… :D Pozitívum, hogy rögtön egy időugrással indítunk. :D

Jó olvasást kívánok! ^^

 

23. fejezet

 

Sorsunk kovácsai

 

– Rossz ember lennék?

Florian a díszes keretű tükör előtt állt, lassan húzta végig a hajkefét fekete fürtjein. A fehérarany, kicsit sem egyszerű ruhában egészen gyönyörűnek látszott, még inkább kirajzolódott az alakja. Vékony volt, túl vékony, majdhogynem csont és bőr. Egy-egy tincs mintha őszbe hajlott volna. Ymir átka máris fogást talált rajta, noha alig lépett bele az első évébe. Nekilátott, hogy tönkretegye, nekilátott, hogy megsemmisítse a saját vérét, és Eren elkeseredetten nézte őt, miközben ő maga is érezte, ahogy teltek s múltak az évek, amióta átörökölte a Támadó Óriás erejét.

– Miből gondolod, hogy rossz ember lennél? – kérdezte tőle szelíden.

Florian a tükörképét nézte, hangosan sóhajtozott.

– Előbb Frieda, majd Abel halálát kívántam. Rossz ember vagyok, igaz?

– Ha annak tartod magad, akkor biztosan az is vagy. – Eren végighasalt az ágyon, felkönyökölt, az állát megtámasztotta a tenyerében. Gyűlölte az események ilyen fordulatát, mégsem tehetett ellene semmit. Visszavonulót fújtak, mikor Frieda megadta magát Abel – vagyis Karl Fritz – hatalomvágyának, s ezzel gyakorlatilag megrekesztették a támadások sorozatát. Erent türelemre intették, sőt úgymond bebörtönözték, bár a szoba aligha emlékeztetett a szigeti cellára. Csinos szoba volt, dúsgazdagoknak való.

Végül is – gondolta –, a Tybur család otthonáról beszélünk. Extravagáns kúriában nevelkedtek. Hozzászoktatták őket a jómódhoz, nem úgy, mint minket, akik az internáló táborban nőttek fel.

– Te pedig kíméletlenül őszinte lettél. – Florian megpördült, ruhája anyagába markolt. – Ha már őszinteségnél járunk… Nem lehet gyermekem. – Remegett az alsó ajka, ahogyan a keze is, amivel a hasánál fogózott az anyagba. – Bármennyire is próbáljuk, a testem képtelen rá, hogy megfoganjon bennem egy gyermek. Ennyit erről.

Eren elfordította a fejét, nem nézett a szemébe.

– Sajnálom – mondta. De egy cseppet sem sajnálta. Egy ilyen világra vétek volt gyermeket szülni, míg el nem fojtották a háborút. Míg a küldetés véget nem ért… Eldia szeme előtt lebegett az „öngyilkosság” gondolata, az Alapító Óriás erejével való trükköződés. Ha átírnák a génjeiket, ha megváltoztatnák a testüket, hogy valamennyien képtelenek legyenek a gyermekáldásra… Egy idő után nem lennének óriások. Nem lenne ki, aki átörökölhetné Ymir kilenc erejét. De persze ez egy olyan ár volt, amit Eren nem akart megfizetni. Nem dönthetett egyetlen – vagy éppenséggel két ember – mások boldogságáról. Mindenki megérdemelte, hogy boldog családi élete legyen, férje vagy felesége, gyermekek, akik együtt nevelhetnek, míg meg nem öregednek.

– Tudom – felelt vissza Florian szárazon; nem figyelt fel az elmerengésére. Jó ideje csak magával foglalkozott, és ahogy teltek a hónapok, egyre elkeseredettebbé vált. – Te mindent megtettél. – Lassan fújta ki a bent tartott levegőt, a haragját is elfújta vele, pusztán a csalódottság maradt hátra. – Ha igazak a hírek, a nővérem hamarosan életet ad a fattyának. Visszavette az első király, Karl vezetéknevét, ismét Fritznek nevezi magát. Paradis királynője. A falak uralkodója. Az egyetlen, törvényes királynő a világon. Szánalmas, nem gondolod? És most már örököse is van. És ha nem a fattyát akarja, akkor majd megházasodik, és úgy hoz a világra gyerekeket. Tizenhárom éve van, nemde? Ha pedig nem akarja, hogy a saját vére örökölje át, majd Urklyn porontyai. Urklyn és a felesége… úgy szaporodnak, mint a nyulak – húzta el a száját. – Legutóbb ikreik születtek. Gusztustalan.

– Csak az irigység szól belőled – válaszolt erre Eren higgadtan. – Te magad is gyermek után vágysz, hogy lekörözhesd Abelt. Egész életedben vele versenyeztél, nem igaz? És én még naivan azt hittem, Historiával próbáltad összehasonlítani magadat.

– A kisujjam is többet ér Historiánál! – csattant fel Florian, majd elcsendesült, elszégyellte magát. A lelke mélyén jó lány volt, akire túl nagy nyomást helyeztek gyermekkorától kezdődően. – Mindegy… – motyogta. – Vele is. Mindenkivel… Én csak… meg akarok felelni. Azt akartam, hogy törődjenek velem. Az apám is… Frieda is… Ahogy hallottam, még Uri bácsi… Senki sem választott engem. Valaki mindig többet ért a szemükben. Dirk, Abel, Historia… Mindenki fontosabb volt nálam. Mindenki különlegesebb volt nálam. – És Eren most először hallotta igazán az igazi Florian Reisst beszélni. Szeretetre éhes, szelíd szívű lányt, aki egyre csak acélozta magát, hogy felérjen a többiekhez, és akit soha sem ismertek el, mindig csak leteremtettek. Ahogyan egykor Historia vágyott az anyja szeretetére, úgy vágyott Florian a családja elismerő szavaira, egy cseppnyi gyengédségre, hogy fontosnak érezhesse magát. A két nővér, akik annyira különböztek egymástól, s mégis annyira hasonlítottak egymásra… Eren szomorúan figyelte.

– Néha eltűnődöm, mennyire más az igazi éned – mondta neki halkan. – Sokkal jobban kedvelem azt a Florian Reisst, mint azt, akit annyira meg akarsz mutatni a világnak. Nem kell keménynek lenned, hogy elismerjenek. Lehetnél az a szelíd, kedves lány, aki valójában vagy, és akkor talán jobban elfogadnak. Egy idő után felfigyelnek.

– Nem tudsz te semmit, Eren.

– Tudom, hogy Frieda szeretett téged.

– Frieda – nevetett keserűen. – Ó, Frieda. – Aztán sírva fakadt, mert annak ellenére, hogy ő maga kívánta elvenni tulajdon nővére életét, beleroppant a gyászba, ami azok után következett, hogy Frieda teljességgel átadta magát Abelnek. És elsősorban nem is az elveszett erőt siratta, hanem magát Friedát, a nővérét, akit éppúgy szeretett, mint Historia. És a kérdés egyre csak ott lógott a levegőben: „Hogyan tovább? Hogyan tovább most, hogy mindent elvesztettünk?”. – Frieda… Miért kellett ezt tennie…

– Hogy semmi se változzon – felelte erre Eren. – Tudta, hogy előbb vagy utóbb meg fog halni. Nagyon gyakran az óriáserő hordozóinak nem marad más lehetősége, mint az öngyilkosság. Mikor kiláncolnak bennünket, hogy átörökítsék az erőnket az utódunkra… Gyakorlatilag öngyilkosságot követünk el. Maradhatnánk, várhatnánk, hogy egyszer csak elfogyjon az időnk… és akkor Ymir ereje automatikusan átszáll valakire a népéből. Nem tudjuk, kire. Valaki egyszer csak átörököli, és akkor egy ismeretlen, ártatlan embert átkozunk el tulajdonképpen. Hiába ekkora erő, hamarosan megérted, hogy ez egyszerre áldás és átok is egyben.

– Már kezdem megérteni…

– Kezded látni az emlékeket? – kérdezte szemöldökráncolva. – Lady Tybur… és az elődök emlékeit?

– A Tybur család… különleges család.

– Különleges – bólintott rá Eren –, ha úgy vesszük, befogadták Lady Tybur gyilkosát.

– Mert most nálam van a Háború Pörölye. Az, ami mindig is a családjukhoz tartozott.

– És amit mindenkinél jobban ismernek – értett egyet. – Csak ez lehet rá az egyetlen, ésszerű magyarázat.

– Igen…

Florian letörölte az arcáról a könnyeit. Újra végighúzta a haján a fésűt, majd lassan nekilátott, hogy szigorú kontyba csavarja a haját. A paraván mögött átöltözött, az egyszerű ruha a földre hullott, és amikor ismét előbukkant, mind hajviseletében, mind öltözékében Lady Tyburra emlékeztette Erent.

Tehát ahogy engem is irányítanak, úgy téged is – tudatosult Erenben. Ezért is annyira veszélyes ez az ördögi erő… Ezért sem vagyunk teljesen szabadok, még ha arra is vágyunk. Amíg nem vagyunk önmagunk, addig nem sokat tehetünk.

Eltűnődött, vajon mi történhetett az igazi Abel Reisszel. Vajon mikor szűnt meg létezni? Mikor vette át az elméje fölött olyannyira a hatalmat Karl Fritz, hogy többé ne lehessen visszaút? A csata hevében, amikor Levi tudatosította benne, hogy nem fogják beléfecskendezni a szérumot? Hogyha valaki igenis óriás lesz, akkor az a húga, Florian, aki már eleve bátorkodott átörökölni a Háború Pörölyét? Ekkor pattanhatott el benne valami, ami visszafordíthatatlanná tette ezt az egészet? Vajon hogyan uralkodhat Paradis szigetén? Vajon mi lett az ott maradt emberekkel? Kiben talált támaszt? Kik által kovácsolt magának védelmező sereget? Vajon ki lehetett az a valaki, aki segített neki eszelős óriássá változni?

Vajon… – férkőzött az elméje egy halvány gondolat. Mikor fogja szólítani az Ackerman család tagjait? Mikor próbálja meg… arra kényszeríteni őket, hogy behódoljanak? Vajon mennyire erős az akaratuk? Vajon ez alkalommal is meg tudják tagadni a parancsot? És akkor mi lesz? Levadássza őket, mert veszélyesnek ítéli?

Borzongás rázta meg a testét, Florian megérintette, körülöttük aranysárga fények kezdtek villogni. Eren figyelmen kívül hagyta, engedte, hogy a lány megfogja a kezét, aztán belékaroljon.

Ha nagyon erősen koncentráltak, úgy tudtak tenni, mintha mi sem történt volna. Mintha Eren teste nem reagált volna automatikusan a lányban csörgedező királyi vérre – mintha maga az együttlétük sem arról szólt volna, hogy erőfeszítéseket tegyenek egy katasztrófa megakadályozására.

– Erre – mondta Eren. – Már várnak.

– Egy újabb hosszú nap – sóhajtotta Florian. – Bárcsak vége lenne már.

– Bárcsak lenne valami remény, de csak telnek a hónapok a semmivel. Réges-rég sakkba szoríthattuk volna Karl Fritzet, ha idejében támadtunk volna! Minek várni, míg megszüli a gyermeket? Minek várni, amíg bebiztosítja magát? Reinernak igaza volt! Ha akarunk valamit, azonnal kellett volna támadni! Egy mindent elsöprő támadás… amivel végső csapást mérhettünk volna a szigetre!

– Ezt ne nekem magyarázd – vonta meg a vállát Florian. – Tudod jól, hogy én nyomban csatába vonultam volna. – De ez persze nem volt igaz. Nagyjából hét hónappal korábban Florian beleroppant Frieda elvesztésébe, napokra új szobájába zárkózott, és akikkel együtt osztozott, azok az ajtó előtti szőnyegen kényszerültek aludni, vagy másokhoz kellett bekérezkedniük.

854 vége felé jártak már, és nemcsak a világ állt a feje tetejére, hanem az idő is rohamosan sürgette őket. Zeke-nek… meg voltak számlálva a napjai.

Nem várhatunk tovább – gondolta. Pont ezért nem várhatunk tovább! A bátyám a szemem láttára sorvad el, ha nem teszünk semmit! Meg fog halni… és kit fognak választani az erő átörökítésére? Mi az ördögöt terveznek? Elveszik tőle is a döntés lehetőségét? Zeke! Mi jár a fejedben? Tudom, hogy készülsz valamire, de ha nem avatsz be… Ugye, nem akarsz végleg itt hagyni? Egyedül nem hiszem, hogy meg tudom csinálni!

Mikor nagyjából hét hónapot megelőzően a léghajó hátrahagyta Paradis szigetét, Eren legnagyobb meglepetésére Marley földjei felé vették az irányt. Lassan haladtak el a porrá zúzott Liberio körzete felett, a kolosszális méretű óriások szinte semmit sem hagytak belőle, ami életre utalt volna, s amikor Marley szebb körzetei felé irányították magukat, Eren még mindig nem sejtett semmit.

– Ott van! – kiáltotta a léghajó vezetője. – Tényleg eljött! – Sötét bőrű férfi volt, kedvesnek látszott a tekintete, vastag az ajka. Onyankopon, így mutatkozott be, és pillanatok alatt az emberek – köztük Eren – szívébe zárta magát.

– Teljes gőzzel előre! – parancsolta Dirk. – Leszállunk!

– Leszállunk? – riadt meg Gabi. – Hova? – A gyerekek kikukucskáltak az ablakon, Udo a szája elé kapta a kezét.

– Tudom, hol vagyunk – suttogta döbbenten, mire Gabi egyből felé fordult.

– Hol? – kérdezte sürgetően. – Nem szeretnél minket is beavatni?

– Ez a környék…

– Az ott Willy Tybur lenne? – meresztette a szemét Eren. Rövid szövetsége alatt Lady Tyburral egyszer volt szerencséje a nő fivéréhez is. Willy Tybur hosszú hajú, elegáns férfi képét festette magáról. Lady Tyburnak köszönhetően túl sok mindent tudott a világról, és túl messzire is volt hajlandó elmenni, hogy valóra váltsa az álmait. (Pláne azok után, hogy Florian erőszakkal elvette a Háború Pörölyét a családjuktól.)

– Akkor tényleg minden úgy van, ahogy a parancsnokotok állította – állapította meg Dirk. Szemlátomást hatalmas kő esett le a szívéről, roppant elégedett arcot vágott. Fellélegzett, Erenre mosolygott. – Látod – veregette meg a hátát –, hazahoztalak. Ha annyira ezt a földet tekinted a hazádnak, tessék, pont én, akit annyira utálsz, teljesítettem a vágyálmodat.

– Nem tudom, hol a hazám – felelte erre Eren. – És nem mondanám azt sem, hogy utállak. Átvetted a helyemet ebben a teljes más világban, de ennyi. Ez nem az utálatról szól.

Dirk elkomolyodott; a mosolya vesztett a fényéből, tűnődővé vált.

– Az jó dolog – mormolta. A szeme szokatlanul fénylett. Vajon mi járhatott a fejében? Vajon miféle srác is volt ő valójában? Kedvelte egy kicsit is Erent, vagy bosszantotta az a tény, hogy ebben a világban amolyan „pótlék” szerepet osztották rá?

Eren nem tudta.

– Azt jelenti – folytatta eközben Dirk –, hogy nem tudják rád kényszeríteni. Te magad fogsz dönteni.

– Végtére is, erről szól a szabadság, nem igaz?

– Igen – suttogta. – Pont erről.

Valóban különös fiú volt, Eren egyre kevésbé tudott rajta kiigazodni. Miért döntött úgy, hogy őket támogatja? Hogy szervezte meg ezt az egészet? Ki beszélt Willyvel? Magath hadnagy? Mikor avatta be a terveibe Dirket? Vagy Dirk mikor avatta be Magath hadnagyot?

Eren semmit sem értett, csak sodródott az árral. Vajon mi is vezérelte Dirket?

Mikor landoltak, Willy Tybur mosolygott, a kezét nyújtotta, barátságos ember látszatát keltette.

– Isten hozott nálunk, Eren Jaeger – mondta neki egyenesen a szemébe bámulva, Eren pedig kelletlenül fogadta el a jobbját. Kezet ráztak, egymás kellemes ismerősének, úgymond „barátoknak” állították magukat. – Marley romokban, az ellenség a nyakunk körül. Nincs sok időnk, de annyi még van, hogy fel tudjunk készülni. – Hogy mire, azt nem árulta el. Erennek akaratlanul is a Slava erődnél vívott harca jutott eszébe. Azon a napon… A csata napját történt, akkor kezdődik el minden, akkortól fogva szépen lassan mindenre elkezdett visszaemlékezni. A madár rikoltva röppent az égen, messze szárnyalt, mert szabadságot élvezett. Aki szabadságot élvez, az bármit megtehet.

Nyelt egyet.

– Menjünk, Lord Tybur. Vezessen minket.

Willy úgy tett. A Tybur család rezidenciájára vitte őket, Marley biztos pontjainak egyikére, ahol a család saját serege őrizte az épségüket, és ahol állítólag mindannyian szabadon mozoghattak, a valóságban azonban őrök kísérték minden nyomukat. Ez lenne hát az olyannyira vágyott szabadság? Szabadságnak lehet nevezni azt, ha lépten-nyomon a sarkukban loholtak a kétméteres testőrök?

– Elővigyázatosság – mosolygott Willy, mikor Eren rákérdezett. – A Háború Pörölye újra nálunk van. Számunkra nagyon fontos, hogy az óriáserő biztos kezekben legyen. – „Nagyon fontos, hogy visszaszerezzük, amit elloptatok.”, ez volt a kimondatlan üzenet. Ez semmi jót nem ígért Florian Reiss számára. Tulajdonképpen… igencsak aggodalomra adott okot. Willyt nem vezérelhette csupán a jó szándék, nem, ha közben úgy mosolygott, mint aki bármelyik pillanatban készen állt rá, hogy hátulról pengét döfjön a tarkójukba (vagy éppen injekciós tűnt a saját karjába, hogy eszelős óriásként legyen a végzetük).

Aztán megindultak a hónapok – eleinte rohamosan, utána mintha visszafogottabban telt volna az idő –, és Willy Tybur nem adta parancsba, hogy láncolják ki a lányt, sokkal inkább másról beszélt. Gyermekekről sutyorogtak, az óceán túloldaláról titkos üzenetek érkeztek – hogy ki írta, Eren nem tudta megfejteni –; egytől egyig arról szóltak, hogy Abel áldott állapotba került valaki által. Eren csak egy dolgot remélt… hogy nem Levi által. Azt nem bírta volna elviselni a szíve, és maga sem értette, miért. Azóta udvarias beszélgetéseket leszámítva, egyetlen alkalmat kivéve nem esett több szó a kapcsolatukról. Érezte a száján a bőrét, az orrában az illatát, a karjának melegét. Akkor, amikor Historia segítségével találkozhattak… Akkor, amikor mindketten láthatták a csillagokat és a kísértetiesen gyönyörű fényt. Az ott történtek nem múltak el nyomtalanul. A kötelék közöttük létezett, gyönyörűbb volt bármi másnál.

Gyönyörű, de valami olyasmi, amit figyelmen kívül kellett hagyni. Pieckkel az oldalán… nem lett volna fair bármit is csinálni. Ha a lánnyal volt, elfogta a bűntudat; ha Levijal beszélgetett – és Pieck véletlenül sem tartózkodott a bűntudatukban –, újra nyomasztani kezdte. A múlt elmúlt, és közben mégsem, mert mindennek igenis volt jelentősége, minden annyira zavarossá vált.

A kivételt az az egy éjjel okozta.

Egy éjjel összetalálkoztak a folyosón. Odakint koromfeketének tűnt az ég, nem ragyogott rájuk egy csillag sem. Eren a hold fényében szeretett volna fürödni, magányosan vagy éppen Levijal, az őrök azonban nem hagyták őket magukra egy percre sem. Tapodtat sem mozdultak, hiába bámulta őket Levi villogó szemmel.

– Pokolba velük! – morogta, és a tekintete Erenre villant. A vonásai ellágyultak, a keze kinyúlt felé.

– Helló – suttogott neki Eren.

– Helló… kölyök.

A kedveskedő becézés mosolyt csalt Eren arcára. Levi közelebb lépett hozzá, Pieck pedig mintha soha nem is létezett volna – legalábbis röpke néhány másodpercre. A bűntudat hirtelen tört rá, a halántékára szorította a kezét.

– Ne haragudj – suttogta. – É-én… Ezt nekem… Nem lenne… Hogyha én…

– Ssss. – Levi mutatóujja az ajkára siklott. – Értem.

Valóban értette? Valóban ilyen könnyen elengedték egymást? Tényleg ez lett volna a helyes út?

– Levi…

– Én szeretlek téged, Eren.

A vallomás egyenesen szíven ütötte.

– Te… Szeretsz engem?

– Szeretlek.

– Nem is ismersz – súgta oda neki.

Levi elmosolyodott.

– Ó, dehogynem – dünnyögte gyengéden. – Lehet, korábban azt hittem, nem ismerlek… De azóta rájöttem, hogy tévedek. Mindent tudok rólad, Eren. Mindenkinél jobban ismerlek, hiszen ismertelek egykor, és ismerlek most is. Tudom, mennyi erő van benned, tudom, milyen arcot vágsz, ha valami nagyon felcsigáz, ha valami nagyon nem tetszik. Tudom, hogy piroslik a füle hegye, ha hazudni próbálsz. Tudom… hogy mennyi kétség dúl benned, Eren. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Bármilyen világban is legyünk, te attól még te vagy. Eren Jaeger vagy, ezt soha ne felejtsd el. – Az ujjai feljebb siklottak, puhán és könnyedén, és Eren azon kapta magát, hogy beledöntötte az arcát az érintésbe. Remegett, és mindent megadott volna érte, ha Levi a karjába zárta volna.

– Levi… – Egy kicsit húzódott el, aztán fogta magát, az arcát a férfi vállának döntötte. Belefúrta, belélegezte az illatát. Levi a dereka köré fonta a kezét, és ölelkeztek a koromsötét folyosón, ölelkeztek a testőrök jelenlétében. Vajon azok mit gondolhattak? Vajon mennyire kívánták a Pokolba a munkájukat?

– Boldog vagy azzal a lánnyal? – Levi hangja karcos volt, szomorúság árnyékolta be. – Ha boldog vagy vele – szorította magához –, akkor én is boldog vagyok. Ha egy cseppnyi kétely is van benned, akkor én is kételkedem.

– Nem hiszem, hogy megérdemled a boldogságot. Nem hiszem, hogy boldog lehetek ebben a világban.

– Akkor talán egy másikban – hallatszott Levi halk felelete. – Talán egy másikban mindketten küzdeni fogunk egymásért.

– Te… Most sem adtál fel. Én vagyok az, aki…

– Igen.

Eren összeszorította a szemét. Nem tudott magyarázattal szolgálni, a lelkében pokoli vihar dúlt minden egyes alkalommal, ha arra gondolt, mit kellene csinálnia. Hiába győzködte magát, hogy nem számított a múlt… Hiába győzködte magát, hogy döntött, és Piecket választotta… Minden egyes nappal egyre távolabb érezte magát. Minden egyes nappal egyre jobban elbizonytalanodott saját magában, és ehhez még az sem kellett, hogy Florian belekontárkodjon az életébe.

Sokáig maradtak – egészen addig, míg egy őr meg nem elégelte a bensőséges pillanatokat. A torokköszörülés elválásra késztette őket. Ahogy Eren kisiklott Levi karjából, Levi pedig hátrébb lépett, mintha egy szakadék kezdett volna tátongani kettőjük között.

– Jó éjszakát… Levi.

– Jó éjszakát… Eren.

Eren aznap az ösvényről álmodott, a napnál is világosabban látta a láthatatlan fonalat, ami valamennyiüket összekötötte. Ha a való életben nem is, legalább álmában fényesen ragyogtak a csillagok, békésen mosolyogtak le rá.

Milyen gyönyörű… Milyen gyönyörű is a világ, és közben milyen kegyetlen is.

Tényleg kegyetlen volt.

Viszonylag sokan feljutottak a léghajóra – ők megmenekültek Karl Fritz börtönétől. Az ötven méteres falak egyre magasabbak és magasabbak lettek, lassan a száz métert is meghaladták, ami azt jelentette, hogy újabb meg újabb emberek változtak át óriássá, hogy aztán a kolosszális méretű társaik mellé beállva kiegészítsék a védőfalat. Eddig sem lehetett csak úgy belátni Paradis szigetére, most viszont még inkább elszigetelték magukat a külvilágról. Mintha kupola magasodott volna föléjük, üvegkalitkába zártan próbálta Abel vagy Karl elvágni őket végleg az emberiség többi részétől, a világ kincseitől.

Erent egyetlen egy dolog vigasztalta a teljes káoszban: a családja. Marley földjén… Pont Marley földjén mindenkit visszakapott, akit valaha is elvettek tőle. A nagyszülei öregkoruk miatt még inkább elfáradtak, de szerencsére a Liberióban történtek alatt nem sérültek meg; remegve és könnyektől elfúló hangon üdvözölték, szorították magukhoz meglepően fiatalos erővel. Eren reszketett, miközben vigaszt talált a karjukban, és magán érezte a társai tekintetét. Mikor elhúzódott tőlük, észrevette, hogy Dirk és Historia meleg mosollyal az arcukon figyelték az ölelkezésüket; Levi és Mikasa ajkán is mintha apró mosoly ült volna, és még Florian is mosolyféleséggel nézett rá. A harcos-társait pedig nem is említette. Galliard és Pieck egymásba karolt – mindketten furcsán zavartan –, Reiner és Bertolt bőszen vigyorgott, Annie pedig Armin mellett állt, mosoly híján a szeme csillogott.

– Mama… Papa… – Eren a torkát köszörülte, az arcát törölte. Valamikor elkezdhette a sírást, mert a nagyapja sután megveregette a hátát.

– No – motyogta. – Nem kell itatni az egereket, kapnak ők így is eleget a világ fájdalmából… – mire Eren felcsuklott. Nevetett és sírt, dörzsölte a szemét, mosolyogni próbált.

– Azt hittem… meghaltatok.

– No, ejnye, dehogyis. Még temérdek elintéznivalónk akad ezen a világon, ne reménykedj benne, fiatalember, hogy olyan könnyedén megszabadulhatsz a nagyapádtól és a nagyanyádtól. Az élet nem így működik.

– Most már minden rendben lesz, Eren – szipogta a mamája is. – Csodálatos tetteket hajtottatok végre, fiúk. – És amikor Zeke is odalépett hozzájuk, a nagyszüleiknél mintha elszakadt volna a cérna. A mamájuk Zeke nyakába vetette magát, felzokogott, a nagyapjuk meg hol a sapkáját gyűrögette, hol Eren vállát veregette tovább. Vigasztaló, szelíd, kedves hangjuk volt, elérték Eren szívét, és szemlátomást Zeke-ét is.

És akkor…

– Eren – szólt egy gyengéd hang, mire Eren megmerevedett, és vele együtt a nagyszülei és Zeke is a hang irányába kapták a fejüket. Oh, hát persze. Az anyja. Az anyját is kimenekítették Callummal és Grace-szel egyetemben, és most ott álltak mind. Keith Shadis fogta hátulról a kicsi Grace-t, míg az anyja a szája elé kapta a kezét, remegett, és őket nézte… A nagyszülőket – Grisha szüleit –, meg Zeke-et, Grisha szakasztott mását.

– Tehát ő lenne az – motyogta Mrs. Jaeger. Elengedte Zeke-et, tett egy lépést Carla Jaeger, vagyis most már Carla Shadis felé. – Te lennél… Eren édesanyja, igaz? Lenyűgöző a hasonlóság… Most már tudjuk, ki miatt vált ennyire jóképűvé az unokánk.

– Ő az anyukám – erősítette meg Eren; arca pirosas árnyalatba öltözött a bók hallatán. A nagyszülei titokban talán jobban élvezték, hogy zavarba hozhatták, mint Zeke! Az Ördögbe is, kinek az oldalán állnak valójában? – Ők pedig… a testvérem – mondta aztán csendesen, és amikor Keith kicsit óvatlanabbul fogta Grace-t, a kislány kihasználva az alkalmat, egyenesen a karjába rohant. Eren sebtében elkapta, a magasba emelte, Grace pedig nevetett, és úgy bújt hozzá, hogy öröm volt nézni. Mindenki mosolygott. – Az anyukám, Carla – mutatta be a nagyszüleinek valamint Zeke-nek. – Az öcsém, Callum. A kishúgom, Grace. Ő pedig… Öhm, a mostohaapám, Keith Shadis. Anya új férje.

– Eren nagymamája vagyok – nyújtott kezet Mrs. Jaeger. – Johanna Jaeger.*

– Én pedig Eren nagyapja – nyújtotta Mr. Jaeger is. – Jephthah Jaeger.**

Carla szemét elfutották a könnyek, elfogadta.

– Rólam… talán többet hallottak, Mrs. Shadis – lépett előre udvariasan Zeke. – Eren bátyja vagyok…

– Grisha fia – suttogta erre Carla.

Zeke, bármennyire is nem szerette, ha így emlegették, meglepően kedvesen bólintott.

– Igen – mondta. – Grisha és Dina fia.

Ez kedves gesztus volt tőle. Eren tudta jól, hányszor kapta őt rajta, amint magát nézegeti a tükörben. Ismerték egymást, Zeke nap mint nap láthatta, amint anyja vonásait kereste magán, próbálta elképzelni, hogyan nézhetett ki az asszony, aki a világra hozta. Zeke tudta, mit jelentett számára Carla. Mit jelentett számára most már Callum és Grace. Egy család voltak – és Zeke-nek minden vágya volt, hogy a családja legyen az első az életében. Hogy ne a világért kelljen harcolnia, hanem őértük, hogy jobbá tegye a világot számukra.

Carla a bejelentésre lassú bólintással reagált, remegett a szája széle. Szélesre tárta a karját, és mire mindannyian feleszméltek, jó erősen szorította magához Zeke-et. Eme tettével mindenkit hatalmas meglepetésben részesített. Callum felszisszent, Eren eltátotta a száját. Talán Grace volt az egyetlen, aki korából adódóan nem értette a történtek jelentőségét.

Carla addig ölelte Eren bátyját, míg Keith meg nem köszörülte a torkát.

– Elég lesz, szívem. Kiszorítod belőle a szuszt.

– Oh, bocsánat! – Ekkor szabadkozva eresztette el. Mosolygott, Zeke pedig visszamosolygott rá. – Örülök, hogy megismerhetlek, Zeke…

– Részemről a szerencse, Mrs. Shadis.

– Csak Carla.

– Carla – ízlelgette a nevét Zeke. A tekintete Callumra és Grace-re siklott. – Callum – mondta. – Grace. Szervusztok.

– Helló – motyogott Callum. Grace szélesen vigyorgott.

– Milyen szőrös vagy! – mondta neki. – Sokkal szőrösebb, mint apu!

– Ja, nem ártana megborotválkoznod – szúrta oda Eren. – Lassan nemcsak az óriásod lesz olyan, mint egy nagy, szőrös majom, hanem te magad is. Áú! – Zeke válaszul az oldalába könyökölt. Mindenki nevetett.

– Vigyázz a szádra, ha a bátyáddal beszélsz! Több tiszteletet! – De a hangjából nem csengett ki igazi rosszallás; somolygott, mint mindig, ha egymással évődtek. Azok a régi, szép idők, amikor még nem kellett Paradis szigetével foglalkozniuk, vagy legalábbis nem olyan szinten, mint most, annyira, de annyira hiányoztak!

– Ó, ha lenne mit tisztelni rajtad.

– Hé! Ne sértegess mindenki előtt!

– Legalább megismerik az igazi valódat – öltött nyelvet Eren. Zeke elkapta, meghúzta, és amikor Eren felhördült a sűrű nevetések közepette, Jephthah és Johanna – vagyis Mr. és Mrs. Jaeger, ahogy a többség ismerte – végre közbeavatkozott.

– Elég a gyerekességből – rótta meg őket a nagyapjuk. – Társaságban vagytok.

– Milyen példát mutattok a kisebbeknek? – kontrázott rá Mrs. Jaeger, fejével Callum és Grace felé intve. – Nézzétek, mekkora szemekkel bámulnak!

Eren és Zeke a nyakukat behúzva, bűntudatosan sütötték le a szemüket.

– Bocs.

– Bocs – kértek elnézést egymástól. Azért nem vitték túlzásba, amit a nagyszüleik fejcsóválással vettek tudomásul.

– És azt hinné az ember, hogyha felnőnek, benő a fejük lágya is – magyarázta Mrs. Jaeger Carlának. – Esélytelen. Csak nagyra nőtt gyerekek lettek, semmi több.

– De a mi gyerekeink – mondta erre Carla mosolyogva.

Mrs. Jaeger szipogva bólogatott.

– Ó, igen. Ó, igen.

Egy új élet kezdődött.

Az óceán két oldalának soha nem várt szövetsége.

A családok ereje.

 

** * **

 

– Zeke egyre rosszabb bőrben van – súgta oda Galliard Erennek, mikor helyet foglaltak a Tybur család „tanácstermében”. A tanácsterem, ahogy Willy szerette nevezni, egy hosszú ovális asztalból állt, amit puha, aranyozott székek vettek körül. Igazából valamennyi szoba túl csicsás volt Eren ízlésének: cifra függönyök lógtak az ablakokon, a mennyezetről kristálycsillár ragyogott le rájuk, Willy Tybur meg úgy vonult végig elegáns ünneplőjében – mert a gettóban még az ünneplőjük sem készült ennyire finom, ennyire drága anyagból, ráadásul sokkal egyszerűbbre szabták –, mint akit Marley kormányfőjének választották, ha nem egyenesen a birodalom királyának. Szőke haját szalaggal kötötte össze, és amikor mindenki elfoglalta az őt megillető helyet, megemelkedett ültében, a torkát köszörülte, túlságosan is széles mosollyal nyitotta meg a „tanácsülést”.

Eren Galliard és Pieck közé szorult, vele szemben Zeke foglalt helyet, így barátai is tökéletes rálátást nyerhettek az arcát borító barázdákra, a szeme körüli mély szarkalábakra. A haja a szőke legvilágosabb árnyalatában ragyogott az ősz szálaknak köszönhetően, de legalább megborotválkozott – sikerült kiharcolni! –, így már nem úgy festett, mint egy barbár. Persze, Tom Xaver szemüvegétől nem tudott megszabadulni; a látása egyre romlott, megérett már egy lencsecserére.

– Lefogyott – bólintott Pieck. – Tehát ilyen, amikor tényleg elfogy az erőd. – Ahhoz képest, hogy Zeke meg közte csupán egy évnyi különbség akadt az óriáserő szempontjából, rajta mintha nem fogott volna úgy az idő, mint Eren testvérén. Idősebbnek látszott a koránál, ám inkább tűnt egy nőnek, aki a húszas éveinek közepét taposta, mintsem ahogyan Frieda is kinézett – csonttá és bőrré soványodott, megöregedett asszonynak.

Biztos azért, mert Ackerman – gondolta Eren. Ő alapból óriáserő birtokosa óriástest nélkül. Csak megspékelték még, hogy testet is kapott hozzá. Benne… duplán buzog Ymir ereje, sokkal erősebb, mint ahogy az emberek gondolnák. Kettő-egy elleniben is mérget vennék rá, hogy le tudná győzni Mikasa és Levi duóját. Ez persze egy olyan gondolat volt, amit nem szívesen hangoztatott, mert olyankor Mikasa elhúzta a száját, Levi meg… Levi talán fel is nyársalta volna a tekintetével, ha meghallotta volna. Szerencsére nem került rá sor.

De mindannyian, kivétel nélkül a tizenhárom év csapdájában sínylődtek, ezt nem szabadott elfelejteniük. A tanácsülésre nem engedték be a gyerekeket, ez azt jelentette, hogy Willy és Lady Tybur legifjabb testvérei*** együtt játszottak ez idő alatt Eren kishúgával, meg természetesen a legfiatalabb harcos-jelöltekkel. Colt, mivel már betöltötte a tizenhetet****, részt vehetett az ülésen, Callum pedig, aki tizenöt éves volt, csak azért nem csatlakozott hozzájuk, mert egy korabeli lánnyal – valami Louise – pesztrálták a gyerekeket. Mikor megtudta, hogy ő lesz az ügyeletes bébicsősz, egyáltalán nem volt elragadtatva. Sok kört kellett lefutniuk, mire beleegyezett, hogy a felnőttek helyett ő foglalja le a gyerekeket.

– Szerintem még most is morog – vigyorodott el Eren, ahogy eszébe jutott. Gyorsan odamotyogta Piecknek, mire a lány felkuncogott. Galliard az asztalra könyökölt, arcát a tenyerében támasztotta meg. Ő is meghallotta a megjegyzést, szélesen vigyorgott rájuk.

Ó, mennyire jó volt így hármasban! Azok a régi, szép idők, amiket már soha sem kapnak vissza!

És Eren azon kapta magát, hogy igazából nem bánta. Vele szemben, közvetlenül Zeke két oldalán ugyanis a másik barátai foglaltak helyet: Mikasa és Armin, ráadásul pont úgy, hogy Mikasa Pieckkel szemben ült, Armin meg Galliarddal. Néha Armin áthajolt az asztalon, odasúgott nekik valamit, és aztán mind a négyen nevettek, Zeke meg csak somolygott, mint mindig, ha valami olyasmi járt a fejében, amiért Erennek kedve támadt volna képen törölni. Egészséges testvéri kapcsolat volt az övék, olykor agresszív, olykor túl szelíd. Egy szóval: tökéletes.

Bertolt, Reiner, Annie újra egy asztalnál ülhetett. Bertolt kínosan mosolygott, a tarkóját dörgölte, tisztán látszott, hogy pirosság kúszott fel a nyakán, ahogy Arminnal közrefogták Annie-t. Visszakapta élete szerelmét, és közben el is vesztette, mert Annie éppúgy, mint gyerekkorukban, most sem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Szokatlan csendességgel ült közöttük, és valahányszor Armin beszélt, rávillantotta a tekintetét. Erent ez az egy dolog zavarta a nagy egymásra találások közepette. Egy kapcsolat, amiben megvolt a lehetőség, hogy szétzilálja a barátságukat. Armin és Annie viselkedése egymással… szemmel láthatóan ingerelte Bertoltot, és Bertolt zaklatottsága miatt Reiner is ferdén nézett rájuk. Karba fonta a kezét, a szigor nem tűnt el az arcáról, amíg Willy Tybur meg nem szólalt.

– Köszönöm, hogy mind összegyűltetek.

Egyik oldalán Magath parancsnok – mert most már parancsnoknak nevezték inkább, nem hadnagynak –, a másik oldalán Erwin parancsnok foglalt helyet. Erwin mellett Levi és Hanji ültek, őket Shadis, Florian és Mikasa követték. A másik oldal – Eren térfele – kicsit egyszerűbbre sikeredett, Pieck mellett Colt ült, őmellette pedig Sasha – állítólag szándékosan Shadis kiképzővel szemben ültették, hogy az egész beszélgetés alatt a sápadtság különböző árnyalatait vegye fel a bőre színe –, végül Connie és Jean. Marco Galliard másik oldalán kapott helyett, de Eren legnagyobb meglepetésére még kellemesen el is beszélgettek egymással. Jó nagy, ovális asztal volt, a Tybur család testőrségének is bőven jutott hely.

Eren hátradőlt székében, az üres széket figyelte Willy Tyburral szemben. A hely Lady Tyburé lehetett, akit Florian megsemmisített. Igazán kegyetlenség volt üresen hagyni, és folyton emlékeztetni rá a lányt, hogy mit tett, de legalább szavak nélkül csinálta ezt Willy, nem pedig állandóan dühösen az orra alá dörgölte, hogy igenis megölte a húgát.

– A háború mindig áldozatokkal jár – dünnyögte Willy, mikor Eren egyszer szóba hozta Lady Tyburt. – Sajnos óriáserő hordozójaként fel kell rá készülnöd, hogy az életed nem mindig egy gyaloggalopp. Néha túl hamar véget is ér… Néha idő előtt. Ez ellen – sajnos – nem lehetett mit tenni.

– Tehát ennyire könnyen veszi?

– Hogy megölték a testvéremet? – Willy szemében különös fény villant, veszélyes, olyasféle, amit látva Eren ösztönösen megborzongott. – Természetesen nem. – A hangszíne is megváltozott, az egész lénye más lett. – Az a lány… meg fog fizetni a bűneiért. – Ezt már olyan halkan suttogta, hogy Eren alig értette, de mégiscsak értette, és onnantól kezdve mindig rajtatartotta a szemét Florian alakján. Az óriás barlangjában sosem lehetett tudni, éppenséggel miféle veszély ólálkodott rájuk. Willy kiszámíthatatlan viselkedése a későbbiekben bőven jelenthetett nekik problémát.

Nem árt az elővigyázatosság – gondolta a tanácsteremben is. Lopva sandított csupán Willy magas, karcsú alakjára, és minduntalan elfogta az aggodalom. Amikor Zeke felé pillantott, meglepve látta, hogy bátyja is hasonló óvatossággal méregette a Tybur családfőt. Szeme megcsillant a lencse mögül, s ha nem lett volna olyan hosszú és széles az asztal, hogy csak látványos mozgással tudja elérni a vele szemben ülőt, Eren biztosan hozzáért volna a lábával Zeke-éhez. Néha egy-egy érintés csodákra volt képes, még akkor is, ha olykor aranysárga fény kezdett cikázni közöttük. Zeke királyvérű volt, és igazából csodába illett, hogy egészen mostanáig nem jelentkezett annyira a köztük levő különleges kapocs. Hiába születtek újjá, Eren magán viselte az Alapító Óriás lenyomatát. Nemcsak mások gondolták különlegesnek, tényleg annak számított.

Nem maradt sok ideje ezen morfondírozni, Willy újra a torkát köszörülte, megragadta a teremben ülők figyelmét. Hogy Paradis ördögeinek mennyire tetszett, hogy egy óceán túloldali dirigál, azt Eren nem tudta megállapítani. Erwin parancsnok meglepően higgadtan ült közöttük, Hanji osztagvezető kíváncsian, Levi hadnagy meg… Levi valahogy úgy, hogy teljesen elsötétült a tekintete, ahogy Willyt figyelte. Nem kedvelte, és ennek a nem kedvelésnek előszeretettel adott hangot. Hogy pontosan mit nem kedvelt benne, azt persze nem lehetett tudni, a részletekbe Erent végképp nem avatta be.

– Hosszú hónapja élvezitek a vendégszeretetemet – kezdte Willy ezalatt a beszédét. – Havonta megtárgyaljuk, mihez kezdjünk. Nem mondhatni, hogy oly’ nagy szeretettel viseltetünk Paradis lakói iránt, de a nehéz idők nehéz döntéseket szülnek, befogadtunk benneteket, félretettük a nézeteltéréseket, hiszen végtére is, egy népből származunk. Bármennyire is gyűlöletes számunkra, ugyanazon ősön osztozunk, Ymir vérei vagyunk egytől egyig. Kiválasztott nemzedék, ha úgy tetszik, hiszen a vérünkben hordozzuk a képességet, hogy óriásokká tudjunk alakulni. Ez egyszerre átok és áldás. Reménykedtem benne, hogy sosem jön el az a nap, amikor ismét Karl Fritz jelent fenyegetést számunkra. Az ideológiájának köszönhetően Paradis képtelenné vált a támadásra, de ez azt is jelenti, hogy mi sem mérhetünk rájuk csapást. Ha bármelyikünk is megszegi az ősi esküt, Karl Fritz ismét kiküldi a kolosszális méretű óriásait, ahogyan Frieda királynő is tette, ám ő nem fogja visszahívni: felperzselteti velük az egész világot, s csak ők, az a kevéske ember marad életben, akiket bebörtönzött a falak mögé. Láthatjuk, mennyire veszélyes. Hogy ki az igazi ellenség ezen a földön? Azt hiszem, nyugodt szívvel állíthatom, hogy Karl Fritz, vagyis… ahogy most ismerjük, Abel Reiss, a falak uralkodója, Paradis királynője.

– Csak egy ostoba és naiv lány – dörmögte erre Levi.

– Lenne – értett egyet Willy –, ha nem a száznegyvenötödik király irányítása alatt állna. De így veszélyes. Nagyon veszélyes, mert nem tudhatjuk, mikor bosszantjuk fel annyira, hogy elpusztítson bennünket.

– És akkor még nem említettük, hogy várandós – húzta el a száját Magath. – Más sem hiányzik, mint királyvérű utód.

– Azok az óriások, akikben királyi vér csörgedezik, köztudottan különlegesek – mutatott rá Willy Zeke-re. – Zeke Jaeger édesanyját Dina Fritznek hívják. Fritz, tehát ugyanabból a családból származik, mint a Reiss család.

– Nagyon távoli a rokonság – felelte erre Zeke. – Nagyon távoli.

– Nem számít. Királyi család, nos, királyi család. Ez az egyetlen, ami jelentős.

– Hát hogyne, Lord Tybur.

Willy mosolygott.

– Kísérletet tettünk rá, hogy magunk is éljünk a királyvérű utódok lehetőségével. – A tekintete Florian Reissre siklott. – Ám sajnos eddig sikertelenek voltak a próbálkozásaink. Ha minden igaz, a jövőben is azok lesznek. Ez persze nagy csapás számunkra. Ha sikerült volna a birtokunkban levő óriásokat olyan gyermekekre örökíteni, akikben királyi vér csörgedezik… Valószínűleg igazi fegyvereket alkothattunk volna. Különleges óriások, különleges képességek, Karl Fritz legnagyobb rémálma.

– Nem szeretem ezt az embert – hallatszott Galliard motyogása jobb oldala felől. Eren a fiúra pillantott, komoran bólintott. Willy Tybur hiába mosolygott annyira behízelgően, Magath hiába hangoztatta azt, hogy teljesen megváltoztatta az eldiai népről alkotott véleményét, Eren ezt a változást javarészt abban látta, hogy Willy egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy eldiai. Talán úgy sem, mint egy marleyi, de Ymir népének tagjaként biztosan nem. És pont ez tette őt annyira veszélyessé, ez a kiszámíthatatlanság.

Hizurúban nagyobb biztonságban lettünk volna – szaladt át rajta a gondolat. Marley és Hizuru egyesítette az erejét, ráadásul Mikasa révén Hizuru beleegyezett egy esetleges háborúba, sőt még hadierőt is küldött, Willy Tybur ragaszkodott hozzá, hogy a székhelyüket az extravagáns kúriájukba helyezzék. Hogy szemmel tudjon bennünket tartani… Különösen a Háború Pörölyét, Floriant. Vissza akarja kapni az elrabolt erőt.

Eszébe jutottak a gyerekek, akik még megmaradt a Tybur családnak. Négy közülük túl fiatal volt ahhoz, hogy átörökölje az erőt, az egyik viszont nagyjából Falcóék korosztálya lehetett. Fiatal, erejében levő, így még veszélyesebb. A lehetőség, hogy Willy azt fontolgatta, hogy őt teszi meg a Háború Pörölyének új örökösévé, egyre inkább ott lógott a levegőben. Nem lehetett csak úgy félresöpörni.

De nem adom fel Floriant sem – siklott a tekintete a lányra. Ez nem az igazi Florian Reiss. Nem az a visszahúzódó, csendes lány, aki egykor volt. Aki egykor remegve kapaszkodott az anyja szoknyájába, mikor Frieda felfalta a nagybátyjukat. Azt a lányt akarom, és tudom, hogy türelemmel kell várnom. Előbb vagy utóbb megmutatkozik. Azt állította magáról, a Pöröly a Támadóé. Tehát mi szövetségesek vagyunk, bármi is történjék. Ketten együtt… ha kell, megállítjuk a Tybur családot is.

Ha kell, márpedig elnézve Willy arcát, igenis kellett.

Eren megnedvesítette az ajkát, kortyolt egyet a vizes poharából. A bort mereven visszautasította, és Willy legnagyobb bánatára így tett valamennyi szigeti is; messzi tolták maguktól a kancsót, nem érdekelte őket, hogy csillagászati összegeket kellett fizetniük a családtagoknak, hogy beszerezzék számukra. Mit számított egy pusztulásra ítéltetett világban? Semmit az égvilágon. De jobb volt nem kockáztatni, márpedig Zeke gerincvelői folyadéka lehetőségként ott lapult; Eren sosem tudta, mire készült a bátyja.

Vajon mitől öregedett meg ennyire?

Ez egy olyan kérdés volt, ami egyre inkább foglalkoztatta.

Zeke mintha összeroppant volna, mióta Abelt megkoronázták, és arra sem mutatott hajlandóságot, hogy megválaszolja, miért Frieda oldalán szállt bele a csatába. Miért ment szembe Floriannal? Tudta jól – vagy legalábbis tudnia kellett! –, hogy a lány felfalta Lady Tyburt. Ennyire piszkálta volna a csőrét, hogy elvesztették a szövetségesüket? Nem bízott a lányban, mert a Reiss családhoz tartozott? Ő is úgy gondolta, hogy dühítő, amiért elvette a Tybur családtól az erőt? Ezek olyan kérdések voltak, amikre Zeke akkor sem válaszolt, mikor Eren dühösen nekilökte a falnak. Megragadta az ingét, vadul szorongatta, és keményen állta Zeke higgadt tekintetét.

– VÁLASZOLJ! – ordított rá, Zeke viszont csak mosolygott.

– Majd megérted – felelte, és Eren ekkor orrba vágta. Armin kikerekedett szemmel kapott a karja után. Jean és Connie elismerően füttyentettek, Sasha arcából kifutott a vér, Mikasa pedig pillanatok alatt ott termett mellette, hogy… megállítsa? Vagy azért, hogy támogassa? Egyedül Florian Reiss őrizte meg a hidegvérét, nyugodtan állt, szája szegletében mintha mindentudó mosoly is feltűnt volna.

– Miben mesterkedtek? – zihálta Eren a kérdést. – Ellenségek lennétek egy fedél alatt? Nem szégyellitek magatokat?

– Talán jobb lenne, ha lenyugodnál – javasolta Zeke higgadtan. – Amíg nem tudsz semmiről, addig ne ítélkezz vaktában. Nem erre tanítottalak kiskorodtól fogva?

– Sok mindenre tanítottál, bátyám, de…

– De úgy látszik – szakította félbe simulékony hangon –, azt az egyet nem sikerült a fejedbe vernem, hogy vannak idők, amikor jobb, ha nem kérdezősködsz. Ha szépen kivárod, hogyan alakulnak az események, és akkor, ha jobban kibontjuk őket, te magad is jobban meg tudod érteni. A türelem sosem volt az erősséged, Eren, de most erre kérlek. Türelemre és bizalomra. – A szemébe nézett, szelíden mosolygott, és Erent elöntötte a bűntudat. Zeke utolsó hónapjai voltak ezek, talán éppenséggel az utolsó napok, mert a pontos órában nem lehetett biztos, ő pedig kitámadta, vádaskodott, s nem szégyellte magát érte. – Bízz a bátyádban, bízz a bajtársaidban – simította a vállára a kezét. Erős, mégis gyengéd érintése volt, normális esetben könnyeket csalt volna Eren arcára. Így is küzdött velük, így is erősnek kellett mutatnia magát a megannyi tekintet kereszttüzében, és Zeke büszkén figyelte, büszkén és atyai mosollyal az ajkán, kedvesen és lágyan, ahogyan mindenki is. – A bizalom a legfontosabb ebben a kegyetlen világban.

Eren lehunyta a szemét, lassan bólintott egyet.

Egyszer sem kérdezősködött többé, de titokban mindig a bátyját leste. Mire készülhetett éppen? Mi járt a fejében? Mit tervezett? Hogyan tovább?

Bárhogyan is lesz – gondolta –, tudom, hogy mindig számíthatok rád. Testvérek vagyunk… és ugyanazt akarjuk. Ugyanazért küzdünk… A szabadságért. A családunkért. A világért. Hiszem, hogy ketten többre vagyunk képesek. Hiszem, hogy valamiféle csodát tudunk teremteni… Ha nem is úgy, ahogyan egykor megálmodtad, Zeke… Ha nem is úgy hozzuk el a szabadságot a világ számára, hogy közben pusztulásra és kihalásra ítéljük a saját fajunkat, tudom, hogy ketten képesek vagyunk rá, hogy találjunk megoldást. Ahogy mondtad, bízom benned. Remélem, te is bízol énbennem.

A Támadó elárulta a titkot, Ymir megmutatta a sötét és boldogtalan jövőt. És azt a fényes, idilli békét is, ami valamennyi háború után el szokott érkezni. Azt, amire mindannyian vágytak, a szabadság gyönyörűséges ízét.

Nem hiszek az átokban – nézett egyenesen Florianra. A lány szótlanul ült, az asztal alatt a kezét tördelhette. Izgulhatott, amiért Willy nem kímélte. Nem hiszek Karl Fritz erejében sem. Csak saját magamban hiszek, meg a barátaimban, akik mindig is mellettem álltak. Ördög, Isten, sors, minden újra meg újra. Nevetséges. Saját magunk kovácsai vagyok, és meg fogom mutatni Ymir Fritznek is, hogy ki tudok törni a hatalma alól.

A fülében csengtek „Bagoly” szavai: Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint, meg persze mindenki mást…

Be kell fejezned a küldetésedet.

Itt az idő – gondolta. Pontot teszek a végére… és ha ez kell ahhoz, hogy béke legyen, akkor én hajlandó vagyok rá…

Meghozom a végső áldozatot, bármi áron.

---

Megjegyzés: *Johanna Jaeger – nem tudjuk, hogy hívják Eren apai nagyszüleit, így bátorkodtam én nevet adni nekik. Valamiért szeretem a gondolatát, hogy Eren nagymamáját Johanna Jaegernek hívják, így egy másik történtemhez hasonlóan itt is így hívják. Elképzelhető, hogy a későbbiekben megmaradok emellett a többi sztorimmal kapcsolatban (kivéve, ha valamilyen csoda folytán ki nem derül az igazi neve). Jelentése „Isten kegyelmes”. Talán a lánya elvesztését követően mégiscsak kap egy kis boldogságot… Jelentheti itt akár ezt is.

** Jephthah Jaeger – azért választottam ezt a nevet, mert Jephthah, vagyis Jefte egy bíró volt, aki fogadalmat tett, miszerint ha Isten megsegíti őt, és győzni fog a csatában, feláldozza neki azt, aki elsőként jön elé a háza népéből. Pechére legkedvesebb lánya volt, de megtartotta a fogadalmát. Kicsit Faye Jaeger szomorú esete motivált a névválasztásban, akinek a haláláért Mr. Jaeger sosem állhatott bosszút. Nagy valószínűséggel más történetben nem ragaszkodom a neve mellett.

***A Tybur család tíz tagot számlál a manga alapján. Ebből biztosra tudjuk, hogy Willy és Lady Tybur testvérek, és a panelt megnézve jól látható, hogy négy kiskölyök van, egy idősebb (kb. tizenkettő-tizenhárom lehet?), két nagyon öreg felnőtt, és egy látszólag nem túl fiatal, de nem is annyira idős hölgy. Azt a logikát követve, hogy ez az utóbbi hölgy, aki folyamatosan kíséri ide-oda Willyt, szemmel láthatóan nem egy-két évvel idősebb nála, nem lehet ezért a „felesége”, így az „anya” szerepben tetszeleg ebben a történetben. A két nagyon öreg felnőttre a „nagyszülő” szerepet osztottam, a gyerekekre meg Willy és Lady Tybur „testvéreit”. Aztán ha mégsem, akkor mégsem (bár nem hinném, hogy ez valaha is kiderül).

****Louise – a lány, akit Trostban anno Mikasa megmentett – tizenöt éves, ezt tudjuk a mangából. Colt szerintem idősebb nála – valamiért szeretem azt a gondolatot, hogy olyan tizenhét körül lehet, mint anno Zeke, amikor átörökölte az óriáserőt –, és Eren öccse meg tizenöt, mint Louise. Ha tévedtem volna Colt korát illetően, sajnálom, nem hinném, hogy a közeljövőben változtatnék rajta. Egyszer már említettem, Eren féltestvérei, Callum és Grace visszatérő karakterek – mint a sokat hangoztatott Yvonne néni a balhés kölykeivel –, és ha már Callum mindig tizenöt éves, így Colt mindig idősebb lesz egy kicsit. Ez ilyen kifacsart logika, amihez szeretem tartani magamat. :D

Egy kicsit pedig beszélnék a Reiss családról. Tehát ebben a történetben is kapunk egy várandós királyi leszármazottat – és azt mindig is tudtam, hogy Abel királynő lesz, eleinte viszont Historia lett volna a „szerencsés” kiválasztott, aki terhes is lesz. (Végül meggondoltam magam, és elsősorban Abel lett az.) Hogy ki a gyerek apja… Sok lehetőség nincs, majd kiderül, melyik mellett döntöttem.

Az Eren/Florian szál nagyjából ennyi is lett – ugye, hogy észre sem vehető? Eleinte többre terveztem, de akkor meg rövidebb időre szántam az Eren/Pieck szálat, viszont így, hogy már bőven a húszasoknál tartunk, lassan ideje mindenkit boldoggá tenni, és mivel ez egy Levi/Eren illetve Pieck/Galliard történet, nem fér bele, hogy Eren hosszabb románcba bonyolódjon Florian Reisszel. De igen, jól értettétek (ha egyáltalán lehetett érteni, mert igyekeztem nagyon jelentéktelenné tenni a dolgot), közös gyereket akartak. És igen, Florian meddő. Ez valami olyasmi, amit a kezdetektől fogva tudtam. (Emlékeztek, amikor nemcsak Historia, hanem a többi Reiss is fel kellett vegyen egy álnevet? A vezetéknév – a Lenz – adott volt, de kellett keresnem egy-egy keresztnevet is hozzá, és hát, Florian a Sarah Lenz nevet választotta. Sára a Bibliában Ábrahám felesége volt, és köztudottan nagyon hosszú ideig meddő. Igazából ezt is egy utalásnak szántam, mert imádom a nevek eredetét.)

És mondhatni, kezdünk a finisbe lépni a történet szempontjából! Vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy az utolsó harmad felé – nagyjából 40 fejezetes lesz a történet! Most, hogy Paradis és Marley is úgymond valamiféle szövetségre lelt, lassan megmutatkozik az igazi ellenség, és a még meglapuló titkok is hamarosan felfedésre kerülnek.

(Zeke/Frieda szál nem felejtős, igenis létezik!)

Folytatás hamarosan.