A Szabadság Szárnyai – 8. felvonás [Jean x Armin]

Szabadság Szárnyai 

8. felvonás

Tartalom: Erent és Historiát elrabolták! Levi és Ymir idegesek, Mikasa védelmező üzemmódba kapcsolt, Armin pedig… nos, Armin megpróbál kitalálni valamit ebben a zűrzavarban – és ki másra számíthat, ha nem Jeanra?

Páros: Jean/Armin

Mellékszálon: Levi/Eren, Historia/Ymir, Mikasa/Annie

Megjegyzés:

1.) Sosem azt írom, amit kellene, és sosem úgy alakítom a történetet, ahogy kellene. :D

2.) A következő felvonás főszereplői ismét Levi és Eren lesznek. ;)

Jó olvasást kívánok! ^^

---

– Most komolyan, mire várunk? – Jean a szemét forgatta, miközben helyet foglalt az asztalnál. – Hívjuk a rendőrséget! – Mindannyian a Szabadság Szárnyaiban gyűltek össze, miután Rod Reiss drasztikus módon lecsapta a telefont, és lassan több mint fél órája azon tanakodtak, hogy mit tegyenek. A csapat azon része, akit nem vakított el a harag, azt szorgalmazta, hogy mihamarabb lépjenek kapcsolatba a rendőrséggel, nem pedig tétlenül üldögélni és azt várni, hogy Krista apja mikor fogja őket ismét felhívni. Ezzel szemben a másik fele… nos, Armin szerint a kevésbé logikusabb megoldást kívánta követni.

– Nem hívhatjuk a rendőrséget! – csattant fel Ymir, aki a legelszántabban adott hangot a véleményének. – Nem teszem kockára Krista életét! – Hiába próbálták rábeszélni, nem tudták meggyőzni, hogy talán éppen a hallgatással kockáztatja Kristának nem is az életét, hanem az épségét.

– Ugyan már, Ymir! – horkant fel Annie. – Ez az alak Krista apja. – Tulajdonképpen ő mondta ki mindazt, ami Armin fejében is megfogalmazódott: nem sokat tudtak Rod Reissről, de azt a keveset igen, hogy ő volt Krista apja, és nem állt szándékában bántani őt. Nem egy hidegvérű sorozatgyilkossal kellett farkasszemet nézniük, aki elmetszette áldozatai torkát, hanem egy trehány házasságtörővel. A kettő mégsem volt ugyanaz, ám Ymir hajthatatlannak bizonyult.

– Te nem ismered őt… – mondta síri hangon, mire Armin összevonta a szemöldökét. Nem tűnt valószínűnek, hogy Ymir többet hallott volna Rod Reissről, ugyanakkor tagadhatatlanul más körökben mozgott, mint ők. Nem lehetetlen, jutott Armin a végső következtetésre. Ymir mindig is szeretett veszélyesen élni. Lehetséges, hogy…

– De te sem – mutatott rá eközben Annie, aki mint mindig, ezúttal is megőrizte legendás hidegvérét. Ha nem is tetszett neki valami, nem lehetett kihozni a sodrából. – Nem tudhatjuk, miféle alak, de mégiscsak az apja. Megmondta a telefonban is, nem igaz, Armin? – fordult a fiú felé, aki továbbra is meredten bámulta Ymirt. A végén már nem is konkrétan a lányt vizslatta annyira, hanem csak így töprengett. Lázasan kereste a megoldást, hogy mit tehetnének, s tudta, hogy olyankor – pláne, ha ennyire elbambult! – hajlamos ijesztő arcokat vágni. – Azt mondta, csak beszélgetni akar velük.

– De ez emberrablás! – háborgott Ymir. – Krista… Az én Kristám…

– Jól van – vetett véget a vitának Jean szigorúan. – Ymir, nézd, mindannyian aggódunk érted, hiszen a barátaink, de azzal, hogy kismilliószor kifejezzük a sajnálatunkat és azon agyalunk, vajon mi lehet vele, nem segítünk rajta.

– Nem akarok várni, lóarcú seggfej!

– Akkor nem várunk – bólintott Armin. – Valamit tenni fogunk. Jó lesz ez így, Ymir?

– Nem akarom a rendőrséget – makacskodott.

– Márpedig én hívni fogom. – Mielőtt bárki is megállíthatta volna, Jean előhalászta a telefonját, majd tárcsázta a rendőrséget.

– Ezt nem hiszem el! – suttogta erre Ymir, dühtől eltorzult arccal. – Ezt a gyökeret… egyszer meg fogom fojtani.

– Csitt! – piszegte le Armin. – Maradj csendben!

– Ymir – mondta Mikasa is –, most jobb lenne, ha megvárnád, mi lesz.

Mindannyian feszülten hallgatták a csipogást, a második csengésre felvették. Jean úgy szólt bele, mint akinek másból sem állt az élete, csak a rendőrség hívogatásából. A hangja nyugodtan csengett, és Armin meglepetten figyelte, hogyan erőltet nyugalmat az egész testére. Kihúzta magát ültében, és úgy beszélt, hogy a vonal túlsó végéről nem kellett bátorítani, sem ösztönözni, hogy információkat szedjenek ki belőle. Higgadtan ismertette a helyzetüket, majd a segítséget kérte.

Ymir ezalatt a tenyerébe temette az arcát. Reiner, aki titokban mindig is szerelmes volt Kristába, magába roskadva ült a székében. Vigasztalhatatlannak látszott, pedig Bertolt néha végigsimított a hátán hatalmas tenyerével, hogy lelket öntsön belé.

– Ez egy seggfej – tette le végül a telefont Jean. – Valami Freudenberg. Szerintem nemrégiben csatlakozhatott a rendőrséghez, igazi buzgómócsing vesztes. Megígérte, hogy utánajár az ügynek.

– Krista nemcsak egy ügy!

Jean megvonta a vállát, de közben azért fintorgott.

– Lelkes tűnt.

– Nem érdekel, Kirstein! – csattant fel Ymir. Ha az életkedve nem is jött vissza, a haragja legalább újfent növekedett. – Engem csak…

– Krista érdekel, tudjuk. Unalmas.

– Jean! – pirított rá Armin, mikor a fiú egy legyintéssel spékelte meg a szavait. – Ne beszélj így! Természetes, hogy nagyon aggódik a barátnőjéért! Mindannyian aggódunk, de Ymir ráadásul… – Nem kellett kimondania ahhoz, hogy tudják, Ymir komolyan és náluk sokkal másabb módon szerette Kristát. Erről mindenki tudott, ahogy Mikasáról és Annie-ról is, és lassan Levi és Eren kapcsolata is legalább ennyire nyilvánvalóvá vált a barátok előtt. Úgy tűnt, egyelőre senki sem talált benne kivetnivalót, mindannyian kivétel nélkül elfogadták. Jean talán Mikasát és Annie-t is megrágta magában egy kicsit, mert teljesen nyugodtan ücsörgött a lányok társaságában.

Apropó, Mikasa… – siklott Armin tekintete a lányra. Mikasa csendes volt. Túl csendes, ahogyan Levi is. Ha ezek titokban valami őrültségre készülnek… Nem érdekel, hogy Mikasa amúgy is költözik, kidobom a lakásból, Levit meg soha többé nem engedem be! – fogadkozott. A magánakciókat ki nem állhatta. Nem kellettek hősök, a zsigereiben érezte, hogy Rod Reiss nem fog a tettek mezejére lépni, csak elbeszélgetni a két barátjukkal. Ő egy gyáva alak – húzta el a száját megvetően –, nem mer ujjat húzni a rendőrséggel.

Felsóhajtott, majd fáradtan masszírozta meg az orrnyergét. A sok gondolkodásba egészen belesajdult a feje. Apró mozdulat volt ugyan, fel sem tűnhetett, mert a veszekedés minden figyelmet magára vont, Jean mégis felé fordította a fejét. Látni lehetett az arcán, hogy észrevette.

Armin elmosolyodott, és igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben volna. Mint mindig, ez alkalommal is csúfondárosan elbukott. Jean odahajolt hozzá, és gyengéden a combjára simította a kezét.

Ha ezzel azt akarta elérni, hogy Armin megnyugodjon, akkor a lehető legrosszabbul tette. Hirtelen minden elevenebbé vált. Armin az ajkába harapott, hogy teljesen elnyomja a nyögésszerű kishangot, ami fel akart törni belőle, és közben érezte, hogy mélyen elvörösödött. Jean érintése forró volt, kellemes és bizsergető; a legrosszabb helyen, túl fent a combján, túl közel az ágyékához támadta meg a fiút. Ártatlannak indult, és Jean szemében talán az is volt, Armin azonban úgy élte meg, mintha lángra lobbantották volna az egész testét. Képtelen lett, hogy bármi másra is gondoljon a fiú szelíd kezén kívül.

A fenébe a tinédzserhormonokkal! – szitkozódott. Azt hittem, már rég kinőttem ebből!

Jeanra nézett, kicsit elszörnyedve, de a barátja szerencsére nem értette.

– Jól vagy? – kérdezte nagy komolyan. – Nagyon vörös az arcod.

– P-persze! H-hogyne… Remekül vagyok.

A helyzeten vajmi keveset javított, hogy Reiner elvigyorodott, Levi pedig felhorkant, amikor kiszúrta őket. Armin kezdte úgy érezni, hogy sehogy sem tudja kimagyarázni magát Jean előtt. A megmentő végül egy telefoncsörgés kíséretében érkezett; a hívóazonosító hiányából könnyedén ki lehetett következtetni, hogy a rendőrség hívta vissza Jeant. A fiú azonnal felvette, majd eltátogta, hogy az a lelkes Freudenberg az, nem egy másik alak.

– Hát tényleg lelkes – ismerte el Armin. – A végén még…

– Az ilyen alakok sosem tudnak segíteni, Armin – szólalt meg Mikasa is. – Csak magunk oldhatjuk meg a problémát.

– Kezdtem aggódni, hogy elvesztettünk.

– Dehogyis. – Mikasa szeme hidegen fénylett. – Csupán gondolkodtam.

– És jutottál valamire?

– Nem érdekel, hol bujkál… Tudom, hogy meg tudom őt találni, Armin.

– Nem tetszik ez a terv…

– De az sem, amit ott hallok – intett Annie a fejével a telefonáló Jean felé. – Ez a Freudenberg egy idióta. Rosszul vette fel Eren adatait, és ahogy értem, összetévesztette őt valami Kruger nevű pasassal, aki ráadásul kétszer annyi idős, mint Eren. Ehhez igazán tehetség kell, nem gondoljátok? Idióta.

– Magunkra maradtunk – ismételte Mikasa. – Levi… – A férfi felé fordult, aki mindaddig szintén a gondolataiba temetkezve ült, és csupán fél füllel hallgatta a beszélgetésüket. – Számíthatok rád ebben, ugye?

– Ez nem is kérdés… – morogta a férfi sötéten. – Az az alak… és Kenny is… ha valami bajuk esik… vagy anélkül is… meg fognak fizetni érte.

– Ez a beszéd – veregette meg a hátát Annie. – Tudtam, hogy jóban leszünk!

Levi rábámult, Armin pedig majdnem elnevette magát, amikor meglátta az arckifejezését: a teljes sokk, amiért Annie megütögette.

Ha nem lenne a helyzet ennyire komoly, most remekül szórakoznék – gondolta. De a legjobb barátom és egy másik kedves barátom eltűnt… Nem tudok nem aggódni.

Újra sóhajtott egyet; Jean éppen akkor tette le a telefont másodjára. Freudenberg tényleg intézkedett – vagyis próbált intézkedni –, de nem értett hozzá, mert még zöldfülű volt. Magában egyetértett Mikasával: tényleg csak magukra számíthattak, senki másra, és Armin ezt elkeserítőnek találta, főleg, hogy Mikasáék teljesen más úton kívántak járni.

Ha ez így folytatódik – szorult össze a torka –, akkor ketté fogunk válni, és ki-ki a maga terve szerint fog haladni. Mikasa mindig is elismerte a terveimet, de… most túlságosan is aggódik Erenért, hogy józanul tudjon gondolkodni. Nem várhatom azt, hogy hallgatni fog rám… Ha így alakul minden, akkor csak Jeanra számíthatok ebben az őrületben – sandított óvatosan a fiúra. Egyedül Jean őrizte meg az ép eszét, mindenki más ostobábbnál ostobább ötlettel rukkolt elő.

Ő az egyetlen – jutott el még egyszer ugyanarra a következtetésre, miután körbenézett. Levi és Mikasa kivételesen összefogtak, Annie meg végül, bármennyire is tiltakozott az elején, kelletlenül támogatta őket. (Armin valószínűnek tartotta, hogy nem akart összeszólalkozni újfent Mikasával, mivel ismerte már annyira, hogy tudja, ha egyszer a lány valamit a fejébe vett, nehezen lehetett tőle eltántorítani.) A helyzeten tovább rontott, hogy Reiner – és Bertolt is, bár ő igencsak kelletlenül – csatlakozott hozzájuk, Ymir meg teljesen beleélte magát a zseniális terv szövögetésébe. Farlan és Isabel elbizonytalanodtak, de Annie-hoz hasonlóan ők is a könnyebb utat választották és egyetértettek Levijal, hiába bízott Armin Farlan ítélőképességében! Sasha és Connie idióták voltak – Armin ezen meg sem lepődött –, Marco pedig úgy tűnt, belefáradt, hogy érvekkel hozakodjon elő, mert felemelte a kezét és hatalmasat sóhajtott.

Armin feltápászkodott, majd intett a fejével a barátjának, hogy kövesse. Menet közben előhúzta a telefonját, és csak annyit mondott Mikasának, hogy sürgősen fel kell hívnia valakit, azt követően pedig meg sem várta a lány válaszát, kilépett a teázóból. Odakint egyből megcsapta őt a szél és a borzongás; dideregve húzta összébb magán a dzsekijét, és nagyot sóhajtott, amikor megszólalt a szélcsengő, jelezve, hogy Jean követte őt. Az utóbbi időben egyre többször szándékosan fájdította a szívét azzal, hogy kettesben maradt a fiúval, még akkor is, ha egy kicsit úgy tűnt, az lassan elfogadta Mikasa és Annie kapcsolatát.

Óráknak tűnő percek telhettek el; Armin torka porszáraz volt. A kérdés a nyelve hegyére csúszott, de valahogy nem tudta feltenni; Jeanra sem tudott nézni. Álltak egymás mellett, a Szabadság Szárnyai előtt, hátuk mögött a ZÁRVA felirattal, és várták, hogy valamelyikük megszólaljon. Jean, még ha sokszor össze is balhézott Erennel, ugyanúgy aggódott érte, mint Armin, és ugyanez vonatkozott Kristára is – a lányt mindenki nagyon szerette.

A csendet végül Jean törte meg:

– Freudenberg egy idióta – állapította meg halkan. – Rá tényleg nem számíthatunk, de nem szeretem a gondolatát, hogy Mikasa magánakciózik. Az… nem biztos, hogy most a legokosabb megoldás. Annie-val értek egyet abban, hogy ez a Rod Reiss mégiscsak az apja, és nem hinném, hogy bármi olyasmit tenne, amivel ártana a saját lányának. Szerintem csak el fognak beszélgetni, és…

– Te akartad belevonni a rendőrséget – emlékeztette Armin.

– Azt hittem, tudnak segíteni!

– Hát… Freudenberg próbálkozik…

– Idióta – legyintett Jean; még a száját is elhúzta. – Mindenki idióta abból a bagázsból.

Armin elfojtott egy kuncogást.

– Örülök, hogy ebben egyetértünk – mondta nevetős mosollyal, mire Jean rápillantott.

– Másvalamiben is. – A hangja halk volt, a tekintete komoly. – Nem bízhatjuk a többiekre a barátaink előkerítését.

– Felhívom újra Erent. Legutóbb… Krista apja legutóbb felvette.

– Okos ötlet – biccentett Jean. – Az lenne a legjobb, ha meg tudnánk beszélni. A telefonban azt mondta, hogy épségben fogjuk őket visszakapni, nem? Lehet, hogy nem kéne bizalmat szavaznunk neki, de… úgy érzem, ebben nem hazudott. Lehet, tényleg csak beszélgetni akart velük valamiről. Még akkor is, ha ezt nem így kéne elintézni – forgatta meg a szemét. – Ez… kimeríti az emberrablás fogalmát, nem?

Armin válasz helyett tárcsázott. Eren a harmadik csengésre vette fel.

– A-Armin?

Nem Rod vagy Kenny szólt bele, a hang egyértelműen Eren szájából származott. Armin elkerekedett szemmel szorította a füléhez a mobilját.

– Eren! – kiáltotta. – Tényleg te vagy az? Ugye jól vagy? Krista veled van? Ugye ő is jól van? Nem bántott senki, ugye? Mit akarnak tőletek? Mikor engednek el? Jaj, annyira aggódunk értetek! – zúdította rá a kérdések hadát. Eren mindent duplán kapott, ugyanis amint felvette, Jean odaugrott Armin mellé, hogy hozzá hasonlóan őrülten kérdezősködjön.

A két fiú zihálva és enyhén remegve nézett egymásra. Jean arcán sosem látott pánik jelent meg.

– Mit mond? – kérdezte sürgetően. – Jól van?

Eren még mindig nem válaszolt.

– Nem tudom – suttogta Armin, majd újra kérdezett: – Eren! Jól vagy?

– Armin… – Hatásszünet, Armin még lélegezni is elfelejtett. – Már otthon vagyok.

A bejelentést csend követte. Armin Jeanra bámult, Jean meg vissza rá. Aztán hirtelen tudatosult bennük, hogy mi hangzott el, és a döbbenet egyszerre tört fel belőlük:

– MICSODA?!

– Mi az, hogy otthon vagy?! – fortyant fel Jean. – Már a rendőrséget is hívtuk, te idióta! Mondd meg neki, Armin, különben… te jó ég, csak találkozzak vele szemtől szembe, én esküszöm, hogy a szart is kiverem belőle!

– Jean, csillapodj. – Armin nyelt egyet. – Biztos van rá értelmes magyarázata. Krista is otthon van?

– Nálunk van… – Eren hangja furcsamód alig volt több puszta suttogásnál. Armin a homlokát ráncolta, egyszerűen nem tetszett neki ez a szokatlan csendesség. Eren nem ilyen volt. Nagyon nem.

– Eren…

– Armin, ne mondd meg senkinek, hogy otthon vagyok, jó? – Eren olyan gyorsan vágott a szavába, hogy Armin meglepetten hallgatott el. Jeanra nézett, és Eren mintha megérezte volna ezt, így folytatta: – Jean, kérlek, te se. Mikasa és Levi… nem tudhatják még meg, jó? Minden rendben… A-azt hiszem… Csak egy kicsit össze vagyok zavarodva.

– Eren…

– Tényleg minden rendben. – Eren hangja elvékonyodott. – Armin… Haza tudnál jönni?

– Azonnal indulok! – kiáltotta a fiú. – Ne mozduljatok! Jean majd… Jean tartja a frontot, ugye?

– É-én? – lepődött meg az említett. – Öhm… Hát hogyne. – A tarkóját vakarta, majd kínosan elvigyorodott. – Armin, izé, biztos vagy benne…

– Ha azt szeretné, hogy ne mondjuk el nekik, akkor nem mondjuk el, Jean.

– Ymir ki fog nyírni. És Levi is. És Mikasa is. Hárman egyszerre.

Armin már nem figyelt rá.

– Minden rendben lesz, Eren – mondta lágyan. – Tudom, hogy minden rendben lesz.

– Igen… – hallatszott a halk motyogás. – Én csak… össze vagyok zavarodva.

Armin nyelt egyet. Kattant a vonal, Eren anélkül tette le, hogy elbúcsúzott volna. Armin sietve zsebre vágta a telefonját, majd hatalmasat sóhajtott. Határozottan nem így tervezte ezt az egészet, és azt végképp nem értette, hogy Eren és Krista hogy kerültek haza. Ezek szerint Rod nem bántotta őket.

Hála az égnek! – gondolta egy újabb sóhaj kíséretében. De mit mondhatott nekik, ami ennyire felzaklatta Erent? Miért pont most bukkant fel?

Ahogy magában tanakodott, a homlokát ráncolhatta, mert a következő pillanatban arra eszmélt, hogy Jean nekinyomta a mutatóujját a mély barázdának. Észre sem vette, mikor került elé. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy tisztán érezte a fiú testének melegét, a bőrén a szuszogását. Jean nemcsak megérintette, neki is hajolt. Egymáshoz préselte a testüket, és Armin hirtelen a Szabadság Szárnyai ajtajának simulva találta magát; a kilincs beleállt a hátába, s biztosra vette, hogy a borzongás, ami végigszaladt rajta, nem a hideg miatt történt.

– Ne aggódj! – suttogta a fiú. – Hallottad ezt az idiótát… Csak össze van zavarodva. Ez nem jelenthet annyira rosszat, nem igaz?

– J-Jean? É-én… – Nem is tudom?

Jean nem húzódott el.

– Bagoly – mormolta. – Egy álmos bagoly… – mire Armin szeme kerekre tágult.

– H-hogyan?

– Ne ráncold a homlokodat, Armin. Olyan vagy, mint egy álmos bagoly.

– Idióta…

Jean elmosolyodott.

– Megnyugodtál? – kérdezte szelíden. – Tudom, hogy nagyon felzaklatott a telefonbeszélgetés Erennel. Ő mindig is… egy forrófejű idióta volt, akit állandóan nektek kellett kirángatni a bajból. Ezért folyton aggódnotok kell miatta. Ez azután sem változott, úgy látszik, hogy kilépett a nagybetűs életbe.

– Azt hinnéd, hogy benőtt a feje lágya… – adott igazat Armin. – De rá kell jönnöd, hogy szeret magánakciózni. Ha jól sejtem, egy ideje tudhatott valamit Kennyről meg talán Krista apját is sejthette… De jellemzően soha nem mond semmit. Alig várom már, hogy Levi is mindent megtudjon, biztos nem hagyja ennyiben.

– Meg kell tanítani ennek az idiótának, hogy vannak helyzetek, amiket komolyan kell venni.

Jean végre ellépett tőle.

Armin nem tudta megállapítani, hogy mit érzett: megkönnyebbülést vagy inkább csalódottságot? Néhány pillanat erejéig esküdni mert, hogy Jean pillantása az ajkára siklott. De hát nyilvánvalóan képzelődött, nem? Jean soha, semmilyen körülmények között nem gondolt volna rá úgy… Pláne annak tudatában, hogy mennyire szerelmes volt Mikasába.

Szánalmas vagyok.

Armin nyelt egyet és mosolyt erőltetett az arcára.

– Kérlek, ments ki minket egy darabig, jó? Hamarosan kiderítem, mi a francba keveredett már megint!

– Húzz be egyet neki a nevemben.

– A-azt inkább… nem próbálom meg. A végén még eltöröm a karomat.

Jean a fejét csóválta.

– Edzened kéne, Armin.

– Hogyisne! Örülök, hogy a tornaóráktól megszabadultam! – Látványosan megborzongott, és ahogy ellépett, majdnem megbotlott a saját lábában, amikor meghallotta Jean nevetését. Sosem érzett még ehhez hasonlót.

Mindent szeretett a fiúban, a mosolyát, a nevetését, az arrogáns stílusát, azt is, hogy nem félt visszaszólni Erennek vagy konkrétan hülyének nevezni őt. Úgy szerette, ahogyan volt, és mégis… egy mély szakadék választotta el őket egymástól. Amennyire szerette, annyira fájt is neki, hogy szerette.

Mindegy is – gondolta. Erenhez kell mennem.

Búcsúzott, Jean meg mintha nem akarta volna elengedni.

– Ha bármi gond van… – szólt utána. – Hívj, jó?

Armin elmosolyodott.

– Köszönöm, Jean. Úgy lesz – ígérte. – Hívni foglak.

** * **

Mikor Armin hazaért, Krista frissen zuhanyozva, Mikasa pizsamájában gubbasztott a fotelben; éppen egy bögre forró csokoládét iszogatott, amit valószínűleg Eren készíthetett neki. Úgy nézett ki, mint akiben egy világ omlott össze. Eren a kanapé helyett a földön terpeszkedett, szendvicset majszolt, de olyan lassan evett, hogy Armin egyből tudta, hogy a gondolataiban messze jár. Egy szót sem beszéltek, sőt az elején észre sem vették, hogy Armin megérkezett. Csak akkor kapták fel a fejüket, amikor a fiú megköszörülte a torkát.

– Valaki… – szólalt meg szemöldökráncolva. – Elárulná nekem, hogy mi folyik itt? Eren, Krista… jól vagytok?!

– Historia. – Krista hangja rekedten csengett. Felemelte a fejét, és amikor Arminra nézett, a fiú megijedt a tekintetétől. – A nevem Historia. Ne hívj többet Kristának. – Csak ennyit mondott, semmi többet. Utána nagyot kortyolt a csokoládéjából, és több figyelmet nem is szentelt Arminnak.

Armin Eren felé fordult.

– Magyarázatot! – követelte. – Most azonnal!

– Ez egy nagyon hosszú történet, Armin.

– Rengeteg időnk van, Eren. Hallgatlak. Mi a francot akart tőletek Rod Reiss?

Eren kérdéssel felelt a kérdésre:

– Hallottál már valaha Uri Reissről? Vagy inkább így kérdezem… Mit tudsz a Reiss családról?

– Azon kívül, hogy állítólag Krista apja? Semmit!

– Mondjuk úgy, hogy gazdagok… Mocskosul gazdagok. – Eren a homlokát dörzsölte. – És mondjuk úgy, hogy nekem is közöm van hozzájuk.

– Rokonok vagytok? – döbbent le Armin. – A-az mégis…

– Nem vagyunk azok! – Eren hatalmasat sóhajtott. – De apának köze volt hozzájuk… Még a halála előtt. Apának… nagyon sok titka volt a múltban. Sokkal több, mint amire számítottam.

Armin eddig bírta; kifakadt:

– Egy szavadat sem értem, Eren! Mi a franc folyik itt?!

Sem Eren, sem Krista nem válaszolt. Minden ugyanúgy folytatódott, ahogyan eddig: Eren a szendvicsét ette, Krista a forró csokiját itta, és Armin tisztán hallotta az ingaóra kattogását, ahogy teltek és múltak a percek. Néma csend uralkodott a lakásban, a kérdésre nem érkezett válasz. Egyszer sem.

Remek!

Armin ingerülten rogyott le a kanapéra.

Most már tényleg csak Jeanra számíthatok – gondolta. Remélem, tud legalább egy kicsit színészkedni. Nem szívesen magyarázkodnék most bármelyik hősszerelmesnek.

Eren szabad kezébe simította a sajátját, mert ennyit a barátjaként meg kellett tennie, és azt követően csak fogta, érintette és nem is szorította – nem kellett szorítás ahhoz, hogy Eren tudja, bármikor számíthat rá a jövőben. Legjobb barátok voltak, és ezen semmi sem változtatott. A titkok sem, Grisha Jaeger sem.

– A nehézségeket… – mondta halkan. – Együtt legyűrjük, Eren.

Eren szomorúan elmosolyodott.

– Köszönöm, hogy vagy nekem, Armin – suttogta végül, mire Armin szája széle is halvány mosolyra görbült.

Én köszönöm, Eren.

Készült: 2018. 03. 29. – 06. 26.       

Ördögök márpedig nem léteznek (novella; 90+ manga spoiler; 106. fejezet!!)

Ördögök márpedig nem léteznek

106. fejezet alapján íródott, tehát erősen manga spoileres (!!!)

Direkt facsarítom a szívemet, ráadásul bármekkora Springles shipper vagyok, nem tudtam elmenni szó nélkül amellett, hogy milyen cuki volt Sasha és Nicolo jelenete a 106. fejezetben. ^^

Úgyhogy hoztam egy rövid szösszenetet: Nicolo néhány gondolata Paradis szigetéről, illetve az érzései Sasha iránt.

Nagyon halvány utalás Yelena/Pieck shipre, amit én személy szerint nem láttam bele a mangába, külföldön azonban nagyon népszerű… De hát majd úgyis kiderül. :D

Illetve Springes shipre is utalás, bár ez egyértelműbb. Mondjon nekem bárki bármit, ez a szál szerintem canon volt…

---

Ördögök márpedig nem léteznek.

Nicolo egyszer sem mondta ki hangosan, mégis az utóbbi időben egyre többet járt a fejében ez a gondolat. Hanji utasítására az az irritáló nőszemély – Yelena, vicsorgott, ahogy eszébe jutott a neve – gondoskodott róla, hogy minden lépését árgus szemekkel figyeljék, sőt még a konyhára is beosztotta, hogy a szigeti raboskodása során véletlenül se maradjon munka nélkül.

Miközben a gőzölgő étel fölé görnyedt, nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Elkeseredett, ahogy végigpörgette magában, mi minden történt vele, mióta útnak indult Marley kikötőjéből: a nyugodt hajóút katasztrófával zárult, előbb ugyanis elfogták, aztán miatta a vezetőjük is odaveszett az árulók keze által! És hiába könyörgött, hogy puffantsák le, mert ő ízig-vérig marleyi, a szülőföldjének és a küldetésének szentelte az életét, hiszen ezt sulykolták belé kisgyerekkorában, azok a rohadékok…

Ördögök márpedig nem léteznek.

Elhallgatott.

Nem léteznek? – ismételte meg. Biztos nem léteznek, Nicolo?

A konyhai élet mégsem volt olyan rossz. Igaz, minden egyes nap őrá hárult a feladat, hogy valami ehetőt varázsoljon a mocskos szigeti népség asztalára, és eleinte tényleg igazán szenvedett, azonban ahogy telt az idő, egyre inkább akadtak olyan pillanatok, amikért megérte annyit vacakolni egy-egy fogással. Azokban a percekben… Nicolo mindent megkérdőjelezett, amit mindezidáig a hőn szeretett hazája, Marley tanított neki. Olyankor tisztábban látott, mint valaha, és persze azt is érezte, ahogy a forróság lassan felkúszott a nyakán. Az arca kivétel nélkül átmelegedett a dicséret hallatán. Ezek a pillanatok javarészt azok voltak, amikor az ördögvérű lány elé tette a tányért, rajta a frissen főtt, mester módján elkészített étellel, az meg úgy vetette rá magát, mintha hosszú heteken át éheztették volna. A lányt Sashának hívták, mint azt sikerült időközben kiderítenie, és nagyon szeretett enni.

– Van még belőle bőven! Nyugodtan ehetsz lassabban!

– Sasha nem ismeri ezt a szót – röhögött össze a lány két barátja. Az egyik egy idegesítő, kopasz kiskölyök volt – Connie –, a másik meg egy felfuvalkodott hólyag – Jean –, aki valószínűleg a lópofájáról híresült el a szigeten. Nicolo próbált nem mosolyogni, valahányszor a civakodásukat hallgatta, hiszen Paradis démonaiként kellett gondolnia rájuk, viszont minduntalan azon kapta magát, hogy képtelen ilyesmit tenni. Paradis szigetének lakói egytől egyig szórakoztatóak voltak a maguk furcsa módján, és Nicolo, ahogy pörögtek és váltották egymást a napok, újabb meg újabb meglepetéssel szembesült. Ezúttal Sashával kapcsolatban.

– De hát így meg fog fulladni! – hüledezett. – Hé! Ne adjak egy kis vizet?

Válaszul csupán érthetetlen motyogás kapott, vagy még annak sem hallatszott. Sasha nem nyelte le a szájában levő falatot, és újabbat tömött éppen, miközben megkísérelt Nicolónak felelni. Kellőképpen gusztustalan volt, amire az a Floch nevű kölyök sem felejtett el rávilágítani, mert annyira igyekezett válaszolni, hogy siettében a megrágott ételt is kiköpte (és aztán újra megette), Nicolo azonban inkább elámult rajta, mintsem hangosan szörnyülködött. Yelena nem véletlenül őt fogta be a konyhára, pontosan tudta, hogy értett a marleyi konyhához. Mégis… hiába főzött már annyiszor a saját bajtársaira, azok csak türelmetlenül biccentettek, szavakkal pedig csak akkor illették, ha valami nem tetszett nekik. Sosem dicsérték, pedig Nicolo… legalább annyira ki volt éhezve a dicséretre, mint Sasha az étel után.

– Sashát nem kell félteni – magyarázta erre Armin, a Kolosszális Óriás erejének birtokosa szelíden. Ő ritkábban csatlakozott a barátaihoz, ideje java részét vagy a bitorló Eren Jaeger, vagy a hírhedt Ackerman társaságában töltötte. Amikor nem velük volt, akkor Hanji parancsnokkal sugdolózott, és többnyire Onyankopon is csatlakozott hozzájuk. Nicolo messziből figyelte őket, és lassan kezdett beletörődni az új életébe. Végül is… annyira nem is volt rossz a szigeten.

Nem vertek meg, nem kínoztak meg – gondolta, miközben szedett még egy adagot Sashának. Beállítottak a konyhára és még meg is dicsérték a főztömet… A merítőkanál megállt a kezében, nem folytatta a kavargatást. Eleinte cellában raboskodott, hiszen nem tudhatták, hogy bízhatnak-e benne, mostanra viszont szobát kapott, és… a szigetiek beszélgettek vele. Nem ráförmedtek, hogy ezt meg azt tegye meg, ahogyan a felettesei csinálták, hanem a szigeti népséget, Ymir itteni népét tényleg érdekelte a személye. Nem Marley vagy az ott vívott háború, a technikai újítások, amikről mit sem tudtak… Ő, Nicolo érdekelte őket.

Valahányszor figyelt és hallgatózott, mindig ugyanarra a következtetésre jutott: ördögök márpedig nem léteznek. Marley hazudott nekik. Bosszúvágyból elnyomta a leigázott Eldiai Birodalom ott ragadott tagjait, gettókba kényszerítette őket, megfosztotta őket a szabadságuktól, és azokat a szerencsétleneket pedig – merthogy szerencsétlenek voltak ők a maguk módján – igaz ellenségüknek kiáltotta ki. Paradis szigetén élők a száznegyvenötödik Fritz király Koordinátor-erejének köszönhetően mit sem tudtak egy évvel ezelőtt a biztonságosnak hitt falak túloldalán rekedt emberekről. Semmit sem tudtak a marleyi kormányról, Eldiáról vagy Paradisról. Semmit az égvilágon. A támadást a népük ellen sem úgy fogták fel először, ahogy az valójában történt. Mit sem sejtettek az óriássá változni tudó emberekről, az óriások eredetéről… és még így is felvették ellenük a harcot. Nicolo csodálta őket.

– Zseniális vagy, Nicolo – hangzott el a dicséret Sasha szájából, és a lány hálakönnyel a szeme sarkában szorította meg hirtelen a kezét. A kis törpe, Connie fintorgott, ahogy ezt meglátta, Jean pedig vigyorogva veregette hátba. Nicolónak nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy megértse, miért, mégis azon kapta magát, hogy nem érdekli. Visszaszorított, Sasha pedig, aki nem volt annyira szép, mint Mikasa Ackerman vagy a falak királynője, Historia Reiss, mégis szépnek tűnt Nicolo szemében, úgy mosolygott rá, ahogyan addig senki más. Addig… a családján kívül talán senki sem mosolygott rá.

– K-köszönöm – hebegte zavartan. – D-de ez… s-semmiség.

– Egyszerűen zseniális vagy! – suttogta erre Sasha ragyogó arccal. – Kérlek, főzz még nekünk, Nicolo!

– Ne aggódj, kedvesem – szólt Yelena, aki elégedetten húzta ki magát, miután megkóstolta Nicolo aznapi munkáját. – Garantálhatom, hogy még egy jó darabig főzni fog rátok, hiszen… szükségünk van ilyen remek szakácsokra is, nem igaz? – kacsintott a fiúra. Hatalmas volt és veszélyes, Nicolo nem szívesen húzott volna vele ujjat.

– P-persze.

– Ez csodálatos!

– Azért ennyire nem nagy szám… – dörmögte Connie, mire Sasha felhorkant.

– Mintha te tudnál így főzni!

– Connie és a főzés? – vihogott Jean. – Azt inkább hanyagoljuk.

– A végén még valaki ételmérgezést kap – toldotta meg Floch, aki valamiért csak nem akarta otthagyni a társaságukat. Ez nemcsak Nicolót idegesítette, hanem a többi szigetit is – Floch stílusa ugyanis mindenkinél irritálóbb volt.

Connie felháborodva adott hangot a véleményének:

– HÉ! Biztos vagyok benne, hogy tudnék ehetőt főzni!

– Hiszem, ha látom! – vágott vissza Floch kihívó fénnyel a szemében, Jean pedig nevetve csatlakozott a piszkálódáshoz. A helyzetet ezúttal egyértelműen Armin mentette meg, aki a lehető legnyugodtabb hangon így szólt:

– Inkább ne most próbáljuk meg, jó? Fejezzük be a vacsoránkat, még rengeteg a dolgunk!

– Ez igaz – komorodott el erre Connie. Nagyot sóhajtott, majd nyújtózva nézett körbe. – Nahát – mondta álmélkodva –, Eren még mindig nincs itt? Még Mikasa is visszatért!

– Eren… – Nicolo megfeszült, amint elérte a fülét Armin sóhajtása. – Azt hiszem, van egy kis dolga… Mostanában… Túl sok a dolga…

– Mostanában nem nagyon beszélgettek – jegyezte meg Floch. – Mi a helyzet? Felbomlik az aranytrió? Jaegernek megjött volna az esze?

– Vagy inkább most megy el – dörmögte Armin. Nicolo, aki éppen elvette tőle a tányérját, vadul fülelt. Köztudottan Eren Jaeger bitorolta az Alapító és a Támadó Óriás erejét; emellett még Zeke Jaeger, a Bestia féltestvére is volt, így Marley mindenkinél jobban meg akarta szerezni magának.

Eren Jaeger… Nicolo megborzongott, ahogy a fiúra gondolt. Néhányszor elkapta azt a pillanatot, amikor odakint a lövést gyakorolta – idővel minden egyes találta biztos célt ért –, és olyankor mindig nyugtalanság fogta el. Hiába állták körbe a barátai, Eren Jaeger egyre inkább elszakadt tőlük, ráadásul… Volt valami a vibráló, felemás színű szemében, ami cseppet sem tetszett Nicolónak. Sajnos egyszer sem talált olyan alkalmat, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele, de különben is… Eren Jaeger szokatlanul csendes fiú volt. Az emlékeibe temetkezve titkolózott és titkolózott, és ezt az állítólagos barátai is megérezhették, mert mostanra mindannyian idegesen néztek össze. A kimondatlan kérdés ott lapult a levegőben: vajon mire készülhet Eren?

Nicolo nem tudta. Csak egyet tudott: semmi jóra.

– Nagyon elgondolkodtál. – Nicolo összerezzent, amikor eljutott a füléig Sasha hangja. A lány anélkül lépett oda hozzá, hogy észrevette volna a közeledését; a hasát fogta és jóllakottan mosolygott Nicolóra. Yelena szemlátomást engedélyt adhatott rá, hogy szóba elegyedjenek, mert udvariasan hátat fordított nekik, amikor elcsípte Nicolo kétségbeesett tekintetét.

– Én… öhm…

– Mondd, Nicolo – szólította meg ismét –, nagyon gyűlölsz bennünket? Tényleg… ördögök lennénk?

Ördögök márpedig nem léteznek.

A lány az ajkába harapott és kíváncsian billentette félre a fejét.

– Sok mindent nem tudunk még – mondta –, de az ellentétet valamennyire ismerjük. Úgy gondolod… tényleg olyanok vagyunk, mint az ördögök? Mondd… – Mintha elpirult volna, de lehet, hogy csak Nicolónak káprázott a szeme. – Nagyon gyűlölsz itt lenni, Nicolo? – hangzott el tétován a kérdés.

– A-azt… N-nem… É-én…

Nicolo zavarba jött.

– M-mindegy, mit gondolok… M-most már… itt vagyok.

Sasha komolyan bólintott.

– Igen – felelte. – Most már… itt vagy velünk.

– És főzök.

– És főzöl – erősítette meg. – Te tényleg… zseniális vagy, Nicolo. Tényleg – bizonygatta. – Látom, nem sűrűn dicsértek téged… De ne aggódj – mosolyodott el halványan –, én minden egyes alkalommal meg fogom dicsérni. Egyszerűen imádom. Isteni!

– Öhm… Örülök, hogy ízlik. – Nicolo szerencsétlennek érezte magát. A tarkóját vakarta, Sasha pedig furcsán zavartan, kipirultan álldogált előtte. Nem mozdult, de nem is szólt hozzá. Mindketten valahogy esetlenek voltak. Ott álltak egymással szemben, ráadásul sem Yelena, sem Sasha barátai nem tudtak belerondítani a képbe, mert mással foglalkoztak, és ők mégsem… Nem találták a szavakat, különösen Nicolo nem. Egyet tudott biztosra: hogy mindent félreértelmezett. A szigeten töltött évek idő alatt kezdte megismerni az itt élő eldiaiakat, és mindannyian annyira mások voltak, mint ahogy elképzelte. Jobb értelemben mások.

Nicolo ráébredt, hogy nem ördögöket kiáltottak ki esküdt ellenségnek. Nem léteztek ördögök, csak elnyomottak. Átszelték az óceánt, hogy ugyanazt az elnyomást tapasztalhassák, amit az internálótáborban. Semmi sem változott.

Az óceán bármelyik oldalát is nézte, Nicolo ugyanolyan embereket látott. Mindannyian egyformák voltak. Eldiai vagy marleyi, valahogy nem számított. Ezt a mérnökök is bebizonyították, akik elkezdtek dolgozni a kikötőn. A kikötő lassan elkészült, Paradis pedig minden egyes nap közelebb került ahhoz, hogy harcolhasson.

Ugyanazért a célért küzdöttek: az eldiai emberek szabadságáért.

Az érintés a csuklóján meleg volt és kellemes, Sasha mosolygott, Nicolo szíve pedig nagyot dobbant. Érezte, hogy megint elvörösödött, és Yelena, aki rajtakapta, mindentudóan vigyorgott. A fejét csóválta, a hüvelykujját meg felmutatta; a szeme vidáman csillogott.

– Csinos lány, nem? – kérdezte, miután Sasha elhúzódott és a barátaihoz lépett.

– Öhm…

– Ahhoz képest, hogy egy ördög.

– Ördögök… – Nicolo hatalmasat sóhajtott. – Lehet, hogy nem léteznek.

– Lehet? – vonta fel a szemöldökét Yelena. – Vagy inkább biztos? – kérdezett évődve. Nicolo nem gondolta, hogy annyira jóban legyenek, hogy ilyen bizalmas dolgokról beszélgessenek. Különben is… Sasha eldiai volt, nem? Nicolo meg… túl távol volt az otthonától, hogy józanul gondolkodjon.

– Talán biztos – felelte erre. – Nem számít. Az a fiú, Connie…

– Még bármi megtörténhet – vonta meg erre a vállát Yelena. – De ne az tartson vissza, hogy eldiai, hiszen… miért ne szerethetnél egy eldiait?

– Te talán szeretnél? – húzta fel a szemöldökét Nicolo. – Úgy beszélsz, mintha annyira tapasztalt lennél, Yelena.

– Talán szeretek valakit. – Yelena újabb vállvonással reagált. Furcsa volt a mosolya, kicsit keserédes. Hatalmas lány volt hatalmas szívvel, ízig-vérig Zeke embere, de nem az ő szerelme. Valaki mást szeretett, Nicolo azonban hiába ráncolta a homlokát, nem tudott rájönni, hogy kicsodát.

Mindegy is – gondolta. Most itt vagyunk… Most már nem számít.

Három évvel később Eren Jaegernek egyszeriben nyoma veszett, az eltűnése után pedig nem sokkal levelet kaptak készhez. Nicolo, aki addigra teljesen szabadon járhatott-kelhetett a szigeten, elcsípte Sasha, Connie és Jean nyugtalanságát. Hanji magához rendelte Armint és Onyankopont, míg Yelena egy nevetséges álszakállat próbálgatott. Ahogy forgatta a fejét, hogy a tükörben minden irányából megszemlélhesse magát, egészen mulatságos látványt nyújtott; aki meglátta, az bizonyosan elfojtott egy kuncogást is. Nicolo sem volt kivétel.

– Az a rohadt idióta – vetette oda neki Jean, amikor elhaladt előtte. – A francnak hiányzott a magánakciója!

– Csak tartsuk magunkat a tervhez – felelte Sasha feszülten, miközben puskát ragadott. – Akkor nem lesz gond.

Jeant nem győzte meg vele.

– Nem a francokat… – dörmögte a fiú sötéten, aztán hatalmasat sóhajtott. – Eren, te rohadék… Ajánlom, hogy rohadt jó magyarázatod legyen, mert amit a levélben írtál, az nem elég.

Pedig igazat írt – gondolta Nicolo. Én most már értem… Ördögök nem léteznek, sem itt, sem ott. Mindannyian… egyformák vagyunk. Legyen szó itt, a falakon belül… vagy ott, az óceán túloldalán.

Sashára nézett és mosolygott, a lány pedig visszamosolygott rá. Gyönyörű volt, elképesztően gyönyörű. Nicolónak elakadt a lélegzete, valahányszor találkozott a tekintetük, és szánalmasan elvörösödött, amikor beszélgetésre került sor. Eljutottak odáig, hogy nem hebegett-habogott, mint egy idióta, de volt, ami így sem változott. Sasha egyszerűen… csodálatos lány volt, eldiai vér ide vagy oda.

Vigyázz magadra… – üzente neki némán, majd elnézte, ahogy a lány elhajózik.

Soha többé nem mosolygott rá.

Készült: 2018. 06. 14 – 15.