2019. november 14., csütörtök

A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 10. felvonás (90+ manga spoiler!)


10. felvonás

„amelyben elcsattan az első és nem utolsó csók”

Lepihentek a fa árnyékában, nem eresztették egymás kezét. Armin finoman és óvatosan simogatta az ujjbegyével Eren kézfejét, és olykor, amikor mindketten hallgattak egy kis ideig, olyan tűnődő arcot vágott, miközben a kezüket nézte, hogy Erennek még a lélegzete is elakadt. Néha azt képzelte, belelátott a fiú fejébe, kiolvasta a gondolatait, a ki nem mondott vágyakat, ráérzett arra, mi az, ami igaz, s mi az, ami hamis.

Egy idő után nem beszéltek többet, csak élvezték a csendet és a nyugalmat, ami körülvette őket. Eren elálmosodott, végtelenül fáradtnak érezte magát. Észre sem vette, mikor csinálta, de valamikor nekidőlt Arminnak, a válla a fiú fejére bukott. Elnyomta az álom, és végre-valahára nem vicsorgó óriásokról, vérről meg pusztulásról álmodott, hanem magukról kisgyerekként, amint együtt játszottak Shiganshina utcáin, együtt fedezték fel Armin nagyapjának titkos könyvét a falakon túli világ szépségeiről – együtt álmodoztak olyasmikről, amik léteztek ugyan, ám még Liberio lakóinak számára is éppolyan elérhetetlennek bizonyultak, mint a Mária falon belül élőknek.

Mikor felébredt, melegség vette körül. Armin közel húzta magához, átvetette a karját, úgy hagyta, hogy aludjon. Valószínűleg teljesen elgémberedett a karja, ám nem úgy tűnt, mintha jelentőséget tulajdonított volna neki. Ragyogó mosolyt villantott rá, mikor meglátta, hogy magához tért, és ez a mosoly azután is ott maradt az arcán, miután Eren kibontakozott az öleléséből, majd nagyot nyújtózva megemelkedett ültében.

– Jól aludtál? – kérdezte szelíden. Nem kérdezett hitről vagy bizalomról, legalábbis az ajkával nem. A tekintetével sok mindent kérdezett.

Eren elfordította a fejét, nem tudott rájuk válaszolni. A fűszálak rezzenését figyelte inkább a lábuknál, és amikor megpróbált felállni, Armin pedig a csuklója után kapott, hogy megakadályozza azt, az első érintésre reagált.

– Igen – felelte végül őszintén. – Nem voltak rémálmok, sem az a nyomasztó érzés, ami utánuk szokott maradni. Hosszú idő után először… úgy érzem, tényleg pihentem, nemcsak próbálkoztam a pihenéssel.

– Én is így vagyok vele – vallotta be Armin. – Miután átörököltem a Kolosszális erejét…

– Láttad Bertolt emlékeit? – sandított rá Eren.

Armin aprót bólintott.

– Láttam őket.

– És mi mindent láttál?

– Liberiót – suttogta. – Az életeteket az internáló tábor falai között. A kiképzést. Azt a tortúrát, amin az a négy szegény gyerek át kellett menjen, hogy eljusson a falig, majd azt, hogy Marcel hiányában hogyan boldogultak, miután áttörték a Mária falat. – Levegővételnyi szünetet tartott, hangszínét beárnyékolta a szomorúság. – Sok mindent láttam – folytatta egyre halkabban. – Túl sok mindent. És semmiről sem beszéltem. A királynő nem tudta. A barátaim sem. Mikasa sem.

Eren az ajkába harapott.

– Miért?

– Mert téged is láttalak.

Eren szíve kihagyott egy dobbanást.

– Shiganshina? – lehelte. – A csata… Nyolcszáznegyvenötben… Te…

– Igen. – Armin az álla alá nyúlt, rávette, hogy mégiscsak a szemébe nézzen. – Csak egy pillanatra láttalak, de az bőven elegendő volt ahhoz, hogy… gyanút fogjak… hogy lehet, mégsem haltál meg. Valahogy így kezdődött. Valahogy így jutottam el hozzád. Amikor elmondtam a gyanúmat Mikasának, ragaszkodott hozzá, hogy derítsük ki. Amikor rájöttem, hogy igazam van… Szerintem nem tudod elképzelni, hogy mit érezhettem, hiszen tőled elvették a közös emlékeket. Amikor nem ismertél rám… Akkor lettem biztos benne, hogy Zeke nem hazudott, mikor felvette velünk a kapcsolatot.

– Zeke kiadott engem nektek.

– Zeke téged védett, Eren. Ő csak… mondjuk úgy, mindent megtett a túlélésetek érdekében: ezért nem dacolt a kormánnyal, ezért hozott téged Liberióba, ezért keresett fel minket… Ezért árulta el, hogy mit tett veled.

– És amíg ezeket tette, mindenen és mindenkin átgázolt.

– Nos, igen. – Armin megnedvesítette az ajkát. – A ragakói mészáros… Shiganshina rettegett bestiája… Sok szép jelzővel tudnám illetni, nem mondhatni, hogy népszerű a falakon belül.

– A liberiói mészárlást követően e falakon belül sem túl népszerű.

– Azt nem csodálom. Gondolom, mi sem vagyunk annyira Historiával.

– Nos, én azt nem tudom. – Eren felhúzta az orrát. – Ha elfelejtetted volna, arra kényszerítettetek, hogy átszeljem az óceánt.

– Hogy haza gyere.

– De az a hely már nem az otthonom – makacsolta meg magát. – Már nem tudom, hova tartozom, Armin – vallotta be keserűen. – Nem tudom, mi lenne a helyes… A barátaim még az árulásom tudatában is kitartottak mellettem, és… soha, semmilyen körülmények között nem fogok ellenük menni. De titeket sem akarlak bántani, srácok. És azt sem szeretném, hogy Kiyomi asszonyságnak baja essen miattam. Nem maradhatok sem Liberióban, sem Shiganshinában… Sem Hizurúban. Egyszerűen nem illek bele a világba. Sehol sincs maradásom.

– A két fal között kellene maradnunk – sóhajtotta erre Armin, ujjai gyengéden simogatták Eren arcát. – Azon a helyen, amit úgy hívtok, „Paradicsom”. A magunk „Paradicsoma” lehetne. Ami engem illet, én másra sem vágyom, csak egy kényelmes otthonra az óceán partjánál. Te hogy vagy ezzel?

– Biztos jó móka lenne minden egyes nap eszelős óriásokkal küzdeni – motyogta, ezzel azonban egyáltalán nem vette el Armin kedvét.

– De ha nem lennének óriások – erősködött a fiú –, akkor nem lenne gyönyörű? Sós tengeri levegő, homok a talpunk alatt… Az óceán, Eren. A gyerekkori álmunk… Minden egyes nap láthatnánk az óceánt, és aztán nekivághatnánk, hogy felfedezzük együtt a világot. A falakon túl… Az óceánon túl… Az ellenségen túl… ott várnak ránk azok a képek a nagyapa könyvéből: a lángoló víz, a jeges tájak, a fények a messzi távolban. Arra várnak, hogy felfedezzük őket. Csak mi ketten, Eren, úgy, ahogy mindig is terveztük. Ahogy mindig is álmodtunk róluk. Nem lenne gyönyörű?

Ó, dehogynem.

Eren remegve zuhant a térdére, szemmagasságba kerültek.

– Csodálatosan hangzik, Armin… – lehelte, mire a fiú elmosolyodott.

– Ugye? – kérdezte; nevetett a mosolya, ragyogott a szeme. – Semmi másra nem vágyom, csak erre. Hogy valósíthatnám meg ezt az álmomat, ha arra akarnálak rávenni, hogy pusztítsd el a világot? Azt a világot, aminek a sok szép szépségét olyannyira látni szeretném. Te látod benne a logikát?

– Nem – suttogott vissza.

Armin nem húzta el a kezét, ujjai hosszasan időztek az arcán, mintha örökre ott felejtette volna őket. Közel is volt hozzá, nagyon is közel, a szeme az égboltnál is kékebb, fényesebb a csillagoknál.

– Hát akkor? – súgta az ajkára. – Hiszel nekem?

– Igen…

Bízol bennem?

Az ajka súrolta az övét.

Eren tágra nyílt szemmel, bólintva suttogott:

– Igen… – mire Armin még közelebb hajolt. Ajka az első csók ígéretét hozta magával, kérdései pedig a lehetőséget, hogy Eren bármikor visszatáncoljon.

Eren azonban nem mozdult. Érezte Armin leheletét az arcán, érezte az ajkának cserepességét, tenyerének gyengéd érintését…

– Szeretsz engem, Eren? – hangzott el az utolsó kérdés is, amire habozás nélkül választ tudott adni. Ez a kérdés nem hitről, nem bizalomról szólt, hanem sokkal fontosabbról: azokról az érzésekről, amik sosem múltak el, s amik elkezdtek változni, alakulni attól a perctől fogva, hogy viszontlátták egymást kilenc év elteltével Liberióban. Uri vagy Armin, nem számított. A sebesült katona és a fiú, aki óriáserővel rendelkezett, egy és ugyanazon személy volt.

Eren beledőlt az érintésbe.

Egyenes és őszinte választ adott.

(Szeretsz engem?)

– Igen.

** * **

Egyszer, még tizenéves korában megcsókolt egy lányt az internáló táborból. June-nak hívták, nagyjából egykorúak voltak. A csók esetlen volt, mindketten életükben először csókolóztak – Pieck visítva nevetett rajtuk, mikor később elmesélte az egészet. Nem mintha annyira Piecknek szánta volna a beszámolót, sokkal inkább Galliardnak, de a lány mindig a legjobbkor bukkant fel, és egy cseppet sem érdekelte, hogy privát beszélgetésnek indult. Ezt követően találkozgattak még néhányszor, majd kiegyeztek abban, hogy legyenek inkább csak barátok.

De ez más volt. Ez nem csak egy lánnyal történt az internáló táborból, hanem Arminnal. Azzal az Arminnal, akit nem látott kilenc éven át, de aki sosem adta fel, és akit most végre visszakapott, és az egész valahogy furcsán zavarossá vált – mert attól a pillanattól fogva, hogy újra találkoztak, egyszerűen nem tudott nem venni tudomást arról a különös érzésről, ami hatalmába kerítette.

Lehunyt szemmel, gyengéden csókolóztak. Armin ujjai finoman megrebbentek az arcán, a nyelve lassan simogatta az övét. A fa hűsítő árnyékot nyújtott, nem mozdultak alól, nem mozdultak a helyükről sem, csak puhán és óvatosan érintettek, csókoltak és cirógattak. Ha csak most először és utoljára, Eren eldöntötte, hogy minden egyes percét ki fogja élvezni. Szíve egyre hevesebben ütemben vert, és érezte, hogy egyre mohóbb is lett. Bizsergett a bőre, mindenhol forrónak érezte magát.

Az első csók bizonytalanul indult, Armin nem volt benne biztos, hogy jó ötlet-e megtenni, aztán amikor el akart húzódni, Eren pedig ahelyett, hogy hagyta volna, megnyitotta az ajkát, és táncba hívta a nyelvét, felbátorodva kezdett csókolni. A nyelvével simogatott, az ujjaival érintett, és Eren sötét tincsei közé tépve rántotta közelebb a fejét, tette magává nyers, szelíd erővel, csordultig telő izgalommal. A mélyebb csókokat, miután mindketten kifulladásig csókolták egymást, apróbbak és kevésbé mohóbbak követték. Egy Eren szája szegletébe, egy az arcára, az orrára, a homlokára – Armin bebarangolta az ajkával, felfedezett, és minden egyes csókkal egyre bátrabb és bátrabb lett.

A végén Eren felnyöszörgött. Túl sok volt hirtelen a koplaló szervezetének, még akkor is égett a bőre, amikor elhúzódtak egymástól, pedig akkor már csak Armin sötét vágytól izzó tekintetének kereszttüzét kellett állnia. Az sem volt könnyű dolog, elöntötte az arcát a forróság.

– Eren… – hallotta meg a fiú hangját, mire nekivetette a hátát a fa törzsének, és lehunyta a szemét. Remek, gondolta. Most már az arcom is lángol, nemcsak a testem. Ha Pieck a szemtanúja lett volna a történteknek, és azt is látta volna, hogy milyen állapotba került, sosem hagyta volna abba a piszkálását. Mekkora szerencse, hogy nem látta, szusszantott fel megkönnyebbülten.

Felnyitotta a szemét: Armin féloldalt ült, a fejét lehajtva. Az ő bőre is kipirult.

Eren szíve még mindig tandemben járt.

– Megcsókoltál! – szaladt ki a száján, mielőtt alaposan végiggondolhatta volna, mivel is szeretné kezdeni a beszélgetésüket. Gondolatban jó erősen fejbe vágta magát! A hirtelen megszólalás olyan hangszínnel sikeredett, hogy akár támadásnak is lehetett volna venni. (Nem mintha annak szánta volna.)

Armin rásandított, megemelte a szemöldökét.

– Nem volt annyira ellenedre – vágott vissza higgadtan, mire Eren felcsuklott.

– Nem – ismerte el. – Egyáltalán nem volt.

– És ez megváltozna, ha esetleg újra…

Nem. – Saját magát is meglepte, mennyire gyorsan és mennyire határozottan válaszolt. Találkozott a tekintetük, még a füle töve is piroslott. – Egyáltalán nem lenne ellenemre – mondta, és meleg mosolyt küldött a fiúnak. Armin viszonozta azt.

– Akkor jó – nyugodott meg. Eren megérintette a kezét, a remegő ujjakra simította a sajátjait, szorosan összefűzve őket. A csendben mindent lehetett hallani: a fűszálak rebbenését, a madarak halk csiripelését, egymás szívének dobbanását. – Nem akartunk elveszíteni, ezért visszajöttünk érted. – Armin a fülébe duruzsolt, miközben egymást cirógatták. – Hajlandó vagyok szembeszállni akár a királynővel is. Nem fogom hagyni, hogy arra kényszerítsen, hogy pusztítsd el a szeretteidet. Sosem hagynám, hogy ilyesmit tegyenek veled… és tudom, hogy fordított helyzetben te sem hagynád.

– Mm.

– Ezt vehetem egy igennek?

– Igen. – Eren felsóhajtott. Egyszerűen túl kellemes volt ülni és nem foglalkozni semmivel. Úgy tenni, mintha a világban nem uralkodtak volna kaotikus állapotok, mintha nem éppen magával az idővel dacoltak volna minden egyes nap.

Zeke-nek és Friedának egyre közeledett a vég. Marley óriás nélkül maradt, Paradis pedig bosszú után szomjazott. A háború nem ért véget azzal, hogy az óriásváltók elárulták szülőföldjüket. Korántsem volt még vége, Eren azonban nem akart arra gondolni, hogy mi vár még rájuk. Ki szerette volna élvezni ezt az illékony pillanatot, szeretni Armint, amíg még mindketten élnek és lélegeznek – amíg még van idejük.

De egyszer minden véget ér – gondolta. Feltápászkodtak, mikor a távolból kiabálás ütötte meg a fülüket. Túlontúl ismerős hangokat hallott, valószínűleg a hír, hogy Mikasa és Armin váratlanul beállítottak – ráadásul léghajón, néhány társukkal egyetemben –, elérte a többi harcost is. Pieck, Galliard valamint Reiner nem lehettek túlzottan boldogok. A lányt ismerve egyenesen Kiyomi asszony szobájáig jutott, hogy kiszedje belőle az információt, hogy hol van Eren.

Ha pedig tényleg ezt csinálta – csóválta a fejét a fiú –, akkor belefutott Mikasába.

– Aggódnunk kellene? – kérdezte Armin. – A barátaid…

– Megnézném Mikasa és Pieck csatáját – mondta erre halvány vigyorral az arcán. – Piecket nem lehet eltántorítani az Ackerman névvel. Szívós egy lány.

– Olyan, mint Annie.

– Igen. – Eren a hamis emlékekre gondolt, amiket a Háború Pörölye adott neki. Annie… Pieck sokban hasonlított a lányra. – Olyan, mint Annie volt… – mormolta, mire Armin tekintete rávillant. Annie már nem volt többé. A Nőstényt Historia birtokolta, és a dolgok merőben más irányt vettek, mint azt eredetileg remélték.

– Jobb lenne elmagyarázni a barátaidnak, hogy nem azért jöttünk, hogy megöljünk.

– Igen, jobb lenne.

Armin a kezét nyújtotta.

– Akkor megyünk? – kérdezte.

Eren elmosolyodott.

– Igen – suttogta, miközben megragadta a kezét. – Megyünk.

Megjegyzés: Alapjában véve egy rövid, velős történetnek indult, az is lett belőle, aztán elvesztettem jó néhány felvonást, és hát, újra kellett írni. [Az Eremin szál gyorsan jött (eredetileg még gyorsabban, szóval…), de Eren heteket töltött Armin és Mikasa társaságában, mielőtt Frieda magához hívatta volna.]
A következő fejezetben a harcosok beszélgetnek egy jót Arminnal és Mikasával, a végén pedig Eren egy újabb szövetségesre lel. :D
Úgy 2 hét múlva?

2019. november 11., hétfő

Az óceán túloldalán [Ereri] – 15. fejezet (90+ manga spoiler)

15. fejezet


Mámor

Ki vagyok?

Hol vagyok?

Én… vajon… ki is vagyok?

Eren volt.

Egy lány hajolt fölé, sálat viselt a nyakában; gyengéd szellő fújt a parton, tengeri levegő, a hullámok meztelen lábukat nyaldosták a szemcsés homokba nyúlva.

Az idő, az emlékek összefolytak.
Eren volt, közben mégsem.

(Egy ponton mindig minden újrakezdődött.)

A nevére gondolt.

Eren vagyok – mondta magának, miközben a lányt figyelte. Eren Kruger.

Aztán megrettent, mert beléhasított a felismerés – ő nem lehetett Eren Kruger.

Eren Jaeger vagyok – gondolta iszonyattal. Hogy lehetnék Eren Kruger? „Bagoly” meghalt… Felfalták… „Bagoly”… Ki is az a „Bagoly”? Ő…

Benned él súgta egy kishang, mire megmerevedett. A homokba markolt, a szíve félelemtől kalapált, és amikor lassan felült, a tarkóját dörgölte – a nyakszirtjét, mintha az óriása testében lenne, s azon a ponton összekapcsolódnának… és valóban össze is kapcsolódtak: a gerincvelő folyadékon osztozott valamennyi hordozóval, múlttal, jelennel és jövővel, az az egy pont volt, ami által tovább éltek benne mindazok, akiket elmosott az idő.

A hang annyira valós volt.

Később találkozunk… Eren – suttogta valaki, aki aztán eltűnt, és Eren… úgy érezte, elfelejtett valamit. Nem is akármit, nagyon is sok mindent. De vajon mi lehetett az? Egyáltalán… hol van? Mi történt vele? Miért is emlékezett ennyire össze-vissza?

Eren…

Eren…

– EREN! – kiáltott rá a sálas lány; a vállát rázta, aggódva ráncolta a szemöldökét. Eren halkan hümmögött. –  Kelj fel. Ránk fog esteledni, ha nem indulunk haza!

Eren felnyögött, még a nyála is kicsordult. A tarkóját masszírozta, és hirtelen nem emlékezett rá, hogy miért tette.

De az előbb még… Az előbb még biztosan tudtam, hogy azért, mert…

Kiyomi… – dünnyögte oda a lánynak, ahogy eszébe jutott végre a neve. – Ah, mikor vágattad le ennyire rövidre a hajadat? – kérdezte nagyot nyújtózva, majd nagy nehezen felállt. Különös zsibbadtságot érzett a testének valamennyi porcikájában, de leginkább a combjában, mint mikor az apja beléfecskendezte azt az injekciós tűt…

Alig ért a gondolat végére, már meg is merevedett.

Milyen injekciós tűt? – húzta el a száját keserűen. Az apám… Az apámat megölték.

Kiyomi is hasonlóan zavarodottnak tűnt.

– Annyira mélyen aludtál, hogy hiába ébredtél fel, még mindig azt hiszed, hogy álmodsz? – ingatta a fejét, miközben hátat fordított neki, és a vállára kapta a táskáját. Előreindult, Eren azonban nem követte. Újra a tarkóját dörgölte, döbbenten és kissé hitetlen arcot vágva, és a szavak anélkül szaladtak ki a száján, hogy végiggondolhatta volna őket.

– Nem… De úgy érzem, mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna… Miről is szólt? – A nyakáról a fejére siklott a keze, kimerülten masszírozta meg a halántékát. – Most már nem emlékszem… – suttogta rekedten, mire Kiyomi hátrasandított a válla fölött. Egymás szemébe néztek, és a lány szeme elkerekedett.

Eren? – kérdezte meglepetten. – Miért… sírsz?

– H-hogyan? – A szeméhez kapott, a könnyek lassan csorogtak le az arcáról. Forró, emlékeztető cseppek voltak, mégsem tudott mire emlékezni. Ki is volt ő? Hol is volt? Miért is volt olyan érzése… hogy még mindig álmodik? – Menjünk haza… – mondta inkább, Kiyomi pedig bólintott.

Hazamentek.

** * **

Te most már közénk tartozol, Eren. – A finom vonású asszony szeretetteljesen cirógatta meg az arcát. Apró termetű volt, mint a körzetben élő emberek többsége, egyenes, fekete hajú, a szeme meg keskeny, mandulavágású. Szokatlan ruhát viselt – de itt inkább Eren volt az, aki kitűnt a maga öltözékével. Nem tartozott közéjük, s mégis úgy érezte, közéjük tartozik. Hogy is volt ez?
Az asszony közben így folytatta: – Mintha te is a gyermekem lennél, ahogyan Kiyomi. – Ott felejtette az ujjait Eren arcán, gyengéden mosolygott, tekintete szelíden ragyogott. – Én pedig anyátokként nem teszek különbséget a gyermekeim között.

Anya…

A karjába vonta, érezte a teste melegét, az anyai érintését.

Milyen kellemes… Milyen… meleg… Milyen régi…

Régi emlék derengett elő, beharapta az ajkát, miközben hagyta, hogy Mrs. Azumabito magához szorítsa, és maga sem tudta, pontosan mikor történt, de egyszer csak az asszony dereka köré fonta a karját, viszonozta az ölelést. Így álltak sokáig, ölelkezve és boldogan, egészen gondtalanul, míg valaki meg nem köszörülte a torkát.

Eren… – Alacsony, vágott szemű férfi jelent meg az ajtóban. – Gyere, beszélgessünk egy kicsit…

– Apámról? – hallotta meg a hangját, mire Mr. Azumabito bólintott.

És a világról – tette hozzá, mikor Eren odasietett. – Van valami, amit el kell mondanom…

** * **

Azon a napon nagyon fázott, mégsem panaszkodott. Kiyomi lemosolygott rá, nézte őt sötét, bánatos szemével, és amikor eljött az idő, megszorította a kezét; búcsúzkodott. A sál a nyakában pihent, még Eren tekerte köré, mikor először találkoztak. Aznap is nagyon fázott – a tűz, az égett hús szagának emlékétől felkavarodott a gyomra, hidegrázása támadt. Jobban volt szüksége a sáljára, mint bármikor máskor, mégis mikor Kiyomi nagyot tüsszentett, és hozzá hasonlóan fázósan megborzongott, lefejtette magáról, és átvetette a lány nyakán. Kiyomi tekintete akkor hálától ragyogott, és onnantól kezdve… Onnantól kezdve egészen a búcsú pillanatáig együtt maradtak.

Eren nem akart menni, Kiyomi nem akarta elengedni. Egymásba kapaszkodott, az óceán hullámai türelmetlenül csaptak fel a hajó oldalára, a férfi pedig, aki egyedül Erenre várt, ingerülten intett a sapkájával.

– Nem érek rá egész nap, kölyök! – mire Eren elfintorodott.

– Kiyomi… – mormolta a lány nevét. – Én… – De Kiyomi a szavába vágott:

– Később találkozunk… Eren. – És Eren bólintott.

Úgy legyen.

(Soha többé nem találkoztak.)

** * **

Eren emlékezett a nevére, emlékezett a származására, de nem emlékezett többé azokra, amikről úgy érezte, emlékeznie kellene. Mindent olyan ismerősnek talált, míg második otthonától távol élt, és nagyon sokáig semmit sem értett. A lány és a fiú is ismerősnek tűnt, akik eldiai létükre engedély nélkül merészkedtek ki az internáló tábor börtönfalain túlra. A fiú rendes testvér módjára vállalta, hogy a kishúga helyett is jól elverjék, addig az a rohadék Gross hazakísérte a kislányt.

Haza…

Eren keserűen gondolt erre.

A kislányt a vérebek elé vetették, halálra marcangolták.

Mindennek oka van – szorította össze a szemét, hogy a kormány tagjai közül senki se láthassa az iszonyatot, ami mindvégig mélyen a tekintetében lapult, s ami Faye Jaeger, egy ártatlan gyerek brutális megölését követően próbált a felszínre törni. Ezen a napon újra elkezdődött… Mindig újra elkezdődik, még mielőtt véget érhetne egyáltalán…

Ki vagyok?

Hol vagyok?

Eren vagyok.

Eren Jaeger vagyok.

** * **

A lány a tükör előtt állt, feketésbarna haját fésülte a hajkefével, aztán egyszer csak megriadt, mint akit megrémisztett a saját tükörképe. Kit látott? Mit látott?

Újra végighúzta a fésűt a haján, de közben nem vette le a tekintetét a tükörképéről. Óvatosan mozgott a keze, ez az érzelem az arcáról is visszatükröződött. Ajka nevet formált… Nem Eren nevét, de nem is egy idegenét.

Nem lehet…

Eren láncokat érzett a teste körül, és amikor tágra nyitotta a szemét, mindenhonnan ugyanaz a vakító, kékesfehér valami bámult vissza. Mélyen a föld alatt láncolták ki, a szájpecektől beszélni sem tudott, csak a tükörbe néző lányhoz hasonlóan riadtan szemlélni a világot körülötte. Egyedül a gondolatai maradtak.

Lépéseket hallott, apró lány tűnt fel; furcsa, fehér ruhát viselt.

ErenÉbren vagy?

Ébren volt. Ébren és közben mégsem.

Vajon… kinek az emlékei ezek? – tűnődött el, mert az emlékek hirtelen egybemosódtak, és a lány, a szőke, apró teremtés mintha megnőtt volna, ugyanazzá a sötét hajú lánnyá vált, akit Eren a tükörben látott.

Vajon…

Vajon…

Megrettent.
Aranysárga fény kezdett cikázni a teste körül, olyan érzés volt, mintha az elméje köré fonta volna láthatatlan karmát – mintha az összes addigi emlékét váratlanul kiszipolyozták volna; mintha… semmi sem maradt volna benne, csak egy üres valami, amit aztán emlékekkel próbálták megtölteni.

Hamis emlékek – lélegzett mélyet. Ezek nem az én emlékeim.

Én nem…

Én nem…

– Nos? – kérdezte tőle egy idegen férfihang. – Most már emlékszel… az apád bűnére?

Igen, emlékezett.
Az apja legnagyobb bűne az volt, hogy elárulta…

Nem.

Hogy lemészárolta…

Nem.

Eren levegő után kapkodott.

– É-én… – A saját hangja idegenül csengett a szájából. Ezek nem az én emlékeim.

Hol vagyok?

Ki vagyok?

A falak királynője rávillantotta örvénylő tekintetét.

Nem tudta, hol volt.

Nem tudta, ki is volt ő pontosan.

Az emlékek összekavarodtak, de… egyet tudott.

Frieda… – gondolta. A lány ajkáról legördült a név.
Te Frieda vagy.

** * **

Hosszú, véget nem érő álomból tért magához, a világ lassan tisztult ki előtte. Valaki éppen elemelte a kezét a homlokáról, érintésének hiánya hidegnek tűnt a sötét éjszakában, Eren fázni kezdett. Most már emlékezett a nevére – Eren Jaegernek hívták, Marley harcosaként küzdött a szabadságért –, de az emlékek még mindig összemosódtak egy kicsit, nem sikerült megragadnia, hogy melyik volt mindig is az övé, s melyik volt, amit az előző hordozók által ismert meg.

Vajon… mi történhetett?

Meglepően puha ágyban – vagyis… matracon – feküdt, ráadásul egy számára teljesen ismeretlen szobában. Minden olyan… furcsa volt, szokatlan. Nem ült fel, csupán a szemét nyitotta ki, és amikor maga mellől fájdalmasan nyöszörgő hangot adott ki, óvatosan oldalra fordította a fejét, hogy lássa, ki az.

A szíve rögtön hevesen kezdett el kalapálni.

Pieck… – nyögte a lány nevét.

Pieck volt az – füstölgő testtel feküdt a lepedő alatt, végtagjai visszanőttek.

Pieck…

– H-hol… vagyunk… M-mi…

Kapart torka, annyira száraznak érezte.

Valaki megemelte a fejét, vizet nyomott a szájához.

– Igyál – parancsolt rá. – Teljesen kiszáradtál.

– Csodálkozol? – szólt egy másik hang. – Sok kalandban volt szerepe, míg magához nem tért. A te erőd, ha úgy vesszük, semmi az Alapító Óriás erejéhez.

– És akkor mi lesz, ha azzá válok?

– Még nem döntöttem el, hogy a szövetségünkre milyen kihatással lenne.

– Remélhetőleg, nem kell egymás ellen fordulnunk, asszonyom.

– Remélhetőleg… – A hang lassan mormogott. – A fiú… jól van?

– Jól lesz – pontosított a lány. Egy lány volt az, egy nagyon ismerős lány.

Eren lenyelte az utolsó kortyot is, majd lassan Florianra emelte a tekintetét.

– M-miért? – nyögte. – Te…

– Maradj veszteg! – sóhajtott Florian. – Ne legyél ennyire makacs!

– De te…

– Eren. – A fiú kettőt pislogott, mikor meghallotta a nevét. Florian odébb lépett, engedte, hogy Kiyomi Azumabito, Hizuru nagykövete felzárkózzon mellé; egyszerre pillantottak Erenre. Az asszony fölött elrepültek az évek, Eren azonban még így is azt az álombeli kislányt látta benne, akitől egykor búcsúzkodott az óceánnál. Megígérték egymásnak, hogy később találkoznak, de…

– Ne haragudj – jutott el a tudatáig a saját, suttogó hangja. Lehajtotta a fejét, arcán a bőre zavartság és szégyen keverékétől égett. Megdörzsölte a tarkóját, mert valahogy ez illett oda, és ismét Kiyomira nézett. – Nagyon sokat késtem… – mire Kiyomi szája széle megremegett, a szeme sarkában meg könnycseppek jelentek meg.

– Ó, Eren! – lehelte, és a következő másodpercben már a fiún csüngött, vékony karjával szorította magához, mégpedig iszonytató erővel. Eren meglepetten simult bele az ölelésbe.

– Oh!

– Oh, bizony – szipogta az asszony. – Oh, bizony.

Florian nekidőlt a falnak, karját összefonta a mellkasa előtt.

– Oh – ismételte ő is; ajkán gúnyos mosoly játszott. – A viszontlátás öröme… Mióta is álmodozott erről, Ms. Azumabito? – faggatta az asszonyt. – Gyerekkora óta?

– Pofa be, hercegnő.

Florian felrántotta a szemöldökét.

– Pofa be – húzta el a száját. – Milyen kifinomult. Elfelejti, ki is vagyok.

– Hogy ki is vagy… – húzódott el aztán Kiyomi. – Itt, Hizurúban vajmi keveset számít.

– Tehát… – Eren nagyot nyelt, ahogy megértette, ez mit jelentett. – Hizurúban vagyunk? Pieck is meg én is? Meg ő is… meg… – Eszébe jutottak az utolsó emlékek, mintha soha nem is lettek volna az övéi. A léghajón történtek… Mikasa és Kiyomi, meg persze Hizuru fegyveres erői feljutottak a léghajóra, és azt követelték Levi hadnagytól, hogy adja ki őket. Mert Eren… Hizuru vére volt Kruger által. Mert Kruger Hizurúban nevelkedett, és Kiyomi Azumabito, Hizuru nagykövetének gyermekkori barátja volt.

– Igen, kedveském – cirógatta meg az arcát Kiyomi. – Itthon vagy. Végre.

– Itthon…

Ez lett volna az otthona? Annyira idegennek érezte…

– Össze vagy zavarodva, ez nem is kérdés. Én is össze lennék zavarodva, ha ennyi mindenen mentem volna keresztül. Amit Paradis eszelős királynője művelt… – Kiyomi arcára harag ült ki. – Kész csoda, hogy túléltétek ép ésszel… és akkor még nem beszéltünk azokról a szerencsétlenekről.

– És még azt sem említettük, hogy a világunk megérett a pusztulásra – szúrta közbe Florian gunyorosan. – Egyedül az Alapító Óriás parancsolhat a kolosszális szörnyeknek. Szerencsére lassan mozognak, de megszámlálhatatlan mennyiségben vannak, nyomukban felperzselődik a föld.

– Frieda egyelőre fenyegetőzött – csendült egy hang az ajtóból. Eren odakapta a tekintetét, a szívverése felgyorsult. Mikasa!

A lány odasietett hozzá.

– Eren – guggolt le ő is. – Örülök, hogy nem esett bajod. – Aztán mindketten Pieck felé sandítottak, s Mikasa az ajkába harapott. – Tehát… ő is a rokonom lenne – mormolta annyira halkan, hogy Eren alig értette a szavait. – Ő is Ackerman. – Összeszorította a szemét, szemlátomást a gondolatba a feje is belefájdult. – Vajon mindig is az volt? – tűnődött el. – A többi világban is?

– Nem tudom – felelte Eren őszintén. – Erre nem emlékszem.

– Sok mindenre nem emlékszel most – világított rá Florian. – Ennek hozzám van köze. Emlékszel, miről álmodtál? Megérintettelek, és azt hiszem, az érintésem váltotta ki belőled. A tested még úgy is reagált a királyi vérre, hogy most nem vagy az Alapító Óriás birtokában. Úgy tűnik, a hordozók és a világok közötti kapocs még szorosabb, mint hittük. Képes voltam… úgymond belelátni a fejedbe? Néhány emlékedet én is láttam.

– Milyen különleges a törékeny emberi test – sóhajtotta Kiyomi. – Milyen különleges és összetett is a világunk…

– Sok minden van, amit nem értünk – bólintott Mikasa. A keze tétován indult meg Pieck felé, és Eren legnagyobb meglepetésére el is érte őt: rásimította az ujjait Pieck jobb csuklójára, mire a lány ismét felnyöszörgött. Álmodhatott valamit, talán Erenhez hasonlóan hosszú álmot láthatott, miközben Mikasa megérintette, és közben lassan regenerálta a testét – gyógyult, mert gyógyulnia kellett, és válaszokat keresett… és emlékezett.

– Mi történt a léghajón? – kérdezte Eren. – Kétszer is belém fecskendeztek valamit…

– Altatót és nyugtatót kaptál.

– És amíg aludtál – vette át a szót Florian –, addig mi lerendeztük a csatát.

– De te…

– Már megint ezzel jössz? Igen, tudom. Hogy is mondjam… Kétélű játékot játszom? – Megrántotta a vállát, sötéten mosolygott. – Szeretem a veszélyt. És magam sem tudtam, meddig is vagyok hajlandó elmenni. – A szeme olyan furcsán fénylett, annyira ismerősen, hogy Eren nem tudta sokáig állni. Ettől a szokatlan érzéstől elszorult a torka, megbénult a teste. Hol is látta? Miért is?

– Te… – kezdte, mire Florian mosolya kiszélesedett.

– Valamit valamiért – mormogta. – Annak a szövetségnek semmi értelme nem lett volna, Eren.

– Te… Nem lehet! – szisszent fel, ahogy megértette a célzást.

Florian felfalta Lady Tyburt.

Elvette tőle a Háború Pörölyét.

Nem…

– Ez egy újabb csapás Marley számára, nem igaz?

– Újabb csapás? – Eren hangjából hisztérikus él csendült ki. – Hogy tehetted? – támadt neki a lánynak. – Miért tetted? A szövetségesem volt! Egyáltalán kinek az oldalán állsz, Florian? Miért hoztál ide, ha Paradist támogatod… és miért ölted meg Lady Tyburt, ha közben meg…

A lány tekintete megkomolyodott.

– Látod, mennyire hasonlítunk? – kérdezte halkan. – Sem ide, sem oda nem tartozunk. Mindketten… kilógunk a világból. Mindketten… ugyanazt akarjuk. – Nagyot sóhajtott, finoman megkocogtatta az ujjpercével a halántékát. – Azt a feladatot kaptam, hogy szerezzem meg a Háború Pörölyét. Teljesítettem. Az más kérdés, hogy nem Paradis, hogy még véletlenül sem Frieda kedvéért cselekedtem. Nem adom át az erőt, ha már megkaparintottam.

Eren a fejére szorította a kezét.

Tényleg ennyi lenne? – gondolta. A kör… A kör sosem ér véget… A sorsunk… mindig ugyanaz lenne?

Lady Tybur a szövetségét választotta, nehogy ugyanarra a sorsra jusson, mint legutóbb, ám mindhiába, nem kerülhette el: a végzet gyors volt számára, váratlan és új lehetőségeket teremtő. A Háború Pörölye a megannyi emlékével egy királyvérű lány kezébe került… Egy jobbik királyvérűébe. Ha Abel szerezte volna meg… Eren erre gondolni sem mert.

De még így is… mindkét testvér arra pályázik, hogy felfalja a tulajdon nővérét.

Ez az egy nem változott, ezt tisztán látta Florianon. A lány az Alapítót akarta, akárcsak a nővére, Abel.

És Frieda az utolsó évében járt…

** * **

– Én közvetítettem feléd azokat az álmokat. – Florian hangja nyugodtan csengett. Kiyomi kivonult a szobából, magára hagyta a fiatalokat, az ajtóból súgott utasítást az ápolóknak. Bár Pieck és Eren is képesek voltak rá, hogy saját magukat regenerálják, Kiyomi a legjobb orvosokat és gondozókat kerítette elő, amint megérkeztek Hizurúban. Eren még mindig nem tudta pontosan, mi történt a léghajón, és azt sem teljesen, hogy mi lett Liberio körzettel – Mikasa egy sóhaj kíséretében annyit felelt, alaposan megizzasztották őket, amíg Florian meg nem érkezett; Paradis kis hercegnőcskéjének végül sikerült sakkba szorítania Levi hadnagyot és a felszálló osztagokat. – Reagáltál a véremre – folytatta eközben Florian, magára vonva a figyelmét. Eren nyelt egyet, bizsergett a bőre.

– Azt hittem, Frieda óriásának erejére reagáltam.

– Arra is – bólintott Florian. – Az Alapító Óriás ereje… kiaknázatlan. Talán még maga a nővérem sem tudja, mi mindenre használhatja. Végtelennek tűnő kapui ismeretlenek, mindig újabb meglepetéssel rukkol elő.

– Mi történt Liberio körzettel? – Eren a nagyszüleire gondolt, meg Zeke-re, és persze a barátaira, akiket utoljára akkor látott, mielőtt Connie, Sasha meg Marco a felszállásra nem kényszerítették. Az Alapító Óriás ereje mindent beborított… Vajon mi történt velük? Mi lett Liberio lakóival?

Emlékezett a vérre, a testekre, a sikoltásokra. Túl sok szörnyűségre emlékezett, a gyomra felkavarodott az emlékekre. Öklendezett, de gyomorsavon kívül más nem marta meg a torkát. Nyelt egyet, vízért nyúlt, és Mikasa helyett Florian segített neki, hogy igyon; legnagyobb döbbentére ugyanis a lány nem eresztette Pieck kezét. Megrendültnek látszott, ahogy távoli rokonát nézte, Eren viszont nem rótta fel neki. Őt is megdöbbentette Pieck származása, hát még akkor Mikasát!

Mivel Florian felelet helyett mély hallgatásba burkolózott, így szólt:

– Tudod, azt hittem, az Ackerman család tagjai annyira különlegesek, hogy nem lehetnek óriások.

Mikasa erre megvonta a vállát.

– Én is azt hittem – vallotta be csendesen. – Csupán találgatni mertünk, milyen következményekkel járna, ha bármelyikünk is átörökölné valamelyik óriás erejét. Mivel nem jutottunk dűlőre, inkább nem kockáztattunk.

– Megértem. – Eren finoman ugyan, ám bánatos fénnyel a szemében elmosolyodott. – Az erő továbbszáll abban az esetben, ha a hordozó anélkül hal meg, hogy az erejét átörökítené. Gyanítom, ugyanez a helyzet állt volna fel akkor is, ha esetleg nem lennétek képesek rá, hogy óriássá váljatok. Keresett volna magában egy újszülött eldiai gyermeket, akiben továbbélhet. Ez már csak… így működik. Az ördögi kör nem érhet véget.

– Igen… – Mikasa lassan bólintott. – De amit Zeke mondott, azt is érdekesnek tartom. Gyakorlatilag az Ackerman család óriáserő birtokában van, de óriástest nélkül. Akkor viszont Pieck… még inkább veszélyes – mormogta a lány felé sandítva. – Ő benne egyszerre él a Hordár ereje… és maga az óriás-erő, ami az Ackerman klán tagjává teszi. Egyáltalán… hogy lehetséges ez?

– Semmilyen feljegyzés nem szólt arról, hogy nem lehettek óriások – rántott nagyot a vállán Eren. – Ahogy te magad is mondtad, találgattatok. Mi is azt tettük. Az óriáskutatók… még nem találkoztak olyan Ackermannal, aki Marley harcosává vált volna, hiszen az Ackerman klán tagjait itt is vadászták, nemcsak a szigeten.

– De Pieck életben maradt – szúrta közbe Florian. – Az utolsó Ackerman…

Eren biccentett egyet; még mindig sajgott a feje a megannyi emléktől.

– Sokban hasonlítotok – mondta Mikasának. – Te meg Pieck… Furcsa, mennyire nem kedvelitek egymást, és mégis… mennyire hasonlók vagytok. De ez már csak így szokott lenni, nem? Az ember vagy nagyon szereti azt, akire hasonlít, vagy ki nem állhatja.

– Nem tudom, mi lesz ezek után. Nem tudom, hogy fogunk egymáshoz viszonyulni.

– Előny, hogy legalább téged nem akar megölni – mutatott rá halvány mosollyal a szája szegletében. – Ez a drágalátos Levi hadnagyunkról aligha mondható el. – Levi nevének említése azonban éppen az ellenkező hatást váltotta ki Mikasából, mint amit szeretett volna. A lány furcsamód elkomorodott, ráadásul valamiért el is szomorodott.

– Nem akarom elhinni – mondta halkan. – Meg akartad ölni…

Nem egészen – idézte fel a történteket azonnal egy kishang Eren elméjében. Valójában minden idegszáladdal tiltakoztál, hogy megöljék… még ha meg is akartad ölni. Nem tudtad megtenni. Vajon miért?

– Öhm… Nézd, én nem tudom, milyen kapcsolatom volt vele korábban…

Ezt miért nem mutattad meg neki?! – dörrent rá Mikasa Florianra. – Ezt kellett volna látnia, nem az ostoba emlékeket Kiyomiról!

Florian felhúzta az orrát.

– Nem én döntöttem el, mit mutatok neki! Ez nem így működik! Ha annyira akarod, hogy tudja, miért nem kötöd az orrára? Miért hiszed azt, hogy ezzel megvéded? Miért nem engeded neki, hogy az információ birtokában meghozza a maga döntését?

Érdekes volt hallani Florian kifakadását. Mire célozhatott? Mit titkolhatott Mikasa?

Mikor ezt hangosan is megkérdezte, a lány teljesen elfehéredett.

– Eren, én…

– El tudom viselni – jelentette ki. – Ha ez a valami tényleg ennyire fontos, akkor tudnom kell. Szabadon akarok dönteni, de hogy döntsek, ha nem tudom, mi az, aminek befolyásolnia kéne a döntésemet?

– Szabadon… – Mikasa felnevetett, ám hangjából nem csendült ki öröm. – Eren… Ha tudnád… Ha tudnád az igazságot… Nem hinnéd el.

– Köze van Levi hadnagyhoz, így nyilván nem fogok neki örülni, bármi is az. Elég rád néznem, hogy tudjam, ez a valami… Ez az énem – mutatott végig magán – nem fogja szeretni már a gondolatát sem. Legjobb barátok lettünk volna? Azt hiszem, túl fogom élni… Csak félresöpröm majd az emlékeket. – De ahogy ezt kimondta, Mikasa elfordította a fejét. Keserűnek látszott a mosolya, azt a kezét pedig, amelyikkel nem Pieck jobbját szorongatta, olyan erősen szorította ökölbe, hogy a bütykei legalább annyira elfehéredtek, mint az arca.

Eren megmerevedett.

Az az álom… Az az emlék… amit a szigeten élt át először, mielőtt felfedezte Levi és Abel viszonyát. A száját tapogató nyelv, a forróság a farka körül, az erős, ám mégis gyengéd érintések… Az álom túl eleven volt ahhoz, hogy álom maradjon, emlékként azonban megállhatta a helyét. De az a valaki… Az a valaki nem Pieck volt. Nem lehetett ő. De akkor… vajon ki volt?

Eren szíve hangosan dübörgött a mellkasában.

Nem! – gondolta iszonyattal. Az nem lehet!

Kinyúlt, elkapta Mikasa csuklóját. Megszorította, hogy a lány végre ránézzen, de az makacsul kerülte a tekintetét.

Nem! – suttogta megrendülten. – Nem lehet…

– Micsoda? – Florian gúnyosan kérdezett, szemlátomást élvezte Eren gyötrődését. – Kezded kapiskálni a nagy titkot? Húha, remélem, nem én rontottam el a játékotokat, Mikasa. Bár ha rajtatok múlt volna, talán a végtelenségig hazudtatok volna ennek a szerencsétlennek. Tudod… joga van tudni.

– De neked nem volt jogod elmondani neki, Florian.

– Én nem mondtam semmit – vonta meg a vállát a lány. – Magától jött rá.

Rohadék… – Mikasa olyan halkan vicsorgott, hogy Eren alig hallotta. Nem is akarta hallani. Zúgott a füle, a szíve majd’ kiugrott a mellkasából. Egyszerre érte hidegzuhanyként a felismerés és volt olyan melege, hogy legszívesebben az összes ruháját letépte volna magáról. Az elméje sikoltott, tiltakozott.

– Arra célozgattok… Arra célozgattok… – mire Florian elvigyorodott.

– Pontosan – kuncogott. – Te meg a mi egyetlen hadnagyunk… hm, valamikor a múltban. Együtt – hangsúlyozta. – Hogy tetszik a gondolat? Borsódzik tőle a hátad?

Eren nem válaszolt.

Nem kapott levegőt.

Mikasa elengedte Pieck kezét, odahajolt hozzá.

– Eren – mondta halkan. – Nagyon sápadt vagy.

– Persze, hogy sápadt, te idióta! Sokkoltad.

– Én? Azt hiszem, inkább te tehetsz erről, Florian!

A lány elnevette magát.

– Fáj az igazság, mi, Eren? – dőlt előre. – Te meg Levi hadnagy együtt voltatok, legalábbis valamikor a múltban. Mindig minden újrakezdődik, nemde? Apró változások mindig is történnek, vagy így, vagy úgy. Van, amikor az érzések mélyen a felszín alatt maradnak… Vajon most is ez lesz a sorsa a kapcsolatotoknak?

– Befognád végre a szádat, Florian?! Eren, rosszul érzed magad?!

Igen, rosszul volt.

Szédült.

Nem és nem!

Az nem lehetett…

Ők nem…

De valahogy ez tűnt helyesnek és igaznak az emlékek, a zavaros érzelmei ismeretében. Valahogy… nem tűnt annyira undorítónak sem. Valóban rázkódott a teste a hidegtől, a borzongások kíméletlenül futkostak végig a gerincén, csigolyáról csigolyára követve azt, hogy aztán a tarkójában érezzen furcsa, bizsergő forróságot…

Hátranyúlt, megérintette azt a pontot, finoman talán meg is nyomta…

És felsípolt a tüdeje, ahogy hosszú másodpercek óta visszatartotta a lélegzetét, és aztán kapkodva kezdte nyelni az éltető oxigént, és könnybe lábadt a szeme, felerősödött a remegése, és a szíve… A szíve őrült tandemben vert, az elméje tovább sikoltozta a tiltakozását. Aztán felcsuklott, kapkodó lélegzetvételei zihálásokba, majd hisztérikus nevetésbe torkollottak. Előregörnyedt, a térdére támaszkodott, és közben nevetett, mert igaz volt, helyes volt, valós és mégis borzasztó, rémisztő és hazug… És nem tudott többé józanul gondolkodni.

Bárcsak…

Bárcsak sosem ébredtem volna abból az álomból…

Bárcsak örökre Eren Kruger maradhatott volna az ő szeretett Kiyomija oldalán.

Bárcsak.

Végül Mikasára emelte a tekintetét, aki aggódva figyelte könnyes szemével, és nem törődött többé Florian gúnyos megjegyzéseivel. Kit érdekelt Florian, ha most borult fel az egész eddigi élete? Az emlékek csupán emlékek voltak, ahogy a múlt is már rég elmúlt, és közben mégis… Saját szavait hazudtolta meg, amikor Mikasa a konyhában az érzéseiről faggatta. Hát ezért érdekelte annyira! Mikasa tudta. Sokan tudták az igazat, talán a féltestvérei is… Az állítólagos volt barátai… Talán éppen…

Ő tudja? – kérdezte, és ismét visszatartotta a lélegzetét. Milyen választ is akart hallani igazából? Végigpörgette magában a férfival közös emlékeket, kereste-kutatta a jeleket, amik arra utaltak, hogy Levi tudott a kapcsolatukról, a félelem belepte magát a szívébe. Ha tudott róla… akkor miért? Érzékelte az ellenszenvét, ezért inkább nem lépett? Vagy ő is úgy volt vele, hogy mindketten más mellett találták meg a boldogságot? Hogy ami volt, az elmúlt… és nem szabadott vele foglalkozni?

Nem emlékszel rám? – emlékezett vissza az első (vagy legalábbis most első) találkozásukra. Valami vonzotta a férfihoz. Valami azt akarta, hogy kövesse őt, hogy megbízzon benne… Ez a valami egy múltbeli emlék lett volna?

Kiszáradt a szája, ahogy más is eszébe jutott – az alagsor, ahol a Reiss-testvérek vártak rá. Sok mindenről beszélgettek akkor, aminek nem tulajdonított jelentőséget, ami fölött elsiklott a figyelme, mert annyi információ zúdult rá, hogy maga sem tudta, melyiket dolgozza fel először. Az egyik ilyen volt az a párbeszéd is, ami közte meg Dirk között játszódott le.

– És az, hogy én mit mondok, az érdekel? – kérdezte Dirk szelíden, miután dühösen Abelre mordult, mert idegesítette a lány. – Vagy jobb szeretnéd, ha inkább Levi hadnagy mesélne el mindent?

– Levi hadnagy? – Emlékezett a saját meghökkenésére is. – Miért pont Levi hadnagy?

Dirk összevonta a szemöldökét.

– Erre nem emlékszel?

– Mire nem emlékszem?

A szeretődre – vetette oda Abel gúnyosan. – Elfelejtetted? – Levi hadnagy felé fordult. – Hát ez kellemetlen, hadnagy – mondta –, bár az is lehet, hogy mindketten jobban jártak. Ezt sajnos nem tudhatom. Valahogy undorítóan jól passzolnak a viselkedésük alapján. Gusztustalan.

Szerető.

Oh.

Tehát mindvégig tudnia kellett volna… Abel gyakorlatilag az első találkozásukkor felfedte a titkot, amit aztán foggal-körömmel védtek Paradis lakói.

Eren lenyelte keserűségét.

Ő tudja? – kérdezte újból, határozottabb hangot ütve meg.

Mikasa végre ránézett… és oh.

Oh.

Tudta.

– És miért… – Miért nem mondott semmit? Mikor akarta elmondani? Ezeket akarta kérdezni, végül egyiket sem tette fel. Nyelt egyet, mélyet lélegzett, és minden egyes nyeléssel meg levegővétellel mintha tisztábban tudott volna gondolkodni.

– De nem számít, nem igaz? – vonta föl a szemöldökét Florian kérdőn. – Ami volt, az elmúlt. Nem ezt szereted hajtogatni?

Mikasa ajka erre elnyílt.

– Eren…

De ekkor sok minden történt. Eren válaszolni akart – megmondani, hogy nem, ez azért nem olyan könnyű, ez már számít, hiszen… mégiscsak együtt voltak, nem? –, és igazából saját magát meghazudtolni, amikor Pieck újra felnyöszörgött, az ujjai megrándultak, Mikasa pedig odakapott, megszorította őket, izgatottan – vagy legalábbis különös érzelmet produkálva az arcán – hajolt fölé, várta az éledezését. Eren elfelejtődött. Levi is.

Pieck a nevét nyöszörögte.

– Eren… – mire Eren lehunyta a szemét egy másodpercre.

– Az igazság… – motyogta. – Változtatna bármin is? Ami volt… az tényleg elmúlt.

– Pontosan – értett egyet vele Florian. – Különben sincs időnk szerelemre, csak gyors légyottokra. Te nem így gondolod?

Mit is gondolt ő? Hogyan is gondolta?

Nevetni támadt kedve.

– Pieck – szólította meg gyengéden a lányt. – Felébredtél?

Pieck válaszul nyögött valamit, nem lehetett érteni.

Ébredezik – gondolta Eren. Jól van.

Óráknak tűnő percek teltek el, majd a lány felnyitotta sötét szemét.

– Eren – súgta a fiú nevét, és lassan oldalra döntötte a fejét. Egymás szemébe néztek, Eren a tenyerébe vette a kezét, finoman megszorította, hogy éreztesse, vele van. A másikat Mikasa szorította, Mikasa, akire Pieck egészen máshogyan sandított, mint korábban, és amiből egyértelművé vált, hogy a származásáról vajmi keveset tudott, csupán sejthetett, és hirtelen… Florian jelenléte olyan zavaróvá vált.

Nem szabad megtudnia – szaladt át a gondolat az elméjén. Florian nem sokkolhatja őt is… Piecknek most nem szabad megtudnia.

Senkinek sem kellett volna tudnia erről.

Bárcsak sosem tudtam volna meg én sem.

– Eren – lehelte Pieck újból. – Hát itt vagy… – mire megcirógatta az arcát.

– Itt vagyok – felelte gyöngéden.

Ott volt, ahol most lennie kellett.

Pieck mellett volt, és szabadnak érezte magát. Szabadnak, mert szabadon választott, szabadon élt.

És szabadon szeretett.

Ilyen érzés lenne? – tűnődött el, miközben óvatosan felsegítette Piecket, hogy vizet tudjon inni. Florian valamikor kisétált, megérezte, hogy nem volt kívánatos a jelenléte, s furcsamód az orvosok meg a nővérkék sem zaklatták őket. Hárman maradtak a tágas szobában, hárman, akiket egymás mellé sodort az élet, és akik egymás életének meghatározó alakjaivá váltak… És valahogy így volt helyes, így volt jó.
Ilyen érzés lenne szabadság?

Mámorító volt.


Megjegyzés: Azt hiszem, ez az a fejezet, amit már mindenki nagyon várt, és amit igazából már lehetett tudni. Paradis lakói emlékeztek Levi és Eren kapcsolatára, és Levi is, csupán Eren nem, pedig jó nagy idióta volt, Abel tényleg elmondta neki, és nem fogta fel. De most már végre ő is… és persze, hogy megint elszúrta, mert még itt van nekünk Pieck, és egyszerűen nem veszi észre, hogy talán valaki másnak is tetszik… ;) (Szegény Galliard.)

Ami Eren emlékeit illeti – TEÓRIA, hogy Eren álma az első fejezetben valójában Kruger emlékei, és hogy a rövid hajú, Mikasára emlékeztető lány valójában Kiyomi Azumabito. A teória szerint Krugert az apja barátai mentették meg (az Azumabito család), és Kiyomi és Kruger az óceánnál búcsúzkodtak, mielőtt Kruger Marleyba ment volna, hogy beépüljön. Hiszem, hogy valami ilyesmi tényleg történt.

A következő fejezetben kiderül, Frieda pontosan mit tett a világgal, milyen parancsot adott a kolosszális óriásoknak, ahogyan az is, hogy mi történhetett a többiekkel. (Szegény Lady Tybur, végül nálam is megszívta, pedig eskü, eredetileg sem tetszett, hogy olyan hamar kikerült a képből… De túlságosan megszerettem Florian meg Abel karakterét, úgyhogy valamit valamiért. Sajnálom, nem sajnálom.)
Folytatás kb. 2 hét múlva.

Beharangozó: