Nagyon fontos (!) hír [frissített!!]

Sziasztok!

Bizonytalan ideig nem lesznek frissítések a blogon. Remélem, 1-2 héten belül már vagyok olyan állapotban, hogy csináljak valami értelmeset is, például lefordítsam a közelgő 120. fejezetet. Jelenleg képtelen vagyok rá.

Megértéseteket köszönöm!

A legfrissebb híreket ezen a linken tudjátok elolvasni

Levi x Eren – A válasz [soulmate AU; novella; manga spoiler (?)]

A válasz

Soulmate AU, canon era

Párosítás: Levi/Eren

Tartalom: Eren végre válaszol a lélektársának.

Megjegyzés:

1.) 850. március 29-én és 30-án játszódik. Eren tizenöt éves.

2.) Az összefüggő lélektárs AU szösszenetcsokorhoz tartozó novella – a lélektársak a bőrükön keresztül kommunikálnak egymással –, A példakép, a Bizonytalan évek valamint az Üzenetek, amikre nincs válasz után olvasandó.

---

A kadétévek alatt pillantotta meg először. A Felderítő Egység a trosti kapuhoz nyomult, ujjongó vagy éppen felháborodott emberek gyűltek össze, kiáltottak utánuk, Eren pedig ott állt a tömegben. A nyakát nyújtotta, valahányszor felhangzott Erwin parancsnok neve, lábujjhegyre emelkedett, mikor Levi hadnagyét emlegették. Ők voltak a Felderítő Egység szimbólumai a Szabadság Szárnyain túl; a zseniális tizenharmadik parancsnok, akinek irányítása alatt csökkent a halálozás száma, valamint Levi hadnagy, akit az emberiség legerősebb katonájaként kezdtek emlegetni.

– Látod, Mikasa? – rángatta meg a lány karját. – Látod, Mikasa? Ők azok!

– Ah. – Armin átverekedte magát a tömegen. – Kiket kell nézni?

– A Felderítő Egységet – felelte Mikasa unottan. – Erwin parancsnokot meg a törpét.

– Levi hadnagy! – pirított rá azonnal Eren. – Ne nevezd törpének! Ő az emberiség legerősebb… – Tágra nyílt a szeme, amikor Mikasa legyintett egyet. Alkarján makulátlannak látszott a bőre, a másikat gyerekkorától fogva kötözte. Egyszer megmutatta Erennek, mit rejtett el a világ elől a kötés: egy furcsa szimbólumot, ami anyáról vagy apáról öröklődött a gyermekre, hogy egy nap az is továbbadja a sajátjainak. Ez volt Mikasa öröksége, az utolsó emléke, ami a halott anyjára emlékeztette.

A másik karján pedig nincsenek ott a betűk – gondolta. Keserűség szorította össze a torkát, a saját karja vadul viszketett, ahogy nyújtózott, hogy jobban lásson. Mikasa lélektársa vagyok, de ő nem az én lélektársam.

A világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek; lélektársnak nevezték a köztük levő különös kapcsolatot, a bőrökön keresztül kommunikálhattak egymással. A betűk felizzottak, majd elhalványodtak. Voltak, akiknek nem adatott meg, hogy lélektársuk lehessen. Vagy nem volt, vagy nem született meg, vagy meghalt. Voltak olyanok, akik bizonytalanságban élték az életüket. A lélektársuk nem válaszolt nekik… Vagy nem tudott válaszolni, ahogyan az Eren esetében is történt.

Eren megkapta az összes üzenetet, ami Mikasától érkezett, mivel a lány lélektársaként született a világra, azonban bármilyen erősen is nyomta a pennát a bőrének, bármilyen mélyen próbálta belevésni a betűket, azok nem izzottak fel, nem tűntek el nyomtalanul, hogy aztán megjelenjenek Mikasa bőrén. Képtelen volt rá válaszolni, mert ő valaki másnak volt a lélektársa. Vagy az övé valaki más volt, és az a valakire is más személyében talált rá a boldogság.

Emiatt mindig aggódott.

A lélektársa 845-ben kereste őt. Sosem válaszolt vissza neki.

Ha legyőzöm az óriásokat, megpróbálom – fogadkozott, valójában viszont félt a csalódástól is. Félt attól, hogy ismét pórul jár, mint Mikasával, és valójában tényleg arra lesz kárhoztatva, hogy boldogtalanul éljen. Persze ez is egy nevetséges elképzelés volt, tudta jól; maga az apja mesélte el neki, hogy az anyjának ő volt a lélektársa, neki viszont valaki más. És mégis boldogak voltak.

A lélektársság egy különleges kapcsolat – ismerte el –, de nem ez befolyásolja, hogy szerelembe essünk-e a másikkal vagy sem. Magunk választjuk a társunkat, magunk döntjük el, hogy szeretnénk-e a lélektársunk oldalán szerető férjként vagy feleségként megöregednünk. Nem kell a legnagyobb szerelmük lennünk, elég, ha csak a legjobb barátjuk vagyunk. A társuk, szövetségesük, támogatójuk – idézte vissza magában Armin szavait. Ő mindig is bölcsen tudta megítélni a dolgokat. A saját lélektársáról nem szeretett beszélni, Eren pedig egyszer sem faggatta. Mintha hármójuk között egy néma megállapodás köttetett volna: egyetlen árva szóval sem említették a lélektársságot. Sosem hozakodtak elő ilyen kérdéssel, talán pont Mikasa sajnálatos esete miatt, aki egyre szótlanabbá és szótlanabbá vált az évek során, ahogy ráeszmélt, a lélektársa sosem fog rá válaszolni.

– Eren, minden rendben? – szólította meg a lány aggodalmasan. – Elhallgattál.

Nem volt minden rendben; a szíve majd’ kiszakadt a mellkasából.

– A Felderítő Egység! – suttogta áhítatosan, és meglepve vette észre, hogy Armin is kipirult az izgatottságtól. – Kivonulnak, egy újabb expedíció! Láthatják a falakon túli világot! Szabadok lehetnek… Mert a szabadság az, ami a falakon túl vár ránk – magyarázta barátjának. Mikasa csupán a szemét lehunyva sóhajtott egyet.

– Mennünk kellene – jelentette ki végül. – Nem érünk rá bámészkodni.

A lovak pont előttük vonultak el; Levi hadnagy, az emberiség legerősebbje aprónak és törékenynek látszott a nyeregben. Egy szemüveges alakkal beszélgetett, vagy legalábbis az duruzsolt valamit a fülébe, ami nagyon nem tetszhetett neki, mert ingerülten fordította el a fejét.

Akkor történt.

Összeakadt a tekintetük.

Vagy legalábbis Eren szerette volna azt képzelni, hogy összeakadt. Hogy Levi hadnagy figyelmét igenis ő csenevész alakja keltette fel, nem pedig mondjuk a közéjük furakodó, szemrevaló hölgy a kihívó ruhájában. Az emberiség ünnepelt hősét nem érdekelhették az olyasfajta hölgyek, akiket csak udvariasságból szólítottak hölgyeknek.

A bőre annyira viszketett már, hogy majdhogynem véresre kaparta. Észre sem vette.

Állt, és némán bámulta a férfit.

Állt, és nézte, ahogy elvonul a fekete csődörén.

A kapu lassan felemelkedett, hangosabban kalapált a szíve.

– Ez az érzés… – suttogta, miközben az ingébe markolt. – Ez az érzés olyan volt, mintha…

– Milyen érzés? – Armin aggódva fogta meg a karját, kicsivel fentebb, mint ahol viszketett. – Eren, szétkapartad a karodat! – zihált fel döbbenten. – Hagyd abba, nézd, mennyire kipirosodott már a bőröd, szinte vérzik!

– Tényleg? Fel sem tűnt… – motyogta.

– Jobb, ha visszamegyünk. – Mikasa a szemöldökét ráncolta, a távolodó, lóhátas felderítőket bámulta. – Shadis kiképző nem lesz boldog, amiért ennyire megvárakoztattuk.

– Igazad van – mondta Armin is. – Eren karját pedig még be kell kötöznünk, mielőtt jelentést teszünk neki.

Furcsa volt, hogy Mikasa nem ugrálta körül. Valahányszor megsérült, mindig ő termett elsőként az oldala mellett, és olyan tömény fájdalommal nézett rá, mintha ő maga sérült volna meg, nem pedig Eren. Most nem történt. Eren és Armin megindultak, Armin aggódva, Eren vérző karját figyelve, míg Eren zavarodottan, hevesen dobogó szívvel. Mikasa hátramaradt, sokáig figyelte a felderítőket. Egészen addig nézett utánuk, míg ki nem vágtattak a felemelkedő kapun, s a Helyőrség tagjai gyorsan vissza nem engedték a kaput, újra bezárva az emberiséget a szégyenteljes ketrecbe, a menedékbe, ami megvédte őket az emberevő óriásoktól.

– Beléd meg mi ütött? – támadt neki Armin, mikor már mellettük sétált. – Azt hittem, kész felhajtást csinálsz, amiért Eren ezt művelte magával – bökött a fiú karja felé. Mikasa arca erre megrándult, lehajtotta a fejét.

– Túl fogja élni – mondta halkan. – Bekötözzük.

– Igen… Bekötözzük. Mikasa, minden rendben?

– Persze… Eren, veled… ugye veled is minden rendben? – pillantott a fiúra. Arminnak nem igazán akadt társasága, amíg vissza nem tértek a 104. kiképző egységhez. Sem Mikasa, sem Eren nem voltak beszédes kedvükben.

– Beléjük meg mi ütött? – fintorgott Jean. Sasha éppen a raktárból csent élelmet habzsolta magából, mint akinek az élete múlt rajta, de még így is kötelességének érezte, hogy kommentálja a látottakat.

– Úgy néznek ki, mint akik napokig nem fognak kapni vacsorát.

– Úgy te nézel ki, torkos – mordult rá Jean. – Az meg honnan van? Megint elloptad?

– Kölcsönvettem – helyesbített a lány. – Az nem ugyanaz.

– Rózsára! – Jean a szemét forgatta. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted, nem normális.

– Kérsz? Neked adom a felét. – És letörte az egynegyedét.

Jean döbbenten pislogott.

– Ez neked a fele? – mire Sasha még egy pici darabot tört belőle.

– Telhetetlen – nyomta a kezébe fintorral az arcán, de még így sem elérte a felét a mennyiség, amit Jean a markában tartott.

Eren halványan elmosolyodott.

– Remélem… – mondta halkan, miközben megérintette az alkarját –, a következő expedíció előtt is arra akad dolgunk. Szeretném őket újból látni. Szeretném látni… ahogy kivonulnak – tette hozzá sután, mikor Armin rávillantotta a tekintetét.

– A felderítők ekkora hatást tettek rád? – horkantotta Jean. – Te sem vagy normális.

– Nem a felderítők – mondta erre Mikasa csendesen –, hanem ő, igaz?

Erenre meredt, a szeméből végtelen szomorúság áradt.

Eren nyelt egyet, a fejét rázta.

– Nahát! – kiáltotta. – Nézzétek, Connie mit szerencsétlenkedik éppen! – És azzal sikeresen elterelte a beszélgetést egy teljesen más irányba. Égett az arcán a bőre, most már szelídült egy kicsit a viszketés mértéke.

Itt vagyok – írta vissza, mikor már valamennyi hálótársa elaludt. Egészen addig nem akarta megtenni, amíg az óriások éltek és lélegeztek, valami azonban elpattant benne, mikor első ízben látta öt év után kivonulni a Felderítő Egység tagjait a kapun. Valami arra késztette, hogy igenis pennát ragadjon, igenis adjon valamiféle életjelet. Rettegett a csalódástól, rettegett attól, hogy az óriások árnyékában kell boldognak lennie, és vágyott a szabadságra, a szabadságra és a lélektársa egy óriások nélküli világban, a késztetés azonban minden negatív érzelemnél erősebbnek bizonyult.

Itt vagyok – írta, és a betűk felizzottak a karján, eltűntek, hogy megjelenjenek valaki másén. Annak a személynek a karján, akit neki teremtettek, aki már korábban is próbálta vele felvenni a kapcsolatot. Aki azt hihette róla, hogy meghalt, mikor Shiganshina elesett.

Vajon milyen arcot vághat most? – tűnődött el. Nagyon dühös, amiért öt teljes éven át tévhitben tartottam?

Nagyon dühös lehetett.

Eren alig aludt valamit. Másnap kialvatlanul ébredt, beledőlt a reggelijébe is, olyan álmosnak érezte magát, és több egység is rajta röhögött. A leghangosabb persze Jean volt, meg sem próbálta leplezni, mennyire viccesnek találta.

Nem kapott üzenetet.

– Ma van a szülinapod – ugrott a nyakába ujjongva Sasha. Az öröm inkább annak szólt, hogy megkaphatta a maradék reggelijét. (Az sem zavarta, hogy kicsit hajas lett.) – Most csiripelték a madarak! – tette hozzá, miután a szájába tömte az első falatot. Mohón rágott, szétröpködtek a félig megrágott falatkák, de ő utánuk kapott, és azokat is megette. Eren és még néhányan, akik szemtanúi lehettek a jelenetnek, elhűlve figyelték.

– Tizenöt lettem – mondta a lánynak –, de úgy érzem, mintha a harmincat tölteném.

– Mert túl sokat idegeskedsz – jegyezte meg erre Mikasa. – Nézd, milyen ráncod lett itt – nyomta a mutatóujját a homlokára. – Ha így folytatod…

– A végén még úgy fogsz kinézni, mint Shadis – vihogta el magát Sasha.

Eren arcából kiszaladt a vér.

– Blouse.

Sasha végül majdnem megfulladt, úgy megijedt, mikor a kiképzőjük váratlanul megjelent mögötte.

– H-három kör futás? – kérdezte reménykedve. – Ugye, elég csak három?

Shadis rábámult, a csendet vágni lehetett a levegőben. Eren bőre ekkor kezdett bizseregni. Óvatosan lepislogott az alkarjára, és amikor meglátta rajta a betűket, nem akart hinni a szemének. Amikor már végleg letett róla, hogy a lélektársa valaha is válaszolni fog, amikor elfogadta, hogy a szülinapja is csak egy újabb nap lesz, a lélektársa megelégelte az ellene indított bosszúhadjáratot. A büntetés véget ért, kiérdemelte a választ.

A betűk szépek voltak, formásak és gyönyörűek.

Eren remegve szorította a kezét.

Örülök, hogy életben vagy.

Csak ennyit kapott válaszul, többet semmi mást, de ez az egy mondat… visszaadott számára valamit, amit a kiképzés során kezdett már elveszíteni: a reményt, hogy valaha is találkozhatnak, a reményt egy jobb világra, amiben nem léteznek óriások.

– Ki fogod irtani az óriásokat, amíg egyetlen egy sem marad hátra, igaz? – kérdezte tőle Reiner annak idején, miután felsegítette a földről. Eren horzsolásokkal az arcán, remegő gyomorral állta a pillantását. Reiner mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni.

Eren lassan viszonozta a mosolyát.

Igen – gondolta. És akkor…

Akkor szabadok lehetünk.

---

Készült: 2019. 05. 25.

Megjegyzés: Legutóbb beígértem, hogy Levi és Eren találkozni fognak. Végül is… nem hazudtam, csak nem mondtam, hogy hogyan és mikor. :D A következő szöszben viszont már tényleg a trosti csatát követően láthatjuk őket viszont. Nincs több félrevezetés.

Következik: Azután

Hírek a ficekkel kapcsolatban

Szóval... Nagyon ügyesen elszállt egy csomó írásom – éééés persze, hogy nem friss a biztonsági mentésem, mert én hülye, elfelejtettem, hogy nem csináltam, annyi minden történt velem mostanság... Szóval, a helyzet, hogy a Várható frissítések rovat valamikor a napokban frissülni fog, és mivel ismételten ágynyugalomra vagyok ítélve, bőven van időm újraírni őket. Mi a tanulság ebből az egészből? Gyakrabban kéne feltöltenem... és ne legyek ennyire feledékeny. :D

+ a héten mégis várható frissítés, mert mégsem utazom el.

Az óceán túloldalán [Ereri] – 10,5. fejezet (kiegészítő novella)

10,5. fejezet

Gondterheltség

~ egy újabb kiegészítő fejezet/egyperces inkább; kimaradt pillanat, avagy közvetlenül az előző fejezet folytatása, csak ezúttal Zeke szemszögéből

---

– Ennek az egésznek nem így kellett volna történnie.

Pieck édesapja vizet forralt a teához, aggódva sandított a háló felé. Zeke nem szólta meg érte, ő maga is legalább annyira aggódott a két kölyökért, mint az idősebbik férfi; a java még hátramaradt. Megmentették Eren életét, de Marley sok mindenről nem tudott még. Marley… Mindig csak Marley.

Zeke elfogadta a csészéjét, nagyot szippantott.

Pieck apja megvakarta a tarkóját.

– Tartsuk magunkat a tervhez, igaz? – Amikor nem a tarkóját dörgölte, akkor a kezét tördelte. Szánni való ember látványát keltette, pont ezért volt tökéletes Zeke terveihez. Zeke mindig tervezett, másból sem állt az élete.

Az egész életem körülötted forog, Eren – szusszantott kicsit mérgesen. Remélem, értékeled.

Eren néha fel sem fogta, mennyi mindent köszönhetett neki.

Magath hadnagy, mi? – Lágyan elmosolyodott, ahogy a férfira gondolt, ám a teáscsésze mögé rejtette. A megfakult mintát figyelte a csészén, jó rég darab lehetett, valamiféle monogramot karcoltak belé, amiből csak egy „A” betűt lehetett kivenni. Megrántotta a vállát, a régi világból alig maradt hátra valami. Marley olyanná formálta az embereket, amilyenné ő akarta. Elpusztította az eldiait, s tisztességes marleyi emberré kívánta Ymir népének valamennyi lakóját teremteni.

Magath számomra csak Theo, de ezt kevesen tudják.

Miután elárulta Grishát és Dinát, ha nem lett volna Mr. Xaver és Magath, meg persze a nagyszülei, Eren születéséig teljesen magára lett volna utalva. A világ problémái a nyakába zuhantak, napról napra gondterheltebb és gondterheltebb lett. Hogyan tovább? Hogyan éljen azzal a tudattal, hogy a halálba küldte a saját szüleit? Hogy fogja tudni eltitkolni, hogy az anyja a királyi család leszármazottja? Hogy így őáltala az ő vérében is uralkodói vér csörgedezett?

Aztán megjött Eren, és vele együtt minden más lett.

Eren új értelmet adott az életének – és egy cseppet sem bánta. A sok nyűg, a sok galiba, amit a kölyök okozott, nem számított, mert Zeke kisöccse volt. A karjában tartotta, ringatta, megvigasztalta, ha elesett vagy rémálma volt, megtanította, hogy kösse be a cipőfűzőjét, és akkor is ráerőltette a nyakkendőt, ha már a puszta látvány is futásra késztette. Izzasztó percek – olykor negyedórák – vártak mindkettőjükre – szerencsére az aprócska házban könnyű volt kergetőzni. Aztán Eren karszalag nélkül próbált az utcára rontani, és a nagyanyjuk jajgatott, a nagyapjuk a szívét markolta, Zeke meg hanyatt vágódott, hogy elkapja, hatalmas puffanás hallatszott, valami reccsent is, Eren meg ártatlanul állt, keze a kilincsre simult – alig érte még fel –, és értetlenül nézett rájuk. Zeke nem kiáltott. Átkozottul fájt a törött csuklója, de nem kiáltott.

– Gyere ide, Eren – hívta oda magához szelíden, mire Eren odacammogott; sötétbarna tincsei szerteszét meredeztek. Úgy festett, mint egy felborzolt keselyűfióka. Zeke megeresztett egy kis kuncogást, majd megérintette a karszalagját (természetesen azzal a kezével, amelyik épségben maradt). – Soha ne menj úgy ki a házból, hogy ez nincs rajtad, megértetted? – Eren, aki addigra megszeppent, és megértette, hogy valami rosszat tett, remegő szájjal bólintott. Zeke válaszul még jobban összekócolta a haját. – Papa, a csuklómnak annyi – mondta aztán a nagyapja felé pillantva. Az idős férfi egész testében reszketett, arcába akkor kezdett visszatérni némi élet.

– A szívemnek is – motyogta. Megköszörülte a torkát, hangosan pedig így szólt: – J-jól van, fiam. Gyere, megnézem neked.

– Mekkora pech – panaszolta Zeke, miközben segítettek neki feltápászkodni. – Ha már átörököltem volna az erőt, egy perc alatt helyrehoznám.

– Hosszú út vár még rátok, ifjú harcosom – simogatta meg a nagyanyja vigasztalóan az arcát. – Hosszú út és fényes jövő, mert tudod, mi a kötelességed…

A kötelességem… – Zeke tekintete Erenre siklott. Ó, igen, a kötelessége. Persze, hogy tudta. Amióta találkoztak, minden világosabb lett.

A kötelességem, hogy megmentsem Eldiát – gondolta elszántan. Hogy életben tartsam a családomat… és befejezzem azt, amit egykor elkezdtünk.

– Tehát, uram. – Letette a teáscsészét, a hasát kellemes melegség járta át. A kései órák ellenére igenis szüksége volt erre a csészére. Egyszer sem adta fel Erent – sem gyerekkorában, sem most, hogy idősebbek lettek. Egyetlen éve maradt hátra, egyetlen év, amit a világuk megmentésére áldozhatott, és persze, sehogy sem állt vele. – Fordíthatnánk komolyabbra is a szót?

– Sejtettem, hogy előhozakodik vele, Mr. Jaeger. Tehát Eren jelenlegi helyzete…

– És a kapcsolata a mi kis éles eszű, ifjú hölgyünkkel – somolygott Zeke az orra alatt. – Arról sem szabad megfeledkeznünk.

– Ó, hogyne-hogyne.

– Tehát…

Tehát.

Míg Eren Paradis szigetén „sínylődött”, addig Zeke játszotta a tisztességes marleyi harcos szerepét. Bármilyen körülmények is adódtak, az eldiaiak nem tehettek mást – játszották tovább a szerepüket.

Az óriások kora lehanyatlóban van – emlékeztette magát. Az új fegyverek, a páncéltörő golyók… Ebben nem hazudtam: hamarosan nem lesz már ránk szükségük. Ha pedig nem lesz, akkor egy éjjel talán arra ébredünk, hogy felperzselik az internáló táborokat. Vajon mi történne akkor, ha mind meghalnánk? Lassan megvannak az eszközeik, hogy elpusztítsák a falakon belül élőket…

Az ajkát harapta, nehéz gondolatok fogalmazódtak meg benne.

– Gondterheltnek látszik – jegyezte meg végül Pieck apja, mire finoman vállat vont.

– Mindannyiunknak megvan a maga baja, nem igaz, uram?

A férfi arca erre jól láthatóan elsötétült.

– Ó, igen – suttogta, s ismét aggódva lesett a szobába. – Túl nagy a teher, amit a vállára vesz.

– Túl nagy – értett egyet Zeke.

Az egyetlen, aki igazán kihúzhatja Erent a slamasztikában, az Magath hadnagy.

Az egyetlen pedig, akiben még reményt látott…

– Igen… – motyogta. Hátratolta a székét, sietősen búcsúzkodott. – Még meg kell ejtenem egy gyors telefont… – motyogta, mire Pieck apja a homlokát ráncolta.

– Mr. Jaeger? – kérdezte, de Zeke már nem válaszolt. Ellenőrizte a karszalagját a karján, majd fogta magát, és kilépett a hűvös éjszakába.

---

Megjegyzés: Az egyik kedvenc kiegészítő fejezetem, mert Zeke és Eren testvéri kapcsolata többet érdemel. <3

Zeke mindent Erenért tesz. De tényleg.

A 11. fejezet augusztus 2/3-a körül kerül feltöltésre.

Múltadba zárva [Ereri] – 10. fejezet

10. fejezet

Mikasa

I.

Kruger

Azon a napon, amikor a lélekcsere bekövetkezett, Eren meghalt egy kicsit. Hullámvasúton utazott, a madár rikoltva repült az égen, az idő pedig megváltozott körülötte. A tudatok különböztek, mégis hasonlóak voltak, ugyanaz a vágy, a vágy a szabadságért dübörgött valamennyiben. A sikolya még a fülében csengett, a képek felvillantak előtte, és aztán… egyszer csak csend lett, mély csend, a megpihenés pillanata. A végső pillanat. Azon a napon meghalhatott, hogy aztán Jaegernek köszönhetően újjá tudjon születni. Azon a napon Jaeger is egy kicsit meghalhatott, hogy aztán Eren testében újjá tudjon születni. Mindketten görcsösen kapaszkodtak az életbe, mindkettőjüket életben tartotta a kötelességük; várt rájuk egy feladat, amit még nem végeztek el. Befejezetlen dolog, egymás befejezetlen dolgai.

Nagyon hosszú álmot láttak, lehetőségeket és jövőfoszlányokat, és még most sem értette egészen pontosan, hogy mi miért történt, hogyan juthattak el megint arra a pontra, hogy összekapcsolódjon a tudatuk, s egy test legyenek két lélekkel, majd pedig ismét két test két lélekkel, de hirtelenjében nem számított. Felnyitotta a szemét, és a láncok csörgését hallva először az jutott eszébe, hogy visszakerült a saját idejébe. Jaeger láncait viselte volna magán? Mocorogni kezdett, mindene sajgott, de legfőképpen a tarkója, és a láncok elviselhetetlenül és hűvösen simultak köré, konkrétan kizárták annak a lehetőségét, hogy szabadon mozoghasson a kelleténél egy kicsivel többet. Mintha egy furcsa szerkezet nyomódott volna a tarkójának. Minden egyes mocorgásnál jobban és jobban érződött a nyomás. Mozdulatlanná dermedt a rémülettől.

Ez nem az én világom – fejtette meg. Ez… még mindig Jaeger világa. És nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy csalódottságot érzett. Emlékezni kezdett a történtekre is, arra a gyomorgörcsre, amit minduntalan Reiner és Bertolt közelében érzett, arra a zavartságra, amit Annie felemlegetésekor tapasztalt… Reiner volt a Páncélos, Bertolt a Kolosszális, Annie pedig a Nőstény. Valamennyien az emberiség ellenségei voltak. Jaeger ellenségei. És most az ő ellenségei is. És haza hozták, vagy legalábbis egy olyan helyre, amit „szülőföldjükként” emlegettek, s ami a falakon túl lehetett.

A. FALAKON. TÚL. VAGYOK.

ÉDES ISTENEM, A FALAKON TÚL VAGYOK!

A falakon túl emberek éltek, emberek, akik a falakon belüliek életére törtek. És messze éltek, nagyon messze, és Eren… A szíve vadul dörömbölt a mellkasában. Félelem lett volna? Izgatottság? A kettő keveréke? Egyszerűen nem tudta megállapítani. Nem tudott semmit sem. A szobában – jobban mondva cellában – sötétség uralkodott; a föld alatt tarthatták fogságban, és minden bizonnyal Jaeger ereje miatt láncolták ki annyira, meg tömték be a száját is, hogy mozdulni sem tudott.

Jól van, semmi gond – nyugtatta meg magát. Nem fognak bántani. Nem fognak… kárt tenni bennem, ugye? Reiner azt mondta… Reiner úgy mondta… Reiner… A torkán akart Reiner neve, szaggatottan lélegzett.

– Úgy látszik, magához tért – hallatszott egy mély hang. – Tehát ő lenne az, Eren Jaeger?

– Igen, uram. A Támadó Óriás hordozója.

– Nem teljesítettétek a küldetéseteket. – A hang tovább folytatta. Nem vádaskodott, csupán a tényeket állított. – Nem sikerült visszaszereznetek az Alapító Óriás erejét.

– De az elveszett földet igen, uram. – Eren felismerte Reiner határozott hangját, büszkeség csendült ki belőle. – Bertolt lyukat ütött a Mária falba, és az óriások egészen a Rózsa falig nyomultak. Sikerült azt a falat is áttörnünk, azonban Eren Jaeger az ördögök manipulációjának köszönhetően betömte a lyukat. Kérem, ne feledkezzenek meg róla, hogy ő az ördögök lakta szigeten született és ott is nevelkedett. Semmit sem tud a történelmünkről, nem is sejti, hogy valójában milyen bűnös szörnyek is vagyunk. A vétkeink megbocsáthatatlanok és lemoshatatlanok. Hiszem, hogyha beszélünk vele… Ha elmagyarázzuk neki… Hiszem, hogy a mi oldalunkra fog állni.

– Vagy ha nem, akkor még mindig ott van a másik lehetőség.

– Az átöröklés – mormolta erre Reiner. – Igen… Ki kell derítenünk, nagyjából mikor örökölte át az erőt, hiszen azzal is kell számolnunk, hogy csak tizenhárom évet élhetünk Ymir átka miatt. Abból kiindulva, hogy csak tizenöt éves… Még bőven van neki hátra, de Marley érdekeit szem elől tartva muszáj megtudakolnunk a pontos évet.

– Rád bízom a kihallgatását.

– Igenis, Magath hadnagy.

– Később még visszatérek. Ahogy látom… kezd magához térni.

– Hosszú nap vár ránk – hallatszott Bertolt hangja is. Ó, tehát ő is ott volt.

– Magatokra hagyjunk? – kérdezte egy ismeretlen, női hang.

– Boldogulnak nélkülünk is. Gyere már, Pieck.

– Jól van, na, Porc.

– Mondtam már ezerszer, hogy ne hívj így!

– De hát annyira vicces, amikor így felháborodsz!

– Az ördögbe is! Ördög vagy az ördögök között!

– Ó, és hogy tudsz bókolni is!

Eren összeszorította a szemét. Semmit sem értett, senkit sem ismert. Ellenséges területen volt, távol az újdonsült barátaitól, távol Levi hadnagytól… Mert abban nem kételkedett, hogyha a falakon belül rabolták volna el, a Felderítő Egység tagjai kivétel nélkül a megmentésére sietnek, de így… Tervbe vették ugyan, hogy valahogy visszafoglalják a Mária falat. Tervbe vették, hogy valahogy betömik a lyukat, és aztán kijutnak, és a saját szemükkel nézik meg a kinti világot, de hogy ebből mi volt csupán az álom, és mi lehetett az, amit valóra lehetett váltani… Eren nem tudta, csak annyit tudott, hogy…

Nem fognak értem jönni.

Nem tudtak.

Nem most. Nem egyhamar.

Itt ragadtam. Magamra vagyok utalva… egy teljesen ismeretlen, teljesen veszélyes világban, ahol… – A szíve kihagyott egy dobbanást. Eljutottak a tudatáig Reiner szavai, a tizenhárom év. Nem volt ostoba, egyből levonta a következtetést. Tehát az olyan óriások, mint amilyen a Kolosszális, a Páncélos meg a Nőstény voltak, meg amilyen Jaeger is, akit Reiner a Támadónak nevezett, tizenhárom évet élhettek valamiféle átok miatt. Ymir átka? Az ő Ymirük? Vagy valaki más? Inkább arra a valaki másra tippelt. Az ő Ymirüket nem vitték magukkal erőszakkal, nem kényszerítették rá, hogy elhagyja a falak óvó védelmét.

Tehát lehet, hogy meg fognak ölni?

Tizenhárom év… Átöröklés. Az erőt átadják valahogyan. Hogyan?

Ha elveszik az erőt, vagyis el akarják venni Jaeger erejét… Utána rám nem lesz szükségük. És amikor megpróbálják elvenni Jaeger erejét, rá fognak jönni, hogy én nem Jaeger vagyok, és akkor meg pláne nem lesz rám szükségük. Meg fognak ölni, mert nem fogják elhinni, hogy létezik olyasmi, hogy lélekcsere. Vagy lehet, valahogy megoldást találnak a problémára? A Támadó egy totál más világban kell megállnia a helyét… Mit fognak tenni? Mi lesz most? Hova tudnék innen menekülni? Őket miért nem fenyegetik az emberevő óriások? Az emberevő óriásokat… hogy uszították ránk? Miért tették? Milyen bűnről beszélt Reiner?

Kifogyott a szuflából, elkínzottan nyögött, ronggyal a szájában. A hangok elhaltak, az ismeretlen emberek egytől egyig távoztak. A zajok alapján egyedül Bertolt és Reiner maradtak; magas, sötét alakként tornyosultak a cellaajtó előtt. Bertolt kétségbeesetten kapaszkodott a rácsokba, Reiner összefonta a karját a mellkasa előtt. A tekintetük nyomokban sem emlékeztetett a falakon belül eltöltött időkre.

Ők nem a barátaid – figyelmeztette magát Eren. Nem is Jaeger barátai. Ők az ellenségeink, bármit is mondjanak. Bárhogyan is cselekedjenek…

– Helló, Eren. – Bertolt szólalt meg elsőként, remegett a szája széle, ahogy mosolyra húzta. – Örülök, hogy magadhoz tértél. Ne haragudj, amiért Reiner leütött. Nem volt más választásunk, láttuk rajtad, hogy nem akarsz velünk jönni.

– Ja, bocsánat – hangzott Reiner brummogása. – A tarkónk még óriásként is a gyengepontunk. Kész csoda, hogy nem öltelek meg. Apropó, tarkó, jobb, ha nem ficánkolsz annyit. A szerkezetet úgy igazítottuk hozzá, hogy a legkisebb mozgásra is működésbe tud lépni. Ha felrobban a tarkód, neked is annyi. Remélem, nem haragszol ezért sem. Meg még egyszer bocs, amiért veszélybe sodortalak korábban.

– De persze biztosak voltunk benne, hogy nem ölünk meg! – mondta gyorsan Bertolt. – Nem ütött azért akkorát, hogy komoly kárt tegyen egy óriáshordozóban. Ellenben… Ez a szerkezet tényleg… Szóval, vigyázz magadra, jó?

Aha, egy óriáshordozóban.

De én közönséges ember vagyok, ostobák. Nem kell ide szerkezet, hogy felrobbantsátok a tarkómat, anélkül is egészen könnyedén ki tudtok nyiffantani, szerencsétlen idióták.

Még mindig nem szólalt meg.

– Elvitte a cica a nyelvedet, Eren? – gúnyolódott Reiner. – Nem baj. Megértelek, össze lehetsz most zavarodva. Persze, így is gyanúra ad okot, hogy ennyire szótlan vagy… Remélem, nem tervezel semmiféle őrültséget. Innen nincs menekvés, és a drága barátaid sem tudnak érted jönni. Végérvényesen elvágtuk a lehetőséget, hogy utánad tudjanak jönni. Mikasa… Az a szörnyeteg többé nem jelent számunkra problémát.

Ettől már megeredt a nyelve.

NEM SZÖRNYETEG!, akarta teli torokból üvölteni, de a rongynak köszönhetően érthetetlen nyögés hallatszott csupán. Reiner felvonta a szemöldökét, látszólag csak most eszmélt rá szótlanságának valódi okára.

– Hoppá – kommentálta. – Tehát ez a gond. Ne haragudj a vádaskodásért. De mindegy is – legyintett. – Talán így egyszerűbb. Végig tudsz minket hallgatni, anélkül, hogy félbe tudnál minket szakítani? A végén megadom majd a jogot a kérdezésre, jó? Így megfelel? Á, nem tudsz beszélni. Öhm… bólints egyet vagy valami.

Eren vicsorgott.

Dögöljetek meg mindannyian.

– Szuper! – emelte fel a hüvelykujját Reiner. – Akkor ezt vegyük egy igennek. Örülök, hogy túlestünk rajta. Látod? Megy ez neked, Eren, okos fiú.

– Nem kellene…

– Bertolt, ne avatkozz közbe. – Reiner felmordult. – Tehát – folytatta –, beszélgessünk egy kicsit. Azt szeretném, ha megértenéd, mit miért tettünk. Nektek fogalmatok sincs semmiről. Tudatlanságban élitek az életeteket, és mit sem tudtok arról, hogy miért vagytok ördögök. Hogy miféle szégyenteljes bűnt követtek el a felmenőitek, és miért kell életetek végéig vezekelnetek helyettük is.

Amiket összehordott, azoknak nem volt sok értelme. Eren szédült, több ezer éves bűnről hallgatott ostoba mesét; a gyomrát összeszorította valami rossz érzés, és hirtelen sajnálni kezdte azokat, akik az óceán egyik, s akik az óceán másik oldalán éltek. A saját világa is eszébe jutott, Zeke…

„Eren Jaeger lennél, nem igaz?” – kérdezte tőle Reiner még mielőtt felfedte volna a kilétét. Biztos volt benne, mert Eren a Jaeger nevet viselte. Vagyis Jaeger a Jaeger nevet. Reiner ismerte Zeke-et.

Eren – csengett a fülében a férfi hangja. Semmiben sem hasonlítasz apádra…

Semmiben…

Semmiben… Igaz, Zeke?

Összeszorult a szíve, ahogy a levélre gondolt, amit a férfitól kapott, és ahogy eszébe jutottak a balesetkor történtek. A gázba taposott, csorgott a verejték a homlokáról, a szíve kíméletlen iramban kalapált. Aztán valami történt, a fékre nyomott, a kerekek csikorogtak, az irányítás kicsúszott a kezéből… és akkor… Abban a percben, amikor az ütközés megtörtént, abban a percben történhetett meg a lélekcsere is. Erenben annyi még tudatosult, hogy haldoklott, és hogy hirtelen minden zavarossá vált… És mintha időben utazott volna, hangokat hallott volna, és a madár rikoltva repült az égen, rikoltva és szárnyát csapdosva kétségbeesetten.

– Most már érted? – kérdezte tőle Reiner komolyan. – Érted, miért kellett idehoznunk?

Hát persze – horkant fel magában Eren. Elvesztettétek a Marcangolót, ezért úgy gondoltátok, folytatjátok tovább a küldetéseteket. Ha visszatértek volna, sosem bocsátották volna meg a bűneiteket. Elbuktatok volna, az erőtök átöröklésre került volna. Az erőt át lehetett örökölni. Kilenc volt belőle, Jaeger óriását a Támadó Óriásként emlegették. Az Alapítót kellett volna elhozniuk, de csak Erennel tudtak szolgálni. Eren Jaegerrel, aki Grisha Jaeger fia volt, Zeke Jaeger, a Bestia hordozójának féltestvére. Marley számára mindenféleképpen értékes ember, nem csoda, hogy Reiner és Bertolt ennyire kitartottak amellett, hogy sikerrel járjanak.

Szánlak benneteket – nézett végig a két fiún. Naiv, mit sem tudó gyerekek voltatok csupán. Nem tudtátok, mit tesztek… Hogy valójában egyformák vagyunk – értette meg, ahogy Bertolt értelmes, sötéten csillogó szemébe bámult. Ti nem ilyenek vagytok. Azok vagytok, akik a kadétévek alatt voltatok. Még ha azt is állítjátok, hogy sosem léteztetek, valójában… igenis akkor mutattátok meg az igazi éneteket – akikké válhattatok volna, ha nem avatkozott volna közbe Marley. Ha Marley… nem kényszerített volna benneteket internáló táborba. Ha nem próbálta volna meg végleg kiirtani belőletek az emberséget…

– Reiner – szólt Bertolt emlékeztetően. – Még mindig nem tud válaszolni.

Reiner szeme erre tágra nyílt.

– Oh – mondta. – Elfelejtettem.

– Mostanság… sok mindenről megfeledkezel – motyogta Bertolt. – Aggódom érted. Talán… – A keze nyugtatóan simult Reiner vállára. – Lehet, nem ártana, ha pihennél még egy kicsit. Hamarosan újabb háborúba vonulunk, fontos, hogy kipihent legyél… És a szigeten töltött évek aligha segítettek ebben. Mindannyian… szenvedtünk. – És ahogy kimondta, Eren biztosra vette, hogy még ő maga sem hitte el. Nem szenvedtek, barátokra leltek.

Reiner zavartan bólintott.

– Igen… Pihenni… A pihenés segít. – Mosolyra görbült az ajka, így még ijesztőbbé vált. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, és Eren nem értette, hogy nem tűnt fel ez eddig senkinek sem. – Azt hiszem, itt az idő, hogy találkozz végre a bátyáddal, Eren. – Bertolt felé sandított, kiszélesedett a mosolya. – Hívjuk ide Zeke-et. Biztos vagyok benne, hogyha a két testvér találkozik, Erennek megered a nyelve.

– Azért nem tud válaszolni, mert… – Bertolt elnyomott egy sóhajt, megadóan emelte fel a kezét. – Hívjuk ide Zeke-et – egyezett bele, majd nem törődve Eren nyöszörgésével, elkezdte kifelé támogatni Reinert. Eren egyiküket sem tudta megállítani, a szerkezetnek köszönhetően a mozgással sem nagyon próbálkozott. Hallgatta Reiner motyogását, Bertolt ideges-aggódó nyugtatását, aztán ajtó csukódott, ő pedig teljesen egyedül maradt. Egyedül volt egy ismeretlen helyen, és a rettegés összeszorította a torkát: mert kizárt volt, egyszerűen kizárt, hogy Levi vagy Mikasa vagy Armin vagy bárki a Felderítő Egységből rá tudjon találni egy ilyen helyen.

Ha pedig valahogy hazajutok – gondolta –, akkor Jaegert sodrom bajba. Ő csak egy tizenöt éves gyerek… Nem tudna ezzel megbirkózni. És majdnem felhorkant, mert aztán eszébe jutott, hogy Jaegernek mi mindennel kellett már megbirkóznia a fiatal kora ellenére. Nem szabadott alábecsülnie őt. És Zeke… A bátyja, Zeke is itt van. A családja, ha hihetett Bertoltnak és Reinernak.

Ha Zeke kicsit is hasonlít arra a Zeke-re, akit én ismerek… Akkor talán van remény. Akkor együtt ki tudunk találni valamit. Ez vigasztalta. Összeszorította a szemét, és várt. Nem tehetett mást, csak várt és tűrt, és próbált nem arra gondolni, hogy a barátai – vagyis Jaeger barátai – mit éltek át, amikor felfedezték az eltűnésüket. Hogyan reagálták le Bertolt és Reiner árulását? Vajon a Nőstény Óriás… Vajon Annie… Vajon mi mindent tettek meg azért, hogy hazajuthassanak a szülőföldjükre?

Amíg ezeken tűnődött, elvesztette az időérzékét. Ajtónyikorgás lett figyelmes, hangok hallott; két férfi beszélgetett egymással.

– Köszönöm, hogy engedélyezte, Magath hadnagy.

– Te vagy a fivére. Az egyetlen, aki meggyőzheti őt.

– Igen, Magath hadnagy – hallatszott Zeke hangja. Mert ez Zeke hangja volt, tudatosult Erenben. Jaeger bátyja… Vagyis… A bátyám, nyelt egyet. Végre találkozhatunk… És az ajtót beljebb lökték, egy magas, szőke férfi, aki egy az egyben úgy nézett ki, mint Eren Zeke-je, belépett hozzá.

Tényleg ő volt az.

A testvére, Zeke. Grisha másik fia.

Eren tágra nyílt szemmel, borzongva nézte őt.

Zeke arcán majdhogynem ugyanaz a sokk látszódott, mint az övén.

Másodpercek teltek, a sokk végül mosolyba fordult át. A homloka verejtéktől gyöngyözött, a lába remegett, a hangja pedig nagyon halk volt, már-már reszketeg.

– Eren… Semmiben sem hasonlítasz az apádra.

Eren lehunyta a szemét.

De te viszont annál inkább – nézett újból Zeke-re. Te… Grisha fia vagy. Te tényleg az ő fia vagy. Te…

Nyöszörögni kezdett, hangosan is ki szerette volna ezeket mondani.

Zeke mosolya eltűnt az arcáról, a vonásai eltorzultak a haragtól.

– Mit műveltek veled… – suttogta dühösen. – Miért bántak így veled… – Nem volt kérdéses, hogy senki sem állíthatja meg. Eren felnyögött, mikor végre szabadon mozgathatta a száját. Zeke ujjai enyhén súrolták a bőrét, és mintha valami történt volna, mintha valami fel akart volna cikázni, valamiféle aranysárga fény… Izzott a bőrük, érezték a pislákoló bizsergést, aztán minden annyiban maradt. Mintha valami lett volna, de soha nem volt.

Zeke összeráncolta a homlokát.

– Érezted? – kérdezte tőle csendesen.

Eren aprót bólintott.

– Zeke… – lehelte a férfi nevét. – Te tényleg…

– A bátyád vagyok – mosolyodott el. – Te pedig az öcsém. – Az ujjai Eren arcára súroltak. Ezúttal az érzés elmaradt, tompa bizsergésszerű valamit éreztek csupán mindketten. Eltörpült amellett, mint amit akkor, amikor először értek egymáshoz.

Eren beledőlt a szelíd érintésbe; óvatosan, mert a szerkezet nehezen engedte.

– Zeke – mormolta újból. – Zeke. – Nekidörgölte az arcát a férfi tenyerének; szelíden és gyengéden, éppen úgy, ahogy Zeke is érintette őt. Én nem Eren vagyok, szerette volna neki mondani. Nem az öcséd vagyok, de mégis az vagyok. Zeke, én… – Nem Eren vagyok – lehelte. – Én nem Eren vagyok… – mire Zeke megdermedt, miközben a karjában tartotta.

– Nem Eren vagy? – ismételte. – Mégis… mit értesz ezalatt? – Lecsúszott róla a karja, elhúzódott tőle. A szemébe nézett, komoly fény csillogott benne.

– Nem Eren vagyok – motyogta, és ezt olyan halkan tette, hogy Zeke-nek végül közelebb kellett hajolnia. – Én valaki… más vagyok.

– Ha nem Eren vagy… – Zeke hangja nyugodtan csengett. – Akkor ki vagy?

Eren nyelt egyet.

Kimondom és kész.

Kimondom, és…

– Kruger. – Kimondta. – Eren Kruger vagyok egy teljesen más világból.

Zeke-nek a szeme sem rebbent.

– Mit értesz azalatt, hogy egy teljesen más világból?

– Egy olyan világból, amelyben nincsenek óriások, de van ellenség – motyogott tovább. – Ahol te ugyanúgy a bátyám vagy, akiről ugyanúgy nem tudtam sok éven át, és az apánk ugyanúgy el van tűnve… és… – És minden összefüggéstelen motyogásba torkollott. Eren összeszorított szemmel magyarázott. Halkan tette, és valamikor a motyogása közepette Zeke ismét köré fonta a karját; gyengéden magához ölelte, és nem törődtek a bizsergéssel, mikor Eren végleg elhallgatott, kisimította a sötétbarna tincseket, s finom csókot nyomott a homlokára. Ujja Eren ajkára simult.

– Ssss – mondta. – Ssss. Most már biztonságban vagy. Hamarosan megérted… miért vagy akkor a legnagyobb biztonságban, ha velem lehetsz. – És ahogy ölelte, és a hajába mormolt, Eren szíve kihagyott egy dobbanást.

Tudja.

Zeke tudja.

Zeke egyszer sem kételkedett a szavaiban, mert azután, hogy Eren elárulta neki, hogy nem Jaeger, mindent tudott. Most is, mint ahogy Eren világában, mindenről tudott, és mindig készen állt egy tervvel. Védelmet ígért, és Eren biztos volt benne, hogy állni fogja a szavát. Talán vissza is juttatja, hogy visszakaphassa cserébe az igazi kisöccsét.

Van remény – értette meg, miközben hagyta, hogy Zeke egyre erősebben magához szorítsa. Zeke a reményem a szabadulásra. Arra, hogy hazajussak… Hogy életben maradjak ebben a világban… Zeke… Megint ő…

Ki vagy te, Zeke Jaeger?

Erre szeretett volna a leginkább választ kapni.

Mitől volt annyira különleges Zeke?

„Csodafiúnak” nevezték, Zeke később megvallotta, hogy királyi vér csörgedezett az ereiben. A királyi vére, ez tette őt különlegessé. Mindig is ettől vált Kiválasztottá, és most sem volt különb. Ez volt számára a legnagyobb áldás és átok is egyszerre – mert kiemelkedhetett az átlag közül, ám gyanakvásra adott okot a különlegessége. Marley nem tudott a származásáról, mindenáron titkolta.

– Van egy hely – mormolta aztán alig hallhatóan. – Egy világok közti hely. Amikor baleseted lett azzal a… Hm, mi is volt? Repülő? Vonat? Autó?

– Autó – segítette ki Eren. – Autóbaleset.

– Igen. – Zeke a szemöldökét ráncolta. – Amikor autóbalesetet szenvedtél, és a lelketek kiszakadt a testetekből, arra a helyre kerülhettetek. Volt egy pillanat… Csak egyetlen pillanat – tette hozzá gyorsan, mikor látta, hogy Eren közbe akar szólni –, amikor a lelketek oda tudott kerülni. Az volt az a pillanat, amikor mindkét lélek kiszakadt a saját testéből, és megindult az útjára, hogy eljusson a másik gazdatestbe, ha szabad így fogalmaznom. És volt egy katalizátor is, ami kiváltotta mindezt.

Eren nyelt egyet.

– Később találkozunk… Eren – idézte fel halkan. – Ezt mondta nekem az a lány… Kiyomi. De nem az én Kiyomim.

– Kiyomi… – Zeke sóhajtva ejtette ki. – Egyetlen Kiyomi nevű lányt ismerek. Pontosabban nőt, mert már nem éppen fiatal. Kiyomi Azumabito, így hívják. Van egy nép, egy ázsiai nép… Hizuru nagykövete.

– A leírásod alapján ráillik arra a Kiyomira, akit viszont én ismerek. Azt mondod… idősebb nálam?

– Még nálam is – nevetett Zeke. – Nem kicsit idősebb nálunk. Sokkal idősebb.

Eren próbálta elképzelni a barátnőjét idősebben; minduntalan Mrs. Azumabito jutott eszébe. Valahogy hasonlóan festhetett Kiyomi is, csupán egy teljesen más világban. De ki is volt tulajdonképpen Kiyomi? Keithből Shadis kiképző lett, Eren Jaeger halott édesanyját Carla Jaegernek hívták, és ott volt Mikasa Ackerman is, aki kísértetiesen hasonlított Kiyomira, és aki Eren legjobb barátja volt.

Eren lennék? – tűnődött el. Eren Jaeger? Vagy valaki más? Miért is létezik egy hely a világok között? Mi történik ott?

Ugyanaz a történet, ugyanazok a hibák.

A szavak örökre az emlékezetébe égtek.

Később találkozunk… Eren.

Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint…

De ki mondta ezeket? Miért?

Kinek szánták? Jaegernek vagy őneki? Vagy lehetséges… hogy mindkettőjüknek?

Az ajkába harapott, Zeke-re sandított.

– Mit tegyek? – kérdezte tőle szelíden, mire a férfi feljebb tolta a szemüvegét az orrán. Megcsillant a szeme a lencséje mögül, és Erent elfogta egy megmagyarázhatatlan érzés. Valami határozottan nem stimmelt. Zeke… túl sokat tudott. Zeke-et semmi sem érte meglepetésként. Zeke egyből hitt neki. Miért? – Zeke… – akart újból kérdezni, de addigra annak ujja ismét az ajkához simult.

A füléhez hajolt, a lehelete borzongást hagyott maga után.

– Azt hitted, te vagy az egyetlen, aki megjárta a világok közti helyet?

Eren megdermedt.

Hogy én vagyok a…

Mi a…

Megértette, és egyszerűen nem akarta elhinni.

– Zeke… – mire Zeke halvány mosollyal az ajkán bólintott.

– Szerinted hogy találtam volna rád a másik világban?

– Úgy érted…

Zeke elmosolyodott.

– Tudod, mit találunk ott, a világok között?

Eren a fejét rázta. Ötlete sem volt. Még mindig szédült.

– Az igazságot – felelte erre Zeke. – Ha sikerül visszakerülnöd arra a helyre, akkor megismered a teljes igazságot. Akkor megérted, miért hasonlít Kiyomi Jaeger legjobb barátjára, hogy ki is vagy te valójában… és hogy mi lesz a világaink sorsa. Az ellenség mindkét világban mélyen meglapul, Eren.

– De ki az igazi ellenség?

Zeke erre nagyot sóhajtott.

– Az igazi ellenség… Hm… Vajon ki is? Kitudja…

– Ne szórakozz velem! Ha egyszer tudod, hogy ki az, akkor miért nem…

De Zeke nem volt hajlandó válaszolni, és ezt hamar az értésére adta, mert egyszer csak elhúzódott tőle.

– Te vagy az egyetlen… aki eljuthat oda, Eren Kruger. És ha eljutsz oda, mindent meg fogsz érteni. Azt is, hogy miért az a neved, ami. Hogy mi tesz téged Krugerré, és mi az, ami Jaegerré. Addig pedig… Légy óvatos. Marley sosem tudhatja meg, hogy nem vagy képes óriássá változni. Abban a pillanatban eldobnak, mint egy kutyát. Hallgass rám, és akkor nem esik bántódásod. Ha kell, akár az életem árán is megvédelek, testvérem.

Hallgass rám, testvérem.

Akár az életem árán is megvédelek.

Testvérem.

Azt hitted, te vagy az egyetlen, aki megjárta a világok közti helyet?

Eren az ajkába harapott.

Nem – gondolta.

Nem én vagyok az egyetlen.

Persze, hogy nem ő volt az egyetlen. Nem is kellett olyan messzire menni, hogy Zeke-re gondoljon, vagy valaki másra, akit még nem ismert. Volt egy valaki, akit az elmúlt időszakban mindenkinél jobban kiismert, akinek gyakorlatilag a bőrébe bújt, hogy elhitesse a világgal, hogy ő az.

Zeke tévedett, amikor azt állította, csak ő juthat el oda.

Én nem juthatok el segítség nélkül – értette meg. Én csak egy ember vagyok. Én csak… jelet adhatok. Egy jelet Jaeger számára, mert… Eren Jaeger a kulcs mindenhez.

De hogyan csinálja? Hogy kell… megadnia a jelet Jaeger számára?

A válasz pofonegyszerű volt, csupán nem kívánatos.

Hiába tudta a lelke mélyén, hogy ez a helyes, valahogy nem vitte rá semmi, hogy megtegye. Hiába volt teljesen máshol, egy teljesen idegen világban, vágyott rá, hogy Jaeger barátaival lehessen. Úgy érezte, mintha közéjük tartozott volna. Úgy érezte, mintha a lelke rokonra lelt volna Levi lelkében. Újra látni akarta a férfit. Újra hallani akarta Jean ökörségét. Újra ott szeretett volna ülni közöttük. Még ha egy kegyetlen világban is éltek, voltak gyönyörű pillanatai, amikért érdemes volt élni. Ezek után vágyódott.

De nem kaphatom meg – mosolyodott el keserűen. Ez nem az enyém. Ez Jaegeré.

Döntött.

Nem ismert rá a saját hangjára, amikor Magath hadnagy megjelent, hogy… „beszélgessenek”. Az az Eren, amelyik a modern világban élt, soha sem beszélt így. Az ebben a korban töltött idő őt is megváltoztatta. Jaeger is sokat változhatott… Mindketten mások lettek, megerősödtek, hogy felvehessék a harcot az ellenséggel.

– A Támadó és az Alapító Óriás hordozója vagyok – jelentette ki. Hogy Zeke elborzadt? Számított valamit? Sosem érezte magát ennyire magabiztosnak; egyszerűen csak tudta, mit kell tennie. – Soha, semmilyen körülmények között nem fogom szolgálni Marleyt. Ha kell az erőm, akkor vegyék el erőszakkal. Adják át valaki másnak, aki maguk szerint méltó rá. Én nem hódolok be.

– Azt állítottad, sikerült meggyőznöd? – fordult Zeke felé Magath. – Ezek szerint… tévedtél?

– Én azt hittem…

– Rosszul hitted – vágott a szavába Eren nyersen. – Eren Jaeger vagyok, a falak szülötte. Ismétlem, hadnagy, soha, semmilyen körülmények között nem fognak tudni belőlem harcost faragni. Láncoljanak ki, öljenek meg, etessenek meg valakivel. Én – nem – hódolok – be.

Magath hadnagynak a szeme sem rebbent.

– Reméltem, hogy nem fogod ezt mondani. – Ajtó nyílt, egy alak lépett be rajta, az arcát kámzsa mögé rejtette a kíváncsi tekintetek elől. Elég volt egy pillantást vetnie Zeke-re, hogy tudja, úrrá lett rajta a félelem. Furcsamód, ő maga semmi ilyesmit nem érzett. Akkor sem fogta el a rettegés, amikor az alak hátratolta a csuklyáját, és végre megmutatta magát. Valahogy semmi különlegeset nem talált benne: egy vele egykorú, szőke hajú fiúval nézett farkasszemet. A fiút Galliardnak hívták. Eren felismerte a hangját, korábban meglátogatta őt egy Pieck nevű lánnyal.

– Porco? – Zeke hangjába rémület költözött. – Mit keres itt Porco?

– Marcel Galliard öccse – jelentette ki erre Magath, mintha Erennek tudnia kellett volna, ki a pokol az a Marcel Galliard, vagy ki az ördög az a Porco Galliard. – Korábban is vacilláltunk, hogy kire bízzuk a Páncélos Óriás erejét. Akkor Reiner jobb választásnak bizonyult nála, de most, íme, van még egy lehetőségünk, mégpedig az öcséd, Zeke. Marcel nem tudott visszatérni, és az erejét elvesztettük. Helyette Bertolt és Reiner nagyobb kinccsel tért vissza: egy fiúval, aki magát a Támadó és az Alapító hordozójának vallja. Bertolt és Reiner teljesítette a küldetését. Mondd, Eren Jaeger – fordult Eren felé. – Még így is ugyanazt mondod? Ha azt mondom neked, hogy ez a fiú lesz a végzeted, akkor sem gondolod meg magadat?

– Soha nem hódolok be.

Magath bólintott.

– Akkor jól nézzétek meg magatoknak egymást – címezte egyszerre Erennek és Galliardnak. – Ő lesz az, aki felfal téged, és ő lesz az, akit fel fogsz falni. Ez ilyen egyszerű. Már csak így megy, hiszen… nekem mindig is Marley érdekét kell szem előtt tartanom, még akkor is, ha te kedves vagy Zeke számára.

Zeke felkiáltott:

– Magath hadnagy! Kérem, várjon!

– Mire várjak? – A férfi Erent bámulta. – Nem várunk tovább. Az erőt… most fogjuk átörökíteni. – Intett a fejével, határozottan utasított. – Hozzátok. Te pedig, Galliard… Készülj fel rá. Hamarosan… megismered az emlékeit, és mindent tudni fogsz róla.

– Igenis, uram – hallatszott Galliard csendes felelete. A pillantás, amit Erenre vetett, valami egészen más volt. Eren sehová sem tudta tenni.

Jól van – nyugtatta magát. Nincs más út. Ez az egyetlen megoldás a problémámra.

Furcsamód, amikor valóban kiláncolták azon a másik helyen, ahol az átörökítés szokott zajlani, akkor sem érzett rettegést. Egy fiú állt vele szemben, Galliard, kezében injekciós tűt tartott. Mindkettőjüket ruhába öltöztették, Eren a láncokról a testén már nem vett tudomást. Zeke, aki szintén szemtanúja volt az egésznek, rémülettel a szemében állt, sűrűn sandított ütött-kopott karórájára a csuklóján.

– Késő bánat – figyelmeztette Magath. – Most már nem gondolhatod meg magadat, Jaeger.

– Nem fogom – jelentette ki Eren. – És nem félek. – Ezt már Zeke-nek mondta. – Pontosan tudom, mit csinálok.

Ha Galliard felfalja, sosem lesz belőle óriáserő hordozó. Ha Galliard felfalja, meg fog halni. Valamiért úgy érezte, ez kell ahhoz, hogy eljusson arra a helyre. A lelke ki fog szakadni Eren Jaeger testéből, és valahova el fog jutni…

Valahova, de semmiféleképpen nem a saját testébe, mert az már foglalt. A köztes világba kell, hogy eljusson, nem maradhat egy percnél sem tovább az óriásoktól hemzsegő világban.

Lehunyta a szemét, érezte, hogy az ajka mosolyra görbül. Tényleg nem félt – ellenben Zeke-kel meg Galliarddal. Azt az egyet sajnálta, hogy Galliardot milyen helyzetbe keveri ezzel. Hogy eszeveszett óriás lesz belőle… és vagy megetetnek vele valakit, vagy megölik. De ahhoz, hogy pontot tegyen a végére, muszáj volt áldozatot hoznia.

Csak saját magamat menthetem meg. Nincs senki, aki a segítségemre sietne – gondolta. Galliard a bőrének nyomta a tűt, az ő arcára láthatóan ragyogott a félelem, hamuszürkébe vonta a bőre színét.

Abban a pillanatban, amikor be akarta fecskendezni magába, több dolog történt egyszerre. Zeke felüvöltött, a fegyver pedig valahonnan a háta mögül eldördült. A golyó egyenesen Magath homloka közepébe fúródott, a következő pedig még ennél is pontosabban érkezett, gyakorlatilag szitává lőtte az agyát. A férfi megingott, majd a térde felmondta a szolgálatot. Összecsuklott, akár egy marionett bábu, aminek elvágták a zsinórját, Galliard pedig páni félelemmel dobta el az injekciós tűt. A levegőben suhanás zaja hallatszott, apró alakok jelentek meg.

– Lehetetlen… – suttogta Eren. – Nem lehetnek itt… Ez… Nem lehetséges.

Paradis nem érhetett oda ilyen gyorsan.

Paradis nem…

– Eren! – A lány a nevét sikoltotta. Kezében a különös szerkezet furcsa hangot hallatott. A magasba dobta, meghúzta a zsinórját, aztán szaltót vetett a levegőben. Por és füst csapott fel, a robbanás rettenetes erővel bírt, a berontó marleyi katonákkal egytől egyig végzett. Reiner kormos arccal rángatta odébb a kapálózó, sérült Galliardot. A fiú arcát merő vér borította, térdtől lefelé hiányzott az egyik lába.

– Porco! – sikoltott Pieck. A szeme összeszűkült. – Ti rohadékok! – vicsorogta.

Reiner kezében penge villant, jó erősen mélyedt a tenyerébe. Aranysárga fény izzott fel, ahogy előtört a Páncélos Óriás izmos alakja, a szeme dühösen világított.

– Paradis lenne? – köhögte Galliard.

– Nem… – hallatszott Bertolt kétségbeesett kiáltása. – Ez… nem Paradis. – Döbbenet festette az arcát falfehérre, a szájához emelte a kezét, készen állt rá, hogy bármikor átváltozzon. Vajon elfért egy hatvan méteres óriás egy ekkora barlangban? Vajon…

Eren nem jutott el a kérdés végére. A lány, aki átjutott a tűzön, a háta mögé került. Remegett a keze, sápadt volt a bőre. A szemében szenvedély izzott, a viszontlátás öröme.

Pont úgy nézett ki, ahogyan Eren emlékezetében megmaradt. Pont úgy, és közben mégsem, mert a Felderítő Egység ruháját viselte magán, csupán… a kék-fehér szárnyak nem stimmeltek. Fehér helyett ugyanis a szárny azon része vörösben pompázott, mintha a Helyőrség tagjai lettek volna, ami pedig a kék részt illette, az pedig zöldben, mintha a Katonai Rendőrség lovas emblémája lett volna.

A lány haja a válla fölé ért, nyakában fekete sál pihent.

Eren nyelt egyet.

– Mikasa… – motyogta. – Te… – Aztán eljutott a tudatáig, hogy kit is látott valójában. A lány neve a torkán akadt.

A lány nem Mikasa volt.

– Nem kis galibát okoztál nekünk, Eren Kruger – vonta össze a szemöldökét. – Ezért később még számolunk, ugye tudod?

Eren felcsuklott.

Istenem… Tényleg te vagy az – gondolta.

A penge a mellkasához simult. Közvetlenül ott érintkezett a bőrével, ahol a szíve dobogott egyre hevesebben. Vér folyt a szemébe, a fél arcát beborította, elvegyült a könnyeivel. Most kezdett csak egy kis félelmet érezni, most, hogy az események teljesen más fordulatot vettek. Egymás szemébe bámultak, a lány keze nem remegett. Pontosan a szívébe döfte a pengét, egyenesen kettévágta azt, majd a saját torkához emelte, sűrűn csöpögött le róla Eren vére.

A neve Eren ajkán halt, az utolsó döbbent suttogás, mielőtt örökre magával ragadta volna a sötétség.

– Kiyomi…

II.

Jaeger

A világok között ott vár rám az igazság.

Ha hihetett Zeke-nek – márpedig Zeke-nek nem állt szándékában, hogy hazudjon, semmi hasznot nem húzott belőle –, mindennek Ymir Fritz és az Ördög alkujához volt köze; mindkét világban kulcsfontosságú szerepet játszott ez az apró tényező. A hely, ahol válaszokat kaphatott, Kruger világa és az óriásoktól hemzsegő világ között volt. Csak ő juthatott el oda, legalábbis Zeke szerint, de hogy hogyan, az rejtély maradt. Kellett egy jel, ennyit mondtak még. Egy jel, amire válaszolnia kell. De milyen jel? Ki adja meg? Miért nem válaszolta meg Zeke ezeket a kérdéseket? Mi mindent titkolt előle és mi okból tette?

– Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg Pieck. Az infúzió még csöpögött, Eren unottan piszkálta a kanült.

– Csak azon, hogy hogy jutok el a világok közti helyre. – Itt, az óceán túloldalán nem voltak titkok, legalábbis nem olyasfajták. Ha már a saját világában nem is, legalább ebben megbízhatott ezekben az ismeretlen emberekben, akikről semmit sem tudott, és közben valamiért mégis mindent tudott. Pieck keveset mesélt a családjáról, az apját emlegette, akinek aggódott az egészségéért, aztán a barátaival hozakodott elő; Galliardnak még vicces becenevet is adott – Pock –, a fiú legnagyobb bánatára.

– Oh. – Pieck elkomorult. – Nem lehet könnyű.

– Hát nem az – ismerte be. – Én vagyok az egyetlen, aki eljuthat oda, mégsem tudom, hogyan csináljam. Azért lennék különleges, mert óriáserőt birtokolok?

– Nem akármelyik óriásét – mutatott rá Pieck. – Ha úgy tetszik, Koordinátornak is nevezhetünk.

– Igen, de… – Az ajkába harapott, nagyot sóhajtott. – Pontosan értem, mennyire különleges az óriásom… Hogy… kettő is van bennem – mondta akadozva. – És hogy az egyik… Az egyik az összes óriás fölé kerekedik. Az Alapító.

– Igen. – Pieck finom mosolyra húzta az ajkát. – Látom, sokat tanultál.

– Kezdem megérteni a világotokat, és persze a sajátomat is. – Keserűen mosolyodott el, ahogy eszébe jutott Petra. Ahogy eszébe jutott minden, a tükörvilág, és az, hogy akiket a barátainak tartott, valójában az ellenségei voltak egytől egyig. És azok, akik otthon az ellenségei, sandított Pieck felé, azok a barátai lettek most. – Ha valaha is hazajutok, nem tudom, mi lesz velem. Nem tudom, hogy fogok tudni odaállni eléd… és végezni veled.

– Vajon ezt kell tenned? – tűnődött el Pieck. – Kitudja.

– Pieck!

– Tessék? – Ártatlan pislogás. Ez volt Pieck. Az intelligens, olykor bohókásan viselkedő Pieck. Eren nem tudta nem szeretni.

– Nem fontos – nyomta el a mosolyát, és ez már őszintébb reakció volt. – De nem hiszem, hogy meg tudnálak ölni. Ahogyan azt sem tudom, mit kezdjek az itt élő barátaimmal… Akik per pillanat az ellenségeim. Találkoztam Connie-val… Petrával… – Róluk korábban sokat mesélt a lánynak, így Pieck egy bólintással vette tudomásul a hallottakat. – És nem tudom, mi lesz akkor, ha…

– Ha találkozol Mikasával és Arminnal?

Bólintott.

– Igen – suttogta. – Miattuk tartok a legjobban.

– Még mindig nem tudjuk, mi a különbség közte és Kiyomi között – mutatott rá a lány. – Amíg erre rá nem jövünk, talán nem is olyan biztos, hogy ebben a világban vár rád egy Armin nevű fiú, aki meg akar ölni. Ez nem vigasztal egy kicsit se?

– Hát… Nem éppen.

– Mikasa és Kiyomi nem ugyanaz a személy – jelentette ki Pieck; szentül meg volt győződve az igaza felől. – Ahogy hiába a neved Eren Jaeger, itt Eren Krugerként ismernek, és nem ugyanaz a fiú vagy. A mi Erenünk nem te vagy. A mi Erenünk másabb.

– Honnan tudod? Nem is ismered…

– De még megismerhetem – vonta meg a vállát Pieck. – Lehet, a másik éned épp most ismerkedik meg velem – kacsintott egyet. – Hát nem csodálatos?

– Egyáltalán nem az.

Pieck lebiggyesztette az ajkát.

– Ünneprontó vagy – jegyezte meg sóhajtva. Karba fonta a kezét, csintalanul mosolygott. – Most mihez kezdjünk veled, Eren Jaeger?

– Segíthetnétek eljutni a világok közti helyre, megadhatnátok valahogy azt a jelet.

– Dolgozunk az ügyön. Egyéb?

Eren legyintett. Semmi másra nem vágyott.

Hogy juthatok el oda? Mit kell tennem ahhoz, hogy eljussak?

Örök dilemmának bizonyult. Ez valami olyasmi volt, amit egyedül kellett megoldania; most nem volt egy Arminja, aki bármikor előrukkolhat valamiféle ötlettel. Nem volt egy Mikasája, aki visszatartotta. Ahogy a lányra gondolt, eszébe jutott Kiyomi is. Vajon ő kinek az oldalán állt? Ha ebben a világban mindenki, akit egy kicsit is a barátjának nevezhetett a saját idejében, az ellensége lett, akkor vajon a lány, aki szakasztott mása volt Mikasának, melyik oldalon helyezkedett el? Eren valahogy biztonságban érezte magát mellette. Kiyomi annak a személynek bizonyult, aki esetében nem érezte azt, hogy óvatosan kell viselkednie. Hiányzott neki, remélte, hogy nem esett baja, amióta elváltak egymástól. Remélte, hogy nem gyűlölte meg teljesen, amiért erre az idegen, ismeretlen ösvényre teljesen egyedül lépett rá.

De Kiyomi nem volt ellenség.

– Van egy nép – magyarázta Galliard egyik nap nyújtózkodás közbe. Vörösesszőke tincseit teljesen elaludta, szanaszét meredeztek. Mikor erre Pieck egy vihogás kíséretében felhívta a figyelmét, idegesen próbálta hátrafésülni. Ez már a többiekből is nevetést csalt ki. Eren végignézett újdonsült szövetségesein: Bertolt, Reiner és Annie csupán árnyékuk volt önmaguknak, Eren ellenségeinek, míg Galliard és Pieck valamiféle idegen terepnek bizonyultak.

– Galliard azt próbálja mondani – vette át a szót Bertolt –, hogy van egy nép, úgy hívják, Hizuru. Mondhatni, a szövetségesünk, mondhatni, az ellenségünk.

– Bertolt ezalatt azt érti – magyarázta Reiner szelíden –, hogy Hizuru esetében sosem tudjuk eldönteni, melyik oldalon áll. Eléggé… érdekemberekből álló nemzetről beszélünk. Ha azt látják, hogy Paradis ki tudja őket szolgálni, akkor szó nélkül segítenek. Kérdéses, Paradis mit ígért nekik, amiért most támogatja őket.

– Támogatja? – vonta föl a szemöldökét Eren. – Ez mennyire biztos infó?

– Semennyire – sóhajtott Annie. – Csupán találgatunk.

– Igen, de… – Elbizonytalanodott. Megnedvesítette az ajkát. – Hizuru… milyen nép?

– Olyan emberekből áll, mint amilyen a kis barátnőd.

– Kiyomi? – Eren nyelt egyet. Ezek az emberek tudtak Kiyomiról.

– Igen – bólintott Reiner. – Hozzá hasonló emberek alkotják.

– És… Véletlenül…

Véletlenül nem ismeritek Mikasa Ackerman nevét?

Mikor nagy nehezen kimondta, a fiatalok váltottak egy pillantást. Gyorsan történt, Eren figyelmét azonban nem sikerült kijátszaniuk. Szinte remegett az idegességtől, úgy várta a választ.

Végül Annie felsóhajtott.

– Tudtuk, hogy meg fogod kérdezni – dörmögte. – Túlságosan is ragaszkodsz a saját idődhöz.

– Ragaszkodnom kell! Én…

– És mi lesz akkor – szegezte rá átható, jeges-kék pillantását a lány –, hogyha sosem tudsz visszajutni a saját idődbe? Még ha le is tudjuk ezt a küldetés dolgot, mi van, ha most már semmi sem lesz a régi? Ha örökre itt ragadtál, akkor mihez kezdesz?

Mihez kezdek? Mihez kezdek?

Mihez is kezdek?

Nagyot nyelt. A lány szemébe nézett.

– Ismeritek Mikasát? – kérdezte. Mind hallgattak. – Válaszoljatok! – dörrent rájuk. – Ismeritek vagy sem?

– Igen – felelt végül Pieck. Megérintette a szemét, ami ívelt volt, sötét és ragyogó. – Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki igazán ismeri őt – jelentette ki, mire Eren ereiben megfagyott a vér. Pieck… ismerte volna Mikasát? Az ő Mikasáját? Nem egy lányt, aki csupán a hasonmása? Ez… tényleg igaz volna?

– Pieck…

– Hizuru jelenését teszi ma nálunk – állt fel a lány. – Akkor minden kérdésedre választ fogsz kapni, Eren.

– Hizuru… Úgy érted, hogy…

– Igen, úgy érti – sóhajtott Annie. – A kis barátnőd is itt lesz. Akkor majd megérted.

– V-várjatok!

De nem vártak.

Eren torkát kétségbeesés fojtogatta. Számolni kezdte visszafelé a perceket, ült tétlenül a szobájában, görcsölő hasára szorította a kezét, úgy próbálta valahogy szabályozni a testét. Szédült, elment az étvágya, és mintha a feje is sajogni kezdett volna. Pieck ismerte Mikasát. Mikasa… Volt egy Mikasája.

Találkozni fogok vele – dobbant nagyot a szíve. És ha Mikasa tényleg létezett ebben a világban, akkor Arminnak is léteznie kellett. Valahol… nagyon messze tőle, éltek a barátai, akiket talán nem nevezhetett barátainak, és valahogy ez nagyobb reményt adott neki, mint a tudat, hogy az óceán túloldalán menedékre lelt Zeke otthonában.

– Megérkeztek – szólt be aztán dél fele Galliard; alaposan kinyalta magát a fogadásukra. Eren Zeke utasítására öltözött, a ruháját igazgatta, bámulta Kruger idősebb, férfiasabb arcát a tükörben. Hasonlítottak, de valahogy mégis. Eren, ahogy elnézte magát, egyre kevesebbet látta magában az anyját. Valaki mássá kezdett változni, és nem tudta eldönteni, hogy örült neki vagy sem.

Mikor kilépett a folyosóra, Pieck éppen végignézett magán – különös ruhát viselt.

– Hizuru viselete – magyarázkodott szégyenlős pírral az arcán. – Mondhatni, közéjük tartozom.

Eren szeme elkerekedett.

– Te…

– Szerinted honnan ismerem Mikasát? – kérdezte, s játékosan Eren oldalába könyökölt. – No, gyerünk, gyorsan, menjünk! – Szélesen mosolygott, felemelt hüvelykujjal öntött belé bátorságot. – Eljött az idő, amire régóta vártál.

– Nem tudom, képes leszek-e rá, hogy…

– Ne nyavalyogj annyit – forgatta a szemét Galliard. – Higgy egy kicsit magadban.

– És bennünk – tette hozzá Pieck. – Nem mi vagyunk az ellenség.

– De nem akarom, hogy a barátaim azok legyenek.

– Érthető – bólintott Bertolt, aki a folyosó utolsó szobájából lépett ki éppen, és így még elcsípte a beszélgetésüket. – Mondanám, hogy most itt vagyunk neked mi, és ennek örülj, de… Átérzem, Eren. Tényleg. És valahogy megoldást kell találnunk rá. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem az lesz a megoldás, hogy legyőzzük és elnyomjuk Paradist. Hogy megöljük az állítólagos barátaid hasonmásait.

– Akkor mi a megoldás? Ez a világok közti hely?

– Ott fog valami történni – mondta magabiztosan. – Hiszem, hogy ott kell történjen valami, amivel pontot tehetünk ennek a végére. Te nem hiszel benne, Eren?

– Hogy a végén… minden megoldódik? – Eren szája szegletében halvány mosoly jelent meg. – Ez amolyan gyerekes álom, azt hiszem. Én már… Nem tudom, mit higgyek.

– Hinni szabad. Hogy a végén kiderül, az egész csupán egy vágyálom volt? – Bertolt elhúzta a száját, majd mégis mosolyra kényszerítette magát. – Szerintem nem olyan rossz ez sem. Legalább barátok vagyunk, ugye?

– Barátok vagyunk – biztosította Eren lassan. Nem akart arra a Bertoltra gondolni, akit tényleg a barátjának tartott. Nem akart a múltjára gondolni. Armin, Mikasa, Jean… Mindenki… Levi hadnagy… Mind az ellenségei lettek volna? Hol vannak most mind? A végső pillanatban, ebben a világban… Nem volt benne biztos, hogy lesz benne elég kurázsi, hogy ellenük menjen. Egyre jobban elbizonytalanodott.

– Menjünk – szólt halkan Pieck. – Jobb, ha nem várakoztatjuk őket tovább.

Eren bólintott. Hálás volt, amiért kirángatták a gondolataiból, túlzottan is eluralkodtak rajta az érzelmei. A karját nyújtotta Pieck felé, a lány pimaszul mosolygott, Bertolt pedig a fejét csóválta. Újdonsült barátai egytől egyig csatlakoztak hozzájuk, együtt indultak meg, hogy találkozzanak Hizuru követeivel.

A nő magas volt és nem fiatal, de nem is annyira öreg; fekete haja egyenes tincsekben omlott a vállára. Hizuru viseletében állt, és kezét egy fiatal lány vállán tartotta, aki háttal állt Erennek, így csak a hosszú, fekete haját lehetett látni, ami a válla közepéig ért. Körülöttük alacsony, fegyveres férfiak ácsorogtak, valamennyien hasonló vonású, keleti népség látszatát keltették. Ázsiaiak voltak, ahogyan Pieck fogalmazott, azért hasonlítottak ennyire egymásra.

Zeke előrelépett, a kezét nyújtotta az asszony felé.

– Hölgyem. Köszöntöm nálunk.

Mikor Eren ránézett, elakadt a lélegzete.

Látta már ezt az arcot. Egyetlen egyszer az életében… látta ezt az arcot. Falfehér volt, szája szegletében vércsepp… De látta ezt az arcot.

– Mrs. Ackerman – mondta Zeke. – Ms. Ackerman. Erre jöjjenek.

Mikasa anyja Erenre szegezte kedves, sötét tekintetét.

– Ő lenne az? – kérdezte fojtott hangon. – Eren Jaeger?

– Ő az – biztosította Zeke.

A hosszú hajú lány ekkor fordult meg. Nyakában fekete sálat viselt.

Felragyogott az arca.

– Eren! – és a következő pillanatban már a fiú karjába vetette magát. Kellemes, finom parfümöt viselt magán, a bőre selymes volt, a haja ragyogó és gyönyörű, pont olyan, amilyenre Eren a kadétéveik elejéről emlékezett.

– Ez nem lehet… – hallotta a saját hangját. – Te nem lehetsz… Te tényleg…

A lány elhúzódott tőle, boldogan mosolygott rá.

– Eren – érintette meg az arcát. – Hát tényleg te vagy az.

Tényleg ő volt.

Vitathatatlanul ő volt.

– Mikasa…

---

Megjegyzés:

Azt hittétek, Kiyomi tétlenül üldögél, amióta Jaeger magára hagyta? ^^

(De valami nagyon nem stimmel, igaz?)

Folytatás – amiben egy lépéssel közelebb kerülünk az igazsághoz – augusztusban.