6. fejezet
A
szégyenteljes bűn
I.
Kruger
A Felderítő Egység szép
számban lovagolt ki a falak biztonságán túlra, az ötvenhetedik falakon túli
expedíció napja elérkezett, a hivatalos jelentés alapján pedig Eren Jaeger nem
tartott velük az erejéből fakadó bizonytalanság miatt. Erwin parancsnok úgy
határozott, nem tehetik kockára az emberiség utolsó reményének életét, és
bármennyire is szerette volna tartani magát a korábban elképzeltekhez,
hallgatott a józanészre, így Erennek sem kellett rettegésben a társaival
tartania. Persze, ez nem jelentette azt, hogy nyugodt órák elé nézett; amíg meg
nem szólaltak a visszatérést jelző harangok, görcsbe rándult gyomorral
gubbasztott a cellájában, a láncokat bámulta, mert azoktól nem szabadíthatták
meg Levi hadnagy jelenléte nélkül, és reménykedett benne, hogy senkinek sem
esett baja.
Jaeger
barátai lassan az ő barátaivá is váltak. Nem ismerte őket olyan régről, mint
mondjuk Kiyomit, aki annak idején megmentette, de egyre jobban kötődött
hozzájuk. Nem tölthetett el annyi időt a társaságukban, amennyit csak akart, ám
már csak azért is kérte, hogy minél többször találkozhasson velük, hogy a
látszatot fenntartsa. Jaeger biztosan ragaszkodott volna hozzá, hogy minél
hamarabb láthassa őket. Levi hadnagy is osztotta a véleményét, ezért egy árva
szót sem mondott, valahányszor sort kerítettek ezekre a találkozókra. Csendben
meghúzódott a sarokban, türelmesen kortyolgatta a teáját, és egyszer sem szólt
közbe, míg Eren Jaeger barátaival beszélgetett. Ott volt Jean, aki
lépten-nyomon nekitámadt valamivel, ám a hangjába játékos csipkelődés is
vegyült, Mikasa, aki viselkedésében is annyira aggódónak bizonyult, mint
Kiyomi, Armin, aki mindenhez értett… A két idióta, Sasha és Connie, akik
sülve-főve együtt voltak… A két magas fiú, a csendes Bertolt és a tréfálkozó,
mindenki bátyja Reiner, a piszkálódó Ymir és az istennő földi megtestesülése,
Krista. Vegyes társaság volt, Eren azonban senkit sem ismert az ő idejéből.
Vagyis… majdnem senkit.
Éjjel
a saját idejéről álmodott, a balesetet megelőző napokról. Tisztán emlékezett a
levél valamennyi sorára, hogy hogyan is érzett, hogy kavargott vele a világ,
ahogy ráébredt az apja szégyenteljes bűnére… ahogy kezdte megérteni, mi minden
is történt, miért kellett Krugerként élnie Jaeger helyett. És ebben az álomban
újra látta maga előtt azt a képet is, amit a levélhez csatoltak, újra
végignézett a rajta szereplő alakokon, magába véste az arcukat, valamennyi
vonásukat… és az a nő, az a magas, sötét hajú nő, aki Zeke mellett állt, és
akit Friedának hívtak, mintha Krista
szakasztott mása lett volna.
A Reiss család – gondolta. Krista
viszont Lenz. De az a lány…
Izzadtan,
levegőért kapkodva ébredt fel az álomból. Szinte teljesen el is felejtette,
miről szólt, de míg a Felderítő Egység visszatértét várta, tudott gondolkodni.
Jóformán csak azzal töltötte a napját, hogy ült, aggódott és gondolkodott. Az a
lány… Az a lány…
–
Historia – suttogta. – Historia Reiss.
Sürgősen
beszélnie kellett Kristával.
Ha én elővigyázatossági okokból a
Kruger nevet használom… mi van, ha…
– Elharapta a gondolatot. Krista lehetett akár Historia Reiss, vagy tényleg
csak Krista Lenz, beszélniük kellett. Persze, Kristával nem lehetett csak úgy
beszélni. Ideje minden percét Ymir társaságában töltötte, a magas, szeplős lány
pedig nem engedett csak úgy akárkit Krista közelébe. Nyílt titok volt, hogy kedvelték egymást. Hogy úgy kedvelték egymást, és ha nem lettek
volna ilyenek a körülmények, Eren még mosolygott is volna a ragaszkodásukon.
Most inkább bosszankodott, mert ez azt jelentette, hogy korlátozódtak a
lehetőségei, hogy szabadon cseveghessen Kristával.
Mikor
a Felderítő Egység végre-valahára visszatért, az idegei már nem bírták. Eld és
Gunther lejöttek, hogy eloldozzák, és míg azt várta, hogy valaki lejöjjön –
hogy Levi hadnagy vagy Hanji lejöjjenek –, idegességében a körmét rágta, a
bőrkét tépkedte körülötte. Csak akkor hagyta abba, amikor az egyik őr
rámordult, hogy ezt sürgősen fejezze be. A nem beavatottak joggal tarthattak
Jaeger óriáserejétől.
Eren
keserűen elmosolyodott.
–
Igenis – motyogta, és megadóan felemelte a kezét.
Még
mindig várt.
Rég
elvesztette az időérzéket ahhoz, hogy tudja, végül mennyit kellett várnia.
Egyszer csak halk léptek zaja hallatszódott, majd Levi tűnt fel a cella előtt.
Mintha
bicegett volna.
Bicegett.
Eren
lassan dolgozta fel a látottakat. A cella ajtaja felnyílt, és hirtelen azon
kapta magát, hogy nem bír uralkodni a testén. Mielőtt feleszmélhetett volna,
hogy pontosan mit is csinál, már Levi nyakába vetette magát, a lendület pedig
akkora volt, hogy csak azért nem dőltek hátra, mert a férfi automatikusan
megtartotta a súlyát.
Hogy
ki mit gondolt körülöttük, nem számított, legalábbis nem Eren szemében. Levi
élt, lélegzett, a bicegést és egy-két karcolás leszámítva épnek és
egészségesnek tűnt, visszatért az emberevő óriások rengetegéből.
Eren
remegett.
–
Sosem gondolkodsz, mielőtt cselekszel – súgta a fülébe Levi, majd finoman
eltolta magától. Egy pisszenést sem lehetett hallani, de akik szemtanúi voltak
a jelenetüknek, bizonyára feléledő kíváncsisággal figyelték az események
további alakulását. Levi az őrök felé sandított, összehúzta a szemöldökét, és
valószínűleg olyan arckifejezéssel illette őket, hogy Eren mérget vett rá, hogy
nem fogják visszahallani a történteket. Levi hadnagyot senki sem bosszantotta
föl szíves örömest, így fellélegezhettek.
–
Élsz… – Eren csak azután szólalt meg,
miután az őrök Levi utasítására távoztak, akkor is annyira erőtlenül
nyöszörgött, hogy összeakadt a nyelve. Felcsuklott, felnevetett, a könnyét
törölte. Észre sem vette, mikor kezdett el sírni. – Jól vagy… Nem esett bajod…
Nem súlyos… – pillantott le a lábára. Összefüggéstelen motyogásba kezdett, a
félelem és a megkönnyebbültség keverékétől majd’ az eszét vesztette.
Levi
a vállára markolt, ujjaival az álla alá nyúlt, kényszerítette, hogy egymásba
szemébe nézzenek, meg egy kicsit arra is, hogy megregulázza a légzését. Egy, kettő, három, Eren számolt magában,
mélyet lélegzett, könnye lecsorgott az arcán. Mire sikerült megnyugodnia, már a
tüdeje is keservesen sajgott.
–
Jól vagy? – Levi hangja halk volt, a keze megszelídült, az ujjak már-már
cirógató, gyengéd táncot jártak Eren bőrén. Bizonyosan képzelődött.
–
Aha – nyögte, majd kicsúszott a férfi érintése alól. A szíve hangosan kalapált,
a kézfejével törölte le a könnyeit. Kellett néhány perc, hogy teljesen
lecsillapodjon; addig jó sokszor vett mély levegőt. Ez a módszer segített, a
végén egy picit még remegett a lába, de sikerült elbotladoznia az ágyáig, hogy
lerogyjon rá. Mikor felemelte a fejét, Levi előtte állt homlokráncolva, a
karját összefonta a mellkasa előtt.
–
Mind jól vagyunk – közölte. – A barátaid is, Jaeger.
Eren
összerezzent, majd értőn bólintott. Igen, Jaeger
volt. Jaegernek elsősorban nem Levi hadnagy vagy Hanji után kellett aggódnia,
hanem a saját barátai iránt. Mondjuk, Krista
iránt, jutott eszébe a pöttöm lány. Krista és Historia, vagy egy és
ugyanaz, vagy két különböző személy. Vagy úgy, mint Eren és Jaeger esetében,
hasonlítanak és közben mégsem. Erre a lehetőségre felnyögött.
–
Az jó – mondta Levinak. – Az a lényeg, hogy…
–
Rengetegen meghaltak. – Levi hangja komollyá vált, szavai súlyosan vertek
visszhangot a cellaszobában. Eren nyelt egyet, a kezét kezdte bámulni. Sokan
meghaltak, akiket sem ő, sem Jaeger nem ismert, mégis az emberiségért adták az
életüket. És ha Jaeger részt vett volna az ötvenhetedik falakon túli
expedíción, akkor Jaegerért adták volna. Akár pont Levi hadnagy osztaga is,
akik Eren felügyeletét látták el az expedíció során, így nem tartottak a
hadnagyukkal. Talán pont ez mentette meg az életüket.
Nyelt
egyet, rákérdezett:
–
Mi történt? – Keserű szájízzel várta a választ. Levi letelepedett mellé,
óvatosan foglalt helyet az ágyon, tisztes távolságot tartva Erentől. Olyan
távolságot, ami megengedettnek számított egy felettes-alárendelt kapcsolatban. Ó.
Eren
az ajkába harapott.
–
Mi történt? – ismételte meg csendesebben, mire Levi kinyúlt. Ráfonta az ujjait
Eren csuklójára, oda, ahol haragos vörös és lilába forduló nyomokat hagyott a
bilincs, amit egész nap magán kellett viselnie, míg várta a Felderítő Egység
visszatértét. Arca elgondolkodó kifejezést öltött, a barázda a két szemöldöke
között elmélyült. Valami nem tetszett neki, és Eren csak titkon merte remélni,
hogy a bánásmód. Persze, Levi hadnagy eddig is sokat foglalkozott Jaegerrel.
Jaeger neki köszönhette az életét, még ha nem is a legemberségesebb módját
választotta annak, hogy megmentse. (Mikasa szerint legalábbis.)
–
Hanji két kedvenc játékszerére emlékszel, igaz? – Sonnyt és Beant, a két óriást
azután fogták el, hogy visszafoglalták a Rózsa falat. Valaki megölte, és mint
kiderült, ugyanaz a valaki Jaegerhez hasonlóan testet is öltött. Ha lehetett
hinni a híreszteléseknek, több ember is képes volt arra, amire Jaeger. A
Kolosszálisként elhíresülő szörnyeteg, ami lyukat ütött a Mária falba, vagy a
Páncélos, amelyik átzúzott egy kapun… és most a Nőstény Óriás. Levi beszélt, Eren pedig szabályosan sokkot kapott.
–
Ilyen… sokan? – szólalt meg végül suttogva. – Mind… meghaltak… az emberiségért?
–
Ez egy ilyen élet – rántotta meg a vállát Levi. – Éppen ezért…
–
Van szükségetek Jaegerre – fejezte be helyette bólintva. Jogos.
Nagyot
nyelt, remegett a keze. Levi fogta a csuklóját, érintette a sebeket, és így
tisztán érezte is, hogy mennyire felkavarodott ettől az egésztől. Egy
vigasztaló ölelésre lett volna szüksége, annyira vágyott rá, legyen szó
testvériesről, vagy valamilyen másról… Hogy érezze, hogy még van remény. Hogy
valahogy meg tudják találni a módját, hogy visszakerüljön a saját testébe… és
hogy újra Kruger legyen, ne Jaeger.
Ölelést
nem kapott, Levi viszont bátorítóan megveregette a vállát.
–
Nem vagy hibás – mormogta. – Senki sem hibáztat azért, amiért itt vagy, Eren.
Azért sem, mert nem tudod használni az erődet. Egészen eddig nem is tudtunk
ilyen képességekről… Csodának tűnt, hogy van valaki, aki óriássá tud változni.
Veszélyesnek. Hanji azt mondta, hogy minden eddigi tudásunkat az óriásokról meg
kell kérdőjeleznünk. Valami egészen másról van szó itt… Az óriások…
–
Egyik napról a másikra tűntek fel. – Eren hirtelen megmerevedett. Annyi filmet
és könyvet olvasott ilyen témában! Valamiért rajongott a posztapokaliptikus
dolgokért, a csontig rágott téma akkor sem tántorította el, amikor már a
környezetéből mindenki panaszkodott rá. Callum például egyenesen gyűlölte, ha
valamiről egy sokadik bőrt is lehúztak, Grace meg rettegett az ilyen jellegű
filmektől, így őt nem lehetett elcsábítani egy-egy mozira.
Hogy
az emberiség falakkal vegye körül magát az emberevő óriások miatt… Nem ez volt
az első ilyen történet, amivel Eren szembesült. Az emberiség jóformán falak
mögött élt. Ha nem emberevő óriások, akkor vámpírok, démonok, más szörnyetegek
fenyegették… Vagy éppen valamiféle vírus, ami kitört, és ami pusztította az
embereket. Zombik. Eren sok mindent látott, sok mindent olvasott is. Az óriások
csak egy újabb valamik voltak.
De
az emberiség…
–
Csak ennyien maradtunk? – kérdezte halkan. A jól megszokott nóta: a világot
valamiféle szörnyetegek fenyegetik, az emberek falakat emelnek, bizonyos számú
csoport pedig bátran merészkedik ki, hogy felvegye velük a harcot és megmentse
az emberiséget. Kolóniák, zombikat irtók… Gyakorlatilag egy ilyen világba
csöppent, ami azt jelentette, hogy úgy kellett gondolkodnia, ahogy ez a világ
megkövetelte. Tényleg csak ennyien maradtak? Az embereket a falak mögé
menekítették, de mi lett azokkal, akiket hátrahagytak? Biztos mind meghaltak? A
világ annyira hatalmas… – Honnan tudjátok, hogy nem élnek még máshol emberek? –
tette fel a következő kérdését, ezúttal egyenesen Levi szemébe nézve. A férfié
tágra nyílt, az arcára volt írva, mennyire megdöbbentette volna.
–
Hogy… honnan is tudjuk? – ismételte meg, mire Eren bólintott.
–
Igen – mondta komolyan. – A Felderítő Egység expedíciói sosem voltak olyan
hosszúak, nem? Lépten-nyomon óriásokba botlottatok, így nem térképeztétek fel
az egész világot, jól sejtem?
–
Természetesen nem. Egy kisebb expedíció is nagy veszteségekkel jár.
–
Természetesen nem. – Eren megint bólintott. – Ez azt jelenti…
–
Mire akarsz kilyukadni? – Levi összehúzta a szemöldökét, komolyság költözött a
tekintetébe. Előredőlt, de valamiért még mindig nem eresztette Eren kezét, sőt,
éppen ellenkezőleg, inkább erősödött a szorítása! Az ölébe húzta, mintegy
öntudatlanul, és Eren, miközben jól láthatóan elpirult, zavartan sandított le
rá a szeme sarkából.
Csak természetesen – gondolta. Viselkedj
úgy, mintha… mi sem történt volna. Ez… nem jelent semmit.
Nem
jelentett semmit, ugye?
–
Mire akarsz kilyukadni? – Levi erősebben markolta a kezét. Felszisszent tőle,
de meg sem próbálta elrántani, mert tudta, hogy esélye sincs a vasmarokkal
szemben.
–
Arra akarok kilyukadni… – Mély levegőt vett, igyekezett óvatosan fogalmazni, hogy
egy picit enyhítse a szorítást. A szisszenés korábban segített, mert Levi
lazított a fogásán, ám az ujjai még így is pont az egyik véraláfutásba
mélyedtek. – Hogy miből gondoljátok, hogy csak ti vagytok? Úgy értem… Honnan
tudjátok, hogy valahonnan a falaktól messze nem emelt fel az emberiség egy
másik része is valamit? Hogy nincsenek máshol is falak, amik az óriásoktól
védenek?
–
A történelem…
–
Megmásítható – jelentette ki Eren. – Vannak bizonyos főgórék, akik mindig
gondoskodnak az ilyen ügyekről.
–
Főgórék? – ismételte Levi lassan. Eren bólintott.
–
Fejesek – magyarázta. – Befolyásos ürgék, akik hülyére veszik az embereket.
–
Odakint… – Levi szünetet tartott. – Nem tudjuk, mi van – ismerte el, mire Eren
halványan elvigyorodott.
–
Látod!
–
De az óriások…
–
Hogy volt időtök falakat emelni? – Eren felhúzta a szemöldökét. Ez mindig is
érdekelte. Hanji elbeszélései alapján az óriások a semmiből jelentek meg
körülbelül száz évvel ezelőtt, és nagyjából ekkor épültek a biztonságot nyújtó
falak is. Ha az óriások százával lepték el az emberek lakta vidékeket, hogy
maradt idejük ötven méteres falakat emelni? Milyen gyorsan tudták felépíteni a
falakat? Egyáltalán milyen módszerrel építették? Nem úgy tűnt, mintha annyira
fejlett lett volna a technológiájuk.
Miután
ezeket is szépen kifejtette, Levinak elakadt a hangja, egy szót sem szólt, csak
kerekedő szemmel nézte őt. Csak nézte és nézte, egészen addig, míg hirtelen egy
halk köhintés észhez nem térítette mindkettőjüket. Akkor a cellaajtó felé
kapták a fejüket – Levi egy kicsit mintha zavartan, amiért ennyire el tudták
terelni a figyelmét, hogy nem hallotta az érkezőket –, mire Hanji csillogó
szemmel belépett. Nem egyedül érkezett. A Felderítő Egység parancsnoka, Erwin
Smith is vele volt, aki beavatottnak számított, mivel tudott a lélekcseréről. És valamiért gyanúsan csillogott az ő szeme is.
–
Remélem, nem zavartunk meg semmit sem – mosolygott rájuk, mire Eren csak arra
eszmélt fel, hogy Levi elrántotta a kezét. Ennyit a meghittségről, arról, hogy
gyakorlatilag az ölében pihentette a jobbját, míg a légkör feszültté nem vált.
–
Nincs mit megzavarni – morogta. – Csak a kölyökkel beszélgettem.
Kölyök.
A tizenkilenc éves kölyök – gondolta Eren mogorván. A francokat vagyok kölyök!
Hanji
és Erwin összenéztek.
–
Eren – szólt a szőke férfi. – Azt hiszem, te jobban látod a helyzetünket, mint
mi magunk.
–
Erwin? – Levi meglepetten kérdezett. – Ezt hogy érted?
A
parancsnok behúzta maga mögött a cellaajtót, lassan megindult Levi és Eren
kettőse felé. Mikor odaért, leintette Erent, aki ugyanis nyomban félrehúzódott,
hogy helyet adjon neki. Letérdelt elé, a füléhez hajolt; lehelete felborzolta a
pihéket a fiú bőrén.
–
Tudod… Én is ezeken gondolkodtam. Most, felnőtt fejjel sok mindent értek, amit
gyerekként nem értettem.
–
M-micsodát? Uram – tette hozzá Eren zavartan.
Erwin
elhúzódott, majd szomorkásan elmosolyodott.
–
Az apámat például – mondta. – Azt hiszem, ebben hasonlítunk, Eren.
–
Hasonlítanánk? M-mire gondol?
–
Az apáink mindkettőnk életében nagy szerepet játszott, nem gondolod?
Eren
arca erre elkomorult.
Igen – gondolta. Talán
túl nagy szerepet is.
Erwinre
nézett, a férfi türelmesen várta, hogy feldolgozza az információkat.
–
Mit ért ezalatt? – kérdezte végül. – Mi az, amit nem értett az apjával kapcsolatban…
uram?
–
Amikor gyerek voltam, ugyanaz foglalkoztatott, ami téged is, Eren.
–
Micsoda?
–
Az apám tanár volt. – Erwin ajkára nosztalgikus mosoly kúszott. Szemének
szomorú csillogása árulkodott csupán egyedül, hogy megkeseredett emlékeket idéz
fel éppen. Eren ezt látva arra gondolt, hogy tényleg mennyire hasonlítanak.
Mindkettőjüknek fájdalmas emlékei voltak az apjukkal kapcsolatban. –
Történelmet tanított, és én is a diákjai közé tartoztam. Természetesen az
iskolában úgy bánt velem, ahogyan a többi gyerekkel is. Az óráin nem a fia
voltam, hanem csupán a tanítványa… aki egyszer feltett egy kérdést. Azt a
kérdést, amit te is, Eren.
–
M-milyen kérdést? – Jó sokat tett fel az elmúlt percekben.
Erwin
parancsnok erre ismételten elmosolyodott.
–
Apám nem válaszolta meg, hamar be is fejezte aznap az órát. Olyan kérdést
tettem fel, amit nem válaszolhatott meg az egész osztály füle hallatára.
Csalódott voltam, de később odaintett magához, és amit hangosan, mindenki előtt
nem mert elmondani, azt megosztotta velem. Végül mégiscsak választ adott.
–
Mi volt a kérdése?
–
Azt mondta, a történelmünket meghamisították. Hogy minden, amit tanulok, csupán
a kormány kitalációja. Hogy a valódi történelemre a falak előtt senki sem
emlékezik… Apám azt mondta, ez lehetetlenség. Ez csak akkor lenne lehetséges,
ha valahogy módosították az emlékeket. Ha valahogy… valaki… megváltoztatta az
emberek emlékezetét. Törölte az addigi életüket és új emlékeket adott.
Kapkodó
hang hallatszott, Hanji mellkasából tört fel. Levi hadnagy semmilyen hangot nem
produkált, csupán elnyíló ajkakkal, mélységes döbbenettel az arcán hallgatta
Erwin parancsnok monológját. Ez lehetett az első olyan alkalom, hogy Erwin
parancsnok elmesélte ezt a történetet. Ez lehetett Erwin parancsnok életének
legnagyobb titka… amit most valamilyen okból kifolyólag megosztott Erennel.
–
Naiv voltam, nem tudtam, mikor kell hallgatni. A naivitásom abban nyilvánult
meg, hogy mindenkinek elkezdtem mondani, hogy mit tudtam meg az apámtól… míg
egyik nap apám sosem jött haza. Balesetnek tettették, de én tudtam az
igazságot. Az apámmal a Katonai Rendőrség végzett, mégpedig azért a teóriáért,
amit nekem, a fiának titokban elmondott.
–
D-de… miért? – nyögte Eren. Álmában sem gondolta volna, hogy a történet ilyen
véget fog érni. – Mi volt az a kérdés, ami miatt…
–
Amivel megölettem az apámat? – Erwin elmosolyodott. – Ó, nagyon is egyszerű. Ha
belegondolunk, teljesen logikus kérdés. Az is, amit te feltettél. Azt kérdeztem
apámtól, hogy hogy jöttek rá, hogy nincs több ember a falakon kívül… Hogy
tényleg csak… mi vagyunk ebben a hatalmas világban. Mi, az utolsó túlélők a
falak ketrecébe zárva.
–
É-és hogy jöttek rá? – Eren nyelt egyet. Az elhangzottak tudatában igazából már
tudta a választ, de akkor is Erwin parancsnok szájából akarta hallani.
–
Sehogy – felelte a férfi. – Mert nem mi vagyunk az egyetlenek. – Felemelte a
fejét, tekintetét végighordozta valamennyiükön, míg a végén meg nem állapodott
Erenen. – Hiszem, hogy az emberiség nem halt ki. Hiszem azt, amit te is, Eren
Kruger. – Ez volt az első alkalom, hogy nem őrizte meg a látszatot, és nem
Jaegernek nevezte, ahogyan mindenki más. – Hiszem, hogy van élet a falakon túl…
és hogy nem véletlen, hogy itt vagy.
–
Nem véletlen? – Eren az ajkába harapott. – Ezt hogy érti?
–
Úgy értjük… – Ekkor Hanji vette át a szót, aki olyan arcot vágott, mintha
megvilágosodott volna. – Hogy beszéltünk még valakivel, mielőtt idejöttünk.
Mondjuk úgy, a napokban megkíséreltünk információkat gyűjteni rólad. Az
expedíciót követően pedig fontos volt, hogy mihamarabb beszéljünk ezzel a
személlyel… Ugyanez az a személy, aki állítólag sokkal régebbről ismert téged
és a családodat. Tudod, kiről beszélek?
Erennek
volt egy tippje. A saját életéből indult ki, márpedig a saját életében ott
volt…
–
Shadis.
Hanji
bólintott.
–
Igen – mondta. – Keith Shadis, Jaeger kiképzője.
–
Ismerte Jaegert. – Eren a mostohaapjára gondolt. Keith… ebben a szörnyű
világban… teljesen egyedül, Carla, Callum és Grace nélkül.
–
Mint azt megtudtuk, nemcsak Jaegert ismerte.
–
Anyát? Mármint… Jaeger anyját? – helyesbített Eren. Hanji erre is bólintott.
–
És Jaeger apját is – mondta, mire Levi szeme megvillant. – Shadis ismerte
Grisha Jaegert…
–
Három évvel Eren Jaeger születése előtt találkozott vele… – pontosított Erwin.
– Mégpedig nem is akárhol…
–
Hol? – ráncolta a homlokát Levi. – Shiganshina? Trost? Mitras?
A
választ Eren adta meg. Pont Eren, aki nem is emlékezhetett rá. Mintha
villanásszerű képet látott volna két férfiról… Mintha valakinek a hangját
hallotta volna. Emlékeket látott, amik nem lehettek az ő emlékei. Egy férfi
injekciós tűvel a kezében, egy másik, akit korábban összevertek és megkínoztak…
és a messzi távolban a csillogó óceán.
Ha
meg akarod menteni Mikasát és Armint…
Ugyanaz
a kérdés. Valahol már hallotta…
Ugyanaz
a hang.
Minden
ugyanaz.
Mikasa?
Armin? Ők kicsodák?
Hm,
kitudja… Vajon kinek az emlékei lehetnek?
Az
a hang. Az az arc.
A
lány az óceánnál.
Eren.
Figyelsz
rám, Eren?
Eren
figyelt. Összezavarodottan az emlékektől, tágra nyílt szemmel figyelt. Az orrában
érezte az óceán levegőjének sósságát, a bőrén a karistoló homokszemcséket, és
valamiért Kiyomit látta, az ő Kiyomiját, nem Mikasát, aki sállal a nyakában
belegázolt a jeges vízbe, és aki aztán búcsúzkodott, finoman, szomorú-boldogan,
ahogyan szokott.
Shadis
Grishával ott kellett találkozzon.
Ott.
–
A Mária fal túlsó oldalán. – Eren felemelte a fejét, és egyenesen Erwin
parancsnok szemébe nézett, úgy mondta ki az igazságot:
–
A falakon túl.
II.
Jaeger
Historia ugyanazt az arcot viselte, mint Krista. Erennel szemben foglalt helyet az
asztalnál, ahová látszólag mindannyian összegyűltek, és a nővére, Frieda
mellett még inkább szembeötlöttek a hasonlóságok. Az asztalfő üresen maradt,
pedig Eren azt hitte, hogy Zeke Jaeger fog odaülni. Zeke és Frieda gyermekei
nem érzékeltek semmit a feszültségből, kergetőzve szaladgáltak fel és alá, és
még akkor sem maradtak nyugton, mikor az anyjuk rájuk szólt.
–
Elnézést – mosolygott Erenre. – Gyerekek.
–
Igen. – Eren bólintott. Gyerekek. Hát
persze. Nem mintha olyan sok gyerekkel játszott volna együtt kiskorában,
Mikasán és Arminon kívül nem voltak barátai, amikor pedig elkezdte a kiképzést,
nehezen tudott másokkal megbarátkozni, inkább kisebb-nagyobb összeszólalkozásba
keveredett. Nem ment olyan könnyedén, mint Arminnak, akit egyből a szívükbe
zártak a társaik, vagy mint Mikasát, akit távolból mertek csupán csodálni.
–
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra látjuk egymást. – Még mindig Frieda
beszélt. Kedves hangú, mosolygós fiatalasszony volt, jól állt neki a házas
élet, és remekül passzolt a férje mellé. Zeke szakállas, szőke férfi volt,
Grisha szakasztott mása, orra hegyén elmaradhatatlan szemüveg csücsült. Ahhoz
képest, hogy ő írta a levelet, nemigen akaródzott neki megszólalni.
A szégyenteljes bűn, ennyit mondott, mikor megpillantotta Erent. Az
igazság pillanata érkezett el, a családfő helyét azonban senki sem merte
elfoglalni. Eren Historiát nézte, majd Friedát és Zeke-et. A falon aranyozott
keretű festmény lógott, a családot ábrázolta, csakúgy, mint az a fénykép, amit
a levélhez mellékeltek. Annyi különbséggel, természetesen, hogy ezúttal azzal a
technikával készült, amit még Eren is ismert – festették ugyanis, nem fotózták –, és sokkal népesebb képnek
bizonyult, mint az a másik: többen szerepeltek rajta, és például Zeke meg
Frieda gyerekei hiányoztak róla. Az idősebb házaspár – egy sötét hajú férfi és
egy világosabb nő – ült, egymás kezét fogta. Körülötte gyerekek sereglettek: a
magas, fekete hajú Frieda és egy másik férfi, egy szöszke kislány egy sötét
hajú fiúval, meg még egy lány… egy sötét hajú.
–
A Reiss család. – Frieda elkapta a tekintetét, fejével a festmény felé intett.
– Akik ülnek, azok a szüleim, Lord és Lady Reiss. A gyerekek a testvéreim… Ez
egy nagyon régi kép. Látod, még Zeke is ott van. – Valóban: Frieda mögött ott
állt egy már szemüveges, de még nem szakállas fiatalember, aki halvány
nyomokban emlékeztetett csupán Grisha Jaegerre. Szakáll nélkül Erennek egészen
másvalaki jutott róla az eszébe: a mellékelt fotón szereplő szőke asszony,
akihez még nem volt szerencséje.
–
Hol vannak? – Ahogy az asszony hiányzott, úgy Frieda testvérei is. A nő
megvonta a vállát.
–
Szétszéledtünk – mormolta. – Tönkretettek bennünket.
–
Tönkre?
–
Az apád – pillantott rá a szeme sarkából. – Az apád tette ezt velünk.
Ezt.
Eren
tekintete a fiatalasszony lábára siklott.
Aha – gondolta. Már
kezdem érteni.
–
Félre ne érts minket! – Frieda felemelte a kezét. Még mindig mosolygott, bár a
mosolya megkopott, sokat vesztett a ragyogásából. Szomorkás árnyalatot öltött,
és Eren érezte, hogy elszorult a torka. – Tudjuk, hogy te semmiről sem tehetsz.
–
Én… – Eren Jaeger vagyok, harapott az
ajkába. Jaeger, nem pedig Kruger. De
Eren Kruger valójában Eren Jaeger volt. Mi…
ugyanazok vagyunk. Ahogyan Krista és Historia… Ők is egy és ugyanaz a személy…
igaz?
–
Alaposan megbolygattuk az életedet, nem igaz?
–
Mondhatni – felelte erre halkan. Csak
lelket cseréltünk miattatok, de végül is…
–
És még csak nem is tudod a teljes igazságot – dünnyögte Zeke. – A legutóbbi
beszélgetésünkre… ha minden igaz, nem emlékezhetsz. Jól mondom, kedvesem? – Ezt
valamiért Friedának mondta. A fiatalasszony bólintott.
–
Igen, nem emlékezhet. Sok mindenre nem emlékezhetünk.
–
De maguk emlékeznek rám. – Eren már azt sem tudta, hogy beszéljen velük.
Friedának címezte a szavait, de Zeke-et nézte.
Frieda
elmosolyodott.
–
Igen – mondta csendesen. – Én
emlékszem rád, Eren.
Frieda
emlékezett rá.
Krugerre?
Az
ajkába vájta a fogát.
Nem – gondolta. Rám emlékezik.
Felemelte
a fejét, Frieda szemébe nézett.
–
Tudod, ki vagyok? – kérdezte, mire Frieda mosolya kiszélesedett.
–
Eren vagy – felelte. – Eren Jaeger
vagy. – Felállt, megérintette Eren kézfejét. Hideg volt az érintése, meleg a
tekintete. – A fiú – suttogta –, aki az emberiség
utolsó reményévé vált.
Oh.
Oh!
–
Hogy lehet? – Eren csak ennyit tudott magából kipréselni. – Az a levél… Azért
küldtétek, hogy a baleset megtörténjen, és te meg én… találkozzunk? – tippelt.
Egyszerűen kezdte azt érezni, hogy a dolgok kicsusszantak az irányítása alól.
Frieda
nemet intett.
–
A levelet azért küldtük, mert túl sokáig hagytunk téged homályban. Semmit sem
tudtál az apádról, jól sejtem? Vagyis… Kruger
semmit sem tudott Grisháról.
–
De… Én ezt… nem értem. Hogy lehetséges… Grisha… Mit kellene tudnom az apámról?
Egyáltalán…
–
Miféle kapcsolat lehet a két világ között? – szólt közbe Zeke kérdőn. – Engem
ez érdekel a legjobban. – Rámosolygott, majd a feleségére nézett. – Talán jobb
lenne, ha Historia kivinné a gyerekeket. Azt hiszem, ez a beszélgetés most
hosszúra fog nyúlni.
–
Te akartad – vonta meg a vállát a nő. – De természetesen egyetértek. Historia,
ha kérhetem…
–
V-várjatok! – Eren Krista után kapott. – Krista!
A
lány erre összerezzent és megtorpant.
–
Honnan tudod, hogy sokáig ezt a nevet viseltem? – kérdezte döbbenten.
–
Eren ismer téged – magyarázta egyből Zeke. – Egy cseppet se félj, kedvesem. Nem
fog neked ártani. Erre a fejemet is feltenném.
Eren
nyelt egyet, majd hogy Zeke szavait megerősítse, bólintott egyet. Krista –
vagyis Historia, javította ki magát
rögtön – nem látszott teljesen nyugodtnak, de ő is bólintott; kézen fogta Zeke
és Frieda nagyobb gyermekét, a másikat meg valahogy az ölébe ügyeskedte, és
botladozva megindult az ajtó felé. Abban a pillanatban, amikor odaért, az éppen
kinyílt, így nem kellett amiatt aggódnia, hogy jusson ki.
Eren
összeráncolta a homlokát.
–
Újabb meglepetés? – kérdezte Zeke-től. A férfitól, aki ugyanazt a nevet
viselte, mint ő, és ugyanazt az arcot, mint Grisha.
Tudom, ki ő – gondolta. Nem
akarom hangosan kimondani, de ettől még tudom, ki ő.
Az
ajtó kinyílt, és egy köpenyes, női alak lépett be rajta. A nő volt az a
fotóról, a nő, aki mindezidáig nem jelent meg; ő foglalta el a családfő helyét.
–
Mi a… – Eren az ajkába harapott. Várt. A nő hátralökte a csuklyát, megmutatta
az arcát. Nem volt ismerős, közben viszont mégis… De vajon hol látta már ezt az
arcot? Amikor feltűnt a keserű-torz mosoly, borzongás szaladt végig a hátán. Az
a mosoly… Az a mosoly… Ő már látta ezt a mosolyt… Annyi éve, hogy látta…
–
Szervusz, Eren. – A nő rámosolygott. – A nevem Dina. Dina Fritz. A te világodban azt hiszem, a királyi család tagja
vagyok… és az apád, Grisha Jaeger
első felesége. Most bizonyára össze vagy zavarodva, teljesen megértem.
Mindannyiunk közül én akartam veled a legjobban találkozni, Eren Jaeger.
Szerettem volna látni a férjem szégyenteljes bűnének bizonyítékát. Téged, Eren.
–
Én lennék a szégyenteljes bűn ebben a világban? – Eren szeme tágra nyílt. Nem
lepődött meg, mégis azon kapta magát, hogy egész testében remeg. Igazából attól
a perctől fogva, hogy elolvasta Zeke nevét, sejtett
valamit Kruger életéről. Mikor meglátta Zeke-et szemtől szemben, akkor pedig
már biztosra tudta. Zeke az apjuk
szakasztott mása volt, Grisha és Dina egyértelmű szerelemgyereke a Grishára
oly’ emlékeztető vonásokkal, Dina szőke hajával megspékelve. A kettőjüké volt,
míg Eren… az anyja, Carla fia.
Csak
arra tudott gondolni, hogy mi mindent nem tudott a saját családjáról. Semmit
sem tudott a szülei múltjából. Az anyai nagyszüleit nagyon kicsi korában
vesztette el, nem is emlékezett már rájuk. Az apja családja… Az apjáról semmit
sem tudott. Akárhányszor erről faggatta a szüleit, azok kitérő válaszokat
adtak. Az anyja szomorúan mosolygott, az apja a vállát vonogatta. Hova valósiak
voltak? Annyiszor eltűnődött ezen, és mindannyiszor csak annyit kapott
válaszul, hogy Shiganshina. Mindig csak Shiganshina.
Dina
Fritz… vagyis Dina Jaeger kihívó fénnyel a szemében mérte végig.
–
Nem az lennél? – kérdezte.
–
Frieda azt mondta, az apám…
–
Mindent tönkretett? – Dina elfintorodott. – Úgyis mondhatjuk. Engedd meg – dőlt
előre –, hogy elmeséljem az apád szégyenteljes bűnét.
–
Engem?
–
Téged is.
–
És még mást is? – A Reiss családra gondolt, és Frieda arcára, mikor a festményt
nézték.
–
Mást is – bólintott Dina.
Eren
megengedte. Dina beszélt, folyamatosan beszélt, egyszer sem tartott szünetet.
Nem Kruger idejéről beszélt, hanem Eren világáról: óriásokról, Ymir Fritzről,
aki alkut kötött az ördöggel, és cserébe hatalomra tett szert, és aki átkozottá
is vált, mert tizenhárom év elteltével át kellett adnia az erejét. Kilenc
részre szakította a lelkét, kilenc ember kezébe adta az óriások erejét, s azt,
akiben királyi vér csordogált, Alapítónak nevezték.
Dina
az emberiség száz éves titkát mesélte el. A titkot, amit egy nagyon hosszú
álmon keresztül ismert meg. Egy olyan álmon keresztül, ami egy háború örök
körforgásáról szólt, egy olyan háborúról, amit az örökkévalóságig vívtak, és
sosem ért véget… Mert a küldetést sosem fejezték be.
–
Ezt látta Kruger is – suttogta Eren, miután az asszony a végére ért. Marley,
Eldia, Paradis, ilyesfajta szavak hangzottak el, és a világ száznyolcvan fokos
fordulatot vett. Semmi sem az volt, aminek gondolta. Az emberiség… nem halt ki.
Emberek éltek a falakon túl, és emberek voltak maguk az óriások is, akiket
előszeretettel irtottak. Ami pedig Dinát illette, nemcsak Grishának, a falakon
túlról jött férfinak volt az első felesége, nemcsak Zeke édesanyja ült Erennel
szemben, hanem Eren anyjának, Carla Jaegernek a gyilkosa is. A mosolygó óriás,
aki felfalta az asszonyt öt évvel ezelőtt… Dina Jaeger volt.
–
Azért vagy itt, hogy befejezd a küldetést – jelentette ki Zeke.
–
Ezért hoztatok ide?
–
Félreérted – ingatta a fejét. – Nem hoztunk. Te jöttél… magadtól. Talán.
–
Talán?
–
Ezt mi sem tudjuk – vonta meg a vállát.
–
És azért jöttem, mert…
–
Mert be kell fejezned a küldetést – csapott az asztalra Dina. – Ez a feladatod.
A küldetés.
–
Hogy véget vessek a háborúnak… a saját világomban. – Eren lassan bólintott. –
Ezt értem. De itt mi a feladatom? Én…
nem értem, hol vannak a barátaim. Látom Kristát, de nem látom Armint… Látom
Mikasát, aki mégsem Mikasa, és… Én ezt nem értem. Egyáltalán… mi érdeketek
fűződik ahhoz, hogy befejezzem a háborút a saját
világomban? Az a saját világom, nem pedig ez. Itt mi a dolgom?
–
Miből gondolod, hogy a két világnak nincs köze egymáshoz? Ha neked sikerült
átjutnod… miből gondolod, hogy te vagy az egyetlen, aki így tett?
–
Arra gondoltok, hogy…
–
Igen – felelte Dina. – Pont arra.
Minden jel arra utal, hogy… van, aki hozzád hasonlóan átkerült.
–
De ki? – Erennek kiszáradt a torka. – Milyen jel?
–
Az apád kivégezte a Reiss családot a világodban. Elvette az óriások erejét
Friedától, és maga is óriássá vált. Aztán átadta ezt az erőt neked… Te pedig
megöltél engem. – Dina higgadtan beszélt, még a saját haláláról is. – A világ
leghatalmasabb óriás erejét birtoklod, és akkor még arról nem beszélünk, hogy
benned ráadásul kettőnek is az ereje lakozik. És most itt vagy. Azért kerültél
ebbe a világba, hogy megmentsd Kruger életét, Kruger pedig azért került hozzád,
hogy megmentsen téged.
–
Krugernek nincs is óriásereje! – csattant fel Eren. – Hogy tudna megmenteni?
–
Hidd el… – Dina sötéten elmosolyodott. – Eljön az az idő, amikor az is meg fog
történni, ebben biztos vagyok.
–
De…
–
Ebben a világban nincs óriáserő, Eren. – Dina a szemébe nézett. – Legalábbis
nem a világ természetes része, hogy léteznek óriások, akik embereket esznek, és
léteznek emberek, akik óriásokká változnak. Itt minden más. Itt az apád
szégyenteljes bűne… Hm, fogalmazzunk úgy, rossz embereket haragított magára.
–
Rossz embereket? – ismételte Eren. – Tehát a szülőföldjéről?
–
Úgyis mondhatjuk – bólintott Dina. – Éppen ezért kell óvatosnak lenned… Éppen
ezért próbálta védeni Krugert az anyátok. Azt hitte, tőlünk kell megvédeni, pedig valójában… tőlük kell félnünk.
–
Kik azok a tőlük?
–
Ha tudnék neveket, nem ülnék ennyire nyugodtan.
Ennyi
volt.
Mikor
véget ért a beszélgetés, Eren sokkoltan búcsúzkodott. Vissza kellett térnie,
mert tudta, hogy Kiyomi így is ki fogja vágni a hisztit, amiért nem vitte
magával, ám a távozása előtt megígérte, hogy újból el fog jönni. Dina annyi
információt zúdított rá, amennyit csak tudott, de elsősorban az óriások
világáról beszélt, nem pedig arról, amiben Kruger élt – mert valahogy Kruger és
Eren világa annyira nem is különbözött egymástól.
Ebben a világban nincs óriáserő, Eren
– emlékezett vissza Dina
szavaira, miután kilépett a késő esti éjszakába. Ha pedig nincs óriáserő, az azt jelenti, hogy itt… nem ettem meg az
apámat. Hogy Kruger apja… Grisha él. Élnie kell ebben a világban… És ha él…
Akkor ott van valahol… Olyan helyen, ahol biztonságban van.
Ezt
jelentette.
–
Áú! – Felkiáltott, beleütközött valakibe. Csattanás hallatszott, mindketten
elvesztették az egyensúlyukat és a földön kötöttek ki. – Nézzen már a lába elé!
– mordult fel, mire nevetés hallatszott. A férfi, aki feltápászkodott,
leporolta a kalapját, majd mélyen az arcába húzta.
–
Jé, kölyök, ahogy őfelsége óhajtja – felelte szórakozottan.
–
Áú.
Lehorzsolta
a bőrt a könyökéről.
Csak egy harapás… – gondolta. Csak
ennyi kell… Egy harapás… és egy cél.
–
Vigyázz magadra, Eren – búcsúzkodott a kalapos alak, majd elindult az utca másik
végébe.
Eren
döbbenten nézett utána.
Voltak a jelek, visszhangzott az elméjében Zeke suttogó hangja. A
férfi, aki a féltestvére volt Krugernek, így búcsúzkodott. Vigyázz magadra, Eren – kérte, hiszen Kruger… majdnem csúnyán
megjárta.
Balesete
volt. Majdnem halálos kimenetelű
balesete.
–
Baleset… – motyogta. – Pont most, amikor Kruger mindent megtudott. Pont most…
amikor testet cseréltünk. Mi van, ha… valaki azt akarta, hogy cseréljünk
testet? Mi van, ha… a baleset nem is baleset volt? Mi van, ha valaki azt
akarta, hogy megtörténjen ez az egész… hogy átkerüljünk… mert… Áú! –
Megdörzsölte a könyökét, letörölte a vért. A
francba.
Alig
tett két lépést, mikor valaki hátulról befogta a száját és az orrát.
Mi ez a szag? – szaladt át a fején a gondolat, majd hangokat hallott.
–
Gyorsan, csináld már! – Ismeretlen fiúhang szólt, ijedt volt és kicsit
türelmetlen.
–
Kuss legyen. – És még egy fiú. Egy ismerősebb.
Mi a…
–
Megvagy, kölyök – suttogták a fülébe, és mielőtt elvesztette volna az
eszméletét, homályosan ki tudta venni a fölé hajoló alak körvonalait.
Ó…
Hát te vagy az…?
Megjegyzés: Lehet tippelni, ki kapta el Jaegert és miért! :D
Súgok, nem saját szereplő lesz. :D
Kruger
Eren/Levi szál haladni fog, már most előrébb léptünk valamit, aztán szerintem a
következő fejezetben lesz egy kis ugrás is… Még nem tudom. A vázlatom eléggé
rövidre sikeredett anno, néha nehéz dolgom van, hogy tulajdonképpen mit is
akartam. :D
Folytatás
hamarosan.