2016. november 21., hétfő

Vihar – 13. fejezet – Nifa múltja

Vihar

13. fejezet

~ Nifa múltja ~

Mikasa köhögve mozdult meg a súlyos törmelékek alatt. Először csak a kezét moccantotta meg, az is elképesztő fájdalommal járt, azonban amikor a föld megremegett alatta, egyszerűen muszáj volt erőt vennie magán; felemelte a fejét, és nyögve valahogy sikerült megtámaszkodnia a könyökén.
– Mikasa...! – hallotta meg a hangját Armin szájából.
– Armin… – suttogta. – Semmi bajom. – A hazugság könnyen csusszant ki a száján, tudta, hogy ennyi elég ahhoz, hogy megnyugtassa a fiút. Fájdalmas nyöszörgés és köhögés hallatszódott, ezek jelezték, hogy Armin is megkísérelte ugyanazt cselekedni, amit ő: valahogyan kikeveredni a kőtömbök alól. – Eren… Merre vagy, Eren?
– Mikasa, Mikasa…! – Kellett néhány másodperc, míg eljutott a tudatáig, hogy nem Eren válaszolt neki, hanem Jean szólongatta egyre kétségbeesettebben. Mikor a fiú odavonszolta magát és megragadta a vállát, Mikasa összerezzent az érintésétől. Jean pocsékul festett: felhasadt az ajka, halántékából pedig ömlött a vér, mégsem magával foglalkozott először; ezt Mikasa nem tudta megérteni. Majdnem odamondta neki, hogy törődjön a maga sérüléseivel, és csak utána, ha maradt még ideje, gondolhat ő rá is, végül azonban meggondolta magát; összepréselte az ajkait, kezével meg fekete hajába túrt, kisöpörve egy-egy vértől csatakos tincset a szeméből.
– Nem esett bajotok, srácok? – kérdezte Armin. – Mindenki egyben van?
Sasha a lábát fájlalta, de úgy tűnt, ez alkalommal rá tudott nehezedni anélkül, hogy térde megroggyanjon. Connie mindenesetre nem hagyta el az oldalát, a biztonság kedvért keze óvón simult a derekára, gyöngéd erővel megszorítva azt. Ymir mérgesen egyenesedett fel, elutasítva Armin barátságosan felé nyújtott jobbját, míg Reiner ezzel egy időben Bertoltot segítette fel a földről. A fiú – Ymirrel ellentétben – hálásan nézett a barátjára.
– Eren! – suttogta Mikasa. – Hol vagy, Eren?
A felkavarodó por lassan eloszlott: magas, izmos alak tornyosodott föléjük; fekete haja ugyanolyan egyenes volt, mint emberalakjában, míg szeme hasonlóan élénken csillogott, egyedül az arckifejezése változott meg, nem mosolygott többé. Ijesztően komornak és megfontoltnak látszott, ahogyan térdelve lebámult rájuk; hatalmas kezével arra készülve, hogy összeroppantsa őket.
Mikasa dühösen mordult fel. Kardja, mely méterekre tőle feküdt, így kinyújtózva nem érhette el, megcsillant a sötétben.
– Ezért megöllek, Nifa! – sziszegte. – Darabokra szaggatlak!
Nifa arca nem mutatott több érzelmet. Karja regenerálódott, mire átváltozott, s noha csak térdelt, az Alvilágban így is kitört a pánik. Mikasa füle még mindig csengett a robbanás erejétől, azonban a kétségbeesett kiáltások és sikolyok nem kerülték el a figyelmét. Az emberek egymást taposva próbáltak elmenekülni az óriás közeléből, míg a távolban a Katonai Rendőrség Alvilágban állomásozó csapatai tűntek fel. Kevesen voltak – egy tucaton sem –, ahhoz meg pláne, hogy egy Nifához hasonló Intelligenst legyőzhessenek. Persze az Alvilág túl szűkös hely volt ahhoz, egy óriás elmenekülhessen, ráadásul a napfény sem világította meg a házakat. Mikasában – ezt végiggondolván – feléledt a remény, hogy megállíthatják. Az sem érdekelte, hogy kiszednek-e belőle valamiféle információt, a vágy éltette, hogy mihamarabb pontot tegyen a kapcsolatuk végére és végezhessen az árulóval.
Nem kell ide a Katonai Rendőrség sem – gondolta harciasan –, ha kell, egyedül ölöm meg!
Ekkor tudatosult benne az is, hogy Jean tulajdonképpen még mindig lefogta. Olyan volt, mintha a testével próbálta volna védelmezni Nifa elől, ami nevetséges elképzelésnek tűnt Mikasa számára. Inkább neki kellett volna ezt tennie Jeannal, akkor még lett is volna valami értelme egy ilyesfajta cselekedetnek. Tudta magáról, hogy ő a legerősebb a fiatalok közül. Egyedül Levi hadnagy jelentett számára igazi kihívást; a férfit talán még nem sikerült volna legyőznie, ha összecsaptak volna.
Nifára nézett, szeme összeszűkült.
De téged… Téged habozás nélkül meg tudlak ölni, Nifa – vicsorogta, mire Nifa tekintetében megvillant valami. Mintha megértette volna, hogy mi jár Mikasa fejében, mert többé nem időzött feleslegesen. Váratlan és gyorsan mozdult, Mikasának felocsúdni sem maradt ideje, a keze már elérte őket.
– Eren! – ordított fel Armin. – Hol van Eren?! Még mindig a romok alatt?!
– Őt keresi! – sikította Sasha.
Nifa félrelökte a törmelékeket.
– Nem fog tudni felegyenesedni! – kiabálta Jean. – Mindenki nyugodjon meg!
– Ó, dehogynem – mormogta Mikasa. – Ha akarja, meg tudja tenni… De elmenekülni, azt nem fog tudni. – Szája széle torz mosolyra húzódott. Nem volt kétsége afelől, hogy úgy festett, mint aki valóban elvesztette a józan eszét. Jean szorítása a csípője körül arra adott bizonyosságot, hogy nem tévedett. A fiú rémülten nézte őt. – Eressz el! – mondta higgadtan. – Nem szorulok védelemre.
– Mikasa…
– Eressz el! – emelte fel a hangját. – Eren! Eren, merre vagy?!
– Eren! – kiáltotta Armin is. Jean úgy eresztette el a lányt, mintha égette volna a kezét.
Mikasa elégedett dühvel fújtatott.
– Megtaláltam! – csendült fel hirtelen Krista megkönnyebbült kiáltása. – Itt van, itt van Eren! – Hangjára mindannyian felkapták a fejüket, köztük Nifa is, aki először megmerevedett, utána arra fordult, amerről Kristát hallotta. A szőke lány néhány karcolással megúszta a robbanást. Ymirnek köszönhette, aki idejében magához rántotta, hogy megvédje. Arca piszkos volt, haja pedig kócos, ám azért, mert annyira belevetette magát Eren keresésébe, hogy semmivel sem foglalkozott, csak azzal, hogy minél előbb kimenekíthesse a romok alól.
– Krista! – sikoltotta Sasha, szeme kitágult döbbentében. – Krista, vigyázz!
Mikasa a kardja után kapott. Borzasztóan fájt a mozdulat, sikítani támadt tőle kedve. Reccsenés hallatszódott – a lábát törhette, abban sem volt biztos, csupán a hangokból következtetett rá –, de legalább a marka összezárult a kard markolatán, s ez megnyugvással töltötte el.
Krista felsikoltott.
Míg Mikasa azzal foglalkozott, hogy mihamarabb elérje fegyverét, addig Nifa nem teketóriázott, ráébredt arra, hogy az élete a tét, s aszerint cselekedve, kihasználva Ymir figyelmetlenségét, megragadta Krista vékony testét.
– Csináljatok valamit! – visította Sasha. – Csináljatok valamit! Megöli!
Ymir a döbbenettől lebénulva figyelte Nifa mozgó kezét. Ajkai elnyíltak, jobbja tétován moccant a kardja felé.
– KRISTA! – bömbölte Reiner, és ez volt az, ami visszarángatta Ymirt a valóságba.
– Te nyavalyás…! Senki sem bánthatja az én imádott Kristámat! – Bármennyire is sajogtak az izmai, figyelmen kívül hagyta őket; elrugaszkodott, háromdimenziós manőverfelszerelésével már a levegőt szelte át döbbenetes sebességgel, Nifa pedig arra kényszerült, hogy szabad kezével a nyakszirtjét védje.
Minden annyira gyorsan történt, hogy emberi szemmel nem lehetett követni az eseményeket. Mikasa megkísérelte, ám Ymir szélsebesen mozgott, végigszántva kardjával Nifa karját. Fájdalmas üvöltés hallatszódott, Nifa nem védhette magát, aztán…
– YMIR, ÁLLJ! – sikoltotta Sasha. – HAGYD ABBA!
Míg Ymir az anyák vehemenciájával támadt, Krista szeme hirtelen kidülledt, sikolyai és kétségbeesett rúgkapálásai pedig egyszerre elhaltak. Nifa – annak ellenére, hogy Ymir súlyos sebeket ejtett rajta, villámgyorsan regenerálódott – a magasba emelte a lányt – szemmagasságba –, és… és ekkor mutatott először igazi érzelmet azóta, hogy átváltozott egy tizennégy méteressé. A mosoly, ami szétterült az arcán, beteges volt, torz és rémisztő; kivillantotta hófehér fogsorát, és ahogy fekete, egyenes haja a válláig sem ért, Mikasának elakadt a lélegzete. Nifa olyan volt, mint az az óriás, amelyik mosolygott, miközben felfalta Carla Jaegert, de mégsem ugyanaz. A hasonlóság megdöbbentette és megijesztette, emlékek villantak az elméjébe arról a napról, ám nem maradt elég ideje, hogy többet foglalkozzon mindezzel, Krista szájából ugyanis elképesztő mennyiségű vér robbant ki.
Mikasa kiejtette a kezéből a kardját a sokktól. Lerogyott a földre, és hangosan felzihált. Vércseppek hullottak alá, Krista teste meg lassan elernyedt. Nifa szélesre tárta a száját, és azokhoz az emberevő népekhez hasonlóan, akiket a régi írások kannibálokként emlegettek és tartottak számon, belényomva a lányt, lenyelte őt.
Hosszú pillanatokig senki sem tudott megszólalni vagy akár megmozdulni. Ymir elengedte magát, hagyta, hogy odazuhanjon Mikasa mellé, és csak a fejét rázta hevesen, közben meg nyöszörgött, másra nem volt képes.
– Kristám… – formálták az ajkai a lány nevét. – Kristám…
– Krista… – suttogta Armin és Sasha is, majdhogynem ugyanabban a másodpercben.
Nifa ismét mozdult. Félrelökte a maradék törmeléket, és kiszabadította Eren testét. A fiú gyengén lélegzett, de határozottan élőnek tűnt hamuszürke színe ellenére.
Mikasa felemelte a fejét.
– Eren…! – De az emlékek és a történtek annyira a hatásuk alá kerítették, hogy nem bírta rávenni magát a cselekvésre. Bénultan térdelt, és nézte, amint Nifa hajolva felemelkedik, a markában tartva Erent. Mosolya eltűnt az arcáról, ajkait szorosan összepréselte, szemöldökét meg összeráncolta, úgy koncentrált, hogy ne verje be a fejét a mennyezetbe.
– Támadás! – Jean volt az, akinek a szájából elsőként elhangzott a parancs. Odaugrott Mikasához, a vállánál fogva megrázta őt, hogy észhez térítse, utána meg a magasba emelte a kardját. – Kristáért! – kiáltotta. – Kristáért…! – Hangja másodjára elcsuklott. Sasha szintén kivonta a kardját, Bertolt és Reiner pedig, miután összenéztek, hasonlóan cselekedtek.
– Ne engedjétek, hogy elvigye Erent! – süvöltötte Armin. – És bosszuljátok meg Kristát!
Nem számított többé, hogy Nifa Armin nővére volt-e vagy sem, az, aki megette Krista Lenzet, a barátjukat, nem lehetett egy közülük, nem állhatott az ő oldalukon. Ymir szemében vad harag lobbant lángra, Mikasa meg olyan erővel markolta meg a kardját, hogy Armin riadtan nézett rá.
– Senki sem veheti el tőlem Erent! – sziszegte dühösen. – Senki! Nifa meg… Nifa meg végképp nem! – Azzal, mielőtt Armin megállíthatta volna, kilőtte magát a levegőbe. Gyorsabban mozgott, mint mikor Annie után eredt, mélyebb harag táplálta, szájában érezte a gyilkolás ízét.
Nifa, mivel nem mert teljesen felemelkedni, nem is tudott gyorsan menekülni. A Katonai Rendőrség tagjai, miután összeszedték Krista halála után inába szálló bátorságukat, könnyűszerrel beérhették.
– Ackerman! – csendült fel egy fiú kiáltása, mire Mikasa odakapta a fejét.
Talán… valami Marlowe?
Nem érdekelte túlzottan, egy pillantást sem vetett rá.
– Ők azok! – harsant fel még egy. – A szökött Felderítők!
– Levi hadnagy új osztagának tagjai!
– Akkor Eren Jaeger is rejtőzik valahol!
– Az óriásnő keze, te ostoba! Nem hiszem el, hogy ennyire idióták vagytok mind!
– Mintha te annyira okos lennél, újonc! – ordította egy idősebb férfi. – A pisisek húzzanak haza anyuci szoknyája mögé és ne oktassák ki a feletteseiket!
– Elhallgasson! – kiabált vissza a fiú, Marlowe dühösen. – Minket személyesen Dok kapitány küldött ide! Selma Dok kapitány! Ezt bizonyára maga is tudja, maga ostoba barom! Úgyhogy jobb lesz, ha nem pofázik bele dolgunkba! A mi feladatunk Eren Jaeger visszavitele, nem a magáé!
Vidám kacagás vágta el a felettes szavát.
– Jaj, de mókás fiú vagy, drága Marlowe!
Mikasa nem tudta megállni, hátra kellett fordulnia, hogy megnézhesse magának azt a lányt, aki ilyen körülmények között is képes volt arra, hogy nevessen és huncutul mosolyogjon. Látta már korábban, a neve viszont csak nehezen jutott az eszébe. Hitch, Hitch Dreyse. És ekkor visszaemlékezett Annie meséjére is.
– A negyediket Céline-nek hívták. Céline Dreyse. Ő is, akárcsak a többi, családot alapított. A lányát talán ti is ismeritek… Hitch… A Katonai Rendőrséget választotta, akárcsak én… Mi... Mindig is jóban voltunk.
– Hitch Dreyse? – ráncolta a homlokát Armin. – Nem ő az a lány, aki mindig annyira jókedvű? Azzal a Marlowe-val lóg.
– Ő az – erősítette meg Annie, mire Mikasa felmordult.
Engedd meg, hogy megtippeljem, Annie: hozzád hasonlóan ő is képes rá, hogy óriássá változzon.
Annie arcán megvető fintor tűnt fel.
Hogy te milyen okos vagy, Mikasa… – suttogta.
Mikasa szorosabban markolta meg a kardját; megrázta a fejét, hogy visszatérjen az emlékek rengetegéből, közben pedig óvatos pillantást vetett a másik óriásnőre. Hitch Dreyse könnyedén érte utol őket, készen állva rá, hogy bármelyik pillanatban lecsapjon Nifa nyakszirtjére. Nifa most is védte, míg a másik keze, mellyel eddig Erent tartotta fogságban, hirtelen felszabadult.
– A szájában van! – kiáltotta oda Jeannak. – Ugyanazt csinálja, mint Annie! A szájában őrzi Erent!
– Vigyázzatok vele, nehogy véletlenül lenyelje! – figyelmeztette őket Hitch, mire Reiner a fejét ingatta.
– Szerintem élve kell neki!
– Szerintem is – értett egyet Bertolt. – De azért óvatosan, srácok!
– Ha le is nyeli, majd én felhasítom a hasát! – morogta Mikasa sötéten. – Ha szükséges, teljesen kibelezem! – Ismét magán érezte Armin ideges-rémült tekintetét. Tudta, mi jár a fiú fejében. Nifa a nővére volt. Nem álltak közel egymáshoz, nem is ismerték egymást, mégis… Nifa tudott dolgokat – különösképpen a szüleikről. Olyasmiket, amiket Armin sosem. Ha megölik Nifát, azzal mindazt az információt is elpusztítják, amivel ő rendelkezett. De Eren élete volt a tét. Mikasa, bármennyire is szerette Armint, bármennyire fájt a szíve, amiért a titkok örökre titkok fognak maradni, nem engedhette, hogy Nifa elmeneküljön Erennel. Meg kellett állítania a lányt…
Muszáj megtennem…! És ha ezt csak úgy tudom, hogy megölöm… Akkor meg fogom ölni! Ezek után… Ezek után nem habozhatok!
Nifa, pusztulj!
Pillantása Hitchre tévedt.
De mit csináljak vele?
Armin, mit javasolsz? Mit tegyünk?
Itt van, ő az, ez egyértelmű!
Találkozott a tekintetük, Armin zaklatottan sandított a vidám lányra. A katonák nem Nifával törődtek. Ahelyett, hogy elkapták volna a menekülő óriást, nekitámadtak a fiataloknak. Bertolt és Reiner egyből harcra kényszerült, Connie-t és Sashát pedig néhány pillanat múlva kerítették körbe.
Hitch volt az egyetlen, aki nem ezt tette, hanem Nifa után eredt. Ymir, Mikasa és Jean szintén meg tudták már közelíteni a lányt, azonban meggyűlt vele a bajuk: mivel felszabadult a keze, könnyűszerrel támadhatott.
Armin lelassított, mikor feltűnt előtte Marlowe Sand. Mikasa bólintására cselekedett. Nem adott esélyt Marlowe-nak, ő volt az, aki megragadta a szót:
– Ti ott, gyáva népség! – ordított hirtelen a Katonai Rendőrség többi tagjára. – Mire vártok?! Ne velünk foglalkozzatok, hanem az ellenséggel! Elsődleges célunk, hogy likvidáljuk ezeket a szörnyeket! És ez a nőstény itt… Ennek a nősténynek halnia kell! Össze kell dolgoznunk! Az életünk… az emberiség élete a tét!
– Ha ennek vége, a király kötél általi halálra fog ítélni benneteket! – emelte meg a hangját a felettes katona is. – Nem ússzátok meg szárazon!
– Eresszetek el! – lökte el magától a katonát Sasha. – Ne nyúljatok hozzám! Az óriást öljétek! Nála van Eren Jaeger!
– Hitch tudja, mit kell tennie – válaszolta egyszerűen a felettes.
– Ezt nem hiszem el! – zihált fel Connie. – Maguk nem normálisak!
Mikasa nem törődött velük.
Megoldják – gondolta –, Nifa viszont elmenekül, ha nem csinálunk valamit.
Összevillant a tekintete Ymirrel, a szeplős lány az eszét vesztette, akkora vehemenciával támadt neki Nifának.
– Ügyeljetek! – kiabálta Jean. – A végén még letépi a fejünket! Nem érdekli, hogy a barátai voltunk, csak saját magával foglalkozik!
Ymir sosem volt még ennyire harcos, ez alkalommal lélegzetelállítóan bánt a felszerelésével.
– Mikasa! – zihálta. – Ha minél több húst vágunk le róla, egy idő után nem bírja tartani magát!
Nifa megállt a futásban, térdelő pozícióban helyezkedett el. Száját makacsul összeszorította, úgy védelmezte Erent, kezével viszont oda csapott, ahová csak elért. Tizedmásodperceken múlt, hogy nem zúzta össze Jeant az egyik ilyen alkalommal.
– Gyerünk! – süvöltötte. – Mikasa, Ymir, én elterelem a figyelmét, ti szeleteljétek fel, akár egy darab kenyeret!
– Úgy lesz! – hangzott kórusban az egyetértés. Mikasa és Ymir megpördültek a levegőben, úgy tettek eleget Jean tervének: Nifa fájdalmas üvöltést hallatott, amint belevágtak a bőrébe, s hiába próbált védekezni ellenük, Jean annyiszor táncolt elé, hogy őt sem tudta figyelmen kívül hagyni. A fiú homlokán verejték gyöngyözött. Beleállította a pengéjét a lábszárába, aztán felfelé rántva húst metszett ki belőle. Nifa végül nem bírta tovább, a hosszú percekig tartó ostrom után azt a kezét, amelyikkel a nyakszirtjét védte, le kellett eresztenie.
– Most menjetek, én addig levágom a végtagjait! – szólt Jean rögvest, mire Mikasa ismét kivonta a kardját.
– A nyakszirtjére, Ymir!
Minden erejét bevetve, belevájta a pengéjét Nifa nyakába. A morgás, mely Armin nővérének torkából szakadt fel, megremegtette ugyan az Alvilágot, ám nem nyomta el Mikasa és Ymir fülsértően magas sikolyát.
Lehetetlen! – zihálta Jean. – Ilyen nem létezik!
A penge nagyot koppanva tört ketté a kemény kristálypáncélon, melyet Nifa a bőrén képzett. Nifa nem elégedett meg ennyivel, a kristálypáncél a frissen regenerálódott karján is megjelent, s ahogy végigszaladt rajta, úgy mozdult, hogy elsöpörte a lányokat az útjából, keményen odavágva őket a szomszédos ház falának. Jean a nevüket kiáltotta, amikor a földre zuhanva összecsuklottak, ám még messziből is meg tudta állapítani, hogy nem haltak bele. Mikasa ujjai megrándultak, Ymir pedig, bár erőlködve ugyan, mégiscsak felhúzta azt a lábát, amelyik a legjobban sérült a csapódás intenzitásától.
– Hé, Marlowe kettő…! Jean… vagy hogy a francban hívnak! – Hitch, aki eddig kimaradt a küzdelemből, figyelmeztetően kiáltott. – Térj ki az útjából! Hagyd elmenni!
Mikasa feje zsongott az ütés erejétől, fülében vér dobolt. Homályosan látott, ám Hitch hangját sikerült felismernie.
Egy követ fújsz vele, Dreyse? Annie azt mondta, te Kreusa Dok oldalán állsz.
Jean… – Az aggodalom az állapota ellenére is megőrjítette. – Vigyázz vele, Jean, nagyon veszélyes…! Ő… ő is óriás – próbálta mondani, azonban nyelve megbicsaklott. Nem volt rá képes, hogy figyelmeztesse a fiút. – Könyörgöm… Hallgass rá, mielőtt megölnek. – Nem bánthatták Erent! Nem és nem! Jeannak egyedül semmi esélye sem lett volna két óriás ellen, a Katonai Rendőrség tagjai pedig nem foglalkoztak Nifával, hanem éppen letartóztatták Connie-t, Sashát, Bertoltot, Reinert és Armint. Mikasa egyre biztosabb volt benne, hogy hamarosan az ő csuklóján is kattanni fog a bilincs, amint felfedezik, hol fekszenek Ymirrel. Nifa addig nem ölt, amíg nem támadtak rá. Egyet akart: Erent, a katonák pedig készek voltak megadni neki pusztán gyávaságból, hogy a saját, nyamvadt kis életüket mentsék. Mikasa undorodott tőlük. Küzdeni akart, mert csak az maradhatott életben, aki nem adta fel, ám amikor belemarkoltak a hajába és hátrafeszítették a fejét, annyi ereje sem maradt, hogy ágyékon rúgja az előtte álló katonát. Lehunyta hát a szemét, és engedelmeskedett a Katonai Rendőrségnek. Mielőtt még ezt megtette, látta Nifát. Látta, amint Erennel a szájában felemelkedik, látta, amint megindul az Alvilág sötét alagútjai felé, aztán azt is látta még, amikor megállt az egyik előtt, s füstölögni kezdett.
Eren – gondolta. – Kérlek, Eren… Várj rám… Maradj életben…!
Eren…
Én…
Én…
Az életem árán is… de meg foglak védeni!
Erre esküszöm.

** * **

Levi felmordult. Gyűlölte a várakozást, ráadásul ezúttal valóban idejét nem tudta már, mennyit kellett ácsorognia az alagút sötétjében, mire a végében megpillantotta azt a csuklyás alakot, aki ennyit késett. Mikor Hanjival elváltak egymástól, a nő pontos utasításokkal látta el. Levi nem kérdőjelezte meg a terveit, valahogy így volt rendjén: Hanjinak kellett követnie Erwint. Ő volt az egyetlen, akiből ideális vezető válhatott. Nem tudták ugyan, hogy eljön-e az a nap, amikor újjákovácsolódik a Felderítő Egység, minden bizonytalannak látszott, ám ha mégis megtörténik, Levi nem kívánta a hatalmat.
Legyél vele boldog, pápaszem – morrant fel sötét kárörömmel –, remélem, ragyogsz, amiért a parancsnokom lehetsz. Csak legalább annyi bosszúságot okozzak neked, mint amennyit te Erwinnek. – Erre majdnem elvigyorodott. Halványan ugyan, de felfelé rándult a szája széle. Hanji sok nehézséget okozott Erwinnek, amíg az engedélyt nem adott egy-egy óriás élve elfogatására. Hasonlóakat remélt most Hanjinak is, bár biztos volt benne, hogy Eren Jaeger mellett egyikőjük sem fog nyugodtan aludni. – Az a kölyök… Káprázatosan ért hozzá, hogyan kerüljön bajba. – Homloka kisimult, ahogy a fiúra gondolt.
Maga sem tudta, miért, hol, mikor és hogyan kezdődött. Semmit sem tudott, csak azt, hogy valami megváltozott. Talán akkor, amikor felelősséget vállalt érte a Katonai Rendőrség és a Felderítő Egység előtt, talán akkor, amikor először védte meg a saját osztagától. Vagy akkor, amikor ténylegesen az életükért küzdöttek az ötvenhetedik expedíción? Utána, amikor Eren a szemébe sem mert nézni, mert attól félt, hogy örökre meggyűlölte, amiért miatta lemészárolták azt a kevés embert, akire barátként tekintett? Valamikor, valahol és valahogyan elkezdődött.
Eren más volt, mint a többi újonc, aki izgalommal vegyes félelemmel várta az első útját a falakon túli világba a Felderítő Egység újdonsült tagjaként. Erenben vad tűz gyúlt lángra minden alkalommal, valahányszor megszólalt, s ugyanez éltette, amikor a kötelessége került szóba Felderítőként: megölni annyi óriást, amennyire csak képes.
Levi-nak kiszáradt a szája.
Eren annyira új volt számára, annyira különös, annyira… jó? Igen. Minden, amit vele tapasztalt meg, az furcsán jó volt – így, egyszerre a kettő, jó is meg furcsa is. Eren is hasonlóképpen érezhetett, legalábbis egy-egy elejtett mondatából erre következtetett, a szoba sötétje, az éjszaka azonban elég bátorságot adott mindkettőjüknek. Érezte magán a fiú forró, kemény testét, a vágyát és gyönyörét, hallgatta szívének dübörgését, kapkodó légvételeinek lágy zörejét, mindent, ami Eren volt, és ezeket a magányos, idegőrlő perceket is szívesebben töltötte volna az ő társaságában, mintsem egyedül az alagútban.
Eren tényleg értett hozzá, hogy bajba kerüljön, s Levi hiába bízta Nifára, biztos volt benne, hogy megtalálja a módját, hogy beteljesítse sorsát. Levi megesküdött rá, hogy nem hagyja el az oldalát, hogy vállalja érte a felelősséget, hogy megvédi tőle az embereket… hogy megvédi Erent saját magától.
Bosszúsan dőlt neki az alagút falának.
Kölykök… Csak a baj van velük. – De nem volt éle már a gúnyos megjegyzésnek. A fülében csengett a fiú mérges hangja, amint azt követeli, hogy ne nevezze többé kölyöknek. Eszébe jutott a kora – „Kibaszott tizenöt év, csak ennyi!” –, s még dühösebbnek érezte magát, mint eddig. Egyszerre volt helyes és helytelen, amit műveltek. Egy olyan világban, ahol bármelyik percben meghalhattak, nem lehetett fennakadni azon, hogy mindketten férfiak voltak, ahogyan azon sem, hogy Levi bőven meghaladta már a harmincat. – Csessze meg mindenki, aki bele kíván szólni az életembe!
A csuklyás alak végre-valahára megérkezett.
– Késtél – vetette oda mogorván, mire halk kuncogás csendült fel.
– Tényleg nem változott, hadnagy úr – hangzott a tiszteletteljes válasz. Levi azt hallván elhúzta a száját.
– Pápaszemnek fogytán az ideje, nem igaz? Gyerünk, mielőtt a drága Dok kapitány felfedezi a csapdát, amit neki állítottunk.
– Már tudja. Ön nem ismeri őt, hadnagy, én viszont igen. Selma Dok nagyon eszes asszony, őt nem lehet átverni.
– Mily’ csodálatos.
– Igaza van, uram – bólintott az alak. – Mennünk kell! – Azzal előrelépett, és hátrahúzta köpenye kámzsáját, felfedve az arcát. – Ígéretet tettem Hanjinak, hogy ráveszem Kreusát arra a találkozóra. Én állom a szavam, hadnagy úr. Menjünk, mielőtt elkésünk.
Levi egyetlen pillanatig mélyen a szemébe nézett, csak utána biccentett. Biztos lett benne, hogy Anka Rheinberger a színtiszta igazat mondta.

** * **

Eren lassan haladt előre az alagút mélye felé vezető úton, a koromsötétben alig látott valamit. Más talán réges-rég visszafordult volna, ő azonban nem volt rá hajlandó; ahogy egyre beljebb került, úgy erősödött fel benne az érzés, hogy itt megtalálhatja a lányt. Annyi mindent nem értett még, annyi mindent kellett még tudnia… És gondoljanak bármit a többiek, ő hitt Nifában. Nem ismerte régóta, mégis valamiért csak arra tudott gondolni, hogy mindannyian félreértették. Nem adtak neki esélyt, hogy megmagyarázza a történteket, hanem azonnal támadtak. Mikasa tényleg megpróbálta megölni.
Nifa nem rabolta el. Vagy hát… megkísérelte elrabolni, nem igaz? Valahogy elszakadt a többiektől. Semmire sem emlékezett, mindvégig ájultan feküdt a romok alatt, utána meg… utána Nifa szájában.
Nifa átváltozott. Nifa óriás volt.
Felzihált.
Igen, ez még rémlett, utána viszont… utána semmi.
Nifa nem akarta bántani, mert azok után, hogy elvitte a többiektől, ott hagyta az alagút elején. Erennek volt egy olyan sejtése, hogy mindez azt a célt szolgálta, hogy magától lelje meg őt. Nifa azt akarta, hogy kövesse, hogy minél mélyebbre menjenek a sötétben… és ott, a legnagyobb biztonságban… ott adjon neki egy esélyt.
Elégedettséget érzett, amikor a következő kanyarban végre rátalált a lányra.
Nifa egyből felkapta a fejét, amint meghallotta a lépteit.
– Nem bántalak! – emelte fel a kezét Eren megadóan. – Esküszöm!
A lány hezitálva nézett rá; egész testében reszketett, ahogy a térdét átkarolva igyekezett minél apróra összehúzni magát, megbújni az alagút szikláinak oltalmában, fekete haja pedig eltakarta ugyan könnyáztatta arcát, vállának rázkódását nem tudta elrejteni.
– Igazán? – kérdezte keserűen. – Nekem már mindegy, Eren, nem igaz? Amint a kis barátnőd megtalál, menten végez velem. Ezúttal nem tudjátok visszafogni őt… Azok után, amiket tettem, megérdemlem, hogy ez legyen a sorsom… Mert ez lesz… Nem leszek képes ugyanolyan kristály mögé menekülni, amilyent Annie alkotott a védelme érdekében. Túl gyenge vagyok, nagyon gyenge. Elfáradtam. Különben is… Kérdem én, mire ment vele? Ugyanúgy benne van a pácban, mint eddig, csak most nem nagyobb hatalmak, hanem néhány fiatal fog dönteni a sorsa felől.
Nifa… – Eren lágyan szólította meg; hangjából kicsendült a bizonytalanság. Nem akarta még jobban megsebezni a lányt, aki így is eleget szenvedett az életében. – Kérlek! Esküszöm az életemre, esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem foglak bántani, ahogyan arra is megesküszöm, hogy nem hagyom, hogy mások a közeledbe férkőzzenek. A hadnagy beléd fektette a bizalmát, én pedig tudom, hogy ő nem adja azt olyan könnyedén. Tudom, hogy valamiért kiérdemelted. Nem értem a történeteket, de szeretném megérteni. Szeretném, ha mindent elmesélnél nekem, amit csak tudsz, cserébe pedig… cserébe én is megosztom veled, amit én tudok, bár… én biztos nem tudok majd annyit mesélni, mint te.
Nifa megdörzsölte az arcát a kézfejével, nem karolta át többé a térdét. Eren megkockáztatta, hogy közelebb csússzon hozzá, így amikor egymáshoz simult a combjuk, óvatosan a vállára tette a kezét. Először csak megérintette, nem tudta, meddig mehet el, aztán amikor azt látta, hogy a lány nem húzódik el tőle, csupán megrándult, finoman magához vonta, hogy átölelje. Nifa szinte belevetette magát az ölelésbe, és nem fojtotta el a zokogását. Eren tétován kezdte simogatni a hátát, miközben igyekezett teljes erejével ölelni és védelmezni őt; mindenáron azt akarta, hogy a lány érezze, benne nem az ellenséget kell látnia. Úgy tűnt, sikerült a terve, mert Nifa már nem feszítette meg a testét, kellemesen ellazult az ölelésében, és néhány perc elteltével csak némi szipogás törte meg a barlangra telepedett, mély csendet.
– Tényleg végighallgatsz? – suttogta. – Tényleg hiszel nekem? Azt sem tudod, miket tettem!
– Ez utóbbit még nem tudom – felelte Eren őszintén –, de azt igen, hogy szeretném elhinni, hogy az emberiség oldalán állsz. Én… Igen, sejtelmem sincs, miket műveltél, amíg eszméletlen voltam… Bevallom, nem tudom még, mit gondoljak rólad. Levi hadnagy szava sokat számít, és ha ő úgy határozott, hogy megbízik benned, akkor egy ideig nekem is azt kell tennem, nem igaz? Utána én is döntök.
– Levi sem tévedhetetlen – figyelmeztette Nifa. Eren fáradtan bólintott.
– Tudom, ezért is kérlek, hogy mesélj! Szeretném tudni, ki vagy valójában.
Nifa szája szomorkás mosolyra görbült.
– Hogy ki vagyok? Arra nem vagy kíváncsi, miket tettem, hogy idáig eljussunk? – A kérdés keserű sóhajba fulladt.
– Még nem – rázta a fejét Eren. – Előbb az első kérdésre válaszolj.
– Legyen – egyezett bele Nifa. – A szüleink jóval a születésem előtt ismerték már egymást, ezt te is tudod. Édesanyád és édesapád is rendelkeztek azzal a képességgel, hogy óriássá változzanak… és ezt a titkot később megosztották az én szüleimmel. Hogy nagyapa mennyit tudott erről, a falakon túlról, fogalmam sincs. 832-ben születtem, én voltam az elsőszülött gyermek.
– Akit Lieselotte elvesztett – szúrta közbe Eren. – Emlékszem arra az emlékjelenetre… Lieselotte… Édesanyád – javította ki magát – nem bírta elviselni a tudatot, hogy elragadtak tőle… mert erőszakkal elvettek, igaz? – pillantott bizonytalanul a lányra. Nifa hasonló tétovasággal nézett vissza rá, a bólintása sem volt határozott.
– A-azt hiszem – mondta. – Erről a részről nem tudok sokat.
Eren beletúrt a hajába, miközben felsóhajtott.
– Anya szerint teljesen kicserélődött, nem lehetett ráismerni. Sokkal több minden van a háttérben, mint ami egyáltalán megfordult a fejemben, ebben biztos vagyok.
– A falakon túlról irányítottak mindenkit, aki valamilyen kapcsolatba került velük. A szüleim is nekik köszönhették a „halálukat”. Nem ismerem őket, de tudom, hogy maguktól sosem hagytak volna minket hátra. Nem lehettek ennyire kapzsik, nem? Nem vágyhattak ennyire a tilos után… Hiszen mégiscsak a gyermekeik voltunk, nem? Nem hagyhattak minket hátra maguktól! M-miféle szülők az ilyenek? – Elcsuklott a hangja, ám míg ezen hamar erőt vett, könnyei lassan apadtak el. Eren ujjai mindvégig gyengédek táncoltak a gerince mentén; óvatosan és gyengéden érintette meg, és úgy tűnt, sikerült valamelyest megnyugtatnia, mert Nifa légzése végül csak-csak rendeződött. Megdörzsölte az arcát, aztán felszegte a fejét; ekképp próbálta megőrizni a büszkeségét – vagy inkább összeszedni mindazt a keveset, ami még megmaradt belőle.
– Nifa…
– Jártál a pincétekben, Eren! – vágta el a szavát a lány. Belekapaszkodott a vállába, és szinte kétségbeesetten bámult rá. – Jártál, csak semmire sem emlékszel! Az óriás… Az édesanyád halála! Jaj, Eren, te még semmit sem értesz!
– Szeretném megérteni! – csattant fel. – Szeretném tudni, mi miért történt.
– Undorító, amit odakint művelnek. Édesanyád ráébredt erre, ezért kellett meghalnia. Selma árulónak tekintette, így egyértelmű parancsot adott: Carla Jaeger nem élheti túl a Shingashinában véghezvitt mészárlást. Carla felbátorodott, miután Selma óriássá változtatta a saját lányát. Azt hiszem, édesanyád mindvégig meg akart óvni téged ettől. Ők… Talán még az apád is… Mélyen ellenezték ezt, végül azonban apád rájött, hogy ez a világ kegyetlen… Szükség van arra az erőre, hogy életben maradhass. Az ellenségeid… Nem kímélnek. Eltiportak volna, ha csak ember lennél.
– Nifa, próbálj megnyugodni! Alig értem, miről beszélsz!
– Eren! – vinnyogta. – Eren, kérlek! Kérlek, könyörgöm, bíznod kell bennem! Az ellenségeid… Te semmit sem tudsz, Eren! Nem tudod, ki kicsoda! Nem tudom, kitől kell óvakodnod, kitől pedig nem! De a pince… A pincét tudod, ugye? Tudod, hogy vissza kell foglalnunk a Mária falat… Ha kell, az életünk árán! Tudod, hogy el kell jutnunk a pincébe, ugye?
– Nifa…
– Eren, válaszolj! – zihálta a lány. – Ez a kötelességünk, ezt kell tennünk! – Benyúlt az inge alá, Eren pedig lánc csörgését hallotta, s nem akart hinni a saját szemének, amikor meglátta az aranykulcsot. Ugyanolyan volt, mint az övé, pont ugyanolyan. Egyből megértette. Aznap, amikor megette az apját, Nifa állítása szerint Carla Jaeger kulcsa került a nyakába, az apjáé meg… az apjáénak Nifa lett a tulajdonosa.
– H-hogyan? – nyögte. – Hogyan kerülhetett hozzám anyámé? És a kulcs, a-apa…
– Édesanyád tudta, mi vár rá – mondta végül Nifa szomorúan. – Pillanatokkal azelőtt tudta meg, hogy a Kolosszális Óriás lyukat ütött a Mária falba. Aznap… Aznap, miután elrohantál, voltak, akikben felébredt az emberség. Selma férje, Philip mindent elmondott neki, csupán ennyire maradt ideje. Ígéretet tett édesanyádnak, hogy eljuttatja hozzád a kulcsot, hogy nem hagyja, hogy Selma ellened nevelje Kreusát… Persze semmi sem valósult meg. Philip annyiban állta a szavát, hogy a kulcs igencsak körülményesen, de végül eljutott oda, ahová kellett: édesapádhoz.
– Philip meghalt.
– Igen. – Nifa lehajtotta a fejét. – Selma nem tűri az árulást.
– És Kreusa? – kérdezte Eren élesen. – Ő kinek az oldalán áll? Fontos vagyok neki? Úgy veszem ki a szavaidból, hogy te mindenkit ismersz, aki ebben az egészben benne van.
Nifa bólintott.
– Miután találkoztam Jaeger doktorral, nem maradtak előttem titkok – ismerte be. – Annie, Hitch, Kreusa, nem idegenek számomra, Eren.
– Levi hadnagy tudta?
– Hogy ismerem őket?
Eren összeszorította a fogát.
– És hogy Armin nővére vagy – szűrte a szavakat, ujjai idegesen remegtek.
– Levi hadnagy annyit tudott, hogy valamilyen szinten kapcsolódom ehhez a történethez. Tudta, hogy valamilyen közöm van hozzád, hozzátok, azonban nem avattam be minden részletbe… De igen, azt tudta, hogy Arlert vagyok. Megmondtam neki, hogy magam akarom elmondani nektek, ő pedig tiszteletben tartotta a kérésemet. Azt ő sem tudta, hogy a szüleink életben maradtak, én is csak akkor váltam bizonyossá, amikor találkoztunk édesanyámmal. Ki más lehetett az az Intelligens, aki hasonlított az én óriásalakomra, és aki ismeri Selma Dokot? Ki más, ha nem az anyám?
Erennek kiszáradt a szája.
– Miért nem mondtad el azonnal? – lehelte a kérdést. – Miért vártál vele?
– Ha elmondom, szerinted másként alakultak volna a történtek? – kérdezte Nifa keserűen. – Ugyanilyen sorsra jutottam volna.
– Nifa…
– Eren – szakította félbe váratlanul határozott hangon. Eren elhallgatott. Nyelt egyet, és mélyen a lány szemébe nézett.
– Igen? – suttogta. Nifa komolynak tűnt, nagyon komolynak.
– Mindenáron vissza kell szereznünk a Mária falat! Mindenáron el kell jutnunk a pincétekbe!
– Tudod, mit találunk, ha odaérünk?
– Nem – rázta a fejét –, de van sejtésem. Egyet viszont biztosan tudok, Eren Jaeger: meg kell állítanunk a falakon túli világban élő embereket, azokat az Intelligenseket, akik köztünk élnek és az emberiség ellen vannak. Össze kell fognunk, csak így menthetjük meg a világunkat!
– Nem válaszoltál arra a kérdésemre, hogy Kreusa kit támogat – emlékeztette. – Ha össze is fogok veled, ketten aligha akadályozhatjuk meg Selma tervét. Túl kevesen vagyunk… és nem is vagyunk elég erősek.
Nifa szeme megvillant.
Valóban – suttogta. – És ha lenne egy seregünk? Ha azt mondanám, hogy vannak óriások még rajtam kívül, akik az emberiséget választották, nem a falakon túli világot?
– Van ilyenünk? – hajolt előre Eren mohón. – Vannak még?
– Talán igen, talán nem – felelte Nifa titokzatosan.
– Nifa! – csattant fel. – Ne szórakozz velem!
– Gyere velem, Eren! – állt fel a lány. – Ha bízol bennem… Ha még ezek után megbízol bennem, akkor kérlek, gyere velem!
– Nifa… Mégis miről beszélsz?
– Tudom, hogy te nem veszíted el olyan könnyen a másokba vetett hitedet! Tudom, hogy Annie-t sem adtad fel… Még szinte semmit sem tudsz, nem ismered igazán a hatalmasak játszmáját. Fogalmad sincs, Selma mikre képes. Nem ismered az ellenségeidet, sem a barátaidat…
Nifa elfordult tőle. Lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
– Bízol bennem, Eren? – kérdezte suttogva. – Bízol bennem?
Csend ülte meg az alagutat, Nifa kapkodva vette a levegőt, alig bírta megnyugtatni magát. Eren keze ökölbe szorult.
– Igen – hallatszott végül a suttogása. – Ezek után is… Igen, Nifa, megbízom benned.
– Akkor jó – motyogta. – Akkor… most már találkozhattok.
– Találkozni? Mégis kivel?
Nifa nem válaszolt, csak a fejét fordította felé. Meglepettség ragyogott fel az arcán; szája sarkában szomorkás, ám szelíd mosoly jelent meg. Eren szemöldökráncolva figyelte. Szeme elkerekedett, mikor váratlan megszólalt valaki mögötte.
– Azt hiszem, Nifa rám gondolt – csendült fel egy lágy, kedves hang. Szinte megpördült, úgy fordult meg, hogy találkozhasson a tekintetük, és akkor, öt év után először újból láthatta azt az arcot, melyet álmaiban sehogyan sem tudott felidézni. Úgy érezte, mintha a szíve a torkában kalapálna. Kővé dermedt a döbbenettől.

Kreusa Dok hátrahúzta köpenye kámzsáját, és végre felfedte az arcát.

2016. november 12., szombat

Vihar – 12. fejezet – Bal karjának holléte...

Vihar

12. fejezet

~ Bal karjának holléte ~

Eren arra ébredt, hogy hideg ujjak táncoltak végig a gerincén, bekúszva a pólója alá. Mire résnyire nyitotta a szemét, Levi hadnagy már a csizmáját húzta fel az ágy szélén ülve; elhúzta a száját, amikor fekete haja a szemébe lógott. Türelmetlenül söpörte félre a tincseket, és amikor Eren csak egy picit feljebb moccantotta a jobb karját, amin feküdt, és ami az éjszaka folyamán elzsibbadt emiatt, szinte azonnal odapillantott. Találkozott a tekintetük, Eren pedig elvörösödött, ahogy eszébe jutottak az éjjel történtek. Ruhán keresztül is égett a vágytól, s minden annyira új volt, annyira intenzív és jó, hogy majd’ belepusztult a gyönyörbe. Hogy Levi hadnagy hogyan vélekedett minderről, azt nem tudta, ám nem felejtette el, mennyire szapora volt a férfi szívverése és levegővételi, miután a gyönyör kiteljesedett bennük. Erre még mélyebben elpirult, Levi szája széle pedig mintha felfelé rándult volna, amint ezt észrevette.
Néhány percig egyikőjük sem mozdult. Erenben milliónyi kérdés kavargott, de mindegyiket lenyelte, amíg a férfi fénylő szemét figyelte; halvány mosoly gördült az ajkára, telis-tele bizonytalansággal.
– Kölyök – mormogta erre Levi, csak fokozva Eren zavarát.
– Ne hívjon így! – tiltakozott rögtön. – Kérem… Uram – tette hozzá suttogva.
Levi felhorkant.
Eren – ejtette ki aztán nevét olyan puhán és gyengéden, hogy Eren hátán kellemes borzongás szaladt végig. Megmarkolta a takarót, finoman megszorította azt, és óvatosan feljebb rángatta, egészen az orráig, eltakarva az arcát és rajta a megannyi érzelmet. Levi erre is horkantással reagált. – Eren – ismételte meg még egyszer, aztán valahogy közelebb csusszant hozzá. Ujjai a takaróra simultak, és bár Eren kétségbeesetten kapaszkodott az anyagba, könnyedén lehúzta róla a válláig, hogy utána elrabolhassa a lélegzetét. Először csak a csók ígéretével érintette meg, majd lassan a szájával is megtalálta az övét. – Így jó lesz? – kérdezte. Homlokuk összesimult, Eren lehunyta a szemét.
– Nem vagyok kölyök – mondta ismét, ezúttal rekedten. Levi lehajtotta a fejét, orrát Eren nyakhajlatába temette. Belemormogott a puha bőrbe, mire a fiú csiklandósan összerándult tőle.
– Így jó lesz?
– Igen – felelte végül Eren. Megnedvesítette az ajkát, és ahogy megérezte a tétova ujjakat a tarkóján, megfeszítette a testét. Hogyan kérdezzek rá? Megtehetem egyáltalán? Ha eddig nem mondott semmit, az azt jelenti, hogy nem tartozik rám? Egyre több kérdés kavargott benne, mindegyiket lenyelte. Tudnia kellett, mi történt előző este. Levi hadnagy Hanjival távozott, nélküle tért vissza. Hanji eljutott Fritz királyhoz. Mit mondhattak a többiek, amiért annyira sietősen, köszönés nélkül ment el? Mi lehetett az a nagyon érdekes történet, amiért akár a saját életét is képes kockára tenni?
Eren többé nem volt hajlandó megjuhászkodni. Eltűrte, hogy a föld alá menekítsék a király valamint a Katonai Rendőrség tagjai elől, próbált nem foglalkozni Selma Dokkal és azokkal a különös álmokkal, amik egyre inkább kísértették, és igyekezett úgy tenni, mintha ura lenne mindennek, ami körülötte történt. Elnyomta azt az énjét, aki mindig is volt. Sosem érezte még annyira, hogy igazán ketrecben él, ám ez alkalommal másra sem tudott gondolni, csak erre. Ki akart törni belőle, pontot tenni a végére, és mindehhez az kellett, hogy végre-valahára szemtől szemben álljon Selmával és a lányával, Kreusával. Ők kellettek ahhoz, hogy a világ ne forduljon ki még jobban önmagából – hogy Eren ismét az lehessen, aki: egy fiú, aki látni akarta az óceánt.
Eszébe villant, amit tegnap látott. Bicegett. A látvány beleégett az elméjébe, nem tudta kiűzni onnan, ahogyan fogalma sem volt, mit tegyen: elmondja-e Levi hadnagynak, vagy inkább hallgasson, s beszéljen vele egyedül? Levi hadnagy, ha észre is vette, hogy elkalandoztak a gondolatai, nem tette szóvá. Elengedte, aztán felállt. Néhány pillanatig elidőzött az ajtónál, mintha várta volna, hogy Eren feltegye a kérdéseit, de amikor azok nem érkeztek, bólintott egyet; lenyomta a kilincset, majd magára hagyta a fiút.
Eren mellkasából fájdalmas sóhaj szakadt fel. Lehunyta a szemét.
Mit tegyek? – kérdezte. – Anya, te mit tennél?
Édesanyja valahogy mindig is tudta, mit kell tennie. Bármi is történt, bármennyit is titkolt el, egyszerűen csak tudta. Aznap is, amikor feláldozta magát, és hagyta, hogy az az Intelligens megegye. Tisztában volt vele, kivel állnak szemben, mégis… az utolsó lélegzetéig őket védte. Eren még nem tartozott közéjük… és Carla Jaeger nem is akarta, hogy olyan szörnyeteggé váljon, mint ők.
Gyere szépen, Eren – fogta meg a kezét a lány a legutóbbi álmában. A komor arcú lány volt, aki közvetlenül azután bukkant fel, hogy Grisha meghalt. Eren keze erre a gondolatra megremegett. Az apja azért nem létezett többé, mert ő megölte, csakis ez lehetett az egyetlen magyarázat arra, hogyan nyerhette el az óriássá változás képességét. Egy olyan képességet, ami nem hozott mást, csak halált és pusztulást, Shingashina elestét, Eren múltjának elsorvadását. Mindenről ez tehetett. Mindenről a falakon túli világ tehetett, mert az ott élőknek köszönhették a szérumot. – Emlékezz, Eren! – szólította fel. – Emlékezz arra, aki valójában vagy! És higgy nekem, Eren! Higgy és maradj mellettem! – Órákkal később, amikor visszaértek a többiekhez, Keith Shadist ébren találták, sőt… mintha rájuk várt volna. A lány nem rémült meg. Felszegte a fejét, kézszorítása felerősödött. – Tudod, ki vagyok, igaz? – kérdezte a férfitól. Shadis bólintott.
Grisha mindent elmondott.
– Helyes – nyugtázta. – Akkor azt is tudod, mi lett a sorsa.
Keith Shadis lehajtotta a fejét.
A lány szomorúan mosolygott. Letérdelt Eren elé, ujjai tétován az arcára rebbentek.
Hamarosan – suttogta. – Hamarosan újra találkozunk, és akkor ígérem, minden kérdésedre választ fogok adni. Most még nem tehetem. Most még el kell felejtened, hogy találkoztunk, de utána… Később emlékezz rám, Eren! Emlékezz rá, hogy ki vagyok, s emlékezz arra, hogy te ki vagy! Emlékezz a múltadra! Kreusára, Selmára… Az óriásra, aki édesanyád haláláért felelős, az ajándékra, amit édesanyádtól kaptál.
Megcsördült a lánc, a kulcs hűvösen tapadt a mellkasához. Carla kulcsa, nem Grisháé… Mert Grisha kulcsa valahová egészen máshová került…
Eren szemhéja lassan lecsukódott. Már nem sikerült felidézni, hogy hova; elálmosodott, mikor a lány mutatóujja egyenesen a homlokának nyomódott.
Emlékezz! – hallotta még a hangját. – Emlékezz! – Aztán minden fekete sötétségbe torkollott, ő pedig mindent elfelejtett.

** * **

Kreusa Dok nem félt a haláltól. Eren, Hitch és Annie, nevek a múltjából, akiket egykor nagyon szeretett, s akiket sosem tudott elfelejteni. Keze ökölbe szorult, ahogyan visszaemlékezett azokra a napokra, amikor mindhárman együtt játszódtak. A pincére, a megannyi titokra.
– Kérlek, te se felejts el engem, Eren – suttogta, miközben homlokát a hideg kőfalnak nyomta. – Kérlek, emlékezz rám. Kevés az időnk, már nem sokáig élvezhetjük a földalatti gondatlanságot. Hamarosan vissza kell térnünk oda, ahol minden elkezdődött. El kell jutnunk Shingashinába, Eren… Ez az egyetlen esélyünk a túlélésre.

** * **

Marlowe Sand dühödten szitkozódott. Nem tudta pontosan megmondani, mennyi ideje időztek az Alvilágban, mert a napok egyszerűen összefolytak előtte, azt viszont igen, hogy mikor elégelte meg. Hitch javaslatára minden egyes nap szétváltak, hogy keressék Eren Jaegert, Levi hadnagyot, Hanjit, Mikasa Ackermant meg azokat a szerencsétleneket, akik még velük voltak, ám eddig mindegyik alkalommal üres kézzel tértek vissza. Míg Marlowe bosszúsan könyvelte el sikertelenségüket, addig Hitch szinte kivirult. Marlowe ezt végképp nem értette. Hogyan örülhetett Hitch, ha még Annie Leonhartot sem találták meg?
– Elég volt – vakkantotta oda a lánynak, amikor az megérkezett. – A csőcselék úgy védi a hadnagyot, mintha ő volna a királya ennek a helynek! Köpnek Fritz királyra, a Katonai Rendőrségre, a becsületre és a tisztességre! Egyszerűen nem fér a fejemben, hogy nem tudják felfogni, miféle veszély leselkedik rájuk! Az a Jaeger, Eren Jaeger – lovallta bele magát – nagyon veszélyes! Bármelyik percben óriássá változhat! És akkor mindennek vége! Mindent elpusztít! Aztán még a jó ég tudja, mi történik! Honnan is tudhatnák, hány hozzá hasonló szörnyeteg él még itt? A Nőstény Óriás kristálya is eltűnt! Persze, hogy nem véletlen ragaszkodott hozzá a Felderítő Egység… Biztos, hogy az egész egy ócska trükk volt. Pf, még hogy az emberiség árulója, Jaeger meg elkapja? Nevetséges! Összejátszottak! Át akartak minket verni, hogy aztán leigázzák az emberiséget! Mind szörnyek, mind! Egytől egyig! Lehet, hogy a Felderítő Egység tagjai is óriások! Mind azok!
Hitch a szemét forgatta.
– Látom, neked tényleg szükséged lenne némi friss levegőre – jegyezte meg kuncogva. – Ennyi sületlenséget is rég hallottam, vicces fiú.
– Vicces fiú? – visszhangozta Marlowe. – Ne gúnyolódj, Hitch! Nem hibbantam meg, nem kell friss levegő sem! Biztos vagyok benne, hogy igazam van. Gyanítom, Annie is rájött mindenre, aztán… aztán eltűntették. Vagy ha nem is ez történt, akkor Jaeger meg az a nőstény megölték.
Hitch felkacagott. Rázni kezdte a nevetés, ezért előrehajolva a térdére támaszkodott, úgy próbált véget vetni jókedvének. Marlowe annyira meglepődött ezen a reakción, hogy még az újabb meg újabb összeesküvés-elméletek gyártását is abbahagyta; összefonta a karjait a mellkasa előtt, szemöldökét pedig összehúzta.
– Ez nem vicces, Hitch.
– Vicces fiú vagy, Marlowe – kuncogta a lány. – Nagyon vicces, de… Tudod, drágám, a közelében sem jársz az igazságnak.
– Mert mintha te tudnád, mi az igazság! – horkantotta megvetően.
Hitch ártatlanul mosolygott.
– Miből gondolod, hogy nem tudom?
– Ugyan, kérlek! – mordult fel erre a fiú. – Ugyanolyan tudatlan vagy, mint én. Csak reménykedjünk benne, hogy holnap szerencsével járunk… Már nagyon elegem van Eren Jaegerből.
– Akkor jó hírt hoztam neked, Marlowe Sand – csendült egy hűvös hang az ajtóból. Hitch arcáról eltűnt a mosoly, amikor meghallotta, ellenben Marlowe… Marlowe kivirult. Megpördült, kezét pedig elégedetten csapta össze.
– Dok kapitány! – kiáltotta. – Végre!
Hitch nyelt egyet.
Az ajtóban Selma Dok állt, és bár mosolygott, Marlowe-nak valamiért az az érzése támadt, hogy mindez csupán egy álca. Minden kedveskedés, minden szelídség, minden nőiesség nem volt több puszta hazugságnál. Persze ez az érzés csak egy pillanatig kerítette hatalmába, azonban éppen elég volt ahhoz, hogy megtorpanjon, s bizonytalanul nézzen a váratlanul megérkező nőre.
Valami nem stimmel vele – gondolta, és amikor vetett egy óvatos pillantást Hitchre, és meglátta a lány dühös fintorba torzuló arcát, aztán visszanézett Selmára, valahogy megértette. Nem tudta, hogyan lehetséges, nem tudta, hogyan juthatott ilyesmi egyáltalán az eszébe, de valamiért arra gondolt, hogy Selma Dok és Hitch Dreyse nem aznap találkozott életében először, amikor megkapták az alvilági feladatukat, nem is akkor, amikor beléptek a Katonai Rendőrségbe. Nem. Az ő történetük sokkal régebben kezdődött el, nagyon régen, hosszú évekkel ezelőtt. És nem volt vidám.
Marlowe feleslegesnek érezte magát. Feleslegesnek és eldobhatónak.
– Remélem, nem zavarok – lépett beljebb Selma Dok, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Nemrégiben szeretett királyunkhoz látogató érkezett. Azt hinné az ember, hogy nem okozok most nektek meglepetést, de úgy veszem észre, hogy igen: Hanji Zoe, az az őrült boszorkány állított be… és fogalmazzunk úgy, elképesztő történetet mesélt Fritz királynak. Hitch, te nyilván sejted, miről beszélek.
– Bocsásson meg, asszonyom – hallotta meg Marlowe a lány riadt suttogását. – Nem sikerült megállítanom.
– Valóban – biccentett Selma. – Pedig én megbíztam benned, Hitch, ahogyan egykor az anyádban is. Shingashinában nem okoztál csalódást, most miért teszed?
– Kérem, bocsásson meg!
– Találkoztál a lányommal, igaz?
– Igen, asszonyom.
– Helyes. Végre valami, amivel elégedett lehetek. Készen áll, ugye?
– Igen, asszonyom… Tudja, mit kell tennie.
– Nagyon helyes. – Selma Dok bólintott; pillantása Marlowe-ra rebbent. – Drága fiam, igazán kár, hogy nem odakint születtél, mint mi. Sokkal nyugodtabb lennék, nem kételkednék az irántam való hűségedben. De te nem is engem szolgálsz, nem igaz? Fritz királyt. Ezt a világot. Ezt, ami oly’ gyűlöletes, hogy kedvem lenne porig rombolni!
– Ezen még változtathatunk, Dok kapitány – mondta Hitch gyorsan. – Még szolgálhat minket! Kérem, kegyelmezzen neki!
– Kegyelem? – Marlowe végre felocsúdott döbbentéből. – Maga… M-maga ölte meg Nile Dokot! Maga mészárolta le az egész családot! És Shingashina… Mi a fene folyik itt? Hogy érti, hogy Hitch… Te jóságos ég! – Elakadt a lélegzete, ahogyan ráeszmélt mindenre. Hitch, aki mindig jól szórakozott rajta, ugyanolyan ellenség volt, mint Eren Jaeger vagy a Nőstény Óriás.
Hitch… Az ő szeretett… Elharapta ezt a gondolatot.
Hitch Dreyse is rendelkezett az óriássá változás képességével, ő is egy volt közülük.
Emberbőrbe bújt óriás volt.
Intelligens.
Selma mosolygott. Kezében penge villant, aztán lassan elindult Marlowe felé.
Elindult, hogy megölje…

** * **

Bertolt, Reiner és Ymir szavak nélkül kommunikáltak egymással. Sasha és Connie abbahagyták a kérdezősködést, miután Levi hadnagy váratlanul megjelent – Eren szobájából, ez nem kerülte el Ymir figyelmét –, és feladatokat osztott ki. Mint az kiderült, ugyanazt kellett tenniük, amiket az elmúlt napokban: takarítottak. Szorosan álltak egymás mellett, a lopott érintések, a gyengéd cirógatások viszont nem maradtak titokban; Ymir fél szemét rajtuk az újdonsült szerelmespáron tartotta, olykor pedig még meg is mosolyogta. Sasha már alig-alig bicegett, de azért még mindig észrevehető volt, hogy nem épült fel teljesen.
Levi hadnagy sietősen távozott. Senkit sem faggatott, csak bejelentette, hogy távollétében Nifának kell engedelmeskedniük, Mikasa kérdésére, mely sziszegésként hagyta el az ajkát, csak annyit felelt, hogy utánajár, mi történt Hanjival. Mivel még nem találtak rájuk, ez azt jelentette, hogy biztosan nem sikerült információkat kicsalni a nőből; ebből nyugodt szívvel következtethettek arra, hogy Fritz király még nem ítélkezett felette.
– Uram, megtudhatnánk, hogy mit mondtak a többiek? – halkította le a hangját Armin. – Nekünk semmit sem mondanak.
– Bizonyára okkal, Arlert.
– De…
– Uram – lépett előre Mikasa határozottan –, nem mehet el anélkül, hogy magyarázatot adna!
– Úgyis kiszedjük belőlük – morogta Jean.
Krista csak összepréselte az ajkait; ő nem követelt válaszokat. Bólintott a hadnagynak, és lehajtotta a fejét, ezzel kívánva szerencsét. Ezek után visszasietett Ymirhez, és csak akkor hagyta el az oldalát, amikor Sasha megkérte, hogy segítsen neki a padló felsikálásában. Ymir félrebillentette a fejét, úgy nézte őket, amint takarítanak. Őket nem fogták be, mert Hanji az utolsó parancsa az volt, hogy ne kényszerítsék őket munkára, amíg úgy nem érzik, hogy kipihenték magukat.
Elsőnek Bertolt állt fel. Szerette volna látni Annie-t, Jean viszont nem engedte.
– Armin arra kért, hogy most ne zavarjuk őket – magyarázta. – Lent vannak Mikasával.
– Annie… Ő… megszólalt? – kérdezte Bertolt suttogva, mire Jean megrántotta a vállát.
– Érdekel is engem, de úgy hiszem, mostanra már igencsak megeredt a nyelve, legalábbis Armin mintha erre célozgatott volna a hadnagynak.
– Vajon miket mondhat?
– Fogalmam sincs. Én még mindig arra szavazok, hogy öljük meg.
– Jean! – csattant fel Krista. – Ilyet meg ne halljak még egyszer!
– Imádott Kristám – vigyorgott Ymir. – Te mindenkit annyira óvsz.
– Annie… Ő egykor a barátunk volt, ezt ne felejtsétek el.
– Pont ez az, ami nem tud kimenni a fejemből – morogta Jean. – A barátunk volt, mégis képes lett volna habozás nélkül lemészárolni minket!
– És ha félreismertük? – erősködött Krista. – Mi van, ha irányították? Ha minden egyes tettét kényszer hatására kellett véghezvinnie?
– Ha ez igaz, akkor én meg az Intelligensek vezére vagyok.
– Jean!
Sasha, Connie és Ymir nevettek, Krista és Bertolt viszont szigorúan néztek a fiúra.
– Én… nem ilyennek ismertem Annie-t – mormolta Bertolt. – Biztos vagyok benne, hogy tévedtünk. H-ha Mikasa és Armin jelenleg is beszélgetnek vele, h-ha tényleg magyarázatot tud adni, h-ha… Talán tényleg tévedtünk. – Bertolt egészen felvillanyozódott, Reiner azonban a fejét csóválta.
– Bármennyire is megkedveltem Annie-t, Jeannak adok igazat. Az a nőstény – keze ökölbe szorult az emlékre – kis híján végzett velem!
– Pontosan! – kiáltotta Jean. – Majdnem megölte Reinert! Azt pedig ne felejtsük el, hogy Levi hadnagy osztagát szó szerint lemészárolta! És még megannyi ártatlan ember vesztette az életét miatta!
Ymir felnevetett.
– Szórakoztató a vitátok – mondta vigyorogva. – Éljen, ne éljen… Ki vagyunk mi, hogy ítélkezzünk felette? – Széttárta a karjait. – Azt hiszem, senkik. Folytassátok a takarítást, engem meg hagyjatok pihenni, jó? Fáradt vagyok.
– Eláruljátok végre, mi történt veletek? – hajolt előre Jean.
– Jean! – piszegte le Krista. – Túl kíváncsi vagy.
– Nem igazság, hogy semmit sem tudunk!
Sasha és Connie felpillantottak, majd szó nélkül folytatták a takarítást.
– Köszönöm, srácok – mosolygott rájuk Krista hálásan. Mikor visszafordult Jeanhoz, dühösen rántotta össze a szemöldökét. – Elmondják, ha akarják! Ne legyél ennyire türelmetlen!
– Nem hiszem el, hogy titeket egy cseppet sem érdekel, mi lehetett annyira sürgős, hogy előbb Hanji, aztán Levi hadnagy is oly’ sietősen távozott! Láttátok a ruháikat is! Kész csoda, hogy karcolások nélkül megúszták!
– Igen – hunyta le a szemét Krista; megkönnyebbülten lélegzett fel. – Hála az égnek, semmi bajuk nem esett! Ez a legfontosabb, Jean.
Ymir köszönetképpen megszorította a kezét.
Sajnálom, én imádott Kristám, de mindarról, ami velünk esett meg, egy szót sem szólhatok. Esküt tettünk, nem igaz, srácok? Bertolt, Reiner… – Ymir pillantása a fiúkra rebbent; azok komoran viszonozták azt. – Mi megesküdtünk Selmának, hogy hallgatunk, őt ismerve pedig az a legokosabb döntés, ha megtartjuk az adott szavunkat.
De Annie... Annie, vajon te mit tettél?
Tényleg elárultad azt, amiért annyit küzdöttünk?
Ymir lehunyta a szemét.
Ymir úrnő – csengett a fülében az óriás hangja. – Ymir úrnő.
Aztán az eszébe villant egy arc és hozzá egy név: Lieselotte.
Szája mosolyra görbült.
Elégedett volt.

** * **

– Ezt nem hiszem el! – Ellie* felsóhajtott, amikor meghallotta testvére dühös hangját. Már megint ugyanott tartottak: a fiú észrevette, hogy a Helyőrség tagjai már megint nem azt csinálták, ami a feladatuk volt. Ahelyett, hogy a falakat védték volna, iszogatással töltötték a munkaidejüket is.
– Hagyd már! – ingatta a fejét. – Anya már vár minket.
– És ha ismét felbukkan a Kolosszális Óriás? – dühöngött a bátyja. – Mi van, ha megint megjelenik és lyukat üt a falba? Akkor mit csinálunk? Ugyanúgy végezzük, mint azok, akik Shingashinában éltek! Én nem akarok többé ennek a ketrecnek a foglya lenni! A Felderítő Egység…
– A Felderítő Egységnek már vége. – Ellie ijedten piszegte le. – Értsd már meg végre! Ha jót akarunk, jobb, ha egy szóval sem emlegetjük őket. – Gyorsan körül nézett, majd testvére kezéért nyúlt. – A végén még meghallják… Te is tudod, hogy az uralkodó úgy döntött, felszámolja őket. A Katonai Rendőrség…
– Lusta banda, akárcsak ők!
– Hé…
– Nem érdekel, hogy mit mondasz, Ellie! A Felderítő Egységnek nem lehet csak úgy vége! Tudom, hogy hamarosan újjáépül! Lesz egy új parancsnok… és lesz újra kiképzés is! És én ott leszek, Ellie! Felderítő lesz belőlem!
Ellie szája széle megremegett.
– Ne legyél bolond! – nyöszörögte a visszafojtott sírástól kásás hangon. – Inkább gyere, mert anya mérges lesz, ha nem érünk vissza ebédre!
Dél körül járhatott az idő, Ellie nem szeretett késni, ellentétben testvérével, akinek köszönhetően mégis rendszerint azután érkeztek vissza a házukba, hogy édesanyjuk már megterítette az asztalt. Ez alkalommal nem így történt. Megfogták egymás kezét, majd megindultak a házuk felé, és akkor… Akkor tapasztalták meg először, milyen érzés, amikor megremeg a talpuk alatt a föld. A távolban aranysárga fény villant fel, olyan volt, mintha kettéhasadt volna az ég és a föld.
Ellie felsikoltott ijedtében. Elvesztette egyensúlyát, és magával rántotta fivérét; mindketten a porban kötöttek ki. Míg a vakító fény alábbhagyott, a föld remegése nem szűnt meg, sokkal inkább felerősödött.
– Tommy! – vinnyogta bátyja nevét. A fiú ugyanolyan rémülten és tanácstalanul nézett vissza rá, mint amilyennek ő is érezte magát. Egymásba kapaszkodtak, ahogyan életük elmúlt tíz évében számtalanszor tették, de nem tudtak felállni.
– M-mégis mi a manó ez?
– Megnyílt az ég!
– Ez Isten akarata!
Nem ők voltak az egyetlenek, akik nem értették, miért tűnt úgy, mintha dübörgött volna a föld. Kétségbeesett kiáltások harsant fel mindenhonnan, anyák ölelték magukhoz gyermekeiket, férfiak próbálták elrejteni őket, a Helyőrség tagjai meg az a néhány katona, aki akkor a téren időzött, pedig mintha kővé dermedt volna, úgy álltak mozdulatlanul és meredtek a távolba. Ellie követte a tekintetüket.
Éles sikoly hagyta el a torkát. Az égbolt ismét meghasadt. A vakító fény annyiszor villant fel, hogy már követni sem tudták, a távolban pedig, ahová a katonák is néztek, mintha alakok zúzták volna porrá a házakat és tornyosodtak Karanes körzetének lakói fölé.
Ellie-nek elhalt a hangja.
– Óriások… – suttogta. – Azok ott… óriások.
– Ez lehetetlen! – kiáltotta a bátyja. – H-hogy kerülnének ide óriások? A fal… Hiszen a fal sértetlen!
– Azok ott óriások. – Ellie a szája elé kapta a kezét, ahogyan a távolba nézett. Hirtelen megértette, mik azok, amiket tulajdonképpen a szemével lát, s egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindez valóságos. Valóban óriásokat látott. Igazi, emberevő óriásokat, olyanokat, akik Shingashinában is pusztítottak, ez alkalommal viszont a Rózsa falon belül, mindezt úgy, hogy egy sem ütött lyukat a falba. Óriások voltak és mégsem.
Ellie öklendezni kezdett, ahogy ráébredt mindenre.
Emberbőrbe bújt óriások voltak.

** * **

– Remélem, nem zavarlak. Szeretnék veled megbeszélni valamit. – Eren bátorítóan  mosolygott, miközben az ajtóban előreengedte Sashát. A lány lassan elbicegett az ágyig, ahol óvatosan leült a szélére, majd bizonytalanul viszonozta a mosolyát.
– Ugyan! Legalább végre szünetet tarthatok. Annyira éhes vagyok, de ha arra gondolok, hogy a hadnagy elégedetlen lesz a munkámmal, inkább leküzdöm a késztetést, hogy a gyomrom korgásával foglalkozzak – vallotta be, mire Eren felnevetett.
– Bölcs döntés – vigyorogta. – A jól végzett munkának előbb vagy utóbb meglesz a jutalma.
– Finom, szaftos pecsenye – álmodozott Sasha nagyot nyelve. – Mennyire örülnék neki!
Eren vigyora kiszélesedett.
– Sasha, kérdezhetek valamit? – kezdte aztán megfontoltan. Sasha egyből kijózanodott. Összeráncolta a homlokát, és kíváncsian nézett Erenre.
– Baj van?
– Nem, dehogyis – nyugtatta meg gyorsan. – Mármint… Láttam valamit tegnap. Csak arról szeretnélek kérdezni.
– Mit láttál? – Sasha egy pillanatra megfeszült. – Ugye… Ugye nem azt? – Lehalkította a hangját, szeme azonban riadtan csillogott. Eren legnagyobb döbbentére előbb elsápadt, aztán elvörösödött, végül pedig megint elsápadt, majd azt követően újfent elvörösödött. Arcszíne rekordsebességgel változott, ahogyan kezének remegése is ijesztő gyorsasággal erősödött fel. – Connie és én… Te jó ég! – suttogta halálra váltan. – Pontosan mennyit láttál?
– Te jó ég! – ismételte Eren, majd mélyen elpirult. – Én… Semmi olyasmit nem láttam. Én nem Connie-ról szeretnék veled beszélgetni!
Sasha rákvörös lett.
– V-valóban? – nyögte zavartan. – Akkor m-mégis miről?
– Amikor Bertolt, Reiner és Ymir megérkeztek, láttam, hogy te is akkor értél vissza – bökte ki végül idegesen. – Te csuktad be az ajtót… és hozzájuk hasonlóan tetőtől talpig sáros voltál. Azt szeretném tudni, hogy miért.
– Ó, hogy az! – Sasha megkönnyebbülten nevetett fel. – Nagyon megijesztettél, Eren!
– Sasha… Válaszolj a kérdésemre! – utasította rekedten. – Miért voltál majdnem ugyanolyan állapotban, mint ők? Mi történt veled?
– Én találtam meg őket – rántotta meg a vállát a lány. – Levi hadnagy azt mondta, ne kóboroljunk el az Alvilágban, Nifa viszont megkért, hogy kísérjem el, ezért vele tartottam. Persze ő rengeteg parancsot kapott a hadnagytól, amiket nem sikerült időben befejeznie… Azt mondta, menjek nyugodtan előre, én meg úgy tettem, ahogyan kérte, és akkor… Akkor megláttam őket. Bertoltot, Reinert meg Ymirt. Bajban voltak. Néhány alvilági fickó körülállta őket, én meg… nem hagyhattam cserben a barátaimat, ezért beszálltam a verekedésbe. Persze ezt nem kellett volna, mert alig épültem fel az előző sérülésemből… De nem tehettem mást! Te is így tettél volna, ugye, Eren? – ragadta meg a kezét váratlanul. – Ugye? – Eren nyelt egyet. Sasha görcsösen markolta meg, arca kipirult, ahogy belelovallta magát a monológjába. – Connie persze nagyon leszidott – biggyesztette le az ajkait. – Hanji, Levi hadnagy, Mikasa és Armin is… De akkor is! Ők a barátaink! Barátokat nem hagyunk cserben! Ez alapszabály!
– Csak… csak ennyi? – lélegzett fel a fiú.
Sasha homlokán a ránc elmélyült.
– Igen – felelte bizonytalanul. – Miért? Mi másra számítottál?
– Semmire – mondta gyorsan Eren. – Semmire. – Barátságosan rámosolygott a lányra. – Nem is tartalak fel, menj csak nyugodtan, végezd a dolgodat!
– Rendben – bólintott Sasha. – Örülök, hogy ezt megbeszéltük. – Már az ajtóban állt, amikor hirtelen visszanézett. – Ó – csapott a homlokára –, csak most jut eszembe! Nifa azt üzeni, hogy el akar neked mesélni valamit. Azt hiszem, a hadnaggyal kapcsolatos. Mondjuk mondtam is neki, hogy nem értem, miért érdekelne téged bármi is, aminek köze van a hadnagyhoz. Nem a szerelmed vagy valami ilyesmi.
Eren elpirult.
– Köszi, Sasha.
– Odakint vár, a lépcső aljában. – Mielőtt becsukta az ajtót, még egyszer visszafordult. – Azért ne időzzetek ott sokat! Nehogy a  végén valaki felismerjen, aztán feleslegesen menekítettünk ide – tette hozzá.
Eren bólintott.
– Úgy lesz – mosolygott, majd miután becsukódott az ajtó, a hajába túrt. Végigdőlt az ágyán, és mélyet sóhajtott. Többé nem tudott anélkül lepihenni az ágyban, hogy ne jutottak volna az eszébe a tegnap történtek. Levi hadnagy kemény teste, az égető csókjai, a mohó vágy, amit egyikőjük sem tudott kontrollálni.
Hadnagy… Remélem, nem esett baja. – Azzal felállt, majd gyorsan elindult, hogy minél hamarabb beszélhessen Nifával.

** * **

– Végre! – élénkült fel a lány, amikor meglátta kilépni a ház ajtaján. – Azt hittem, a végén nekem kell kirángatnom a szobádból, hogy szívj egy kis friss levegőt. – Kacsintott egyet, majd elkomorodott. – Igaz, nem mondhatjuk, hogy annyira friss az itteni levegő… De biztosan jobb, mint odabent.
– Ez igaz – mosolyodott el Eren halványan. – A bentinél még ez is jobb.
Nifa kuncogott.
– Csüccs ide mellém, drágám – ütögette meg a mellette levő helyet. – Beszélgessünk egy kicsit!
– Sasha mondta, hogy a hadnagyról szeretnél mondani valamit…
– Igen – bólintott Nifa. – A múltunkról… De előtte… Igazából ez csak ürügy volt, Sashának azonban mégsem mondhattam azt, amiért valójában kihívtalak.
– Mi lenne az?
Nifa ujjai türelmetlen dobolásba kezdtek a térdén.
– Szeretnélek megkérni valamire – vallotta be.
Eren összeráncolta a homlokát.
– Mire?
Nifa körülnézett, ügyelve, nehogy valaki meghallja a hangját, aztán így szólt:
– Arra, hogy hallgass végig – suttogta halkan. Mikor Eren meghökkent, sietve magyarázkodni kezdett: – Tudom, mi az, amit a többiek eltitkolnak, ahogyan azt is, hogy miért nem beszélhetnek. Tippeld meg, vajon ki gondoskodott róla, hogy egy jó ideig ne térjenek vissza hozzánk!
Eren felmordult.
– Csak nem Selma Dok?
– Pontosan – biccentett Nifa. – És Ymir szavai alapján… Azt hiszem, van egy őrült elméletem. Nem tudom, hogy mind a hárman, ő biztosan… Mármint Ymir. Ymir azt hiszem… Mindegy, ez most nem fontos. Édesanyád barátai… Emlékszel rájuk, igaz? Selma Dok, Lieselotte Arlert… És volt még egy nő, Céline. Céline Dreyse, ő Hitch Dreyse édesanyja. Gondolom, nem ismered őt. Veled egyidős lehet, a Katonai Rendőrség tagja. Selma Dok őt meg egy Marlowe Sand nevű fiút küldött ide miattatok. Hitch Dreyse a kulcs. Ő az, aki elvezethet Kreusához.
– Erre most jöttél rá? – Eren végül csak ennyit kérdezett. Annyi minden kavargott benne, azt sem tudta, mivel kezdjen, ám ahogy elnézte, idő híjában voltak. Nifa idegesen forgolódott, tömör volt és lényegre törő, olyan gyorsan hadarta el az információk tömkelegét, amilyen gyorsan csak tudta.
Eren keze megremegett.
Kreusa…
– Menjük – jelentette ki eltökélten. – Menjünk, mielőtt Mikasáék visszatartanának.
Nifa meghökkent.
– H-hogyan?
Eren felállt, magára csatolta a köpenyét.
– Azt mondtad, van egy sejtésed, hol rejtőzik Kreusa. Ha ez igaz… Látni akarom őt. Mielőtt szemtől szemben találkozunk egymással… Tudod, mielőtt ellenségek lennénk… Szeretném látni őt. Tudni akarom, hogy tényleg a legjobb barátom volt-e vagy csak megjátszotta magát. Szeretném megismerni a múltunkat, visszakapni azokat az emlékeket, amiket elfelejtettem. És meg szeretném érteni, hogy miért kellett felejtenem.
– Eren…
– Ne is próbálj visszatartani, Nifa! Menjünk!
– Levi hadnagy…
– Nem érdekel! – rázta meg a fejét makacsul. – Menjünk!
Nifa megadóan emelte a magasba a kezét.
– Jól van, jól van – mondta. – Menjünk!
Eren idegesen bólintott.
Kreusa… Hát végre találkozunk.
Lehunyta a szemét, majd követte a lányt.

** * **

A falat alkotó óriás szeme összeszűkült, amikor nap lágy sugarai egy pillanatra az arcába világítottak. Egyre több látszódott belőle, egyre inkább erőre kapott. Annie Leonhart édesapja köpenye kámzsája mögé rejtőzött, miközben elégedetten simogatta dús szakállát. Sosem rajongott az arcszőrzetéért, a terv végrehajtásának érdekében azonban bármire hajlandó volt.
Okos kislány vagy, Annie – gondolta. – Hát persze, hogy a Sina fal megmászásával próbáltál elmenekülni… Hát persze! Egy ekkora fal… Legyen bármennyire is masszív, egy hozzád hasonló, ereje teljében levő óriásnőt nem bírhat el…
Tudtam, hogy nem fogok benned csalódni.

** * **

Mikasa zihálva ért fel a pincéből.
– Hol van Eren? – támadt neki azonnal Jeannak. – Hol van Eren?!
– Honnan tudjam?! – kiáltott vissza a fiú idegesen. – Nem vagyok az anyja!
– Kint van – jegyezte meg Sasha. – Kint van Nifával.
– Mégis mi a csuda történt? – ráncolta a homlokát Connie. – Armin, mi a baja Mikasának? – fordult a fiúhoz, aki csak lihegve érte utol a lányt.
– Annie – nyögte. – Annie mindent elmondott.
– Hé, Mikasa! Várj már! Most mondta Sasha, hogy odakint vannak! – Jean félredobta a seprűt, majd a lány után akart indulni, azonban alig tett előre néhány lépést, amikor már hallotta felcsattanni a hangját.
– Nincsenek itt!
– H-hogyan? – lepődött meg Sasha. – De hát odakint vannak! Az előbb még… – Elhallgatott.
Mikasa és Armin összenéztek.
– Levi hadnagy megmondta, hogy ne hagyja el a házat – suttogta a fiú. – Ezt nem hiszem el! Eren… Miért?
– Nem számít, miért – rázta meg a fejét Mikasa. – Csak az számít, hogy minél előbb visszahozzuk.
– Hogy lehetett ennyire felelőtlen az a lány? – morgolódott Jean.
– Gyerünk! – indítványozta Armin, figyelmen kívül hagyja a mérgelődést. – Gyorsan, mielőtt elkésünk!

** * **

Selma Dok félredobta a véres kést. Marlowe térdre borult, miközben figyelte, mint gyógyul be pillanatok alatt az asszony sérülése.
– K-kérem… – nyöszörögte. – K-kérem, kegyelmezzen! Bármit megteszek… Bármit!
– Igazán? Ezt öröm hallani, Marlowe Sand – búgta.
Hitch lehunyta a szemét.
Kérlek, Selma… Adj neki kegyelmet.

** * **

A ház üres volt, mire odaértek, de egyértelműen laktak benne. Hogy Kreusa Dok tényleg itt élt, abban nem lehettek biztosak, azonban minden jel arra utalt, hogy nem tévedtek. Eren megbabonázva simított végig az asztalon, ujja hegye tiszta maradt.
– És most mit akarsz csinálni? – kérdezte Nifa idegesen. – Kreusa nincs itt.
– Várni fogok – döntötte el Eren. – Addig várok, amíg vissza nem jön. Előbb vagy utóbb vissza kell térnie, nem igaz?
Nifa bólintott.
– Remélhetőleg.
Eren felsóhajtott. Lerogyott az egyik székre, arcát pedig a tenyerébe temette.
– Mit akartál mesélni a hadnagyról? – motyogta bele a kérdését. – Egy újabb szeletke a múltadból?
– Valami olyasmi – mormolta Nifa. – Még soha senkinek meséltem el.
– Akkor igazán megtisztelve érzem magam. Köszönöm, hogy megbízol bennem, Nifa.
– Kedvellek, Eren – vallotta be a lány őszintén. – Nagyon kedvellek. Örülök, hogy ott vagy a hadnagynak. Szüksége volt már valakire… Valakire, aki elég erős ahhoz, hogy a társa lehessen élete végéig.
Eren zavartan nevetett.
– Azért ne szaladjunk ennyire előre!
Nifa rávigyorgott.
– Sosem tudhatod, mit hoz a jövő!
– Ez igaz – komorodott el, ahogyan Shingashinára gondolt. Nifa megérintette a kezét.
– Fájdalmas a múltunk, Eren. Mindkettőnknek.
– Igen… Nem is tartalak szóval, minden figyelmem a tiéd.
– Levi hadnagynak köszönhetem az életemet – kezdett bele Nifa. – Mr. Leonhart hozott az Alvilágba, de a hadnagy nélkül aligha maradtam volna életben. Ő mindig ott volt nekem, mindig, valahányszor elbizonytalanodtam magamban, valahányszor segítségre volt szükségem. Egy nap azonban elváltam tőlük, emlékszel?
– Még azelőtt, hogy Farlan és Isabel meghaltak volna. Tőled szakadt el először.
– Igen – bólintott Nifa szomorúan. – Egy nap egy férfi érkezett az Alvilágba. Furcsán ismerősnek tűnt, pedig biztos voltam benne, hogy azelőtt még sosem találkoztunk. Vagy ha mégis, akkor nem emlékeztem rá. Egy másik férfival volt, az az ember volt akkoriban a Felderítő Egység parancsnoka. Azt hiszem, te is ismered őt. Keith Shadis.
– H-hogyan?! – kiáltott fel Eren döbbenten. – Keith Shadis?!
– A másik férfi pedig, akivel érkezett, orvos volt.
Eren szeme elkerekedett.
Nem! – lehelte. – Nem lehet, hogy…
– De – hajtotta le a fejét Nifa. – Az az ember, aki váratlanul meglátogatott, az apád volt, Eren, Grisha Jaeger. És Levi hadnagy… Levi hadnagy ismerte őt.
Eren lélegzete elakadt.
– Az apám…
– Igen – mondta Nifa gyorsan. – Az apád vitt el innen. Levi hadnagy nem bízott benne, az  apád viszont azt állította, hogy ismerte a szüleimet. Fogalmazzunk úgy, habozás nélkül vele tartottam. Keith Shadis parancsnok a szavát adta, hogy Jaeger doktor az igazat mondta. Az apád, Grisha… Ő azt mondta, itt az idő. Tizenhárom éves voltam.
– 845 – suttogta Eren. – 845-ben történt…
– Shingashina eleste előtt.
– Igen. Abban az évben, amikor Levi hadnagy mindenkit elvesztett. Isabelt, Farlant… és engem is.
– 845-ben történt… És apa… Apa vitt el.
A komor arcú lány – villant az elméjébe az emlék. A lány, aki letérdelt elé… Aki odaadta  neki Carla kulcsát… A lány… A lány Nifa volt!
– Én… nem értem, hogyan lehetséges mindez…
Nifa szomorúan elmosolyodott.
– Eren – szólt lágyan. – Kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzak, akkor mindent meg fogsz érteni… Vagy legalábbis érteni fogod, miért törődött velem az édesapád.
Eren lassan felemelte a fejét. Nifa szemében könnyek csillogtak.
– Ki vagy te? – kérdezte rekedten.
A lány hálásan nevetett.
– Nifa vagyok – mondta halkan, elcsukló hangon. – Nifa Arlert. – Eren szeme kitágult, ahogy megértette. – Lieselotte és Abraham Arlert elsőszülött, halottnak hitt gyermeke… – folytatta eközben Nifa. – Armin nővére vagyok… és a lány az álmaidból. Én voltam az, aki odaadta neked a kulcsot, jól emlékszem. Én… És a szüleid… a szüleid ismertek engem. Édesanyád a haláláig halottnak hitt, az apád viszont… Az apád rájött, hogy életben vagyok. Eren, kérlek… Látom rajtad, hogy egy szavamat sem hiszed… Eren…
– Ne érj hozzám! – rántotta el a karját tőle. – N-ne érj hozzám! – suttogta. – Most ne. Még ne.
– Ne haragudj, amiért nem mondtam el rögtön.
– Levi hadnagy is tudta? Mindvégig tudta?
– Azt nem, hogy Armin nővére vagyok. Csak annyit tudott, hogy az édesapáddal ismertük egymást.
– Tudta és nem mondta el? – Eren hangjából fájdalom csendült ki. – Ennyire kölyöknek tart? Azt hiszi, nem tudtam volna elviselni? És te… Neked mi a magyarázatod?
– Kérlek, Eren… Szerettem volna, ha előbb megbízol bennem.
– Hogy aztán eláruld a bizalmamat?! – süvöltötte. Elöntötte a harag, valahányszor a lány könnyáztatta arcára nézett.
A bejárati ajtó döngve tárult ki. Eren odakapta a fejét, és tekintete szinte azonnal találkozott Mikasáéval. Nifa meglepetten vonta fel a szemöldökét, mikor meglátta a lányt.
– Ez aztán a bizalmatlanság – suttogta mintegy magának. Mikasa válaszul kivonta a kardját.
– Tűnj Eren közeléből! – mordult rá, szeme parázslott a haragtól.
– Mikasa, előbb beszélgessünk, ne kapkodjuk el! – lehelte Armin idegesen; hirtelen bukkant fel a lány mögött. Armin nővére, Armin nővére, Armin nővére, zsongott Eren fülében Nifa hangja. Nifa Arlert. És ott voltak a hasonlóságok is, amiket Eren rögvest megállapított, amint először… mármint sokadszor, mégis először találkozott a lánnyal. Hogy lehettem ennyire ostoba? Lieselotte gyermeke sosem halt meg, csak eljátszották a halálát. Nifa… Nifa mindvégig átvert minket. Tudta arról a nőstényről, hogy az anyja… És Levi hadnagy? Ő vajon mennyit tudott? Azért védte ennyire, mert kiderített róla mindent? – Annie is azt mondta, hogy…
– A francokat Annie-ba, Armin! – csattant fel Mikasa. – Megoldom én a tanácsai nélkül!
Nifa erre összeszűkítette a szemét.
– Pedig én megfogadnám a helyedben Annie tanácsait. Talán nem mind ostobák, nem úgy, mint te.
Eren nyelt egyet.
– Mikasa, Armin… – próbálkozott; pillantása fogadott testvérére rebbent. Egyértelműen ő volt az, aki a legjobban kimutatta a haragját, őt kellett meggyőznie, hogy csillapodjon le, eressze le a kardját és tegye meg a lehetetlent, hallgassa végig Nifát. Nem számított, mi történt pontosan a múltban, akkor, amikor mindketten emlékeik birtokában voltak, Armin szerencsére még józanul gondolkodott: nem engedhették meg maguknak, hogy a hadnagy távollétében bármit is elkapkodjanak. Nem ölhették meg Nifát anélkül, hogy esélyt adtak volna neki a magyarázkodásra, Mikasát azonban nem érdekelte mindez. Eren mindig is tudta, miből fakad ez a túlzott oltalom, csak nem akart róla tudomást venni. Egyedül ők voltak egymásnak, s Mikasa az adósának tekintette magát. Bármeddig hajlandó lett volna elmenni, hogy megvédje őt, akár odáig is, hogy szó nélkül végezzen Nifával. – Mikasa… – szólította meg, hogy jobb belátásra bírja, a lány viszont rá sem hederített.
– Mikor akartad elmondani? – vicsorogta. – Az a Törpe mindenről tudott, igaz? Ezért is védelmezett téged mindig annyira!
– Mikasa, túlzásokba esel! – mondta Armin riadtan, mire Mikasa felmordult.
– Nem érdekel, Armin! Nifa mindvégig hazudott nekünk!
– Igazából nem hazudott, csak nem mondta el az igazat…
– Nem érdekel! Válaszolj, Nifa! Mondd el Erennek, ki vagy te valójában!
– Mikasa…
– Nem, Armin – rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrően. – Te elfogult vagy.
– De…
– Srácok – szakította félbe őket Eren. – Nifa az előbb mondta el, hogy Lieselotte és Abraham lánya!
Armin lélegzete elakadt, mintha most szembesült volna a ténnyel, hogy a saját nővérével áll szemtől szemben.
Nifa félrenézett, mikor észrevette, hogy figyeli.
– Te magad is láttad, Eren – mormolta Mikasa. – Te magad is láttad a sérüléseit. És látod azt is, hogy már csak egy halvány heg sem emlékeztet arra, hogy megsebesült, amikor behozta magával a többieket. Meggyógyult. Ilyen rövid idő alatt meggyógyult, Eren! Nyoma sincs rajta sérülésnek!
Nem Sashát nézte – döbbent rá Eren. – Nem Sasha sérülései keltették fel a figyelmét, hanem Nifáé. Hogy lehettem ennyire ostoba? Hogy nem vettem észre, hogy egyszerre érkeztek meg? Hogy nem raktam össze a képet? Hiszen Sasha elmondta, hogy Nifával távozott… Csak hamarabb indult vissza, így találta meg a többieket. Nifa… Nifa bizonyára utolérte őket!
– Szerintem elsőre is felfogta – húzta el a száját Nifa. Szeme hideg volt és fénylő, akár a téli égbolt. – Fáj a bizalmatlanságotok.
– Láttam – suttogta végül Eren. – Láttam, csak nem akartam elhinni.
Mikasa fújtatott.
– Hé, Eren – szólította meg végül a fiút ijesztően halkan, miközben kardját egyenesen Nifa torkának szegezte. – Itt az ideje, hogy megöljünk egy Intelligenst, nem gondolod?
– Hé…
– Intelligenst? – zavarodott össze Eren. – Mikasa…
– Ne mozdulj! – sziszegte Mikasa. Nifa elhúzta a száját.
– Nem kellene ennyire meggondolatlannak lenned, Mikasa. Végig kellene hallgatnod!
– Felesleges – legyintett a lány türelmetlenül. – Beszéltem Annie-val, már mindent tudok, Nifa! – hangsúlyozta dühösen. Nifa megemelte a szemöldökét.
– Ugyan mi mindent, drágám? – kérdezte gúnyosan. – Én erre nem vennék mérget.
– Mr. Leonhart vitt az Alvilágba! Nem volt ez véletlen, mi?
– Erről már tárgyaltunk, ez semmit nem jelent.
– Én láttam a sérüléseidet, Nifa, tudom, mi vagy, mind tudjuk.
– Azt, hogy óriássá tudok változni? – Nifa megrántotta a vállát. – Ugyan már, mit problémázol ezen?
Eren köhögve kapkodott levegőért.
– Ez lehetetlen!
– Mást is tudok – zihálta Mikasa, figyelmen kívül hagyva Eren döbbentét.
– Ne kertelj, kedvesem! – Nifa gúnyosan nevetett. – Kíváncsi vagyok, mi minden jár a szép kis fejedben.
– Mikasa… Nem lehetünk benne biztosak, hogy tényleg Intelligens…
– Te maradj ki ebből, Armin! – mordult rá a fiúra. – Gyerünk, Nifa!
– Gyerünk, Nifa, gyerünk! – gúnyolódott a lány. – Inkább magadnak mondogasd ezt, édesem! Te vagy az, aki per pillanat is hezitálsz! Nem mered meglépni az utolsó lépést? Mire vársz, picinyem? Hogy kimutassam a fogam fehérét? Arra napnyugtáig is várhatsz, mert akkor sem fog bekövetkezni! Nem hagyod, hogy elmondjam, amit akarok, muszáj sértegetned, vádaskodnod! Intelligens? Én? Hol a bizonyítékod? Fogalmad sincs, hogy…
Mikasa nem habozott többé. Talán éppen egyetlen esélyt kapott csupán az élettől, nem engedhette meg magának, hogy ne ragadja meg azt és emiatt elveszítse Erent. Nem érdekelte, mennyire cselekszik helyesen és mennyire nem, csak az lüktetett az elméjében, hogy meg kell védenie mindazt, ami a családjából maradt. Nem hagyhatta, hogy tönkretegyék az életét még egyszer. Furcsamód Jeanra gondolt, mielőtt cselekedett volna. Maga sem értette, miért jutott eszébe a fiú, de valahogy beférkőzött a gondolatai közé. „Ne tedd!”, ezt üzente volna neki a fiú, ha találkozott volna a tekintetük, ám Mikasa makacsul visszautasította, hogy ez megtörténjék. Meg kellett tennie, nem adhatott rá lehetőséget, hogy elbizonytalanítsák. Fülében csengett Krista velőtrázó sikolya, amikor Nifa óvatosan feljebb moccantotta a kezét, közeledve a szájához, ő pedig hirtelen előrevetette magát, és egyetlen mozdulattal levágta a lány bal karját.
Nifa felsikoltott. Szeme kidülledt, lélegzete elakadt, amikor az éles fájdalom végigsöpört a testén; kétrét görnyedt, majd hangosan felzihált. Ujjai a csonkra simultak, arcán szárnyát tárta a megrökönyödés, a vér pedig… a vér mindenütt ott volt. Krista felzokogott, és gyakorlatilag Ymir karjaiba vetette magát. Sasha vele ellentétben egy hangot sem hallatott, kezét viszont a szájára szorítva igyekezett visszafojtani feltörő hányingerét, míg Connie, aki hamuszürke arccal állt mellette, ösztönösen a hátát dörzsölve próbálta megnyugtatni. Bertolt és Reiner döbbenten néztek össze, Jean pedig… Jean legalább annyira megrökönyödött, mint Nifa.
Eren megbotlott a saját lábában; a földre zuhant. A fülében érezte a pulzusát, a szíve ijesztő ütemben kalapált a mellkasában. A rémület összerántotta a torkát, és amikor Mikasa zihálva felegyenesedett, még mindig nem eresztve vértől csöpögő kardját, készen állva egy újabb támadásra, annyi ereje sem maradt, hogy ráüvöltsön. Sashához hasonlóan mintha egy örökkévalóságra elhalt volna a hangja.
– Nifa… – lehelte végül, mire a lány felé kapta a fejét. Lassan a térdére ereszkedett, úgy szorongatta tovább a karja csonkját; fájdalmában összeszorította a fogát.
– E-ezt… e-ezt nem kellett volna… – sziszegte dühösen Mikasának. – Nagy hibát követtél el, Ackerman. Nagyon… nagy… hibát.
– Igazán? – Mikasa felrántotta a szemöldökét. – Mit vagy úgy oda? Úgyis visszanő – mondta közönyösen, megvonva a vállát.
Valóban, észlelte Eren, a lány karja máris nekikezdett a regenerálódásnak.
Nifa nyelt egyet.
– Ez igaz – suttogta; szája széle halvány mosolyra kunkorodott. – Te… Ostoba… Fogalmad sincs, kivel állsz szemben…
– Egy újabb Nőstény Óriással – felelte Mikasa kimérten. – Ennyi az egész. Most pedig maradj szépen nyugton, amíg ártalmatlanná nem teszlek. Nézz magadra! Jobb, ha nem ficánkolsz sokat!
– Ostoba lány… – nyöszörögte Nifa. – H-ha Levi h-hadnagy visszatér…!
Mikasa felhorkant.
– Ne is emlegesd előttem azt a Törpét! Egy követ fújt veled!
– T-te meghibbantál! – zihálta a lány. – F-fogalmad sincs semmiről… Nagy hibát… Hibát hibára… Ackerman…
– Aligha. – Mikasa felszegte a fejét, majd a magasba emelte a kardját. Nifa a fájdalom ellenére ez alkalommal azonnal cselekedett. Döbbenet csillant meg halványan Mikasa szemében, ahogyan ráeszmélt hibájára: a karját vágta le, ahelyett, hogy azonnal a nyakszirtjét támadta volna, Nifa pedig nem volt rest kihasználni az előnyét. Még élt, még lélegzett, így hát készen állt arra, hogy megvívja harcát a barátai ellen. A saját szájába harapott bele, s abban a percben, hogy ez megtörtént, aranysárga fény vakított el mindent, a robbanás pedig mindannyiukat a levegőbe repítette…

Megjegyzések:
*Azoknak, akik elfelejtették Ellie-t és a testvérét, az anime 22. epizódjában szerepeltek, miután Erenék visszaérkeztek az ötvenhetedik falakon túli expedícióról Karanes körzetébe. Erent saját magára, no meg persze Mikasára emlékeztették. :) (Igen, a fiútestvérnek én adtam a Tommy nevet. Mindenféleképpen el akartam nevezni, úgy gondoltam, ez illik hozzá.)
Egyéb megjegyzés:

Sajnos nem sikerült betartanom, amit ígértem, tényleg nagyon elhúzódott a betegségem… De cserébe viszont hosszabb fejezet érkezett a szokásosnál, remélem, örültök neki! ^^ Igen… Hosszú a fejezet, de Levi hadnagy keveset szerepel… Az én szívem is vérzik, nemcsak a tiétek, a következőben viszont kárpótollak majd titeket! ;) Kellett egy ilyen rész is, hogy még jobban megkuszáljam a szálakat. Lassan magyarázom, kivel mi van… Addig is türelem, türelem! ^^ A véleményeiteket pedig nagyon szívesen fogadom! ^^