A Falakon Túli Fiú [Eremin] – 14. felvonás (90+ manga spoiler)

 

14. felvonás

 

„amelyben lelépnek egy ösvényről”

 

A királyi palotát üresen találták, a királyi család tagjai, beleértve Historia Reisst, elmenekültek. Csupán romok vártak rájuk, emlékek, amelyek fölidézték Erenben az első és az utolsó pillanatot, amelyet a trónteremben tölthetett, mielőtt Galliard előtört volna a mélyből. Ez sok mindent jelentett egyszerre, Eren mégsem tudta, hogy melyikre gondoljon előbb. Nyugtalan érzés lett rajta úrrá, ahogy az elhagyatott épület folyosóit járta. Ennyi lett volna? Paradis királynője felmenőjéhez hű maradván, egyszerűen elmenekült az esküje miatt?

– Nem tetszik ez nekem – morogta Galliard. – Minden annyira csendes. Szinte már túl csendes.

– Igen… – Eren a torkában érezte a szívét. – Tudta, hogy el fogok jönni hozzá. Látta… A Koordinátor ereje felülmúlja valamennyi óriás képességét, de van, amiben hasonlít a többire. Az emlékek… A múlt és a jövő emlékei, erre valamennyi óriás-hordozó képes. – Armin felé sandított, aki a közvetlen közelében maradt, amint beléptek a Reiss család rezidenciájára, mintha a puszta testével kívánta volna őt védelmezni… Vajon mit mutatott számára Bertolt? Eren sokszor gondolkodott ezen a kérdésen. Vajon mit láthatott Historia? Milyen emlékei lehettek a Nőstény Óriásnak?

Armin megcirógatta az alkarján a bőrét, aztán fogást talált rajta – nem túl erősen, de azért határozottan –, és amikor megállt, őt is megtorpanásra késztetve, finoman maga felé fordította, hogy az arcát tanulmányozza. Olvasni szeretett volna belőle, ébredt rá magában Eren, ismerni a gondolatait, miközben felcsúsztatta tenyerét a karján. Komótos mozdulatnak tetszett, mintha semmi és senki sem sürgette volna; ujjai ugyanabban a lassú tempóban megállapodtak Eren kiugró arccsontján, szétnyitva őket, legyezőként terültek szét Eren forró bőrén. A pillanat, ahogy egymás szemébe néztek, vitathatatlanul az övéké volt a romos palotában, az emlékek és az érzések fogságában. Egyetlen kósza pillanat, mely olybá’ tűnt, mintha maga lett volna az örökkévalóság, pusztán ennyit engedhettek meg maguknak a közelgő káosz percének töredékében.

Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Ezt kérdezte a tekintetével. Ajka lassan mozgott, szavakat formált, amelyek azonban sosem hagyták el a torkát.

Eren elmosolyodott. Ez nem arról szólt, hogy akarja vagy sem – ha választhatott volna, soha többé nem tért volna vissza a királyi palotába. Nyugtalanító érzés lett rajta úrrá – a csend, ahogy Galliard is fogalmazott, az volt az, ami aggodalmat szült; a tudat, hogy Frieda tényleg csak azt a pillanatot várta, hogy egyre közelebb kerüljön hozzá. Azt várta, mikor csaphat le rá, Eren pedig egyáltalán nem vágyott erre a találkozásra.

– Itt van valahol – hallotta a hangját; rekedtes suttogás formájában szólt, mégis visszhangot vert a kihalt folyosón. A falak, gondolta, a falak hallják. Itt van. A jelenléte áthatja ezt a palotát. Mindenhol érzem őt. Itt van. Elszorult a torka, s ahogy az arcára szorította Armin kezét, érezte a tenyere alatt a fiún végigfutkosó remegést.

– Csodálatos! – morgott fel Galliard. – Akkor miért nem mutatkozik? Miféle házigazda az ilyen?

– Szerintem addig járunk a legjobb, amíg nem akar minket üdvözölni – dörmögte Reiner.

– Mintha félnék a saját nővéremtől! – húzta fel az orrát Florian. – Attól, hogy ő birtokolja az Alapító Óriást…

– Ó, hogy fognád már be – morogta Pieck. – Senki nem kíváncsi rád.

A hercegnő sértetten nézett rá, de legalább valóban elhallgatott.

Eren felsóhajtott, majd az ajkába harapott.

– Legyetek résen! – hangzott az utasítás Armintól. – Nem szeretnénk, hogy meglepjenek minket. – Szorosabban markolta Eren kezét, s Eren is akaratlanul visszaszorított. Nem lesz semmi baj, a lelkük mélyén mindketten ugyanezt hajtogatták, ám ahogy talpig felfegyverkezve előrevonultak a kihalt folyosón a nyomasztó csendben, Eren erősen megkérdőjelezte. Frieda nem csupán tudta, hogy el fognak jönni érte; úgy tűnt, megkísérelt egy lépéssel előrébb járni, mint ők… Elnézve az ürességtől tátongó palotát, sikerrel járhatott.

Eren elvicsorodott.

Lassan fordította a fejét a bátyja felé. Zeke mély hallgatásba burkolózott, amióta elérték Frieda rezidenciáját, Levi hadnagy mellette mogorván, sötét elégedetlenséggel az arcán sétált. Hosszú ideig tartott a kettőjük beszéde, miután Zeke kiszakította magát a Bestia testéből, és Levi hagyta szóhoz jutni, és már nem akarta többé megölni, amit Eren nem hallgatott végig; a felénél visszavonult Arminhoz, nekidőlt a szőke fiú vállának, majd lehunyta a szemét. Pihenni próbált, s Armin lágyan simogatta a karját. Nagyjából fél óra elteltével Levi már nem szegezett kardot Zeke torkának, de még mindig barátságtalanul szemlélte. Egy újabb fél órát követően Zeke bejelentette, hogy mehetnek, és hogy minden értékes perc számít. Eren kommentjét, miszerint miatta vesztegették az időt eddig is, jó szokásához híven teljesen figyelmen kívül hagyta.

– Frieda nem ostoba – törte meg most a csendet kivételesen, mikor elcsípte Eren ellenséges tekintetét. Szinte már kelletlenül szólalt meg, hangjára Levi enyhén összerezzent. – Légy vele nagyon óvatos, kisöcsém. – Ezt már a testvér mondta, az a férfi, aki Eren életében mindvégig támaszt nyújtott; akire mindig, minden körülmények között számíthatott.

Bízom benned – vallotta meg neki némán. Te is bízol énbennem, igaz?

Zeke rámosolygott – atyai mosoly volt, szép, széles, kifejező. Eren épp úgy erőt merített belőle, mint Armin kézszorításából. Mint abból, hogy egyetlen barátja sem hagyta magára.

A folyosó sötétbe borult, a végében álló árnyék hófehér ruhája azonban messziből látszott már. A néma csendet halk hang törte meg – csöpp, csöpp, csöpp, a földre hulló apró vércseppek jellegzetes dallama.

Eren megtorpant.

Vér – gondolta. Hát persze!

Az árnyék nem mozdult a helyéről, kézfején harapásnyom látszódott; szeme alá mély barázdát vont a kimerültség. Ő volt az, a királynő. Frieda Reiss, a falak uralkodója. Az Alapító Óriás erejének hordozója.

Kertelés nélkül mondta ki, ami a fejében járt:

– Tudtam, hogy fel fogod fedni magad.

Frieda felvonta a szemöldökét; halvány mosoly bújt meg a szája szegletében.

– Tudtam, hogy el fogsz jönni, Eren Jaeger… Csak azt nem hittem, hogy efféle változatos társaságban – siklott a tekintete Zeke-re. Még jobban megemelte a szemöldökét, súlyát pedig lassan jobb lábára helyezve, kicsit előredőlt, mintha Zeke ellen kívánna vonulni… és mindez bámulatos következményekkel párosult. Mire Eren mozdult, hogy ha kell, a testével védje a bátyját, Levi már elállta az útjukat, kardja hegye egyenesen Friedára szegeződött.

– Ne mozduljon, királynő, különben nem sokáig fog uralkodni Paradis szigetén. – Hangjából fenyegető él csendült ki, csupán ez az egy árulkodott a benne dúló indulatokról. Eren alaposan meglepődött rajta, mindeddig szinte már-már érdektelennek tetszett, aki csak azért tartott velük, mert Zeke végül… mondott valamit, amivel meggyőzte. Úgy tűnt, még mindig nem ismerte ki a legendás szörnyetegek egyikét, Levi Ackermant.

Frieda arca megrándult.

– Nos, tekintve, hogy az uralkodói családot véditek… – ám nem szánta sértett megjegyzésnek, sokkal inkább hangzott elgondolkodó hümmögésnek. – Persze, te már egy másik uralkodót választottál magadnak, Levi – pillantott Zeke-re. Eren egy kicsit úgy látta, mintha Zeke jobban is érdekelte volna, mint ő, de erre nem mert volna megesküdni.

– Kedves rokon, semmi szükség az ellenségeskedésre – mosolygott Zeke. – Végtére is, egy család vagyunk, nem igaz? Az iménti megjegyzéssel te magad világítottál rá.

– Egy család… – Frieda szája keserű mosolyra húzódott. A pillantása végül megállapodott Florian alakján, hosszan tanulmányozta kishúga arcát. – Azok lennénk… ezért is vagytok itt, igaz? Hiszen… a családunkban mindig is így mentek a dolgok, egyikről a másikra, mindig csak tizenhárom esztendőre. – Örvénylő lilába fordult a tekintete, Eren egy pillanatra ösztönösen hátrahőkölt tőle, így a teste nekiütődött Galliard mellkasának.

– Bocs – suttogta, Galliardnak viszont a szeme sem rebbent.

– Azért jöttél, hogy megölj? – kérdezte a királynő. A kérdést a húgának intézte; a sötét hajú lány elégedetten mosolygott, miközben valami hosszúkás tárgyat – talán egy kést – a mellkasához szorított.

– Pontosan, nővérem. Tudom, hogy te az erőt Erennek szántad, de ő nem akarja megtenni… Nem képes rá – sandított szánakozva a fiúra. – Én viszont igen – lépett előre. – Én megteszem. Akarom azt az erőt. Vágyom rá.

– Az erőt a királyi család kezében kell tartani… – Frieda tenyerén mély seb húzódott, lassan csöpögött belőle a vér. – De én neked ajánlottam fel – szegezte a tekintetét Erenre. – De te elutasítottál. Miért?

– Mert szabadságra vágyom – felelte Eren –, és hiszem, hogy nincs szükségem erre az ördögi erőre, hogy elérjem a célomat. Csak annyit kell tennem, hogy haladjak előre… a szabadság felé vezető úton. – Arminra mosolygott, a szőke fiú ujjai puha köröket rajzolt a csuklójára. Itt vagyok. Veled vagyok. Nincs semmi baj. Ketten együtt megoldjuk.

– Ez a végső szavad? – kérdezte tőle a királynő; ridegség ülte meg a vonásait, élesen csattant a hangja.

Eren büszkén húzta ki magát.

– Igen. Ez a végső szavam.

– Igazán kár… – Frieda lehunyta a szemét. Amikor felnyitotta, vibrált a lila örvény a sajátja színével. – Sokra vihetted volna… Eren Jaeger. – Azzal felragyogtak az aranysárga szikrák.

– MINDENKI HÁTRA! – süvöltötte Reiner. – MAJD ÉN!

Valaki megragadta Eren csuklóját – Armin, te vagy az? Armin? Még mindig te fogsz?

– EREN! – bömbölte Galliard, aztán rántást érzett, testek ütközését egymásnak, fájdalmat a saját testében, amely hosszan lüktetve terjedt szét…

A folyosót vakító, sárga fény, akár a folyékony arany, töltötte be széles ívben.

Kőkemény, páncélos test – ez volt az első, ami Erenben tudatosult; a fejük fölött megremegett a mennyezet, súlyos kődarabok zuhantak alá, majd csapódtak bele a vastag, kemény páncélba. Az átváltozás ereje akkorának bizonyult, hogy amikor féloldalt vetődött, nem is tudatosult benne, hogy mi történik; Galliard görcsös erővel markolta a csuklóját, miután Armin szó szerint a karjába lökte.

Borzasztó csattanás – üvegszilánkok.

Az ablak. Zuhanás.

Hideg szél az arcán.

Eren felzihált.

Karok fonódtak köré – sosem akarták elereszteni –; Armin szorította le a földre, miközben Reiner odafent, a palota romjai között immáron átváltozva védelmezte őket, arcával Frieda felé fordulva. A mennyezetből alázúduló kődarabokat mind felfogta a testével, Armin pedig… Eren úgy sejtette, ösztönből védte őt, mikor Galliard felé penderítette; nem gondolkodott, vagy éppenséggel mindent kellő alapossággal átgondolt, hogy meghozza az egyetlen logikus megoldást.

A mélybe vetették magukat – ki-ki melyik ablakhoz volt közelebb.

Galliard a levegőben változott át, hogy tompítsa az esésüket. A fények elnyelték az alakjukat, s ahogy alázuhantak, Eren semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy az irányítás valahogy kicsúszott a kezükből, és talán maga Frieda sem tudja, hogy mit akar. Hogy mit akar az a Frieda, akit az ideológia irányít, és mit akar az a Frieda, aki szabadnak született.

– Jól vagyok! – nyögte, csodával határos módon szűnni tetszett a testében zsibongó fájdalom. – Tényleg jól vagyok! – Csengett a füle a robbanás erejétől, kicsit talán szédült, és mintha erős hányingert is érzett volna, ahogy megpróbált megmozdulni Galliard hatalmas óriásán, tenyere megcsúszott a fiú kemény bőrén. Valaki az ujjai után kapott, a hangja utolérte a fülét, eggyé vált a csengéssel. Eren? Eren! Armin volt az, a nevét kiáltotta.

– Az Ördögbe is, Reiner! – vicsorogta Pieck, miközben talpra kecmergett. Dühödten porolta a ruháját. – Már megint hősködnöd kell, aztán most nézd meg, tiszta mocsok lettem miattad! – aztán hirtelen összeráncolta a homlokát. – Hol van a hercegnő? – kapta fel a fejét.

Galliard megmozdult alattuk.

Florian nem ugrott ki.

– Istenem! – szisszent fel Pieck. – Gondoljátok, hogy…

– A jelenlétében két óriás is átváltozott – szólalt meg Levi morogva. – Hacsak nem létezett még egy óriás, akiről elfelejtettek mesélni, akkor nem valószínű, hogy életben maradt szerencsétlen lány. Azonnal szörnyethalt.

Eren még mindig szédült, ahogy felegyenesedett. Ha nem támaszkodott volna Arminnak, biztosra vette, hogy visszazuhant volna a földre, mert nem bírta volna a térde. Így is egész testében remegett, és a fiú szinte teljes súlyából tartotta.

Hacsak nem létezett még egy óriás…

Ahogy Arminra nézett, ugyanazt a pánikot látta a szemében, mint amit a sajátjában érzett.

Létezett még egy óriás – a Háború Pörölye, immáron Historia hercegnő testében –, aki viszont messze volt tőlük…

De nemcsak a kilenc óriás ereje létezett.

– Armin… – Ziháló hang tört fel belőle, fájdalmas hörgésre emlékeztetett. Odafent, a káosz közepette egy valamire kristálytisztán emlékezett: a túl sok fényre. A túl sokszor felvillanó aranysárga fényre. Egy volt Frieda, kettő volt Reiner… de a harmadik? – Szerinted elképzelhető, hogy…

– Az az ostoba lány! – nyögött fel Armin elkínzottan. – Nem tehette…!

– Ti meg miről beszéltek? – ráncolta a homlokát Zeke. – Mit csinált a hercegnő?

– A fecskendő! – nyögte Eren. – Láttam nála egy fecskendőt! – Nem kés volt az, mint ahogy azt elsőnek gondolta. Ha jobban visszagondolt, az éle vékonynak tetszett, olyan vékony, akár egy tű… Mert az is volt: egy injekciós tű.

Odafent egy óriás bődült el, mégpedig fájdalmában.

Eren felismerte Frieda hangját. Az emelet teljesen megsemmisült, s egy pillanattal később a királyi palota is, mert két hatalmas test robbant ki a falából, majd folytatta tovább a dulakodást. Eszelős villogás, levegőben kígyózó, ébenfekete hajkorona – egy széles, ám vicsorgó mosoly, amely egyenesen Eren elevenjébe hatolt. Látott ő már korábban ehhez hasonlót, mégpedig azon a napon, amikor minden elkezdődött. Azon a napon, egy örökkévalósággal korábban, Shiganshina szívében, amikor az édesanyját felfalták.

– REINER! – Florian eszét vesztett óriása rávetette magát a Páncélos Óriásra, de nem tudott mit kezdeni az annak bőrét borító keménységével. Bár ez nyugalomra adott okot, inkább csak feltüzelte Erent. Még azelőtt, hogy Armin visszafoghatta volna magát, előrevetette, és Galliard után iramodott, aki Marcangoló alakjában, szinte már macskás szökkenésekkel egy szempillantás alatt utolérte a tajtékzó Floriant.

Az aranysárga fények ismét felragyogtak – Eren eggyé vált az óriásával, és amikor az ugrása következtében, a magasból a földre zuhant, immáron óriásként, a bömbölése hosszasan visszhangzott, egyértelműen felhívta magára Florian figyelmét. A palota felől füst és korom csapott a levegőbe, az Alapító Óriás büszkén, lassú tempóban közeledett feléjük; örvénylő, lila szemében mély vágy lapult, hogy küzdjön, ugyanakkor arra is, hogy az erejét átadja.

Eren ökölbe szorította a kezét, a hercegnő óriásának arcába csapott vele. Érezte a vállát karmoló manőverfelszerelés kampóját, tudta, hogy barátai így találtak kapaszkodót, hogy a levegőben harcoljanak, mégis bosszantotta a tudat, hogy nem maradtak a helyükön.

Ha valami bajuk esik… – Megőrült az aggodalomtól!

De nem feledkezett meg arról sem, hogy mit kell tennie. Mintha visszatért volna az óceán túlsó oldalára, ahol négy éven át lázas csata folyt, vissza a harcmezőre, ahol egymás oldalán küzdöttek a legjobb barátaival. Ahogy Galliard és Pieck kiismerték, úgy ismerte ő is őket. A technikájukat. A gondolataikat.

Galliard hátulról Florian nyakszirtjére vetette magát; azt fontolgatta magában, hogy egymaga fogja megsemmisíteni a várost fenyegető eszelős óriást, amelynek így, hogy Frieda is óriásalakjában küzdött, esélye sem maradt, hogy átörökölje a Koordinátor erejét. Eren dolga volt, hogy elterelje Florian figyelmét, Reinernak pedig, hogy közbeavatkozzon, amikor Florian öntudatlanul is veszélyes vizekre evezett.

A királyi vérű óriások esetében bármire lehetett számítani. Ahogy Zeke gerincvelői folyadéka különlegesnek bizonyult a kilenc óriás egyikének hordozójaként, ahogy Dina Jaeger képes volt rá, hogy rájuk találjon Shiganshinában, úgy Eren semmi jóra nem számított Floriant illetően sem. Jobb volt félni a lánytól, mint teljesen megbízni benne. Paradis következő királynője… valóban Historia lett volna, ahogy azt Frieda megjósolta? Elbukták volna…?

Eren elkeseredetten bömbölt, feje fölött kilőtt a manőverfelszerelés, a suhanó, apró alakokat Pieck hangos kurjantása biztatta. Kihagyott a szíve, ahogy észrevette, hogy az egyikük Armin volt az. A Kolosszális lomha mozgásának és hatalmas testének nem sok hasznát vették volna most, így emberi alakjában kapcsolódott be a küzdelembe.

Gyors, könnyű csatának tűnt, ám Florian minduntalan Friedára kívánt rontani. Az Alapító lassan térdre ereszkedett, haja lobogott, pofáját hatalmasra tátotta…

– A KURVA ÉLETBE! – ordította Levi. – ÜVÖLTENI FOG! – mire Eren jeges rémületet érzett szétáradni a testében.

ÁLLÍTSÁTOK MEG! – süvöltötte magában némán, míg óriása szájából irtózatos bömbölés zengte be a királyi birtokot. Levi megpördült a levegőben, változtatott kardja fogásán, és ahogy elképesztő gyorsassággal a királynő nyakszirtje felé vetette magát, felkészülve, hogy kivágja őt, az ellenkező oldalról Mikasa is ugyanígy tett.

– VÁRJATOK! – kiabálta Armin.

Észrevett volna valamit? Látott valamit?

Eren nem tudta megmondani, mert Florian vadul előrelépett, mire Galliard a vállába harapott. Elkerülte a lány nyakszirtjét – mégis az járt volna a fejében, hogy esetleg Florian…? Az utolsó, kétségbeejtő pillanatban… pontosan milyen szörnyű lépésre is szánták el magukat mindannyian? Erennel forgott a világ, és Frieda lustán odacsapott Levi és Mikasa felé, akik a karja mentén, vicsorogva addig bravúroztak, míg fel nem tudtak siklanak.

A penge lesújtott, majd apró darabokra tört az Alapító Óriás megkeményített nyakszirtjén.

Frieda tudta, hogy jönni fognak.

Tudta, milyen erővel fognak támadni.

Frieda felkészült.

– NEEEEEEEE!

Az üvöltése hangos volt, iszonytató, amilyen az Alapító ereje maga is, és Eren szerteszét ágazó fényeket látott, a föléjük boruló égbolton ezer csillag bámult le rájuk ragyogva, és egy pillanatra mintha megállt volna az idő, mert emberi alakjában a csizmája puha homokon taposott. A világ körülöttük megszűnt létezni, hogy helyét átadja a láthatatlan fonálnak, mely valamennyiüket összekötötte. S a fények táncában, közvetlen Frieda oldalán, apró, szőke alak állt, egy lány, aki szinte gyermek volt még, arca kifejezéstelen. Az ajka szavakat formált.

Eren… – Az egész nem tartott tovább egyetlen múló, mégis örökkévalóságnak tetsző pillanatig, aztán Frieda felüvöltött, az üvöltés ereje pedig végigsöpört mindenen és mindenkin… És Eren füle csengett, érezte, ahogy az óriását elhagyja az erő, ahogy emberi testéről lemállik a sok hús és csont, mindaz a forróság, amely addig körülölelte.

Érezte, hogy kampók martak a vállába.

Látta, hogy valaki előrelökte magát, az Alapító Óriás tátott szája felé vetette magát, nem törődve az üvöltés erejével, az ütemesen villogó fényekkel, amelyek megbénították a testeket, megállásra késztette azokat, akik támadni kívántak.

A lendület tette, semmi más – a józanész utolsó morzsája, ennyi maradt még talán, vagy ennyi sem, Eren nem tudta, de nem is akarta tudni. A Mennydörgés Lándzsája, mert Jean így nevezte, mikor Eren még Hizurúban megkérdezte tőle, hogy pontosan mire is használják, egyenesen Frieda torkába fúródott, a következő dárda pedig a hatalmasra tátott szájába. Apró alak kapaszkodott föl, majd támaszkodott meg a csillogó, véres fogsorban; szőke haja csillogott.

– Kérlek… Bocsáss meg, nővérem. – Azzal Historia meghúzta a zsinórt, s hátravetette magát. A robbanás elnyelte az alakját, Eren semmit sem látott belőle, csupán a manőverfelszerelés keltette ezüstös fényvillanást, ahogy Mikasa, miután félredobta törött pengéjét, a lány után ugrott, hogy idejében elkapja, mielőtt a halálába zuhan.

A sikoltás fájdalmasnak tetszett, az Alapító Óriás üvöltése fulladt kínsikolyba, aztán halt el, ahogy felrobbant a hatalmas test, és Frieda, a félig eszméletlen, félig a halál szélére sodródott királynő, Paradis sziget, s a Falak bukott királynője a robbanás tüzében, füstölögve még nem semmisült meg teljesen, de immáron a legyőzöttek közé tartozott.

– Azért tettem – zihálta Historia –, hogy megmentsem a nővéremet, mielőtt felemészti önmagát.

Igen, ez volt a legjobb kifejezés arra, hogy mi is történt: Friedában egyszerre dolgozott az átok, amelyet Ymir Fritznek köszönhettek, és egyszerre dolgozott az az ideológia is, amelyet a másik felmenője, Ymir leszármazottja, Karl Fritz kényszerített rá.

Később, amikor Eren már a törmelékek között, lassan vonszolta magát előre, azon tűnődött, vajon mi játszódhatott le Friedában, amikor megpróbált ellenállni Karl Fritz ideológiájának; amikor megpróbált önmaga lenni, tenni valamit, hogy véget vessen a háborúnak, tenni valamit, hogy elindítson egy másikat… Mert erről szólt, egy olyan végről, amelyről sokat álmodott, és amely esetében vakon hitte, hogy csak Eren viheti véghez. Vajon ki ültette el a bogarat a fejében? Ki ösztökélte, hogy erre az ösvényre lépjen?

Eren véresre harapta az ajkát, de nem akart belegondolni. Nem akart arra gondolni, hogy mit (kit) látott a fények táncában, hogy mi lehetett Zeke szörnyű terve, amiért nem avatkozott közbe… Hogy most, amikor az első csatát megvívták, miért is nem nyugtalankodott. Az erőt – állítása szerint – át kellett örökölni. Egy olyannak kellett ezt megtenni, aki nem tartozik a királyi családhoz.

De nem engedte, hogy Eren tegye.

Nem engedte az Alapító közelébe.

– Ne mozdulj! – parancsolta, majd halkan felszusszantott.

– Most már elárulod a tervedet? – kérdezte Eren fáradtan. – Florian halott. Frieda… félig halott. Historia… visszatért, de nem falhatja fel a saját nővérét. Te sem tehetsz semmit… és ezek szerint – nézett végig magán reszketve –, úgy tűnik, tényleg a bátyám vagy, mert nem akarod, hogy én tegyem meg. Akkor mit akarsz, bátyám? Mit terveztél mindvégig? Használhatatlanná kívánod tenni az Alapító erejét? Erről szólna ez az egész?

– Az erő nem maradhat az uralkodói család kezében – ismételte Zeke –, ugyanakkor csakis egy uralkodói család sarja által használható.

– Tehát? – vonta föl a szemöldökét. – Mit terveztél, Zeke?

Bátyja keserű mosolyra húzta az ajkát.

– Valami szörnyűséget… Azt hiszem.

– Szörnyűséget? Ezt meg hogy érted? – kérdezte élesen.

– Mondd, Eren… Te miért vagy?

– Azért, mert… – Azért, mert nincs választásom, gondolta. Végig kell járnom ezt az utat, hogy eljussak a szabadsághoz. Csak így lehetek szabad… Csak így lehetek majd egy nap Arminnal.

– Én meg akarom menteni a világot – nézett rá Zeke komolyan. – Mondd, testvér, te is megtennéd ezt?

– Megmenteni a világot? – Eren bosszúsan mordult fel. – A hatalmas fák erdejében még azt magyaráztad, hogy a világ megérett a pusztulásra! Nincs rá mód, hogy megmentsük! – Nincs, kivéve azt a tervet, amiről nem vagy hajlandó beszélni.

– Ne szívd úgy mellre! – Zeke lassan megrázta a fejét; elmosolyodott. – Megmenteni a világot… Azt hiszem, ezt nem tudom csak úgy félresöpörni. Megmenteni ezt a förtelmes világot… Megmenteni, ahogy Friedát is megmentettük önmagától. Azt hiszem, ezt akarom. De milyen áron, Eren? Ez itt a kérdés. Ezért a förtelmes, szánalmas világért, amely nem szolgál rá, hogy megmentsük, amelyet jobb lenne veszni hagyni… ezért fogunk küzdeni. – Élesen lélegzett, nehezen uralkodott magán. – Van egy tervem – vallotta meg suttogva. – Egy terv, amely szörnyűséges. Az az ár, amit majd meg kell fizetnünk érte, az lesz az, ami a legszörnyűbb. Ha tudnád, mi az… vajon megtennéd?

Ha tudnád, mi az… De éppen erről van szó, Zeke! – mordult fel magában. Nem mondasz semmit, így nem is tudok semmit! Hogy hozzak meg egy döntést, ha nem avatsz be?

Zeke…

– Ha nagyon muszáj, én megteszem… – Összerezzent, mikor meghallotta Galliard határozott hangját. Barátja előrelépett, a szájához emelte a kezét. Készen állt rá, hogy újra átváltozzon, s mindenki szeme láttára felfalja Paradis bukott királynőjét. Ez is a terv részét képezte, a legelső lépcsőt, amely a szabadság felé vezette őket.

– Galliard…! – Eren tisztán hallotta a rémületet a hangjából. – Ne…!

A fiú ráemelte a tekintetét, fáradtan csillogott a szeme.

– Én nem vagyok királyi vérű, Eren, én megtehetem.

– De… – Nem, nem, nem! Galliardot ne!

Armin a karjába vonta, hátulról simult a hátának, de ő még így is vadul reszketett. A félelem szülte iszonyat lázasan dolgozott a testében, kipréselte a levegőt a tüdejéből, égetni kezdte belülről a bensőjét, lassan felperzselni, megsemmisíteni teljesen.

Óráknak tűnő percek elteltével Zeke megtörte a fájó csendet, amelyet Galliard bejelentése keltett:

– Nem, Galliard – mondta végül. – És nem, te sem, Pieck – tette hozzá, mikor a lány szólásra emelkedett.

Eren megragadta a bátyja kezét.

– Elfelejtetted már, Zeke? – kérdezte sürgetően. – Elfelejtetted, mit mondtál nekem a hatalmas fák erdejében? Mi a saját oldalunkon állunk, nem más oldalán! Nem akarom, de megteszem, átöröklöm az Alapítót! Nem maradhat királyvérű kezében, de én nem vagyok az! Ha ezt kéred tőlem…

– De nem kérem tőled, kisöcsém – simogatta meg az arcát lágyan a férfi. – Sosem kérnék tőled ilyesmit. Azt hiszem, te már épp elég áldozatot hoztál. Épp elégszer döntöttem helyetted… és kértem tőled olyan dolgokat, amiket valójában sosem tettél volna meg. Azon a napon is, amikor erőszakkal Liberióba rángattalak…

– Megmondtam már! – csattant fel. – Spongyát rá! Nem érdekel! Csak kérlek… – Ne kínozz tovább, fejezte be magában fájdalmasan. Adj át egy kicsit a teherből, amit a válladon cipelsz! Ha ketten osztozunk rajta, akkor nem lesz semmi baj! Ketten, legyen szó bármilyen súlyról is, el tudjuk cipelni…

Jeges borzongás szaladt végig a gerince mentén, ahogy megpillantotta Zeke kezében az injekciós tűt. Honnan szerezte? Mikor szerezte? Ezernyi kérdés kezdett cikázni Eren fejében, ám tudta, hogy most egyikre sem fog választ kapni – mert Zeke kinyújtotta a fecskendőt tartó kezét, és az egyik zöld köpenyes alak, aki Historia hercegnővel érkezett, és csuklya mögé rejtőzött, remegő kézzel vette át tőle.

– Hogy az a jövő, amelyet elkerültél, soha ne következhessék be – mormolta Zeke. – Ezért választottalak téged. Hiszem, hogy egy olyan döntést hoztam, amit később nem fogok megbánni. – A lány tükörből, Eren valamiért erre emlékezett vissza. Aztán Arminra. Arra a napra, amikor a fiú elevenen égett, mégsem halt bele, mert felfalta Bertoltot. A lányra, aki a léghajó padlóján haldoklott… és aki végül örökre lehunyta a szemét

Emlékek tódultak az elméjébe, ahogy Zeke karját fogta, a karjába kapaszkodott, hogy megállítsa. Emlékek, amelyekre sosem emlékezhetett. A láthatatlan fonál sugallta volna őket? Vagy valami más mutatta meg?

Nem tudta, de nem is akarta megtudni – mert Sasha a bőrébe döfte az injekciós tűt, és Frieda, aki csak egy véres, füstölgő húscafat volt, felnyöszörgött és elmosolyodott, mikor az aranysárga fényből kilépő eszelős óriás megragadta a testét.

Mert ha egyszer lelépsz az ösvényről…

Többé nincs visszaút.

És ők most megtették.

Leléptek az ösvényről, amelyről mindannyian álmodtak.

---

Megjegyzés: A Szabadság Szárnyai mellett ez a másik nagy projektem, mindenképpen szeretném befejezni, hiszen ezt eredetileg úgy kezdtem feltölteni, hogy már befejezett volt… (Mindegy, béna vagyok. Azóta már nem három helyre mentem a dolgaimat.)

Folytatás írás alatt, szeretnék januárban frissítést hozni (aztán majd meglátjuk).

Nézzetek 4. évadot!^^

Részlet a következő felvonásból:

„– Mi a baj? – kérdezte tőle gyengéden. – A bátyád?

– Nem tudom. – Eren felnyögött, őszintén felelt. – Semmit sem tudok.

– Nem baj, ha nem tudod – súgta Armin. – Együtt majd kitaláljuk, kedvesem.

– Félek, Zeke valami őrültségre készül – vallotta meg.

Érezte Armin mosolyát.

– Zeke mindig valami őrültségre készül – nevetett.”

Egy-két hír :-)

 Sziasztok!

A 4. évad meghozta a kedvemet, hogy egy kicsit több életjelet hagyjak magam után a blogon.

Pár szót arról, hogy ez mit is jelent: a blog elsősorban az írásaim érdekében jött létre, és csak később döntöttem úgy, hogy megosztom a nagyvilággal a kezdetben igencsak siralmas mangafordításomat... (Aki esetleg most kezdené el, annak üzenem, hogy lesz ez jobb is... :D)

Tehát elsősorban itt várható fejlemény (de azért próbálkozom).

Ami az írásaimat illeti: először is átrendszereztem egy kicsit a Szösszeneteket, remélem, így most már könnyebben tudtok mazsolázgatni. Az elején adtam egy útmutatót, illetve feltüntetésre kerültek olyan kategóriák, mint pl. canon era, modern AU, lélektárs AU. Továbbá várható, hogy egy-két történet átmozgatásra kerül és külön kategóriát fog kapni, ilyen pl. A Falakon Túli Fiú (a szemfülesebbek biztosan kiszúrták már). :-)

Várhatóan elkezdem feltölteni, amiket eddig megírtam... és még nem publikáltam, mert tartogattam őket, hogy tudjak haladni, és ne kelljen sokat várni a frissítésre (hát ez nem jött össze, bocsi :D).

A Várható frissítéseknél megjelöltem, hogy mik lesznek most az elsődleges projektjeim. Vannak történetek, amik állnak már egy ideje (ez nem jelenti azt, hogy soha nem is lesznek befejezve), illetve vannak olyanok is, amikből már nincs sok hátra (pl. A Szabadság Szárnyai), ezeket szeretném befejezni.

Ami a mangafordítást illeti: jelenlegi információnk szerint 3 fejezet maradt hátra, tehát a manga, ha minden igaz, márciusban véget ér. (Ha ez tényleg így lesz, akkor nagyon kíváncsi leszek amúgy a végére... de ha mégsem, akkor pedig folytatom a fordítást.)

Az eddigi fordítással kapcsolatban megjegyezném, hogy elkezdtem javítgatni az eddigi fejezeteket (vélhetően hamarosan cserélem a linket a 93. fejezetnél, de majd lehet, hozok egy külön bejegyzést is ezzel kapcsolatban...), aztán majd meglátjuk, hogy lefordítom-e a többi fejezetet is. Szeretném, ha meglenne egy helyen – apropó, lelkes tisztító/szerkesztő kerestetik, azzal megpörgethetnénk egy kicsit folyamatot. :-)

(Kicsit sok minden összejött az elmúlt másfél évben... ezért is nem volt végül annyi időm, hogy komolyabban foglalkozzak vele.)

Ha bármilyen kérésed/kérdésed/óhajod-sóhajod stb van, írj nyugodtan ide, vagy dobj egy mailt a dettanetta[kukac]gmail[pont]com e-mail címre. ^^

A Szabadság Szárnyai – 13. felvonás [(Jean x Armin, Levi x Eren); 80+ manga spoiler!]

Szabadság Szárnyai

 

13. felvonás

 

Tartalom: Jean és Armin előtérben, mialatt Eren titokzatos üzeneteket/hívásokat kap.

Páros: Jean/Armin; mellékszálon/említés szintjén: Mikasa/Annie, Levi/Eren, Sasha/Connie

Megjegyzés: Végül teljesen más fordulatot vett ez a felvonás, mint amilyennek eredetileg akartam, de nem bántam meg.

Jó olvasást kívánok! ^^

---

 

– Szóval… – Armin már mind a tíz körmét lerágta, mire összeszedte a bátorságát, hogy előhozakodjon a Szabadság Szárnyaiban történtekkel. A maraton óta valóban randiztak Jeannal, ám akkor megállapodtak benne, hogy ezt a legnagyobb titokként kezelik, és még véletlenül sem kötik a barátaik orrára. Hogy pont Jean rúgja fel ezt a megállapodást, szürreális élménynek bizonyult! Tetejében pedig, hogy hangosan kimondta, hogy szerelmes belé… Hogy csak Armin van neki, hogy nem érdekli már senki más…

Armin gyomra görcsölt, a bőre égett. Kereste a hangját, kereste a megfelelő szavakat, ám nem sikerült. Elfúló hangon kérdezett, remegő gyomorral tette fel: – Szóval, szeretsz engem? – és nem nézett rá többé. A körmét bámulta, és a bőrkét tépkedte körülötte; a néma csend, ami a kérdését követte, egyenesen az őrületbe kergette.

Jean… – dobogott egyre hevesebben a szíve. Nem fogsz válaszolni? Akkor… az a helyzet szülte vallomás volt? Kényszerből, mert nem tudtad kikerülni a választ? Féltél, hogy Eren hogy fog reagálni? Hogy… Kéz simult a csuklójára, az ujjak körülölelték; az érintés gyengéd volt, simogató. Armin sokkoltan emelte fel a fejét.

– Jean? – kapkodott levegő után. – M-mi az?

– Mi az? – súgott vissza a fiú. – Te kezdted. Te kérdeztél, aztán meg… magadba fordultál.

– Én kérdeztem, igen, de te pedig nem válaszoltál.

– Válaszoltam. – Jean megsimogatta az alkarján levő érzékeny bőrt. – Csak te sosem figyelsz rám, mert addig kattog az agyad, amíg az összes tévképzetedet meg nem gyártottad. Válaszoltam – ismételte meg –, legalábbis – helyesbített bocsánatkérő mosollyal az ajkán –, mondhatjuk úgy is, hogy próbálkoztam vele. – És amikor Armin végre rákapta a tekintetét, előrehajolt, hogy összepréselje a szájukat.

A csók meglepő volt, nem éppen a legszenvedélyesebb, mégis elég mohó ahhoz, hogy Armin összeszorítsa a szemét, és beledőljön, teljesen átadja magát a pillanat hevének. Jean keze a dereka köré simult, majd lejjebb csúszott a csípőjére, szorította gyengéd erővel. És közben puhán és kutakodva csókolta, már nem félt annyira használni a nyelvét, és Armin sem hasonlóképpen, mikor sor került a viszonzásra.

– Hiszel nekem? – dünnyögte az ajkára gyengéden. – Az ilyesmi nem egyik napról a másikra történik. – Elhúzódott tőle, de csak annyira, hogy már ne csókolja, hanem inkább nekidöntse a homlokát. Egymáshoz értek, egymás szemébe bámultak döbbenetes közelségből. Armin szíve újabban megszokottá váló, gyors tempójában lüktetett, a fülében dobolt a vére. – Te már sokkal régebb óta szerettél, és mindig mellettem álltál. Egyszerűen hihetetlen vagy – mondta neki őszintén. – Fogalmam sincs, hogy voltál képes rá úgy mellettem állni maximálisan, hogy közben tudtál az érzéseimről Mikasa iránt. Szerelem lett volna? – tűnődött el. – Lehetséges, hogy csak egyfajta biztosság. Mikasa mindig is elérhetetlen volt. Egy biztos pont az életemben, aki esetében sosem érhet csalódás. Még ha nagyot is puffantam Annie miatt, a lelkem mélyén tudtam, hogy esélyem sem lett volna nála. A középiskolában is többször próbálkoztam, kivétel nélkül kikosarazott – forgatta meg a szemét, ahogy visszaemlékezett. Armin is halkan felkuncogott; Mikasa valóban nem kímélte Jeant az iskolai éveik során, és mind Jean vallomásai, mind Mikasa kikosarazásai számtalan vicces szituációt eredményeztek. Olyankor a leghangosabban Reiner, Connie és Sasha nevettek; Historia és Marco szörnyülködtek, Eren meg… Eren annyira értett a szerelemhez, mint Armin ahhoz, hogy testnevelési órán remekeljen, vagy akár csupán két kilométert anélkül fusson le, hogy ne szoruljon be a levegője. (Tehát semennyire.)

Régi szép idők voltak ezek, szívesen gondoltak vissza rájuk és emlegették fel. Lassan felnőttek, a maguk életét kezdték. Ki-ki külön utak felé kezdett sodródni, ám akadtak olyanok is, akiknek a kapcsolata átértékelődött.

Connie és Sasha, akik sosem hangoztatták, hogy odáig vannak egymásért, meg hogy már a középiskolában összejöttek, úgy tervezték, hogy összekötik az életüket, az osztályuk legundorítóbb szerelmespárjának megválasztott jegyespár – Hannah és Franz – pedig nemcsak a közelgő esküvőjükre készülődött lázasan; Hannah gyermeket várt, így az apró jövevény érkezésére is fel kellett készülniük. Mikasa és Annie végre összebútoroztak, Historia és Ymir már rég megtették, Marcónak barátnője lett, Bertolt hebegett-habogott valamit valakiről, akit interneten ismert meg, Reiner meg egy gyermekkori barátját emlegette fel, és a családját, akiket jó ideje nem láthatott.

Ahogy teltek a hónapok, majd már az évek, kezdtek révbe érni. És ami Erent illette… Arminnak volt egy olyan halvány sejtése, hogy nem sokáig fognak még együtt lakni. De ez így is volt rendjén. Felnőttek, a saját életüket kezdték, és nem maradhattak együtt az idők végezetéig.

Összerezzent, mikor Jean szája az övéjére simult.

– Látod? – ingatta a fejét, miután elhúzódott tőle. – Megint elgondolkodtál.

– Csak azon, amin mondtál! – védekezett egyből Armin. – És persze eszembe jutott a múlt is, meg az, hogy mennyit változtunk. Hogy ki merre fog továbbmenni, és hogy mi lesz velünk. Szerencsések vagyunk, amiért együtt maradtunk. Igaz, hogy nem mindenkivel az osztályból, de azért sokakkal tartjuk a kapcsolatot. Persze, ez változni fog a későbbiekben, de… egyelőre jó érzés.

– Csak ennyi? – Jean felvonta a szemöldökét. – A vallomásom nem is érdekel?

Armin elpirult.

– Dehogynem – fordította félre a fejét zavartan; halkan motyogta. – Én… nem várom tőled, hogy belém szeress, Jean. Nem követelem… Én nem akarlak…

– Rákényszeríteni? Nem Mikasát akarom pótolni veled, emiatt ne félj.

– Igen, de… – Biztos nem az vagyok? Tényleg komolyan gondoltad?

– Ne őrülj meg, Armin. Az előbb mondtam… – Ingerülten szusszantott fel. – Amit mondtam, azt nem azért mondtam, hogy megnyugtassalak vagy félrevezesselek. Az érzéseim Mikasa iránt mások, mint amit irántad érzek. És amikor Mikasát először megláttam… Ő egy nagyon gyönyörű nő – ismerte el –, nyilván, hogy felfigyeltem rá. Mások is így tettek. De ami téged illet…

– Ha most benyögöd, hogy nem a külsőmbe szerettél bele, pofán váglak.

– Mindenhogyan szeretlek – közölte vele Jean; a szája sarkában mosoly játszott. – Páratlan az elméd, de nem kell félned, nemcsak emiatt vagyok veled.

Armin erre elmosolyodott.

– Mindenhogyan? – csipkelődött finoman. – Pontosan mit szeretsz rajtam? – Könnyebben beszélt így, hogy Jeannak is megeredt a nyelve. A fiú szavaiból valamint a tekintetéből áradt az őszinteség. A válasz nem számított, az ilyesmit amúgy sem lehetett szavakba önteni. Armin nekidőlt, mosolygott, boldognak érezte magát.

– Mondd… – hallotta meg aztán Jean hangját. – Holnap mit csinálsz?

– Semmit. – Armin a homlokát ráncolta. – Nincsenek óráim – emlékeztette, mire Jean bólintott. – Miért kérdezed? Van valami… terved esetleg? – puhatolózott. Jean erre is bólintott. Elhúzódott tőle, zavartan dörgölte meg a tarkóját. Elvörösödött.

– Ha van kedved, átjöhetnél hozzánk – ajánlotta. – Meséltem rólad… anyának.

Armin szeme tágra nyílt.

– Ó.

Ő is zavarba jött.

Ó.

Nem mintha ezelőtt soha sem találkozott volna Jean édesanyjával, de sosem úgy. Kedves asszony volt, aki egész életében sokat dolgozott a fiáért, és akinek Jean volt a mindene. Szívesen látogatta vendégül a házában Jean barátait – még Erent is, akiről Armin biztosra vette, hogy Jean nem éppen a legszebbeket mesélte –, és örökké mosolygott, amikor azt látta, hogy jól szórakoztak a fiatalok.

Tehát most úgy fogok vele találkozni – nyelt egyet. Hirtelen a barátságos, nyugodt természetű asszony képe, aki viselkedésében cseppet sem hasonlított egy szem fiára, szertefoszlott, hogy a helyét átadja Armin legrosszabb rémálmának: egy félelmetes, egyetlen gyermekéért őrülten aggódó asszonnyá.

– Ha nem muszáj, nem kell jönnöd – mondta gyorsan Jean. – Ha úgy érzed, ez számodra kényelmetlen, vagy ha…

– Akarom – vágott a szavába. – Anyukád… Bírom anyukádat, Jean.

– Ő is téged – nyugtatta meg azonnal. – Marco után téged kedvel a legjobban

– Ez azért tényleg megnyugtató – mosolyodott el. – De csak Marco után, mi? – kérdezte incselkedve. – Mondjuk, teljesen érthető, ő egy olyan barát, akit minden szülő szívesen tudna a gyermeke mellett!

– Lehet, hogy egy idő után változni fog a sorrend – felelt halkan Jean. – Igazából anya világított rá, hogy mennyire kedvellek. Meséltem rólad… Mikasáról… Az érzéseimről. Egyszer csak leültetett, és azt mondta… Szóval… – Megvakarta a feje búbját, beharapta az ajkát. Armin végigkövette a tekintetével az aprócska mozdulatot.

– Bírom anyukádat, Jean – ismételte meg még egyszer. – Tényleg nagyon bírom.

– Mert segített az érzéseim tisztázásában?

– Naná! – mire Jean elnevette magát. A szájára hajolt, a szegletébe adott csókot, Armin pedig kuncogva simította össze az orrukat.

– Tehát akkor… átjössz holnap?

– Naná!

Jean tovább nevetett; vidáman és boldogan, amilyennek Armin is érezte magát.

– Jól van – mosolygott. – Jól van. Akkor holnap úgy délben érted jövök, és akkor… igen, az úgy jó lesz… – gondolta végig félhangosan. – Anya addigra kész lesz az ebéddel, délelőtt meg lesz időm takarítani. Bár ő már azóta készül, hogy beszéltünk róla, hogy áthívlak… Mármint hogy hivatalos lesz a dolog.

– Hivatalos a dolog? – pislogott nagyokat Armin. – Mármint… Ez az egész… – mutatott végig magukon. Válaszul Jean megcsókolta, és onnantól kezdve lassú és lusta csókolózással töltötték az idejüket. Randizgattak és gondolkodtak rajta, hogy hivatalossá tegyék, ezért semmi komolyabba nem mentek bele néhány nem túl ártatlan csókon kívül. Nem mintha Armin annyira gyakorlottnak mondhatta volna magát, Jeannak azonban mindezidáig meg sem fordult a fejében, hogy valaha is ránézzen egy másik fiúra, így nem akarta elijeszteni, sem elsiettetni a dolgokat.

Mindennek megvolt a maga ideje, így amikor Eren késő este betoppant, hogy hazazavarja Jeant, mert „Azért ez már mindennek a teteje, folyton itt lebzselsz, te lóarcú gyökér, és még csak a rezsibe sem szállsz be, egyszerűen megáll az ember esze!”, a kanapén összebújva találta őket. A tévében valami film ment, Jean nézte, mert Armint időközben elnyomta az álom, miközben a fejét a fiú ölében pihentette, és nem lehetett túl izgalmas sem, mert Jean is inkább Armin szőke tincseit cirógatta gyengéden, mikor Eren megjelent a nappaliban.

– Hogy nem sül le a bőr a képéről – morgolódott, miután kipenderítette a fiút. Armin integetett, majd rögvest a mobilját kezdte bújni. Eren beharapta az alsó ajkát; ingerült fejrázásba kezdett. Amióta valaki furcsa SMS-eket küldözgetett neki, majd rászokott arra, hogy hívogassa is, nem lehetett bírni vele. A helyzeten tovább rontott, hogy Levi is furcsán viselkedett. Többet kérdezősködött Eren családjáról, és valamiért nem szerette a gondolatát, hogyha Eren teljesen egyedül mászkált az utcán. Még egy elrablástól nem kellett tartania, erről őket Levi nagybátyja, Kenny is biztosította, ugyanakkor senki sem nyugodott meg teljesen.

– Talán fel kellene hívni a rendőrséget – tűnődött Marco félhangosan.

Három nappal azután, hogy Jean bemutatta Armint az édesanyjának – és az ebéd fantasztikusan sikerült, Mrs. Kirstein valóban a szívébe zárta őt elsőre –, jobb program híján, az órák után valamennyien a Szabadság Szárnyaiban ültek össze. Már-már a törzshelyükké vált, pedig eleinte mennyire ódzkodtak attól, hogy betegyék a lábukat.

Gyakorlatilag majdnem az összes szabad asztalt elfoglalták, így Levi nagylelkűen engedélyt adott rá, hogy összetolják őket, sőt Reiner addig alkudozott, amíg árengedményt is ki tudott csikarni belőle. Addigra Eren már mindenkinek beszámolt a történtekről. A mindenki alatt tényleg mindenkit érteni lehetett, Levi barátai is odaültek közéjük.

A teázó átmenetileg bezárt arra a rövid – éppenséggel nem is annyira rövid! – időre, amíg ott tanakodtak, hogy mit tegyenek.

A beszélgetés azzal indult, hogy Sasha és Connie hivatalosan is bejelentették, hogy össze fognak házasodni, utána meg azzal folytatódott, hogy Marco bemutatta a barátnőjét, Florian Reisst, aki csendes, szótlan lány volt, és láthatóan zavarban érezte magát a féltestvére társaságában. A végén Jean és Armin is felálltak, és pirulva, egymás szavába vágva a többiek tudtára adták, hogy… együtt vannak. Tényleg együtt. Armin egyszerűen még most sem akarta elhinni.

– Felejtsétek már el a rendőrséget, srácok! – horkant fel Mikasa. Ha tudta volna a nevét az illetőnek, aki Erent zaklatta, az már biztosan alulról szagolta volna az ibolyát, erre Armin mérget vett. – A múltkor sem voltak valami segítőkészek.

– Tehetségtelen barmok egytől egyig – dörmögte Reiner, dühösen fonva karba a kezét. – Nevetséges, hogy ilyen emberek védenek bennünket.

– Egy próbát megér – rántotta meg a vállát Jean. – Ha akarjátok, tárcsázom őket.

– Nem akarjuk – dünnyögte Eren, de addigra Jean már beütötte a számot. Félrevonult, hogy beszéljen, és láthatóan a homlokát ráncolta a vonal túlsó végén levő alak minden egyes mondatára. Mikor visszatért, úgy tűnt, végleg feladta.

– Kifogtam Freunderberget vagy kit – vakarta meg a tarkóját. – A múltkori szerencsétlent.

– Áh, a nagyon lelkes újonc – vigyorodott el Reiner. – Segítőkész, mint mindig, mi?

– Túl lelkes. – Jean nagyot sóhajtott. – A kollegája, Hitch megpróbálta elvenni tőle a telefont, hogy majd ő beszéljen velem, végül összevesztek rajta, én meg letettem. Nem hinném, hogy hajlandóak lesznek valaha is komolyan venni.

– Szégyen, hogy ennyire nem lehet rájuk számítani – hajtotta le a fejét Historia. – Most mit csináljunk? Nem hagyhatjuk, hogy tovább zaklassák Erent!

– Talán Erwin tudna segíteni – jegyezte meg Hanji. – Neki megvannak a kapcsolatai. A rendőrségen belül is ismer nem egy fickót, például Marie férjét.

– Nile – szusszantotta Levi. – Ah, de nem bírom a képét.

– Te sok mindenkit nem bírsz – mutatott rá Hanji.

– Pofa be, négyszemű rohadék!

– Milyen szép is a barátság – dőlt hátra vigyorogva Farlan.

– Akkor ez a Nile…

– Nem – utasította el elvből Levi. – Ő csak… Hm, ha nagyon nem tudjuk már, hogy mit tegyünk, de olyan még sosem fordult elő.

– Beszélj a magad nevében – motyogta Jean. – Velem rendszeresen megtörténik.

– Mert béna vagy – szúrta oda Connie baráti jó szándékkal. Armin éppen időben simította a kezét Jean csuklójára, mielőtt a fiú robbanhatott volna – Jean esetében ugyanis mindig tartani kellett tőle, hogy Erenhez hasonlóan nagyon hamar felkapja a vizet minden kis apróságon. Szerencsére most sikerült megfékeznie. Halvány mosoly tűnt fel Jean ajkán, amit, ha a többiek észre is vettek, egyhangúan úgy döntöttek, nem kommentálják. Ők is érezhették, hogy még annyira friss az a „valami”, amit „járásként” lehetett felcímkézni, hogy könnyedén törést okozhattak benne. Armin hálás volt.

– Nem lesz semmi baj – dünnyögte végül Erennek. – Megoldjuk.

– Tudod – súgta meg a barátja –, sokkal egyszerűbb lenne, ha Levi hagyná, hogy felvegyem, amikor ez a fura alak hívogat, de csak azt engedi, hogy az SMS-eket elolvassam. A telefonoknál mindig rám szól, hogy ne vegyem fel.

– Csak aggódik.

– Túlságosan is aggódik – morgolódott Eren, majd elhúzta a száját. – Nekem sem tetszik ez az egész – ismerte el kelletlenül. – Én is aggódom egy kicsit. Az elején azt hittem, csak egy rossz tréfa, de… Úgy érzem, sokkal többről van szó, ez már tényleg zaklatás. Lehet, hogy meg kéne változtatnom a telefonszámomat…

– Az egy okos ötlet lenne – értett egyet vele. – De mi van, ha annyira megszállott, hogy már azt is tudja, hol laksz? – Erre a gondolatra megborzongott. Bárki is pécézte ki magának Erent, nem szívesen futott volna össze vele egy sötét sikátorban, de még a saját lakásukban sem. Mi van, ha az az illető késő este becsenget hozzájuk, Eren éppen nincs otthon… aztán… Vagy… mi van akkor, ha otthon találja Erent, de csak Erent?

Armin az ajkába harapott.

Nem akart belegondolni, hogy miféle pszichopatát sodort az útjukba az élet. Valamiért úgy érezte, a probléma nem fog megoldódni egy telefonszámcserével. Felettébb nyugtalanította a tény, hogy Levi is így gondolta, még ha nem is beszélt róla. Nem csupán aggódott Eren miatt, egyenesen megveszett valamitől, amit tudott, és amit még nem mondott el senkinek sem. Armin szeretett volna rákérdezni, de nem szorult belé elég bátorság.

Bízom benne, hogy tudja, mit csinál – zárta le magában a gondolatmenetet, majd megrázta a fejét, és finoman megcirógatta Jean csuklójának belső részét. Jean megint átjött hozzájuk, míg Eren a teázóban maradt Levijal.

Talán nem is baj – gondolta. Nem hiányzik, hogy ismét összebalhézzanak.

Jean mintha a gondolataiban olvasott volna:

– Ezúttal visszafogtam volna magam! – mire Armin ajkán futó mosoly tűnt fel.

– Hát hogyne – hagyta rá, majd kinyújtózott. Legjobb barátként kötelességének tartotta, hogy minden megfeszített idegszálával Erenre és a vele kapcsolatos misztikumra koncentráljon, ám késő este, tudván, hogy Eren biztonságban volt Levi oldalán – mert így volt, ezt még Armin is elismerte, Levi tényleg meg tudja védeni, ha esetleg baj adódna –, felengedett egy kicsit. A hetek óta tartó feszültség nem múlt el nyomtalanul, de szerette volna élvezni a közös pillanataikat Jeannal, s úgy tűnt, a fiúnak is ez járt a fejében, mert előredőlt, hogy elindítsa a filmet, amit aznapra kiválasztottak.

A napjaik legtöbbször így teltek, hasonlóan, mint azelőtt, hogy felcímkézték volna a kapcsolatukat, mégis teljesen máshogyan. Armin sokkal közelebb érezte magához a fiút, és nemcsak amiatt, mert olykor a maguk szégyenlős módján csókolóztak és ölelkeztek a kanapén összebújva. (Vagy néha az ágyban – mert arra is született már példa, még ha komolyabb vizekre nem is eveztek.)

Jean elindította a filmet, utána visszadőlt mellé a kanapéra. Semmi nyálas, romantikus történet, semmi túl ijesztő: vígjáték mellett döntöttek, Armin különösen élvezte a kanapén töltött két órát. Amikor vége lett, nehezen engedte el Jeant. Szíve szerint felajánlotta volna, hogy aludjon nála, de Jeannak másnap kora reggel dolga akadt, így végül meg kellett elégednie azzal az idővel, amit a nap folyamán töltöttek együtt. (Nem volt oka panaszkodásra.)

– Elkísérjelek a megállóig? – kérdezte, miután a fiú már összepakolta a holmiját. Az ajtóban álltak, odakint hűvösre fordult az idő. Armin fázósan borzongott meg, nem szívesen mozdult volna ki, de Jean társaságáért… nos, megérte volna. Akár egy kiadós megfázást is bevállalt volna.

– Nem szükséges – felelte a fiú. – Ha beteg leszel, Eren ki fog nyírni.

– Tény – bólintott rá szórakozottan –, de megbirkózol vele, nem igaz? Valld be, vágysz már egy kiadós verekedésre!

– Nos, nem tagadom – ismerte el –, viszont féltem a bőrömet, amióta Levijal jár.

– Ez igaz – nevetett fel Armin. – Ha csak a haja szála is meggörbül, vele gyűlik meg a bajod.

Jean sóhajtva dörgölte meg az arcát.

– Tudod, hogy szeretlek, de… féltem az életemet – eresztett meg egy halvány vigyort, amit Armin azonnal viszonzott.

– Menj csak! Írj, amikor hazaértél, hogy tudjam, épségben megérkeztél.

– Úgy lesz. – Jean lopva körbepillantott. Az utcán már egy lélek sem járt a kései órák miatt, így senki sem szólhatta meg őket azért, hogy még utoljára hosszan csókolóztak a bejárati ajtóban. Az egyetlen, aki bekavart a csókjukba, annak nyilván Erennek kellett lennie. Armin érezte a telefonja rezgését a pulcsija zsebében, és amikor elhúzódott, és látta, hogy Jean arca bosszús fintorba torzul, nevetve lépett vissza a lakásba.

– Eren tökéletesen időzít, mint mindig.

– Hát persze – fintorgott a fiú. – Ezért is szeretjük annyira.

De nem Eren volt az.

Miután Jean már befordult a sarkon, és nem látott belőle többet, előhalászta a telefonját, és percekig bámulta az ismeretlen számot a különös üzenettel. Ugyanaz a szám lehetett, amiről Erent is annyiszor keresték a napokban; megjegyezte az utolsó három számjegyet.

Köszönöm, hogy ilyen jó barátja vagy Erennek.

Az üzenet csak ennyiből állt, aztán néhány pillanattal később a telefonja újból rezgett. Ezúttal egy képet kapott, saját magát látta viszont, amint megölelte Erent, mielőtt búcsút vett volna tőle a Szabadság Szárnyaiban.

Aztán még egy kép érkezett… Elakadt a lélegzete.

– Nem lehet… – suttogta. – Az nem lehet… Hiszen én ismerlek!

A képről egy fiatal, szőke hajú nő mosolygott vissza rá.

Armin összeszorította a szemét, hogy ne lássa többé, de az emlékek így is feltörtek.

– Dina…

---

Készült: 2019. 05. 30 – 2020. 12. 12.

Megjegyzés: A következő felvonásban tiszta vizet öntök a pohárba: kiderül, mi történt ebben a történetben Eren szüleivel, ahogy érkezik majd Zeke is, illetve megtudjuk, Armin honnan ismeri Dinát. (Mert szerettem a teóriákat.)

Folytatás hamarosan.

(tényleg hamarosan, nem másfél év múlva)