2016. augusztus 29., hétfő

Levi x fem!Hanji – Ostoba (egyperces)

Halihó!
Ez alkalommal egy szösszenetet hoztam, még júliusban készült, miután nem bírtam magammal és ismét megnéztem az Ilse Lagnaros OVA-t. Lassan úgy érzem, Levi hadnagyot mindenkivel össze tudom párosítani, talán még azzal is, akivel nem kéne... (Oké, a legnagyobb kedvenc akkor is Erennel lesz.)
Ezen kívül ELKÉSZÜLT állapotban van egy nem romantikus egyperces, ami egy olyan teóriára épül, ami sajnos nem valósult meg a mangában, pedig szinte biztos voltam benne, hogy mégis... Illetve KÉSZÜLGET egy modern!AU Ereri szösszenet is; beharangozóban: Levi hadnagynak teázója van, Hanji bosszantó barát, mint mindig, Eren pedig egy nap betéved oda... :) És talán abban Mikasa kevésbé lesz idegesítő – persze az Eren-mániáját nem hagyom csak annyiban.
Vihar 7. fejezete szintén készülget, de inkább a hétvége környékén várható, eseménydús napokat tudhatok magam mögött, kevés időm maradt rá.
Jó olvasást kívánok! ^^

(Levi x fem!Hanji)

Ostoba…




Hanji becsukta az ajtót, miután elköszönt Nanabától, majd elfordította a kulcsot a zárban. Levette a szemüvegét, és egyik kezével a szemét dörzsölve, a másikkal az ingét kigombolva indult meg az ágya felé. Halk köhintés hallatszódott valahonnan a háta mögül, mire megállt a mozdulat közepén.
– Sosem nézel körbe, mielőtt nekilátsz a vetkőzésnek, pápaszem?
– Levi! – Hanji szeme meglepetten kerekedett el, amint felfedezte a férfit a sötétben. Nem beszéltek többet, miután megtette a jelentést az Ilse Langnar naplójában találtakról, de a szenvedélyes lelkesedését az óriások iránt valamennyire elnyomta a tény, hogy majdnem odaveszett a negyvenkilencedik falakon túli expedíción egy bajtársával együtt. Megijedt – persze, hogy megijedt, végtére is emberből volt! –, Levi hadnagy azonban még inkább megijesztette, ahogyan megragadta és közel húzta magához, aztán ellökte magától. Szürke szeme izzott a haragtól, s Hanji a magasságkülönbségük ellenére aprónak érezte magát mellette, ahogy lebámult az arcába.
Elengedte az ingét, és a férfi felé fordult, aki az íróasztala előtti székben ücsörgött, egyik lábát elegánsan átvetve a másikon. Szemlátomást unott arckifejezéssel várakozott rá, míg vissza nem tér a szobájába, pillantásával viszont szinte égette Hanjit. Volt valami benne, a kavargó szürkeségben, amitől a nő megborzongott.
– Ha az expedíción történtek miatt jöttél, akkor igazán feleslegesen fáradoztál. Láthattad, hogy nekem volt igazam, és Erwin végre engedélyezte…!
– Csodás.
Hanji elfintorodott a gúny hallatán. Félrebillentette a fejét, és elgondolkodva nézett a férfira.
– Bolondnak nézel, nem igaz, Levi?
– Az is vagy – vágta rá az habozás nélkül, aztán nagyot sóhajtott. – Most boldog vagy, mi?
– Ez nem is kérdés. – Hanji elvigyorodott. – Egy nap megértitek… Ez egy áttörés, Levi… Olyan információk birtokába kerültünk, amik gyökeresen megváltoztatnak mindent! Ha élve elfogunk egyet… Ha tanulmányozhatom…
– Hűtsd le magad, pápaszem! – horkant fel a férfi. – Térjünk vissza rá, ha már ott tartunk.
Hanji meglepetten bámult rá.
– Nocsak! – mondta. – Csak nem izgatott vagy, Levi?
– Egy cseppet sem.
– Valld be, hogy téged is érdekel!
– Nem.
– Nem vallod be vagy nem érdekel?
– Mindkettő.
– Aj, Levi! – Ajkáról panaszosan sóhajtva gördült le a hadnagy neve. – Komolyan mondom, annyira ünneprontó vagy! Ha csak ezért jöttél… gúnyt űzni belőlem, akkor fordulhatsz is kifelé! – Ujját az ajtóra szegezte, ellentmondást nem tűrően biccentett felé a fejével. – Szeretnék örülni a sikeremnek, te viszont, úgy látom, csak elrontod azt!
Levi nem válaszolt, de nem mozdult a helyéről.
Hanji felmorrant; frusztráltan markolta meg az ingét.
– Mondd, mit akarsz, aztán menj el, Levi… Fáradt vagyok. Le akarok feküdni.
Erre már annyit méltóztatott tenni, hogy felállt és kinyújtózott. Hanji összeráncolta a homlokát, úgy figyelte minden mozdulatát. Megállt előtte, és felbámult rá.
Törpe – jutott a nő eszébe, s alig bírta visszafojtani a kuncogását. Levi felmordult, majd megragadta a vállát, és finoman a falnak lökte. Hanji meglepődött, de egy szót sem szólt, csak kíváncsian vonta föl a szemöldökét.
Levi szemében acélos harag villant fel.
– Ostoba – morogta. Ujjai felkúsztak Hanji arcára, aztán közelebb húzta azt, miközben testét a hideg kőfalnak nyomta, és ajkával valahogy megtalálta az övét. Forró volt a szája, ahogy rátapadt, akárcsak az érintése, s Hanji ez alkalommal már nem tudta titkolni a meglepettségét; belenyögött a csókba, Levi pedig újra morgott.
– Ostoba – mondta újból, mikor elhúzódott. – Kockáztatja az osztagom egyik tagjának az életét… és a sajátjával sem foglalkozik, annyira szerelmes azokba a seggfejekbe. És még osztagvezetőnek meri nevezni magát… Egy idióta, semmi több – mormolta elfúlóan.
Hanji ajkai elnyíltak, megszólalni sem tudott a döbbenettől. Levi megtámaszkodott a falban, csípőjük összesimult, ahogy odapréselte, nyelve meg követelődzően hatolt a szájába, szemhéja lecsukódott. Hanji szeme vele ellentétben elkerekedett. Ha nem érte volna annyira váratlanul mindkét csók, akkor sem hunyta volna le; megbabonázva itta magába a hadnagy látványát.
– Az – hagyta rá aztán fáradtan. – Ostoba vagyok.
Levi elégedett lehetett a beismeréssel, mert azt követően elengedte. Hanji csodálkozva fedezte fel, hogy remeg a lába, arca pedig lángol; ezek olyasmik voltak, amiket túlságosan is régen tapasztalt meg ahhoz, hogy megszokottnak nevezzen, mintha egy másik világban lettek volna, még a Mária fal áttörése előtt.
– Jól van – szusszantotta –, jól van, Levi.
Lepillantott a mellére, mely hevesen hullámzott, és elnézte kigombolt ingét. Levi mintha elpirult volna, ám Hanji nem volt benne biztos, ezért nem mert hangosan rákérdezni. Talán a férfi meg is ölte volna, ha megtette volna.
(Mit talán? Biztosan.)
Megfogta a kezét, és a melléhez vezette. Levi szeme erre határozottan kitágult.
Hanji felkuncogott.
– Érints meg, Levi! – bátorította. – Nem vagyok már tizenéves.
Felsóhajtott, mikor a férfi eleget tett a kérésének. Érezte a testének melegét, ajkának mohóságát, s amikor a lepedőbe gabalyodva ügyetlenkedtek, hátravetette a fejét, és hangosan felzihált. Nehezen uralkodott magán, ágyéka fájón lüktetett a vágytól, és legszívesebben lehunyta volna a szemét, hogy úgy élvezze az érintéseket, ugyanakkor vágyott rá, hogy láthassa Levi arcát, miközben a férfi mozog benne. Nagy kortyokban nyelte a levegőt, nem eresztette a tekintetét.
– Jól van – suttogta –, jól van. – Ujjaival végigkövette a hadnagy állának ívét, és amikor elélvezett, a nevét kiáltva remegett meg.
Levi kipirult.
– Ostoba pápaszemes – mormogta mintegy magának, Hanji pedig ezúttal sem tiltakozott.
– Az vagyok.


Készült: 2016. 07. 13 – 07. 14.

2016. augusztus 24., szerda

Vihar – 6. fejezet – A Falon Túli Lány

Halihó! ^^
Félig-meddig már az Alvilágban járunk, a 7. fejezet viszont már egyértelműen ott játszódik. A tervek szerint Levi hadnagy végre mesélni fog a múltjáról Erennek – nemcsak Farlanról és Isabelről, hanem még másokról is –, illetve sor kerül majd arra is, hogy Eren és Hanji végre beszélgessenek egy kicsit Selmáról.
Kicsit megint eltértem a mangától bizonyos dolgokban, de ahogyan azt korábban említettem, nem célom követni az eseményeket. :) Gondolkodtam a történetszálon és az előfordulhat, hogy egy-két elem azonos lesz – Levi hadnagy vezetékneve, története, illetve lehet, hogy mégis megemlítem név szerint a Kolosszális Óriást és a Páncélos Óriást –, azonban többnyire új jeleneteket szeretnék hozni, nem azt, amit olvastatok illetve látni fogtok jövőre.
Jó olvasást kívánok ehhez a részhez, remélem, tetszeni fog. :)

Vihar

6. fejezet

~ A Falon Túli Lány ~

Hajnal felé járhatott az idő, amikor Eren felriadt. A torkában érezte a szívét, és arcát a tenyerébe temette, úgy próbált megnyugodni. Egész testében remegett, s nem tudott másra gondolni, csak Selmára és annak gyermekére; a fülében csengett a kislány riadt kiáltása és az azt követő fülsiketítő robbanás. Nem kellett sokat törnie magát, hogy tudja, mit tett Selma, ám álmai minden addigi elképzelését romokba döntötték.
– Hé, kölyök. – Összerezzent, amikor váratlanul Levi hadnagy guggolt le elé. Krista összegömbölyödve, akár egy kiscica, szuszogott mellette; ujjai finoman meg-megrándultak, ahogy mélyen álmodott. Sasha és Connie összebújva aludtak el, és Eren biztos volt benne, hogyha felébrednek, letagadják, mennyire közel kerültek egymáshoz az utóbbi hetekben.
Levi hadnagy nem úgy tűnt, mint aki hosszú órákon keresztül pihent; szemöldöke mély ráncba szaladt, szeme alatt a kialvatlanság jelei sötétedtek. Haja sem kócolódott össze, ellentétben Erenével – az övé merő szénakazal volt, összevissza álltak a tincsei –, ám korábban vizes ingét még mindig nem vette magára.
Eren – mondta ki a nevét rekedten –, miért nem alszol?
Eren felzihált, mire a férfi tekintete remegő kezére siklott. Megfogta a csuklóját, és erővel emelte el az öléből. Felhúzta a földről, és közben mélyen a szemébe nézett, mintha a puszta pillantásával próbálna üzenni neki, azonban bármi is volt a kimondatlan üzenet, Eren képtelennek érezte magát, hogy megértse.
– Eren… – Hangja egészen gyengéden csengett; szinte lágyan nézte őt. – Hogy érzed magad?
– Pocsékul – szaladt ki a száján az igazság, mielőtt megfékezhette volna azt, ám utólag rájött, hogy felesleges erőfeszítés lett volna hazugsággal előhozakodni. Levi hadnagy jó megfigyelőként szinte azonnal átlátott a legtökéletesebb álcán is; pillanatok alatt meg tudta mondani, ki hazudik és ki nem, és amennyire Eren kiismerte, abból tudta, hogy nem állhatja, ha valaki nem őszinte vele.
– Értem.
Nem eresztette a csuklóját. Elfordult tőle; óvatosan maga után húzva indult meg előre, arra a helyre, ahol órákkal korábban beszélgettek. Eren botladozva követte; reszketett a lába, a keze, mindene, s a kulcs a nyakában hűvösen simult a bőréhez, újból meg újból emlékeztetve őt az álmára: Selmára, a kislányra és a szérumra… és az azt követő robbanásra.
Megálltak; Levi hadnagy nem engedte a tekintetét sem. Odakint gyöngéden szemerkélt még az eső, az égbolt viszont már kitisztulni látszott. Eren biztosra vélte, hogy amint a többiek is felkelnek, nekivágnak a lovaglásnak. Az Alvilág sötétje napról napra közeledett feléjük, akárcsak a megannyi titok megfejtésének pillanata.
Eren sosem vágyott még rá, hogy ennyire találkozzon Hanjival, de nem kételkedett benne, hogy ő az egyik kulcs a nyugodtabb éjszakájához; a másik Selma Dok gyermeke volt, akiről azt sem tudta, hogy él-e még, ám valamiért úgy érezte, hogy igen. Azok után, hogy Selma gondoskodott róla a szérum által, élnie kellett.
– Kreusa tehát képes óriássá változni, akárcsak te. – Levi elgondolkodva hümmögött, miután beszámolt neki minden egyes momentumról, amit fel tudott idézni az álom-emlékéből. – Mit gondolsz, Eren? Még most is lehetségesnek tartod, hogy Selma és az az Intelligens egy és ugyanaz a személy? – kérdezte. – Nem fordult meg a fejedben, hogy inkább a lányával találkoztunk?
– Már abban is elbizonytalanodtam, hogy az az Intelligens tényleg Selma – vallotta be a fiú. – Úgy értem, az álombeli Selma Dok nem fekete hajú, mint az az óriás, hanem szőkésbarna. És a lánya, Kreusa, az övé is világos, amennyire emlékszem rá. É-és… bár nem tudunk sokat az óriásokról, annyi bizonyos, hogy az Intelligens óriások alakjai az emberi formájukhoz hasonló. Annie-é… illetve bizonyos mértékig az enyém is.
– Leszámítva, hogy a te hajad hosszabb.
– Igen, uram.
– Hm. – Levi hadnagy összeráncolta a homlokát. – Úgy gondolod, hogy valaki teljesen más bukkant fel az erdőben, igaz?
– Az a valaki ismeri Selma Dokot, ebben nem kételkedem – bólintott Eren fáradtan.
– Hm.
Eren nyelt egyet.
– Uram… – kezdte bátortalanul. – Nem kellene beavatnunk a többieket is?
– Nem – közölte a férfi határozottan.
– D-de… nem lehet, hogy tudnának segíteni?
– Nem.
– U-uram… – szeppent meg a fiú. – Nifa talán… Nifa biztosan…
– Nem. Nifának egy szót sem.
– H-hadnagy? – Csodálkozva sandított a férfira. – A h-hadnagy nem bízik Nifában?
– Félreérted – rázta meg a fejét Levi. – Mindennél jobban bízom Nifában. Megvan rá az okom.
– Nem értem, uram. – Eren pillantása a csuklójára rebbent, a hadnagy még mindig fogta. Határozott erővel markolta, és nem úgy tűnt, hogy szándékában áll elengedni. – Nem értem, miért nem mondhatnánk el neki, nekik. Ők a barátaink, nem? A bajtársaink. Bíznunk kell bennük… E-ezt… – Ezt önök tanították, uram, gondolta, Petra meg ön, uram… Miért felejtette el?
– Egyelőre nem szeretném, hogy tudjanak róla, Eren.
– Egyelőre?
– Később, kölyök.
– Miért, uram?
– És te megbízol a bajtársadban, Eren? – kérdezte hirtelen. – Igen? Akkor megbízol bennem is?
– Természetesen, uram, ez nem is kérdés.
Levi hadnagy bólintott.
– Értem… Pedig előfordulhat, hogy nem szolgálok rá a bizalmadra... Talán nem vagyok olyan jó ember, mint amilyennek hiszel, Eren.
– Én szörnyeteg vagyok, uram, nálam biztosra veszem, hogy sokkal jobb ember.
– Annie Leonhart is ember. A Kolosszális Óriás, a Páncélos Óriás meg az új Intelligensünk is az. Kreusa Dok is az. Mindegyik Intelligens az, Eren, és te... Te az emberiség reménye vagy, az egyetlen, aki a mi oldalunkra állt, aki megnyeri nekünk ezt az átokverte háborút az óriások ellen.
– Ez most nem számít. – Eren dacosan ingatta a fejét. – Ön jó ember, uram.
– Valóban?
– Igen. Én… egyszerűen tudom, hogy ön jó ember.
Levi hadnagy meglepetten pillantott rá; hallgatott.
– Lenz felébredt – mondta végül. Eren megpördült, és valóban: Krista álmosan vánszorgott elő; egyik kézfejével a szemét dörzsölte, a másikkal az ásítását fojtotta el.
– Jó reggelt, Eren – mosolygott kedvesen –, jó reggelt kívánok, Levi hadnagy.
– Lenz.
Krista zavarában lesütötte a szemét.
– Hogy aludtál, Eren? – fordult inkább a fiúhoz, szándékosan kerülve a szemkontaktust a hadnaggyal.
– Öhm… köszönöm… öhm… jól…
Krista összeráncolta a homlokát a nyilvánvaló hazugság hallatán, de nem tette szóvá. Miután Eren visszakérdezett, csak ennyit suttogott:
– Ymirrel álmodtam.
Hogy ez jónak számított-e vagy nem, azt Eren nem tudta eldönteni, ám szemlátomást a lány sem, ugyanis jól láthatóan hol megörült, ha a barátaikra gondolt, hol pedig annyira elszomorodott, hogy senkinek sem sikerült megvigasztalni.
– Keltsük fel a többieket – indítványozta gyorsan, mire Krista hálásan bólintott. Udvariasan biccentettek egyet Levi hadnagynak, majd megindultak befelé. Sasha még mindig a földön feküdt, félig ülőhelyzetbe tornászva magát, hogy a lábát kímélje, Connie viszont előtte guggolt már, tenyerét pedig a tarkóján pihentette, annál fogva húzta őt közelebb magához. Bizonytalanul csókolóztak, és amikor Krista felvinnyogott döbbentében, olyan hirtelen rebbentek szét, hogy Connie elvesztette az egyensúlyát. Eren forrónak érezte az arcát, amiért megzavarták őket, s Krista is hasonlóképpen érezhetett, mert a haja mögé rejtőzött; csak piros füle látszott ki szőke fürtjei közül. Ahogy egyik lábáról a másikra illegett-billegett, mintha nyüszített volna. Csillogott a szeme, a meglepettség mögött igazi öröm bújt meg, ahogy a barátaikat figyelte.
– E-elnézést… M-mi nem tudtuk… – hebegte boldogan; a végén Erennek kellett megfognia a karját, hogy kettesben tudják hagyni a riadt szerelmeseket.
Levi hadnagy felvonta a szemöldökét, amikor nevetve tértek vissza, azonban nem kérdezősködött. Elfordította a fejét, és inkább a felszerelésével foglalkozott; ellenőrizte, mennyi üzemanyaga van, s a homlokát ráncolta. Eren a látszólagos közömbösség ellenére úgy érezte, mintha fél szemmel még mindig őt vizslatná, és ez az érzés csak fokozódott, akárhányszor Krista kuncogva megérintette a vállát, ránevetett vagy rámosolygott.
– Szép jó reggelt mindenkinek! – Nifa fáradtan igazgatta rövid, fekete haját, miután felkászálódott a földről. Leporolta magát, aztán elvigyorodott. – Hé, Eren – bökte oldalba a fiút a könyökével –, tegnap azt hallottam, hátrahagytuk a kis barátnődet, Misakit.
Eren szeme elkerekedett.
– Mikasa… – javította ki döbbenten. – És ő nem a barátnőm... Ő… ő családtag. – Érezte, hogy a vér az arcába kúszott, zavarában pedig legszívesebben félrefordította volna a fejét, hogy kerülje Nifa tekintetét, azonban akkor Levi hadnaggyal kellett volna farkasszemet néznie, aki ezúttal nem titkolta, hogy őket figyeli.
– Lényegtelen, te minek gondolod őt. – Nifa szeme megvillant; játékos fény csillant fel benne. – A kérdés az, hogy neki mi vagy, nem igaz, hadnagy? – A férfi erre félrenézett. Nifa elhúzta a száját. – Tudod, Eren – hajolt közelebb a fiúhoz –, Levi hadnagy nagyon szerencsétlen, ha az érzelmekről van szó, de ezt ne hangoztasd előtte, a végén még a fejemet veszi. – Ahhoz éppen elég hangosan beszélt, hogy a férfi is hallja, ezért Eren annak ellenére sem mert felé sandítani, hogy mindent megadott volna az arckifejezéséért.
– Nifa…
– Áh, az új szerelmespárunk! – Sasha Connie-ra támaszkodott, miközben feléjük bicegett; mindketten zavarban voltak és mélyen elpirultak Nifa váratlan lelkesedésétől. A lány addigra már odaszökkent hozzájuk, megveregette Connie vállát, majd rájuk vigyorgott. – Gratulálok, kedveskéim, sok boldogságot.
– Elég lesz, Nifa – szólt rá Levi hadnagy. – Még egyik kölyök sem házasodik.
Még – hangsúlyozta a lány. – Egyelőre persze, hogy nem, hiszen tényleg csak kölykök, de később bármi megtörténhet – kacsintott Sashára. Levi erre felhorkant.
– Te is kölyök vagy.
Tizennyolc éves vagyok, uram – helyesbített Nifa sértődötten.
– Tizennyolc? – csodálkozott Sasha. – Akkor az csak három év!
– Ezért hívom őt is kölyöknek, Blouse.
Nifa dühösen ingatta a fejét, bár szája sarkát mosoly ülte meg, ahogy vitatkozni kezdett a hadnaggyal.
– Eren? Hé… – Eren annyira elmerült a gondolataiban, hogy megugrott, mikor Krista megérintette a kézfejét. A lány felkuncogott, miközben gyengéden nézte őt. – Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? Ne félj kiönteni a szívedet, meghallgatlak és megpróbálom a legjobbat tanácsolni. Bízz bennem. Barátok vagyunk, nem?
– Krista… – Barátja neve keserű sóhajként hangzott a szájából. Hetek teltek el, hogy elmenekültek Stohess körzetéből, s bár napról napra közelebb érezte magát Kristához, Sashához, Connie-hoz és Nifához, más volt velük a kapcsolata, mint Mikasával vagy Arminnal. Mikasa és Armin a legjobb barátai voltak, előttük sosem titkolózott. Bízott Kristában is, de annyira összezavarodott, hogy nem tudta, egyáltalán mit mondjon el neki – mit és mennyit.
– Barátok vagyunk, Eren. Kérlek, engedd, hogy segítsek!
– Nem tudom, mit érzek – vallotta be csendesen. – Nem tudom, mi ez az egész, és Nifa… Nifa sem könnyíti meg a dolgomat, ugye érted?
Krista szeme kerekre tágult döbbentében.
– A-a h-had…? – Elharapta a kérdés végét, ahogy ráébredt, kiről beszélnek. Eren bólintott; úgy rázta meg a fejét, mint aki nem akarja elhinni, amire gondolt. Még mindig nem mert a férfi felé pillantani, Krista pedig megértette kimondatlan félelmét, csak fél szemmel sandított arrafelé, amerre sejtette, hogy áll.
– Nifa őrültségeket fecseg.
– Nifa ismeri őt – mondta Krista lágyan. A lány éppen az orrát fintorította, s úgy élcelődött, ahogyan Hanji tette. Le sem tagadhatta, hogy az ő osztagába tartozott. Levi hadnagy hasonlóképpen viselkedett vele, mint az osztagvezetővel, ám Eren többet látott belőle, érzékelte a köteléket, ami a közös múltjukból fakadt. Bár a hadnagy nem mondta még el neki, hogyan ismerkedett meg Nifával, csupán célozgatott, hogy nem a múltkor találkozott vele először, Eren öntudatlanul is összekötötte az alvilági életével.
Talán odalent – gondolta. – Ha egyszer lekerülünk, talán mindent elmesél, és akkor én sem fogok tiltakozni, hogy megismerjem… Azt hiszem…
– Bármit is mondott neked – folytatta ezalatt az apró lány óvatosan –, biztos vagyok benne, hogy nem tévedett. Van egy múltjuk, nem igaz?
Eren kelletlenül biccentett; valamiért nem szerette a gondolatát, hogy Nifa közelebb áll a hadnagyhoz egy beosztottnál.
– Hé, Eren. – Krista összefűzte az ujjaikat, mintha kitalálta volna, mi jár a fejében;  bátorítóan rámosolygott. – Hosszú az út odáig, van időd gondolkodni, nem? – Megvárta, míg Eren bólintott, azután odabújt hozzá, a fejét pedig a vállára hajtotta. Hirtelen csend lett. Nifa és Levi hadnagy abbahagyták a beszélgetést, Sasha és Connie pedig csodálkozva figyelték őket. Kristát nem érdekelte. – Minden rendben lesz, Eren – mormolta, mintha mi sem történt volna. – Minden rendben. – Elhúzódott a fiútól, de még mindig úgy viselkedett, mintha csak kettesben lennének. – Ha bármikor is úgy érzed, hogy el szeretnél nekem mondani valamit, én itt leszek és meghallgatlak, ugye tudod?
Eren hálásan nézett rá; mély sóhaj szakadt fel belőle.
– Köszönöm, Krista. Mihez kezdenék nélküled?
A lány nevetett.
– Elmerülnél a sötét gondolataid bugyraiban.
– Ez igaz. Ugye azt tudod, hogy ez kölcsönös? Te is számíthatsz rám.
Krista megrántotta a vállát.
– Jól vagyok – mondta félénken. – Nagyon hiányzik Ymir… És nagyon aggódom értük, de én egyelőre jól vagyok. Hiszek bennük. Tedd te is ezt, Eren! Hinnünk és bíznunk kell bennük, ez egyben bajtársi és baráti kötelességünk.
Elhallgatott.
Levi hadnagy felhorkant; hangja élesen vágta ketté a beszélgetésüket. Összehúzta a szemöldökét, a ránc homlokán még jobban elmélyült.
– Indulunk – közölte ellentmondást nem tűrően. – Álljatok készenlétben!
– Igenis, uram – bólintottak.
Connie felsegítette a lóra Sashát, majd mögé ülve előrehajolt, hogy megragadja a kantárt. Eren felhúzta maga mellé Kristát, és amikor találkozott a tekintete Nifáéval, a lány vigyorgott és kacsintott.
Levi hadnagy anélkül indult el, hogy hátrapillantott volna, Nifa pedig nyomban követte. Eren vetett még egy utolsó pillantást a hodályra, s valamiért eszébe jutott Selma Dok. A fülében csengett a hangja: Érted teszem… Hogy erősebb legyél… – Egyik kezével elengedte a kantárt, mire hallotta, hogy Krista panaszosan felszisszen mögötte, és megérintette a kulcsot a nyakában.
Kreusa, kérlek – gondolta. – Ha tényleg élsz, adj valami jelet! Tudnom kell, mi történt!
Felsóhajtott, majd elengedte a hideg fémet.
Kérlek, Kreusa…
Tudnom kell ahhoz, hogy legyőzhessem őket…

** * **

– Örülök, hogy nem esett bajotok. – Hanji fáradtan mosolygott Jeanra, miközben megszorította a jobbját. Mikasa félrelökte Armint az útból, aki a karjánál fogva próbálta visszatartani, hasonló mozdulattal a jobb oldalára pördítette Jeant is, és mint egy őrült, vetette magát a szemüveges nőre. – Hékás, kicsikém! – Hanji kényszeredetten nevetett, és zavarában félrefordította a fejét. Mikasa megragadta az állát, mélyen a szemébe nézett.
– Hol van? – kérdezte. – Hol van Eren? Mi történt vele? – Falfehér volt az arca és remegett az ajka, ahogyan Hanjit bámulta; kezével görcsösen szorongatta őt. – Hol van az a törpe?! – Bár igyekezett halkan beszélni, hangjából kiérződött idegessége. Jean sokkoltan figyelte. – Mit tett Erennel?!
– Mikasa, Levi hadnagy a legjobbat…
– Elhallgass, Armin! – mordult rá; szeme dühösen villogott. – Válaszoljon! Hol van Eren?!
Hanji megőrizte nyugalmát.
– Annie nálatok van, igaz?
– Mi megtettük, amire kért, noha nem volt könnyű – közölte Mikasa szárazon; arca elfelhősödött, ahogy ismét eszébe jutott a hadnagy. – Az a törpe túl messzire ment. Nem érdekel más, csak Eren. Vajon jól van? Vajon fájdalmai vannak? N-nélkülem… N-nélkülem meghalhat.
– Mikasa egyre rosszabb – súgta Jean fülébe Armin, kizökkentve a gondolataiból őt. A fejét csóválta, miközben a lány ideges-türelmetlen faggatózását hallgatta; szinte vallatta Hanjit.
– Elborult az elméje.
– Igen, ez nem is kérdés – értett egyet Jeannal.
Hanji felsóhajtott.
– Várjatok türelemmel, Mikasa. Ha minden jól alakul, Levi hadnagy napokon belül ideér az osztagával.
Armin bólintott.
– De mi lehet a többiekkel? – kérdezte halkan.
Bertolt, Reiner és Ymir nem érkeztek meg a találkozóhelyre, sőt azóta, hogy utoljára látták őket, nyomtalanul felszívódtak. Hanji, aki többször is szemmel tartotta Jeanékat, elkeseredetten hajtotta le a fejét.
Jean felhorkant.
– Reménykedjünk benne, hogy ők is csatlakoznak.
– Elvesztettem a nyomukat – ismerte be Hanji. – Bármerre is járnak, biztosan nem kerültek a Katonai Rendőrség kezébe. Arról tudnánk. Ezek a balfékek bizonyosan telekürtölték volna a világot, hogy végre elkaptak egy-két Felderítőt.
– Valóban – eresztett meg egy halvány, gúnyos vigyort Jean. – Nem arról ismerjük őket, hogy nem dicsekednének el egy ilyen kapással.
– Gyertek – hívta őket aztán Hanji. – Jobb, ha meghúzódunk, amíg rájuk várunk.
Maradj életben, Jaeger… – kívánta Jean mélyet sóhajtva. – Csak maradjatok életben mindannyian.

** * **

Eren kerülte Levi hadnagy tekintetét, mióta lejutottak a mélybe, de amikor magához ölelte Mikasát, akkor sem nézett volna rá, hogyha az természetellenesen könyörgött volna érte, hogy tegye meg. A viszontlátás örömét beárnyékolta, hogy Bertolt, Reiner és Ymir még mindig nem érkeztek meg, s Hanjinak sejtelme sem volt, hogy mi történhetett velük. Krista halkan pityergett, Armin pedig esetlenül vigasztalta. Levi hadnagy, Nifa és Hanji félrevonultak, hogy megvitassák a következő lépést, csak azután tértek vissza, miután mindent megtárgyaltak.
– Eren… – suttogta Mikasa megtörten. – Nélküled…
A fiú halványan elmosolyodott.
Tudom – mondta lágyan. – Te is nagyon hiányoztál nekem. És hé, te is, Armin… – A három barát végre-valahára összeölelkezett.
Odalent sötét volt és hideg, és Eren tulajdonképpen kimerültnek érezte magát. Fáradtnak és álmosnak, s amikor Levi hadnagy azt javasolta – vagy inkább parancsolta? –, hogy pihenjen le, nem tiltakozott. Nekidőlt a férfi vállának, miközben Mikasa tekintete szikrákot szórt, és lehunyta a szemét. Az Alvilág sötétjében, Levi hadnagy oldalán pillanatok alatt elaludt.

** * **

Selma Dok a tenyerébe temette az arcát, miután értesítették, hogy valakik kijuttatták Annie Leonhart kristályát, ráadásul úgy, hogy azt senki nem vette észre. A Felderítő Egységre bízták, a Felderítők viszont makacsul megtagadták, hogy a Katonai Rendőrségtől küldöttek segítsenek feladatuk végzésében, erre meg… erre meg Annie Leonhart eltűnt.
Selma nem volt ostoba, felkészült erre a lehetőségre is, Nile Dok azonban fortyogott a dühtől, és aznap nem lehetett vele többé szót érteni. A férfi felesége, Marie és a három porontyuk – mert Selma magában csak így nevezte a gyerekeket, még a nevüket sem jegyezte meg – riadtan figyelték minden mozdulatát. Selma kortyolt egyet forró italából, majd elhúzta a száját. Shiganshina óta élt velük, mégsem érzett semmit, ha rájuk gondolt. Marie kedvesen fogadta, a kölykök pedig azóta, hogy egy kicsit cseperedtek, körülugrálták és követelték, hogy meséljen arról a napról, mindezek ellenére Selma közömbös volt irántuk.
Mindenkinek megvan a maga fájdalma – gondolta –, az enyém a családom… Már amennyi maradt belőle, nem igaz?
Carla Jaeger eszméletlenül feküdt a Mária fal előtt, amikor a Felderítő Egység emberei megtalálták. Kilenc-tíz éves lehetett vagy még annyi sem, és még a saját nevére sem emlékezett, hiába faggatták. Az egyik Felderítő, aki tulajdonképpen felfedezte, magához vette, nevet és otthon adott neki, és úgy nevelte fel, mintha ő is a sajátja lenne. Csak egyszer hozta szóba, milyen körülmények között talált rá, mégpedig azon a napon, amikor Fritz király először és utoljára kimozdult Mitrasból, hogy a saját szemével nézze meg a Falon Túli Lányt. Évekkel később, amikor pedig Grisha Jaegerre találtak rá kísértetiesen hasonló körülmények között, senki sem emlegette fel a Felderítők közül Carla ügyét. Fritz király valamiért gondoskodott Carláról, és eltussolta, hogy a falakon kívülről származik. Hogy Grisha tudta-e a felesége megannyi titkát – némelyet biztosan –, Selmának sejtelme sem volt. Ő Carlát ismerte elsősorban, Carlát és Lieselotte Arlertet; velük töltötte a gyermek- és kamaszkorát, s a végsőkig velük volt.
Kegyetlen világban élünk, de a falakon túli mindennél rosszabb.
Lieselotte volt az első, aki eltűnt az életéből.
Látni akarom Carla világát – vallotta be álmát és tervét azon a napon, amikor férjével együtt eldöntötték, hogy útra kelnek. Első gyermeke alig lehetett egy-két esztendős, mikor elvesztette egy járvány során, s onnantól kezdve nem hallgatott a józan eszére. Sokak szerint megbolondult, Selma azonban tudta az igazat, szinte belelátott Lieselotte fejébe.
Biztos vagy benne? – kérdezte akkor tőle, Lieselotte pedig bólintott. – És mi lesz a fiaddal? Armin, így hívják, nem?
– Egy nap megérti – felelte az asszony férje –, addig pedig apám fog rá vigyázni. Ő megadhatja neki mindazt, amire mi nem vagyunk képesek.
Később, amikor nyomozni kezdtek az eltűnésük miatt, Selma egyenes háttal ült a székében, úgy hallgatta Carla félelmeit. Ujjait Kreusa puha tincsei közé temette, a gyermeket a fejénél fogva vonta a mellére. Szerette ő a maga módján, ahogyan szerette Erent is, de bizonyos információk birtokában kénytelen volt mérlegelni és máshogy viselkedni, mint Carla.
Sem Grisha, sem Carla nem támogattak, de azt tettem, amire szükség volt… Kreusa erősebbé vált, sokkal erősebbé, a családomat azonban így is elvesztettem. Persze erre is szükség volt, nem? Kellett valaki, egy áldozat ahhoz, hogy ő megerősödhessen. Mindannyian ezt akartuk, mindketten, ő is, a férjem is…
Dörzsölni kezdte az orrnyergét, és közben minden erejével azon fáradozott, hogy kizárja a három kiskölyök izgatott vinnyogását. Marie Dok egyszer szólt rájuk, utána feladta a küzdelmet, és inkább a férjével beszélgetett. Nile keze ökölbe szorult, a fejét ingatta, akárhányszor Selma felé nézett.
– Nem lesz ez így jó, Selma – mondta komoran. – Én megpróbáltalak megvédeni tőlük, de úgy tűnik, a te nyakad körül is szorul a hurok, nemcsak Erwinnek.
– Erwin! – suttogta Marie fájdalmasan. – Szegény Erwin!
Nile felhorkantott.
– Igen-igen, szegény Erwin – legyintett türelmetlenül. – De most mihez kezdjünk, hm? Legutóbb akkor vált ennyire veszélyessé a helyzetünk, amikor az az őrült nőszemély a Felderítő Egységből rám szállt.
– Hanji – pontosított Selma.
– Az – vicsorogta Nile. – A lányod…?
Egyelőre halott. – Selma hangja hidegen csengett. – Halott, ameddig én jónak látom, aztán ha visszatér, minden másképp lesz.
– És mi van az alvilági üggyel?
Selma mélyet sóhajtott.
– Tudod, minden egy barátságról szól, Nile. Évtizedeket átszövő barátság egy olyan világban, ahol az emberek ketrecben élnek, de a falakon túl egyszerre találod meg a mennyei csodákat és a pokol bugyrait.
– Egy barátság három nő között.
– Volt egy negyedik is.
Nile felvonta a szemöldökét.
– Egy negyedik?
– Látom, még mindig nem érted, Nile. Persze, hogy nem érted, hiszen te nem a falakon túli világból származol.
Farkasszemet néztek, a helyiséget nyomasztó csend ülte meg, amit végül a férfi tört meg:
– Marie, kérlek, vidd ki a gyerekeket és foglald le őket.
Felesége engedelmesen felemelkedett, bólintott egyet, aztán megfogta legkisebb gyermeke karját, és finoman kivezette őt a szobából. Másik két csemetéje értetlenül követte őket.
Selma nem szakította meg a szemkontaktust, azonban hátradőlt a székében, és kényelmesen elhelyezkedett.
– Kérdezz! – szólította fel. – Talán válaszolok rá.
– Tudni akarom a teljes igazságot. Elegem van a homályos utalásokból. Válaszolj, vagy menten ugyanarra a sorsra jutsz, mint Erwin!
– Panaszt tennél rám? – Selma felkuncogott. – Ez édes, Nile.
– Válaszolj!
– Hát jó – susogta. – Válaszolok, mert kegyes vagyok hozzád… legfőképpen a családodhoz. Ez a történet négy fiatal lányról szól, akik megfogadták, hogy történjék bármi, örökre barátok maradnak. Hogy hangzik, Nile? Eléggé szánalmas, nem? – Nile Dok összepréselte az ajkait, nem volt hajlandó felelni. Selma igennek vette; elvigyorodott, aztán így folytatta: – Akárcsak Carla Jaeger, én is a falakon túl születtem, éppen úgy, ahogy a negyedik, akiről mindeddig hallgattam. Őt Céline-nek hívták, Shiganshina előtt egy évvel hunyt el és nem betegségben. Mi mindannyian harcosok vagyunk, voltunk, Nile, éppen ezért ezt nem szabad elfelejtened.
– Előbb Carla Jaegert, aztán téged küldtek a falakon belülre, jól sejtem?
– És Céline-t is. Carla barátsága Lieselotte Arlerttel persze egy olyan esemény volt, amire senki sem számított. Nem akartuk, mégis megtörtént.
– Kémek… az emberiség ellen – hörögte Nile, mire Selma megrántotta a vállát.
– Hívd, aminek akarod.
– A Kolosszális Óriás, a Páncélos Óriás és a Nőstény Óriás… a támadás Shiganshinában… valójában az emberiség ellen…
– Tudod, Nile... – Selma előrehajolt, rémisztő mosolyra húzta vékony ajkait. – A túl sok tudás veszélyes is lehet.
– Te most fenyegetsz engem?!
– És a családodat – bólintott Selma. – Ne felejtsd el, Nile, hogy a feleséged meg a gyermekeid élete az én kezemben van. Én is olyan vagyok, mint ők.
Intelligens… – vicsorogta a férfi. Selma felvihogott.
– Pontosan. Mind olyanok voltunk. Carla és Céline is, ahogyan a gyermekeik is azok. Elvegyültünk a falakon belül, és úgy tettük, mintha mindig is itt éltünk volna. És még sokan mások. Sokat köszönhetünk a Kolosszális Óriásnak.
– Carla Jaeger meghalt.
– Előfordulnak kisebb-nagyobb balesetek – ismerte el Selma, ám hangja egészen közönyösen szólt. Nile szeme elkerekedett döbbentében.
Balesetek? – kérdezte élesen. – Carla Jaegert megették. Az egyik óriás, akit a Kolosszális hozott magával, megette őt, Selma.
– Nem fájt neki annyira, előtte kegyelemben részesítette. Már halott volt, mikor lenyelte.
– Ó, te jóságos ég…! C-csak nem…?
– Jaj, Nile, úgy nézel rám, hogy kuncognom kell. Ez az arckifejezés… jaj, Nile, látom, már sejted, mi történt igazából.
Nile elborzadva viszonozta a nő pillantását.
– Az óriás – suttogta rekedten –, aki öt évvel ezelőtt megette Carla Jaegert, valójában Intelligens volt. Intelligens evett Intelligenst.
– Carla Jaeger elfelejtette, ki volt ő valójában. Tennünk kellett valamit, nem maradhatott életben. Sem ő, sem Grisha.
– Grisha Jaeger sem él már, jól sejtem?
– Persze, hogy nem – nevetett Selma –, hiszen Eren Jaeger elnyerte a képességet, hogy óriássá tudjon változni. Ahhoz, hogy ez megtörténjék, meg kellett ennie Grishát, aki szintén Intelligens volt. A lányom is ugyanezt tette. Az apám tudta, mire vállalkozik. Meghalni azért, hogy később leigázhassuk a falon belüli világot… és megvédeni Kreusát, nemes halál, nem gondolod? A férjem persze nem így gondolta. Ő mindvégig tiltakozott ellene. Nem akarta, hogy Kreusa erőssé váljon, nem így akarta, ez is lett a veszte Shiganshinában. Talán figyelmeztetni akarta Carla Jaegert? Talán Grisha Jaegerrel találkozott? Nem tudom, azt viszont igen, hogy ő is meghalt.
– Látom, egy cseppet sem bánod, hogy egy hidegvérű gyilkos vagy.
– Te ezt a hidegvérű gyilkost védelmezed, Nile – kuncogott. – Ezt a hidegvérű gyilkost hoztad a házadba, ültetted egy asztalhoz a családoddal, a feleségeddel és a gyermekeiddel. A kezébe helyezted az életüket, Nile. Mindennek vége, ha elárulsz.
– Abraham és Lieselotte Arlert eltűnése…
– Mindenhez közöm van, ha ez a kérdésed.
– És Céline? Carla Jaeger és ez a Céline is Intelligensek voltak?
– Természetesen – felelte, értetlenül nézve a férfira. – Céline átadta a képességeit a gyermekének, aki később nem hozott szégyent a közösségünkre, ő is ott volt, amikor a Kolosszális Óriás és a Páncélos Óriás pusztításokat hajtott végre Shiganshinában. Büszke is voltam rá.
– C-csak nem…? A Nőstény Óriás?
– Talán igen, talán nem – vonta meg a vállát Selma. – Minél több mindent tudsz a közösségünkről, annál rosszabb lesz neked, Nile.
– Hol van a lányod?
Selma összehúzta a szemöldökét.
– Az a nő is ezt kérdezgette. Hol van a gyermeke, Dok kapitány? Miért nincs önnel? Hogyan lett ennyire jóban Nile Dokkal?
– Hanji… – mormogta Nile. Selma figyelmen kívül hagyta.
– Erre tudod, mit válaszoltam neki, Nile? – kérdezte, miközben lassan felállt. Hirtelen döntött. Tudta, Nile mikor fedezte fel a kést a jobbjában, látta a szemében a megcsillanó rémületet, és ezt felettébb szórakoztatónak találta. Könnyedén sarokba szorította, a torkának nyomva a pengét. – Erre azt mondtam neki, drága Nile, hogy mi nem vagyunk barátok… és végül is… nem hazudtam, nem igaz?
– Selma…

– Ne aggódj, Nile – mosolygott Selma Dok ridegen –, a gyermekeket talán életben hagyom majd… – Azzal elmetszette Nile Dok torkát, és miután a férfi teste elernyedt, megindult a másik szobába, hogy végezzen Marie Dokkal.

2016. augusztus 16., kedd

Vihar – 5. fejezet – Esőcseppek

Halihó, erre tévedők! ^^
Egy kisebb csúszással sikeresen meghoztam az új részt, remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. :) Még nem jutottunk el az Alvilágért, de a 6. fejezetet igyekszem hétfő körül húzni, és abban a tervek szerint már igen, az meg azt jelenti, hogy lassan elkezdem kibontani az Ereri szálat. ^^ Hajaj, lesz majd dolgom bőven, nem igaz? :)
Jó olvasást kívánok, kíváncsian várom a véleményeiteket! ^^

Vihar

5. fejezet

~ Esőcseppek ~

– Ej-ej, Marlowe, úgy tűnik, megint rossz embert fogtál el.
Hitch Dreyse meg sem kísérelte titkolni jókedvét, szórakozottan figyelte katonatársát, aki sűrű bocsánatkérések közepette engedte tovább a megvádolt urat. Jean a szemét forgatta, miközben a vitájukat hallgatta. Bármerre vitte őket az útjuk, valahogy mindig beléjük botlottak; még annak ellenére is, hogy az uralkodó veszített már a lelkesedéséből, hogy mihamarabb elfogja a szökésben levő Felderítőket, ezért nem egy katonát visszarendelt a központba.
– Én csak a munkát végzem, nem úgy, mint néhányan.
– Csak nem rám céloztál? – Hitch kuncogott. – Ej, Marlowe, teljesen értelmetlenül fecséreled az idődet. Ezek a razziák és alaptalan vádaskodások mit sem érnek. Tényleg azt hiszed, hogy az Intelligensek vagy a Felderítők nyomára akadunk? Kérlek, ne nevettess, így is alig kapok levegőt!
Marlowe Sand a sokadik ránézésre sem volt szimpatikus Jeannak, s ellenszenvét csak tetézte, hogy Mikasa néhány perces tanulmányozás után kijelentette, hogy lát némi hasonlóságot közöttük. Jean a fogát csikorgatta válaszul. Biztos volt benne, hogy semmiben sem hasonlít arra a balfácánra, ahogyan magában Marlowe Sandet nevezte. Hitch Dreyse, aki a földet csapkodva, hisztérikusan nevetett, akárhányszor Marlowe hibázott vagy olyat mondott, ami tényleg nevetséges volt, néha szintén ezt a kifejezést használta a fiúra.
Jean homlokán elmélyült a ránc, ahogy a két fiatalt fürkészte. Mikasa újabban azzal büntette őket, hogy mély hallgatásba burkolózott, és látszólag úgy tűnt, mintha a legkevésbé sem érdekli küldetésük sikere, Annie kijuttatása, Jean azonban meg volt győződve afelől, hogy valójában mindegyikőjüknél jobban töri magát, hogy épségben kimeneküljenek Mitrasból.
– Nem tetszik ez nekem – dünnyögte Armin. – Túl nagy a csend… Mintha várnának valamire.
– A hozzáértőket a Rózsa falon belülre küldték – rázta meg a fejét Jean. – Tudják, hogy Eren nincs itt.
– De azt is tudják, hogy vissza fog jönni – suttogta Mikasa. Jean meglepetten nézett rá; ritkán fordult elő, hogy megtörte a csendet, és tulajdonképpen csak akkor tett így, ha Eren is szóba került.
Mindig Eren az első – gondolta keserűen. – Mindig ő a legfontosabb.
– Levi hadnagy tudja, mit kell tennie – mondta Armin. – Ha egyből az Alvilágba menekítette volna őket, akkor már réges-rég az egyik királyi cellában üldögélnének, ahogyan Mike és Nanaba, sőt… Mivel Eren képes óriássá változni, bizonyára egyből kivégezte volna.
Mikasa ökölbe szorította a jobbját.
– Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam – morogta sötéten. Jean a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa, és óvatosan megszorította azt, de a lány szinte pillanatok alatt rázta magáról. Nem kért a segítségből, egyedül Erent akarta visszakapni, őt viszont megszállottan.
– Jaeger egyáltalán el tudna rejtőzni odalent? – kérdezte Armintól. – Odáig nem mennének érte?
– Mindaddig, amíg Eren a föld alatt van, életben maradhat – magyarázta a fiú. – Emlékeztek, Annie miért nem jött le velünk, nem igaz? Odalent esélytelen, hogy átváltozzon. Odalent… Odalent átlagos lehet. És aki egyszer lekerül, az nehezen juthat fel. Szigorúan őrzik őket.
Elcsendesedtek; Marlowe és Hitch elhaladtak a rejtekhelyük előtt. Hitch éppen játékosan szurkálódott, miközben arcán széles mosoly terült szét, Marlowe pedig, noha minden erejét bevetette, hogy uralkodjon az érzelmein, egyre dühösebben hallgatta.
– Nahát, Dok kapitány! – torpant meg hirtelen a lány, s Jean messziből is egyből észrevette, hogy mosolya mintha veszített volna ragyogásából. Marlowe egyből tisztelgett, ő viszont lemaradva követte. Látszott rajta, hogy tényleg meglepődött látogatójuk váratlan érkezésén.
Jean először azt hitte, hogy Dok kapitány alatt Nile Dok, a Katonai Rendőrség főparancsnokát értik, azonban amikor óvatosan kilesett, csodálkozva fedezte fel azt a katonanőt, aki akkor is jelenést tett, amikor Eren szökésre kényszerült. Ő volt az, aki azonnal felismerte Mikasát, s aki megpróbálta visszatartani társát az azonnali támadástól.
Selma Dok, a Katonai Rendőrség kapitánya, amennyire azt Jean meg tudta állapítani, Mikasával lehetett azonos magasságú; sűrű, szőkésbarna haját hullámos hajcsattal tűzte fel, kék szemében különös, elszánt fény gyúlt lángra, ahogy Hitchre nézett.
– Shiganshinából érkezett – lehelte Armin. – Nile Dok parancsnok vette magához, miután mindenkijét elvesztette, és valahogyan bejuttatta őt a király kegyeibe is. Ez keveseknek sikerült.
– Armin… – intette csendre Mikasa, mutatóujját az ajkára helyezve. Marlowe, Hitch és Dok kapitány túl közel álltak hozzájuk, egy balszerencsés pillanatban könnyedén felfedezhették a rejtekhelyüket. Jean fészkelődni kezdett, majd visszahúzta maga mellé Mikasát, és próbálta úgy manőverezni magukat a szűkös helyen, hogy elrejtse őt (meg persze Armint).
Mikasát könnyebb felismerni – indokolta meg a tettét magának. – Mindenki ismeri nevét, az arcát, mindenét… Pontosan tudják, hogy Eren fogadott testvére.
Hitch Dreyse idegesen mosolygott.
– Miben segíthetünk, Dok kapitány?
– Most, hogy Erwin parancsnok halott, új embert neveznek ki a Felderítő Egység élére. – Selma Dok hangja hidegen csengett, Jean gerince mentén kellemetlen borzongás szaladt végig tőle. – Amint ez megtörténik, bármit megtehetünk. Jelenleg is folynak a viták a megmaradt tagok illetve a Katonai Rendőrség között: a Nőstény Óriás átadását követeljük, vagy legalábbis jogot ahhoz, hogy részt vehessünk a felügyeletében.
– És ezt miért mondja el nekünk, asszonyom? – Marlowe, bár tisztelettel szólt, látható bizalmatlansággal tekintett a katonanőre.
– A hozzájuk hasonló emberek közöttünk élnek, fiú. – Selma Doknak jeges-kék volt a szeme, alá mély ráncokat véstek az elmúlt évek, Shiganshina borzalmai. – Soha sem lehetünk elég résen, nem igaz, Dreyse? Ugye jól emlékszem a nevedre?
– Megtisztel, asszonyom. Miben állhatunk a szolgálatára? Gyanítom, nemcsak azért jött el idáig, hogy olyasmikről beszélgessünk, amikről minden katonát értesítettek.
– Okos kislány – susogta Selma. – Valóban akarok valamit.
– Megtesszük – jelentette ki gyorsan Marlowe. – Legyen szó bármiről is.
Hitch felhorkant; könyökével az oldalába bökött.
– Azért ne essünk túlzásokba, vicces fiú – dörmögte; többé nem mosolygott. Összehúzta a szemöldökét, és szigorúan nézett az asszonyra. – Előbb meghallgatnánk a kérését, Dok kapitány – mondta színlelt udvariassággal –, utána mérlegelünk és döntünk. – Jean kihallotta a hangjából a gúnyos élt.
Selma Dok felkuncogott.
– Figyeltelek benneteket, Dreyse, Sand. Bátorkodtam érdeklődni is utánatok, s meg kell mondjam, a felettesetek el volt ragadtatva tőletek.
– Szerintem azt sem tudja, hogy kik vagyunk – morogta Hitch. Marlowe Sand kipréselt magából egy ideges mosolyt.
– Miután hezitáltam – folytatta Dok kapitány –, rögvest titeket ajánlott: a mosolygó lányt és azt a sötét hajú fiút, aki mindig a társaságában van.
– Mondtam én, hogy nem tudja a nevünket – súgta oda Hitch Marlowe-nak. A fiú elfintorodott, majd kelletlenül bólintott.
Selma figyelmen kívül hagyta a közjátékot.
– Ti mindannyian ismertétek Annie Leonhartot?
Hitch szeme felcsillant.
– Végre elkezdtek foglalkozni az ügyével? Legutóbb is panaszt tettem… Azt természetesen megértettem, hogy sokan vesztették az életüket, amikor a Nőstény Óriás megküzdött Eren Jaegerrel, de azóta hetek teltek el! Hetek, Dok kapitány! Nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt nem sikerült megtalálni egy eltűnt lányt! A felettesünk meg csupán homályos utalásokat tett, a legkevésbé sem volt hajlandó mozgósítani néhány katonát!
– Hitch…
– Nem, Marlowe! – rázta meg a fejét a lány. – Annie a barátom, bármire hajlandó vagyok, hogy megtaláljam!
– Bármire? – Selma felvonta a szemöldökét. – Biztos vagy benne, Dreyse?
– Bármire – közölte Hitch határozottan. – Előveszik az ügyét, kapitány?
– Fogjuk rá – felelte a nő sejtelmesen. – Ezek szerint segítetek nekem?
– Előkerítjük Annie-t? – Hitch nem hagyta annyiban, de sokkal élénkebben szólt már az asszonyhoz.
– Megmozgathatom a kapcsolataimat érte.
Marlowe és Hitch összenéztek; a fiú megköszörülte a torkát.
– Mit kell tennünk, kapitány?
Selma kuncogott.
– Bölcs döntés – dicsérte őket. – Hallottatok már az Alvilágról? – kérdezte aztán.
– Ki nem hallott róla, asszonyom?
– De egyikőtök sem járt még ott, nem igaz?
– Nem.
Selma szemében különös fény villant.
– Akkor… – kezdte suttogva. – Itt az ideje, hogy azt is megismerjétek, nem gondoljátok?
Hitch felhorkant, Marlowe ajkai meglepetten elnyíltak.
– A francba! – szitkozódott. – A francba, a francba!
Hitch nyelt egyet; remegett a hangja, amikor megszólalt.
– A-alvilág…
– Pontosan – bólintott Selma. – Az Alvilág. Annie-ért.
Hitch megacélozta a tekintetét.
– Annie-ért – mondta; tisztelgetett. Marlowe szintúgy.
Jean, miután zihálva visszahúzódott Mikasa mellé, nem tudott nem másra gondolni, mint arra, hogy Selma Dok ijesztő mosolyának ragyogása ez alkalommal vetekedett Hitchével, és bármi is legyen a terve, annak a középpontjában Eren Jaeger elfogása áll.

** * **

– Hideg van.
Eren levetette átázott köpenyét, és próbált úgy tenni, mintha nem hallotta volna Sasha suttogását. Nem tudta pontosan megállapítani, hogy mikor kezdett szakadni az eső, de már egy jó ideje abban lovagoltak, amikor a távolban végre megpillantottak egy sokadik ránézésre is elhagyatottnak tűnő hodályt. Nifa udvarias maradt, és igyekezett nem egyből birtokháborítást elkövetni, de erőfeszítése feleslegesnek bizonyult: néhány perc elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy egy árva lélek sem tartózkodik odabent.
– Se ember, se állat – ingatta a fejét komoran. – Ezt nem tudom, mennyire vehetjük jó jelnek.
– Örüljünk neki – suttogta Krista. – Legalább pihenhetünk egy kicsit. Nagyon fáradtak vagyunk.
– Már közel vagyunk a Sina falhoz – mondta Nifa kedvesen. – Ha sikerül Erwin parancsnok terve, akkor könnyedén kijátszhatjuk a Katonai Rendőrséget. Azt sem veszik észre, ami az orruk előtt van.
Biztosan meg tudjuk csinálni. – Levi hadnagy látszólag közömbösnek tűnt, mintha nem érdekelné a körülötte folyó beszélgetés, valójában azonban igenis figyelt, sőt, akárhányszor szóba került a Katonai Rendőrség, megvető horkantást hallatott. – Csak az időtöket pazaroljátok a fecsegésre.
Connie és Sasha eleget tettek a hadnagy parancsának, félrevonultak, hogy megpihenjenek. Sasha kinyújtotta a lábát, és fájdalmasan sziszegetett, miközben végigtapogatta. Utána nekidőlt Connie vállának, és csakhamar halk sugdolózásba kezdtek.
Levi hadnagy csak egy pillantásra méltatta őket; ő is bicegetett, de napról napra jobban rá tudott nehezednie. Eren titokban próbálta tanulmányozni, felmérni az állapotát, olvasni a gondolataiban. Minden alkalommal elszorult a torka a bűntudattól: a férfi miatta sérült meg, azért, mert az életét kockáztatta, hogy megmentse Annie-tól, s részben emiatt sem tudták visszavinni a holttesteket – Petrát – a Rózsa fal mögé. Petra mindkettőjük számára fontos volt, igaz bajtárs és jó barát.
– Egyre jobban zuhog, alig látom a fák körvonalait – lépett mellé Krista borzongva. Ajkán szelíd mosoly ült, fénylő, kék szemében pedig mintha halványzöld pettyek perdültek volna táncra. Eren fáradtan bólintott, mire lehajtotta a fejét. – Hiányoznak a többiek – ismerte be csendesen. – Hiányzik Ymir. – Ujja hegyével megdörzsölte a szeme sarkát, letörölve útnak induló könnycseppét. Eren ámulva nézte. Krista, a legapróbb és legszelídebb teremtés a földkerekségen sokkal bátrabban viselkedett, mint bárki más. Megacélozta a szívét, és erős volt, nem engedett a kétségbeesésnek. – Bár nagyon féltem őket, biztos vagyok benne, hogy nem esett bajuk. Te is hiszel a barátainkban, ugye, Eren?
Eren meglepetten pillantott rá.
– Ugye hiszel bennük, Eren? – kérdezte suttogva. – Ugye nem vesztetted el a beléjük vetett hitedet?
Petra.
Petra.
Petra.
Reszketeg sóhaj szakadt föl belőle, miközben Krista jéghideg jobbját két keze közé zárta. Érezte a lány ujjainak remegését, s finoman rájuk szorított, hogy erőt öntsön belé. Vagy Krista tette ezt? Közelebb húzta őt, és azzal a kezével, amelyikkel nem a kézfejét markolta, gyengéden magához ölelte.
– Erősek vagyunk és ők is azok – mormogta a lány. – Tudom, hogy épségben vannak.
Eren nyelt egyet, úgy bólintott.
– Többé nem veszítem el a hitemet – mondta halkan, mire Krista elmosolyodott. A vállára hajtotta a fejét, és egy pillanatig lehunyta a szemét; amikor újból felnyitotta, hümmögve gyönyörködött a szürkésfeketébe burkolózó tájban. Az eső nem csendesedett, de a cseppek élénken csillogtak a halovány napfényben, mely utat tört magának a gomolygó felhők között, és a világ hirtelen egészen gyönyörűnek tűnt. Még akkor is, ha olykor kegyetlen volt, a szépség nem veszett ki belőle.
Ölelte Kristát, finoman és szeretetteljesen, közben pedig egyik lábáról a másikra billegett. Ahogy teltek a napok, egyre távolabb érezte magát a barátaiktól. Legszívesebben óriássá változott volna, s meg sem állt volna addig, míg rájuk nem talál, de tudta, hogy ezt nem teheti meg. Meg kellett bíznia Erwin parancsnokban… Meg kellett bíznia elsősorban Levi hadnagyban. Tudta, hogy nem örökre intett nekik búcsút, amikor megszökött, azonban azt is, hogy bizonytalan ideig elváltak útjaik.
Mikasa, Armin… Köszönöm, hogy mellettem álltok. Hamarosan… Hamarosan újra találkozunk, ezt megígérem.
– Jól szórakoztok? – Levi hadnagy hangja hirtelen hasította ketté a vihar előtti csendet. Eren azonnal elengedte a lányt, és zavartan hátrált el tőle. Úgy érezte, mintha a szíve a torkában dobogott volna. Levi hadnagy összefonta a karjait a mellkasa előtt, szemöldökét pedig felvonta. – Ha azt mondtam, hogy pihenjetek le, akkor miért ácsorogtok még mindig a hidegben? Ha ágynak estek, ne is álmodjatok róla, hogy ápollak titeket.
Nifa kuncogva csatlakozott hozzájuk.
– Pedig látlak magam előtt, amint gőzölgő levessel kúrálod Erent – vigyorgott, majd a fiúra kacsintott. Eren mélyen elpirult, már a puszta gondolattól is különös görcsbe rándult a gyomra.
Levi hadnagy nem foglalkozott a lánnyal.
– Krista Lenz?
– Igen, uram – felelte Krista. A férfi biccentett.
– Pihenj le.
– Sashát és Connie-t már elnyomta az álom – jegyezte meg Nifa. – Jobban járunk, ha mi is úgy teszünk, ahogyan ők, mert nem tudhatjuk, mikor lesz lehetőségünk ismét egy kiadós alvásra.
Krista lehajtotta a fejét.
– Elnézést, uram – suttogta a hadnagynak, aztán küldött még egy utolsó mosolyt Erennek. – Jó éjszakát, Eren. Levi hadnagy, Nifa… Jó éjszakát kívánok önöknek is.
Nifa bólintott.
– Helyes, megyek veled – mondta. – Ó, nem, Eren, neked nem kell sietned – tette hozzá gyorsan, amikor észrevette, hogy a fiú megindul utánuk. A karjánál fogva tartotta vissza, közben meg mosolygott. Fejével a hadnagy felé intett, mosolya pedig kiszélesedett. – Beszélgessetek csak nyugodtan, mintha itt sem lennénk.
Eren félrebillentette a fejét, csodálkozva nézett rá.
– Beszélgessünk? – suttogta. – Miről?
Nifa újból kacsintott, aztán hátat fordított neki.
– Szépséges álmokat, Eren! – kiáltotta még, mielőtt leheveredett volna Sasháék mellé.
Eren sokkoltan bámult utána.
Ilyenkor le sem tagadhatja, hogy Hanji osztagának a tagja – gondolta elhűlve –, máskor meg annyira komoly. Olyan, mintha két személyisége lenne, és nem tudja eldönteni, hogy ki legyen valójában. – Bár nem ismerte eléggé ahhoz, hogy ítélkezzen, bizonyos mértékig kedvelte. Néha nem tudott dűlőre jutni vele kapcsolatban, az esetek többségében viszont kellemes társaságnak bizonyult. – Nem Mikasa vagy Armin, nem is olyan, mint Petra, de… Egy kicsit rájuk is emlékeztet. Ha velünk van, biztosabbnak látom a jövőnket.
Levi hadnagy nem törte meg a csendet, még annak ellenére sem, hogy Nifa arra célzott, hogy beszélgetni szeretne vele. Eren nem tudta, mit tegyen. Odakint néhány pillanatig minden elcsendesedett – „Vihar előtti csend…”, villant az elméjébe –, aztán hirtelen villám szelte ketté az égboltot, kísérteties fénybe vonva a hodályt. Mennydörgés követte, utána megeredt az eső, mintha dézsából öntötték volna; a cseppek lágyan ülték a fák lombjait és a zöldellő rétet.
– Gyönyörű – szaladt ki a száján, mire Levi hadnagy bólintott. Nem nézett rá, Eren azonban mégis magán érezte a tekintetét.
Beszélj! – szólította fel magát, magával együtt pedig a férfit is. – Mondj valamit!
Sóhajtás hallatszott, ruhasúrlódás. Összekapcsolódott a pillantásuk; a hadnagy még mindig maga előtt tartotta a karját, szorosan összefonva őket, mintegy védelmezve saját magát, és egyetlen percig olybá’ tűnt, mintha hezitálna.
– Félsz, Eren? – kérdezte végül. Eren nyelt egyet.
– Félnem kellene, uram?
Levi hadnagy nem válaszolt; csak felhorkant. Elfordította a fejét, és Eren helyett inkább a tájat fürkészte.
– Kérdezz – mondta halkan. – Tudom, hogy érdekel, miről beszélgettem Nifával.
– N-nem… U-uram… Dehogyis…! – tiltakozott a fiú ijedten. – Én… megértem, ha a hadnagy csak annyit árul el belőle, amennyi szükséges. Nem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi, de… megértem, uram. Vannak dolgok, amik nem tartoznak rám.
– Mikor Blouse házában voltunk… – A hadnagy úgy tett, mintha nem hallotta volna a magyarázkodását. Eren érezte, hogy elpirult.
– Ne, uram.
Levi felvonta a szemöldökét.
– Ne?
– Ne. Kérem, most ne.
Hogy mi ellen tiltakozott ennyire, azt nem tudta. Minden, ami Sasha otthonában történt, furcsa volt és zavarba ejtő: egy ágyban aludni az emberiség legerősebb katonájával, őszintén beszélgetni vele, aztán felriadni egy újabb lidérces álomból, és ott találni maga fölött… Érezni a nyugtató cirógatást… Eren megborzongott.
Nem.
Túl bizalmas… Túl más… Nem tudom, mit tehetek és mit nem.
– Selma Dok – szólalt meg hirtelen a férfi –, így hívják azt a nőt. Mind egytől egyig benne vannak. A kölyök szülei, akik odavesztek a falakon túl, az a nyavalyás Nile Dok, a király, aki évről évre szánalomra méltóbb… És a nyakamat teszem rá, hogy vagy Erwin, vagy Pápaszem tudna szolgáltatni némi információval.
Eren meglepetten nézett rá.
– A parancsnok? Meg Hanji? Mégis…
– Blouse házában… Az az ember… Sasha apja – pontosított, mikor észrevette, hogy a fiú összeráncolja a homlokát – azt mondta, nemrégiben, amikor a városban járt, elkapott egy-egy pletykát Erwin kivégzéséről. Ha már akkor, hetekkel ezelőtt felmerült, akkor bizonyára már végrehajtották rajta a halálos ítéletet. Tőle nem tudunk meg semmit. – Karcos volt a hangja, s bár mindezt közönyösen mondta, szinte odavetette a szavakat, Eren belelátott a lelkébe, látta a benne dúló megannyi érzelmet. – Minél hamarabb találkoznunk kell Pápaszemmel.
– Miből gondolja, hogy Hanji tudna segíteni?
Levi hadnagy felhorkant; szája sarka mintha felfelé rándult volna, de annyira gyorsan történt, hogy mire Eren feleszmélt, már rendezte arcvonásait. Nézték az eléjük táruló, szürkés homályban úszó világot, hallgatták az esőcseppek néhol lágy, néhol erőteljes dobolását a tetőn és a gerendákon, aztán amikor elállt, a távolban pedig felragyogott a szivárvány a maga százezer pompájával, Levi hadnagy megválaszolta a kérdést.
– Hanji ott volt, Eren.
– Ott? Hol ott, uram? C-csak nem… Csak nem Shiganshinában?
– Shiganshina… – A körzet neve fáradt sóhajként gördült le a férfi ajkáról. – Nem, Eren. Azóta gondolkodom az álmodon, amióta elhagytuk Daupert. Tudtam, hogy valahonnan ismerősen hangzik Selma Dok neve, és nemcsak azért, mert ő Fritz király bizalmasa… Hanjitól hallottam róla. Akkoriban ritkán figyeltem oda a fecsegésére, mert máson sem járt az esze, csak azon, hogy el kell fognunk egy óriást… De aznap, amikor a Kolosszális Titán áttörte a Mária falat és az utolsó túlélőket is a Rózsa fal mögé menekítették, Pápaszem ott volt. Látta őket… titeket, amint megérkeztek, és akkor látta először Selma Dokot is. Nile Dok várta. Voltak, akik próbálták rávenni, hogy adja fel a reményt, mert az a szegény asszony, akire hosszú órákat várt, már biztosan az óriások eledele lett, de Nile nem mozdult. Úgy hiszem, biztos volt benne, hogy Selma túléli.
– Azért, mert Intelligens?
– Nem tudjuk, hogy az-e – javította ki a fiút. – Egyet viszont igen: Nile azonnal a szárnyai alá vette. Hogy a felesége tudott-e Selmáról, arról nem értesültem. Pápaszem furcsállotta a jelenlétét, én meg ki nem állhatom a Katonai Rendőrséget.
Eren hallgatott; alaposan megfontolta a válaszát, mielőtt megszólalt volna, s látszott rajta, hogy próbál úrrá lenni az érzésein. Legszívesebben azonnal lóra pattant volna, és meg sem állt volna az Alvilágig, ahol Hanjival meg a barátaival kellett volna találkozniuk.
– Igaza van, uram, nincs vesztegetnivaló időnk.
– Valóban. Pápaszem akkoriban meglehetősen nagy figyelmet szentelt ennek a furcsa ügynek… Talán meg tudja mondani, mi lett Selma Dok kislányával. Ha túlélte Shiganshinát, akkor kell lennie valamilyen feljegyzésnek az érkezéséről, nem igaz? Talán látták esetleg Nile Dokkal. Ha eljutunk a lányig, sok mindenre választ kapunk.
– De előbb Hanjit kell megtalálnunk.
– Pápaszem a rejtőzködés meg az álcázás nagymestere. Ha Erwin nyaka körül szorult is a hurok, neki biztosan nem esett baja.
Újból szemerkélni kezdett az eső, és a sötét fellegek az addig kitisztult égbolton arra utaltak, hogy újabb vihar közeledett feléjük. Levi hadnagy megfogta Eren karját, és óvatosan, ám egyben határozottan befelé kormányozta őt.
– Pihenj. Amint eláll ez a nyavalyás eső, továbbállunk.
– Igenis, uram.
Krista mellé dőlt le; a lány addigra már az igazak álmát aludta. Egy pillanatig találkozott a tekintete Levi hadnagyéval; a férfi a fejével biccentett felé, talán azt üzenve, hogy aludjon, aztán elfordult tőle, és hosszú perceken – vagy órákon? – keresztül a tájat fürkészte. Ő pihent a legkevesebbet, ezért is húzódtak sötétlila karikák a szeme alatt, de Eren nem kényszeríthette az alvásra.
Lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Eleinte forgolódott; kemény és hideg volt alatta a föld, s míg Krista fel-felnyöszörgött álmában, addig Connie egy-egy horkantással gazdagította a csendes, nyugodt óráikat, majd valahogy mégis elaludt.
Ez alkalommal nem Shiganshinába tért vissza, hanem valahová egészen máshová. Nem értette, hogyan lehetséges mindez, hiszen sosem járt a körzeten túli városokban, sőt egyszer sem hagyta el a Mária falat. Nem kételkedett benne, hogy gyermekkori énjének emlékeit kapja vissza az álmok által, azonban ezúttal nem lehetett az övé.
Édesanyja a kezét fogta; nyirkos és kellemes, meleg volt a tenyere. Lehúzta maga mellé a fűbe, és ajka gyöngéd csók kíséretében pihent meg a homlokán. Ujjaival végigszántott a haján, finoman összekócolva azt, és közben halkan nevetett. Csillogott a szeme, és Eren az örökkévalóságig el tudta volna nézni azt.
Nézd, kik érkeztek meg – kuncogott, mikor elfordította a fejét. A távolba mutatott, Eren pedig izgatottan követte a tekintetével. Selma közeledett lassú, megfontolt léptekkel; kislánya megilletődve tipegett a jobbján. Eren kiugrott az anyja karjából, és nevetve szaladt oda hozzájuk.
Selma gyermeke apró termetű és kifejezetten vézna volt a korához képest, haja hosszú és ragyogó, érintése Eren csuklóján mégis meglepően határozott.
Félrevonultak játszani, míg a két asszony beszélgetett, így arra nem derülhetett fény, hogy miről diskurálhattak annyira elmélyülten, hogy csak olykor-olykor szakították félbe azt egy pillantás erejéig. Bizonyára többször is előfordulhatott hasonló, mert furcsamód mindketten megbíztak a gyermekeikben. Sem Eren, sem az ismeretlen nevű kislány nem csatangolt el; kicsivel odébb heveredtek le a fűbe, s még arra is ügyeltek, hogy ne hangoskodjanak. A hasukra feküdtek, és a fűszálakkal tépkedték, aztán összevigyorogtak és elnevették magukat. Külső szemlélő számára idilli jelenetnek látszott, Eren azonban érezte gyermek-énje nyugtalanságát. Ahogy jobban megnézte magának a kislányt, rájött, hogy nemcsak ő várta feszülten, mikor fejezi be édesanyja a diskurzust.
Holnap megismerkedem valakivel. – Eren szólalt meg elsőnek, a kislány kíváncsian figyelte. – Mikasának hívják, velem egykorú. Apa azt mondja, össze kell vele barátkoznom, mert nem lehet csak egy barátom rajtad kívül.
– Te is tudod, hogy engem nem számíthatsz annak. – A kislány lehajtotta a fejét, sűrű haja világos fátyolként rejtette el az arcát. – Anya szerint bizonytalan ideig nem fogunk találkozni. El kell mennünk. Nem biztonságos… Nem vagyunk biztonságban itt.
– Hogyan?!
– Én is csak ennyit tudok – vonta meg a vállát.
De mi az, hogy nem biztonságos?! C-csak nem…
– De, már megint ők
Hallgattak.
Ugye a kedvemért összebarátkozol Mikasával? – kérdezte hirtelen a kislány. – Ha én nem leszek itt… Nem lehetsz csak Arminnal.
– Az tőle függ.
– Eren…
– Fáj a fejem – szakította félbe a fiú. Megmasszírozta az orrnyergét, majd megdörzsölte a homlokát. – Kérlek, ne hagyj el engem, Kreusa… Kérlek, ne hagyj el engem… – Elhalkult a hangja, az álom-emlék pedig mintha megváltozott volna. Minden feketébe borult, késő estére járhatott már az idő. Eren az édesanyja szoknyájába csimpaszkodott, és riadtan figyelte, amint Selma letérdel a kislány – Kreusa – elé.
– Kegyetlen világban élünk, Carla – mondta az asszonynak, miközben megfogta gyermeke karját. – Kegyetlen és ijesztő ez a világ, szükségünk van rájuk is. Lehet, hogy sokan szörnyetegnek tartják majd őket, de egy nap rájönnek, hogy ők a kulcs a győzelemhez. Érted te is, ugye, Kreusa? Érted, miért teszem ezt veled?
A kislány nem felelt, csak a sokktól kővé dermedten tűrte, hogy az anyja a bőrének nyomja a tű hegyét.

Hogy erősebb legyél – mormolta Selma. – Hogy mindig győzhessél… Hogy soha se halj meg… Ezt érted teszem, és Grisha is rá fog jönni, hogy nincs más megoldás… És eljön az a nap, amikor Eren is megkapja ezt a csodát… Mert ez csoda, Kreusa. Nem átok, hanem áldás… Érted teszem… Hogy erősebb legyél… – Azzal a kislányba fecskendezte az ampulla tartalmát, s vele együtt minden narancssárga-aranyszínű robbanásba torkollott.