9. felvonás
„amelyben
Eren és Armin viszontlátják egymást”
Eren.
Eren.
A halk, suttogó hang elűzte az
emberevő óriások rémképeit. Eren hirtelen, könnyektől maszatos arccal tért
magához, kétségbeesetten kapkodta a levegőt. Szíve őrült ütemben kalapált a
mellkasában. Mit is látott? Mit is álmodott? Az utolsó emlékeinek egyike mintha
Armin lett volna, amint a nevét kiabálja. A rettegés szinte tapintható volt a
hangjában, maga Eren is érezte most a vendégszobában.
Armin…
Összerezzent, mikor valaki
megérintette a karját.
– Ne haragudj – szabadkozott Pieck
komolyan. – Túlzásba vittem a keltegetésedet.
– A keltegetés… Oh – értette meg lassan. Ő
suttogta volna a nevemet? Annyira valóságosnak tűnt! De közben meg annyira…
álombelinek! Egy… emléknek valahonnan a múltból. A
sajátjának vagy valamelyik másik hordozónak is a múltjából, vagy kettőjük
kombinációja – ezt az egyet nem sikerült megállapítania. Abban biztos volt,
hogy a végén Armint látta. Az óceán
morajlását hallgatta, föléjük kékeszöld, lilába hajló fények borultak. Az
égbolton ezernyi csillag izzott, és Armin ott állt, a magasba törő fényoszlop –
nem is, valójában inkább egy hatalmas fényfa – előtt, és mintha megérezte volna
Eren jelenletét. Lassan felé fordult, és elmosolyodott. A kezét nyújtotta, Eren
pedig meg akarta fogni. Sosem érte el.
Elnyelte a sötétség – a mélybe
zuhant. Pörögni kezdtek az emlékek, iszonytató emlékek, amiket nem tudott
felidézni, és amiket nem is akart, de az érzés megmaradt. Armin kiáltása a
fülében sokáig visszhangzott.
Eren.
A lány fölé hajolva, a sál a
nyakában… Mikasa? Kiyomi?
Eren összeszorította a szemét – nem
akart emlékezni.
– Tényleg nem állt szándékomban! –
mentegetőzött ezalatt Pieck, kezét védekezőn emelte fel. Ritka pillanat volt,
de ezúttal tényleg bűnbánónak látszott. – Nagyon megijesztettelek? – kérdezte
halkan, és amikor kinyúlt, ujjbegyével finoman letörölt egy könnycseppet Eren
arcáról. A fiú remegve fújta ki a levegőt, amiért korábban olyannyira küzdött.
Az ölébe ejtette a kezét, mindkettő árulkodón remegett.
– Én mondtam, hogy szörnyű ötlet –
fintorgott Galliard –, de te sosem hallgatsz rám, Pieck.
– Csitulj, Pock – morrant rá az
említett.
–
Hé! Nem megmondtam, hogy…
Eren elmosolyodott.
– Látom, van, ami nem változik –
jegyezte meg, mire barátai elhallgattak. Pieck durcásan elhúzta a száját, míg
Galliard rávigyorgott. – Öröm nézni a gyerekes civódásotokat. – Ezzel a
folytatással bezzeg lehervasztotta barátja vigyorát. Pieck szeme összeszűkült.
– Gyerekes? – ismételte fenyegetően. – Kit nevezel te gyerekesnek,
Jaeger?
– Hűha, most aztán
felbosszantottad! – húzódott hátrébb Galliard. – Mi lesz itt!
– Háború – döntötte el a lány. –
Jaeger, ezért kinyírlak! – majd előrevette magát, Eren pedig hátra, így
nekiütötte a hátát a falnak. Pieck hangosan visítva, megjátszott haraggal
terült el rajta; karját szorosan a nyaka köré fonta, a homlokuk egymásnak
koccant. Fájdalmas nyögés kíséretében konstatálták mindketten, hogy Galliard is
rájuk mászott valahogy; Eren semmit sem érzett már a lábából az ezer tűnyi
zsibongáson kívül, jóformán teljesen elzsibbadt.
– Elég! – kiabálta nevetve. – Elég,
megadom magam! Bocsánat! Jaj! Pieck, Porco, elég legyen! Hé!
– Nincs kegyelem! – süvöltötte
Galliard. Valamelyikük kirántotta Eren alól a párnáját, a következő pillanatban
pedig az arcába nyomva püfölni kezdte vele. Hangosan és őszintén nevettek, a
könnyek már nem az emlékek hatására csordultak ki Eren szeméből. A végén
mindhárman kifulladva dőltek végig az ágyon, összefűzték az ujjaikat.
–
Te jó ég.
Galliard felült. A nagy nevetés
közepette egyikük sem vette észre, hogy kinyílt a kabin ajtaja: a küszöbén
Reiner toporgott, teljes döbbenettel nézett rájuk.
– Problémád van, Braun? – Galliard
persze, hogy nem tudta megállni, hogy ne morduljon rá! Eren a szemét forgatva
figyelte a jól megszokott jelenetet. Egyszerűen nem sikerült összebarátkozniuk,
pedig Reiner igen keményen próbálkozott, hogy elnyerje a szőke fiú bizalmát.
– Nincs – felelte lassan Reiner, a
fejét ingatta. – Akkora volt a hangzavar, hogy azt hittem, baj van.
– Ha baj lenne, arról tudnál –
mondta hűvösen Galliard, mire Eren lepiszegte.
– Ő is a barátom – sziszegte oda
neki. Galliarddal ellentétben ő igenis kedvelte a nagydarab fiút. – Ne legyél
bunkó, Porco.
– Pf, tisztára mintha a bátyádat
hallanám…
– Nos… – Eren az ajkába harapott. Ennyit a mókáról és a kacagásról, gondolta.
Egy csapásra elillant a jókedve, ahogy emlékeztették, hogy még mindig mit sem
tudott Zeke-ről. Vagyis… nem tudott eleget ahhoz, hogy megkönnyebbülten
hátradőlhessen. Hatalmasat sóhajtott, majd intett Reinernak, hogy jöjjön be. A
szőke fiú bizonytalanul húzta be maga után az ajtót és lépett közelebb
hozzájuk.
A léghajó időközben felkészült a
leszállásra, mindannyian érezték, ahogy megindultak lefelé. Reiner Eren
bátorító intését követően helyet foglalt az ágy szélén, a lehető legtávolabb
helyezkedve Galliardtól, amit a fiú egy elégedett biccentéssel vett tudomásul.
Eren és Pieck összenéztek, majd a szemüket forgatták.
– Na – mutatott rájuk a lány –, én
inkább őket nevezném gyerekesnek, Jaeger.
– Vettem az adást, tényleg bocs.
– Nagyon helyes.
– Gyerekes? – kérdezte Reiner
értetlenül. – Hogy érted?
– Nem fontos – legyintett Eren. –
Inkább beszéljünk arról, hogy mi lesz most! – De nem hagyott időt barátainak,
hogy bármit is kezdeményezzenek. – Srácok… – Ismét elfogta az érzelgősség. –
Köszönöm, hogy…
– Valaki üsse le. – Galliard a
tenyerébe temette az arcát. – Nem megmondtuk, hogy fejezd be a picsogást?
– Én csak…
– Tehát Zeke – köszörülte meg a torkát Reiner, terelve a témát. – És
persze… A többiek – mormolta. A tekintete mintha egy pillanat hosszáig a múltba
révedt. Galliard annak a szerencsétlen eldiai lánynak az emlékein keresztül
talán mindenkinél jobban ismerte Reinert; mindenkinél többet tudott, hogy mi
történt vele Paradis szigeten azalatt az öt év alatt, amit ott kellett
eltöltenie az ördögök között. Kik lettek a barátai, hogy viselkedett velük…
hogyan mentette meg őket… Hogyan vált mindenki „bátyjává”, hogy lett olyan,
mint Marcel, Porco fivére.
– Reinernak igaza van – fonta karba
a kezét Pieck. Szigorúan nézett Erenre. – Fejezd be a hisztit, és inkább azon
töprengjünk, mit kezdjünk a bátyáddal!
– Nem lesz könnyű – morogta
Galliard sötéten. – Egyszerűen nem tudom eldönteni, mit gondoljak róla. Kinek
az oldalán áll? Egyáltalán azok az ördögök fogságban tartják, vagy csak a
kezükre akar játszani minket?
–
Sosem tenne ilyet! – hördült fel Eren. – Már a
feltételezés is sértő! – Ugyanakkor eszébe villant a férfi, akivel akkor
találkozott utoljára, amikor úgy döntött, Zeke-kel tart a szigetre. Levi
hadnagy. Levi Ackerman. Az a valaki,
aki kedves volt Zeke szívének. Akit Zeke… szeretett,
és aki állítólag Zeke-et őrizte. Valahányszor erre gondolt, nem tudott nem
gondolni arra is, hogy ez az egész csak a csapda része. Zeke képes lenne
elárulni azt az embert, akit őszintén szeretett? Vagy csak megjátszotta magát? De
Levi hadnagy nem tűnt olyannak, aki csak úgy bevenné, hogy valaki
belészeretett.
Eren frusztráltan nyögött fel.
Vaktában tapogatózott, semmit sem tudott Zeke és Levi kapcsolatáról! Semmit sem
tudott a saját bátyjáról! Zeke azóta hazudott neki, hogy megismerték egymást. A
fivér, akire felnézett, és aki mindig kihúzta a bajból, lehet, hogy soha nem is
létezett? Hogy az egész csak egy álca volt? Egy szerep, amit Zeke elvállalt,
hogy elhozhassa őt Shiganshina körzetből? Vajon fontos volt valaha is Zeke számára?
Mit miért tett? Vajon…
Összerezzent, mikor hirtelen súlyos
kéz nehezedett a vállára. Nem kellett odakapnia a fejét, hogy tudja, ki
érintette meg. Hálás mosoly ült ki az ajkára, miközben testével nekidőlt
Reinernak.
– Köszönöm – suttogta, mire Reiner
szorítása felerősödött. Nem mondott semmit, de az érintése bőven elég volt
ahhoz, hogy kirángassa Erent az ostoba gondolatok közül, meg egy kicsit észhez
is térítse. Ameddig nem beszélt Zeke-kel, nem volt oka kételkedni benne. Amíg
nem Zeke szájából hallja az igazságot… Eldöntötte, hogy senkinek sem fog hinni.
Bár hangosan nem mondta ezt ki, úgy
tűnt, barátai is erre akarták rávenni. Galliard előrehajolt, hogy megveregesse
a hátát, és a mozdulat következtében az ujjai néhány röpke másodperc erejére
hozzáértek Reiner ujjaihoz. Arra az egy pillanatra mindketten megmerevedtek,
majd amint ráébredtek, mi történt, Galliard úgy rántotta el a kezét, mintha
tüzes vashoz ért volna. Utána mindketten furcsán zavartan viselkedtek.
Pieck felvont szemöldökkel,
kíváncsian sandított Eren irányába, hogy mit szól hozzá, a fiú azonban mély
hallgatásba burkolózott. Legalább már nem azon agyalt, hogy vajon Zeke a
kezdettől fogva kihasználta, vagy sem.
Galliard megköszörülte a torkát.
– Ne gondolj ostobaságokra –
tanácsolta, mire Pieck felhorkant.
– Neked sem kellene, Pock.
Mielőtt egymás torkának ugorhattak
volna, Eren hatalmasat sóhajtott. Igazat adott barátainak, és hogy terelje az ő
gondolataikat is, még inkább Reinernak dőlt, akit ez egy cseppet sem zavart.
Reinernak nem kellett Páncélos Óriásnak lennie ahhoz, hogy rászolgáljon erre a
névre; izmos teste kemény volt, határozottan tartotta meg Eren súlyát. Eren
lehunyta a szemét, és teljesen átadta magát az érzésnek.
Milyen
meleg – gondolta. Mennyire hiányzott.
– Azt mondtad, Zeke hozatott a
szigetre – törte meg végül a csendet Reiner. – El kell nekünk mondanod, hogyan
történt. Mi csak… azt tudjuk, hogy a semmiből megjelent a Nőstény Óriás… és
hogy Annie-t… hogy Annie-t… – mormolta. Mind elhallgattak. Galliard ökölbe
szorította a kezét, remegett a dühtől.
– Annie-t felfalták – szólt Pieck.
– Az óriását elvették tőle.
– A királynő fattyú húgára bízták –
motyogta Eren. – Historiára. Az a lány…
– A királynő a végét járja –
jegyezte meg Pieck. – Az erejét át akarták adni.
Eren nyelt egyet, mielőtt
bevallotta:
– Nekem akarták adni.
– De te visszautasítottad – húzta
fel újból a szemöldökét a lány. – Miért?
Eren
ismét nyelt.
–
Amennyiben valaki elragadja a hatalmat Friedától… Valaki, aki nem
királyvérű, azt már nem köti az ideológia – idézte fel Historia szavait. – Az
szabadon porrá zúzhatja a világot, ha úgy áll szándékában. A világot… ez a
valaki tartja rettegésben. Ennek a „valaki”
létezésének a lehetősége… – A hangja, mely így is alig volt suttogásnál,
elcsuklott, ahogy a végére ért. A tenyerébe temette az arcát, utána remegve
nézett fel. – Az a valaki… A világ pusztítója…
–
Te lettél volna – értette meg Pieck. – Milyen ízléstelen.
Galliard
egyetértőn bólintott.
–
Ezek az ördögök undorítóak – mondta. – Téged akartak felhasználni, mert te
közénk tartozol. – Eren szólásra nyitotta a száját, hogy közbevágjon. Porco
tévedett, mikor így fogalmazott. Eren nemcsak hozzájuk tartozott, hanem Paradis
szigetéhez is. Liberióban nevelkedett, de Shiganshinában született. Ezt nem
lehetett elfelejteni. Nem lehetett úgy tenni, mintha egész életét Liberióban
töltötte volna, de úgy sem, mintha mindig is csak Shiganshina körzethez
tartozott volna. Végül nem mondott semmit.
Galliard
így folytatta: – Veled akartak elpusztítani minket. Ők még élnék tovább a
kényelmes kis életüket, miközben a falakon túli világ valóban azt fogja
jelenteni számukra, amiben oly’ sok hittek: egy óriásoktól hemzsegő, emberek
nélküli világot.
–
Egy olyan világot akartak létrehozni, amelyben az emberiség valóban a falakon
belülre reked – húzta el a száját Reiner. – Ennek bizonyára köze lehet a
száznegyvenötödik király ideológiájához, nem gondoljátok?
–
Szerintem még mindig nem tettek le erről a tervükről… Ráadásul, azt se
felejtsük el, hogyha olyan emberre bízzák az Alapító Óriást a királynő
halálakor, aki nem a királyi család tagja, akkor még veszélyesebbek lesznek. Őt
már nem fogja kötni Karl ideológiája. Ránk szabadíthatja a falakban lakozó
óriásokat… és porrá égetheti a világot. Tényleg
megteheti, nem csupán üres fenyegetés lesz. – Megborzongott a gondolattól. Jól
fogalmaztak a barátai: ízléstelen és egyenesen undorító volt, amire Frieda és
Historia rá akarták venni. Hatalmat és erőt ígértek, szerették volna, hogy
szabadabban használhassák az erejüket, ugyanakkor… amit kértek tőle cserébe…
Eren sosem lett volna rá képes, hogy megtegye. Beszámolt barátainak, hogy mi
mindenről beszélgetett velük, mielőtt Pieck közbeavatkozott volna, majd
sóhajtva azt is elmesélte, hogy Zeke miket mondott neki az eltűnése előtt.
–
Vajon milyen terve lehet? – tűnődött el Pieck. – Hasznos terv egyáltalán?
–
Csak akkor tudjuk meg, ha eljutunk hozzá. Tőle kell megkérdeznünk.
–
Jól mondod, Pock. – Erenre villant a tekintete. – Azt mondod, valamiféle
erdőben van?
–
Amikor rákérdeztem, annyit mondtak, a „hatalmas fák erdeje”. Fogalmam sincs,
hol van, valószínűleg ezért is nem titkolták el előlem.
–
Hatalmas fák erdeje? – ismételte Reiner; különös volt a hangja.
Galliard
előredőlt.
–
Mi van, Braun, te talán tudod, hol van ez a híres erdő?
Reiner
kihúzta magát, a szorítása olyan erőssé vált Eren vállán, hogy már-már komoly
fájdalmat okozott. Eren magába fojtotta a nyögését – Reiner az emlékeivel
viaskodhatott, márpedig minden joga megvolt ahhoz, hogy így viselkedjen, éveket kellett a szigeten töltenie, azok
nyomot hagytak rajta.
–
Tulajdonképpen… Igen, tudom, hol van.
–
Komolyan? – kerekedett el Galliard szeme. Meglepetten mérte végig a szőke fiút.
– Én azt hittem…
–
Mennyire biztos ez az infó, Eren? – Reiner teljesen maga felé fordította, most
már mindkét vállát markolta. – Kitől hallottad?
–
Armint kérdeztem – mondta zavartan. – De Historia is megerősítette, hogy egy erdőben
van.
–
Ha Armintól tudod… Akkor valószínűleg igaz lehet – mormolta. – Tudod… A kis
barátaid olyanok, akik nem számít, mi legyen, a végsőkig követnének. Még amikor
nem tudták, hogy életben maradtál… A kadétévek alatt – pontosított. – Akkor is
hallottam a nevedet a szájukból. A barátjuk, Eren Jaeger, Shiganshina egyik
áldozata. Eren, aki sálat tekert Mikasa nyaka köré… Eren, aki látni szerette
volna a falakon túli világot. „Ezért
leszünk felderítők, Reiner…”, vallotta be egyik este Armin, amikor rákérdeztünk
a többiekkel. „Eren miatt kell megtennem.
Le kell győznöm a félelmemet… és ki kell jutnom a falakon túlra. Látnom kell
helyette az óceánt. Látnom kell a kinti világot… és szabadnak kell lennem.” Ezt
mondta.
– Ezt?
Eren
torka elszorult, nem találta a szavakat sem. A saját mondataira ismert, a saját
vágyaira, amiket a barátai meg akartak valósítani helyette, mert úgy érezték,
ennyivel tartoznak neki. Hogy valahogy meg kell emlékezniük… És ezt találták
ki. Vásárra vitték inkább a bőrüket, csak azért, mert egy ostoba kisgyerek a
gyerekkorukból azt mondta nekik, hogy mindenáron át akar jutni a falon, hogy
láthassa a kinti világot, és ne éljen örökre kalitkába zárt, megszégyenített
kismadárként.
–
Ha jól tudom – folytatta Reiner lágy hangon –, Armin ötlete volt.
–
Armin… – Eren felcsuklott, sírva
nevetett. – Persze, hogy az ő ötlete volt… Ki más is lehetne? Ki más lehetne
ennyire őrült a maga módján, ha nem Armin? Mikasa soha… Ő sokban emlékeztet
rád, Pieck – sandított a lányra. – A higgadt, racionálisan gondolkodó Mikasa.
Pont olyan, mint te.
–
Azért jobban örülnék, ha nem hasonlítgatnál egy olyan szörnyeteghez – húzta fel
az orrát Pieck. – Mégiscsak egy Ackerman az a lány… Szerintem semmiben sem
hasonlítunk.
–
Ackerman ide, Ackerman oda, abban kiegyezhetünk, hogy jól néz ki.
Eren
szeme elkerekedett.
– PORCO! – hördült fel.
– Hogy mondhatsz ilyet?!
Reiner
elkomorult. Galliard, aki semmit sem vett észre az egészből, védekezően emelte
maga elé mindkét kezét.
–
Hékás! Azért szemem az van!
–
Bár ne lenne! – förmedt rá Pieck.
–
Egyetértek! – háborgott Eren. – Arról a lányról beszélünk, akit a családom
örökbefogadott! Számomra olyan, mintha a nővérem lenne! Eszedbe ne jusson…
Hallod?!
Galliard
erre elvigyorodott.
–
Pedig hogyha eszembe jutna, akkor még szorosabbra fűznénk a kapcsolatunkat,
Eren. – A pofátlan rohadék még kacsintott is egyet. – Sógorok lehetnénk,
például.
Ha
ölni lehetett volna tekintettel, Galliard már halott lett volna Piecknek
köszönhetően. Reiner Eren mellett úgy festett, mintha sokkot kapott volna –
mintha valami olyasmi tudatosult volna benne, amire soha életében, még csak lehetőségként sem gondolt.
Vajon mi ütött belé? –
ráncolta össze a homlokát Eren.
–
Inkább hanyagoljuk a témát – javasolta végül. – Tehát Zeke.
–
Igen – köszörülte meg a torkát Galliard. – Mekkora mázlisták vagyunk, hogy itt
van nekünk Reiner, aki mindig mindent tud. Majd ő elvezet minket a „hatalmas
fák erdejébe”. – Reiner arca halvány rózsaszín árnyalatot öltött. Galliard, aki
örökké csak gúnyolódott, ezúttal gúnyolódva bókolt. Eren és Pieck
megkönnyebbült pillantást váltottak. Legalább ezúttal nem kaptak úgy hajba,
hogy Galliard neki is essen a magasabbik fiúnak. Eren olyankor nem szívesen
avatkozott közbe. Galliard erőset tudott ütni (Reiner nem szokott védekezni!),
ráadásul olykor annyira megfeledkezett magáról, hogy nem is szokta felfogni,
hogy Eren az, aki hátulról próbálja meg leszedni óriásváltó társukról.
– Egy darabig kénytelenek leszünk
Hizuru vendégszeretetét élvezni – emlékeztette őket Pieck. – Nem rohanhatunk
fejetlenül vissza Paradis szigetére. Fel kell készülnünk, mert Zeke-et komolyan
fogságban tartják. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nem tudhatjuk, mennyire
bízhatunk benne. Függetlenül attól, amit neked mondott, Eren, könnyen lehet,
hogy egy nagyon ördögi csapdába sétálunk bele, ha meggondolatlanul nekivágunk a
megmentésének.
– Ez is igaz – komorult el a fiú. –
Bármi lehetséges.
– Ha tényleg a mi oldalunk áll –
folytatta Pieck –, és tényleg van egy használható terve, akkor viszont tényleg
mindenképpen ki kell őt szabadítanunk.
– Levi hadnagy őrzi.
– Nos, igen…
Galliard megborzongott.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele,
de én nem szívesen harcolnék még egyszer egy Ackermannal. Félelmetes
szörnyetegek, komolyan mondom.
– És te még csak ízelítőt kaptál
belőlük – futott végig a hideg Reiner hátán is. A szeme fénylett, iszonyatos
emlékek kavaroghattok az elméjében.
Pieck ellenben magabiztosnak
látszott.
– Ha mindannyian egyszerre
támadunk, plusz Hizuru támogatását is élvezzük, akkor nem hiszem, hogy ne
győzhetnénk le. Nem létezik legyőzhetetlen ember. Levi Ackerman se nem
halhatatlan, se nem sebezhetetlen. Abban kell bíznunk, hogy Zeke se bánja, ha
egy kicsit ellátjuk a baját.
És
nektek még nem árultam el, mit tudtam meg velük kapcsolatban – gondolta
Eren. Bár Zeke sok titkát kiadta a barátainak, ezt az egyet, illetve azt, hogy
ki is volt valójában Zeke édesanyja, megtartotta magának. A bátyám vagy, te rohadék, szeretlek. Hiszek benned, bárhol is legyél.
Kérlek… mondd, hogy nem hazudtál többet. Kérlek, mondd, hogy nem felejtettél
el. Kérlek… – hunyta le a szemét.
Kérlek…
Mondd,
hogy te is szeretsz.
** * **
Kiyomi teával kínálta, miután
kiszorította belőle a szuszt, majd mindketten leheveredtek, a testőrök pedig
magukra hagyták őket. Kiyomi annyira bízott benne, hogy akár az életét is
feltette volna rá. Eren a gőzölgő italra bámult a csészében, saját arca
tükröződött vissza, tisztán látszódott a szemében rejlő kétségbeesés.
– Én nem Kruger vagyok – vallotta
meg az asszonynak. – Bennem van, a lényem része, de én Eren Jaeger vagyok, nem pedig Eren Kruger.
Abban sem vagyok biztos, hogy az az Eren Kruger, akire ön emlékszik, ugyanaz a
felnőtt férfi, aki átadta az erejét az apámnak. Mármint… ő is megváltozott.
Felnőtt, akárcsak ön, asszonyom, és ez azzal jár…
– Eren – szakította félbe Kiyomi; a
hangja gyengéd volt, akárcsak a tekintete. – Tudom, mivel jár, ha felnő az
ember, de biztosíthatlak… egyszerűen biztos vagyok benne, hogy Eren nem
változott meg.
– Ha lehetne, beszélhetnénk róla
úgy, hogy Krugernek hívjuk?
– Zavaró, mi? – Kiyomi
elmosolyodott. – Természetesen beszélhetünk róla így. Illetve… – Kinyúlt,
finoman megérintette Eren kézfejét. – Hagyjuk a formaságokat is – kérte. –
Számomra olyan vagy, mintha… hm, a fiam lennél? – döntötte félre a fejét. – A
fiam lehetnél, ha úgy vesszük.
Eren felkuncogott.
– Azt hittem, a legjobb barátjának
fog nevezni. Mármint… fogsz nevezni.
– Annak is nevezhetnélek, de Kruger
is mindig annyira makacs volt. – Kiyomi a fejét ingatta, még mindig mosolygott.
– Őt is egyszerre hívtam a legjobb barátomnak és a fiamnak. Valakinek mindig
vigyáznia kellett rá.
– És az a valaki te lettél volna,
jól sejtem?
– Ó, igen.
Apróságokról beszélgettek, cseppet
sem fontosnak tűnő, mégis nagyon is fontos dolgokról. Eren az édesanyjára
gondolt – hosszú idő után először merengett el, hogy milyen is volt az élete
Shiganshina körzetben. Oly’ sok éve már… Oly’ sok éve, hogy otthagyta a
barátait, oly’ sok éve, hogy meghalt az anyja.
És
én nem emlékeztem rá – gondolta. Ez fáj a legjobban, Zeke. Hogy elvetted tőlem a múltamat… és azt
hiszed, csak úgy el tudok siklani fölötte. Hiszem, hogy meg tudok neked
bocsátani… Idővel, természetesen. De ez nem megy olyan könnyedén, mint ahogy
azt te szépen elképzelted. Fáj, nagyon fáj, amit tettél. Anya… Nagyon hiányzol.
Mikasa, Armin… Ti is nagyon hiányoztok.
Végül a szigettel kapcsolatos
terveikről is beszélt. Kiyomi azért fordult Paradis és Marley ellen, hogy
végleg biztonságba tudja, ám Eren hajthatatlan volt a küldetésével
kapcsolatban. Nem dőlhetett hátra, nem tehette meg, hogy ne foglalkozzon a
háborúval. Abban sem volt száz százalékban biztos, hogy Marley vagy Paradis nem
hagyja annyiban Hizuru árulását, márpedig semmilyen körülmények között nem
szerette volna Kiyomi népét veszélybe sodorni.
– Vakmerő dologra készültök, Eren –
ingatta a fejét az asszony. – Nem tartom jó ötletnek, ugyanakkor nincs jogom
ellenezni sem. Amíg nem tudjuk, mi a terve a bátyádnak, úgy kell tekintenünk
rá, hogy ő az egyetlen esélyünk.
– Azt állítja magáról, ő az igazi
újjáépítője az Eldiai Birodalomnak – jegyezte meg erre Eren. Valamiért görcsbe
rándult a gyomra a gondolattól.
Kiyomi elgondolkodóan hümmögött.
– Újjáépítője? – pillantott le a
csészéjére. – Vagy inkább pusztítója? Vajon melyik?
Vajon
melyik?
Eren a tükörképét bámulta, a
kétségbeesett, fiatal fiút, Zeke naiv, gyengének tartott öccsét. Grisha Jaeger
nyilvánvaló árulásának élő, lélegző bizonyítékát. Vajon mennyiben lett volna
másabb, ha nem szakad el a barátaitól? Ha azon a napon, amikor Zeke eljött
érte, minden másképp alakult volna? Egyre gyakrabban tűnődött el ilyesmiken.
Nem tudta elképzelni az életét Galliard, Pieck és Reiner nélkül. Nem tudta
elképzelni a nagyszülei és Zeke nélkül sem. És azt sem tudta elképzelni, hogy
vajon most mekkora veszélybe sodorta a barátait… Azzal, hogy mindannyian
elfordultak a marleyi kormánytól… vajon miféle lavinát indítottak el? Mi lesz
az eldiai nép sorsa?
Három finom koppanás rángatta ki a
gondolataiból. Kiyomi hangjára az ajtó kinyílt, az egyik testőr dugta be a
fejét rajta. Ugyanolyan arcot viselt, mint a többi; sötét hajú volt, szeme is
sötét, vágása olyan, akár a manduláé. A hírre, amit hozott, mindketten azonnal
talpra ugrottak. Eren szíve kihagyott egy dobbanást.
– Egészen biztos? – kérdezte
remegős hangon. – Biztos benne, hogy ők azok?
– Eren… – Kiyomi aggódva pillantott
rá. – Talán jobb lenne, ha a titkos ajtón távoznál… Vagy ha elrejtőznél… –
Tekintete vadul kezdett cikázni a szobában, fel-alá pásztázta a helyet,
leltárba vette a rejtett zugok lehetőségeit. Sietve a szekrény felé intett. –
Gyorsan, mássz be! – sürgette. – Mielőtt bejönnének…
Eren azonban nem mozdult.
– Tényleg… ők lennének azok? – suttogta döbbenten. – Idáig eljöttek… miattam?
– Igen. – Ám nem Kiyomi válaszolt. Szinte kővé dermedt, mikor
meghallotta a hangot; ezer közül is
felismerte volna.
– Lehetetlen! – pördült meg, de lehetséges
volt. A testőrök szélesebbre tárták az ajtót, és a küszöbén… A küszöbén ott
álltak mindketten, és még csak a Felderítő Egység egyenruháját sem viselték. –
Mikasa… Armin… – Eren lassan az ajka
elé emelte a kezét, a szeme tányér nagyságúra nőtt. Remegni kezdett, valamikor
pedig magától indult meg a lába, egészen a falig hátrált, majdnem nekiütődött a
hátával a szekrénynek, amibe Kiyomi akarta bújtatni. Nem a félelem okozta,
inkább a sokk, az értetlenség, a… még maga sem tudta pontosan, hogy micsoda. Nem a félelem, abban biztos volt. Csupán
egyetlen pillantást vetett egykori barátai arcára, ám annyi elegendőnek
bizonyult, annyiból egyszerűen tudta,
hogy nem fogják bántani. Nem azért jöttek, hogy rátámadjanak, majd
visszaráncigálják Paradis szigetére. Azért jöttek… Azért jöttek…
– Azért jöttünk, hogy beszéljünk
veled, Eren – szólt Armin nyugodtan. Felemelte a kezét, hogy alátámassza az
állítását, Mikasa pedig nyomban leutánozta. Szavait követően Kiyomi, aki
egészen addig védekezőn állt Eren előtt, Mikasa elé sietett, hogy egy meleg
ölelésben részesítse. Eren oldalról elkapta az arcát: udvarias, kissé merev
mosollyal zárta a karjába távoli unokahúgát. Nem lehetett hibáztatni érte,
Mikasa és Armin még nem érdemelte ki
a bizalmát, hiába voltak gyerekkorukban Eren barátai – hiába volt Mikasa Hizuru népéből való az édesanyja által.
– Kiyomi néni. – Mikasa sietve
kibontakozott az asszony öleléséből. A tekintetéből csak úgy áradt a
kétségbeesés, ahogy Erenre nézett. – Igazat mond, nem akarunk bántani, Eren!
Hinned kell nekünk! Mi… Sosem tudnánk bántani téged. A legjobb barátunk vagy. A
fogadott testvérem. A családom. –
Kihallatszott a hangjából a fájdalom, minden egyes mondata felért egy jó erős,
emlékeztető pofonnal. Képek villantak Eren elméjébe az együtt töltött évekről,
nem tudta nem a sálat bámulni a lány nyakában.
– Én… – találta meg végül a
hangját. – Én hiszek nektek, srácok… – mire mindketten megkönnyebbülten
lélegeztek fel. Eren az ajkába harapott. – Hiszek nektek – ismételte meg egy
cseppel határozottabban –, de ez nem jelenti azt, hogy bízom is benneteket. Ha
bármivel is próbálkoztok… – Összeszűkítette a szemét, a leglényegesebbet még
csak meg sem kérdezték. – Csak ti
jöttetek?
– Jean vezette a léghajót – mondta
erre Armin. – Connie és Sasha is velünk tartottak, de – sietett rögtön a
magyarázattal – nem azért, hogy támadást intézzünk Hizuru lakói ellen. Nem
hoztunk magunkkal csapatot, csak mi jöttünk.
– Ti is felértek egy csapattal! –
mordult fel Eren. – Pláne úgy, hogy ő
is veletek van! – intett a fejével Mikasa felé. A lány mozdulatlanná
merevedett.
–
Ő? – suhant át zavar az arcán.
Armin összevonta a szemöldökét.
– Vigyázz a nyelvedre! –
figyelmeztette. – Különben nem állok jót magamért.
Erre megint az ajkába harapott.
– Ne haragudj, Mikasa… Én… nem így
értettem.
– Semmi baj! – biztosította a lány;
még mosolyt is villantott.
– Igen, de… – Eren erősebben vájta
a fogát az ajkába. Az a felháborodott kiáltás véletlenül csúszott ki a száján,
nem így tervezte, mikor belekezdett. Sosem állt szándékában megbántani Mikasát
(sem Armint), mégis… még ha azt is bizonygatta a lány, hogy nem vette magára,
amit mondott, azt a pillanatot nem lehetett csak úgy kitörölni; mindannyian látták az arcát, hallották a
hangját és a belőle kicsengő fájdalmat.
– Csak beszélni szeretnénk veled,
Eren. – Armin élesen szívta be a levegőt. – Én
szeretnék beszélni veled… elsősorban. Addig Mikasa és Ms. Azumabito… Nos,
végtére is vérrokonok. A rég nem látott rokonoknak mindig annyi beszélnivalójuk
akad, nem igaz? – pillantott rájuk megerősítésként. Kiyomi azonnal bólintott.
– Gyere, kedvesem – hívta Mikasát.
– Van még tea bőven, beszélgessünk… Amíg a barátaid is beszélgetnek egyet.
– Sétálhatnánk egyet – vetette fel
Armin. – Körülnézhetnénk Hizurúban.
– Vagy elmondhatnád itt is, amit
akarsz.
– Vagy felmehetünk a szobádba is –
folytatta töprengő arcot vágva. – Vajon melyik lenne jobb? Ha már itt vagyok
Hizurúban, mindenképpen szeretnék körülnézni. Te már felfedezted magadnak,
Eren? – Eren a fejét rázta; semmi ilyesmire nem volt ideje. Arminnak
felcsillant a szeme, szinte gyermeki lelkesedéssel kiáltott fel: – Jaj, de jó!
Akkor felfedezhetnénk együtt is! Szeretném… látni veled a világot, Eren.
„Ezért
leszünk felderítők, Reiner…”, villant az
elméjébe Reiner hangja, ahogy Armin szavait idézte. „Eren miatt kell megtennem. Le kell győznöm a félelmemet… és ki kell
jutnom a falakon túlra. Látnom kell helyette az óceánt. Látnom kell a kinti
világot… és szabadnak kell lennem.”
Ezek a mondatok most átértékelődtek
Armin elméjében. Látnom kell veled az
óceánt. Látnom kell veled a kinti világot. Szabadnak kell lennem – veled, Eren.
Szinte hallotta magában, ahogy ezeket mondja. Ahogy ezekre céloz.
A saját hangját is hallotta,
elcsuklott, mielőtt bármit is mondhatott volna:
– Armin, én…
– Sétáljunk egyet – mondta újból a
fiú.
– Jó – egyezett bele vékony hangon.
„Szeretném… látni veled a világot, Eren.”
Egyre csak ez járt a fejében. Ismerték egymást Arminnal meg Mikasával, de
valójában mégsem, hiszen akkor még gyerekek voltak, teljesen más emberek, azóta
pedig kilenc év telt el. Mindketten megváltoztak, mindketten felnőttek.
Armin, akit mindig összevertek
Yvonne néni kölykei meg azok barátai, megerősödött, megizmosodott, ráadásul
magáénak tudhatta a Kolosszális erejét. Igaz, ezt Bertolt élete árán tudta
megtenni. A hamis emlékek birtokában fájt ennek a tudata, fájt, hogy nem
nevezhette magukat barátoknak, és azt is fájt, hogy úgy érezte, elárulja
Piecket, Galliardot meg Reinert, ha Arminnal tart. Azok után, amit a barátai
érte tettek, bízza rá magát Arminra? Tartson vele, sétáljanak és beszélgessenek
ahelyett, hogy egymás torkának esnének? Ez… nem lenne árulás? Pieck, Galliard
meg Reiner mindent feladtak érte. Életükben először a sarkukra álltak, és
lehet, hogy ezzel halálra ítélték az internáló tábor lakóit, ők mégis bátran,
szemrebbenés nélkül vállalták a következményeket.
– Jó – hallotta mégis a hangját. –
Menjünk… – mire Armin a kezét nyújtotta. Mosoly ült az ajkán, hívogatónak tűnt
a jobbja. Mire Eren észbe kapott, már összefonódtak az ujjaik, Mikasa és Kiyomi
pedig, akik egymás mellett álltak, fellélegezve néztek össze. Ők is
mosolyogtak, és így szemmel láthatóan egy fokkal nyugodtabban ültek le teázni.
Armin nem jelentett veszélyt – egyelőre
–, és Eren csak remélni merte, hogy a későbbiekben sem fog. A múltjuk
ismeretében nem vitte volna rá a lélek, hogy nekitámadjon.
Kiléptek az ajtón, ez alkalommal
nem Eren húzta maga után Armint, hanem Armin őt. A testőrök nem bámulták meg
őket, mozdulatlanul őrizték Kiyomi asszonyt, akár a kőszobrok. Eren nem tudta,
örüljön-e ennek. Azt hitte, legalább egy vagy két testőr kísérni fogja őt is,
hogy megvédje, ha mégis támadás érné őket. Persze… ha Armin óriássá változna,
nem sokat érnének.
Ha
Armin óriássá változik – gondolta –, akkor nekem kell felvennem vele a harcot.
Ez nyugtalanító érzést keltett
benne, görcsbe rántotta a gyomrát. Végigfutott rajta egy remegés, és mivel
Armin szorosan fogta a kezét, így ő is érezte. Hátrapillantott a válla fölött,
kedvesen mosolygott.
– Sosem bántanálak – mondta. –
Sosem hazudnék neked, Eren.
– Honnan tudjam, hogy most nem
hazudsz? – kérdezett vissza kalapáló szívvel.
– Úgy, hogy megbízol bennem.
– Armin…
– Én bízom benned, Eren – fordult
felé hirtelen. – Nemcsak hiszek neked, hanem bízom is benned. Remélem, hogy a
beszélgetésünk végére… te is bízni fogsz bennem.
– Szeretnék! – vágta rá őszintén. –
Tényleg szeretnék bízni benned,
Armin!
Armin ragyogó mosolyt villantott
rá, élénken fénylett a tekintete.
– Ezt nagy örömmel hallom! – majd
Kiyomi kertje felé vezette. Gyönyörű, kékes-lilás virágok vették őket körbe,
Erent az utolsó Shiganshinában töltött napjára emlékeztette, amikor Mikasával
elmentek rőzsét gyűjteni. A kert végében hatalmas, kilenc ágú fa pihent, hűsítő
árnyékot nyújtott.
Eren vágyódva sóhajtott fel. Shiganshina! Annyira hiányzott neki!
Szinte fizikai fájdalommal járt, hogy félre kellett tennie ezt az érzést – de
meg kellett tennie, ki kellett derítenie, hogy mit akart tőle Armin és Mikasa.
Támadás helyett… beszélgetni jöttek.
Paradis engedélyt adott rá? Kinek az ötlete volt? Zeke tudja, mi történt? Na és
Frieda?
Armin felé fordult. Meleg volt az
érintése, izzott a szeme valamitől, amit Eren sehová sem tudott tenni.
Eren szaggatottan lélegzett.
– Miért jöttél? – lehelte a
kérdést. – Mit akartok tőlem? Mit akar tőlem Paradis?
– Paradisnak ehhez semmi köze!
– Igen? – Eren nem tudott uralkodni
a keserűségén. – Van fogalmad róla, mit akartak tőlem?
Nem, Arminnak fogalma sem volt.
Elkerekedett a szeme, mikor Eren a képébe üvöltötte a fájdalmát.
– É-én… ezekről nem tudtam, Eren.
– Dehogynem tudtál! – Eren
elrántotta magát, mikor meg akarta érinteni. – Te magad mondtad neki, hogy
valaki olyan kapja az Alapító erejét, akiben megbízhattok! Olyan titokzatosan
viselkedtél! Nyilvánvaló, hogy te is nekem akartad adni ezt az erőt! Te is arra
akartál rávenni, hogy tiporjam el a barátaimat!
– Mi vagyunk a barátaid, Eren! –
kiáltotta Armin. – És ebből semmi sem igaz, amit mondtál! Én nem akartalak
rávenni semmire sem! Én… – Elcsuklott a hangja, már ő is kapkodva vette a
levegőt. – Én pont azt kívántam neked, hogy bárcsak sose lennél óriás… –
suttogta rekedten. A szeme olyan kék volt, akár az égbolt; könnyektől fénylett.
Nem pislogta ki őket. – Bárcsak mindig itt lehetnél Mikasának… Bárcsak sosem
keveredtél volna bele ebbe az egészbe. Bárcsak szabad lehetnél.
Eren suttogva felelt:
– Most már szabad vagyok, Armin.
Armin válaszul megragadta a vállát.
–
Eren!
Lesöpörte a kezét.
– Szabad vagyok – ismételte meg
határozottan. – Szabadnak születtem. Szabadon élek, szabadon választhatok.
Szabadon szerethetek… – halkult el a hangja. A pillantása megállapodott Armin
arcán, egyenesen a szemébe nézett. – Én most már… szabad vagyok, Armin. A
léghajón, Hizuru felé… ráébredtem, hogy nem hagyhatom, hogy egész életemben
irányítson valaki. Amíg Liberióban éltem, addig Marley használt ki. Amikor
visszahoztatok Paradis szigetére, ti próbáltatok meg katonát formálni belőlem.
Én… nem vagyok katona, Armin, sosem volt az. Nem akarok harcos sem lenni. Én
csak… „Eren” akarok lenni. Eren, aki
szabad. Akit nem zárnak a falak börtönébe egész életében… Aki szabadon
repülhet, akár a madár. Én csak ennyit akarok ettől a világtól.
– Ez az ennyi bőven elég. – Armin
rekedten szólt, sütött a szeméből a remény. Újra kísérletet tett rá, hogy
megérintse Erent, kétségbeesetten nyúlt érte, kétségbeesetten markolta meg a
vállát, húzta közelebb magához.
Eren szédült a hirtelen közelségtől
– olyan közel kerültek egymáshoz, hogy az arcán érezte a lélegzetét. Armin keze
a válláról a csípőjére siklott, legalább úgy reszketett, mint Eren egész teste.
Ez egy kicsit vigasztaló volt, de cseppet sem hozta el a hőn áhított nyugalmat,
sőt, éppen az ellenkezője történt! Mintha egyetlen érintés elegendő volt, hogy
lángra lobbantsa Eren testét, hogy égesse a bőrét, ahogy a Kolosszális hője
tenné, ha Armin átváltozott volna, és olybá’ tűnt, mintha a fiú így akarta
volna felemészteni – emberi formájában, csordultig levő szeretettel, nem pedig
óriásként, véres és fájdalmas csata közepette. Ez így… Ez így…
Rémisztő
– gondolta; ádámcsutkája föl-alá mozgott, ahogy nagyot
nyelt. Szíve egyre hevesebben dobogott. „Durr-durr!”,
újabb meg újabb „durr-durr”, olyan
hangosan, hogy biztosra vette, Armin is tisztán hallja a beálló csendben.
Nem tévedett. Armin megérintette a
mellkasát.
– Milyen hangosan ver a szíved –
súgta. – Még mindig azt hiszed, hogy bántani akarlak?
– Azt sosem hittem – ingatta a
fejét Eren –, de nem tudok megbízni benned, amíg nem bizonyítod be, hogy nem
azért jöttél, hogy erőszakkal visszarángass. Vagy azért – jutott eszébe egy
másik végkimenetel –, hogy elvedd tőlem a Támadó erejét.
– Sosem tenném – lehelte Armin. –
Azért jöttem, hogy beszélgessünk.
– Te mindig ezt csinálod? – Eren
félredöntötte a fejét, elgondolkodva bámulta. – Inkább beszélgetsz az
ellenségeddel, mintsem azonnal támadnál?
– Te még mindig ilyen forrófejű
vagy? – Armin szája szegletében nevetős mosoly bujkált. – Inkább nekiugrasz az
embernek, mielőtt esélyt adnál magatoknak, hogy megbeszéljétek a problémáitokat?
Ó, és amúgy – tette hozzá –, te nem vagy az ellenségem. Az egyik legjobb
barátom vagy, Eren. Az első barátom – mondta még nagyon halkan. – Az első
barátom, akit szó szerint a halálból kaptam vissza.
– Erről akartál velem beszélni?
Armin mélyet lélegzett.
– Eren – mondta –, szeretném, ha
tudnád, hogy tényleg nem tudtam róla, mit terveznek veled. Én… ha neked is
akartam az erőt, az azért volt, mert veled ellentétben én teljesen megbízom
benned. Tudom, hogy sosem ártanál nekünk… Tudom, hogyha valaha is ártottál, az
azért volt, mert nem emlékeztél ránk. Sosem akartalak rávenni, hogy pusztítsd
el a családodat. Sosem várnám el, hogy eláruld őket. A nagyszüleid, Zeke… Az új
barátaid… Nem tekintek úgy rájuk, mint olyanokra, akik átvették a helyünket!
Eren, én tényleg… Én tényleg… – A végére eluralkodott rajta a pánikszerű
kétségbeesés, lehajtotta a fejét. Zihálva vette a levegőt, kifulladt. Ő is
remegett, így kívülről mulatságos látványt nyújthattak: két, egymásba
kapaszkodó fiatal, mindketten úgy remegnek, mint a nyárfalevél. Remegnek és
sírnak, ostobán remélnek és reménykednek.
– Ha nem az erőmet akarod… akkor
miért jöttél?
Eren félve – rettegve – kérdezett. A fiú álla alá nyúlt, felfelé billentette az
arcát.
– Mit akarsz, Armin? – kérdezte
újból. – Miért jöttél?
Armin elmosolyodott, mi sem volt
egyszerűbb ennél a kérdésnél.
– A legjobb barátomat – felelte
lágyan.
– Azért jöttem, hogy ne veszítselek el még egyszer.
Megjegyzés: A következő felvonás Erenről és Arminról fog szólni, és
november 14-e környékén várható, hogy feltöltésre kerül. :-)