2019. május 30., csütörtök

Az óceán túloldalán [Ereri] – 7. fejezet [manga spoiler (105!)]

7. fejezet

Egy anya ölelése

Hosszú évek után az első éjszakáját egy cellában raboskodva töltötte a szigeten. Őröket állítottak a cellaajtó elé, kenyeret és vizet kapott, és mindvégig éreztették vele, hogy nem bíznak meg benne. Azt kérték tőle, hogy segítsen rajtuk, közben pedig úgy viselkedtek, mintha bármelyik pillanatban elárulhatta volna őket. Eren nem hitte volna, hogy ennyire előrelátóak. Kereste a kiutat a szigetről, hogy visszatérhessen a barátaihoz és a családjához, ugyanakkor a tudat, hogy valami olyasmit kaphatott vissza, ami korábban az övé volt, ám elvették tőle, arra késztette, hogy fontolja meg a maradást. Voltak dolgok, amikért megérte volna maradni. Például az édesanyja. Vagy Mikasa és Armin. Azok az emberek az életéből, akikre nem emlékezett teljesen, de akik minduntalan az eszébe jutottak.

Összeszorította a szemét, miközben a priccsen feküdt. Fázott, ráadásul elfelejtettek takarót adni. Az egyetlen, ami melengette, a Szabadság Szárnyait szimbolizáló zöld köpeny volt. Borzongva húzta összébb magán, s ahogy felhúzta a térdét, a láncok megcsillantak a csuklóján a sötétségben. Az orra hegyéig sem látott, de a tudat, hogy a szárnyakat simogatta, hogy fém feszül rajta, elegendő volt ahhoz, hogy felkavarodjon a gyomra.

Pieckre gondolt, Galliardra meg Zeke-re. A barátaira. Vajon megrémülhettek? Elvesztették volna a belé fektetett bizalmukat? Na és Marley? Végleg árulóvá vált a szemükben, ahogyan az apja is? Ugyanazt a sorsot szánják neki is?

Vajon értem is el fognak jönni?

A félelem beleitta magát a csontjaiba.

Mit tegyek? Hogy jussak haza?

Amikor elaludt, Liberióban találta magát. Porban és füstben térdelt, a haja pedig bőven a válla alá ért, hosszú fürtökben omlott a hátára. A szeme környékén mély barázdákként jelentek meg az óriássá változás jelei. A bal karján, a megfelelő helyen ott ragyogott a csillag is a szalagon, mely megkülönböztette az eldiaiakat a tisztességes marleyi emberektől. A lány, aki mellette állt, furcsa öltözéket viselt: olyan szerkezet volt a derekára erősítve, amihez foghatót Eren még sosem látott. Valamiért úgy tippelte, ez lehetett a híres háromdimenziós manőverfelszerelés, csak valamivel felturbózva, mert sokkal komolyabbnak látszott. A lány egyforma magas lehetett vele, a haját nagyon rövidre vágta, a nyakában sötét sálat viselt. Eren ismerte a nevét is: Mikasának hívták.

Eren.Mikasa az álmában döbbenten nézte a Liberióban véghez vitt pusztítást. – Te… Felfogtad… mit tettél? Te… civileket öltél. – A pillantása az egyik törmelékdarab alól kilógó gyermeki testre siklott. Az arcát eltorzították a benne dulakodó érzelmek. – Még gyerekeket is öltél! – kiáltotta megrendülten. – Ez már…

– Helyrehozhatatlan.

Egymásra néztek.

Bánom, amit tettem, vagy sem? Eren nem tudta eldönteni. Az álombeli énje azonban, mielőtt tovább töprenghetett volna ezen, újból magához ragadta a szót:

– Mikasa. – A lány szemében mintha könny csillant volna meg. Vagy csak én képzelődöm? – ráncolta a homlokát Eren. Csak azt szeretném látni?
Az álombeli énje így folytatta: – Még nincs vége. – A szörnyeteg, aki ellen küzdöttek, nem halt meg. Mikasa szétrobbantotta a nyakszirtjét az állítása szerint, a Háború Pörölyének Óriása viszont, amire igazán ráillett a szörnyeteg elnevezés, képes volt rá, hogy talpra álljon. Eren szinte sikított magában. HOGYAN LEHETSÉGES MINDEZ?! MIFÉLE SZÖRNYSZÜLÖTT EZ AZ ÓRIÁS?! Van egyáltalán remény arra, hogy legyőzhessék? – Ha minden simán megy – hallotta meg aztán saját magát , fel fogom falni a Háború Pörölyének Óriását.

Legalábbis ez volt a terv.

Az a kibaszott terv!

Minden olyan… simán ment, nem?

Erennek nevetni támadt kedve, ahogy a kezében tartott kristályt bámulta. Benne az alak majd’ összeszarta magát a félelemtől, nem igaz? Hiszen erre senki sem számított! A legtökösebbek sem! Hogy pont egy hozzá hasonló senki… egy bitorló… aki mindig a saját feje után ment, rájöjjön a dolgok csavarára!

Ms. Tybur – mosolyodott el elégedetten –, tényleg elhitted, hogy át tudsz verni?

Szánalmas!

De aztán valami félresiklott. Valami vagy valaki keresztülhúzta a számításaikat és a vesztüket okozta. Mindig ugyanaz történt meg: Mikasa… Armin… Levi… A többiek, akiknek csak a nevük villant be: Jean, Sasha, Connie… Valamennyi barátja áldozatául esett a körforgásnak. Valamennyinek látta a testét. És ott volt a sajátja is, a szemén a darázs.

Sikoltani akart, mégsem tudott. Az emlékek összemosódtak, mindegy egy furcsa eleggyé vált. A csata képét átvette valami más, egy meghitt, kiragadott pillanat, amikor boldognak érezte magát.

Nem is boldognak, döbbent rá, hanem felizgultnak!

A szíve bizonyosan kihagyott egy dobbanást, ha nem kettőt egyszerre! Erős karok vonták ölelésbe, miközben lehajtotta a fejét, szabadon hagyva a testének legérzékenyebb pontját. A karok óvón ölelték, biztonságot és reményt nyújtottak. A haja hosszú volt, de még nem annyira hosszú, mint abban az emlékben, amikor Liberióban küzdött a Háború Pörölyének Óriásával – az emlékek szerint Ms. Tyburral –; félre kellett söpörnie a hosszabb tincseket, hogy felfedjék a nyakszirtjét. Egyetlen tökéletes vágás… és mindennek vége. Az egyetlen halálos pont a testén. Egyáltalán nem védte. Miért nem védte?

A fogak finoman karistolták végig a puha bőrt, egész testével beleremegett a legkevésbé sem ártatlannak szánt tettbe. A nyelv lassan és forrón siklott végig a nyakszirtjén, kiélvezve minden egyes másodpercet, amíg elidőzhetett azon a ponton, ami leginkább sebezhetővé tette Erent. A gyönyör váratlanul, ám élénken és intenzíven érkezett, pillanatok alatt a tetőfokára hágott. Eren érezte, hogy mély pír szökött az arcába. Az ajka elnyílt tőle, a szégyentelen nyögés sóhajtásba fulladt, a sóhaj pedig zihálásként tört ki belőle.

Ki ez?

Ki ez az alak?

Ez… nem Pieck.

Hát persze, hogy nem Pieck volt az. Hogy is lehetett volna ő? Abban a másik időben sosem tekintettek egymásra úgy, mint most. Lehet, hogy soha sem… egyetlen időben sem, a mostanit leszámítva.

Hirtelen nem érezte helyesnek, amit Pieck iránt érzett. Őszintén szerette a lányt, és ez valahogy rossz volt. Egyszerűen helytelen. Valaki mást kellett volna szeretnie, azt, aki annyira erősen ölelte, aki annyira gyengéden simított végig a meztelen bőrén – ezt a valakit kellett volna úgy szeretnie, ahogy most Piecket. Újra ennek az embernek a karjában akart lenni, élvezni az érintését, a csókját és azt a biztonságot, amit az ölelésével nyújtott; vele minden olyan másnak tűnt, az egész, óriásoktól és borzalmaktól hemzsegő világ kifordult magából.

Amikor végre magához tért az emlék-álomból, sípolt a tüdeje, ahogy levegőért kapkodott, az ágyneműje pedig izzadtságtól tapadt a nyirkos bőréhez. A szíve majd’ kiugrott a mellkasából, olyan iramban kalapált, a torkában meg furcsa ízt érzett, maga sem tudta megállapítani, hogy keserűt vagy magát az epét.

Az ágy szélére hajolva megfeszült a lánc, de nem érdekelte. Az sem érdekelte, hogy felriasztotta az őröket is, akik hozzá hasonlóan elbóbiskolhattak, az undorító megjegyzéseik pedig végképp nem: kiadta a gyomra tartalmát, s a teste hosszú hullámokban remegett.

Elsőre azt hitte, ennyivel megúszta. Tévedett. A gyomra ismét felkavarodott, ő meg újból a földre hányt.

Ha legalább egy vödörbe tehette volna!

Ha legalább nem mindenki előtt alázta volna meg magát!

Reszketve fújta ki a benntartott levegőt. Mikor felemelte a fejét, hogy az őrök irányába sandítson, arra lett figyelmes, hogy azok eltűntek, a helyüket pedig valaki egészen más vette át: Levi hadnagy, az emberiség legerősebb katonája összefonta a karját a mellkasa előtt; az arckifejezése megfejthetetlennek látszott, Eren nem tudott rájönni, hogy a közömbösség határozta meg inkább a vonásait, vagy valami más, mondjuk az aggodalom. De miért is aggódott volna érte egy szigeti démon? Azon kívül persze, hogy őt akarták felhasználni rá, hogy megnyerjék maguknak a háborút. Azon kívül… semmi közük nem volt egymáshoz, nemde?

– Hogy érzed magad, Eren? – kérdezte tőle a férfi csendesen.

– Őszintén? – Eren magát is meglepte, mennyire rekedten csengett a hangja. Ha össze akarták törni, akkor vállon veregethették most magukat, mert úgy érezte, sikerrel jártak. Hiányzott neki a családja, hiányoztak neki a barátai. Azok a személyek, akikre emlékezett, nem azok, akiket homályos, zavarodott álmokon, emlékeken keresztül próbált megfejteni, hogy vajon kik lehetnek! Lepillantott magára, az undora újabb fokkal növekedett. – Azt hiszem – kezdte bizonytalanul –, lehánytam saját magamat is. – Megcsapta a hányás szaga, és ilyenkor, mint mindig, valahányszor ez történt vele, újra elfogta a hányinger. A szájára akarta szorítani a kezét, de a láncok miatt nem tehette ezt meg.

A cella ajtaja feltárult, Levi hadnagy pillanatok alatt ott termett mellette. Kulcs csilingelt, zár kattant, Eren csuklója haragos vörös volt, ahogy belemélyedt a fém. Persze ez sem számított. Abban a pillanatban, ahogy lefejtette a láncokat magáról, az oldalára fordult hányt ismét, s ez csak annyiban különbözött az eddigiektől, hogy most hűvös tenyér simult a láztól forró homlokára és a karok határozottan tartották őt. Fogták a haját, fogták a testét, hogy ne zuhanjon össze, és egészen addig nem eresztették, amíg a remegése alább nem hagyott valamelyest. Akkor Levi hadnagy a karjába húzta, hogy megnyugtassa, az érzés pedig megnyugtató volt és biztonságos, túlontúl ismerős. Erent az álmára emlékeztették. Elfogta egy jóleső melegség, ami a lábujjától kezdődően kúszott fel a gerince mentén, s amitől megkönnyebbülten lélegzett fel. A pánik, ami eddig a torkát kaparta, szinte teljesen elmúlt. Ernyedten omlott a férfi karjába, a feje a vállára bukott.

– Ne haragudjon… – lehelte a fülébe. – Undorító vagyok.

– Egy fürdés valóban nem ártana – értett egyet vele a hadnagy, majd felhúzta. Továbbra is megtartotta, mintha tudta volna, hogy Eren lába meg fog bicsaklani, ahogy megkísérel felállni, és többé nem hagyta el az oldalát. Mindenben segített neki, pedig Eren nem is kérte rá.

Segített neki megfürödni. A kezébe vette a szappant, és finoman, nem durván dörzsölte a hátát, miközben Eren a forró vízben, meztelen testtel feküdt, s a szemét szorosan behunyta, úgy élvezte a biztonságot. Csodálatos érzés volt, érezte, ahogy a nyugalom hullámokban öntötte el. Levi hadnagy a nedves tincsei közé simította az ujjait, lágyan cirógatta a fejbőrét. Ahogy segédkezett és gyengéden érintette… Annyira meghitt volt, annyira szokatlan, hogy Eren azon kapta magát, hogy a szeme könnybe lábadt.

– Nem azért csinálom, hogy ismét megríkassalak, Eren – mormogta erre a férfi. – Azért csinálom, hogy visszanyerd az erődet.

– Mert ez a jó maguknak, nem? – Eren keserűen kérdezett, anélkül, hogy felnézett volna. – Szükségük van rám, hogy győzzenek.

– Szükségünk… Igen. – Levi hümmögött. – Te vagy az emberiség utolsó reménye.

– Akit láncra vernek és hagynak a saját hányásában megrohadni.

– Nem hagytunk. Most fürdetlek, Eren.

– Mint egy… kutyát… – ejtette ki undorodva. Az undor mellett a megalázottság érzése továbbra sem múlt el. Hirtelen eltűnt a kellemes meleg, amit a vízben érzett, hideg és sötétség vette át a helyét, csipetnyi harag, tömény szánalom. – Fázom – jelentette ki. – Tiszta vagyok. Ki akarok szállni.

Levi nem válaszolt, de segített neki kikecmeregni a vízből.

– Ha akarod – mondta, miután Eren friss ruhákba öltözött –, nem kell itt maradnod. Aludhatsz máshol is.

– A föld alatt vagyunk, nem? – Eren kimerülten rántotta meg a vállát. – Édes mindegy, hol alszom, amennyiben a föld alatt maradok, nem igaz? Ahol senkiben sem tehetek kárt. Ahol… mindannyian őrizni tudnak, nem?

– Tudod, hol vagyunk?

– A fővárosban? – kérdezett vissza Eren bizonytalanul. – Azt hiszem, a neve… Mitras?

– A főváros alatt húzódik ez az alagútrendszer… A földalatti város – magyarázta Levi. – Alvilágnak hívjuk. Fogalmazzunk úgy, egy jó darabig itt éltem.

– A föld alatt? – csodálkozott Eren. – Hogyan…

– Ez egy város. Az anyám itt szült meg.

– Itt emberek élnek?! – Eren hangja egészen hisztérikusan csengett. Borzongás rázta meg, egymás után többször is; érezte, hogy a testén felálltak tőle a pihék. Az emberek… ezen a szigeten… a föld alatt éltek?! Hogyan lehetséges ez? Hogyan élhetnek önszántukból… vagy nem is annyira önszántukból a föld alatt?! Ennél már az internálótábor is jobb!

Levi hadnagy ajkán futó mosoly tűnt fel.

– Igen – felelte. – Emberek élnek. Éltek – helyesbített. – Sok minden változott. A királynő legfiatalabbik testvére, az, amelyik balkézről született, nemrégiben felhozatta az árvákat a föld alól. A Nőstény Óriás valamint az Alapító Óriás segítségével visszaszereztük a Mária falat, és így a többi embernek is otthont tudtunk nyújtani.

– Valóban sok minden változott – mormolta erre Eren; a hisztériája nem múlt el. – De ez… egyszerűen… szörnyű. És maga… odalent élt?

– Amíg a nagybátyám rám nem talált – vonta meg a vállát Levi. – Az anyám az egyik alvilági kuplerájban dolgozott. Fogalmazzunk úgy, hogy bizonyos okok miatt elmenekült otthonról és valahogy odalent kötött ki… De a nagyapja, az én dédapám nem hagyta annyiban. Annak ellenére, hogyan váltak el egymástól, továbbra is kerestette. – Levi szünetet tartott, elmerengve nézett maga elé. – A nagybátyám, Kenny – folytatta halkan – megtalált minket, miután anyám a világra hozott. Életem első néhány évét töltöttem csak ott lent, a sötétségben. Nem is emlékszem már, mennyit, annyira régen volt, ráadásul az évek… nos, az évek éppúgy összefolytak odalent, mint neked az emlékeid, Eren – sandított a fiúra komolyan. – Annyi bizonyos, hogy Kenny jóformán az életünket mentette meg, amikor felhozatott minket abból a lenti pokolból. Persze szerencsések voltunk abban is, hogy Frieda nagybátyjának, Uri Reissnek a barátságát élvezte.

– Uri Reiss… – suttogta Eren. Nem hangzott ismeretlenül a név. Tudta, ki volt a férfi, bár nem láthatott róla úgy emlékeket, mint másokról, hiszen Frieda végzett vele. Frieda emlékein keresztül láthatta korábban a kiláncolt férfit, akinek ajkán mosoly szaladt át, amikor Frieda a tiszta óriásalakjában, még eszét vesztetten, lassan odanyúlt felé, hogy megölje. Éles fogak téptek a húsba, Frieda egyenesen Uri nyakszirtjére csapott le: az Alapító Óriás erejét átörökölték, Uri tovább élt az új királynőben.

– Bizonyára hallottál róla – jegyezte meg Levi –, Uri… Ő… Egy nagyon érdekes személyiség volt – összegezte ennyiben. Ő csak Kennytől hallhatott róla, tőle viszont sokat, ez látszott a szemén, ahogy a férfiról beszélt. Eren nem értette, miért. Kenny és Uri… ennyire jóban lehettek? Kennyt ennyire megérintette az uralkodója halála? Úgy tűnt, valóban ez történt. Kenny nemcsak a királyát, hanem a legjobb barátját vesztette el (és talán még mást is Frieda nagybátyjának személyében). – Magukhoz vettek minket… – Levi elfordította a fejét, nem szándékozott többet mondani Uriról. Ez is bőven elegendő volt ahhoz, hogy Eren levonjon bizonyos következtetéseket. Uri és Kenny együtt gondoskodtak Kenny családjáról – mert Levi mégiscsak Kenny unokaöccse volt, nem igaz?

Ez a Kenny nemcsak az életre nevelte – gondolta. Sokkal többet tett annál. Apja helyett apja volt. Uri pedig… Akit Kenny élete végéig szolgált… Valószínűleg hasonlóan cselekedett, ha ennyire közel álltak egymáshoz. Érzem a kimondatlan szavakat, hallom a hadnagy hangját. Levi… nemcsak a nagybátyját szereti, hanem Urit is nagyon szerette.

– Anyám felépült a betegségéből… Beteg volt ugyanis, amikor Kenny ránk talált. Ha egy kicsit is később érkezik, lehet, hogy már csak anyám holttestét találta volna, engem meg az ágy mellett kuporogva, csontsoványan, éhezve és szomjazva.

– De nem így történt – mondta Eren lágyan. – Nem vesztette el az édesanyját. Éppen ellenkezőleg: visszakapta a családját.

– És minden… hm, jóra fordult volna? – Levi hadnagy megemelte a szemöldökét. – Azt hiszem, jóra fordult, ha mondhatom így. Onnantól kezdve… mondjuk úgy, Kennyhez hasonlóan a Reiss család kutyává váltam. Legalábbis sokak szemében. Uri Reiss sosem tekintett így rám. Frieda és Dirk sem. És Florian sem.

– Csak Abel?

Eren nem kedvelte a lányt. Egyáltalán nem. A Levi arcán átsuhanó érzelem alapján arra következtetett, hogy ezzel az érzéssel nem volt egyedül: a férfi sem szerette a lányt, és ha tehette volna, megtagadta volna a parancsait.

– Abel…

– Bunkó – foglalta össze Eren. – Idegesítő.

Levi ráhagyta; elvigyorodott.

– Nem az én dolgom, hogy megtanítsam az elkényeztetett libákat, hogy viselkedjenek – mondta végül. – Frieda megneveli majd a testvéreit, ha akarja. A kölykök nem az én bajom. A saját osztagommal kell törődnöm.

– És milyen az osztaga, uram? – kérdezte Eren kíváncsian. – Néha… vannak emlékeim, amiket nem tudok hova tenni. Van egy lány is, akire emlékszem. Aki mindig azt mondta, hogy bízzak magukban. Önben, a bajtársaimban. Emlékszem arra is, hogy… mennyire kedves volt a mosolya – tette hozzá motyogva. Néha a neve is bevillant: Petra.

Levi bólintott.

– Négy évvel ezelőtt, amikor elfogtuk Annie Leonhartot, az osztagom a következő tagokból állt: Farlan Church, Isabel Magnolia, Gunther Schultz, Eld Jinn, Oluo Bozado valamint Petra Ral. Az ötvenhetedik falakon túli expedíción esett meg, hogy Erwin remek tervével csapdába tudtuk csalni a barátodat. Jóban voltatok, ugye?

– Annie hozzám hasonlóan harcos volt. Természetesen jóban voltunk. Amennyire jóban lehettünk a kiképzés során…

– Az a lány… magányos farkas, nem? – Levi halványan elmosolyodott. – De mesélt rólad. Mesélt Dirknek, vagyis akkor még Eli Lenznek, mert így ismerte – javította ki magát –, arról a srácról, akit megtanított verekedni. Persze azok után, miután alaposan helyben hagyta.

Eren felnevetett. Ezt el tudta képzelni.

– Annie-t nem lehet csak úgy legyőzni.

– Valóban. Hamar rájöttünk. Az ötvenhetedik falakon túli expedíción Annie felöltötte tizennégy méteres alakját, a Nőstény Óriást… és ha tudnád, hány emberünket vesztettük el annak a perszónának köszönhetően. A Reiss család tagjai után szaglászott. Azért küldtétek ide, hogy megtalálja az Alapító Óriást, igaz?

– Haza kellett volna hoznia a Koordinátor erejét.

– De elbukott a küldetéssel.

– El.

Levi hümmögve ráncolta a homlokát.

– Megkísérelte elrabolni Dirk Reisst – mondta –, valamint a többi kölyköt. Rájuk talált, és mindenáron magával akarta vinni őket. Követelni akarta volna tőlünk, hogy adjuk ki az Alapítót? Vagy azt hitte, Friedát meg tudja győzni és önként feladja magát? Néha nem is értem, mi járhatott a fejében.

Eren Zeke-re gondolt és arra, hogy a Bestia Óriása mennyire különbözött az elődök óriásától.

– A királyi család tagjai különlegesek – mormolta. – Higgye el, Marley a hasznukat vette volna. Valahogyan megtaláltuk volna rá a módot, hogy megszerezzük Frieda erejét… és akkor már nálunk lettek volna a testvérek. Bármelyikük hasznos lett volna. A lányokat… gondolom, arra használták volna, hogy minél több gyermeket szüljenek. Néha egy eldiai démon igenis fontos szerepet tud játszani Marley történelmében.

– Lehetséges – bólintott Levi. Talán az ő fejében is Zeke járt, ezt Eren nem tudhatta. Grisha emlékeiből tudta, hogy Bagoly az óriások közé lökte Zeke édesanyját, a királyi származású Dinát. Hasonló okok vezérelték: nem engedhették, hogy Marley új tenyészkancája váljon, akit a királyi vére miatt kényük-kedvük szerint használtak volna. Zeke titkáról így is csak ketten tudtak: Eren és Zeke. Senki másnak nem mondták meg. (Vagyis egy jó ideje csak ketten tudtak. Míg Zeke át nem örökölte a Bestiát, addig a Bestia elődje is tudott róla. A férfi – Mr. Xaver –, aki később Zeke-re hagyta a szemüvegét.)
Levi végül így kérdezett: – Nem akarod megkérdezni, mi történt Annie-val? Egy kicsit sem vagy kíváncsi a barátodra?

Láttam a Nőstény Óriást.

Levi kihívó fénnyel a szemében állta a tekintetét.

És?

Eren az ajkába harapott, hogy lenyelje a kérdését. Megölték? Honnan szereztek szérumot? A Reiss családtól? Annie… lehetséges, hogy évek óta halott?

– Kristályba zárta magát – mondta halkan. – Ennyit tudok. Bertolt és Reiner elmenekültek, miután megérkezett a felmentő sereg.

– A Bestia és a Hordár személyében? – kérdezte a férfi kíváncsian. – Őket érted a felmentő sereg alatt, igaz?

– Igen – biccentett Eren. – Zeke és Pieck. Meg én is.

– Téged nem láttalak.

– Pedig ott voltam – vonta meg a vállát. – Nem avatkoztam bele a csatába, hiszen nem láttuk értelmét, hogy megtegyem. Zeke mindent az irányítása alatt tartott. Ő… nagyszerű stratéga. Veszélyes ellenfél.

– Ó, igen. – Levi elmosolyodott. – Ezt tapasztaltam.

– Igen. – Eren nyelt egyet. – Zeke sérülései… Maga… nagyon veszélyes.

– Az lennék? – Levi jót mulatott az állításon. – Végül is… Az emberiség legerősebb katonájaként emlegetnek, biztosan okkal, nem?

– Maga az Ackerman család tagja – felelte erre Eren szárazon. – Nyilvánvalóan veszélyes.

– Ackerman család… – Levi felhorkantott. – Sokáig azt sem tudtam, hogy hívnak. Csak annyit, hogy „Levi”.

– Nem a nevünk formál. – Eren Grishára gondolt és a Jaeger névre. – Saját magunk vagyunk a sorsunk kovácsai.

– Milyen bölcs vagy! Megleptél, Eren. Azt hittem, csak egy bosszantó kiskölyök vagy.

– Magasabb vagyok magánál – vágta rá Eren csípőből. – Ha idősebb nem is, magasabb mindenképpen! Nem vagyok kicsi.

Levi hátradőlt ültében. Nem ráncolta a homlokát, de nem is mosolygott. Elgondolkodott, ez látszott a szemén, és Eren valamiért lélegzetét visszafojtva figyelte.

– Kétszer annyi idős vagyok, mint te – érkezett aztán a csendes állítás. – Ha már annyit élsz, mint én… Ha már annyi mindent tapasztalsz, másképp fogsz állni bizonyos dolgokhoz. Az én szememben még mindig csak egy szaros kölyök vagy, akinek a seggén ott van a tojáshéj. Sokat kell küzdened ahhoz, hogy lepottyanjon.

– Akkor küzdeni fogok – közölte Eren egykedvűen. – Az egész életem másból sem áll, csak örökös küzdelemből. Egy soha véget nem érő csata, a királynő jól mondta. Én vagyok a Támadó Óriás, hát harcolni fogok, amíg csak élek. Örökkön-örökké, valahányszor újrakezdődik. Mindig ezt teszem, igaz?

– Ezúttal minden más lesz, Eren.

A fiú beharapta az alsó ajkát, miközben a szeme sarkából a férfira pillantott.

– Igen – suttogta. – Tudom.

Ennyiben maradtak. Ültek és bámulták egymást. Eren csuklójára nem kerültek vissza a láncok. A hidegben és a sötétben ültek, és egyikük sem mondott semmit, amikor Eren valahogy közelebb került a hadnagyhoz. Ez már akkor történt, amikor már majdnem teljesen elbóbiskolt, ösztönből, félálomban mozdult, és az ölelő karok melegen és gyengéden fonódtak a teste köré. Eren feje valamikor a férfi vállára bukott; a szemét szorosan behunyta, miközben belélegezte a kellemes szappanillatot. Korábban tusolhatott, azt megelőzően, hogy meglátogatta. Eren nem bánta, lecsillapította az illat, elnyomta a félelmét, az aggodalmát.

Levi csak egy picit mocorgott.

Eren álmosan motyogott:

– Maradjon velem… Uram…

– Itt maradok – nyugtatta meg Levi. – Ameddig csak szükséges.

– Maradjon… – Eren vagy nem hallotta, vagy félreértette; hogy melyik volt, ő maga sem tudta már, annyira elálmosodott. Belécsimpaszkodott, a testével hozzásimult, és valahogy minden tökéletes lett ezzel, hogy ölelték és nyugtatták egymást. A cirógató érintések, a gyengéd hümmögés… Levi szinte duruzsolt a fülébe.

Eren ugyanazt ismételte.

Maradjon velem, uram.

Maradjon velem.

Levi cserepes ajka megérintette a homlokát.

Csók?

Eren összezavarodott tőle. Miért? A sziget ördöge… mégis… miért?

– Maradjon… – suttogta. De miért? – Maradj velemLevi

Miért?

Miért akarja annyira?

– Maradok, kölyök – érkezett a felelet. – Maradok, Eren.

** * **

Napokkal később Eren kezdte megérteni a különbséget a mostani világ és az előző világ között. Az előző világban minden máshogy alakult, minden valahogy rosszabb volt. Eren Shiganshinában nevelkedett, és nyolcszáznegyvenötben szemtanúja volt az édesanyja halálának. A Kolosszális Óriás lyukat ütött a Mária falba, az emberiség egy fallal beljebb szorult, Eren pedig a két barátjával, Mikasával valamint Arminnal csatlakozott a hadsereghez. Három évnyi kiképzés után a Felderítő Egységbe kerültek. Eren sokkal előbb, mint Mikasa és Armin, mert mielőtt eldönthették volna, hogy ki hova jelentkezik, Bertolt ismét felöltötte az óriását és áttörte a falat – ezúttal a másodikat, a Rózsáét. A trosti csata alatt Eren felfedezte, hogy képes óriássá változni. Mindaddig semmit sem tudott a képességéről, nem emlékezett rá, hogy az apja belédöfte az injekciót, ahogyan arra sem, hogy utána felfalta. Semmi sem maradt meg, csak a kulcs a nyakában. A pince kulcsa. A pincéé, ami Grisha könyvein kívül egy fényképet rejtett. Nem rajzot, hanem egy igazi képet, ami Grishát, Dinát és a gyermek-Zeke-et ábrázolta. Azt közvetítette, hogy az emberiség nem halt ki. Hát ez volt a nagy titok, Marley és Eldia történelme, a falakon túli igaz, kegyetlen élet.

Ahhoz képest most szerencsések lehetünk – gondolta Eren. A Reiss család életben maradt. Levi hadnagy osztaga megúszta. Levi hadnagy családja is megúszta. Minden máshogyan alakult, mint annak idején. Ez jót jelent, nem? Ezúttal… lehet, hogy talán végleg vége mindennek. Lehet, hogy ezúttal pontot tudunk tenni a végére.

Eren bizakodóan állt a kihívás elé.

Meg tudjuk csinálni.
Ezúttal minden rendben lesz.

Összeszorította a fogát, megkeményedett a tekintete.

Senki sem állíthat meg – fogadkozott –, többé nem!

Ebben a világban mindenkinek az élete másképp alakult: Dirk Reisst Eli Lenz néven ismerték meg a száznegyedik osztag tagjai, Mikasa és Armin lettek a legjobb barátai, és jóformán ugyanazt az utat próbálta bejárni, mint Eren, csupán óriáserő hiányában. A testvérei szintúgy mellette maradtak. A körülmények nem voltak teljesen világosak, de valamiért a változás nyolcszáznegyvenötben következett be, abban az évben, amikor egykor a Reiss családot lemészárolták, Historia Reiss édesanyját pedig meggyilkolták. Hogy pontosan mi történt, azt Eren nem tudta kideríteni, de valamiért majdnem valamennyi Reiss-gyermek arra kényszerült, hogy felvegyen egy új nevet. Eli (Dirk), Ida (Abel), Sarah (Florian), Krista (Historia). A két legidősebbik, Frieda valamint Urklyn nem csatlakozott a fiatalabbakhoz; Dirk, Abel, Florian és Historia viszont a száznegyedik osztag tagjaivá váltak, később pedig, némi kivétellel a Felderítő Egységhez. A különbség csupán annyi volt, hogy Abel, aki szintén a legjobb tízben végzett, a Felderítő Egység helyett a Katonai Rendőrséget választotta (ahogyan Annie Leonhart és egy Hitch Dreyse nevű lány tették).

És valahogy minden más lett – gondolta Eren. Mikasa szülei meghaltak, viszont a távolabb élő családja nem feledkezett meg róla. Ki hitte volna, hogy Kenny Ackerman ennyire törődik a rokonaival? Ki hitte volna, hogy Levi hadnagy nem pusztán a távoli unokatestvért látja majd Mikasában, hanem foglalkozik is vele? Eren sosem feltételezett volna ilyesmit egyikükről sem, azonban Mikasa nem csupán az emberiség EGYIK legerősebbjévé vált, Levi hadnagy személyesen tanította ki – Kennyvel az oldalán. Olyan idilli az egész, rázta meg a fejét sóhajtva. Ha belegondolok, hogy Armin sem maradt teljesen egyedül… Hogy titokban… A legnagyobb titokban… Őt is támogatásban részesítették. Mi ez az egész, ha nem őrület? Mit jelent mindez? Eren bezzeg hiába törte a fejét, nem tudott rájönni. Semmire sem tudott rájönni, és ez különösképpen bosszantotta.

Mikor első ízben szabadították meg úgy a láncaitól, hogy azt mondták, rajta tartják a szemüket, nem ellenkezett. Frieda királynő sakkban tartotta, a tudat pedig, hogy esélye sem volt két óriás ellen, beleégett az elméjébe, minden egyes másodpercben figyelmeztette, hogy sose felejtse el. Még mindig nem árulták el neki, hogy mit műveltek Annie-val. Amíg a börtönében töltötte a napjait, Levi hadnagy többször is meglátogatta, azonban sem Armint, sem az anyját nem láthatta viszont. Mikasával sem találkozhatott, pedig elkapott egy olyan beszélgetésfoszlányt, amiből arra tudott következtetni, hogy a lány nemrégiben a fővárosba érkezett. Az egyik őr az Ackerman család erejéről hadovált valamit, a másik meg nagyot nevetett. Voltak, akik más dolgokról is fecsegtek, olyasmikről, amiket Eren végképp nem értett. Keith Shadis nevét emlegették, aki állítólag Eren édesanyjához jött látogatóba. Ismeretlen nevek hangzottak el, Eren a homlokát ráncolta.

Az őrök durván ragadták meg a karját.

– Viselkedj a királynő jelenlétében, mihaszna!

– Szörnyeteg – kontrázott rá a másik. – Bárcsak megdögölnél.

Hasonló JÓKAT kívánok nektek is – hunyta le a szemét Eren egy pillanatra. Nagyon nehezen tudott uralkodni magán, legszívesebben kitépte volna magát a férfiak őrizetéből és mindkettőnek behúzott volna egyet. Galliard egyszer azt mondta, félelmetes a jobbhorga, a gyilkos mozdulatról nem is beszélve, azt Annie mutatta meg először, Mr. Leonhart által pedig mesterire fejlesztette az évek folyamán.

Megnézném akkor a pofátokat, mocskok! Biztos meglepődnétek, ha tudnátok, mikre vagyok képes!

Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy nem mulaszthatta el az önuralom gyakorlását, egy rossz mozdulat egyenesen a halálát jelentette volna. Játszi könnyedséggel láncolhatták volna és etethették volna meg valamelyik szigetivel, és akkor nem kellett volna attól tartaniuk, hogy vajon elárulja-e őket vagy sem. Persze ez azt is jelentette volna, hogy akkor lemondanak a segítségéről. Lemondanak Zeke-ről, Galliardról és Pieckről. Őket biztosan elvesztették volna.

Valamit valamiért – gondolta Eren. Okosnak kell lennünk, ha győzni akarunk, nem igaz?

Akkor sem mondott semmit, amikor valamelyik őr addig ügyeskedett, hogy ki nem gáncsolta. A lába megbicsaklott, és a térdére zuhant volna, ha Levi nem kapta volna el. Minden annyira hirtelen történt, hogy fel sem eszmélt, a férfi pedig talpra állította, megtartotta az egyensúlyát. Hálásan nézett rá, és amikor ezt megtette, zavartságot látott átsuhanni a hadnagy arcán.

Vajon miért?

Nem maradt ideje, hogy eltűnődjön rajta, Frieda Reiss, aki aranyló trónszékben foglalt helyet, szólásra emelkedett. Erennek le kellett térdelnie, ám ezt legalább nem erőszak hatására tette; nem nyomták le a fejét, önként mozdult meg és ereszkedett óvatosan a térdére. Ebben közrejátszott az is, hogy a hadnagy vele mozdult.

– Vigyázz a nyelvedre! – figyelmeztette halk hangon. – Ne akard felmérgesíteni.

– Az ellenségem lenne?

Levi megvonta a vállát.

– Valamilyen szinten mind azok vagyunk, nemde?

Eren összepréselte az ajkait, nem válaszolt. A hallgatás épp elég volt ahhoz, hogy Frieda hangja bezengje a hatalmas helyiséget. A testőrei, a tanácsadói, a bizalmasai mind ott voltak körülötte, s Erennek baljós érzete támadt, ahogy a szempillája alól sandított rájuk.

Biztonságos ezt tenni? Megbízni mindenkiben?

Néhányan nem túl szép pillantásokkal méregették a királynőt. Eren persze nem tehetett semmit, nem volt joga hozzá. Hálásnak kellett lennie, hogy egyáltalán életben hagyták, így hát hallgatott és figyelt.

– Eren Jaeger, válaszokat akartál, nem igaz? – Frieda nem kertelt, egyből a lényegre tért. – Eljött az ideje, hogy megadjam neked. A mai napon ismét találkozhatsz azokkal, akiket egykor elragadtak tőled, s minden fontos információt, ami elengedhetetlen a győzelmünk érdekében, el fogok mondani. Cserébe a hűségedet kérem. Azt, hogy a mi oldalunkon állj a háborúban. Mert háború lesz, ez nem is kérdéses.

– Ránk szabadítod őket? – Eren annyira megdöbbent, hogy arról is megfeledkezett, Frieda maga a királynő. A tisztelet nem számított többé, a szeme tágra nyílt, a lélegzete elakadt. Ha az Alapító Óriás háborúra készülődött, akkor a végső fegyvert akarta bevetni: a falba zárt óriásokat. A milliónyi Kolosszális Óriáshoz hasonló monstrumot, vagy még e számnál is többet. Annyira sok volt, hogy Eren elképzelni sem tudta.

Frieda kihúzta magát.

– Mit gondolsz, Eren? Meg tudjuk menteni az emberiséget?

– Azzal, hogy feláldozzuk azokat, akik Liberióban élnek? Vagy a világ többi részén? Marley lakosait? Mindenki mást?

– Senkit sem akarok feláldozni, Eren! – Frieda elvesztette a türelmét. Csattant a hangja, mégis elképesztően fáradtnak tűnt. Egy ideje végét járó hölgy látványát keltette, a hajában napról napra egyre több őszülő, fehérbe hajló tincs jelent meg, a szeme környékén meg egyre több szarkaláb. – Éppen ellenkezőleg: azt akarom, hogy mindennek vége legyen!

– A világnak?!

– Nem, te ostoba! – morrant rá Levi; már ő sem tudott uralkodni magán. A szemét forgatta, bosszúsan húzta el a száját, miközben válaszolt: – A háborúnak.

– És ezt egy újabb háborúval akarjátok elérni? Ez nevetséges!

– Mellettünk állsz vagy sem, kölyök? Ez itt a kérdés, nem az, hogy mennyire nevetséges!

Eren megborzongott. A hangszínük, a tekintetük… Mind komolyan gondolták ezt az őrültséget.

A hideg ismét végigszaladt a gerincén.

– A családomat akarom – jelentette ki makacsul Friedának. – Amíg velük nem beszélek, nem vagyok hajlandó tárgyalni!

– Mint mondtam… – Frieda arcán zavar suhant át; szemmel láthatóan nem számított ellenkezésre. – A mai nap különleges. Mindenkidet visszakapod, Eren!

– A bátyámat? – Eren hisztérikusan nevetett. – A nagyszüleimet? Galliardot? Piecket? Aligha hiszem – rázta a fejét; a nevek megkeseredtek a szájában. Távol volt a barátaitól, távol az otthonától, a családjától… és éppen egy másikat akartak neki visszaadni. Minden annyira zavaros lett. – Maguknak… fogalmuk sincs semmiről. Csak azt hiszik, hogy tudnak dolgokat, közben meg…

– Tudjuk Eldia és Marley történelmét – szólt közbe Levi viszonylag higgadtan.

– De fogalmuk sincs az ottani emberekről! Hogy milyen körülmények között…

– Tudunk az internálótáborokról is, kölyök, felesleges fáradnod, hogy példálózz.

– Ez nem példálózás! Nem tudják, mi lakozik az ottaniak szívében! A kilencedik óriás erejéről pedig pláne nem tudnak semmit! Fogalmuk sincs, mennyire erős! Fogalmuk sincs, mekkora hibát követnek el… – Eren Ms. Tybur kristályba zárt alakját látta maga előtt, aztán a rémisztő szörnyeteget, amely a vesztüket okozta. A háború aznap befejeződött, és a Háború Pörölyének Óriása elsöprő győzelmet aratott egy nem várt fordulat következtében.

– Úgy gondolod? – szakította félbe Frieda csendesen. – Szerintem mi láttunk dolgokat. Hozzád hasonlóan mi is emlékezünk. Tudjuk, mire vállalkozunk… Véghez fogjuk vinni. Be kell fejeznünk a küldetést, Eren, hát még mindig ellenkezel?

– A családomat akarom. – Eren csak ennyit mondott, nem akart többé vitatkozni. Frieda nem láthatta ugyanazt, amit ő, nem élhetett át hasonlót sem, ebben biztos volt. Ahogyan abban is, hogy elunta a tétlen várakozást. A királynő válaszokat ígért, és még mindig köntörfalazott azok helyett. A könyörgés így hát halkan, szinte nyüszítés formájában csusszant ki a száján:
Kérlek

Frieda bólintott, a mosoly lassan megülte a szép ajkát. Az évek megedzették, de Eren még mindig látta benne azt a lányt, aki segített a testvérének, hogy a zsebkendőbe fújja az ujját, aki olvasott neki, aki törődött vele. Ez a lány még létezett, csak a háború maga alá gyűrve próbálta elpusztítani, s helyette valaki mást alkotni, újraformálni őt – keménnyé és ellenállóvá tenni, hogy senki se tehessen benne kárt.

– Jól van – egyezett bele. – Megkapod őket, Eren. Mindenkit. Előbb azt szeretnéd, hogy a kérdéseidre feleljek, vagy inkább őket szeretnéd viszontlátni? – Ezt már szelíden kérdezte, mosolyogva. – Bármelyiket választhatod, később, vagyis amint úgy döntesz, hogy akarod, megkapod a másikat is.

Tudom, mi történt addig, amíg a barátaim itt tartózkodtak. – Eren magát is meglepte, mennyire nyugodtan csengett a hangja. Határozottá vált, ahogyan Frieda is. Eltökélten állta a királynő pillantását, és az sem érdekelte, hogy a teremben felcsaptak a pusmogások. Az őrök a háta mögött undorító megjegyzéseket tettek rá, ám könnyedén peregtek le róla. Egyiket sem vette magára, mert közel érezte magához a győzelem ízét.
– Azt akarom tudni – folytatta –, hogy mi történt az elmúlt négy évben. Tudni akarom Annie Leonhart sorsát. Tudni akarom, mi történt az anyámmal Shiganshina után. Hogy mi mennyiben változott, mert csak homályos információkat kapok, nem az egészet! Csupán az igazság egy töredékét! Ezeket akarom! – jelentette ki a kezét ökölbe szorítva. – Cserébe én is így teszek – ígérte. – Elmondom a magam verzióját, és azt, hogy mire számíthatunk a közeljövőben… – Egy pillanatra összeszorította a szemét; össze kellett gyűjtenie az erejét, hogy higgadtan folytassa. Hajlamos volt az indulataira, az érzelmeire hallgatni a józan esze nélkül. Ezt Zeke számtalanszor felhozta, valahányszor ki kellett húznia a pácból. Galliard olyankor egyszerűen kiröhögte – Reiner nyomban beszállt mellé az öblös nevetésével –, és míg Bertolt szégyenlősen mosolygott, addig Pieck minden erejével azon fáradozott, hogy a szájára tapassza a kezét, és valahogy elfojtsa a jóízű nevetését. Belé legalább szorult egy kis jóindulat (már ha ezt annak lehetett nevezni).
– Az időnk nagyon kevés, most kell cselekednünk – magyarázta, s elégedetten konstatálta, hogy Frieda egyetértően biccentett a fejével a szavait hallva. – Marley már értesült róla, hogy eltűntem. A barátaim… nem tudhatom, pontosan miket mondtak el… Abban azonban biztos vagyok, hogy sosem mondanának le rólam. Ismerem a bátyámat, Galliardot meg Piecket is… Ezekben a percekben is azt szervezhetik, hogyan mérhetnek végső csapást Paradis szigetére. Hogy hogyan szerezhetnének engem vissza úgy, hogy közben elsöprő győzelmet arassanak a szigeti démonok fölött. Fölöttetek – pontosított, amikor dühös morgás töltötte be a helyiséget. A megjegyzése nem aratott osztatlan sikert, Frieda viszont tisztán értette, hogy mire gondolt, ezért nem is húzta el a száját úgy, mint a tanácsosainak legtöbbje. Eren érezte, hogy Levi hadnagy megfeszült mellette.

Frieda megnedvesítette az ajkát, mielőtt választ adott volna az első kérdésére.

– Annie Leonhart kristályba zárta magát a Stohess körzetben okozott pusztítást követően. Azt megelőzően Nőstény Óriásként azonosítottuk, és a Felderítő Egység parancsnoka, Erwin Smith kiötlött egy tervet, hogyan csalhatnánk csapdába. Leonhart a családtagjaimra vadászott, és kis híján a fővárosig hatolt. Nem kockáztathattunk többet, mindenáron élve akartuk elfogni. A Koordinátor erejét használva, a bátor és hősies felderítők segítségével, nos, bizonyos nehézségek árán sikerült megfékeznünk, de az utolsó pillanatban, amikor kiharaptam volna a nyakszirtjéből, s amikor a húgom, Abel készen állt rá, hogy átörökölje az erejét, a kristály megépítésével kicsúszott a markunkból.

– De nem maradt a kristályban – mutatott rá a nyilvánvaló tényre Eren. – Amikor ránk támadtatok Liberióban, láttam a Nőstény Óriást. – Abel Reiss szőke hajára gondolt, és arra, hogy a Nőstény Óriás is szőke volt. A jeges rémület kínzó lassan vette át a teste fölött az uralmat, ám amikor megtette, valamennyi izmát lebénította. Az nem lehet!, szisszent fel. Nem ehették meg Annie-t! Az nem lehet, hogy Abel… Nem tehette! Nem és nem!

Frieda a fejét ingatta.

– A kristály egyszer csak megrepedt – mondta. – Hanji osztagvezető javaslatára vártunk és nem etettük meg Abellel. Vártunk, a várakozásunk pedig meghozta a maga gyümölcsét: Annie Leonhart egyik napról a másikra felébredt a kristályában. Nem értettük, mi történt… Valamiért ébredezni kezdett. Úgy tűnt, mintha a legrosszabb rémálmából tért volna magához, és amikor első ízben nyitotta fel a szemét, tudtuk, hogy hosszú, több ezer éves álmot látott. Átlátta a helyzetét, és tudta, hogy milyen sors vár rá, ha nem hajt fejet.

– Annie sosem árult volna el minket!

Frieda megemelte a szemöldökét.

Árulást cselekedett volna? – kérdezte élesen. – Én nem ezt gondolom. Annie… Én úgy vélem, okosan döntött. Ez volt az egyetlen ésszerű döntés abban a helyzetben, amiben magához ébredt. Egy hajszálon múlt az élete, Eren, erre gondolj. Nem akart benneteket elárulni, csupán rájött, hogy naiv gyermekként érkezett a szigetre, akinek fogalma sem volt semmiről. Hitt valamiben, amiről azt gondolta, hogy az igazság, közben meg… a valóság távol állt attól, amit neki mondtak. Azért mondták, hogy átmoshassák az ágyat. Az igazság… sokkal fájóbb a hazugságok hálójánál, Eren.

A hangjából őszinteség áradt. Erennek nyelnie kellett, és a nyeléssel a zaklatottságát próbálta elűzni. Ha Frieda tényleg az igazat mondta – és ugyan mi oka lett volna rá, hogy hazudjon? –, akkor Annie élt. Nem volt teljesen egyedül a szigeten, Annie-t maga mellett tudhatta, még akkor is, ha az évek során a lány is sokat változott.

Ha sikerül meggyőznöm – gondolta –, akkor ketten hazamehetnénk. Ha ki tudjuk cselezni a királynőt, akkor… Annie-val együtt végre visszatérhetünk Liberióba.

A remény újult erővel ébredt fel benne. Ez egy remek tervnek bizonyult, sokkal jobbnak, mint a behódolásnak.

A szabadságomat veszélyeztetik – harapott az ajkába –, azt pedig senkinek sem engedhetem. Elegem van a gettóból is… De a szigeti démonokból is. Változtatni fogok. Nem kérem senkinek sem a segítségét, saját magam fogom megszerezni magamnak a szabadságot. Be fogom fejezni a küldetést… De nem a királynő utasítására, hanem a magam módján. Értelmet fogok adni azoknak az emlékeknek is, amiket még nem értek… A lányra gondolt, aki az óceánnál hajolt fölé, s a fiúra, akit hozzá hasonlóan Erennek hívtak. Eren Kruger, a szakasztott mása. Bagoly, súgta egy kishang a fülébe. Ő az, akit eddig kerestél. Ő „Bagoly”.

Friedára emelte a tekintetét; hitt neki, mert nem tehetett mást. Mert minden igaznak tűnt.

– Látni akarom – mondta. – Beszélni akarok vele is.

– Természetesen – biccentett Frieda. – Megadom a lehetőséget. Ő is látni szeretne téged.

– Jól van… – Eren megnyugodott. Annie, kérlek, higgy majd nekem! A javadat akarom! – Tehát Annie a Nőstény Óriás továbbra is. Ez azt jelenti, hogy hamarosan az ő ideje is lejár. Mi a tervük? Megetetik Abellel?

– Ha eljön az ideje és Annie is úgy határoz, akkor igen, még ha a húgom nem is ezt szeretné igazán.

– A királyi család kezében… ezek az óriások fegyverek lesznek.

– Pontosan. – Frieda számító mosolyt villantott. – Ez a terv.

– Értem. – A düh hol elhagyta, hol újból köszöntötte. Le kellett csillapodnia, ha nem akarta saját magát veszélybe sodorni. – Gondolom, az elmúlt négy évet azzal töltötték, hogy visszaszerezték az elveszített falat és felkészültek rá, hogyan szivárogjanak be közénk. Annie-tól megkaptak minden információt, hiszen ő ott nőtt fel, Liberióban. Ezért ment minden annyira simán. Elsüllyesztették a hajókat, így egyenruhát is tudtak szerezni… Lehet, hogy meg is kínozták az elfogott katonákat, mert kétlem, hogy csak úgy átadták maguknak az információkat az óceán túloldalán eluralkodó helyzetről. Innen értesültek majdhogynem mindenről.

Frieda elismerően csettintett a nyelvével.

– Tudtam én, hogy nem vagy ostoba, Eren!

– Tehát így volt, igaz? – kérdezte a fiú szárazon.

– Igen. – A királynő még mindig mosolygott. – Pont úgy, ahogy elmondtad.

Jó – gondolta, miközben a szeme sarkából Friedára sandított. Akkor most…

A családomat – kérte. – Látni akarom az anyámat.

Óráknak tűnő percekig senki sem mozdult, a teremben egy pisszenést sem lehetett hallani. Frieda királynő hófehér ruhában állt, ragyogó koronával a feje tetején, s mégsem tudott éveket fiatalodni. Soványnak látszott, öregnek és megviseltnek; élete utolsó évében annyit öregedett, hogy révbe ért. Mégis mikor Erenre nézett, Eren ugyanazt látta a szemében, mint a sajátjában, amikor tükörbe nézett: az élni akarás vágyát.

– Jól van – jelentette ki. – Őrség! – A kiáltásból parancsoló él hallatszott ki. A férfiak, akik odakísérték hozzá Erent, azonnal tisztelegtek. Levi hadnagy is felemelkedett. Elunhatta a térdepelést, mert bosszúsan fintorgott, ahogy leporolta a nadrágját. Vagy a por és a kosz zavarja ennyire? Ahhoz képest, hogy ez a hely volt a királynő rezidenciája, ráfért volna egy kiadós takarítás.
Friedát nem zavarta. – Vezessétek Eren Jaegert az édesanyjához! – A férfiak karon ragadták, mire hozzátette: – Mrs. Jaeger az alagsorban várja őt, legyetek óvatosak. – A hangja megszelídült, suttogássá vált, ahogy az őrökhöz lépett. – Egy percre se hagyjátok magára. Ne felejtsétek, mire képes.

– Engedelmével, királynő… – Levi hadnagy meglehetősen udvariasan szólalt meg. – Kívánja, hogy velük tartsak? Korábban a lelkemre kötötte, hogy a kölyök az én felelősségem. Azt hiszem, elégszer bizonyítottam már, hogy képes vagyok őt megfékezni.

– Nem, Levi. – Frieda a fejét rázta. – Te más feladatot kapsz. – Megérintette a férfi vállát, és a tekintete ellágyult, ahogy őt nézte. – Örömmel hallom, hogy Mikasa épségben visszatért a küldetéséről. Találkoztál már vele, ugye?

– Igen. Kennyvel együtt üdvözöltük.

– Ó, igen, Kenny… – mormogta erre. – Ha találkozol a nagybátyáddal, kérlek, szólj neki, hogy a dolgozószobában várok rá. Van, amiről halaszthatatlanul beszélnünk kell, és van, ami várhat még magára. De ez az ügy nem, ez nem tűr halasztást.

– Értettem, fenség.

– Ami Abelt illeti… – A bocsánatkérő mosoly láttán Eren térde megbicsaklott. Mi a manó? – csodálkozott. A kutya többé nem kutya? Vagy lemaradtam valamiről? Mégsem ugráltatják kényük-kedvük szerint?
Bocsásd meg a viselkedését, Levi. Tudod jól, milyen a húgom. Megy a saját feje után, nem lehet neki parancsolni. Hiába próbáltam megnevelni, nem sikerült. Mintha leperegnének róla a szavaim, annyira felsőrendűnek képzeli magát. Komolyan, mintha nem én lennék a falak uralkodója, hanem ő. Tényleg ne haragudj rá, Levi. – Hatalmasat sóhajtott, ám egy sóhajjal nem lehetett elintézni azt a megalázást, amiben Levit részesítették.

Levi mégis ezt felelte, a legkevésbé sem gunyoros hangon:

– Semmi probléma, fenség. – Viszonozta Frieda érintését, és Eren gyomra valamiért kellemetlen görcsbe rándult, ahogy a párt figyelte. Frieda tekintete gyengéd volt, ahogyan az érintése is, s a férfié hasonló. Mondhatni akár azt is, hogy együtt nőttek fel. Vagy legalábbis Frieda Levi oltalma alatt nőtt fel.

Frieda pillantása aztán Erenre siklott. Egyetlen másodperc erejéig elgondolkodónak tűnt. Mintha mondani szeretett volna valamit, később azonban meggondolta magát. Eren kíváncsi lett, vajon mi lehetett az, az őrök viszont így is az ajtó felé húzták. A dühítő megjegyzések visszatértek, Eren alig tudta megállni, hogy ne essen nekik. Vicsorgott, és az érzés, ami egyszerre volt kellemetlen és idegtépő, nem akart elmúlni.

Aztán Frieda megszólalt. A hangja halkan csengett, a tekintete megkomolyodott.

– Később találkozunk, Eren… – Majd hátat fordított neki, Eren pedig arra eszmélt, hogy az egyik őr kilökte a szobából. A térdére zuhant, a tenyerével alig tudta felfogni az esését, hogy ne ütközzön neki teljes erővel. A szemébe könnyek szöktek, de hamar kipislogta őket. Nem láthatta senki! Nem és nem!

Az ajtó becsapódott mögötte, s a csattanás végleg elnyelte Frieda suttogó hangját.

** * **

Az alagsorban sötétség uralkodott, a gyertya alig pislákoló lánggal világított. Az őrök kitárták az ajtót Eren előtt, és meglepően finom mozdulattal kezdték noszogatni, hogy lépje át a küszöböt. Nem is mertek máshogy viselkedni, hiszen a helyiség közepén magas, sötét hajú asszony állt – őket várta.

Eren megfagyott, amikor meglátta.

Ő az? Ő lenne az? Biztosan ő?

Az asszony feléjük fordította a fejét, s Eren mintha a saját arcába bámult volna. Ugyanazok a vonások, ugyanaz a haj, csupán hosszabb változatban. Ugyanaz az arckifejezés, minden ugyanaz.

Az anyja volt az, tényleg az anyja. A , akit Carla Jaegernek hívtak.

Annyi évnyi tiltott vágyakozás után… végre találkoztak egymással. Végre ott állhattak egymás előtt.

Eren hirtelen nem tudta, mit érzett. Szédült, miközben az anyját figyelte, rettegett és eufóriában úszott, vegyes érzelmek kavarogtak benne.

Mit tegyen?

Menjen oda hozzá vagy maradjon?

Mit tegyen? Mit kellene tennie egy ilyen helyzetben?

A kérdés vadul lüktetett a testében. Sokk járta át a testét, és a lába magától vitte előre. Az anyja a szája elé kapta a kezét, s hozzá hasonlóan remegett, a szemét könnyek lepték el. Úgy nézett rá, mintha sosem látott volna hozzá foghatót, és Eren megértette, miért, mert ő is ugyanúgy érzett.

Nem tudta, hogy történhetett, nem tudta, mikor történhetett, mennyi idő telt, egyszer csak az anyja előtt találta magát, az anyja ölelő karjában pontosan, mert az asszony szélesre tárta, s reszketve, sírva-nevetve húzta közelebb magához. Az érintése mágikus volt, Eren gerince mentén borzongás cikázott végig, a sírás a torkába csúszott. A saját könnyei forróak voltak; érezte, hogy megremegett a válla, és azt is, hogy az anyja ruhája átnedvesedett tőlük. Egyiküket sem zavarta. Ölelték egymást – szóváltás nélkül ölelték, mert nem is kellettek szavak ahhoz, hogy kifejezzék, mit éreznek egymás iránt. Eren túl régóta álmodott erről a napról. Annyira régóta, hogy már el is felejtette, mikor fogalmazódott meg benne először. Vágyott az anyja után, az anyja ölelése, gyengéd suttogása után, s most végre megkapta. Visszaadták neki az anyját, még ha a kimaradt éveket nem is tudták pótolni. Ez mindennél többet jelentett a számára. Még ha az anyja egy szigeti démon is volt, még ha az egész világ ellenük fordult, nem érdekelte, többé már nem.

Eren… – súgta az anyja a fülébe; mosolygott. Könnyekkel, fájdalommal és boldogsággal telve. Ahogyan Zeke a szakasztott mása volt Grishának, úgy Eren Carlát látta magában, és ahogy az anyjára nézett, tudta, hogy az asszony is így van vele. Carla Jaeger meghatottan, elakadt lélegzettel figyelte őt. – Az én… bátor… jóképű fiam… – A szemét törölgette, de újabb meg újabb könnyek jelentek meg a pilláján. – Büszke vagyok rád, Eren. Nagyon büszke. – De vajon miért? Eren ezen tanakodott. Mit tehetett, amivel kivívta az anyja elismerését? A háborúban… pont hogy az ellenkező oldalon harcolt volna, nem?

Anya

Carla a karjába húzta.

A szavak végül megérkeztek, egymás mondatába vágva próbálták a másik tudatára adni, mennyire örülnek, hogy viszontláthatják egymást. Miután az ideges-izgatott hadarás abbamaradt, Carla elsősorban azt akarta, hogy ő beszéljen. Eren nem tudta, mit mondjon. Jobb híján arról fecsegett, ami elsőként az eszébe jutott: elmondta, hogy a nagyszülei – Grisha szülei – vették magukhoz, miután visszahozták az óceán túloldalára. Elmondta, hogy a nagyszülei az eszüket vesztették Faye halála és Grisha árulása miatt, hogy jóformán Zeke gondoskodott róla, Zeke-ről meg egy nagyon közeli barátjuk, akitől átörökölte a Bestia Óriást. Hogy Grishát csak a halála előtt látta. Hogy a Támadó Óriás ereje… mostantól őbenne lakozott. Hogy felfalta a saját az apját, s így emlékekre tett szert: mesélt Bagolyról, az álmairól, az emlékeiről, a vágyáról, hogy szabad legyen, hogy visszakaphassa az anyját. Carla az arcán halvány mosollyal, egy kicsit még mindig remegve hallgatta őt. Szóba kerültek a barátai: Galliard, aki előszeretettel gúnyolódott másokon, de rendes fiú volt, Pieck, a legokosabb közülük… A lány, akit annyira szeretett…

Egy anya öleléséhez semmi sem volt fogható. Egy anya mindent tudott a gyermekéről. Egy pillantás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy tudja, Eren szerette Piecket, Pieck meg – legalábbis az elmondottakból ítélve – Erent.

Aztán Eren hangja elhalkult. Carlára került a sor.

– Eren… – Az asszony arcán zavartság suhant át. – Van valami, amiről tudnod kell.

Eren a homlokát ráncolta. Nem értette.

– Anya?

Az anyja feszengett. Lassan az őrök felé fordította a fejét, majd aprót bólintott. Nem mondott hangosan semmit, úgy tűnt, a bólintást, vagyis a jel adását előre megbeszélték egymással, mert az őrök közül az egyik azonnal elfordult tőlük. Öles léptekkel átszelte a szobát, aztán az egyik oldalsó ajtó kilincsére simította a kezét. Félig kinyitotta, és kiszólt.

– Jöhettek, Keith.

Ennyi hangzott el, Eren pedig megemelkedett ültében.

Jöhettek? Mégis kik? Ki ez a Keith?

Bevillantak az emlékek: egy férfi, aki kiképezte őket, hogy katonák lehessenek, aki hangosan üvöltött velük, és akitől kivétel nélkül mindenki rettegett. De mást is látott: az apja emlékei is beugrottak. Grisha, amint a fal előtt áll, zavarodottan, és a férfi, aki lóháton érkezve bámul le rá. Hátán a Szabadság Szárnyai, egy új jövő jele, a Felderítő Egység szimbóluma.

Keith – emlékezett vissza Eren nagy nehezen –, Keith Shadis. A férfi, aki összeismertette anyát apával. A férfi, aki…

Feleségül vette Carla Jaegert Grisha és Eren eltűnését követően. Eren nagyon hamar összerakta a képet. Keith Shadis, akire a saját emlékei alapján egy kopasz, megöregedett férfiként tudott emlékezni, csupán néhány ráncot gyűjtött be az évek folyamán, máskülönben arra az életerős felderítőre emlékeztetett, akit Grisha is ismert egykor. Alig lépte át a szoba küszöbét, mögötte a két gyermekkel – mit gyermekkel?, néhány évvel lehettek fiatalabbak Erennél! –, amikor Eren mindent megértett.

Mire számítottál? – kérdezte magától. Egyedül maradt. Nyilvánvalóan… új életet kezdett. Nem tudhatta, hogy látni fog-e valaha. De rosszul esett neki, ahogy Shadist és a két fiatalt figyelte. Shadist és a féltestvéreit, mert utóbbiak vonásaiban egyértelműen felfedezte az anyjukat, Carlát. Ketten voltak, egy fiú és egy lány, mindkettő sötét hajú. A fiú volt az idősebb, tizennégy-tizenöt éves, míg a húga Gabival meg Falcóval egyidős, tizenkettő körüli.

– Eren… – Az anyja az ajkába harapott, mielőtt folytatta volna. A kislány odaszaladt hozzá. Carla magához vonta, hogy átölelje, és így, hogy egymás mellett álltak, még inkább hasonlítottak egymásra, mint távolabb. – A férjem, Keith Shadis – mutatta be. – Ők pedig… Ők a gyermekeim… A testvéreid. Callum – intett a fiú felé –, ő meg a húgod, Grace. Én… Nem is tudom, mit mondjak…

– Én sem… – motyogta erre. – Én…

– Ne haragudj.

– Én… megértelek – mondta bizonytalanul. – Én… Mi mást… Nem tudhattad…

– Anya? – A kislány, Grace félbeszakította a zavart hebegését. Az anyjukra nézett, s a homlokát ráncolta. – Ő tényleg a testvérünk?

– A bátyátok – bólintott Carla. – Eren Jaeger.

Grace is bólintott, elfogadta a választ. Eren felé fordult, és egy ragyogó mosoly kíséretében a kezét nyújtotta felé.

– Grace vagyok – mutatkozott be határozottan. – Grace Shadis.

– Eren… – Zavartan simította össze az ujjaikat. – Eren Jaeger.

A húga erősen szorította meg, és boldognak látszott, ahogy őt nézte. Erennek az az érzése támadt tőle, hogy egy jó ideje várt már erre a pillanatra, ha meg valóban így történt, akkor az azt jelentette, hogy az anyjuk nem felejtette el őt. Új életet kezdett, ez igaz, de még így is, az új életében is vágyott rá, hogy láthassa őt. Nem adta fel a reményt, hogy egy nap újból találkozni fognak, ezért mesélt róla a másik két gyermekének (meg a férjének is, aki gyermekkorábban talán ismerhette őt, nemcsak abban az előző időben).

Carla ellágyulta nézte őket.

– Most már minden más lesz, Eren – ígérte, miközben Keith odalépett mellé. – Most már együtt vagyunk, érted? Senki és semmi sem szakíthat el minket egymástól, erre megesküszöm. Szeretlek, Eren. A fiam vagy… És soha nem foglak feladni téged, ugye tudod?

– Tudom… – Eren csupán suttogni mert. Most mi lesz? Most hogyan tovább?

Lehunyta a szemét, majd megborzongott. Visszakapta a családja egy részét, ugyanakkor választás elé is állították: a háború közeledett, és ha Paradis oldalán veti magát bele a csatába, akkor az azzal is járni fog, hogy az otthona ellen vonul. Mert lehet, hogy Shiganshinában született, Liberióban nevelkedett. Liberio volt az otthona. Vagyis a hely, amit annak kellett volna neveznie.

Eren a szabadságot akarta.

Azt fogom az otthonomnak tekinteni – gondolta –, ahol leginkább szabad vagyok. Egy nap meg fogom találni, ebben biztos vagyok.

Egy nap…

Addig várni fogok.

Mindig. Ha kell, akár örökké is.

Megjegyzés: Egyik kedvenc fejeztem, már csak Carla és Eren találkozása miatt. Bevallom, nem rajongok a Carla/Grisha párosításért – bocsánat a rajongóktól –, éppen ezért, ha Grisha kikerül a képből – márpedig az óriáserő átöröklése miatt szerencsére ez kivétel nélkül megtörténik –, és Carlát nem bántom, akkor Shadis mellett fogja megtalálni a boldogságot.

Általában félek saját szereplőkkel dolgozni – a sors iróniája, hogy az első hosszabb történetem során, a Viharban mégis szerepeltettem néhányat –, de amikor mégis úgy döntök, hogy beleviszek, akkor azok többnyire más történetekben is felbukkannak.

Egy-egy történetnél már emlegettem például Yvonne nénit, aki Shiganshina réme, és akinek a fiai, vagy legalábbis az egyik fia mindenképpen azok közé a fiúk közé tartozik, akikkel Eren rendszeresen összeszólalkozott. A történetek során Yvonne néni és Carla rendszerint a fiai védelmére kelnek, és Yvonne néni az, aki a gondolatát sem szereti, hogy Eren a fiai társaságába keveredik.

ÉS visszatérő szereplők lesznek Callum valamint Grace Shadis is. Akik olvassák esetleg a Múltadba zárva regényemet, azok már találkozhattak velük. A korukat illetően, amennyiben Eren tizenkilenc – márpedig többnyire annyi idős –, akkor Callum tizenöt, Grace pedig tizenkettő, hogy Gabival és Falcóval legyen egyidős. Ha vége a vizsgaidőszakomnak, szerintem ceruzát ragadok, és csinálok valamiféle rajzot róluk, de Grace esetében többnyire Faye Jaeger és Gabi Braun ötvözete szokott eszembe jutni általában.

Folytatás 2 hét múlva – viszont megéri várni rá, mert egyrészt, korhatárosabb fejezetet fogtok kapni, másrészt pedig, a 8. és a 9. fejezet között érkezni fog az első kiegészítő fejezet, amit jó ideje már megjegyzésekben emlegetek, és amiben megtudjuk, hogy mi történt ezalatt az óceán túloldalán. :D

A 8. fejezethez hoztam egy kis ízelítőt: