A Szabadság Szárnyai – 11. felvonás (Jean x Armin)

Szabadság Szárnyai

11. felvonás

Tartalom: Jean és Armin Shingeki no Kyojin maratonja végül máshogy sikerült. ;)

Páros: Jean/Armin; mellékszálon/említés szintjén: Mikasa/Annie, Levi/Eren, Sasha/Connie, Hannah/Franz

Megjegyzés: Időben a 10. felvonással párhuzamosan játszódik, tehát lesz szó bőven az abban történtekről.

Jó olvasást kívánok! ^^

---

Jean szerette a pontosságot – pont azért, mert a barátai közül mindenki örökké késett.

A két jómadár, Sasha és Connie sülve-főve együtt voltak, még a délutáni elzárást is együtt szenvedték el, még akkor is, ha csak az egyiküket ítélték rá. (A másik addig-addig ügyeskedett olyankor, hogy elérte, hogy őt is elzárásra küldjék.) Mivel állandóan bolondoztak, állandóan össze is kaptak valamin, és akkor Jean még nem is említette magának, amikor Connie elaludt, Sasha meg annyira belefeledkezett az aktuális fogásába, hogy teljesen elnézte az órát.

Bertolt lassan tudott csak felkelni, pláne amilyen kifacsart pozícióban aludt, a lábát az égben tartva, Reiner pedig sosem sürgette. Historia sok időt töltött a fürdőben, míg elkészült, Ymir meg minden alkalommal hátulról csapott le rá, hogy addig ölelgesse, míg tönkre nem tette a nagy nehézségek árán elkészített frizuráját vagy sminkjét. Marco rendszerint a könyveibe temetkezve okozott magának kellemetlenségeket a késésével… Annie-t szimplán nem érdekelte, ha késett.

És ami a többieket illette… Az aranytriót…

Hármójuk közül az örökös késő Eren volt, aki pedig így azokat is feltartóztatta, akik amúgy nem biztosan nem késtek volna. Mikasa, mivel egy tapodtat sem mozdult Eren mellől, garantáltan késett, és furcsa méltósággal viselte a középiskolában is a leteremtést, Armin pedig… Armin rettegve, összeszorított szemmel hallgatta a rázúduló szidalmakat, és amikor a professzor a végére ért, nem felejtett el dühösen Eren felé sandítani.

Armin gyűlölt késni, talán még Jeannál is jobban szerette a pontosságot.

Fenemód jó barátok lettek a középiskola befejeztével, amióta pedig Mikasa összetörte Jean szívét, mintha még inkább összekovácsolódtak. Ha nem Marcónál lógott, akkor Erennel kellett egy levegőt szívnia – mert Armin mellé Eren is társult sajnos, főleg most, hogy Mikasa kiköltözött, Levinak meg egyre több teendője adódott a Szabadság Szárnyaiban; hiába, szerették éltetni az egyetemükön, mennyire jó hely az eldugott kis teázó.

Így hát Jean időben érkezett a megbeszélt esti maratonjukra. Széles mosollyal készült, meglepetés csokival meg egy üveg borral, amit a táskájában rejtett el a pletykára éhes szomszédasszonyok elől, és amikor kinyílt az ajtó… Hát, nem Eren Jaeger torzonborz fejét várta, az biztos. Fésülködött egyáltalán aznap?

– Ó – kommentálta. – Te vagy az.

Eren felhúzta a szemöldökét, a csalódottság kiérződhetett a hangjából.

– Én lennék. – Megvakarta a tarkóját, hátrafelé sandított. Léptek zaja hallatszódott, Armin majdnem hasra esett a küszöbben meg az óriás mamuszában, úgy sietett felé, hogy elsőként üdvözölje. Hát, ez nem jött össze, haver, gondolta Jean. De legalább Eren nem bunkóskodott. Tipikusan az a fajta srác volt, akit ha Jean meglátott, egyből viszketni kezdett a tenyere, hogy egy jó verésbe részesítse.

De most kivételesen teljeséggel megelégedett vele, ugyanis a silány üdvözlést követően így szólt:

– Nos, akkor én megyek, nézzétek csak a kis sorozatotokat.

– Ledaráljuk az összes évadot – húzta ki magát erre Armin. Félrelökdöste Erent az útjából, megtámaszkodott az ajtófélfában. Úgy mosolygott, mint aki megnyerte a lottó ötöst. Jean ajkára is mosolyt csalt vele. – Annyira király lesz!

Bár annyira nem ismerte Armin kedvenc sorozatát, vagy legalábbis csak egy bizonyos részig látta, minden alkalommal átragadt rá a lelkesedése. Öröm volt nézni, hogy a tanuláson meg mások istápolásán kívül akadt még más is, ami ennyire lekötötte. Meg is ragadta az alkalmat, hogy odasúgja Erennek:

– Nagyon lelkes. Imádja.

Eren erre megrántotta a vállát.

– De te is, nem? – kérdezte, mire Jean pillantása Arminra siklott. Hogy imádta volna? Ó, igen, nagyon is imádta, csak nem annyira a sorozatot, hanem inkább annak rajongóját. Az ilyen filmnézős napokon sosem a film dobta fel ennyire, a társaság volt az, ami visszaadta az életkedvét. Armin halomszámra tömte magába a pattogatott kukoricát, a chipset, meg mindenféle nyalánkságot; furcsamód, egyszerre sem lett rosszul tőle, de jóllakott sem. Hogy hogy fért bele ennyi minden úgy, hogy egyetlen dekát sem hízott, örök rejtély maradt Jean számára. De a filmek bolondozással teltek el, poénok születtek, játékosan viccelődtek egymással, és soha, egyetlen árva szóval sem említették többé Jean szívfájdalmát, sem azt, hogy mi nyomta néha Armin lelkét. Armin, az ő önzetlen, lelki szemetese mindig készen állt rá, hogy végighallgassa őt, és segítsen rajta. Csodálatos ember volt, és Jean… egyenesen imádta.

– Igen – mormogta. – Én is. – És biztosra vette, hogy a szája mosolyra húzódott, mint mindig, ha eszébe jutott Armin. Egyszerűen nem telt el úgy pillanat, hogy nem mosolygott volna, ha a fiúra gondolt.

– Na, szuper. – Szerencsére Erennek nem tűnt fel. Talán akkor sem tűnt volna fel neki semmi triviális dolog, hogyha rájuk szakadt volna az ég, megjelentek volna a földönkívüliek. Vagy ha emberevő óriások támadtak volna rájuk. Az érzésekhez sosem értett, pedig néha a vaknál is világosabb volt, hogy… – Ki is a főgonosz? – kérdezte. – Én annak fogok szurkolni.

– Hát – vakarta meg a tarkóját Armin. – Ezt elég nehéz lenne elmondani, de a negyedik évadban…

– Ne spoilerezz! – piszegte le azonnal Jean. – Még csak a harmadik évad második felénél járok!

– Kettészedték – magyarázta Armin Erennek (meg egy kicsit talán Jeannak is, bár neki már jó párszor elmondta az okát). – Ezek idióták.

– Aha. – Nem hangzott túl meggyőző válasznak, de Jean és Armin elfogadták, hogy minél hamarabb megszabadulhassanak tőle. Armin lelkesen integetett még egyet, majd meg sem várta, hogy Eren hátat fordítson neki, már be is rángatta a lakásba Jeant.

– Ne haragudj – szabadkozott menet közben. – Nem bírtam lerázni. – De persze egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki olyannyira le szerette volna rázni Erent, Jean azonban nem rótta fel neki. Legjobb barátok voltak, ráadásul Jaeger éppen… gusztustalankodni próbált Levijal, ha lehetett hinni Armin üzenetének.

Első évad első rész elindult.

– Azon a napon az emberiség emlékeztetőt kapott… – búgott a tévé, mire Armin elvigyorodott. Bevackolta magát a kanapéra, kényelmesen belecsavarodva a takarójába, és az ölébe húzta a pattogatott kukoricás tálat. Jean néhány szemet vett csupán el, a szájába tömte, és fél szemmel a képernyőt, fél szemmel Armint figyelte, aki rögtön nekilátott a jóleső falatozásnak. A tál tartalmát szemlélve már sokkal korábban nekikezdett, és mintha a frissen vásárolt szőnyeget is gyanús foltok tarkították volna. Narancslé lehetett? Azt készített be az asztalra. Ennyire beizgult volna, hogy végigdarálják mind a négy évadot? Vagy miért köpte a szőnyegre? Baleset lett volna?

– Uh, látom, észrevetted – fintorgott, mikor észrevette, hogy mit bámult Jean. – Történtek… apró baleset. Mikasa miatt – mondta óvatosan. Jean meglepve konstatálta, hogy nem nyilallott semmi fájdalom a szívébe a lány nevének említésére. Ennyit fejlődött volna? Már nem fájt, ha a lányra gondolt? Lehetséges lett volna?

– Mi történt? – kérdezte, és saját magát is meglepte, mert a hangja meglepően nyugodtan csengett. – Mit csinált már megint Eren? Mert gyanítom, hozzá volt köze, ezért sem dobtad ki azonnal.

– Sokkolódott szegényke – kuncogta el magát Armin, majd pillanatok alatt kiszaladt a vér az arcából. Tágra nyílt a szeme, és mintha ő maga is sokk hatása alá került volna. – De nemcsak ő… – erősítette meg Jean gyanúját suttogva. – Rémes volt látni… a zacskó tartalmát. Mikasa nem normális, ha a biztonságról van szó.

– Csak nem mindenfélét összevásárolt, hogy biztonságossá tegye az együttlétüket?

– Honnan tudtad? – esett le Armin álla.

Jean megrántotta a vállát.

– Csak próbáltam Mikasa fejével gondolkodni – vigyorodott el. – Na és? Mi minden volt abban a bizonyos zacskóban? – vonogatta a szemöldökét. – Óvszer? Síkosító? Kézikönyvek? Úúúú, csak nem… segédeszközök?

– Tudod, Jean… – Armin megállította az első részt, pedig már kezdett izgalmasabb lenni, mert éppen ott tartottak, hogy az óriások bevonultak a falon, a Kolosszálisnak meg nyoma lett. – Néha félek tőled. HONNAN A FRANCBÓL TUDOD?! – sipította.

– Mint mondtam, próbáltam Mikasa fejével gondolkodni. Nem mondod, hogy tényleg beletaláltam?

– Így legyen ötösöd a lottón – bólintott Armin elhűlve. – Pont ezek voltak benne.

– Bár láthattam volna Jaeger fejét! – sóhajtott fel erre. – Úúú, biztos nagyon kiakadt.

– Én is, Jean, én is! Én is kiakadtam!

– Bár láthattam volna a te arcodat is – vigyorgott rá. – Amilyen félénk vagy, biztos vagyok benne, hogy nagyon zavarba jöttél.

– Leköptem a szőnyeget – mutatott le. – Persze, hogy zavarba jöttem.

Jean vigyora kiszélesedett.

– Imádlak – közölte vele, mire Armin elpirult. Ha eddig nem jött zavarba, most igazán annak látszott. Meg egy kicsit szégyenlősebbnek. Félénknek? Jobban, mint máskor? Jean meglepve figyelte.

– Tényleg?

Valamiért nem vitte rá a lélek, hogy úgy válaszoljon, hogy „Hát persze, hiszen legjobb barátok vagyunk!”. Valamiért nem ezt érezte megfelelőnek. Sőt. Igazából semmit sem érzett megfelelőnek, ahogy elnézte Armin pirospozsgás arcát és élénken csillogó szemét. Inkább a tévé távirányítója felé nyúlt, elindította az első részt, és közben bólintott egyet. „Tényleg…”, üzente a tekintetével, és Armin megelégedett ennyivel is.

Tényleg.

A levegőben vércseppek szállingóztak, a naplementében emberevő, véres pofájú óriásokat mutattak, amint ellepték a főszereplő otthonát, aztán hirtelen befejeződött az első rész, felcsendült a gyönyörű, szívet facsaró ending. Jean szíve ijesztő tempóban kalapált, izzadt a tenyere, ahogy a pattogatott kukoricás tálban matatott. Az ujjai nekiütődtek Armin ujjainak, ugyanarra a szemre simultak, ahogy automatikusan elindult a következő rész, és hihetetlen volt látni, hogy csak úgy húsz perc telt el, hogy egymás mellett ültek a kanapén, és mennyi minden történt közöttük röpke húsz perc alatt!

Felcsendült az opening, Jean ujjai még mindig Arminét fogták. Óvatos, értetlen érintés volt, valahogy egyikőjükben sem tudatosult igazán, hogy nem engedték el egymást.

Milyen meleg – gondolta Jean. Milyen… kellemes.

Milyen furcsa is volt.

Szokatlan.

– Jean – szólt aztán Armin fojtottan. – A film. – A képernyő helyett az ujjaikat bámulta, ahogy egymáséba fonódtak.

Ooooh.

Jean nyelt egyet, elhúzta a kezét.

– Bocsánat – motyogta, mire Armin is valamiféle motyogással válaszolt vissza. Alig lehetett érteni. A pattogatott kukoricás tál elfelejtődött, mintha az érintés elűzte volna Armin éhségét, és onnantól kezdve a sorozatra koncentráltak. Sikeresen végigdarálták az első évadot anélkül, hogy akár egy megjegyzést is tettek volna arra, ami a tállal kapcsolatban történt. Az ujjak finom súrlódását, a meleg érintéseket. Pedig megtörténtek, és Jean egyáltalán nem értette, miért reagált rájuk úgy, ahogyan!

Majdnem úgy viselkedem, mintha…

De persze még a feltételezés is… nem lenne helyén való.

A szívem Mikasáé.

(Vagy mégsem.)

A második évad vége felé már megérett, hogy szünet tartsanak – vagy tizenkét órán át nézték a képernyőt rendületlenül, mindkettőjük szeme elfáradt már. Armin szemüveges volt, csak átkozottul jól titkolta, és amikor kontaktlencse helyett előhúzta a szekrénye fiókjából, Jeannak leesett az álla, mert… nemcsak átkozottul jól titkolta, legalább annyira átkozottul jól is állt neki. Szégyenlősen mosolygott, a telefonját nyomkodta, valószínűleg üzenetek hadát küldte éppen a barátaiknak. Jean is felment a közösségire, türelmetlenül pörgette végig a vidámabbnál vidámabb fotót.

– Valami izgalmas? – kukucskált át a válla fölött Armin. A mozdulathoz félig a kanapéra, félig őrá kellett telepednie. Ahogy egymáshoz ért a bőrük, még furcsább dolgok történtek Jeannal, mint a pattogatott kukoricás incidenskor.

– Hannah kirakott egy tök fura képet – mutatta felé a telefonját. – Ez most…

– Pont az, amire gondolsz – vigyorodott el Armin. – A kis huncutok! Kisbaba lesz.

– Akkor az esküvőt is begyorsítják.

– Az is biztos.

Mindketten megborzongtak a gondolatra.

– Gratulálj neki! – mondta aztán Armin, ám mire Jean lepötyögte a választ, addigra már el is küldte a saját gratulációját. – Hihetetlen, hogy már itt tartunk! Ennyire öregednénk?

– Inkább csak ők kapkodnak – dörmögte Jean. – Bár tény, hogy Mikasa és Annie is összecuccoltak, a minap Connie gyűrűkről kérdezgetett… Te tudtad, hogy járnak Sashával? – pislogott nagyokat. – Nekem volt egy ilyen érzésem, de hát… náluk sosem lehet tudni. Aztán volt képe azt mondani, hogy vagy öt éve együtt vannak! Komolyan mondom, megáll az ember esze!

– Nagyon diszkrétek – ismerte el Armin. – Nekem is csak egy sejtésem volt velük kapcsolatban… Sosem randiztak senkivel, sosem néztek meg senkit. Még Connie sem, pedig…

– Connie nem élte volna túl, ha más lányra nézett volna – nevette el magát Jean. – Azért Sasha félelmetes is tud lenni, ha akar!

– Ez igaz – ismerte el Armin. – Nála sosem lehet tudni.

– Ez igaz.

Hallgattak. A harmadik évad openingjét együtt énekelték.

– A főszereplőt állandóan meg kell menteni – panaszkodott Jean. – Hihetetlen ez a srác.

– Tisztára olyan, mint Eren – vigyorgott Armin. – Persze, amikor mondtam neki, teljesen besértődött.

– Tényleg olyan, mint Jaeger… Akkor ezért sem csípem annyira.

Armin válaszul az oldalába könyökölt.

– Te! – mondta, és összenevettek.

Legközelebb, amikor Jean újabb megjegyzést tett Erenre, már játékosan ütni akart, de Jean menet közben elkapta a csuklóját. Mint mikor összeért az ujjuk a tálban, Jean érezte, hogy a szíve majd’ kiugrott a mellkasából, és Armin arcát szemmel láthatóan elöntötte a forróság. Armin, a mindig segítőkész Armin, aki mindig akkora fájdalommal nézett rá, valahányszor Mikasáról beszéltek… Lehetséges lett volna, hogy…

Jean nem kapott levegőt.

– Armin… – kezdte, és a hangja annyira halk volt, hogy Armin először fel sem figyelt rá.

Lehetséges lenne… hogy szeretsz?

Lehetséges lett volna, hogy mindig is szerette?

Hogy az a rohadék, akit Jean teljes szívéből gyűlölt, mert fájdalmat okozott Arminnak, valójában ő maga volt?

– Armin… – mormolta, mire a fiú felé sandított.

– Jean – mondta a nevét halkan, és igen. Elég volt ez az egy pillantás ahhoz, hogy tudja. Hogy mindennél jobban tudja, hogy mindenkinél jobban gyűlölje magát… Hogy ne tudjon megfelelően lélegezni, hogy a szíve kiszakadjon a mellkasából. Se ne lásson, se ne halljon semmit az égadta világon.

– Te… szeretsz engem? – kérdezte mormogva. – Egy ideje… gondolkodom ezen. Én… szeretlek téged. Te vagy a… legjobb barátom… a legnagyobb támaszom… Az egyetlen gondolatom egy ideje. – Ez így már nem hangzott annyira bénán. Nem volt egyértelműek barátzóna, ugye? Jean reménykedett, hogy nem cseszte el végérvényesen.

– Jean! – szusszantott fel Armin. – Te tökelütött idióta! – A hangja felcsattant, majd elszelídült. Elkomolyodott a tekintete, ritkán látott, őszinte fény csillogott benne, megannyi érzelem, amit Jean hirtelenjében nem tudott hova tenni. Armin, te tényleg… ennyire szeretsz? Szíve szerint ezt akarta tőle kérdezni. Végül nem tette, mert Armin mosolygott, gyengéden és halványan mosolygott, és a szemét könnyek lepték el. – Ha tudnád, mióta szeretlek… Ha tudnád, mióta hallgatok…

És Jeannak nem kellett rákérdeznie, mióta.

Ezt az egyet pontosan tudta.

Hogy szerelmes lett volna Arminba? Nem éppen. Hogy közömbös lett volna iránta? Az sem éppen.

Valami történt közöttük már nagyon is régóta, s valami még inkább történt ma, a mozizásuk alatt. Valami olyasmi, ami fölött nem lehetett félresiklani, amit nem lehetett másnak magyarázni, elfelejteni annál inkább nem.

Jeant ez a valami vezérelte. A pattogatott kukoricás tál a földre zuhant, a kukoricaszemek beterítették az új szőnyegeket, a megszáradt narancsléfolttal váltak eggyé, és Jean a két tenyerébe vette Armin arcát, és mielőtt a fiú bármit is mondhatott volna, éppolyan gyengéden és éppolyan halványan, ahogyan Armin is mosolygott, finoman megcsókolta őt. Ajkak óvatos, riadt simogatása volt csupán, mégis bőven elég ahhoz, hogy mindketten megmerevedjenek, mindketten ne tudják, melyik világra születtek.

Mikor elhúzódtak egymástól, rákvörös volt az arcuk, Armin pedig közel állt hozzá, hogy elájuljon.

– Ó, basszus – suttogta, és Jean egyetértett vele.

Ó, basszus.

---

Készült: 2019. 05. 02.

Megjegyzés: ÚRISTEN, JEAN/ARMIN VÉGRE! Imádom őket együtt, és próbáltam nem újra meg újra átírni a jelenetüket, mert édesistenem, elhiszitek, hogy Armin végre boldog lesz??? Én esküszöm, hogy nem, pedig most már nincs visszaút!!! :D

(És azt sem hiszem el, hogy egy nap leforgása sem kellett, hogy megírjam ezt a szösszenetet.)

A következő felvonásban visszatérünk Erenhez és Levihoz. ;)

A Szabadság Szárnyai – 8. felvonás [Jean x Armin]

Szabadság Szárnyai 

8. felvonás

Tartalom: Erent és Historiát elrabolták! Levi és Ymir idegesek, Mikasa védelmező üzemmódba kapcsolt, Armin pedig… nos, Armin megpróbál kitalálni valamit ebben a zűrzavarban – és ki másra számíthat, ha nem Jeanra?

Páros: Jean/Armin

Mellékszálon: Levi/Eren, Historia/Ymir, Mikasa/Annie

Megjegyzés:

1.) Sosem azt írom, amit kellene, és sosem úgy alakítom a történetet, ahogy kellene. :D

2.) A következő felvonás főszereplői ismét Levi és Eren lesznek. ;)

Jó olvasást kívánok! ^^

---

– Most komolyan, mire várunk? – Jean a szemét forgatta, miközben helyet foglalt az asztalnál. – Hívjuk a rendőrséget! – Mindannyian a Szabadság Szárnyaiban gyűltek össze, miután Rod Reiss drasztikus módon lecsapta a telefont, és lassan több mint fél órája azon tanakodtak, hogy mit tegyenek. A csapat azon része, akit nem vakított el a harag, azt szorgalmazta, hogy mihamarabb lépjenek kapcsolatba a rendőrséggel, nem pedig tétlenül üldögélni és azt várni, hogy Krista apja mikor fogja őket ismét felhívni. Ezzel szemben a másik fele… nos, Armin szerint a kevésbé logikusabb megoldást kívánta követni.

– Nem hívhatjuk a rendőrséget! – csattant fel Ymir, aki a legelszántabban adott hangot a véleményének. – Nem teszem kockára Krista életét! – Hiába próbálták rábeszélni, nem tudták meggyőzni, hogy talán éppen a hallgatással kockáztatja Kristának nem is az életét, hanem az épségét.

– Ugyan már, Ymir! – horkant fel Annie. – Ez az alak Krista apja. – Tulajdonképpen ő mondta ki mindazt, ami Armin fejében is megfogalmazódott: nem sokat tudtak Rod Reissről, de azt a keveset igen, hogy ő volt Krista apja, és nem állt szándékában bántani őt. Nem egy hidegvérű sorozatgyilkossal kellett farkasszemet nézniük, aki elmetszette áldozatai torkát, hanem egy trehány házasságtörővel. A kettő mégsem volt ugyanaz, ám Ymir hajthatatlannak bizonyult.

– Te nem ismered őt… – mondta síri hangon, mire Armin összevonta a szemöldökét. Nem tűnt valószínűnek, hogy Ymir többet hallott volna Rod Reissről, ugyanakkor tagadhatatlanul más körökben mozgott, mint ők. Nem lehetetlen, jutott Armin a végső következtetésre. Ymir mindig is szeretett veszélyesen élni. Lehetséges, hogy…

– De te sem – mutatott rá eközben Annie, aki mint mindig, ezúttal is megőrizte legendás hidegvérét. Ha nem is tetszett neki valami, nem lehetett kihozni a sodrából. – Nem tudhatjuk, miféle alak, de mégiscsak az apja. Megmondta a telefonban is, nem igaz, Armin? – fordult a fiú felé, aki továbbra is meredten bámulta Ymirt. A végén már nem is konkrétan a lányt vizslatta annyira, hanem csak így töprengett. Lázasan kereste a megoldást, hogy mit tehetnének, s tudta, hogy olyankor – pláne, ha ennyire elbambult! – hajlamos ijesztő arcokat vágni. – Azt mondta, csak beszélgetni akar velük.

– De ez emberrablás! – háborgott Ymir. – Krista… Az én Kristám…

– Jól van – vetett véget a vitának Jean szigorúan. – Ymir, nézd, mindannyian aggódunk érted, hiszen a barátaink, de azzal, hogy kismilliószor kifejezzük a sajnálatunkat és azon agyalunk, vajon mi lehet vele, nem segítünk rajta.

– Nem akarok várni, lóarcú seggfej!

– Akkor nem várunk – bólintott Armin. – Valamit tenni fogunk. Jó lesz ez így, Ymir?

– Nem akarom a rendőrséget – makacskodott.

– Márpedig én hívni fogom. – Mielőtt bárki is megállíthatta volna, Jean előhalászta a telefonját, majd tárcsázta a rendőrséget.

– Ezt nem hiszem el! – suttogta erre Ymir, dühtől eltorzult arccal. – Ezt a gyökeret… egyszer meg fogom fojtani.

– Csitt! – piszegte le Armin. – Maradj csendben!

– Ymir – mondta Mikasa is –, most jobb lenne, ha megvárnád, mi lesz.

Mindannyian feszülten hallgatták a csipogást, a második csengésre felvették. Jean úgy szólt bele, mint akinek másból sem állt az élete, csak a rendőrség hívogatásából. A hangja nyugodtan csengett, és Armin meglepetten figyelte, hogyan erőltet nyugalmat az egész testére. Kihúzta magát ültében, és úgy beszélt, hogy a vonal túlsó végéről nem kellett bátorítani, sem ösztönözni, hogy információkat szedjenek ki belőle. Higgadtan ismertette a helyzetüket, majd a segítséget kérte.

Ymir ezalatt a tenyerébe temette az arcát. Reiner, aki titokban mindig is szerelmes volt Kristába, magába roskadva ült a székében. Vigasztalhatatlannak látszott, pedig Bertolt néha végigsimított a hátán hatalmas tenyerével, hogy lelket öntsön belé.

– Ez egy seggfej – tette le végül a telefont Jean. – Valami Freudenberg. Szerintem nemrégiben csatlakozhatott a rendőrséghez, igazi buzgómócsing vesztes. Megígérte, hogy utánajár az ügynek.

– Krista nemcsak egy ügy!

Jean megvonta a vállát, de közben azért fintorgott.

– Lelkes tűnt.

– Nem érdekel, Kirstein! – csattant fel Ymir. Ha az életkedve nem is jött vissza, a haragja legalább újfent növekedett. – Engem csak…

– Krista érdekel, tudjuk. Unalmas.

– Jean! – pirított rá Armin, mikor a fiú egy legyintéssel spékelte meg a szavait. – Ne beszélj így! Természetes, hogy nagyon aggódik a barátnőjéért! Mindannyian aggódunk, de Ymir ráadásul… – Nem kellett kimondania ahhoz, hogy tudják, Ymir komolyan és náluk sokkal másabb módon szerette Kristát. Erről mindenki tudott, ahogy Mikasáról és Annie-ról is, és lassan Levi és Eren kapcsolata is legalább ennyire nyilvánvalóvá vált a barátok előtt. Úgy tűnt, egyelőre senki sem talált benne kivetnivalót, mindannyian kivétel nélkül elfogadták. Jean talán Mikasát és Annie-t is megrágta magában egy kicsit, mert teljesen nyugodtan ücsörgött a lányok társaságában.

Apropó, Mikasa… – siklott Armin tekintete a lányra. Mikasa csendes volt. Túl csendes, ahogyan Levi is. Ha ezek titokban valami őrültségre készülnek… Nem érdekel, hogy Mikasa amúgy is költözik, kidobom a lakásból, Levit meg soha többé nem engedem be! – fogadkozott. A magánakciókat ki nem állhatta. Nem kellettek hősök, a zsigereiben érezte, hogy Rod Reiss nem fog a tettek mezejére lépni, csak elbeszélgetni a két barátjukkal. Ő egy gyáva alak – húzta el a száját megvetően –, nem mer ujjat húzni a rendőrséggel.

Felsóhajtott, majd fáradtan masszírozta meg az orrnyergét. A sok gondolkodásba egészen belesajdult a feje. Apró mozdulat volt ugyan, fel sem tűnhetett, mert a veszekedés minden figyelmet magára vont, Jean mégis felé fordította a fejét. Látni lehetett az arcán, hogy észrevette.

Armin elmosolyodott, és igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben volna. Mint mindig, ez alkalommal is csúfondárosan elbukott. Jean odahajolt hozzá, és gyengéden a combjára simította a kezét.

Ha ezzel azt akarta elérni, hogy Armin megnyugodjon, akkor a lehető legrosszabbul tette. Hirtelen minden elevenebbé vált. Armin az ajkába harapott, hogy teljesen elnyomja a nyögésszerű kishangot, ami fel akart törni belőle, és közben érezte, hogy mélyen elvörösödött. Jean érintése forró volt, kellemes és bizsergető; a legrosszabb helyen, túl fent a combján, túl közel az ágyékához támadta meg a fiút. Ártatlannak indult, és Jean szemében talán az is volt, Armin azonban úgy élte meg, mintha lángra lobbantották volna az egész testét. Képtelen lett, hogy bármi másra is gondoljon a fiú szelíd kezén kívül.

A fenébe a tinédzserhormonokkal! – szitkozódott. Azt hittem, már rég kinőttem ebből!

Jeanra nézett, kicsit elszörnyedve, de a barátja szerencsére nem értette.

– Jól vagy? – kérdezte nagy komolyan. – Nagyon vörös az arcod.

– P-persze! H-hogyne… Remekül vagyok.

A helyzeten vajmi keveset javított, hogy Reiner elvigyorodott, Levi pedig felhorkant, amikor kiszúrta őket. Armin kezdte úgy érezni, hogy sehogy sem tudja kimagyarázni magát Jean előtt. A megmentő végül egy telefoncsörgés kíséretében érkezett; a hívóazonosító hiányából könnyedén ki lehetett következtetni, hogy a rendőrség hívta vissza Jeant. A fiú azonnal felvette, majd eltátogta, hogy az a lelkes Freudenberg az, nem egy másik alak.

– Hát tényleg lelkes – ismerte el Armin. – A végén még…

– Az ilyen alakok sosem tudnak segíteni, Armin – szólalt meg Mikasa is. – Csak magunk oldhatjuk meg a problémát.

– Kezdtem aggódni, hogy elvesztettünk.

– Dehogyis. – Mikasa szeme hidegen fénylett. – Csupán gondolkodtam.

– És jutottál valamire?

– Nem érdekel, hol bujkál… Tudom, hogy meg tudom őt találni, Armin.

– Nem tetszik ez a terv…

– De az sem, amit ott hallok – intett Annie a fejével a telefonáló Jean felé. – Ez a Freudenberg egy idióta. Rosszul vette fel Eren adatait, és ahogy értem, összetévesztette őt valami Kruger nevű pasassal, aki ráadásul kétszer annyi idős, mint Eren. Ehhez igazán tehetség kell, nem gondoljátok? Idióta.

– Magunkra maradtunk – ismételte Mikasa. – Levi… – A férfi felé fordult, aki mindaddig szintén a gondolataiba temetkezve ült, és csupán fél füllel hallgatta a beszélgetésüket. – Számíthatok rád ebben, ugye?

– Ez nem is kérdés… – morogta a férfi sötéten. – Az az alak… és Kenny is… ha valami bajuk esik… vagy anélkül is… meg fognak fizetni érte.

– Ez a beszéd – veregette meg a hátát Annie. – Tudtam, hogy jóban leszünk!

Levi rábámult, Armin pedig majdnem elnevette magát, amikor meglátta az arckifejezését: a teljes sokk, amiért Annie megütögette.

Ha nem lenne a helyzet ennyire komoly, most remekül szórakoznék – gondolta. De a legjobb barátom és egy másik kedves barátom eltűnt… Nem tudok nem aggódni.

Újra sóhajtott egyet; Jean éppen akkor tette le a telefont másodjára. Freudenberg tényleg intézkedett – vagyis próbált intézkedni –, de nem értett hozzá, mert még zöldfülű volt. Magában egyetértett Mikasával: tényleg csak magukra számíthattak, senki másra, és Armin ezt elkeserítőnek találta, főleg, hogy Mikasáék teljesen más úton kívántak járni.

Ha ez így folytatódik – szorult össze a torka –, akkor ketté fogunk válni, és ki-ki a maga terve szerint fog haladni. Mikasa mindig is elismerte a terveimet, de… most túlságosan is aggódik Erenért, hogy józanul tudjon gondolkodni. Nem várhatom azt, hogy hallgatni fog rám… Ha így alakul minden, akkor csak Jeanra számíthatok ebben az őrületben – sandított óvatosan a fiúra. Egyedül Jean őrizte meg az ép eszét, mindenki más ostobábbnál ostobább ötlettel rukkolt elő.

Ő az egyetlen – jutott el még egyszer ugyanarra a következtetésre, miután körbenézett. Levi és Mikasa kivételesen összefogtak, Annie meg végül, bármennyire is tiltakozott az elején, kelletlenül támogatta őket. (Armin valószínűnek tartotta, hogy nem akart összeszólalkozni újfent Mikasával, mivel ismerte már annyira, hogy tudja, ha egyszer a lány valamit a fejébe vett, nehezen lehetett tőle eltántorítani.) A helyzeten tovább rontott, hogy Reiner – és Bertolt is, bár ő igencsak kelletlenül – csatlakozott hozzájuk, Ymir meg teljesen beleélte magát a zseniális terv szövögetésébe. Farlan és Isabel elbizonytalanodtak, de Annie-hoz hasonlóan ők is a könnyebb utat választották és egyetértettek Levijal, hiába bízott Armin Farlan ítélőképességében! Sasha és Connie idióták voltak – Armin ezen meg sem lepődött –, Marco pedig úgy tűnt, belefáradt, hogy érvekkel hozakodjon elő, mert felemelte a kezét és hatalmasat sóhajtott.

Armin feltápászkodott, majd intett a fejével a barátjának, hogy kövesse. Menet közben előhúzta a telefonját, és csak annyit mondott Mikasának, hogy sürgősen fel kell hívnia valakit, azt követően pedig meg sem várta a lány válaszát, kilépett a teázóból. Odakint egyből megcsapta őt a szél és a borzongás; dideregve húzta összébb magán a dzsekijét, és nagyot sóhajtott, amikor megszólalt a szélcsengő, jelezve, hogy Jean követte őt. Az utóbbi időben egyre többször szándékosan fájdította a szívét azzal, hogy kettesben maradt a fiúval, még akkor is, ha egy kicsit úgy tűnt, az lassan elfogadta Mikasa és Annie kapcsolatát.

Óráknak tűnő percek telhettek el; Armin torka porszáraz volt. A kérdés a nyelve hegyére csúszott, de valahogy nem tudta feltenni; Jeanra sem tudott nézni. Álltak egymás mellett, a Szabadság Szárnyai előtt, hátuk mögött a ZÁRVA felirattal, és várták, hogy valamelyikük megszólaljon. Jean, még ha sokszor össze is balhézott Erennel, ugyanúgy aggódott érte, mint Armin, és ugyanez vonatkozott Kristára is – a lányt mindenki nagyon szerette.

A csendet végül Jean törte meg:

– Freudenberg egy idióta – állapította meg halkan. – Rá tényleg nem számíthatunk, de nem szeretem a gondolatát, hogy Mikasa magánakciózik. Az… nem biztos, hogy most a legokosabb megoldás. Annie-val értek egyet abban, hogy ez a Rod Reiss mégiscsak az apja, és nem hinném, hogy bármi olyasmit tenne, amivel ártana a saját lányának. Szerintem csak el fognak beszélgetni, és…

– Te akartad belevonni a rendőrséget – emlékeztette Armin.

– Azt hittem, tudnak segíteni!

– Hát… Freudenberg próbálkozik…

– Idióta – legyintett Jean; még a száját is elhúzta. – Mindenki idióta abból a bagázsból.

Armin elfojtott egy kuncogást.

– Örülök, hogy ebben egyetértünk – mondta nevetős mosollyal, mire Jean rápillantott.

– Másvalamiben is. – A hangja halk volt, a tekintete komoly. – Nem bízhatjuk a többiekre a barátaink előkerítését.

– Felhívom újra Erent. Legutóbb… Krista apja legutóbb felvette.

– Okos ötlet – biccentett Jean. – Az lenne a legjobb, ha meg tudnánk beszélni. A telefonban azt mondta, hogy épségben fogjuk őket visszakapni, nem? Lehet, hogy nem kéne bizalmat szavaznunk neki, de… úgy érzem, ebben nem hazudott. Lehet, tényleg csak beszélgetni akart velük valamiről. Még akkor is, ha ezt nem így kéne elintézni – forgatta meg a szemét. – Ez… kimeríti az emberrablás fogalmát, nem?

Armin válasz helyett tárcsázott. Eren a harmadik csengésre vette fel.

– A-Armin?

Nem Rod vagy Kenny szólt bele, a hang egyértelműen Eren szájából származott. Armin elkerekedett szemmel szorította a füléhez a mobilját.

– Eren! – kiáltotta. – Tényleg te vagy az? Ugye jól vagy? Krista veled van? Ugye ő is jól van? Nem bántott senki, ugye? Mit akarnak tőletek? Mikor engednek el? Jaj, annyira aggódunk értetek! – zúdította rá a kérdések hadát. Eren mindent duplán kapott, ugyanis amint felvette, Jean odaugrott Armin mellé, hogy hozzá hasonlóan őrülten kérdezősködjön.

A két fiú zihálva és enyhén remegve nézett egymásra. Jean arcán sosem látott pánik jelent meg.

– Mit mond? – kérdezte sürgetően. – Jól van?

Eren még mindig nem válaszolt.

– Nem tudom – suttogta Armin, majd újra kérdezett: – Eren! Jól vagy?

– Armin… – Hatásszünet, Armin még lélegezni is elfelejtett. – Már otthon vagyok.

A bejelentést csend követte. Armin Jeanra bámult, Jean meg vissza rá. Aztán hirtelen tudatosult bennük, hogy mi hangzott el, és a döbbenet egyszerre tört fel belőlük:

– MICSODA?!

– Mi az, hogy otthon vagy?! – fortyant fel Jean. – Már a rendőrséget is hívtuk, te idióta! Mondd meg neki, Armin, különben… te jó ég, csak találkozzak vele szemtől szembe, én esküszöm, hogy a szart is kiverem belőle!

– Jean, csillapodj. – Armin nyelt egyet. – Biztos van rá értelmes magyarázata. Krista is otthon van?

– Nálunk van… – Eren hangja furcsamód alig volt több puszta suttogásnál. Armin a homlokát ráncolta, egyszerűen nem tetszett neki ez a szokatlan csendesség. Eren nem ilyen volt. Nagyon nem.

– Eren…

– Armin, ne mondd meg senkinek, hogy otthon vagyok, jó? – Eren olyan gyorsan vágott a szavába, hogy Armin meglepetten hallgatott el. Jeanra nézett, és Eren mintha megérezte volna ezt, így folytatta: – Jean, kérlek, te se. Mikasa és Levi… nem tudhatják még meg, jó? Minden rendben… A-azt hiszem… Csak egy kicsit össze vagyok zavarodva.

– Eren…

– Tényleg minden rendben. – Eren hangja elvékonyodott. – Armin… Haza tudnál jönni?

– Azonnal indulok! – kiáltotta a fiú. – Ne mozduljatok! Jean majd… Jean tartja a frontot, ugye?

– É-én? – lepődött meg az említett. – Öhm… Hát hogyne. – A tarkóját vakarta, majd kínosan elvigyorodott. – Armin, izé, biztos vagy benne…

– Ha azt szeretné, hogy ne mondjuk el nekik, akkor nem mondjuk el, Jean.

– Ymir ki fog nyírni. És Levi is. És Mikasa is. Hárman egyszerre.

Armin már nem figyelt rá.

– Minden rendben lesz, Eren – mondta lágyan. – Tudom, hogy minden rendben lesz.

– Igen… – hallatszott a halk motyogás. – Én csak… össze vagyok zavarodva.

Armin nyelt egyet. Kattant a vonal, Eren anélkül tette le, hogy elbúcsúzott volna. Armin sietve zsebre vágta a telefonját, majd hatalmasat sóhajtott. Határozottan nem így tervezte ezt az egészet, és azt végképp nem értette, hogy Eren és Krista hogy kerültek haza. Ezek szerint Rod nem bántotta őket.

Hála az égnek! – gondolta egy újabb sóhaj kíséretében. De mit mondhatott nekik, ami ennyire felzaklatta Erent? Miért pont most bukkant fel?

Ahogy magában tanakodott, a homlokát ráncolhatta, mert a következő pillanatban arra eszmélt, hogy Jean nekinyomta a mutatóujját a mély barázdának. Észre sem vette, mikor került elé. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy tisztán érezte a fiú testének melegét, a bőrén a szuszogását. Jean nemcsak megérintette, neki is hajolt. Egymáshoz préselte a testüket, és Armin hirtelen a Szabadság Szárnyai ajtajának simulva találta magát; a kilincs beleállt a hátába, s biztosra vette, hogy a borzongás, ami végigszaladt rajta, nem a hideg miatt történt.

– Ne aggódj! – suttogta a fiú. – Hallottad ezt az idiótát… Csak össze van zavarodva. Ez nem jelenthet annyira rosszat, nem igaz?

– J-Jean? É-én… – Nem is tudom?

Jean nem húzódott el.

– Bagoly – mormolta. – Egy álmos bagoly… – mire Armin szeme kerekre tágult.

– H-hogyan?

– Ne ráncold a homlokodat, Armin. Olyan vagy, mint egy álmos bagoly.

– Idióta…

Jean elmosolyodott.

– Megnyugodtál? – kérdezte szelíden. – Tudom, hogy nagyon felzaklatott a telefonbeszélgetés Erennel. Ő mindig is… egy forrófejű idióta volt, akit állandóan nektek kellett kirángatni a bajból. Ezért folyton aggódnotok kell miatta. Ez azután sem változott, úgy látszik, hogy kilépett a nagybetűs életbe.

– Azt hinnéd, hogy benőtt a feje lágya… – adott igazat Armin. – De rá kell jönnöd, hogy szeret magánakciózni. Ha jól sejtem, egy ideje tudhatott valamit Kennyről meg talán Krista apját is sejthette… De jellemzően soha nem mond semmit. Alig várom már, hogy Levi is mindent megtudjon, biztos nem hagyja ennyiben.

– Meg kell tanítani ennek az idiótának, hogy vannak helyzetek, amiket komolyan kell venni.

Jean végre ellépett tőle.

Armin nem tudta megállapítani, hogy mit érzett: megkönnyebbülést vagy inkább csalódottságot? Néhány pillanat erejéig esküdni mert, hogy Jean pillantása az ajkára siklott. De hát nyilvánvalóan képzelődött, nem? Jean soha, semmilyen körülmények között nem gondolt volna rá úgy… Pláne annak tudatában, hogy mennyire szerelmes volt Mikasába.

Szánalmas vagyok.

Armin nyelt egyet és mosolyt erőltetett az arcára.

– Kérlek, ments ki minket egy darabig, jó? Hamarosan kiderítem, mi a francba keveredett már megint!

– Húzz be egyet neki a nevemben.

– A-azt inkább… nem próbálom meg. A végén még eltöröm a karomat.

Jean a fejét csóválta.

– Edzened kéne, Armin.

– Hogyisne! Örülök, hogy a tornaóráktól megszabadultam! – Látványosan megborzongott, és ahogy ellépett, majdnem megbotlott a saját lábában, amikor meghallotta Jean nevetését. Sosem érzett még ehhez hasonlót.

Mindent szeretett a fiúban, a mosolyát, a nevetését, az arrogáns stílusát, azt is, hogy nem félt visszaszólni Erennek vagy konkrétan hülyének nevezni őt. Úgy szerette, ahogyan volt, és mégis… egy mély szakadék választotta el őket egymástól. Amennyire szerette, annyira fájt is neki, hogy szerette.

Mindegy is – gondolta. Erenhez kell mennem.

Búcsúzott, Jean meg mintha nem akarta volna elengedni.

– Ha bármi gond van… – szólt utána. – Hívj, jó?

Armin elmosolyodott.

– Köszönöm, Jean. Úgy lesz – ígérte. – Hívni foglak.

** * **

Mikor Armin hazaért, Krista frissen zuhanyozva, Mikasa pizsamájában gubbasztott a fotelben; éppen egy bögre forró csokoládét iszogatott, amit valószínűleg Eren készíthetett neki. Úgy nézett ki, mint akiben egy világ omlott össze. Eren a kanapé helyett a földön terpeszkedett, szendvicset majszolt, de olyan lassan evett, hogy Armin egyből tudta, hogy a gondolataiban messze jár. Egy szót sem beszéltek, sőt az elején észre sem vették, hogy Armin megérkezett. Csak akkor kapták fel a fejüket, amikor a fiú megköszörülte a torkát.

– Valaki… – szólalt meg szemöldökráncolva. – Elárulná nekem, hogy mi folyik itt? Eren, Krista… jól vagytok?!

– Historia. – Krista hangja rekedten csengett. Felemelte a fejét, és amikor Arminra nézett, a fiú megijedt a tekintetétől. – A nevem Historia. Ne hívj többet Kristának. – Csak ennyit mondott, semmi többet. Utána nagyot kortyolt a csokoládéjából, és több figyelmet nem is szentelt Arminnak.

Armin Eren felé fordult.

– Magyarázatot! – követelte. – Most azonnal!

– Ez egy nagyon hosszú történet, Armin.

– Rengeteg időnk van, Eren. Hallgatlak. Mi a francot akart tőletek Rod Reiss?

Eren kérdéssel felelt a kérdésre:

– Hallottál már valaha Uri Reissről? Vagy inkább így kérdezem… Mit tudsz a Reiss családról?

– Azon kívül, hogy állítólag Krista apja? Semmit!

– Mondjuk úgy, hogy gazdagok… Mocskosul gazdagok. – Eren a homlokát dörzsölte. – És mondjuk úgy, hogy nekem is közöm van hozzájuk.

– Rokonok vagytok? – döbbent le Armin. – A-az mégis…

– Nem vagyunk azok! – Eren hatalmasat sóhajtott. – De apának köze volt hozzájuk… Még a halála előtt. Apának… nagyon sok titka volt a múltban. Sokkal több, mint amire számítottam.

Armin eddig bírta; kifakadt:

– Egy szavadat sem értem, Eren! Mi a franc folyik itt?!

Sem Eren, sem Krista nem válaszolt. Minden ugyanúgy folytatódott, ahogyan eddig: Eren a szendvicsét ette, Krista a forró csokiját itta, és Armin tisztán hallotta az ingaóra kattogását, ahogy teltek és múltak a percek. Néma csend uralkodott a lakásban, a kérdésre nem érkezett válasz. Egyszer sem.

Remek!

Armin ingerülten rogyott le a kanapéra.

Most már tényleg csak Jeanra számíthatok – gondolta. Remélem, tud legalább egy kicsit színészkedni. Nem szívesen magyarázkodnék most bármelyik hősszerelmesnek.

Eren szabad kezébe simította a sajátját, mert ennyit a barátjaként meg kellett tennie, és azt követően csak fogta, érintette és nem is szorította – nem kellett szorítás ahhoz, hogy Eren tudja, bármikor számíthat rá a jövőben. Legjobb barátok voltak, és ezen semmi sem változtatott. A titkok sem, Grisha Jaeger sem.

– A nehézségeket… – mondta halkan. – Együtt legyűrjük, Eren.

Eren szomorúan elmosolyodott.

– Köszönöm, hogy vagy nekem, Armin – suttogta végül, mire Armin szája széle is halvány mosolyra görbült.

Én köszönöm, Eren.

Készült: 2018. 03. 29. – 06. 26.