Szabadság
Szárnyai
8.
felvonás
Tartalom: Erent és Historiát elrabolták! Levi
és Ymir idegesek, Mikasa védelmező üzemmódba kapcsolt, Armin pedig… nos, Armin
megpróbál kitalálni valamit ebben a zűrzavarban – és ki másra számíthat, ha nem
Jeanra?
Páros: Jean/Armin
Mellékszálon: Levi/Eren, Historia/Ymir, Mikasa/Annie
Megjegyzés:
1.)
Sosem
azt írom, amit kellene, és sosem úgy alakítom a történetet, ahogy kellene. :D
2.)
A
következő felvonás főszereplői ismét Levi és Eren lesznek. ;)
Jó
olvasást kívánok! ^^
– Most komolyan, mire
várunk? – Jean a szemét forgatta, miközben helyet foglalt az asztalnál. –
Hívjuk a rendőrséget! – Mindannyian a Szabadság
Szárnyaiban gyűltek össze, miután Rod Reiss drasztikus módon lecsapta a
telefont, és lassan több mint fél órája azon tanakodtak, hogy mit tegyenek. A
csapat azon része, akit nem vakított el a harag, azt szorgalmazta, hogy
mihamarabb lépjenek kapcsolatba a rendőrséggel, nem pedig tétlenül üldögélni és
azt várni, hogy Krista apja mikor fogja őket ismét felhívni. Ezzel szemben a
másik fele… nos, Armin szerint a kevésbé logikusabb megoldást kívánta követni.
– Nem hívhatjuk a
rendőrséget! – csattant fel Ymir, aki a legelszántabban adott hangot a
véleményének. – Nem teszem kockára Krista életét! – Hiába próbálták rábeszélni,
nem tudták meggyőzni, hogy talán éppen a hallgatással kockáztatja Kristának nem
is az életét, hanem az épségét.
– Ugyan már, Ymir! –
horkant fel Annie. – Ez az alak Krista apja. – Tulajdonképpen ő mondta ki
mindazt, ami Armin fejében is megfogalmazódott: nem sokat tudtak Rod Reissről,
de azt a keveset igen, hogy ő volt Krista apja, és nem állt szándékában bántani
őt. Nem egy hidegvérű sorozatgyilkossal kellett farkasszemet nézniük, aki
elmetszette áldozatai torkát, hanem egy trehány házasságtörővel. A kettő mégsem
volt ugyanaz, ám Ymir hajthatatlannak bizonyult.
– Te nem ismered őt… –
mondta síri hangon, mire Armin összevonta a szemöldökét. Nem tűnt valószínűnek,
hogy Ymir többet hallott volna Rod Reissről, ugyanakkor tagadhatatlanul más
körökben mozgott, mint ők. Nem
lehetetlen, jutott Armin a végső következtetésre. Ymir mindig is szeretett veszélyesen élni. Lehetséges, hogy…
– De te sem – mutatott rá
eközben Annie, aki mint mindig, ezúttal is megőrizte legendás hidegvérét. Ha
nem is tetszett neki valami, nem lehetett kihozni a sodrából. – Nem tudhatjuk,
miféle alak, de mégiscsak az apja. Megmondta a telefonban is, nem igaz, Armin?
– fordult a fiú felé, aki továbbra is meredten bámulta Ymirt. A végén már nem
is konkrétan a lányt vizslatta annyira, hanem csak így töprengett. Lázasan
kereste a megoldást, hogy mit tehetnének, s tudta, hogy olyankor – pláne, ha
ennyire elbambult! – hajlamos ijesztő arcokat vágni. – Azt mondta, csak
beszélgetni akar velük.
– De ez emberrablás! –
háborgott Ymir. – Krista… Az én Kristám…
– Jól van – vetett véget a vitának Jean szigorúan. – Ymir, nézd,
mindannyian aggódunk érted, hiszen a barátaink, de azzal, hogy kismilliószor
kifejezzük a sajnálatunkat és azon agyalunk, vajon mi lehet vele, nem segítünk
rajta.
– Nem akarok várni,
lóarcú seggfej!
– Akkor nem várunk –
bólintott Armin. – Valamit tenni fogunk. Jó lesz ez így, Ymir?
– Nem akarom a
rendőrséget – makacskodott.
– Márpedig én hívni
fogom. – Mielőtt bárki is megállíthatta volna, Jean előhalászta a telefonját,
majd tárcsázta a rendőrséget.
– Ezt nem hiszem el! –
suttogta erre Ymir, dühtől eltorzult arccal. – Ezt a gyökeret… egyszer meg
fogom fojtani.
– Csitt! – piszegte le
Armin. – Maradj csendben!
– Ymir – mondta Mikasa is
–, most jobb lenne, ha megvárnád, mi lesz.
Mindannyian feszülten
hallgatták a csipogást, a második csengésre felvették. Jean úgy szólt bele,
mint akinek másból sem állt az élete, csak a rendőrség hívogatásából. A hangja
nyugodtan csengett, és Armin meglepetten figyelte, hogyan erőltet nyugalmat az
egész testére. Kihúzta magát ültében, és úgy beszélt, hogy a vonal túlsó
végéről nem kellett bátorítani, sem ösztönözni, hogy információkat szedjenek ki
belőle. Higgadtan ismertette a helyzetüket, majd a segítséget kérte.
Ymir ezalatt a tenyerébe
temette az arcát. Reiner, aki titokban mindig is szerelmes volt Kristába,
magába roskadva ült a székében. Vigasztalhatatlannak látszott, pedig Bertolt
néha végigsimított a hátán hatalmas tenyerével, hogy lelket öntsön belé.
– Ez egy seggfej – tette
le végül a telefont Jean. – Valami Freudenberg. Szerintem nemrégiben
csatlakozhatott a rendőrséghez, igazi buzgómócsing vesztes. Megígérte, hogy
utánajár az ügynek.
– Krista nemcsak egy ügy!
Jean megvonta a vállát,
de közben azért fintorgott.
– Lelkes tűnt.
– Nem érdekel, Kirstein!
– csattant fel Ymir. Ha az életkedve nem is jött vissza, a haragja legalább
újfent növekedett. – Engem csak…
– Krista érdekel, tudjuk.
Unalmas.
– Jean! – pirított rá
Armin, mikor a fiú egy legyintéssel spékelte meg a szavait. – Ne beszélj így!
Természetes, hogy nagyon aggódik a barátnőjéért! Mindannyian aggódunk, de Ymir
ráadásul… – Nem kellett kimondania ahhoz, hogy tudják, Ymir komolyan és náluk
sokkal másabb módon szerette Kristát. Erről mindenki tudott, ahogy Mikasáról és
Annie-ról is, és lassan Levi és Eren kapcsolata is legalább ennyire
nyilvánvalóvá vált a barátok előtt. Úgy tűnt, egyelőre senki sem talált benne
kivetnivalót, mindannyian kivétel nélkül elfogadták. Jean talán Mikasát és
Annie-t is megrágta magában egy kicsit, mert teljesen nyugodtan ücsörgött a
lányok társaságában.
Apropó,
Mikasa… – siklott Armin tekintete a lányra. Mikasa csendes volt.
Túl csendes, ahogyan Levi is. Ha ezek
titokban valami őrültségre készülnek… Nem érdekel, hogy Mikasa amúgy is
költözik, kidobom a lakásból, Levit meg soha többé nem engedem be! – fogadkozott.
A magánakciókat ki nem állhatta. Nem kellettek hősök, a zsigereiben érezte,
hogy Rod Reiss nem fog a tettek mezejére lépni, csak elbeszélgetni a két
barátjukkal. Ő egy gyáva alak – húzta
el a száját megvetően –, nem mer ujjat
húzni a rendőrséggel.
Felsóhajtott, majd
fáradtan masszírozta meg az orrnyergét. A sok gondolkodásba egészen belesajdult
a feje. Apró mozdulat volt ugyan, fel sem tűnhetett, mert a veszekedés minden
figyelmet magára vont, Jean mégis felé fordította a fejét. Látni lehetett az
arcán, hogy észrevette.
Armin elmosolyodott, és
igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben volna. Mint mindig, ez alkalommal
is csúfondárosan elbukott. Jean odahajolt hozzá, és gyengéden a combjára
simította a kezét.
Ha ezzel azt akarta
elérni, hogy Armin megnyugodjon, akkor a lehető legrosszabbul tette. Hirtelen
minden elevenebbé vált. Armin az ajkába harapott, hogy teljesen elnyomja a
nyögésszerű kishangot, ami fel akart törni belőle, és közben érezte, hogy
mélyen elvörösödött. Jean érintése forró volt, kellemes és bizsergető; a
legrosszabb helyen, túl fent a combján, túl közel az ágyékához támadta meg a
fiút. Ártatlannak indult, és Jean szemében talán az is volt, Armin azonban úgy
élte meg, mintha lángra lobbantották volna az egész testét. Képtelen lett, hogy
bármi másra is gondoljon a fiú szelíd kezén kívül.
A
fenébe a tinédzserhormonokkal! – szitkozódott. Azt hittem, már rég kinőttem ebből!
Jeanra nézett, kicsit
elszörnyedve, de a barátja szerencsére nem értette.
– Jól vagy? – kérdezte
nagy komolyan. – Nagyon vörös az arcod.
– P-persze! H-hogyne…
Remekül vagyok.
A helyzeten vajmi keveset
javított, hogy Reiner elvigyorodott, Levi pedig felhorkant, amikor kiszúrta
őket. Armin kezdte úgy érezni, hogy sehogy sem tudja kimagyarázni magát Jean
előtt. A megmentő végül egy telefoncsörgés kíséretében érkezett; a
hívóazonosító hiányából könnyedén ki lehetett következtetni, hogy a rendőrség
hívta vissza Jeant. A fiú azonnal felvette, majd eltátogta, hogy az a lelkes
Freudenberg az, nem egy másik alak.
– Hát tényleg lelkes –
ismerte el Armin. – A végén még…
– Az ilyen alakok sosem
tudnak segíteni, Armin – szólalt meg Mikasa is. – Csak magunk oldhatjuk meg a
problémát.
– Kezdtem aggódni, hogy
elvesztettünk.
– Dehogyis. – Mikasa
szeme hidegen fénylett. – Csupán gondolkodtam.
– És jutottál valamire?
– Nem érdekel, hol
bujkál… Tudom, hogy meg tudom őt
találni, Armin.
– Nem tetszik ez a terv…
– De az sem, amit ott
hallok – intett Annie a fejével a telefonáló Jean felé. – Ez a Freudenberg egy
idióta. Rosszul vette fel Eren adatait, és ahogy értem, összetévesztette őt
valami Kruger nevű pasassal, aki ráadásul kétszer annyi idős, mint Eren. Ehhez
igazán tehetség kell, nem gondoljátok? Idióta.
– Magunkra maradtunk –
ismételte Mikasa. – Levi… – A férfi felé fordult, aki mindaddig szintén a
gondolataiba temetkezve ült, és csupán fél füllel hallgatta a beszélgetésüket.
– Számíthatok rád ebben, ugye?
– Ez nem is kérdés… –
morogta a férfi sötéten. – Az az alak… és Kenny
is… ha valami bajuk esik… vagy anélkül is… meg fognak fizetni érte.
– Ez a beszéd – veregette
meg a hátát Annie. – Tudtam, hogy jóban leszünk!
Levi rábámult, Armin
pedig majdnem elnevette magát, amikor meglátta az arckifejezését: a teljes
sokk, amiért Annie megütögette.
Ha
nem lenne a helyzet ennyire komoly, most remekül szórakoznék – gondolta.
De a legjobb barátom és egy másik kedves
barátom eltűnt… Nem tudok nem aggódni.
Újra sóhajtott egyet;
Jean éppen akkor tette le a telefont másodjára. Freudenberg tényleg intézkedett
– vagyis próbált intézkedni –, de nem értett hozzá, mert még zöldfülű volt.
Magában egyetértett Mikasával: tényleg csak magukra számíthattak, senki másra,
és Armin ezt elkeserítőnek találta, főleg, hogy Mikasáék teljesen más úton
kívántak járni.
Ha
ez így folytatódik – szorult össze a torka –, akkor ketté fogunk válni, és ki-ki a maga
terve szerint fog haladni. Mikasa mindig is elismerte a terveimet, de… most
túlságosan is aggódik Erenért, hogy józanul tudjon gondolkodni. Nem várhatom
azt, hogy hallgatni fog rám… Ha így alakul minden, akkor csak Jeanra
számíthatok ebben az őrületben – sandított óvatosan a fiúra. Egyedül Jean
őrizte meg az ép eszét, mindenki más ostobábbnál ostobább ötlettel rukkolt elő.
Ő
az egyetlen – jutott el még egyszer ugyanarra a
következtetésre, miután körbenézett. Levi és Mikasa kivételesen összefogtak,
Annie meg végül, bármennyire is tiltakozott az elején, kelletlenül támogatta
őket. (Armin valószínűnek tartotta, hogy nem akart összeszólalkozni újfent
Mikasával, mivel ismerte már annyira, hogy tudja, ha egyszer a lány valamit a
fejébe vett, nehezen lehetett tőle eltántorítani.) A helyzeten tovább rontott,
hogy Reiner – és Bertolt is, bár ő igencsak kelletlenül – csatlakozott
hozzájuk, Ymir meg teljesen beleélte magát a zseniális terv szövögetésébe.
Farlan és Isabel elbizonytalanodtak, de Annie-hoz hasonlóan ők is a könnyebb
utat választották és egyetértettek Levijal, hiába bízott Armin Farlan
ítélőképességében! Sasha és Connie idióták voltak – Armin ezen meg sem lepődött
–, Marco pedig úgy tűnt, belefáradt, hogy érvekkel hozakodjon elő, mert
felemelte a kezét és hatalmasat sóhajtott.
Armin feltápászkodott,
majd intett a fejével a barátjának, hogy kövesse. Menet közben előhúzta a
telefonját, és csak annyit mondott Mikasának, hogy sürgősen fel kell hívnia
valakit, azt követően pedig meg sem várta a lány válaszát, kilépett a teázóból.
Odakint egyből megcsapta őt a szél és a borzongás; dideregve húzta összébb
magán a dzsekijét, és nagyot sóhajtott, amikor megszólalt a szélcsengő,
jelezve, hogy Jean követte őt. Az utóbbi időben egyre többször szándékosan
fájdította a szívét azzal, hogy kettesben maradt a fiúval, még akkor is, ha egy
kicsit úgy tűnt, az lassan elfogadta Mikasa és Annie kapcsolatát.
Óráknak tűnő percek
telhettek el; Armin torka porszáraz volt. A kérdés a nyelve hegyére csúszott,
de valahogy nem tudta feltenni; Jeanra sem tudott nézni. Álltak egymás mellett,
a Szabadság Szárnyai előtt, hátuk mögött a ZÁRVA felirattal, és várták, hogy
valamelyikük megszólaljon. Jean, még ha sokszor össze is balhézott Erennel, ugyanúgy
aggódott érte, mint Armin, és ugyanez vonatkozott Kristára is – a lányt
mindenki nagyon szerette.
A csendet végül Jean
törte meg:
– Freudenberg egy idióta –
állapította meg halkan. – Rá tényleg nem számíthatunk, de nem szeretem a
gondolatát, hogy Mikasa magánakciózik. Az… nem biztos, hogy most a legokosabb
megoldás. Annie-val értek egyet abban, hogy ez a Rod Reiss mégiscsak az apja,
és nem hinném, hogy bármi olyasmit tenne, amivel ártana a saját lányának.
Szerintem csak el fognak beszélgetni, és…
– Te akartad belevonni a
rendőrséget – emlékeztette Armin.
– Azt hittem, tudnak
segíteni!
– Hát… Freudenberg
próbálkozik…
– Idióta – legyintett
Jean; még a száját is elhúzta. – Mindenki idióta abból a bagázsból.
Armin elfojtott egy
kuncogást.
– Örülök, hogy ebben
egyetértünk – mondta nevetős mosollyal, mire Jean rápillantott.
– Másvalamiben is. – A
hangja halk volt, a tekintete komoly. – Nem bízhatjuk a többiekre a barátaink
előkerítését.
– Felhívom újra Erent.
Legutóbb… Krista apja legutóbb felvette.
– Okos ötlet – biccentett
Jean. – Az lenne a legjobb, ha meg tudnánk beszélni. A telefonban azt mondta,
hogy épségben fogjuk őket visszakapni, nem? Lehet, hogy nem kéne bizalmat
szavaznunk neki, de… úgy érzem, ebben nem hazudott. Lehet, tényleg csak beszélgetni
akart velük valamiről. Még akkor is, ha ezt nem így kéne elintézni – forgatta
meg a szemét. – Ez… kimeríti az emberrablás fogalmát, nem?
Armin válasz helyett
tárcsázott. Eren a harmadik csengésre vette fel.
–
A-Armin?
Nem Rod vagy Kenny szólt
bele, a hang egyértelműen Eren szájából származott. Armin elkerekedett szemmel
szorította a füléhez a mobilját.
– Eren! – kiáltotta. –
Tényleg te vagy az? Ugye jól vagy? Krista veled van? Ugye ő is jól van? Nem
bántott senki, ugye? Mit akarnak tőletek? Mikor engednek el? Jaj, annyira
aggódunk értetek! – zúdította rá a kérdések hadát. Eren mindent duplán kapott, ugyanis
amint felvette, Jean odaugrott Armin mellé, hogy hozzá hasonlóan őrülten
kérdezősködjön.
A két fiú zihálva és
enyhén remegve nézett egymásra. Jean arcán sosem látott pánik jelent meg.
– Mit mond? – kérdezte
sürgetően. – Jól van?
Eren még mindig nem
válaszolt.
– Nem tudom – suttogta
Armin, majd újra kérdezett: – Eren! Jól vagy?
–
Armin… – Hatásszünet, Armin még lélegezni is elfelejtett. – Már otthon vagyok.
A bejelentést csend
követte. Armin Jeanra bámult, Jean meg vissza rá. Aztán hirtelen tudatosult
bennük, hogy mi hangzott el, és a döbbenet egyszerre tört fel belőlük:
– MICSODA?!
– Mi az, hogy otthon
vagy?! – fortyant fel Jean. – Már a rendőrséget is hívtuk, te idióta! Mondd meg
neki, Armin, különben… te jó ég, csak találkozzak vele szemtől szembe, én
esküszöm, hogy a szart is kiverem belőle!
– Jean, csillapodj. – Armin
nyelt egyet. – Biztos van rá értelmes magyarázata. Krista is otthon van?
– Nálunk van… – Eren hangja furcsamód alig volt több puszta
suttogásnál. Armin a homlokát ráncolta, egyszerűen nem tetszett neki ez a
szokatlan csendesség. Eren nem ilyen volt. Nagyon nem.
– Eren…
– Armin, ne mondd meg senkinek, hogy otthon vagyok, jó? – Eren olyan
gyorsan vágott a szavába, hogy Armin meglepetten hallgatott el. Jeanra nézett,
és Eren mintha megérezte volna ezt, így folytatta: – Jean, kérlek, te se. Mikasa és Levi… nem tudhatják még meg, jó? Minden
rendben… A-azt hiszem… Csak egy kicsit össze vagyok zavarodva.
– Eren…
–
Tényleg minden rendben. – Eren hangja elvékonyodott. – Armin… Haza tudnál jönni?
– Azonnal indulok! –
kiáltotta a fiú. – Ne mozduljatok! Jean majd… Jean tartja a frontot, ugye?
– É-én? – lepődött meg az
említett. – Öhm… Hát hogyne. – A tarkóját vakarta, majd kínosan elvigyorodott.
– Armin, izé, biztos vagy benne…
– Ha azt szeretné, hogy
ne mondjuk el nekik, akkor nem mondjuk el, Jean.
– Ymir ki fog nyírni. És
Levi is. És Mikasa is. Hárman egyszerre.
Armin már nem figyelt rá.
– Minden rendben lesz,
Eren – mondta lágyan. – Tudom, hogy minden rendben lesz.
– Igen… – hallatszott a halk motyogás. – Én csak… össze vagyok zavarodva.
Armin nyelt egyet.
Kattant a vonal, Eren anélkül tette le, hogy elbúcsúzott volna. Armin sietve
zsebre vágta a telefonját, majd hatalmasat sóhajtott. Határozottan nem így
tervezte ezt az egészet, és azt végképp nem értette, hogy Eren és Krista hogy
kerültek haza. Ezek szerint Rod nem bántotta őket.
Hála
az égnek! – gondolta egy újabb sóhaj kíséretében. De mit mondhatott nekik, ami ennyire
felzaklatta Erent? Miért pont most bukkant fel?
Ahogy magában tanakodott,
a homlokát ráncolhatta, mert a következő pillanatban arra eszmélt, hogy Jean
nekinyomta a mutatóujját a mély barázdának. Észre sem vette, mikor került elé.
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy tisztán érezte a fiú testének melegét, a
bőrén a szuszogását. Jean nemcsak megérintette, neki is hajolt. Egymáshoz
préselte a testüket, és Armin hirtelen a Szabadság
Szárnyai ajtajának simulva találta
magát; a kilincs beleállt a hátába, s biztosra vette, hogy a borzongás, ami
végigszaladt rajta, nem a hideg miatt történt.
– Ne aggódj! – suttogta a
fiú. – Hallottad ezt az idiótát… Csak össze van zavarodva. Ez nem jelenthet
annyira rosszat, nem igaz?
– J-Jean? É-én… – Nem is tudom?
Jean nem húzódott el.
– Bagoly – mormolta. – Egy
álmos bagoly… – mire Armin szeme kerekre tágult.
– H-hogyan?
– Ne ráncold a
homlokodat, Armin. Olyan vagy, mint egy álmos bagoly.
– Idióta…
Jean elmosolyodott.
– Megnyugodtál? –
kérdezte szelíden. – Tudom, hogy nagyon felzaklatott a telefonbeszélgetés
Erennel. Ő mindig is… egy forrófejű idióta volt, akit állandóan nektek kellett
kirángatni a bajból. Ezért folyton aggódnotok kell miatta. Ez azután sem
változott, úgy látszik, hogy kilépett a nagybetűs életbe.
– Azt hinnéd, hogy benőtt
a feje lágya… – adott igazat Armin. – De rá kell jönnöd, hogy szeret
magánakciózni. Ha jól sejtem, egy ideje tudhatott valamit Kennyről meg talán
Krista apját is sejthette… De jellemzően soha nem mond semmit. Alig várom már,
hogy Levi is mindent megtudjon, biztos nem hagyja ennyiben.
– Meg kell tanítani ennek
az idiótának, hogy vannak helyzetek, amiket komolyan kell venni.
Jean végre ellépett tőle.
Armin nem tudta
megállapítani, hogy mit érzett: megkönnyebbülést vagy inkább csalódottságot?
Néhány pillanat erejéig esküdni mert, hogy Jean pillantása az ajkára siklott.
De hát nyilvánvalóan képzelődött, nem? Jean soha, semmilyen körülmények között
nem gondolt volna rá úgy… Pláne annak
tudatában, hogy mennyire szerelmes volt Mikasába.
Szánalmas
vagyok.
Armin nyelt egyet és
mosolyt erőltetett az arcára.
– Kérlek, ments ki minket
egy darabig, jó? Hamarosan kiderítem, mi a francba keveredett már megint!
– Húzz be egyet neki a
nevemben.
– A-azt inkább… nem
próbálom meg. A végén még eltöröm a karomat.
Jean a fejét csóválta.
– Edzened kéne, Armin.
– Hogyisne! Örülök, hogy
a tornaóráktól megszabadultam! – Látványosan megborzongott, és ahogy ellépett,
majdnem megbotlott a saját lábában, amikor meghallotta Jean nevetését. Sosem
érzett még ehhez hasonlót.
Mindent szeretett a
fiúban, a mosolyát, a nevetését, az arrogáns stílusát, azt is, hogy nem félt
visszaszólni Erennek vagy konkrétan hülyének nevezni őt. Úgy szerette, ahogyan
volt, és mégis… egy mély szakadék választotta el őket egymástól. Amennyire
szerette, annyira fájt is neki, hogy szerette.
Mindegy
is – gondolta. Erenhez
kell mennem.
Búcsúzott, Jean meg
mintha nem akarta volna elengedni.
– Ha bármi gond van… – szólt
utána. – Hívj, jó?
Armin elmosolyodott.
– Köszönöm, Jean. Úgy
lesz – ígérte. – Hívni foglak.
** * **
Mikor Armin hazaért,
Krista frissen zuhanyozva, Mikasa pizsamájában gubbasztott a fotelben; éppen
egy bögre forró csokoládét iszogatott, amit valószínűleg Eren készíthetett
neki. Úgy nézett ki, mint akiben egy világ omlott össze. Eren a kanapé helyett
a földön terpeszkedett, szendvicset majszolt, de olyan lassan evett, hogy Armin
egyből tudta, hogy a gondolataiban messze jár. Egy szót sem beszéltek, sőt az
elején észre sem vették, hogy Armin megérkezett. Csak akkor kapták fel a
fejüket, amikor a fiú megköszörülte a torkát.
– Valaki… – szólalt meg
szemöldökráncolva. – Elárulná nekem, hogy mi folyik itt? Eren, Krista… jól
vagytok?!
– Historia. – Krista
hangja rekedten csengett. Felemelte a fejét, és amikor Arminra nézett, a fiú
megijedt a tekintetétől. – A nevem Historia. Ne hívj többet Kristának. – Csak
ennyit mondott, semmi többet. Utána nagyot kortyolt a csokoládéjából, és több
figyelmet nem is szentelt Arminnak.
Armin Eren felé fordult.
– Magyarázatot! –
követelte. – Most azonnal!
– Ez egy nagyon hosszú
történet, Armin.
– Rengeteg időnk van,
Eren. Hallgatlak. Mi a francot akart tőletek Rod Reiss?
Eren kérdéssel felelt a
kérdésre:
– Hallottál már valaha
Uri Reissről? Vagy inkább így kérdezem… Mit tudsz a Reiss családról?
– Azon kívül, hogy
állítólag Krista apja? Semmit!
– Mondjuk úgy, hogy
gazdagok… Mocskosul gazdagok. – Eren a homlokát dörzsölte. – És mondjuk úgy, hogy
nekem is közöm van hozzájuk.
– Rokonok vagytok? –
döbbent le Armin. – A-az mégis…
– Nem vagyunk azok! –
Eren hatalmasat sóhajtott. – De apának köze volt hozzájuk… Még a halála előtt.
Apának… nagyon sok titka volt a múltban. Sokkal több, mint amire számítottam.
Armin eddig bírta;
kifakadt:
– Egy szavadat sem értem,
Eren! Mi a franc folyik itt?!
Sem Eren, sem Krista nem
válaszolt. Minden ugyanúgy folytatódott, ahogyan eddig: Eren a szendvicsét
ette, Krista a forró csokiját itta, és Armin tisztán hallotta az ingaóra
kattogását, ahogy teltek és múltak a percek. Néma csend uralkodott a lakásban,
a kérdésre nem érkezett válasz. Egyszer sem.
Remek!
Armin ingerülten rogyott
le a kanapéra.
Most
már tényleg csak Jeanra számíthatok – gondolta. Remélem, tud legalább egy kicsit
színészkedni. Nem szívesen magyarázkodnék most bármelyik hősszerelmesnek.
Eren szabad kezébe
simította a sajátját, mert ennyit a barátjaként meg kellett tennie, és azt
követően csak fogta, érintette és nem is szorította – nem kellett szorítás
ahhoz, hogy Eren tudja, bármikor számíthat rá a jövőben. Legjobb barátok
voltak, és ezen semmi sem változtatott. A titkok sem, Grisha Jaeger sem.
– A nehézségeket… –
mondta halkan. – Együtt legyűrjük, Eren.
Eren szomorúan elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy vagy
nekem, Armin – suttogta végül, mire Armin szája széle is halvány mosolyra görbült.
Én
köszönöm, Eren.
Készült:
2018. 03. 29. – 06. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése