A Szabadság Szárnyai – 11. felvonás (Jean x Armin)

Szabadság Szárnyai

11. felvonás

Tartalom: Jean és Armin Shingeki no Kyojin maratonja végül máshogy sikerült. ;)

Páros: Jean/Armin; mellékszálon/említés szintjén: Mikasa/Annie, Levi/Eren, Sasha/Connie, Hannah/Franz

Megjegyzés: Időben a 10. felvonással párhuzamosan játszódik, tehát lesz szó bőven az abban történtekről.

Jó olvasást kívánok! ^^

---

Jean szerette a pontosságot – pont azért, mert a barátai közül mindenki örökké késett.

A két jómadár, Sasha és Connie sülve-főve együtt voltak, még a délutáni elzárást is együtt szenvedték el, még akkor is, ha csak az egyiküket ítélték rá. (A másik addig-addig ügyeskedett olyankor, hogy elérte, hogy őt is elzárásra küldjék.) Mivel állandóan bolondoztak, állandóan össze is kaptak valamin, és akkor Jean még nem is említette magának, amikor Connie elaludt, Sasha meg annyira belefeledkezett az aktuális fogásába, hogy teljesen elnézte az órát.

Bertolt lassan tudott csak felkelni, pláne amilyen kifacsart pozícióban aludt, a lábát az égben tartva, Reiner pedig sosem sürgette. Historia sok időt töltött a fürdőben, míg elkészült, Ymir meg minden alkalommal hátulról csapott le rá, hogy addig ölelgesse, míg tönkre nem tette a nagy nehézségek árán elkészített frizuráját vagy sminkjét. Marco rendszerint a könyveibe temetkezve okozott magának kellemetlenségeket a késésével… Annie-t szimplán nem érdekelte, ha késett.

És ami a többieket illette… Az aranytriót…

Hármójuk közül az örökös késő Eren volt, aki pedig így azokat is feltartóztatta, akik amúgy nem biztosan nem késtek volna. Mikasa, mivel egy tapodtat sem mozdult Eren mellől, garantáltan késett, és furcsa méltósággal viselte a középiskolában is a leteremtést, Armin pedig… Armin rettegve, összeszorított szemmel hallgatta a rázúduló szidalmakat, és amikor a professzor a végére ért, nem felejtett el dühösen Eren felé sandítani.

Armin gyűlölt késni, talán még Jeannál is jobban szerette a pontosságot.

Fenemód jó barátok lettek a középiskola befejeztével, amióta pedig Mikasa összetörte Jean szívét, mintha még inkább összekovácsolódtak. Ha nem Marcónál lógott, akkor Erennel kellett egy levegőt szívnia – mert Armin mellé Eren is társult sajnos, főleg most, hogy Mikasa kiköltözött, Levinak meg egyre több teendője adódott a Szabadság Szárnyaiban; hiába, szerették éltetni az egyetemükön, mennyire jó hely az eldugott kis teázó.

Így hát Jean időben érkezett a megbeszélt esti maratonjukra. Széles mosollyal készült, meglepetés csokival meg egy üveg borral, amit a táskájában rejtett el a pletykára éhes szomszédasszonyok elől, és amikor kinyílt az ajtó… Hát, nem Eren Jaeger torzonborz fejét várta, az biztos. Fésülködött egyáltalán aznap?

– Ó – kommentálta. – Te vagy az.

Eren felhúzta a szemöldökét, a csalódottság kiérződhetett a hangjából.

– Én lennék. – Megvakarta a tarkóját, hátrafelé sandított. Léptek zaja hallatszódott, Armin majdnem hasra esett a küszöbben meg az óriás mamuszában, úgy sietett felé, hogy elsőként üdvözölje. Hát, ez nem jött össze, haver, gondolta Jean. De legalább Eren nem bunkóskodott. Tipikusan az a fajta srác volt, akit ha Jean meglátott, egyből viszketni kezdett a tenyere, hogy egy jó verésbe részesítse.

De most kivételesen teljeséggel megelégedett vele, ugyanis a silány üdvözlést követően így szólt:

– Nos, akkor én megyek, nézzétek csak a kis sorozatotokat.

– Ledaráljuk az összes évadot – húzta ki magát erre Armin. Félrelökdöste Erent az útjából, megtámaszkodott az ajtófélfában. Úgy mosolygott, mint aki megnyerte a lottó ötöst. Jean ajkára is mosolyt csalt vele. – Annyira király lesz!

Bár annyira nem ismerte Armin kedvenc sorozatát, vagy legalábbis csak egy bizonyos részig látta, minden alkalommal átragadt rá a lelkesedése. Öröm volt nézni, hogy a tanuláson meg mások istápolásán kívül akadt még más is, ami ennyire lekötötte. Meg is ragadta az alkalmat, hogy odasúgja Erennek:

– Nagyon lelkes. Imádja.

Eren erre megrántotta a vállát.

– De te is, nem? – kérdezte, mire Jean pillantása Arminra siklott. Hogy imádta volna? Ó, igen, nagyon is imádta, csak nem annyira a sorozatot, hanem inkább annak rajongóját. Az ilyen filmnézős napokon sosem a film dobta fel ennyire, a társaság volt az, ami visszaadta az életkedvét. Armin halomszámra tömte magába a pattogatott kukoricát, a chipset, meg mindenféle nyalánkságot; furcsamód, egyszerre sem lett rosszul tőle, de jóllakott sem. Hogy hogy fért bele ennyi minden úgy, hogy egyetlen dekát sem hízott, örök rejtély maradt Jean számára. De a filmek bolondozással teltek el, poénok születtek, játékosan viccelődtek egymással, és soha, egyetlen árva szóval sem említették többé Jean szívfájdalmát, sem azt, hogy mi nyomta néha Armin lelkét. Armin, az ő önzetlen, lelki szemetese mindig készen állt rá, hogy végighallgassa őt, és segítsen rajta. Csodálatos ember volt, és Jean… egyenesen imádta.

– Igen – mormogta. – Én is. – És biztosra vette, hogy a szája mosolyra húzódott, mint mindig, ha eszébe jutott Armin. Egyszerűen nem telt el úgy pillanat, hogy nem mosolygott volna, ha a fiúra gondolt.

– Na, szuper. – Szerencsére Erennek nem tűnt fel. Talán akkor sem tűnt volna fel neki semmi triviális dolog, hogyha rájuk szakadt volna az ég, megjelentek volna a földönkívüliek. Vagy ha emberevő óriások támadtak volna rájuk. Az érzésekhez sosem értett, pedig néha a vaknál is világosabb volt, hogy… – Ki is a főgonosz? – kérdezte. – Én annak fogok szurkolni.

– Hát – vakarta meg a tarkóját Armin. – Ezt elég nehéz lenne elmondani, de a negyedik évadban…

– Ne spoilerezz! – piszegte le azonnal Jean. – Még csak a harmadik évad második felénél járok!

– Kettészedték – magyarázta Armin Erennek (meg egy kicsit talán Jeannak is, bár neki már jó párszor elmondta az okát). – Ezek idióták.

– Aha. – Nem hangzott túl meggyőző válasznak, de Jean és Armin elfogadták, hogy minél hamarabb megszabadulhassanak tőle. Armin lelkesen integetett még egyet, majd meg sem várta, hogy Eren hátat fordítson neki, már be is rángatta a lakásba Jeant.

– Ne haragudj – szabadkozott menet közben. – Nem bírtam lerázni. – De persze egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki olyannyira le szerette volna rázni Erent, Jean azonban nem rótta fel neki. Legjobb barátok voltak, ráadásul Jaeger éppen… gusztustalankodni próbált Levijal, ha lehetett hinni Armin üzenetének.

Első évad első rész elindult.

– Azon a napon az emberiség emlékeztetőt kapott… – búgott a tévé, mire Armin elvigyorodott. Bevackolta magát a kanapéra, kényelmesen belecsavarodva a takarójába, és az ölébe húzta a pattogatott kukoricás tálat. Jean néhány szemet vett csupán el, a szájába tömte, és fél szemmel a képernyőt, fél szemmel Armint figyelte, aki rögtön nekilátott a jóleső falatozásnak. A tál tartalmát szemlélve már sokkal korábban nekikezdett, és mintha a frissen vásárolt szőnyeget is gyanús foltok tarkították volna. Narancslé lehetett? Azt készített be az asztalra. Ennyire beizgult volna, hogy végigdarálják mind a négy évadot? Vagy miért köpte a szőnyegre? Baleset lett volna?

– Uh, látom, észrevetted – fintorgott, mikor észrevette, hogy mit bámult Jean. – Történtek… apró baleset. Mikasa miatt – mondta óvatosan. Jean meglepve konstatálta, hogy nem nyilallott semmi fájdalom a szívébe a lány nevének említésére. Ennyit fejlődött volna? Már nem fájt, ha a lányra gondolt? Lehetséges lett volna?

– Mi történt? – kérdezte, és saját magát is meglepte, mert a hangja meglepően nyugodtan csengett. – Mit csinált már megint Eren? Mert gyanítom, hozzá volt köze, ezért sem dobtad ki azonnal.

– Sokkolódott szegényke – kuncogta el magát Armin, majd pillanatok alatt kiszaladt a vér az arcából. Tágra nyílt a szeme, és mintha ő maga is sokk hatása alá került volna. – De nemcsak ő… – erősítette meg Jean gyanúját suttogva. – Rémes volt látni… a zacskó tartalmát. Mikasa nem normális, ha a biztonságról van szó.

– Csak nem mindenfélét összevásárolt, hogy biztonságossá tegye az együttlétüket?

– Honnan tudtad? – esett le Armin álla.

Jean megrántotta a vállát.

– Csak próbáltam Mikasa fejével gondolkodni – vigyorodott el. – Na és? Mi minden volt abban a bizonyos zacskóban? – vonogatta a szemöldökét. – Óvszer? Síkosító? Kézikönyvek? Úúúú, csak nem… segédeszközök?

– Tudod, Jean… – Armin megállította az első részt, pedig már kezdett izgalmasabb lenni, mert éppen ott tartottak, hogy az óriások bevonultak a falon, a Kolosszálisnak meg nyoma lett. – Néha félek tőled. HONNAN A FRANCBÓL TUDOD?! – sipította.

– Mint mondtam, próbáltam Mikasa fejével gondolkodni. Nem mondod, hogy tényleg beletaláltam?

– Így legyen ötösöd a lottón – bólintott Armin elhűlve. – Pont ezek voltak benne.

– Bár láthattam volna Jaeger fejét! – sóhajtott fel erre. – Úúú, biztos nagyon kiakadt.

– Én is, Jean, én is! Én is kiakadtam!

– Bár láthattam volna a te arcodat is – vigyorgott rá. – Amilyen félénk vagy, biztos vagyok benne, hogy nagyon zavarba jöttél.

– Leköptem a szőnyeget – mutatott le. – Persze, hogy zavarba jöttem.

Jean vigyora kiszélesedett.

– Imádlak – közölte vele, mire Armin elpirult. Ha eddig nem jött zavarba, most igazán annak látszott. Meg egy kicsit szégyenlősebbnek. Félénknek? Jobban, mint máskor? Jean meglepve figyelte.

– Tényleg?

Valamiért nem vitte rá a lélek, hogy úgy válaszoljon, hogy „Hát persze, hiszen legjobb barátok vagyunk!”. Valamiért nem ezt érezte megfelelőnek. Sőt. Igazából semmit sem érzett megfelelőnek, ahogy elnézte Armin pirospozsgás arcát és élénken csillogó szemét. Inkább a tévé távirányítója felé nyúlt, elindította az első részt, és közben bólintott egyet. „Tényleg…”, üzente a tekintetével, és Armin megelégedett ennyivel is.

Tényleg.

A levegőben vércseppek szállingóztak, a naplementében emberevő, véres pofájú óriásokat mutattak, amint ellepték a főszereplő otthonát, aztán hirtelen befejeződött az első rész, felcsendült a gyönyörű, szívet facsaró ending. Jean szíve ijesztő tempóban kalapált, izzadt a tenyere, ahogy a pattogatott kukoricás tálban matatott. Az ujjai nekiütődtek Armin ujjainak, ugyanarra a szemre simultak, ahogy automatikusan elindult a következő rész, és hihetetlen volt látni, hogy csak úgy húsz perc telt el, hogy egymás mellett ültek a kanapén, és mennyi minden történt közöttük röpke húsz perc alatt!

Felcsendült az opening, Jean ujjai még mindig Arminét fogták. Óvatos, értetlen érintés volt, valahogy egyikőjükben sem tudatosult igazán, hogy nem engedték el egymást.

Milyen meleg – gondolta Jean. Milyen… kellemes.

Milyen furcsa is volt.

Szokatlan.

– Jean – szólt aztán Armin fojtottan. – A film. – A képernyő helyett az ujjaikat bámulta, ahogy egymáséba fonódtak.

Ooooh.

Jean nyelt egyet, elhúzta a kezét.

– Bocsánat – motyogta, mire Armin is valamiféle motyogással válaszolt vissza. Alig lehetett érteni. A pattogatott kukoricás tál elfelejtődött, mintha az érintés elűzte volna Armin éhségét, és onnantól kezdve a sorozatra koncentráltak. Sikeresen végigdarálták az első évadot anélkül, hogy akár egy megjegyzést is tettek volna arra, ami a tállal kapcsolatban történt. Az ujjak finom súrlódását, a meleg érintéseket. Pedig megtörténtek, és Jean egyáltalán nem értette, miért reagált rájuk úgy, ahogyan!

Majdnem úgy viselkedem, mintha…

De persze még a feltételezés is… nem lenne helyén való.

A szívem Mikasáé.

(Vagy mégsem.)

A második évad vége felé már megérett, hogy szünet tartsanak – vagy tizenkét órán át nézték a képernyőt rendületlenül, mindkettőjük szeme elfáradt már. Armin szemüveges volt, csak átkozottul jól titkolta, és amikor kontaktlencse helyett előhúzta a szekrénye fiókjából, Jeannak leesett az álla, mert… nemcsak átkozottul jól titkolta, legalább annyira átkozottul jól is állt neki. Szégyenlősen mosolygott, a telefonját nyomkodta, valószínűleg üzenetek hadát küldte éppen a barátaiknak. Jean is felment a közösségire, türelmetlenül pörgette végig a vidámabbnál vidámabb fotót.

– Valami izgalmas? – kukucskált át a válla fölött Armin. A mozdulathoz félig a kanapéra, félig őrá kellett telepednie. Ahogy egymáshoz ért a bőrük, még furcsább dolgok történtek Jeannal, mint a pattogatott kukoricás incidenskor.

– Hannah kirakott egy tök fura képet – mutatta felé a telefonját. – Ez most…

– Pont az, amire gondolsz – vigyorodott el Armin. – A kis huncutok! Kisbaba lesz.

– Akkor az esküvőt is begyorsítják.

– Az is biztos.

Mindketten megborzongtak a gondolatra.

– Gratulálj neki! – mondta aztán Armin, ám mire Jean lepötyögte a választ, addigra már el is küldte a saját gratulációját. – Hihetetlen, hogy már itt tartunk! Ennyire öregednénk?

– Inkább csak ők kapkodnak – dörmögte Jean. – Bár tény, hogy Mikasa és Annie is összecuccoltak, a minap Connie gyűrűkről kérdezgetett… Te tudtad, hogy járnak Sashával? – pislogott nagyokat. – Nekem volt egy ilyen érzésem, de hát… náluk sosem lehet tudni. Aztán volt képe azt mondani, hogy vagy öt éve együtt vannak! Komolyan mondom, megáll az ember esze!

– Nagyon diszkrétek – ismerte el Armin. – Nekem is csak egy sejtésem volt velük kapcsolatban… Sosem randiztak senkivel, sosem néztek meg senkit. Még Connie sem, pedig…

– Connie nem élte volna túl, ha más lányra nézett volna – nevette el magát Jean. – Azért Sasha félelmetes is tud lenni, ha akar!

– Ez igaz – ismerte el Armin. – Nála sosem lehet tudni.

– Ez igaz.

Hallgattak. A harmadik évad openingjét együtt énekelték.

– A főszereplőt állandóan meg kell menteni – panaszkodott Jean. – Hihetetlen ez a srác.

– Tisztára olyan, mint Eren – vigyorgott Armin. – Persze, amikor mondtam neki, teljesen besértődött.

– Tényleg olyan, mint Jaeger… Akkor ezért sem csípem annyira.

Armin válaszul az oldalába könyökölt.

– Te! – mondta, és összenevettek.

Legközelebb, amikor Jean újabb megjegyzést tett Erenre, már játékosan ütni akart, de Jean menet közben elkapta a csuklóját. Mint mikor összeért az ujjuk a tálban, Jean érezte, hogy a szíve majd’ kiugrott a mellkasából, és Armin arcát szemmel láthatóan elöntötte a forróság. Armin, a mindig segítőkész Armin, aki mindig akkora fájdalommal nézett rá, valahányszor Mikasáról beszéltek… Lehetséges lett volna, hogy…

Jean nem kapott levegőt.

– Armin… – kezdte, és a hangja annyira halk volt, hogy Armin először fel sem figyelt rá.

Lehetséges lenne… hogy szeretsz?

Lehetséges lett volna, hogy mindig is szerette?

Hogy az a rohadék, akit Jean teljes szívéből gyűlölt, mert fájdalmat okozott Arminnak, valójában ő maga volt?

– Armin… – mormolta, mire a fiú felé sandított.

– Jean – mondta a nevét halkan, és igen. Elég volt ez az egy pillantás ahhoz, hogy tudja. Hogy mindennél jobban tudja, hogy mindenkinél jobban gyűlölje magát… Hogy ne tudjon megfelelően lélegezni, hogy a szíve kiszakadjon a mellkasából. Se ne lásson, se ne halljon semmit az égadta világon.

– Te… szeretsz engem? – kérdezte mormogva. – Egy ideje… gondolkodom ezen. Én… szeretlek téged. Te vagy a… legjobb barátom… a legnagyobb támaszom… Az egyetlen gondolatom egy ideje. – Ez így már nem hangzott annyira bénán. Nem volt egyértelműek barátzóna, ugye? Jean reménykedett, hogy nem cseszte el végérvényesen.

– Jean! – szusszantott fel Armin. – Te tökelütött idióta! – A hangja felcsattant, majd elszelídült. Elkomolyodott a tekintete, ritkán látott, őszinte fény csillogott benne, megannyi érzelem, amit Jean hirtelenjében nem tudott hova tenni. Armin, te tényleg… ennyire szeretsz? Szíve szerint ezt akarta tőle kérdezni. Végül nem tette, mert Armin mosolygott, gyengéden és halványan mosolygott, és a szemét könnyek lepték el. – Ha tudnád, mióta szeretlek… Ha tudnád, mióta hallgatok…

És Jeannak nem kellett rákérdeznie, mióta.

Ezt az egyet pontosan tudta.

Hogy szerelmes lett volna Arminba? Nem éppen. Hogy közömbös lett volna iránta? Az sem éppen.

Valami történt közöttük már nagyon is régóta, s valami még inkább történt ma, a mozizásuk alatt. Valami olyasmi, ami fölött nem lehetett félresiklani, amit nem lehetett másnak magyarázni, elfelejteni annál inkább nem.

Jeant ez a valami vezérelte. A pattogatott kukoricás tál a földre zuhant, a kukoricaszemek beterítették az új szőnyegeket, a megszáradt narancsléfolttal váltak eggyé, és Jean a két tenyerébe vette Armin arcát, és mielőtt a fiú bármit is mondhatott volna, éppolyan gyengéden és éppolyan halványan, ahogyan Armin is mosolygott, finoman megcsókolta őt. Ajkak óvatos, riadt simogatása volt csupán, mégis bőven elég ahhoz, hogy mindketten megmerevedjenek, mindketten ne tudják, melyik világra születtek.

Mikor elhúzódtak egymástól, rákvörös volt az arcuk, Armin pedig közel állt hozzá, hogy elájuljon.

– Ó, basszus – suttogta, és Jean egyetértett vele.

Ó, basszus.

---

Készült: 2019. 05. 02.

Megjegyzés: ÚRISTEN, JEAN/ARMIN VÉGRE! Imádom őket együtt, és próbáltam nem újra meg újra átírni a jelenetüket, mert édesistenem, elhiszitek, hogy Armin végre boldog lesz??? Én esküszöm, hogy nem, pedig most már nincs visszaút!!! :D

(És azt sem hiszem el, hogy egy nap leforgása sem kellett, hogy megírjam ezt a szösszenetet.)

A következő felvonásban visszatérünk Erenhez és Levihoz. ;)

Vakáció Liberióban [modern AU; novella; manga spoiler (90+)]

Vakáció Liberióban

Modern!AU

Párosítás mellékszálon: Grisha/Carla; korábban/utalás szintjén: Grisha/Dina

Tartalom: Eren a maga sajátos módján reagálja le az apai rokonságot – avagy modern kor, a Jaeger család Shiganshina körzetben élő tagjai meghívást kapnak az óceán túloldalára, én pedig kísérletet tettem rá, hogy valami vicceset és teljesen mást is írjak. Ez lett az eredménye.

Megjegyzés:

1.) Eren égetni valóan rossz gyerek, aki szereti kiborítani az apja volt feleségét (meg úgy alapvetően a környezetét), Zeke apakomplexusos és valószínűleg szerelmes, Dina pedig olyan karakter, amilyennek sosem képzelném, hogy lenne, és aki nem tudja feldolgozni, hogy elváltak Grishával.

2.) MANGA SPOILER (90+), ennek tudatában olvasd!

---

Eren éppen a hangyákat figyeli, amint kétségbeesetten masíroznak fel és alá a nappaliban, amikor az édesanyja feltűnik az ajtóban. Túl széles és túl természetellenes a mosoly az arcán, a kezében ráadásul nem a mobilját, hanem a vezetékes telefont szorongatja. Ó-ó. Eren gyerek még, de pontosan tudja, mit jelent, ha nem a mobilon keresik őket. A vezetékes telefont kevesen ismerik, még kevesebben használják az ismerőseik közül. Általában vagy a nagyszülők – Eren apai papája és mamája, mivel az anyukája részéről már nem élnek –, vagy azok hívják, akik örömüket lelik abban, hogy bosszanthatják Eren anyukáját. Az anyja reakciója alapján inkább a második verzió valósulhatott meg ez alkalommal.

Az elszórt morzsák meghozzák a régóta várt eredményt: a hangyák futkosnak, egyre többen gyűlnek. Eren anyukája még nem vette észre őket, ám idő kérdése már, mikor tűnik fel neki. Rendszerint nem szokott annyira örülni a család gyarapodásának, mint Eren, ezért Erent elfogja a bűntudat, mikor kiszúrja, hogy az anyja arcán a mosoly megfáradt valamibe csap át. Mintha az egész világ terhe hirtelen az anyja vállára nehezedne. Mintha mindenki problémát okozna. Még Eren is.

Aj-aj.

– Szóval. – Carla megköszörüli a torkát. – Ellátogatunk Liberióba. Csodás nyári vakáció lesz – jelenti be trillázva, és ez nem kérdés, hanem közlés. Nincs apelláta, nem fogadja el tiltakozásul, ha Eren megkísérli magát hozzábilincselni az ágyához. (Volt rá példa, hogy megtette.) Ha azt mondja, hogy mennek, akkor menni fognak. Punktum.

Eren nyel egyet. A „csodás nyári vakáció” fogalom alatt semmiféleképpen nem lehet Liberiót érteni. Az apja valósi onnan, Grisha széles rokonságából gyakorlatilag mindenki ott él. Onnan nem lehet csak úgy elszabadulni. Aki oda született, azt többnyire ott is érte a vég. Eren csak azért szokta tűrni oda az utakat, mert komppal kell megtenni az út nagy részét – ugyanis nemcsak a máriai határ, hanem egy egész óceán választja el egymástól Liberiót és Eren otthonát, vagyis Shiganshinát. A kompért meg az óceánért… talán megéri a szenvedés. Talán, de nem most, amikor Erennek lenne jobb dolga. (Például a hangyák öngyilkos küldetését figyelni, mert nyilván, hogy esélyük sincs Carla pusztító haragja ellen.)

– Dolgom van – feleli, és ez az a pillanat, amikor tényleg megmakacsolja magát. Sok kört kell lefutni (meg legalább három gombóc fagyit beígérni az egyik körzeti árusnál), mire Eren beadja a derekát. Csak a fagyi és az anyukája kedvéért.

Az anyja hálás. Őszintén mosolyog.

– A bátyád most kamaszodik – mondja, de Eren tudja, hogy ez nem igaz. Zeke elmúlt tizenhét, ami azt jelentette, hogy már kinőtte a veszélyes korszakot, amikor Dina – Eren apjának első felesége – sorra mondta le az összes családi találkozót. Azokat az éveket Eren nagyon szerette, ám ahogy egyre nőtt, egyre kevesebb emléke maradt meg belőlük. – Lehetséges – folytatja az anyja eközben mélázó hangon –, hogy úgy érzed, elhanyagolt… De most nem ez lesz a helyzet! – nyugtatja meg rögtön. – A szavát adta, hogy vigyázni fog rád és elszórakoztat, amíg náluk nyaralunk! – És Eren ettől a perctől fogva egy cseppet sem nyugodt. Ha a bátyja – vagyis a féltestvére, javítja ki magát azonnal – azt ígérte, hogy vigyázni fog rá, az hatalmas aggodalomra ad okot.

Mikor március végén közösen ünnepelték Eren szülinapját, Zeke még tortaevés közben is a telefonját nyomkodta, és amikor az apjuk rászólt, hogy viselkedjen, csak felbámult rá, majd folytatta tovább a gyors pötyögést. Dina szabadkozott, Carla elnézően mosolygott, közben pedig majd’ felrobbant, Grisha meg próbált valamit kezdeni a szederjes arcszínével. (A pillanatot, amikor Eren a tortája maradékát Zeke arcába nyomta, hogy észhez térítse, és segítsen az apjuknak rendet teremteni, sajnos senki sem örökítette meg.)

Erennek semmi kedve utazni, köszöni szépen, a hangyái társaságában sokkal izgalmasabb az élet. Az anyukája mosolyog, amiért beleegyezett, vidáman csicsereg, össze-vissza beszél, maga sem tudja, miket mond, hogy dobjon valamit a hangulatukon. Az apja büszke rá, mikor megtudja, hogy nem hisztizett sokat, és már veszi is elő a telefonját, hogy felhívja Dinát.

Aha – állapítja meg Eren. Tehát apával rendes, nem a vezetékest használják. Csak anyát nem szereti.

Ez persze logikus. Melyik első feleség rajong a sorban utána következőért?

Dina nem szereti Carlát, és cserébe Carla sem szereti Dinát. Mindketten szeretik egymást Grisha előtt.

– Igen-igen – mondja az apja a telefonba lelkesen. – Holnap megyünk.

– Megyek csomagolni – bólint Carla, és a fogát csikorgatja. – Mondd meg neki, hogy nem fogunk megharagudni, amiért nem vár minket ebéddel. Csak ne játsszuk el a tavalyit, az nagyon kínos volt. – Tavaly Dina hétfogásos vacsorával várta őket, és Eren később vihogva halászta ki a rendelt kaja dobozait a szemeteskukából, hogy később, amikor már senki sem számított rá, Zeke fejére húzza őket. Az ötletes poént rajta kívül senki sem díjazta, még a magát Eren szerint igencsak szerencsésnek mondható áldozat sem.

Dina végül csak megígéri, hogy főzni (vagyis rendelni) fog, Carla meg a nap végére bosszankodik, mert bárhogyan is próbálja megoldani, egyszerűen nem férnek be a bőröndjeikbe. Egy teljes hétre mennek, kora hajnalban indulnak útnak, hogy hamar a komphoz érjenek. Nem mintha Shiganshina lakói annyira szeretnének utazgatni, de oda kell érni délre, mert a Papa és a Mama délben ebédelnek, utána meg lepihennek egyet, így hozzájuk is be kell köszönni. (Dina és Zeke ugyanis nem ugyanott lakik, ahol a Papa és a Mama, hanem vagy három utcányira odébb, egy, Eren fogalmazása alapján kevésbé lepusztult környéken.)

A bőröndök zsúfolásig telve. Carla átpakol, de úgy még inkább nem stimmel, Grisha a haját tépi, Eren pedig ördögien mosolyog, furcsa elégedettséggel figyeli az események nem várt fordulatát.

Talán nemcsak hangyákat kéne etetnem – fut át rajta a gondolat, amikor az apja lerobog a pincébe, hogy összeszedjen még egy-két dolgot, és utána lopakodva megpillant egy kósza egeret. Ha a pincében egér van, talán fel is tud jutni egy szintet. Talán el is kaphatná, hogy vigyen valamit ajándékba Dinának. De vajon hogy kell egeret fogni? – tűnődik el. Hiába próbálkozik, az anyjához hasonlóan neki sem akar összejönni. Dina egyedül ezért nem kap egeret. (Cserébe kap rengeteg hangyát, meg egy-két méretesebb, fekete bogarat is, mert azokat sokkal könnyebben lehet begyűjteni és valami kevésbé feltűnő helyen, mondjuk egy befőttes üvegbe zárva tárolni.)

– Nincs mese – sóhajt fel az apja. – Drágám, nem egy hónapra megyünk. Vegyél ki belőle néhány ruhát legalább.

– Megőrültél? – kerekedik el az anyja szeme. – Szükségünk van rá!

– Harminchat fok van – sandít a hőmérőre szemöldökráncolva Grisha. – Nem hiszem, hogy szükségünk lesz hosszúnadrágra meg vastag, téli pulcsira. Nyár van, kedvesem. Liberióban…

– Nagyon szeles az idő! – szipákol Carla. – Egy hosszúnadrágra és egy pulcsira mindenképpen szükség van!

– De csak hét napra megyünk, minek tettél tizenkét napra ruhát? Ezt például még sosem láttam rajtad! – jegyzi meg, miközben feltúrja a bőrönd tartalmát. (A szépen becsomagolt ruhákat.) Amit tett, felér egy halálos bűnnel. Eren biztos benne, hogy már sosem fognak elutazni Liberióba. Az anyja egyenesen ölni tudna, a balhé pedig újból kitör.

Eren még jobban élvezi.

Mire sikerül becsomagolni, alig három óra marad a tervezett indulásig. Eren elszunyókál, álmosan dörgöli a szemét a kanapén, amikor az anyja a szobájába parancsolja, hogy aludjon, és még álmosabban, mikor három óra elteltével felébreszti, hogy indulniuk kell.

A Jaeger család három tagot számlál, de az a három tag épp elég ahhoz, hogy az egész környéket felverje. Yvonne néni, akinek a világ legutálatosabb fiai vannak, kikiabál, hogy fogják be a szájukat, vagy feljelenti őket, mire Eren visszakiabál neki, és akkor Grisha és Carla is kiabálnak már, és az egész utcában kigyúlnak a lámpák.

– Remek – zsörtölődik Grisha, miután a volán elé ül. – Már megint nem jött össze, hogy csendben elmenjünk! Muszáj mindenkinek tudnia, hogy aztán kirabolják a házat, amíg nem vagyunk itthon!

– Mintha lenne bármi értékes cuccunk is – jegyzi meg Eren csak azért, hogy ne hagyja szó nélkül, és azonnal megállapítja, hogy az apja nem tud ölni a tekintetével. Az anyja igen, ő félelmetesen jól csinálja, az apja viszont nem elég gyakorlott benne, pusztán nevetésre tudja késztetni az embert. Eren nevet, aztán zenéért könyörög, mert az út a kompig hosszú, a határnál meg még ellenőrzésre is sor kerül. – Részeg disznó! – kommentálja Eren fintorogva, mikor Hannes, a határőr behajol az ablakon keresztül, hogy a hátsó ülésre is vessen egy pillantást, mert muszáj meggyőződnie, hogy nem csempésznek át valakit (mint mondjuk Yvonne néni fiát). Carla levegő után kapkod, Grisha szorosan markolja a kormányt, kényszeredetten mosolyog.

– Minden rendben? – kérdi, mire Hannes bólint. Szerencséjükre nem vette magára a sértést.

– Viszlát, szép utat – mondja a betanult sablonszöveget. U-N-A-L-M-A-S.

Átmennek a határon.

A kompig hosszú az út, ráadásul valami gikszer is adódott a legutóbbi hosszabb útjukon a kocsival, így nem működik a légkondi, Grisha pedig nem mer hatvannál gyorsabban menni. A kompok felé közeledve már nincs is rá szükség, hogy annyira keményen próbálkozik a gázzal, a nyár kivételesen nem egy családot kicsalogatott a kuckójából.

– Még korábban kellett volna indulnunk! – bosszankodik egyből Grisha. – Most meg hova int? Mit akar, hova álljak?

– Szerintem azt akarja, hogy húzódj oda, drágám – mosolyog tündérien Carla; az ő türelme még nem fogyott el.

Eren a nyakát nyújtja. Szeretne kiszállni végre a kocsiból, a kompon fel lehet sétálni a fedélzetre, és a korlátra támaszkodva nagyokat szippantani a sós, tengeri levegőből. Meg persze nézni a hullámokat, amik a komp oldalát nyaldossák.

(Imádja az óceánt.)

– Az ördögbe is! – szitkozódik az apja. – Nekem intett, nem neked! Most nézd meg, mindjárt belénk jön!

– De te nem hagytad magad, drágám.

– El sem hiszem.

Amint leállítja a motort, Eren kipattan a kocsiból.

– Évről évre drágul a jegy – hallja még, hogy az apja felháborodottan panaszolja, aztán nem törődik az anyja figyelmeztető kiáltásával, megiramodik a lépcső felé, felrobog a fedélzetre. Mire a szülei utolérik (az apja még mindig a jegy miatt morgolódik), már a korlátot markolja, és ha tehetné, belevetné magát az óceánba.

– Eren, a szívbajt hozod az anyádra! – szidja meg Carla, amikor már mellette áll. (Természetesen azonnal lefejti az ujjait a korlátról, és egy kicsit távolabb is húzza tőle, nehogy véletlenül tényleg belepottyanjon a vízbe.) – Ezerszer megmondtam már, hogy ne csatangolj el mellőlem! És ne hajolj ki ennyire! Van fogalmad róla, milyen hideg az óceán? És hogy mi történne veled, ha beleesnél? Hogy mit éreznénk?

Erennek van, de az óceán az óceán, muszáj a korlátra támaszkodnia!

– Nem lehetne, hogy nem megyünk Zeke-ékhez, hanem örökre itt maradunk a kompon?

– Nem lehet – inti le az anyja. – Különben is, a bátyád sokkal fontosabb egy fránya hajónál.

– Hazugság.

– Eren! – pirít rá rögtön. – Erre tanítottalak?

Eren durcásan karba fonja a kezét. Még az ajkát is beharapja.

– Nem – ismeri be. Motyogva még csak azért is hozzáteszi:

– De a komp akkor is menőbb, mint Zeke… – És szerencséjére ezt már az anyja nem hallja, mert biztosan nem hagyná szó nélkül, Eren pedig nem szeretne vele összeveszni, mielőtt megérkeznek Zeke-ékhez. Ha felpaprikázva esnek be, rosszabbul viselik Dina kommentjeit és Zeke nemtörődöm stílusát.

Ezt hívják kompromisszumnak – bólint magának Eren. Nemrég tanulta a szót a legjobb barátjától – vagyis az egyetlen barátjától –, ezért még szereti mindenre ráhúzni.

Armin vele egyidős, de nagyon okos. A szülei valami fura dolgot bütykölgetnek a garázsukban, a papájának meg rengeteg régi könyve van a világról. Lángoló víz, jeges tájak, az óceán… Eren ott látta őket először, de azóta vágyik rá, hogy személyesen is láthassa a világ szépségeit. Ebben Armin is a partnere, együtt tervezgetik, hogy jutnak el csak ketten az óceánhoz. (Mikor a szüleik első ízben hallottak a terveikről, Carla árnyalatokat sápadt, Armin mamájának a szeme viszont felcsillant, és röpke fél óra sem kellett ahhoz, hogy a vendégség véget érjen, merthogy „Halaszthatatlan dolgunk van a garázsban, ne haragudj, Carla drágám!”, és mire Grisha és Carla feleszméltek, egyedül maradtak az asztalnál. A torta másnap is finom volt, Eren becsomagolva vitte át az Arlert családnak.)

Dina főzött (rendelt), és minden friss (melegített), és szélesen mosolyog, mikor kiszállnak az autóból. Éles kiáltás kíséretében Grisha nyakába veti magát, és Eren anyja hiába köhécsel, valahogy a viszontlátás öröme süketté teszi az embert.

– Nahát! – mímel utána meglepetést. – Ne haragudj, drágám, észre sem vettelek!

Carla szája megrándul – nem jó értelemben; ismét közel áll hozzá, hogy gyilkoljon.

– Semmi baj – feleli megtépázott idegekkel. – Jó látni, Dina.

– Téged is, kedvesem – öleli át a csinos, szőke nő. – Mintha amúgy híztál volna.

– Te meg… mintha fogytál volna – érkezik a kellemetlen elismerés.

– Ó, nahát-nahát! – Dina ekkor fedezi fel Erent. – Hát itt van a kis fiatalúr is!

– Kicsinek nem kicsi, fiatalnak valóban fiatal – krákogja Eren kötelességtudóan. Mielőtt bárki megállíthatná, Dina kezébe nyomja a befőttes üveget, mert az édesanyja úgy tanította, hogy az ajándéktól illik egyből megszabadulni, amint megérkezik az ember a vendégségbe. A tettét hangos sikoltozás követi, mert időközben lecsavarta a tetejét, így minden, ami benne volt, vad menekülésbe kezd, és végigfutkosnak Dina karján. Dina sikolt, Carla sikolt, Grisha üvölt, Zeke a kiabálásra megjelenik a bejárati ajtóban, és talán egy pillanatra a füles egyik végét is kihúzza a füléből, Eren meg… Eren meg teljesen és tökéletesen elégedett, mert jó érzés jól kezdeni a nyaralást Liberióban. Valamiért Dina mosolya ezek után torz, de hát kit érdekel?

A rossz lelkiismerete – fejti meg Eren. Armin szerint azok vágnak ilyen arcot, akiknek rossz a lelkiismeretük. És Armin nagyon okos – teszi hozzá magában büszkén, mégiscsak az ő legjobb barátja Shiganshina legokosabb gyereke!

– Látom, Eren mit sem változott – jegyzi meg Zeke egykedvűen, mikor ő is sorra kerül a nagy puszilkodásban. Grisha először csak sután vállon veregeti, majd mikor Carla az oldalába könyököl, de olyan erővel, hogy hangosan feljajdul tőle, nyom két puszit Zeke arcára. Szúr a szakálla, a szemüvege Zeke szemüvegének ütődik.

– De ocsmány a szemüveged – bókol egyből Eren. – Nagyon csálé.

– Meglep, hogy ismered ezt a szót – ráncolja a homlokát Zeke. Fel sem veszi a sértést, és ez nem jó, mert elrontja vele Eren egyetlen szórakozását.

– Armintól tanultam – büszkélkedik, mire Grisha és Carla nagyot sóhajtanak.

– Az első barátja – magyarázzák, és a hangjukba azért egy csipetnyi büszkeség is vegyül. Eren, aki minden gyerek rémálma Shiganshinában, valahogy mégis talált magának valakit, aki elfogadta őt olyannak, amilyen.

– Édes kölyök lehet – mosolyog Dina cseppet sem boldogan. – Na – csapja össze a tenyerét; nem hagyja, hogy Eren tönkretegye a napját. – Ne csak itt álldogáljunk, a végén még kihűl az étel, amin egész nap dolgoztam!

Természetesen nem hűlt ki, mert amint meghozták, belökte a mikróba, hogy rámelegítsen, de Eren érzi a szájában az olaj ízét, és hisztizik, mert nem szereti a gyorséttermi kaját. Zeke a telefonján pötyög, néha felemeli a fejét, és amikor Grisha halántékán kidagadnak az erek, képes úgy kezdeményezni beszélgetést Erennel, hogy közben egy pillanatra sem néz rá. Eren kiélvezi, mert így a mirelit ízű zöldborsóval úgy tudja beborítani a földet és Zeke cipőjét, hogy a fiú észre sem veszi. Mikor végez, legalább olyan szélesen mosolyog, mint Dina; titkolni sem tudja, mennyire elégedett.

– Milyen mókás fiúcska vagy! – jegyzi meg Dina. A tekintettel gyilkolásból ő is sportot űzhet, mert majdnem annyira félelmetesen csinálja, mint Eren anyukája.

– Majd kinövi – krákogja erre Grisha, és a nagyobbik fiára sandít. – Zeke-et nem zavarja, igaz?

– Hogy mindenem tiszta kaja? – pillog föl rá angyalian az említett. – Ugyan, dehogy, apa.

– Akkor jó.

Ezt tisztázták.

Ebéd utáni program minden alkalommal, hogy a felnőttek összeülnek és átbeszélik az elmúlt félévben történteket. Grisha pletykára éhes, jóformán mindenkit ismer Liberióból, Dina meg örömmel avatja be, mi mindenről maradt le, amíg Shiganshinában rostokolt. Carla serényen bólogat, mintha tudná is, hogy ki az a Karina, aki egyszerűen nem tud magának egy jóravaló férjet fogni, meg a gipszelt lábú Mr. Leonhart, akinek valamilyen okból kifolyólag – még véletlenül sem egy szem lánya jóvoltából – a másik lába is eltörött. Mr. Hoover újabban gyengélkedik, Mr. és Mrs. Grice meg azért nyivákolnak, mert Mr. Grice testvére feleségestül meg a gyermekestül a „Paradicsomként” emlegetett, határon túli területre kíván költözni. Vagyis a „köztes területre”, ahogyan az emberek nevezik; amiért mindig folyik a vita, hogy melyik országhoz is tartozik. Sem Marley, sem Eldia nem adja olyan könnyedén, ráadásul a marleyi minisztereknek olyasfajta ötleteik is támadtak újonnan, hogy megszerzik maguknak Eldia peremvidékeit is. Például Shiganshina körzetét, ahol Eren és a családja is él.

A gondolat egyszerre csodálatos és borzasztó.

– Legalább nem kellene útlevelet csináltatnotok – mutat rá az előnyre Dina, bár a keze azért ökölbe szorul.

– Megelégednek azzal is, hogyha bevezetnék, hogy elég a személyi a határátlépéshez – sóhajtja erre Grisha. – Nem véletlenül költöztem el, Dina. Nem szeretnék visszatérni ide.

– Ezzel nem térnél vissza.

– Nem értek egyet a kormány döntéseivel.

– Grisha, ne kezd megint! – Carla figyelmeztetően szól közbe. – Semmi politika, megbeszéltük. – Ezzel már elkésett, ezt mindenki tudja. Amennyire ő nem szeret politizálni, Dina annyira imád, ráadásul folyton szorgalmazza Grisha bolondabbnál bolondabb elképzeléseit. Valamilyen tüntetésen ismerkedtek meg – vagy éppen azt szervezték –; Eren nem tudja a részleteket, de nem is akarja tudni. Bolondok egytől egyig, az anyja is ezt mondja. – Menjetek csak nyugodtan! – int a gyerekeknek Carla fáradtan. – Jobb, ha nem hallgatjátok végig ezt az őrületet – sóhajt nagyot. Dina és Grisha még bele sem kezdtek, de szemlátomást már látványosan unja. Ez még csak az első nap az egyhetes vakációból, azonban már Erennek is elege van. Minden átkozottul U-N-A-L-M-A-S, és nincs senki, akivel összeszólalkozhatna, mert Zeke-en kívül senkit sem ismer.

– Felmegyünk a szobámba – közli erre Zeke. – Gyere, Eren. – Az üzenet világos: „Gyere, vagy itt hagylak.”, úgyhogy Eren szenvedve megindul a nyomában. Komótos tempóban felballagnak a lépcsőn – mert Eren legutóbb leesett, amíg Zeke felügyelt rá, és így Zeke többet nem mer kockáztatni, szóval csak szigorúan lassan mehetnek –, és amikor végre felérnek Zeke szobájába – ami ennek köszönhetően egy örökkévalóság –, a változás döbbenetes. Zeke már nem kamaszodik, erre Eren megesküdne, az éjjeliszekrényén bekeretezett fénykép hever, legutóbb nem volt még ott.

– Ő a cukros bácsid? – fintorog, miközben megnézi magának a szemüveges férfit. Ha nem tudná, hogy Zeke is Grisha fia, azt hihetné, azé a férfié, az is éppolyan ronda szemüveget visel, amilyent Zeke is.

– Bolond – forgatja a szemét Zeke. – Ő Tom.

– Ha nem a tiéd, akkor Dina pasija?

Eren még mindig értetlenkedik.

– Nem, te csökkent agyú! – Erre Zeke-nek már muszáj rámordulnia. – Ő egy nagyon jó barát.

– Aha. – Tehát a cukros bácsid, könyveli el magában Eren. Ez a Tom pont úgy viselkedik, mint azokban a filmekben, amiket látva az anyja mindig felhívja rá a figyelmét, hogy az utcán ne álljon szóba idegenekkel, és ha valaki cukorkával kínálja, inkább fusson el, és hívjon segítséget; átkarolja Zeke vállát, szélesen és meggyőzően mosolyog a kamerába, és Eren biztos benne, hogy a kép készítése közben alaposan végigtapogatta Zeke-et. – Szerintem nem kellene beszállnod az autójába – jegyzi meg bizonytalanul. Zeke mégiscsak a bátyja! Kötelessége, hogy megvédje, ez a testvérek dolga!

– Mondom, hogy nem cukros bácsi, te szellemileg fogyatékos!

– De nem Dina pasija, és nem is a cukros bácsid, akkor meg mit tapogat? – mutat rá Eren gyanakvóan. – Ez akkor sem normális.

Zeke sóhajt egyet.

– Feladom – mondja rezignáltan. Lehuppan az ágyára, majd int Erennek. – Mit akarsz csinálni?

– Megint a telefonodat fogod nyomkodni?

– Ja – érkezik a tömör felelet.

– Hát… – Eren a tarkóját vakarja. Hogyan is törhetne borsot Dina orra alá? Semmilyen eszköze nincs hozzá! – Van esetleg köteled és ragasztószalagod? – csillan fel benne egy halvány reménysugár.

Zeke egyből kioltja azzal, hogy rávágja a választ; talán kicsit túl rémülten és túl sietősen:

– Nincs!

– Kár. – Eren nem csinál belőle nagy titkot, hogy egy tízes skálán mennyire csalódott. Tizenegyes szint. – Akkor… mit csinálhatok?

– Ülj csendben, mondjuk, hm, a sarokban? – kérdi Zeke reménykedve. – Az nem játszik?

De a remény hazug egy dolog, ezt Eren is megtanulta már.

– Az ott egy baseball kesztyű? – hajol előre kíváncsian. Kiszúrja a nyitva felejtett szekrénybe hányva a sok holmi között, Zeke pedig, aki addigra már újra elmerül a telefonjában, hirtelen valamiért egészen lelkes lesz.

– Igen! Tom tanított meg a kapásra, most már nagyon ügyes vagyok benne! – magyarázza büszkélkedve, mire Eren összevonja a szemöldökét. Kapás? Aha.

– Nem tudok játszani.

– Megtaníthatlak rá – mondja Zeke úgy, mintha magától értetődő lenne. – Persze – kap észbe, és teszi hozzá védekezően –, csak akkor, hogyha szeretnéd, semmi sem kötelező. Fő, hogy jól érezd magad nálunk, és még jó sokszor látogassatok ide apával. – Ezt valószínűleg Dina rághatta a fülébe, Zeke-et a legkevésbé sem érdekli az apjuk. Talán Eren sem. Talán. Például legutóbb, amikor Eren lezuhant a lépcsőn, és kis híján eltörte a karját, egészen riadtnak látszott, míg a nagyapjuk megvizsgálta a kórházban. (Talán Eren a kivétel, a sajátos mércéje alapján vele törődhet.)

– Menjünk! – villanyozódik fel Eren. – Mindig is meg akartam tanulni!

– Remek tanár vagyok!

– Majd én eldöntöm!

– Jó-jó.

Zeke mosolyog, így Eren is.

A vakáció talán mégsem lesz katasztrófa.

---

Készült: 2019. 05. 30 – 06. 01.

Megjegyzés: Valamiért kedvem támadt írni egy ilyesmi történetet, nézzétek el, amiért a szereplők kicsit kifordultak magukból. ^^