A Titánok – 4. fejezet – A bukás napja

4. fejezet

A bukás napja

A fény robbanásszerűen csapott fel a körzetben, a föld kiszaladt az emberek lába alól, ők pedig a levegőbe repültek, hogy aztán durván visszazuhanjanak. A rémült sikolyokat dühös, számonkérő ordibálások követték, tisztán hallatszódtak a távolból is. Azok, akik nem voltak a robbanás közvetlen helyszínén, szintén nagyot estek; egyesek ijedten, mások zavartan keresték a forrását.

A három felderítő senki kérésére nem állt meg, bár az egyikük egy kicsit hezitált, amikor egy kislány a magasba nyújtotta a karját, úgy kérte a segítségüket. Még ha igazán meg szerettek volna állni, nem tehették. Most nem. Minden egyes másodperc egy szívdobbanás volt, minden egyes másodperc tétlenkedés időveszteségnek számított, nem egy, hanem több ember életébe is kerülhetett. Ezt mindannyian pontosan tudták, így ennek tudatában cselekedtek. Amint meglátták a villanást, összenéztek és irányt váltottak. Olyan gyorsan suhantak a levegőben, amilyen gyorsan csak tudtak. Mintha szárnyakat növesztettek volna és az égen repülő madarakká váltak volna… Mintha. Odafent minden könnyű volt és szabad. Odafent a maguk uraiként repülhettek.

Hárman voltak – két férfi és egy nő –, de nem viselték a Szabadság Szárnyait hirdető zöld köpenyt, mintha korábban el akartak volna vegyülni az utcán kódorgó emberek között. Nem volt késő éjjel, de már jócskán besötétedett. A körzetlakók többségét a különös fény és a robbanás ereje csalta ki az utcára. Életük legnagyobb hibáját követték el azzal, hogy nem fojtották el a kíváncsiságukat.

A felderítők a lassan elülő aranysárga fény irányába sandítottak.

– Mi a franc folyik ott? – suttogta a nő döbbenten. – Mi volt ez?

– Hé, Levi… – A sötétszőke férfi a harmadik társuk felé fordult, az arcára volt írva a meglepettsége. Az ő fejében is ugyanaz járhatott, mint a nőben. – Ez…

– Igen… Kétség sem fér hozzá, Farlan, bármit is láttunk az előbb. – Levi hadnagy szeme összeszűkült. – Ők azok.

** * **

Születésünktől fogva szabadok vagyunk. Amit most megmutatok, az az én szabadságom, az, amit felajánlok az itt élőknek.

Az óriás lassan egyenesedett fel a ragyogó, aranysárga fényben; hosszú, sötétbarna haja és zölden izzó szeme volt. Nem felemás szemű, hanem egyértelműen zöld. Vibráló, smaragdoknak tűnő zöld. Teste izmos volt és meztelen, hatalmas fejét büszkén szegte fel.

Nézzétek, amint megteszem azt, amiről álmodni sem mertetek. Nézzétek, ahogy elétek tárom a világot és megannyi szépségét. Legyen bármennyire is kegyetlen ez a hely, ugyanakkor gyönyörű is. Megmutatom hát az érem mindkét oldalát… Küzdjetek! Küzdjetek azért, hogy szabadok legyetek!

Amikor a fény alábbhagyott és a döbbent felderítők gyűrűjében az egykori Titán eltűnt, hogy helyébe a falakon belül legnagyobb szörnyetegekként emlegetettek közül legyen egy, az emberek egymást taposva, sikoltozva próbáltak menekülni. Talán feleslegesen. A Helyőrség sosem vette komolyan a feladatát, naphosszat iszogattak és gúnyolódtak a fal aljában felfelé nyújtózkodó óriásokon, és meg sem fordult a fejükben, hogy valaha is áttörhetik a Mária falat.

Az óriás nem indult meg utánuk, csak állt és lassan kifújta a levegőt; lehelete tisztán látszódott.

Amikor először megmozdult, akkor sem lépett sehová, csupán a fejét fordította el oldalra. Még két aranyvillanás borította ragyogásba Shiganshina körzetét, és amikor a Nőstény Óriás és a Páncélos Óriás is felöltötték az alakjukat, Eren az óriástestben halvány mosolyra húzta az ajkát.

Tényleg megcsináljuk – gondolta. – Senki sem állíthat meg minket.

A felderítők arcára fagyasztották az átváltozásukkal a döbbenetet. Annyiszor elképzelték már, milyen érzés lesz felfedni a Titánok valódi titkát, megmutatni, hogy honnan kapták a nevüket, miért azok, akik, de álmukban sem gondolták volna, hogy ennyire csodálatos lesz. Egyetlen perc leforgása alatt az egész emberiség több évszázados történelmét kérdőjelezték még. Emberek voltak, akik fel tudták ölteni egy falakon túl élő szörnynek az alakját. Óriásokká tudtak válni, és nemcsak óriásokká, hanem intelligens egyedekké. Valami olyasmit mutattak meg, amire még az abnormális példányok sem voltak képesek, pedig ők aztán számtalan alkalommal bosszúságot okoztak a Felderítő Egység osztagainak.

Ők, a Titánok mások voltak.

Valami egészen újak.

Eren büszkén mosolygott.

Pengék törtek ketté, ahogy Petra és Oluo megpróbálták a Nőstény Óriás nyakszirtjébe mélyeszteni őket, de kudarcot vallottak a hirtelen megkeményedett bőre miatt. Annie hideg, kék szemében nevetős fény csillant. A hitetlenkedés és rémület keveredett egymással, Petra tágra nyílt szemmel bámulta a szörnyet.

Ilyet még nem láttatok, igaz? – kuncogott fel Eren. – Azt hittétek, tudtok valamit Róluk… De most rá kell ébrednetek, hogy semmit sem. Semmit sem tudtok még, fogalmatok sincs, ki az igazi ellenség… hogy mit akarnak. Semmit sem tudtok, sem az óriásokról, sem a kinti világról. Sem a múltatokról. Hallgassatok és figyeljetek, nézzétek, amint lángba borítjuk a világot.

A négyből hárman maradtak, minden a terv szerint alakult, csak a vártnál sokkal korábban. Erennek valamiért az az érzése támadt, hogy ez egyedül őt lepte meg.

Amikor este későn találkozott a többiekkel, semmilyen beszélgetést nem szakított félbe, mindenki némán várt rá, ugyanakkor a feszültség tapintható volt a levegőben. Bertolt nyugtalannak tűnt, Reiner mogorván fonta körbe a karját a mellkasa előtt, Annie pedig kifejezéstelen arccal ácsorgott mellettük.

– Megtesszük. – Csak ennyit mondott, amikor Eren hallótávolságon belül került. – Ha elkapnak, akkor is. Ha addigra sikerül megcsinálnunk, akkor Shiganshinának befellegzett. Megkapják a hőn áhított szabadságukat.

– Mindannyian egyet akarunk, Eren – vette át a szót Reiner, amint Annie elhallgatott –, az pedig nem más, mint hazatérni. Te is ezt akarod, nem? – Eren nem felelt, nem tudott mit mondani. Ő mit akart? A szabadságon kívül mit akart? A szabadság… az nem elég? Az a mindenség. – Ez a hely nem az otthonunk – folytatta Reiner komoran. – Egyikünk sem tartozik ide. Van egy küldetésünk, egyedül arra kell koncentrálnunk. A küldetésünket az igaz otthonunktól kaptuk, ugye tudod? – Ökölbe szorította a kezét, ahogyan Eren is; mindketten büszkén szegték fel a fejüket, hogy állják egymás tekintetét. – Ugye emlékszel még arra az életre, amelyről mindannyian álmodoztunk? – kérdezte Reiner halkan. – Amiért küzdöttünk? Ugye nem felejtetted el?

Hogy tudnám pont ezt elfelejteni?

– Bertolt – Eren pillantása a hallgatag, kétségbeesettnek tűnő fiúra vándorolt –, te is mondj valamit – kérte csendesen. – Én nem felejtettem, ezt jegyezzétek meg jól.

– Akkor ne hősködj majd, Eren – fordított neki hátat Annie könyörtelenül. – Nincs szükségünk hősökre, katonákra, akik vakon cselekednek, csak igazi harcosokra. Remélem – sandított hátra a válla fölött egy pillanatra –, érted, mire gondolok.

Eren összepréselte az ajkait, miközben bólintott. Tökéletesen értette Annie-t – mindig is ő értette meg a legjobban hármójuk (négyük, amikor még Ymir is velük tartott éjjelente) közül, mégsem nyugodott meg teljesen. Amire készültek, az tulajdonképpen árulás volt. Nem a küldetésüket vagy az otthonukat árulták el, hanem azokat, akiket a barátaiknak nevezhettek hosszú évek óta. Marcót, Sashát, Jeant. Shadist. Azokat, akik semmiről sem tudtak, nem pedig azokat, akik látták már Eren igazi énjét. Ők… még mindig számítottak rájuk, ahogy Shiganshina nyomornegyedében élők is titokban reménykedtek, hogy a Titánok felszabadítják őket a nyomoruk alól. Remélték, hogy egy új életet, magát a szabadságot kínálják majd nekik.

A Titánok úgy is tettek.

A nyomornegyed tagjaival együtt Eren is hitt bennük.

Bertolt – próbálta keresni a tekintetével a fiúét, aki időközben kicsusszant a felderítők markából –, én bízom benned. – Pontosan azt tette, amiben megállapodtak: ha felbukkannak a felderítők, véletlenül sem változik át, hanem menekül. Bertolt volt maga a Kolosszális Óriás, a több mint ötven méteres fal fölé tudott magasodni, és hatalmas teste következtében lassabban tudott mozogni, mint Reiner, Annie vagy Eren. Bertoltot védelmezni kellett, és ez a feladat rendszerint Reinerra hárult. Ezúttal nem engedhették meg. Bertoltnak is megvolt a maga küldetése, ahogyan nekik is. Eren szíve összeszorult, ahogy erre gondolt. – A kezedbe helyezem az életüket, Kolosszális. Védd meg őket… Bármi áron.

Újabb aranysárga robbanás remegtette meg a földet, ez alkalommal annyira erősen, hogy Erennek meg kellett feszítenie az izmait, hogy ne sodródjon el ő is. Az eddig talpon maradt felderítők úgy csapódtak neki a házfalaknak, mintha rongybabák lennének. Eren figyelme egy pillanatra Petrára irányult, aki vérző fejjel, félig kábultnak próbálta magát talpra küzdeni, de annyira erős fájdalmai lehettek, hogy kiáltva visszarogyott.

Zihálás, kiabálás, döbbent sikoltás.

Eren lehunyta a szemét, aztán lassan a Mária fal felé fordult.

A kéz.

Ott volt, a fal tetejébe kapaszkodva.

Bertolt átváltozott és a Mária falba kapaszkodott, de olyan erővel, hogy a fal nem bírta tovább: előbb megrepedezett, a megrepedezést pedig apró darabkáknak az aláhullása követte. A Kolosszális Óriás a bőven több mint ötven méterével a Mária fal fölé emelkedett, és a tekintete végül találkozott Erenével.

Most – gondolta a fiú. – Most kell megtenned.

És Bertolt nem hezitált többé, megtette, pont úgy, ahogy eltervezték: nézve az emberek kétségbeesett arcát, hallgatva a rémült sikoltásokat, mozgásra bírta hatalmas testét, és teljes erejével a tömör falba rúgott.

Eren szeme tágra nyílt, ahogy az ötven méteres védőburok végleg megadta magát a támadásnak és a megszámlálhatatlan mennyiségű törmelékek szerteszét zuhannak a körzetben. Emberekre, házakra, mindenre hullottak alá az égből, s Shiganshina körzet pillanatok alatt bukásra lett ítéltetve.

Ennyi volt – mosolyodott el szomorúan, amikor arra lett figyelmes, hogy a falban tátongó lyukat testek töltik be. Hatalmas, nyurga testek, arcukon széles, ijesztő mosollyal, egyik a másik után, egyre több, egyre éhesebben… az emberek mozdulatlanná dermedése pedig hirtelen megtört.

– ÓRIÁSOK! – csendültek fel a sikolyok. A végső pánik zajai. – JÖNNEK AZ ÓRIÁSOK!

** * **

– Hogy érted, hogy a semmiből kerültek elő? – kérdezte Levi élesen. Egy háztetőn álldogált, és tagadni sem tudta volna a meglepettségét, amikor Petra zihálva felegyenesedett; köpenyére vér száradt, és Levi nem volt benne egészen biztos, hogy az óriásokból származott. A lány, bár nem súlyosan, de igenis megsebesült, amikor megkísérelte a Nőstény Óriás nyakszirtjébe mártani a pengéjét.

– Óriások… – Levi szeme tágra nyílt. Farlan, aki mellette állt, halk nyögést hallatott. – A Titánok… átváltoztak, Levi hadnagy. A Titánokból óriások lettek. – Petra a saját arcára csapott, hogy felocsúdjon. – Azt hittem, ilyen nem lehetséges… Én… Sosem láttam még ilyet… Ők… Emberbőrbe bújt szörnyetegek… Vagy éppen óriásbőrbe bújt szörnyszülöttek.

– A négy Titán a négy óriás. – Farlan az ajkába harapott. – Levi, ez… lehetséges?

A francba, Farlan, bármi lehetséges! – Levi elvicsorodott. – Azok a rohadt kölykök!

Már így is többet időztek Shiganshinában, mint amennyit terveztek. A Katonai Rendőrség rendszerint túlzott, valahányszor a segítségüket kérték; meg sem fordult a fejükben, hogy ez alkalommal az igazságot tárták eléjük.

De Levi maga sem tudta, mit látott vagy mit hallott. Sosem látott aranysárga fény villant fel, a fiatalok helyébe pedig hatalmas, izmos testek léptek – ugyanolyan szörnyetegeket, mint amiket a falakon túl irtottak rendületlenül. Hogyan lehetséges mindez? Létezhet egyáltalán, hogy azok a fiatalok… hogy belőlük lettek az óriások? Létezhetnek emberek, akik képesek rá, hogy óriásalakot öltsenek? Mégis mit jelent ez?

Levi Petra felé fordult. A lány felkapta a fejét és megtörölte az arcát. Levi túl élénken látta a szeme mélyén meglapuló félelmet, túl élénken és túl valósan. Valami olyasmit láthatott, amit még soha sem. Valami… lélegzetelállítót.

– Az a szaros pápaszemű mit mondott erről?

A kérdésével meglepte Petrát; a lány meghökkenve kérdezett vissza:

– Hanji osztagvezető?

Levi a szemét forgatta. Nem volt erre idejük.

– Ki más?

– Semmit az égvilágon – rázta a fejét. – Amit láttunk…

– Az még őt is megdöbbentette? – csodálkozott Farlan. – Hanji osztagvezető imádja az óriásokat.

– Szóhoz sem jutott – erősítette meg Petra. Farlan és Isabel összenéztek.

– Most mit csináljunk, bátyus? Az a lyuk a falban… Már megkezdték az evakuálást, de rengeteg a sérült… és hiába ölünk meg egyet, újabb meg újabb mászik be a lyukon! Mindenhol ott vannak!

– És az a négy? – Levi szeme összeszűkült. – Amelyik lyukat ütött, az eltűnt, igaz?

– Igen – bólintott Petra. – Többet nem láttuk. Az egyik testét páncél borítja… Ő lehet a Páncélos Óriás? A szőke hajú… a nőstény… Ő lehet a lány?

– El sem hiszem, hogy létezik ilyesmi! – nyögte Isabel.

– Nem érünk rá a csevegésre – vágta el a beszélgetést Farlan komoran. – Levi, a parancsodra várunk.

– Az enyémre?

– Te vagy a hadnagy, bátyus.

Levi kivonta a kardját, a pengén megcsillant a rózsaszín-aranyba hajló nap fénye. A sikoltozások újból értelmet nyertek. A falakon belüliek mindig panaszkodtak a Felderítő Egységre, élősködőknek, ingyenélőknek nevezték őket, de az ilyen ritkaszámba menő esetekben könyörögtek nekik, hogy védjék meg a körzeteiket, a családjaikat. Levi undorodó horkantást hallatott.

– Menjünk – mondta halkan. – Vessünk véget a vérfürdőnek. – Isabel felé fordult, aki azonnal szalutált. – Isabel, te az evakuálásban segíts, azt hiszem, a Helyőrségre ráfér egy kis sürgetés. Petra, csatlakozz az osztagod többi tagjához, ahogy elnézem, a többieknek meggyűlik a bajuk azzal a szőke nősténnyel. Farlan, én intézem azt a kettőt ott, a tiéd az a másik ocsmányság.

– Igenis, bátyus!

– Igenis, hadnagy!

– Értettem, Levi!

Mindannyian elrugaszkodtak; Petra megpördült a levegőben, úgy száguldott a Nőstény Óriás felé. Levi és Farlan vetettek még egy utolsó pillantást Isabelre, amit a lány is észrevett; szélesen elmosolyodott, és intett, mielőtt eltűnt volna az egyik épségben maradt ház rejtekében.

Levi nehezen állta meg, hogy ne sóhajtson fel. Érezte, hogy rávándorolt Farlan tekintete, de nem mondott semmit, csak szorosabban markolta a kardját. Farlan figyelmét semmi sem kerülte el, arcvonásai ellágyultak.

– Minden rendben lesz, Levi – mondta. – Higgy bennünk, higgy a társaidban.

Levi nem válaszolt, nem maradt rá ideje. Az óriások megindultak feléjük, az emberek pedig egymást taposva menekültek. A kard éle a húsba mélyedt, a hatalmas test füstölögve zuhant az egyik házra. A pengét megszínezte a szörnyeteg forró, sötétvörös vére. Levi egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét.

– Undorító – sóhajtotta, majd a másik óriás felé fordult. Farlan meglepően ügyesen vette az akadályt, könnyedén boldogult a saját szörnyével, Leviban azonban így is benn akadt a levegő, amikor csak néhány milliméteren múlott, hogy az óriás a markába zárja. Nem történt meg végül, mert Farlan addig manőverezte magát, amíg el tudta kerülni, de az ő arcán is látszott az ijedtség.

– Ne aggódj miattam, Levi, foglalkozz az óriásokkal!

Azon vagyok – gondolta a férfi. A második óriást megvakította. A szörnyeteg üvöltve kapott a szeme helyére, a fájdalomtól hol jobbra, hol balra billegett. – Csak megnehezíted a dolgomat. Sokkal jobb lenne, ha mozdulatlan lennél… Így mindkettőnknek problémát okozol. – Mélyen a szörny nyakszirtjébe vágott, a vér ez alkalommal a köpenyére fröccsent. – Rohadt szörnyek – vicsorogta. – Ez egy új köpeny volt.

** * **

– Gyorsabban! Kérem, ne lökdösődjenek!

– Kellett nekem itt vállalnom munkát – morgolódott éppen egy lóarcú fiú, amikor Isabel megérkezett. Az emberek, akik korábban az óriások elől menekültek egymást taposva, most sokkoltan tolakodtak, hogy mihamarabb felkerülhessenek az egyik hajóra, ami a biztonságos Rózsa fal mögé szállította volna őket. A Helyőrségre ráfért a segítség. Isabel a szemét forgatta, amikor egy vérző homlokú menekült megkísérelt átbújni az egyik helyőr kinyújtott karja alatt.

– Ne aggódj, Jean, hamarosan mész vissza anyucihoz – ütötte meg Isabel fülét a lóarcú mellett álló fiú hangja. – Anyuci pici fia végre hazatér! Hát nem csodálatos?

– Connie… Te rohadék! – vicsorgott Jean. Ökölbe szorult a keze, az arca pedig elvörösödött. A magas lány, aki Connie mellett állt, felkuncogott. – Sasha, te meg mit nevetsz?! Nevess magadon, tiszta piszok az arcod!

– De legalább neki nincs lópofája – vihogott a Connie-nak nevezett fiú. – Hihetetlen ez a becenév, hálásak lehetünk Erennek!

Eren? – torpant meg Isabel. – Az az Eren?

Jean felháborodása azonban nem Erennek szólt, hanem a megjegyzésnek.

– Nincs is lóarcom!

– Dehogynem – nevetett Sasha. – Az van.

– De nem!

– De.

– De…

– Srácok, elég legyen! – szakította félbe őket egy magas, szeplős fiú, akiről hamar kiderült, hogy Marcónak hívják. Isabel legnagyobb meglepetésére ő volt az, aki ismét szóbahozta Erent. – Az óriások mindjárt utolérnek minket, Eren pedig sehol! Nem láttátok valahol? Jaj, remélem, nem esett baja!

– Rossz pénz nem vész el! – vágta rá Jean. – Biztos jól van. – De szavait meghazudtolva ő is idegesen nézett körbe. – A családját sem látom – mondta halkan, mire Sasha és Connie abbahagyták a nevetést.

– Az édesanyja gyengélkedik – mondta Connie –, az unokatestvérének meg gyermeke van. Gondoljátok, hogy… lehetséges, hogy nem tudtak… hogy a törmelékek… – Connie elborzadva hallgatott el. Isabel szeme tágra nyílt, ahogyan Sasháé is. Marco a szája elé kapta a kezét, Jean pedig zaklatottan túrt a hajába.

– Jól van – jelentette ki. – Biztos jól van.

– De azért te is ideges vagy, Jean!

– Nyugodjatok meg! Nézzétek, ott van Armin!

– Tényleg! – csillant fel Sasha szeme. – Armin, hahó, Armin!

– Srácok! – kiáltott fel a szőke fiú, amikor végre észrevette őket. Rögtön odasietett hozzájuk, a nagyapja csak bicegve tudta követni. – Jól vagytok?

– Mi jól vagyunk – válaszolta Marco. – Erenékkel mi a helyzet? Tudtok róla vagy a családjáról valamit?

– E-Eren? – Armin sápadtan rázta a fejét, a pillantása mintha Isabelre vándorolt volna. – A törmelékek betemették a házukat, odaküldtem hozzájuk Hannest segíteni. Hannes a Helyőrség tagja… Remélhetőleg jól vannak… de itt, a tömegben még nem találkoztam össze velük – tette hozzá halkan.

Amikor a Felderítő Egység kihallgatta az Arlert család megmaradt tagjait, Levi parancsára sem Isabel, sem Farlan nem mutatkoztak, de Isabel mégis óvatosságra intette magát: ez az Armin – ha jól emlékezett a nevére – túl okosnak tűnt. Ha nem is találkoztak, a derekára erősített felszerelést látva bizonyára összerakta a képet. A Helyőrség tagjait kivétel nélkül ismertek, a Katonai Rendőrség pedig azonnal visszavonulót fújt, amint a Felderítő Egység betette a lábát Shiganshinába. Ki lehetett találni, hogy Isabel hova tartozik.

– Biztos jól vannak. Jól kell lenniük – győzködte magát ezalatt Marco. – Minden rendben lesz… Minden rendben…

Isabel ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon. Hirtelen történt, nem tervezte, hogy felhívja magára a figyelmet, de a tömegben egy ismerős, sötét hajú lányt vett észre, aki egy kisgyereket tartott a karjaiban. A virágai nélkül is elsőre felismerte. Mina volt az, Mina Carolina, Eren Jaeger állítólagos menyasszonya. Isabel a nevét kiáltotta, és Mina meglepetten kapta fel a fejét.

– Isabel?

– Mina, hála az égnek! – örült meg Armin is. – Jól vagytok, ugye?

Nem volt nehéz ezek után kiderülni, hogy kikkel érkezett. A magas, fekete hajú lány – Mikasa Ackerman, azonosította magában Isabel – és az ellentéte, az apró, törékeny lányka – Krista Lenz, Eren unokatestvére – Eren beteg édesanyját, Carla Jaegert támogatta. Mina Carolina Krista gyermekét, Kuklót ölelte magához. Döbbenten nézte Isabelt.

– Isabel? H-hogyan… – A pillantása Isabel felszerelésére siklott. – H-hol van… Farlan? Vele… – Megrázta a fejét, szín azonban így sem költözött az arcába. Szorosabban ölelte Kuklót, az árulás a szemében nyilvánvaló volt. – K-ki vagy te? M-mit akarsz tőlem? Tőlünk?

Isabel felsóhajtott.

– Sajnálom, Mina – mondta végül halkan –, de ti kezdtétek, nem mi.

– Isabel…

– Sajnálom.

** * **

A francba, nagyon gyorsak! – gondolta Eren a fogát csikorgatva, miközben óvatosan hátrasandított. Az óriások lassan elözönlötték Shiganshinát, Levi hadnagy osztaga viszont továbbra is az „Intelligenseket” üldözte. Nem ejtették őket a fejük lágyára, csakhamar rájöttek, hogy ők mások, mint akikkel eddig végeztek. Azok ostobák voltak, eszetlen, emberevő szörnyetegek. De ez a négy óriás… Erenék nem. Ők pontosan tudták, mit csinálnak. Ők képesek voltak rá, hogy irányítsák a hatalmas testet, amibe elrejtőztek.

– Gyorsnak kell lennünk!

– Ezúttal elkapjuk!

– Nemcsak elkapjuk… Itt és most végzünk vele!

– Te rohadt óriás!

Csesszétek meg!

Abban a pillanatban, amikor Petra utolérte, az óriása megpördült, öklével pedig a felderítők felé vágott. Azok üvöltve próbáltak kitérni az útjából, és ugyanekkor, amikor ez megtörtént, Eren kitépte magát a hatalmas testből.

Csesszétek meg, mocskok!

– Hanji osztagvezetőnek igaza volt! – hallotta még Petra zihálásba torkoló sikoltását. – Tényleg az óriásban vannak! Abban a négy óriásban… a négy Titán!

– Ez ne gátoljon meg benneteket! – ordította Gunther. – Végezzetek vele!

– Te kibaszott óriásfattyú, ezt nem úszod meg szárazon! – üvöltötte Oluo. – Lecsapok a csinos kis nyakszirtedre, mielőtt pisloghatnál!

Eren szája széle mosolyra görbült. Alig tudta megállni, hogy ne kiáltson hátra… Inkább magában mondta ki mindazt, amit az orrukra szeretett volna kötni. A nyelvén érezte a győzelem ízét. Már nem tudták őket megállítani, élő pokollá változtatták Shiganshinát.

Szeretném látni, ahogy megpróbáljátok!

A mosoly az arcára fagyott. A test, amit eddig észre sem vett, hogy közeledne, teljes erővel csapódott belé, levette a lábáról és addig sodorta, amíg neki nem ütődött az egyik ház falának. A fájdalom azonnal és élesen jelentkezett, kitágult a szeme és az ajkába kellett harapnia, hogy ne kiáltson fel, annyira fájt. Megszédült tőle, de nem hagyta, hogy a földre rogyjon, minden egyes másodperc számított. Talpra ugrott, sokkal gyorsabban, mint azt remélte, az alak viszont már ott volt előtte. Ő is gyors volt, túl gyors. És alacsony, nagyon alacsony.

Levi hadnagy – ismerte fel Eren hirtelen. Még mindig szédült, és az ütéstől homályosan látott, de fel tudta ismerni a férfit. Az emberiség legerősebb katonáját mindenki fel tudta ismerni, és nemcsak a törpe méretéről. – Levi hadnagy az.

A francba.

Eren kirántotta a kését az övtartójából; a férfi torkát akarta megcélozni, végül az oldala mellett döntött. A penge szédületes tempóban pördült meg a kezében, lehetetlennek tűnt kitérni előle. Levi hadnagynak mégis sikerült. Hogy mikor rántotta ki a saját fegyverét, azt Eren nem tudta megállapítani. Minden annyira hirtelen játszódott le, hogy felocsúdni sem tudott; penge feszült pengének, Eren a fogát csikorgatva feszítette meg a testét, hogy puszta erővel gyűrje le a hadnagyot. Magasabb volt, nem is kevéssel, és nem rettentette meg, hogy a férfit az emberiség legerősebb katonájaként tartották számon… Annyira erős nem lehetett, nem igaz? Nem abban nyilvánult meg az ereje, nem?

Nem félt tőle – pedig kellett volna.

Az ellenállás meglepő volt és erőteljes. Eren szorosabban markolta a kését, de így is majdnem kicsúszott a kezéből, ahogy a férfi nekifeszült.

– Nem…! – zihált fel, de máris megbánta. A hangja, a hangja, amire eddig gondosan ügyelt. Ezúttal, bármennyire is viselkedett eddig óvatosan, tisztán hallották a hangját. Elbukott. Levi hadnagy hideg, elsőre szürkének tűnő szemébe bámult, és elakadó lélegzettel fedezte fel a szürkeség mögött megbúvó kéket és még valami mást is. Az elégedett csillogást.

Levi hadnagy tudta.

– Elég volt, Eren – mondta halkan, mire a fiú mozdulatlanná merevedett. – Elég volt.

A kés kicsúszott a kezéből és koppanva ért földet.

Elkapták – és ez perccel később végleg tudatosult benne, amikor a bilincs kattant a csuklóján.

folyt. köv.

Megjegyzés: Sokkal lassabban haladtam ezzel a fejezettel, mint azt terveztem, ráadásul rövidebb is lett, de nagyon fontos események történtek, és a következő fejezetben igyekszem megmagyarázni, mi miért volt. Ami várható, rengeteg Levi és Eren jelenet (!), a kis drágák végre találkoztak, a sorsuk pedig jó hosszú időre összefonódott. ^^

A véleményeiteket ne tartsátok magatokban; ha pozitív, ha negatív, örömmel fogadom! ^^

Hírek, avagy röpke életjel ^^ (részlet A Titánokból)

Sziasztok!

Kicsit megcsúsztam a frissítésekkel, elfoglalt voltam az elmúlt másfél hétben, mostanra meg szépen lebetegedtem. Néhány nap türelmet kérnék még, gőzerővel dolgozom A Titánok 4. fejezetén. Hamarosan be is fejezem. :) A fejezeten kívül várhatóan érkezni fog még két szösszenet is, mindkettőt korábban már beharangoztam (Jean/Mikasa illetve Levi/Eren).

Addig is hoztam egy nagyon-nagyon rövid részletet! ^^

„Levi hadnagy tudta.
– Elég volt, Eren – mondta halkan, mire a fiú mozdulatlanná merevedett. – Elég volt.
A kés kicsúszott a kezéből és koppanva ért földet.”

– A Titánok, 4. fejezet: A bukás napja 

A Titánok – 3. fejezet – Shiganshina kapuja előtt

3. fejezet

Shiganshina kapuja előtt

– Elég volt.

Mikasa dühödten csapta le a fakanalat az asztalra. A vacsorához ültek oda, a feszültség azonban csakhamar a tetőfokára hágott. Mikasa várható kitörését hallván kivétel nélkül összerezzentek, még Eren is, pedig előre megfeszítette a testét, nehogy így történjen. Megint farkasszemet néztek, Mikasa tekintete viszont a jégnél is hidegebbnek tűnt.

– Muszáj megint kezdened? – sóhajtotta Eren. – Szeretnék megvacsorázni, utána pedig aludni egyet.

– Nocsak. – Mikasa hangjából gúny csendült ki. – Ezek szerint a hírhedt Titánok ma éjjel nem randalíroznak a körzetben? Ó, vajon mi történhetett, hogy kihagytak egy remek alkalmat? Ó, te jó ég – csapott a homlokára teátrálisan –, csak nem az, hogy az egyikük majdnem belesétált a Felderítő Egység csapdájába?

– Szó sem volt csapdáról! – csattant fel Eren. – Engem is kikérdeztek, nemcsak Mr. Arlertet. Téged is magukhoz hívtak, aztán Armint is! Mi vagyunk Armin legjobb barátai! Rohadtul nem érdekelték őket a Titánok, Mr. és Mrs. Arlert eltűnése kapcsán kérdezgettek! Muszáj keltened a feszültséget? Anya aludni próbálna!

– Ó, ha anyukád tudná…

– Mikasa!

– Eren. – Mindenki legnagyobb meglepetésére Mina törte meg a hirtelen beálló csendet, de annyira váratlanul, hogy Eren nyaka roppant egyet, ahogy felé fordult. A lány nem sírt, még csak a szája széle sem remegett, de túl komolyan pillantott rá. Eren torka elszorult. – Eren – hallotta a nevét újból. – A szívbajt kaptam, amikor Bertolt felbukkant, és azt mondta, hogy látta, amint Levi hadnagy osztaga elkísér. A-azt hittem… Amíg vissza nem jöttél, én tényleg azt hittem, hogy elkaptak…

– Mindannyian azt hittük! – Már Krista is elvesztette a türelmét. – Amikor Mikasáért kopogtattak, és az édesanyád csak nézett engem kétségbeesetten… – Magához ölelte kisfiát, aki a mellébe köhögött egy párat. Még mindig nem gyógyult meg teljesen, de már sokkal jobb színe volt az arcának. – Azt sem tudtam, mit mondjak neki. Mégis hogyan magyarázzam meg, miért nem jött haza a családja?

– De semmi ilyesmi nem történt!

– Akkor is elég volt, Eren! – emelte meg a hangját Krista is. – Nem akarom rács mögött látni az unokatestvéremet! Ha a többieknek jó, hogy bármikor elkaphatnak benneteket…

– Fogalmatok sincs semmiről! – kiáltotta Eren, orrcimpája dühtől remegett. – Csak fecsegtek ostobaságokat, közben meg semmit sem értetek, mert nem láttok tovább, mint ami a szemetek előtt van!

– Mert nem mondod el – mondta csendesen Mina. – Ha esetleg beavatnál minket…

Eren megdörzsölte a szemét.

– Nem akarok többé erről beszélni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Felnőtt vagyok, azt csinálok, amit akarok. Én sem szólok bele a ti életetekbe. – Ezt elsősorban Mikasának mondta, a lány pedig válaszul összepréselte az ajkait. Annyira hidegen fénylett a szeme, hogy Eren nem kételkedett afelől, hogy megbántotta-e vagy sem, ahogyan afelől sem, hogy ezúttal nem intézhetik el egy egyszerű bocsánatkéréssel. – Lefekszem – mondta, mire Mina tiltakozni kezdett.

– De szinte alig ettél valamit!

– Nem vagyok éhes – rántotta meg a vállát Eren. – Egyetek nélkülem.

– Eren?

Szobaajtó nyílt ki, Carla fáradtan támaszkodott meg az ajtófélfában.

– Kiabálást hallottam – húzta össze a szemöldökét. – Minden rendben?

– Igen, anya, csak beszélgettünk. – Eren elfordította az arcát, hogy kerülje a tekintetét, de még így is érezte, hogy a füle töve kimelegedett a hazugságtól. Az anyja is tudta ezt, mert amikor óvatosan mégiscsak rásandított, homlokán barázdája még jobban elmélyült.

– Hm – mondta, és Eren megrázkódott, amikor hirtelen fülön csípte.

– Anya! Már felnőtt vagyok ehhez!

– De az édesanyádnak akkor sem hazudhatsz – ingatta a fejét Carla. – Én mindig átlátok rajtad, Eren. – A többiekre nézett, és még jobban összeráncolta a homlokát. – Nos? – kérdezte. – Elárulja valaki, hogy mi történt?

Valahogy senkinek sem akaródzott válaszolni. Krista a gyermekét ringatta, Mina a félig üres tányérjába bámult. A csendet végül Mikasa törte meg a szokásos higgadt stílusában:

– Armin nagyapját kihallgatta a Felderítő Egység, utána pedig minket is kifaggattak.

– Armin nagyapját? – csodálkozott Carla. – Mégis miért?

– Mr. és Mrs. Arlert – mondta Eren szárazon. – Valamiért érdekli őket az ügyük.

– Vagy csak ezt használják fel a Titánok elkapására – vágta rá Carla.

Eren úgy pördült meg, mint akit megégettek.

– H-hogyan? – nyögte. – Te tudsz a Titánokról?

– Már miért ne tudnék? – rántotta meg a vállát az anyja. – Attól, hogy nem járok el sokat hazulról, még az én fülembe is eljuthatnak bizonyos pletykát. A Felderítő Egység a Titánok elfogása miatt érkezett Shiganshinába, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a bűnbanda továbbra is szabadlábon ólálkodik a körzetben.

– És te honnan is vagy ennyire jól informált? – Eren csak nyögni tudta a kérdéseit. Amikor az anyja megint csak vállat vont, majd annyit mondott, hogy Keith, azt is kicsit elpirulva, dühében ökölbe szorította a kezét. Az a nyavalyás Shadis…! Tudhatta volna…! Mindig beleütötte magát olyasmibe, ami nem rá tartozott! – Ez remek – mondta, amikor elkapta Mina ijedt tekintetét. – Shadis szokott látogatóba jönni, igaz? – Mosolyt erőltetett az arcára, édesanyja pedig még jobban elpirult. A beszélgetés pillanatok alatt más irányt vett. Eren elégedetten vigyorodott el.

– Szép terelés – lehelte a fülébe Mina, mikor odalépett mellé. – Biztos nem eszel még?

– Elment az étvágyam.

– Mikasa miatt?

– Más miatt is. – Eren a szemét dörzsölte. – Nagyon fáradt vagyok, Mina.

– Akkor pihenj – bólintott a lány. – Később csatlakozom hozzád.

Eren szája sarkát halvány mosoly ülte meg, egészen addig tartott, amíg be nem vonult a szobájukba. Akkor bevetette magát az ágyukba, és miután harmadszor is megkísérelte magára rángatni a lepedőjét, de csak még inkább belecsavarodott, feladta a küzdelmet, s inkább lehunyta a szemét. Pillanatok alatt elaludt.

** * **

Bár Eren nem tudott róla, a Titánok mégis összegyűltek aznap éjjel. Egy eldugott sikátorban beszélték meg a találkozót, miután a körzet elcsendesedett. Elsőként Annie érkezett meg közülük; meghúzta magát a sötétben, amíg a többiekre várt, a biztonság kedvéért arcát köpenyének szélével takarta el. Nappal – Erenhez hasonlóan – ő sem kereste Bertolt és Reiner társaságát; egész életében magányos farkasként rótta az utcákat, és ha össze is akadt olyasvalakivel, aki tudta a személyazonosságát – mert Eren természetesen nem tudta tartani magát a megállapodásukhoz, és volt olyan ostoba, hogy az orrukra kösse –, hűvösen társalgott velük és csak néhány mondatot váltott. Pedig Eren barátnőjét (vagyis menyasszonyát), Mina Carolinát és gyermekkori legjobb barátját, Armint még kedvelte. Az egyetlen, aki szó szerint a türelmét pedzegette, és akit tényleg nem állhatott, az Mikasa Ackerman volt, Eren fogadott nővére. Szerencsére messziből kerülték egymást, és még biccenteni sem voltak hajlandóak, ha véletlenül mégis egymásba botlottak. Mikasa felszegte a fejét, és elszánt tekintettel vonult el mellette, Armin és Mina pedig nem győztek bocsánatot kérni a viselkedése miatt. Annie-t nem különösebben zavarta. Az sem érdekelte volna, ha Mikasa felfordul. Nem taposott bele a szívébe azzal, hogy nem lettek kebelbarátnők.

Bertolt és Reiner nem várakoztatták meg, a megbeszélt időpont után néhány perccel érkeztek. Mindketten lopva körbekémleltek, mielőtt csatlakoztak volna Annie mellé, és a lány mindaddig nem lökte hátra a csuklyáját, amíg meg nem győződtek afelől, hogy senki sem követte őket. Akkor felfedte az arcát, és mire Bertolt feleszmélt, már dühödten neki is lökte a falnak, a kést a torkához szegezve.

– Nektek teljesen elment a józan eszetek?! – sziszegte a megszeppent fiú arcába. – Mégis mi járt a fejedben, amikor odamentél ahhoz a szerencsétlen lányhoz?! Erennek akartál jót, mi? – Meg sem várta, hogy Bertolt belekezdjen a magyarázkodásba, még erősebben nyomta a pengét a fiú bőrébe, és ha Reiner nem ragadta volna meg hátulról a vállát, valószínűleg vér is serkent volna.

– Torkon akarod döfni? – kérdezte a nagydarab fiú higgadtan. – Itt, a nyílt utcán?

– A francokat nyílt utca! – vicsorogta Annie. – És ha igen, akkor mi közöd hozzá? – Bertoltra villant a szeme, aki hatalmasat nyelt. – Mi a helyzet, Bertolt? Képes lennél használni az erődet? Rám támadnál? Csak a karodat próbálnád lendíteni, és én máris kiharaptalak a nyakszirtedből!

Bertolt megrázkódott.

– Annie… – hebegte. – Én nem…

Annie elvette a kést, vállai ellazultak. Bertolt meg sem próbálta titkolni, mennyire megkönnyebbült, amikor ellépett tőle; a földre rogyott, és fájó nyakát dörzsölve a levegőért kapkodott. Reiner azonnal odaugrott hozzá, hogy felsegítse és támaszt nyújtson, ám Bertolt a fejét rázta. Nem szorult rá mások szánalmára, és Annie pont ezért tisztelte.

– Egyikőtöket sem értem – találta meg a hangját. Bertolt és Reiner váltottak egy pillantást; utóbbi dühösen karba fonta a kezét. Olyan gunyorosan nézett rá, hogy Annie legszívesebben ököllel az arcába vágott volna, hogy letörölje a képéről. – Ennyire beijedtetek Levi hadnagytól? Lehet, hogy ő az emberiség legerősebb katonája, de mi nem katonák vagyunk. Minket harcosoknak neveltek. Mi nem pusztán emberek vagyunk, éppen ezért Levi hadnagy fölé hatalmasodunk. Be kell végeznünk a küldetésünket, csak ez számít. Az ördögbe is, csak az Arlert házaspár ügye miatt vitték el azt a szerencsétlent, nem azért, mert megtudták, hogy a Titánok egyike! Miért nem hagyjátok már békén Eren családját?! Miért nem tudjátok élni a szánalmas kis életeteket, ahogyan én is teszem?!

– Annie… – Reiner a vállára tette a kezét. – Csillapodj.

– Négyünk közül egyedül én végzem a munkánkat.

– Igen, te végzed… – Reiner fáradtan sóhajtott fel.

– Ti csak játszadoztok, nem igaz? – Annie félrebillentette a fejét, tekintete annyira jegessé vált, hogy Bertolt ösztönösen hátrálni kezdett. A nevét motyogta, olyan halkan, hogy Annie először nem is értette, és közben az arca nevetséges, halványpiros színt öltött. Annie nem vett róla tudomást. – Az igazság bajnokai – horkantotta. – Hát mire várunk? Azért vagyunk itt, hogy igazságot szolgáltassunk, nem igaz? Cselekedjünk végre.

– Azt mondod, hogy… eljött az idő? – Bertolt valamilyen okból kifolyólag rettegve tette fel a kérdést. Annie ennek sem tulajdonított jelentőséget. A pillanatnyi félelem, mely alattomosan kúszta bele magát a fiú testébe, el fog illanni, amikor a Mária falban tátongó lyukkal néznek majd farkasszemet. Amikor csak a mélybe pillantanak, és meglátják, miféle szörnyeteg lakozik bennük, s mennyire kegyetlen is a világ, amelyben oly’ sokan oly’ tudatlanul élnek.

– Mire várunk? – kérdezte Annie fojtottan.

A Mária fal tetejéről mindent be lehetett látni. A Helyőrség szolgálatos tagjai elunhatták magukat a munkaidejük alatt, mert vöröslő arccal, tátott szájjal hortyogtak az őrhelyükön. Az egyiknek még a nyála is elcsöppent, mikor Annie felemelt fejjel, ajkán gúnyos mosollyal elvonult mellette. Semmit sem vett észre, annyira kiütötte magát, ráadásul ha Annie nem kapta volna el Bertoltot a karjánál fogva, a fiú bizonyosan felbukott volna a szerteszét gurult, üres üvegekben és korsókban.

A csillagpettyezte égboltról szomorúan pislogott le rájuk a vékonyka holdsarló; a fal túlsó oldaláról különös, borzongtató morgás csendült fel, amit hallva Annie összes idegszála megfeszült. A mélybe pillantott, és az ajkai enyhén elnyíltak meglepettségében: hatalmas, kalimpáló kezeket látott, a túloldal – „a fenyegető külvilág”, ahogy a falakon belül élők nevezték – megtestesült szörnyetegei ámulatba ejtő értelemmel bámultak fel rá. Elkeseredetten próbálták megmászni a falat, valahogy beleakasztani a kezüket az egy-egy kiálló darabba, amit a Helyőrség tagjai nem mertek helyrepofozni, és Annie elfojtott egy megvető mosolyt, amikor az egyik démoni lény visszazuhant.

– Ti is látjátok? – kérdezte egyszer csak Bertolt. A félelem tapintható volt a hangjában. Hármójuk közül mindig is ő volt a kevésbé vakmerő; szerette gondolkodni, mielőtt cselekedett, és Annie ezt díjazta. Erent többnyire a haragja vezérelte. Nehezen tudott felnőni a korához, Annie néha még most is azt a tíz éves kisfiút látta maga előtt, aki a könnyeivel küszködve, dühtől remegve tett esküt, hogy az „összeset elpusztítja”, és aki ezzel a kijelentésével felhívta magára a figyelmet. Ami Reinert illette, Annie tisztelte a kitartásáért; mindannyiuk közül ő küzdött a legtöbbet azért, hogy az lehessen most, aki.

– Az ott… – Reiner szeme elkerekedett. Annie követte a tekintetét, és megnedvesítette az ajkát, mielőtt megtörte volna a csendet. Az éjszaka sötétje miatt hunyorítania kellett, hogy észrevehesse a gigantikus alakot, aki ügyelt rá, hogy elrejtőzzön a hold fénye elől, de miután jobban megnézte magának, azonnal felismerte. Nem akadt el látványosan a lélegzete, a keze viszont ökölbe szorult.

– Igen, az ott ő.

– Ez nem jó, nagyon nem jó – hajtogatta Bertolt rémült, vinnyogó hangon. Annie kivételesen egyetértett vele. – Ha ő itt van, akkor…

– Tényleg nem várhatunk tovább – fejezte be helyette Reiner. Kihúzta magát, arcvonásai pedig megkeményedtek, ahogy fénylő tekintetét előreszegezte. Csupa eltökéltség, futott át Annie fején a gondolat. – Azért jött ide, mert elfogyott az időnk.

A Bestia Óriás lassan megmozdult, a holdfény csak egy pillanatra csillant meg szőrös testén. Eddig kényelmesen üldögélt, most viszont a levegőbe szimatolt, utána pedig lassan két lábra emelkedett.

– Vajon Eren tudja?

– Nem mindegy, Bertolt? – mordult rá Annie. – Ha tudja, ha nem, akkor sincs más választásunk. Cselekednünk kell.

– Szólnunk kellene Erennek.

– Megőrültél? – Annie helyett ezúttal Reiner szólalt meg. Bertolt elvesztette a határozottságát, ahogy a Bestia a karját lóbálva, komótos tempóban megindult a fal felé. – Nem tehetjük!

Bertolt döbbenten nézett rájuk.

– Ti Eren nélkül akarjátok…

– Nem – vágott közbe Annie higgadtan. Elszakította a tekintetét az egyre közeledő lényről, egyik szőke tincse a szemébe hullott a hirtelen mozdulattól. Nem söpörte félre, a pillantását és a szívét azonban megacélozta. Meg kellett tennie, hogy ne mutassa ki a bizonytalanságát. A félelem a gyengéké volt, ő pedig nem akart gyenge lenni. Nem erre nevelték. – Vele fogjuk megcsinálni – folytatta halkan –, de jobb, ha bizonyos dolgokról nem beszélünk ennyire nyíltan, Bertolt. Ismerjük Erent. Ismerjük a kapcsolatát Mikasával…

– Az a lány egy Ackerman – jegyezte meg Reiner komoran. – Ezt sem szabad elfelejtenünk.

Annie szeme megvillant.

Ackerman, Ackerman, Ackerman… – A név lüktetett az elméjében. – Legalább ketten… – gondolta. – Legalább ketten léteznek még abból a klánból.

– Nem fogjuk – szegte fel a fejét. – Emiatt ne féljetek.

** * **

Eren tarkóján izzadtság gyöngyözött. Órák óta a tűzőn napon dolgozott, és csak egy szusszanásnyi szünetet tartott, amíg kézfejével letörölte az izzadtságát. Szomjas volt és sajogtak az izmai is, ráadásul Jean egy pillanatra sem fogta be a száját. Ahelyett, hogy a munkájára koncentrált volna, fennhangon kérkedett. Eren a szemét forgatta, amikor szóba került Mikasa is. Néhányszor találkoztak csupán, és bár Jean azonnal felfigyelt a lányra, Eren legnagyobb örömére fogadott nővérét a legkevésbé sem érdekelte a fiú. Azon kívül, hogy az első alkalomkor megköszönte a hajára kapott bókot, egyszer sem kommunikált egymással, sőt Mikasa még aznap este levágatta azokat a szép fürtöket, amik annyira megragadták Jean figyelmét. Eren alig tudta visszafojtani a feltörő nevetését, amikor a következő találkozókor megpillantotta Jean megnyúlt arcát. Szép volt, Mikasa.

– Ha ennyire jó életet tudnál biztosítani a barátnődnek – szakította félbe Connie a fiú monológját –, akkor hogy lehet, hogy még egy sem volt?

– Nem volt még barátnőd? – csapott le a témára Eren rögtön. – Jaj, tényleg, mindig elfelejtem.

Jean a fogát csikorgatta.

– Srácok – sóhajtotta Marco –, miért kezditek már megint?

– De olyan jó érzés húzni őt! – nevetett Eren.

Marco elnézően ingatta a fejét.

– Inkább a kezetek járjon szaporábban – javasolta –, ne a szátok! Nem hinném, hogy Mr. Shadis vagy Mrs. Braun el lesznek ragadtatva, ha továbbra is csak locsogtok a munkátok helyett. Van még mit bőven csinálni! Mindjárt ránk szakad a hó, és szegény Mrs. Braun fia jelenleg a Felderítő Egységben szolgál! Mi lesz vele a hidegben, ha még egy rendes tetőt sem tudunk neki összetákolni?

– Ha a Rózsa falon belül maradtam volna… – morgolódott Jean. – Csatlakozhattam volna a Katonai Rendőrséghez.

– Előbb a kiképzéshez, nem? Csak a legjobb tíz kerül a Katonai Rendőrségbe!

– Én benne lennék a legjobb tízbe!

Eren felhorkant.

– Kötve hiszem.

– Te nyavalyás…!

– Jean, a munkádra koncentrálj! – szólt rá Marco élesen. – Szeretnék már végre szünetet tartani, de ha ilyen tempóban haladunk, csak újabb büntetést kapunk majd Mr. Shadistől.

– Csodálatos – köpte Connie dühösen. – Na, srácok, munkára!

Eren és Jean kelletlenül hagyták abba a civakodást, majd tértek vissza a feladatukhoz. Mrs. Braun egy kedves, idősödő asszony volt, akinek a fia, Moses a Felderítő Egységben szolgált, korábban Shadis, jelenleg Erwin parancsnok irányítása alatt. Abba az osztagba tartozott, amelyiket szintén Shiganshinába vezényeltek, amikor híre érkezett a Titánoknak, de már az első napon olyan ízelítőt kaptak tőlük, hogy csakhamar átadták a stafétabotot Levi hadnagynak és a különleges végrehajtóegységnek.

Még jó, hogy Moses ritkán látogat haza – gondolta Eren. – Szerencsére nem ismert fel.

Amikor már a hőség elviselhetetlenné vált (na meg Marco is úgy ítélte meg, hogy „magukhoz képest” egész jó munkát végeztek), ebédszünetet tartottak. Eren nagyot harapott a kenyeréből, a morzsák ellepték a nadrágját. Meztelen bőre égett a nap melegétől, de a világért sem bújt volna vissza a szakadt pólójába, akkor biztosan megsült volna.

– Nagyon köszönöm, hogy megcsináljátok – hálálkodott Mrs. Braun, miután visszatért a piacról. Két nehéz, fonott kosarat cipelt magával, Eren és Marco azonban azonnal a segítségére siettek, amint megpillantották. – Rendes fiatalemberek vagytok. Tessék, ez a tietek – nyújtott át egy-egy forró buktát. – Nem vagyok én gazdag, de váltottam néhány szót Yvonne-nal, és eszembe jutottatok, így útközben megálltam a pékségnél. Frissen sült – tette hozzá, amikor Eren és Marco hezitáltak.

– Igazán nem kellett volna – mondta végül Eren, és elfordította a fejét, hogy leplezze a zavarát. Érezte, ahogy elpirult, és amikor fél szemmel Mrs. Braunra sandított, pírja még jobban erősödött. Mrs. Braun őt figyelte, vékony ajkán apró, ám szeretetteljes mosoly ült ki. Eren egyből tudta, hogy miért: nagyon hiányzott neki a fia, Moses. Nem utasíthatta vissza a meglepetést, lehunyta a szemét, mielőtt beharapott volna, s nagyot nyögött, amikor megérezte a nyelve hegyén a lekvár ízét. – Tényleg nem kellett volna… – mormogta, mire Mrs. Braun felkuncogott.

– Örülök, hogy ízlik, drágáim.

Eren rámosolygott.

– Nahát – szakította félbe a beszélgetésüket Jean döbbenten. – Megint itt van az a csinos lány a Felderítő Egységből! Mit is mondott, hogy hívják?

Eren arcára fagyott a mosolya. Úgy pördült meg, mintha megégették volna, pedig nem lett volna rá szükség, mindenféle sietség nélkül is pontosan tudta, hogy kit fog látni: Petra Ral integetett, amikor találkozott a tekintetük, de most nem egyedül járta az utcákat. Mindannyian vele voltak: a magas szőke, a sötét hajú, csendes férfi, az, aki folyton elharapta a nyelvét… és persze Levi hadnagy. A Szabadság Szárnyai.

– Levi hadnagy… – suttogta Mrs. Braun áhítatosan. – Vajon az én Mosesem is itt van valahol? – A nyakát nyújtotta, de sehol sem pillantotta meg a fiát. – Ő egy másik osztag tagja – magyarázta közben Marcónak. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon értékes az emberiség számára, és hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy előresegítsen bennünket! Minden egyes alkalommal az életét kockáztatja egy szebb jövőért!

– Valóban elismerésreméltó – mosolyodott el Marco kényszeredetten. Szerencsére elég volt egy pillantást vetnie Jeanra, hogy a fiúba fojtsa a gúnyos megjegyzést, Erenen azonban nem tudott segíteni. A pánik megint a torkát kaparta, de igyekezett látszólag megőrizni a nyugalmát. Levi hadnagy az egész körzetet bejárta az osztagával. Ezúttal nem azért érkeztek, hogy Erent elhurcolják.

Nyugalom, csak nyugalom – mondogatta magának, mikor Petra megállt. – Szimpatikus lány, nem akar bántani. Csak nyugalom. Ne csinálj semmi őrültséget, ne hívd fel magadra a figyelmet… Csak természetesen, Eren, csak természetesen!

– Szép napot, Eren – mosolygott édesen a lány. – Örülök, hogy ismét… hm, jobb körülmények között láthatlak. A tegnapi találkozunk nem volt az ínyemre, be kell valljam. – Bocsánatkérően nézett rá. – Ne haragudj, ha megijesztettelek, de nem vehettem félvállról a munkámat.

– Öhm… Nem gond…

– Petra, drágaságom, miért kérsz bocsánatot egy ilyen alaktól? – A férfi, akinek Eren elfelejtette a nevét, természetesen elharapta a nyelvét a mondat közepén. Vér fröcsögött a szájából, ahogy ennek ellenére befejezte a kérdését, és mind Petra, mind Eren undorodva léptek el tőle.

– Ne foglalkozz vele! – jelentette ki a lány. – Nem fontos.

– Ő a… barátod? – fogalmazott Eren óvatosan, mire a másik két férfi, a szőke és a sötét hajú összenéztek. Eren legnagyobb meglepetésére alig tudták elfojtani a nevetésüket, sőt, még Levi hadnagy is egy horkantással reagált a puhatolódzó kérdésre.

– Hé, Eren… – szólította meg a szőke. – Remélem, jól emlékszem a nevedre. Csak nem tetszik neked a mi drága Petránk?

– Menyasszonya van, Eld – emlékeztette a sötét hajú társa. – Hallhattad, hamarosan esküvő. Ha a Titánok így folytatják, talán még látni fogjuk, ahogy összekötik az életüket.

– Az biztos, Gunther – bólintott Eld. – De hűséget fog fogadni, nem vakságot.

– Hogy merészeltek így beszélni az én Petrámról?

– De hát sosem volt a tiéd – tárta szét a karját Eld. – Különben is… mi a kölyökről beszélünk.

Eren szeme megvillant erre.

– Tizenkilenc éves vagyok! – háborodott fel. – Senkinek sincs joga kölyöknek nevezni!

– Ugyan már! – horkant fel Levi hadnagy. Erent újabb meglepetésként érte, hogy nemcsak megszólalt, hanem ki is lépett társai gyűrűjéből. Egyenesen Eren elé sétált, és ahogy összeszűkítette a szemét, az szinte teljesen szürkének tűnt. Az a kevéske kék, amit Eren csak a sokadik ránézésre, nagy nehezen tudott kiszúrni, mintha ott sem lett volna. Nyoma veszett, és attól a hidegségtől, ami megülte a szempárt, Erennek borzongania kellett. A francba. – Ott a tojáshéj a szaros kis seggeden, szaros kölyök. – Eren megmerevedett, ahogy eljutott a füléig a férfi komoly, higgadt hangja. Semmi ingerültség, csak a színtiszta őszinteség. A francba. – Igenis szaros kölyök vagy, semmi több. Ha majd kétszer annyit éltél, mint én, akkor nevezd magadat férfinak. Mindaddig csak egy ostoba kölyök vagy, aki fel akar nőni, csak nem sikerül neki. Ez a világ kegyetlen. Ideje felébredned abból az álomvilágból, amibe száműzted magadat még akkor, amikor éjjelente az ágyadba vizeltél, és rádöbbenned a kemény valóságra. Mert ha nem teszed, mellbe fog vágni, kölyök, mégpedig kibaszottul. Értetted?

Le sem tagadhatta, hogy egy tiszteletreméltó ember volt; amíg beszélt, mindenki csüngött a szavain, amikor pedig elhallgatott, Oluo – mert Erennek végre eszébe jutott a neve – azonnal dicsérni kezdte.

– Pontosan, szaros kölyök, ahogy Levi hadnagy mondta! – Vagyis valami olyasmivel próbálkozott. Egyszerre dicsért és sértegetett. – Ébredj fel a kis mesés világodból és nézz szembe a valósággal! Látszik, hogy nem voltál még odakint! – Fejével a fal felé intett, és lenézően folytatta: – Ha láttad volna azokat a bestiákat, akkor biztosan nem ácsolnád olyan nyugodtan ennek a szegény asszonynak a háztetőjét! Azok a szörnyetegek… Amikor hatalmába kerít a rettegés, és mindenhol széttépett testek, vér, végtagok kerülnek az utadba…

– Oluo, elég volt! – csattant fel Petra. – Ne mondj ilyeneket szegénynek!

– Látod, szegény kölyök – húzta ki magát Oluo. – Tényleg csak egy szegény kölyök vagy. Egy szaros kölyök – helyesbített, amint elkapta Levi hadnagy pillantását. A férfi Eren felé fordította a fejét, komolyan nézte őt.

– Értetted? – tette fel a kérdést még egyszer, Eren pedig nyelt egy hatalmasat, mielőtt megválaszolta volna.

– Igen, uram – préselte ki magából fogcsikorgatva. – Megértettem.

– Jól van. – Levi hadnagy elfordult tőle. Meglepően sokáig hallgatott, mintha elvonták volna a figyelmét az utcán rohangáló gyerekek vagy siető emberek látványa. Mrs. Braun Eldtől érdeklődött Moses felől, és majdnem könnyekben tört ki, mikor megtudta, hogy egy közeli fogadóban kérdezősködik éppen az osztagvezetőjével, valamilyen Hanjival. – Kölykök – törte meg végül a csendet a hadnagy ismét –, vajon ti is Shiganshina megmentőit látjátok a Titánokban?

– Erre a kérdésére választ szeretne kapni, uram? – bátorodott fel Eren. Levi hátrasandított.

– Azért kérdezek, hogy választ kapjak, nem?

– Én nem mindig.

Levi szeme megvillant. Teljesen Eren felé fordult.

– Mire vársz? – húzta fel a szemöldökét. – Meg fogod válaszolni a kérdésemet?

– Uram – szólt közbe Gunther –, mennünk kellene.

– Bizony-bizony, nem érünk rá a csevegésre kis pisisekkel! Gyere velem, Petra! Tervezzük meg mi is az esküvőnket!

– Hogy nyelnéd le a nyelvedet egyszer, Oluo!

– Petra, egyetlenem, hogy mondhatsz ilyet?

– Ne utánozd folyton Levi hadnagyot! Nevetséges vagy!

– H-hogyan?! Én nem…

– Jaj, Oluo!

– Petra…

Levi nem szakította meg a szemkontaktust, Eren azonban egyre inkább kételkedett benne, hogy huzamosabb ideig tartani tudja. A férfi pillantása szinte égette a bőrét. Olyan érzés volt, mintha teljesen belélátott volna, mintha minden egyes apró titkát tudta volna. Mintha azzal is tisztában lett volna, hogy ki is ő valójában.

– Mondjon bármit is Fritz király, a Titánok hősök – jelentette ki Eren hosszas hallgatás után csendesen. Átgondolta a válaszát, mérlegelt és mert bátor lenni. Némi őszinteséggel nem veszíthetett többet, mint hazugságok halmozásával. Egy dolgot megtanult az évek folyamán: a folytonos hazudozás semmi jóra nem vezet. Ennek ellenére mégis volt egy titka, aminek megvédése érdekében minden egyes nap hazudnia kellett.

– Hősök lennének? – kérdezett vissza Levi szórakozottan. – Tényleg annak látod, szaros kölyök?

– Igen – bólintott Eren. – Maguknak fogalmuk sincs a nyomornegyed valódi helyzetéről, csak a látszatra figyelnek. A valóság nem a látszat, uram. Sejtelmük sincs róla, hogyan szenvednek az ott élők. Én tudom, mert én is ott élek a családommal. A Titánok… reményt adnak. Egy jobb életért küzdenek, és igen, a szervezetük illegális, amiket tesznek, az bizonyos szinten lopás, de azért teszik, hogy jobb legyen a nyomornegyedben élők élete. Hogy mindannyian jobban élhessünk, uram, ezért ők számomra hősök, és biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt így gondolja.

– Bizonyosan nem – értett egyet Levi hadnagy –, de te magad mondtad ki, kölyök: lopnak. Vajon meddig cselekedhetnek a kényük-kedvük szerint? Egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem lesz hova menekülniük. Amikor nem lesz már út, amit menekülésül használhatnak. Akkor szerinted mi fog történni velük? Na és a hőn szeretett nyomornegyededdel?

– Valami történni fog, és én bízom benne, hogy pozitív változás lesz. – Eren keze ökölbe szorult. Mielőtt megállíthatta volna magát, ismét megszólalt. A szavak meggondolatlan gyorsassággal törtek fel a torkán, a teste pedig árulkodóan remegni kezdett. Elszántság és harag dolgozott benne egyaránt, a szeme maga volt a háborgó óceán. – Születésünktől fogva szabadok vagyunk, uram. Akik ezt el akarják venni tőlünk, legyenek bármilyen erősek is, engem egy cseppet sem érdekel. Olyasmikről is tudok, amikről talán nem kéne. A lángoló víz, a jeges tájak… Olvastam róluk, uram, az összesről! Egyik sem érdekel! Talán túl sok mindent tudok, talán éppen hogy túl keveset. Attól függ, kinek a szemszögéből vizsgáljuk. De egy valamit biztosan tudok, hadnagy, mégpedig azt, hogy az lehet a világ legszabadabb embere, aki látta mindezeket. Aki látta azt a kegyetlen, ám gyönyörű világot, amelyben valójában élünk, s amelyet gyakorlatilag nem is ismerünk. Küzdj! Ez az, amit minden egyes nap mondogatok magamnak! Küzdj! Ez az, amit a nyomornegyed lakó mondogatnak maguknak! Számunkra minden egyes nap kínszenvedés! Minden egyes nap megküzdünk az életben maradásunkért! Küzdj! Ez olyasmi, amiért az életemet is adnám, uram. A világ odakint talán félelmetes hely, de ez nem számít. Talán kegyetlen hely, de ez lényegtelen. Csak az a fontos, hogy küzdjünk! Küzdenünk kell, különben elpusztulunk.

Eren kifulladva fejezte be a monológját. A felét sem értette mindannak, amiről fecsegett, a szíve türelmetlenül úttörőként dörömbölt a mellkasában, s annyira tisztán érezte a lüktetését, hogy ahogy összeszorította a szemét, hallotta, ahogy a vére a fülében dobol. Az egész testében érzékelte a pulzálás és a pezsgés keverékét. Megszédült, amikor Levi hadnagy felciccegett, és még inkább megszédült, amikor a szemében szokatlan fény villant meg. Szokatlan… elismerő? Csodálkozó? Nem erre számított, mi? Eren egy kicsit büszke is volt magára, amellett, hogy megijedt,t alán túl sokat locsogott.

– Nem rossz egy olyan szaros kölyöktől, amilyen te is vagy… Eren.

Eren akaratlanul is összerezzent a neve hallatán. Levi hadnagy szájáról annyira könnyedén gördült le, annyira szokatlanul csengett, hogy alig tudott magán uralkodni. Szerencsére hamar megzabolázta a testét, de az a néhány másodperc, amíg reagált a nevére, elegendő volt ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet.

– Mi az, kölyök? – pillantott rá Levi hadnagy. – Nem így hívnak?

Egyszerű kérdésnek tűnt, ám nem volt szabad megfeledkezni arról, hogy a férfi a Titánok elkapása miatt érkezett Shiganshinába. Még ha egészen mostanáig nem is sejtette, hogy kivel áll szemben, Eren fokozott óvatosságra intette magát. Csak egy újabb óvatlan reakció, és kiderül az évek során gondosan őrizgetett titka. Akkor nemcsak saját magát teszi majd tönkre, hanem a családját is. Mikasa ott segített, ahol csak tudott, sőt Armin sem hagyta őket magukra, Eren azonban nem várhatta el tőlük, hogy ők tartsák el az édesanyját, az unokatestvérét és az unokaöccsét. Ekkora terhet akkor sem tett volna a vállukra, ha többször is, erőteljessel ajánlkoztak volna.

– De – nyögte ki zavartan, miután ráébredt, hogy nem adott választ a férfi kérdésére. – Így hívnak.

Levi hadnagy végigpásztázta őt. Nem tartozott a bőbeszédű emberek közé, szavak helyett pillantásokkal kommunikált. Talán ez alkalommal szeretett volna még mondani valamit – csupán néhány szót, ahogyan azt megszokták tőle –, Eren nem tudta meg. A félelme ellenére belül valamiért égett a vágytól, hogy beszélgessen a férfival. Valamiért – maga sem értette, hogy miért.

– Hadnagy, most már tényleg mennünk kellene – szakította félbe őket Petra bátortalanul. Petra, aki vagy megérezte a pillanatnyi feszültséget, vagy valóban a dolgát végezte, és emlékeztette a hadnagyot, hogy nem időzhetnek sokáig, csak azért, hogy beszélgessenek. Eren nem tudta eldönteni, hogy hálás-e neki vagy inkább bosszús, amiért közbeavatkozott. – Annyi mindent kell még elvégeznünk, uram – magyarázta –, ráadásul Hanji osztagvezető vár minket.

– Igaz – bólintott Levi. – Menjünk. – Erenre nézett, és a szája széle mintha felfelé rándult volna. Mintha. Eren nem volt benne biztos, hogy nem káprázott-e a szeme. – Később még találkozunk, Eren…

A fiú visszafojtotta a lélegzetét, mielőtt válaszolt volna.

– Igen, uram…

Később… Este. – Végre nem nyugtalanul gondolt az éjszakai kiruccanására. Bár Mikasa határozottan ellenezte, hogy a Titánokkal tartson, Krista pedig nem támogatta, tudta, hogy menni fog. Hogy nem hagyja abban. Kevesek voltak ahhoz, hogy elriasszák. – Megmutatom neked, hogy szabadnak születtem, hadnagy, és hogy ezt senki sem veheti el tőlem. Senki sem.

Még az emberiség legerősebb katonája sem.

** * **

Mina letette a megmaradt virágokkal teli kosarat a kőre, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiabálja. Kevesen vásároltak virágokat, de ő annál nagyobb élvezettel árulta őket. Mindig megörült, ha akadt egy vevője, és az arra járók néha éppen a szép mosolya miatt álltak meg, hogy megnézzék az áruját. Voltak, akik visszajártak, mint az a helyes, kedves pár – Farlan és Isabel, emlékezett vissza a nevükre mosollyal az ajkán –, akiket Mina azonnal a szívébe zárt, amint egy kicsit beszélgetni kezdtek. Az előző napi virág annyira megtetszett neki, hogy újra tőle vettek, nem a piac túlsó végén áruló öregasszonyok egyikétől. Már ezzel teljesen elvarázsolták Minát.

– Armin!

– Jaj, de jó, hogy utolértelek! – Eren legjobb barátja a térdére támaszkodva zihált, és amikor felegyenesedett, Mina elmosolyodott, ahogy megpillantotta futástól kipirult arcát. Armin messze elmaradt, ha a fizikai feladatokat kellett teljesítenie, sőt rendszerint Eren segítségét kérte, valahányszor valamilyen problémájuk adódott a nagyapjával. Mina tudta, hogy ketten maradtak, miután Armin szülei megkíséreltek átjutni a Mária falon. Még egy furcsa valamit is építettek, ami átrepítette volna őket – „Hihetetlen!”, gondolta Mina –, de… hogy mi történt velük pontosan, azt senki sem tudta. A kísérlet napján elmentek és többé sosem tértek vissza.

– Jól vagy, Armin?

– Áh, igen, csak a bordám… – A fiú levegőért kapkodott. – Huh, most már jobb.

– Biztos?

– Igen-igen. Huh, csak megláttalak… De jó, hogy sikerült utolérnem.

– Esetleg történt valami? – Minának azonnal eszébe jutott Bertolt riadt arca, melyet a köpenye szélével próbált elrejteni a kíváncsi tekintetek alól. A Felderítő Egység több osztaga is járőrözött a körzetben, kész szerencséje volt, hogy nem futott bele egyikbe sem. Ha kiszúrták volna, meg kellett volna mutatnia magát. Egy olyan magas fiú, mint amilyen ő volt, bizonyosan felhívta volna magára Levi hadnagy figyelmét. Onnan már csak egy lépés kellett, hogy összerakják a képet, és rájöjjenek, hogy ő a Kolosszális Óriás. Az pedig Eren vesztét is jelentené, nemcsak az övét.

– Jaj, nem, dehogyis, nem! – Armin zavartan nevetgélt. – Ne aggódj, nem esett baja. Mrs. Braunnál dolgoznak most Jeannal és Marcóval, ha jól láttam. Állítólag Levi hadnagy is arra járt, de… – Lehalkította a hangját, és lopva körbekémlelt, mielőtt folytatta: – Még nem sejtenek semmit.

– Akkor egy szót sem erről, Armin! – vágott a szavába Mina. Ő is körbenézett, és közben a torkában érezte a szívét. Ha Erent elkapják… Eren jelentette most számára a mindent. Nem tudta pontosan definiálni, hogy mit is érez iránta. Szerelemnek nevezte, és szerette azt hinni, hogy mindez az is.

– Tudom… Még mindig nehezen akarom elhinni, hogy ennyire… vakmerő.

– Meggondolatlan – javította ki Mina. – Mindig is az volt, és ezen semmi sem fog változtatni. Te nem élsz velünk egy fedél alatt, nem hallod, hogyan beszél. Annyira elszánt… Ha meg is kérném, akkor sem tágítana a tervétől. Ő… bevégzi a küldetését – mormolta. A küldetésről keveset tudott, Eren nem szerette felemlegetni, ő pedig jobb szeretett nem kérdezősködni. Mindkettőjüknek úgy volt a legjobb, ha nem beszéltek róla. De a küldetés attól még létezett, és igazából ez volt a Titánok elsődleges célja; nem a nyomornegyed megsegítése, sokkal magasztosabb célért küzdöttek. Vajon mi lehet az? Mina az ajkába harapott. Annyira rá akart kérdezni! Legalább Armin nem tette meg. Mina hálás volt érte.

– Veled tartok – mondta Armin hirtelen. – Hazakísérlek. Add csak ide, majd én viszem – nyúlt a kosarakért, mielőtt Mina tiltakozhatott volna. – Látod – szisszent fel –, már megint itt vannak. Sosem pihennek. – Az utca végében három zöld köpenyt viselő alak bukkant fel. – Te jó ég – kerekedett el a szeme, amikor meglátta az arcukat. – Erwin parancsnok személyesen! Ezt nem hiszem el!

– Az pedig… Levi hadnagy – állapította meg Mina. – Na és ki lehet a harmadik?

– Hanji Zoë osztagvezető – vágta rá Armin. – Csak ő lehet.

– Vajon a híres osztag tagjai hol maradnak? – Mina egészen addig észre sem vette, mennyire gúnyosan csengett a hangja, amíg Armin fel nem ciccegett rá. – Bocsánat – szabadkozott. – Inkább menjünk, mielőtt megállítanak. Bár ha jól látom, most csak… sétálgatnak? – tippelt. Armin bólintott.

– Úgy, de jobb, ha nem várjuk ki. Gyere, Mina!

Mina vetett még egy utolsó pillantást a három felderítőre. Levi hadnagy éppen megtorpant; szemöldökét összerántotta, száját pedig bosszúsan elhúzta. Váratlan dühének tárgyául egy fiatal párt szemelt ki, akikben Mina csodálkozva ismerte fel Farlant és Isabelt.

– Jaj, ne! – suttogta riadtan. – Vajon mibe keveredhettek?

Armin a homlokát ráncolta.

– Ismered őket?

– A vevőim – magyarázta Mina.

– Ne aggódj – Armin megeresztett egy halvány mosolyt –, úgy látom, csak kérdezett tőlük valamit.

– Hála az égnek!

– Gyere! Siessünk!

– Köszönöm még egyszer a segítséget, Armin.

– Ugyan, szóra sem érdemes!

** * **

Eren összeszorította a szemét, amikor a szél az arcába csapott. Csontig hatolt, a keze majd’ ráfagyott a felszerelésére. A levegőben mindezek ellenére súlytalannak érezte magát, könnyedén pördült, lendült, mintha mindig is oda tartozott volna, mintha ő is egyike lenne a szárnyaló madaraknak. Szárnyakat növesztett, és a nyelve hegyén ízlelte a szabadság ízét. Minek töltsön hónapokat, éveket, hogy építsen valamit, aminek a segítségével át tudjon repülni a Mária falon, ha megvan hozzá a kellő lendülete, hogy megtegye? Egy lendület és már a fal túloldalán van… Mert a fal túloldalán várja őt a szabadság: a lángoló víz, a jeges tájak... Minden gyönyörűség. Minden, amiről csak álmodni mert. Álmában a képzelete mindent túlszárnyalt.

– Hé!

Összerezzent, amikor vékony, női hang harsant fel az éjszakában. Túl ismerős… Túl ismerős… Óvatosan hátrasandított a válla fölött, és akkor meglátta maga mögött a zöld köpenyeseket. Négyen voltak, élükön egy apró termetű, vörösesszőke lánnyal, akinek szép vonásait eltorzította a harag.

Petra?!

– Ne… Csak őt ne…

– Hé! – kiáltotta újból Petra. – Azt hiszed, hogy csak úgy hagyunk meglógni?!

– Örülök, hogy újból látlak – kommentált Oluo is –, már mindannyian vártunk rád! Mindjárt letépem azt a csinos kis szemfedődet az álarcoddal együtt, és akkor mindannyian megtudjuk, kit is rejtenek!

– Csak ahhoz előbb el kéne kapnunk, Oluo! – vágta rá Gunther.

– Pontosan! Úgyhogy ne a szátokat járassátok! – utasította őket Eld. – Kapjuk el a kis zsiványt, jó?

– Előlem… – Petra elvicsorodott. Eren határozottan nem azt a csinos lányt látta maga előtt, akivel annyiszor összetalálkozott az utóbbi napokban; a másik oldalát mutatta meg, a szenvedélyes felderítőt, aki sosem hibázott, s aki Levi hadnagynak és a Felderítő Egységnek ajánlotta az életét. – Nem tudsz elmenekülni! Egyikőtök sem!

Eren szeme megvillant.

Így gondolod? – Lusta, gúnyos mosoly kúszott föl az ajkára. – Akkor lássuk! Remélem, tetszett a múltkori kis ízelítőtök, mert most bizonyosan meg foglak titeket izzasztani! Megmutatom, mennyire jó is vagyok! – Még eszébe villant, hogy csak négyüket látta maga mögött, Levi hadnagy pedig nem volt velük, aztán arra gondolt, hogy legutóbb is ugyanez történt. Levi hadnagy valamiért nem csatlakozott hozzájuk, csak akkor, amikor már a Titánok kicsúsztak az emberei markából. És akkor sem vette őket üldözőbe.

Eren magának is nehezen vallotta, de csalódottságot érzett, valahányszor elképzelte, milyen lehetett volna, ha a férfi próbálja meg elkapni őt és a társait. Levi hadnagy igazi kihívás lett volna. A különleges végrehajtóegység lényegesebben ügyesebbnek bizonyult azoknál a szerencsétleneknél, akik eddig a Felderítő Egységből próbálkoztak, azonban Levi hadnagy… Levi hadnagy az emberiség legerősebb katonájaként valóságos legendává vált a falakon belüli területeken.

Annyira elmerengett, hogy arra eszmélt, egy alak vetődik felé. Ijedtében majdnem oldalra rántotta magát, de aztán megpillantotta a Nőstény Óriás maszkját és a köpeny alól kibújó szőke tincseket. Annie… Hatalmas megkönnyebbültség… Eren lassan fújta ki a levegőt. Már erre is alig maradt ideje…

– Ne bámészkodj, hanem cselekedj! – vicsorogta neki a lány. – Erre nincs időnk!

Eren nem válaszolt. Összepréselte az ajkait, és erősebben szorította meg a kardja markolatát.

Jól van… Ne ess pánikba!

Hátrasandított, a szíve pedig kihagyott egy ütemet. A négy felderítőből már csak kettőt látott.

Hol vannak?! Hova lettek?!

A két szótlan férfi volt, Eld valamint Gunther, akik továbbra is követték. Petra és Oluo eltűntek.

De hová?!

Eren idegesen nyelt egyet. Gyorsított, és csak remélte, nem fog kifogyni az üzemanyagból. Mindig is takarékoskodott, mert nem tudtak olyan könnyedén hozzáférni a Helyőrség elzárva tartott felszereléséhez és a gázpalackokhoz, ám Eld és Gunther olyan vehemenciával vetették utána magukat, hogy nem kockáztathatott. Petra és Oluo váratlan eltűnése is bosszantotta.

Amikor oldalra pillantott, még jobban elakadt a lélegzete. Szinte mindenhol zöld köpenyeseket látott. Az átokverte Szabadság Szárnyai, mindenhol ott voltak! Bertolt, Reiner és Annie éppolyan bajban voltak, amilyenben ő is. A korábban ellopott élelmet már szétosztották a nyomornegyedben, a hajsza viszont csak most kezdődött.

Nincs más lehetőség, nem igaz, Annie?

Eren a lányra nézett, az viszont nem viszonozta a pillantását. Az ujján csillogó gyűrűt bámulta elgondolkodva, és amennyire Eren látta, még a homlokát is ráncolta. Bertolt és Reiner szintén feszültnek tűntek.

Mind azok voltak.

A Felderítő Egység… mindeddig próbálkozott az elkapásukkal. Elunták. Ez nem egy újabb kísérlet volt, hanem egy konkrét csapda.

De Levi hadnagy nélkül?

A semmiből két zöld folt tűnt elő, de olyan gyorsan, hogy Eren követni sem tudta. Legnagyobb meglepetésére nem felé tartottak, hanem a Nőstény Óriást vették célba. Annyi üzemanyagot használtak el a gyorsaságért, amennyit csak tudtak – minél gyorsabban, minél gyorsabban, szinte suhanva! –, és aztán egyszer csak ott termettek Annie előtt. Az arcuk láthatóvá vált, pengéjük a kezükben megcsillant.

Miért nem lepődöm meg?

Petra és Oluo összedolgoztak, hogy eléjük kerülhessenek és közösen támadhassanak. Annie is rájöhetett erre, mert hirtelen megpördült a levegőben, Eld és Gunther tekintete pedig összevillant, amikor meglátták ezt. A francba, bizony, a francba. Az ujjon megcsillanó gyűrűről mit sem tudtak…

Csesszétek meg! – vicsorogta Eren elégedetten. – A Nőstény Óriás adni fog nektek!

De nemcsak ő.

Születésünktől fogva szabadok vagyunk – gondolta, miközben társaihoz hasonlóan gyorsított. A felderítők minden irányból támadtak. – Akik ezt el akarják venni tőlünk, legyenek bármilyen erősek, engem nem érdekel. Én vagyok az, aki támad. Én vagyok az, aki sosem adja fel. Küzdeni fogok! Az örökkévalóságig vívom a harcomat… És ez olyasmi, amiért az életemet is adnám.

Azzal, hogy elszökkent az egyik háztetőről, a semmibe lőtte magát, de nem érdekelte. A semmi a levegőt jelentette, a magasságot, az eget… A szabadságot. A szabadságot, amiért küzdött. Széttárta a karját egy pillanatra, hogy szárnyakká varázsolja, magát pedig madárrá, és amikor mindenét átitatta a haragja és a szabadság iránti vágya, a szájához emelte a kezét. Vakító aranysárga fény villant Shiganshina kapuja előtt, és Eren hosszú idő után először megmutatta magát.

Megjegyzések: el sem hiszem, végre írtam egy kicsit Zeke-ről is! *-* Mangaolvasók kifejezetten előnyben (Kenny, Dina, Frieda stb. is érkezni fognak, ez már biztos, valamint Grisha sem marad ki a mókából, ne aggódjatok), de igyekszem egy teljesen más helyzetet felvázolni. Majd meglátjuk, mennyire sikerül. ;)

Remélhetőleg egy hét múlva érkezem a folytatással! ^^