Az aletiométer – 3. és 4. felvonás [crossover; spoiler?]

III.

Álom a virágos mezőn

Erennek nem voltak barátai, és ennek semmi köze nem volt az árvaságához, hiába fogta arra. A viselkedéséhez annál inkább, de ezt a világért sem vallotta volna be. A kollégium mestere, amikor fülébe jutott a legelső incidens, ami ebből fakadt, azt a tanácsot – parancsot – adta, hogy tegye félre a gyerekes álmodozását, és maradjon a realitások talaján, akkor talán nem fogják elpáholni a környékbeli suhancok. Eren köszönte szépen, ám nem kért belőle. Daimónja csendes beletörődéssel vette tudomásul, hogy minden egyes nap a nem létező erejüket fitogtatják a kollégiumtól nem messze eső sikátorban.

– Csak azt felejted el – morogta utólag –, hogy ami neked fáj, az nekem is baromira fáj.

– Kérlek, ne haragudj már rám ennyire, Armin… – Eren bocsánatkérően cirógatta meg a kicsi nyuszt bundáját. A kisállat nekidörgölőzött a tenyerének, majd az ölébe kuporodott. Egy kilenc ágú fa árnyékában pihentek, kékeslilába hajló virágok vették őket körül. – Tudod, hogy ez becsületbeli dolog. Brice csupán azt kapta, amit megérdemelt. Az én barátaimmal senki sem szórakozhat, ezt megmondtam. Brice ostoba, amiért nem vett komolyan.

– Ha megfogadnád a Mester tanácsát, biztos lennének barátaid rajtunk kívül – jegyezte meg álmosan Armin. Összegömbölyödött Eren ölében, és boldogan hagyta, hogy Eren finoman a bundáját simogassa.

– Pf! – horkant fel Eren. – Olyan barátokra, mint Brice és társai, nincs is szükségem! Jót nevetnek rajtam, de nézd csak meg, Armin, ha elkerülünk innen, és csatlakozunk Lord Zeke-hez északon, és mi is a Port tanulmányozzuk majd, meg jegesmedvékkel találkozunk, párhuzamos világokba utazunk, egytől egyig irigyelni fognak.

– Vagy áldani az eszüket, amiért időben megtartották tőlünk a tisztes távolságot.

– Badarság.

Armin nagyot ásított.

– Tényleg nem kellene ennyit álmodoznod, Eren. Lord Zeke sosem fog minket magával vinni.

– Ha Lord Zeke nem is, akkor majd megoldjuk magunktól.

– De nincstelenek vagyunk. És ha elmennénk, még hálátlanok is lennénk. A Mester befogadott minket, a sajátjaiként nevelt fel bennünket.

– Téged én neveltelek fel – forgatta a szemét Eren –, ami pedig engem illet, senki sem kérte meg rá, hogy gondoskodjon rólam. Hagyhatott volna az utcán is éhezni, senkije sem vagyok. Se rokona, se családi barát gyermeke. Az égvilágon senki.

– Valaki mégiscsak megkért rá. Azt írták a levélben, hogy tanítson téged.

– Vajon ki küldhette azt a levelet? – tűnődött el. Tizenkét év telt el azóta, hogy egy levél kíséretében otthagyták a kollégium küszöbén; a Mester csak annyit árult el, hogy alig párnapos gyermek lehetett, apátlan-anyátlan kis árva, aki igazán hálás lehetne, amiért meleg otthont és ételt adott neki, és nem dobta az utcára. A jobb napokon Eren szíve csordultig telt hálával, a rosszabb napokon azonban azt kívánta, bárcsak sosem vette volna magához a Mester. Hangulatától függetlenül egy kérdés mindig ott motoszkált benne: vajon ki írta a levelet, és milyen kapcsolat fűzte Shadis mesterhez?

Aznap, amikor a Titánok felbukkantak a körzetben, hétágra sütött a nap. Erent elnyomta az álom a mezőn. Hogy miről álmodott, azt utólag nem tudta megmondani. Hosszú volt és rémséges, Lord Zeke történetei keveredtek a saját kreációival: félbevágott gyermekeket látott, fénylő átjárókat más világokba, egy arany iránytűt, amelynek a mutatója állandóan pörgött. Egy lány is szerepelt benne; nyakában sötét sálat viselt, ajka mozgott, néma szavakat formált. Eren leolvasta őket az ajkáról.

– Később találkozunk… Eren.

És ennyi volt.

Amikor felébredt, semmire sem emlékezett belőle. Fűszálak csiklandozták az orrát, és a nyugtalanító érzésen kívül, ami legutóbb is elfogta, mikor Lord Zeke távozott a kollégiumból, semmi sem maradt meg.

– Nagyon hosszú álmot láttam – magyarázta suttogva Arminnak –, de fogalmam sincs, miről szólt.

– Téged ismerve, semmi jóról. – Armin a levegőbe szimatolt, egy cseppet sem érdekelték Eren álmai. – Biztosan Brice álmodban is behúzott neked egyet. Apropó, belilult a szemed, tudsz róla? Persze így jár az, aki… Hékás… – A kis nyuszt hangja döbbenten csengett. – Te most sírsz? Eren?

– H-hogy én? – Eren megérintette az arcát, nedves volt a könnyektől. Lehetetlen! Észre sem vette!

– De ennyire nem is fájhat – pislogott nagyokat Armin. – Szinte nem is érzem.

– N-nem fáj… – Óvatosan végighúzta az ujját a lehunyt szemhéján, gyengéden kitapogatta a duzzanatot. Armin nem hazudott, csúnyán bedagadhatott, legalábbis a tapintás alapján. Csúnyán ki is fognak a kollégiumban is, de Brice megérdemelte, amit kapott. De ha nem fáj… akkor mitől sírok?

Az ajkába harapott, nem mert Arminra sandítani.

– Menjünk inkább – kérte rekedten, mire Armin sietve felfutott a karján. Kicsi pele alakját választotta; a karmával Eren vállába mélyedt, úgy kapaszkodott meg. Egymásnak dőltek, amennyire csak tudtak; Eren szíve hangosan kalapált. Armin testének közelsége nyugtatta meg végül, űzte el a fojtogató érzést, ami az álom után teljesen úrrá lett rajta. – Minden rendben lesz – suttogta a kisállatnak. – Siessünk vissza a kollégiumhoz, Shadis mester már aggódhat.

Armin hátán felborzolódott a szőre.

– Hidd el, nem attól kell félnünk, hogy aggódik miattunk – borzongott meg.

Eren elfintorodott.

– Muszáj eszembe juttatnod?

– A lelked része vagyok, kötelességem emlékeztetni minden hibádra.

– De jó, hogy csak a hibáimra!

– Hát… Ha nincs semmi említésre méltó, amiért megdicsérhetnélek…

– De Armin!

Az égbolt ragyogó, kék színben pompázott, egyetlen felhő sem takarta el a napot. Nyugodt, gyönyörű nap várt a körzet lakóira, és alig fél óra elteltével már Eren sem nyugtalankodott az álma miatt. Shadis mester a szobájába várta, a szolgálók pedig, amint megpillantották Eren koszos alakját, nyomban a fürdőbe parancsolták, hogy tisztálkodjon meg. A Mester okvetlen meg akar vele vitatni valamit, a legszebb ruháját kell felvennie. És kezdjen valamit a hajával is, úgy néz ki, mintha sosem látott volna fésűt!

Eren morogva engedelmeskedett.

– Csak tudnám, minek kell így kinyalnom magamat! – dohogta, miközben előásta a szekrénye mélyéből a lakkcipőjét. A haját hátrafésülték, büdös lakkot és mindenféle kencét fújtak rá, hogy egyetlen tincse se meredezzen az ég felé, és mire végeztek vele, Armin furcsa, nevetős hangot hallatott. Eren megnézte magát a tükörben. – Te jó ég – rázta ki a hideg a látványától. Úgy nézett ki, mint egy igazi ficsúr.

A szobája ajtaján ekkor kopogtak.

– Eren úrfi, elkészült?

– Ez Historia hangja! – örvendezett Armin.

A messzi távolban megszólaltak a harangok.

IV.

Látogatók a kollégiumban

– Ezerszer megmondtam már, hogy ne hívj Eren úrfinak! – förmedt rá Eren a szőke lányra, amint kilépett a szobája ajtaján. Historia vele egykorú, hányatatott sorsú lány volt; Arminon kívül az egyetlen barátja. A konyhán dolgozott, de elvégezte azokat a munkákat is, amiket a kollégium többi szolgálói a nyakába varrtak, hogy szabaduljanak délutánra. Nemigen akadt ideje játszani, ám amikor igen, akkor öröm szállt bele Eren kalandos játékaiba. Amikor Grice és társai nem azért páholták el Erent, mert megint nagyokat álmodott, akkor azért, mert Historiát csúfolták, Eren pedig a kötelességének érezte, hogy megvédje a lány becsületét. Hogy erre Historia sosem kérte, az nem számított. Meggondolatlanul ütött, és mire feleszmélt, már a földön hempergett valamelyik fiúval, és minden erejét bevetve sem tudott fölé kerekedni. (Armin sem.)

Még a mindenes Historia múltjáról is többet lehetett tudni. Két évvel korábban érkezett a kollégiumba, az anyja személyesen hozta el magával. Eren sosem felejtette el azt a napot, a szobája ablakából figyelte a díszes hintó begördülését az udvarra. Elsőre azt hitte, valamiféle nemes úr jött látogatóba a Mesterhez, csak azok ültek efféle lovas kocsikba.

A hölgy, aki elsőként kiszállt, Historia mamája volt, még a segítőkész inast is megelőzte. Fiatal és gyönyörű asszony látványát keltette, csinos arcát egyenes, sötétszőke haj keretezte, szeme kék volt és jéghideg, egészen acélos. Aranycsatos köpenye alatt bársonyruhát viselt, apró kezét hófehér kesztyűbe bújtatta. Erent azokra az előkelő hölgyekre emlékeztette, akik a társalgóba vonulva, egy csésze tea kíséretében várták dúsgazdag férjeiket, hogy megvitassák ügyeiket a Mesterrel.

– Ms. Lenz – köszöntötte a Mester. – Hát nem gondolta meg magát.

– Nincs az a pénz, amiért meggondolnám magamat – felelte erre Ms. Lenz. A Mester értőn bólintott, majd tekintete Historia csenevész alakjára siklott. A lányka az anyja mellett szinte teljesen eltörpült. Drága ruhák helyett rongyokba öltöztették, piszkosszőke haját pedig laza copfba fogták. Egy kócos hajú, nincstelen gyermeknek tűnt, nem egy gazdag hölgy jól nevelt lányának.

– Ő lenne az? – mérte végig a Mester.

– Ez lenne az – préselte ki magából Ms. Lenz. – Adjon neki munkát, bármit, érdekel is engem, hogy mit tesz vele, csak soha többé ne kelljen látnom.

– Anya?

Historia a karjába kapaszkodott.

Ms. Lenz csinos arcát eltorzította az undor. Kirántotta a kezét lánya szorításából, és a szeme sem rebbent, mikor a hirtelen mozdulatnak köszönhetően Historia a földön kötött ki. Eren az ablakból is jól látta, hogy mennyire megütötte magát szegény lány. Shadis mesternek sem tetszett, ám egy rossz szót sem mondott.

– Nem vagyok az anyád! – sziszegte Ms. Lenz. – Soha többé ne merészelj így hívni!

– D-de…

– Nem akarom látni ezt a gyereket. – Ms. Lenz a Mester felé fordult. – Semmit sem akarok tudni róla. Ez a lány, ez a fattyú életem megkeserítője… – Állta a Mester pillantását, keményen és könyörtelenül, amilyenné az évek folyamán vált. – Bárcsak sosem szültem volna meg. Bárcsak lett volna elég bátorságom megszabadulni tőle, amikor tudomást szereztem a létezéséről…

Eren bánta, hogy bukón hagyta az ablakot. Historia mamája és a Mester ezt követően halk sugdolózásba kezdtek, így csak foszlányokat kapott el a beszélgetésükből. Szóba került valamiféle kísérlet, meg a gyermekek, és hogy a Lord megtiltotta, hogy Historiát odavigyék, pedig a Titánok… Eren ekkor hallott először a Titánokról, de ekkor még nem tudta, kicsodák-micsodák. Semmit sem tudott róluk.

Mikor búcsúra került a sor, Ms. Lenz szó nélkül sarkon pördült. Borvörös köpenye lobogott utána, miközben visszaindult a hintó felé, és mintha mit sem hallott volna Historia kétségbeesett kiáltozásából. A lányka előrelendült, hogy kövesse, a Mester azonban visszatartotta.

– Te maradsz, gyermek – érttette meg vele. – Mostantól ez a hely lesz az otthonod. – Egy ilyen elválást látva Eren könnyeket várt, szívet tépő zokogást. Úgy képzelte, egész éjjel Historia vergődését kell majd hallgatnia.

De nem ez történt.

Historia megtörölte az arcát, majd aprót bólintott. Nem voltak könnyek, nem zengett tőle az egész kollégium; édesanyja távozását néma beletörődéssel fogadta. Amikor a Mester bekísérte az épületbe, és rábízta a többi szolgálóra, Eren legnagyobb döbbentére még mindig nem lehetett hallani a hangját. Igazából napokon keresztül egyszer sem szólalt meg, csak csendben végezte a munkáját. Szorgos kezű, ügyes lánykának bizonyult, a Mester nem bánta meg, hogy nem küldte el, a konyhán sem volt rá panasz.

A környéken csakhamar híre ment, hogy új lakója lett a kollégiumnak; a körzetbeli gyerekek sietve összecsődültek, hogy megnézzék maguknak a „rongyos, néma kishercegnőt” – többen ugyanis így nevezték a lányt, tudatában, milyen körülmények között csöppent bele Eren életébe. Az is legalább ilyen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog tudni beilleszkedni, vagy legalábbis csak annyira, amennyire Erennek sikerült. Miután első ízben megdobálták kővel – az a nyomorult Brice, dühöngött Eren, mikor rajtakapta a fiút az idióta barátaival –, csak pislogott rájuk, szája sarkában vérfolt játszott. Nem esett nekik, nem vádaskodott, nem védekezett. Semmit sem csinált, csak nézte őket. Ezzel a végletekig felingerelte Erent.

– Ha sosem ütsz vissza, újra meg újra el fognak verni. Ha meg sem próbálsz győzni, akkor mindig csak veszíteni fogsz. – Ezek olyan bölcsességek voltak, amiket szeretett magának mondogatni, Armin pedig ezeket hallva sóhajtozott a legjobban.

– Muszáj őt is belerángatnod a bajba? – sopánkodott egyből. – Rendes lánynak tűnik!

Historia daimónja azonban cseppet sem volt olyan, mint Armin. Ymirnek hívták, és ő sem állapodott még meg végleges alaknál, ezért ha nagyon belelendült a lány védelmezésébe, akkor valamilyen harcias állat formáját választotta magának. Armin fülét-farkát behúzva menekült fel Eren vállára, mikor megjelent egy büszke nőstényoroszlán alakjában.

Mivel mindkettőjüket kinézték a gyerekek a társaságukból, mindketten egyformának tűntek egymás szemében, egy csapásra barátok lettek. Annyi volt csupán között a tényleges különbség, hogy Historia senkinek sem élvezhette a támogatását a kollégiumban, a Mester is munkára fogta, hogy dolgozzon meg a lakhatásáért, míg Eren kiváltságosnak mondhatta magát, hiszen nyolc éves kora óta nevezhette pártfogójának Lord Zeke-et, a kalandor tudós-kutatót. Ez a tény Historia állítása szerint úrfivá tette őt, és hiába tiltakozott ellene, lakkcipőjében meg hátranyalt frizurájával most valóban úgy nézett ki, nem véletlenül részesült ebben a fogadtatásban, mikor ajtót nyitott.

– Tudod, miért kell vásári majmot csinálnom magamból? – tudakolta a lánytól, miután Historia kinevette magát. – Mindjárt megfojt ez a nyakkendő, annyira szoros! – panaszolta. – Ne nevess, ez egyáltalán nem vicces! Tényleg mindjárt megfulladok!

– Azért attól még messze állsz – ingatta a fejét Historia. – A kérdésedre a válaszom pedig az, hogy nem, ötletem sincs, miért kellett így kiöltöznöd. Valamiféle vendégek érkeztek a Mesterhez. Bevonultak a Mester dolgozószobájába, és azóta semmit sem lehet tudni. A Mester csak annyit mondott, hogy próbáljunk a rút kiskacsából hattyút faragni, meg hogy tudja, ez lehetetlen küldetés.

– Pf, az öreg direkt ingerel – morogta Eren.

– Ne aggódj, annyira azért nem nézel ki rosszul – szúrta oda Ymir gonoszul. Eren figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Ymir stílusa hagyott maga után némi kívánnivalót, de ahogyan Armin örökölte Eren minden gyávaságát, úgy valószínűleg ő örökölhette az összes rosszindulatot Historiából. Eren ezt egy cseppet sem bánta, legalább nem neki kellett megbirkóznia Historia rosszindulatú énjével.

A lány hirtelen megállt. Már majdnem elérték a Mester dolgozószobáját, így Eren nem tudta mire vélni, miért nem volt többé annyira sietős az útjuk.

– Hallottad? – Historia csupán suttogni merte a kérdését. Eren igazi félelmet látott megcsillanni a szemében. – A konyhában csak erről pletykálnak.

– Micsodát?

– A Titánok – mondta. – Állítólag itt vannak.

– Állítólag?

– Mostanság sorra tűnnek el a gyerekek – hajtotta le a fejét. – Az olyan gyerekekre vadásznak, akiknek nincs senkijük. Akik senkinek sem fognak hiányozni, hogyha elviszik őket. Elviszik őket, és nem tudjuk, mit csinálnak velük. Azt mondják, felfalják. Vagy eladják őket. Vagy…

– Kettéhasítják őket – bólintott Eren szórakozottan. – Biztos vagyok benne.

– Láttad, hogy csinálják?

– Nem, de csak így csinálhatják. – Ugrott egyet, leutánozta a mozdulatot. Historia a falig hátrált, úgy megijedt.

– Hé, mit ijesztgeted az én drága Historiámat?! – háborgott Ymir. – Szeretnéd, hogy kivájjam a szemedet? – változott hatalmas madárrá és rikoltott fel hangosan. Abban a pillanatban Armin is alakot öltött, felkészült az összecsapásra. Erennek a szeme sem rebbent, ám megadóan emelte fel a kezét.

– Csigavér – mondta Historiának. – Nem én vagyok a rosszfiú.

– Megijedtem.

– Nincs mitől félned, téged nem visznek magaddal.

– Dehogynem! – húzta ki magát Historia. – A szolgákra is vadásznak!

– Lehet, hogy engem visznek el – rántotta meg a vállát Eren. – Nem tudhatjuk.

– Téged nem visznek el… Te úrfi vagy.

– A te mamád is valamiféle úrnő.

Historia arca elkomorult.

– Lehet – motyogta. – De az a mamám. Én nem vagyok kisasszony. Ha elvisznek…

– Egy cseppet se félj! – Eren megsajnálta a lányt. A vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította azt. Most már Ymir és Armin sem fújtak egymásra, játékos civódásba kezdtek, ami során rendszerint Armin húzta ugyan a rövidebbet, ám nem okoztak egymásnak komoly fájdalmat. Eren Historia szemébe nézett. – Ha téged el is vinnének a Titánok, a világvégére is érted mennék.

– Ne beszélj butaságokat, Eren! – szidta meg Historia; arcán két piros folt jelezte zavarát. – A Mester sosem engedné!

– Akkor megszöknék – vont vállat. – Nem túlzottal érdekel a Mester véleménye. Hamarosan úgyis el fogok menni… Lord Zeke magához fog venni, hogy segítsek a kutatásaiban. Tudod, amolyan kísérleteket folytat a messzi Északon. Most éppenséggel a Porral kapcsolatban, ami, ha jól értettem, a felnőtteket már nem veszi körül, de a gyerekeket még igen. Tudod, nélkülem nem is olyan biztos, hogy be tudná fejezni a kutatásait – hetvenkedett, mire Historia a szemét forgatta.

– Aha, hát hogyne. Pont rád van szüksége egy olyan remek tudós-kutatónak, mint Lord Zeke.

– Nem véletlen lett a pártfogóm – büszkélkedett. – Már akkor tudta, hogy…

– El fogunk késni – szólt közbe Armin, gyakorlatilag beléfojtva a szót.

Historia a homlokára csapott.

– Jaj, te jó ég, tényleg! – Tágra nyílt a szeme a rémülettől. – Gyorsan, siessünk! – Azzal megszaporázta a lépteit, és dühösen intett egyet, mikor Eren és Armin lemaradva követték.

Armin valószínűleg nem tévedett: valóban késhettek egy kicsit, mert a Mester szúrós szemmel illette őket, mikor beléptek a dolgozószobába. Sosem látott emberek érkeztek vendégségbe, gazdagabbnál gazdagabbak, amolyan tudósfélék, még a Mester ritkán előszedett ezüst étkészlete is előkerült, hogy kedvükre tegyenek. Ezt látva, és tudván, hogy a Mester mennyire féltve őrizte a készletet, Eren az összes tudóst gyanúsan figyelte a szeme sarkából.

A Mester szerencsére nem titokzatoskodott többet. Nem jártak vendégről vendégre, hogy bemutassa, egyenesen a helyiség sarkában helyet foglaló hölgy felé terelte Erent, és menet közben izgatottan nyúlt a nyakkendőjéhez, hogy a helyére igazítsa. A gyors mozdulatnak köszönhetően Eren most már biztosra vette, hogy meg fog fulladni, annyira szorította a nyakát. Fél füllel elcsípte, amint a Mester reszelős hangon így szólt:

– Ő az a növendékem, akiről beszéltem, Lady Jaeger. Kérem, engedje meg, hogy bemutassam önnek Lord Zeke pártfogoltját, Eren Krugert. Eren, ne szégyenlősködj, menj közelebb. – Azzal bátorítóan előrelökte a fiút.

– Ravasz az öreg, ki hitte volna – dünnyögte az maga elé. Szíve szerint hátraküldött volna egy gyilkos pillantást a Mesternek, de nem okozhatott neki még nagyobb csalódást. Így is barbár kölyökként élte az életét a kollégiumban, és csak azt tanulta meg, ami tényleg érdekelte. Az algebra például nem tartozott közé. Olyankor egy másodpercre sem tudták lekötni a figyelmét, örökké csak álmodozott, és a kollégium falain túlra vágyott.

Nem mondhatnám, hogy annyit figyeltem illemtanon – szaladt át az elméjén a gondolat, miközben a vendég elé lépett –, de üsse kő. Csak nem lehet olyan nehéz pöffeszkedni, ahogyan azt a gazdagok csinálják. A hölgyeknek illik kezet csókolni.

– Eren Kruger – mondta hangosan és büszkén. Csak ennyit tudott magáról, a nevét. Azt a rohadt Mestert lehetett felelőssé tenni mindenért. Hogy mi állt ugyanis a levélben, amit Eren mellé mellékeltek, homály fedte. Eren hiába kérdezősködött, nem kapott válaszokat.

Legalább a nevemet elmondta – húzta el a száját egy pillanatra, aztán eszébe jutott, hogy mi a dolga, és minden figyelmét Lady Jaegerre fordította.

A hölgy, aki felállt, szép volt és fiatal, haja hosszú és fekete. Daimónja egy bozontos farkú, vöröses-fehér macska volt.

– Lady Jaeger vagyok – nyújtotta a kezét Eren felé. Ajkán mosoly ült, szemében izgatott fény lobogott. – Kérlek, szólíts csak Friedának.

---

Megjegyzés: Tegye fel a kezét, aki azt hitte, Mikasa Eren másik barátja Armin mellett, illetve aki Carlát várta Mrs. Coulter szerepében! :D Szóval igen, öhm, Zeke/Frieda páros befigyel, és nem, Eren még véletlenül sem a gyerekük, ezt nyugodt szívvel elárulom.

1.) Eren ebben a történetben is Grisha és Carla fia, és annak is megvan az oka, hogy miért hívják Krugernek Jaeger helyett. Ki fog derülni, mi történt pontosan abban az évben, amikor megszületett, és hogyan került Shadis mesterhez. (Mit szóltok Shadis mesterhez? :D)

2.) Nem kell aggódni, Mikasa is érkezni fog, csak kicsit még várat magára.

3.) Nemcsak a filmet láttam, régebben – jó régen! – a könyveket is olvastam. Elsősorban a filmes univerzumban vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek majd olyan jelenetek, amik a könyvek alapján íródtak.

4.) Írni fogok folytatást – 5., 6. és 7. felvonás elkészült már, hamarosan feltöltöm őket. Szeretem ezt a koncepciót.

5.) Még nem néztem bele, de Az Úr sötét anyagai november elején rajtolt sorozat formájában, az előzetes alapján jónak ígérkezik, és úgy tűnik, tényleg a könyvekhez nyúlnak vissza, nem úgy, mint a filmverzió, Az arany iránytű. Az Úr sötét anyagai az összefoglaló elnevezése a trilógiának: Északi fény (ez gyakorlatilag Az arany iránytű, bár nincs teljesen feldolgozva a regény), A titokzatos kés, végezetül pedig A borostyán látcső.

6.) A felvonások során filmuniverzum ide vagy oda, ha őszinte akarok lenni, igazából mindhárom regényt összemostam egy kicsit, tehát semmi esetre sem a könyveket fogjátok visszakapni, de a Shingeki szereplőit mindenképpen beleillesztettem ebbe a nagyon érdekes és összetett világba.

Folytatás hamarosan.

Az óceán túloldalán [Ereri] – 16. fejezet (90+ manga spoiler)

16. fejezet

Florian terve

Pieck felépült. Két teljes napot aludt át, hol az ébrenlét határára sodródott, hol néhány perc erejéig valóban magához is tért, hogy aztán magával rántsa az öntudatlanság. Eren és Mikasa felváltva őrizték őt, nem bíztak sem Florianban, sem Hizuru zseniális ápolóiban, orvosaiban. Mikasa a népével ismerkedett, az anyja családjával, s Hizuru valamennyi lakója a halott anyjának arcát viselte; felkavaró lehetett. Erent ezalatt „Bagoly”, vagyis Kruger emlékei tartották fogságban. Bármerre ment, újra meg újra emlékezett, és olyankor Kiyomi – Kruger gyermekkori barátja – odalépett hozzá, a csuklója köré fonta az ujjait, a tenyerébe simította a kezét, szorította és mosolygott, széles mosoly ragyogott az arcán, könnyek a szemében. Oh.

– Azt hiszem, eleget vártunk. – Florian Reiss belépett az ajtón, gondosan behúzta maga mögött. Fekete haját elegáns kontyba csavarta, éveket öregítve magán, de a ruhával, amit viselt, még inkább Hizuru lakói közé tartozott. Valószínűleg ezt is akarta elérni; alkalmazkodni szerettek volna, nem visszaélni Hizuru vendégszeretetével (menedékével). Persze ez nem jelentette azt, hogy minden apró vagy éppen fajsúlyos beszélgetésükbe belevonták a lakókat. Bizonyára ez nem feltétlenül tetszhetett nekik. – Ackerman, látom, felébredtél. Nagyszerű. – Csettintett egyet, mire Mikasa és Pieck felvonták a szemöldöküket. – Ó, hát igen! – vigyorodott el erre Florian. – Mindketten azok vagytok. De nyilvánvalóan nem hozzád beszéltem, Mikasa.

– Nyilvánvalóan – értett egyet Mikasa szárazon.

Pieck előredőlt, kisujját Erenébe akasztotta. Haja sötét függönyként keretbe vonta sápadt arcát, tekintete veszélyesen fénylett. Elszántnak látszott, még ha kissé még erőtlennek is; Eren nem szívesen lett volna Levi hadnagy helyében. Levi… Megkeseredett a szájában a neve. Akárhányszor rágondolt, egyszerűen nem tudott uralkodni az érzelmein, annyira kettős, annyira ellentétes érzések voltak. A múlt befolyásolta volna ennyire? Tényleg érzett volna még valamit a férfi iránt, annak ellenére, hogy ebben a világban semmilyen kapcsolatuk nem volt?

Levi tudta.

Mindent tudott, és mégsem mondott egy szót sem.

Levi tudta, és mégis… Abel mégis…

De nincs mit felrónom neki – gondolta. Nekem itt van Pieck.

Szabadnak született, szabadon választhatott, élhetett és szeretett. Még ha a múlt befolyásolni is próbálta… Levi nem finomkodott vele, sem a barátaival, és éppen ezért Eren sem bánt vele kesztyűs kézzel. Miért tette volna? Semmi közük nem volt egymáshoz.

És ez így van jól, így helyes. Még ha… Még ha nem is.

Pieck eközben felszegte a fejét; elsőként állta Florian tekintetét, látszólag cseppet sem zárta a szívébe Paradis feketebárány hercegnőjét.

– Mit akarsz? – kérdezte tőle hideg hangon. – Lehet, hogy megmentetted az életemet, ugyanakkor én nem kértem, hogy ezt tedd. Ne hidd, hogy hálával tartozom emiatt. Köszönöm, de semmi több.

– Pedig szövetségesek lennénk – mélázott el Florian. – Lehetnél kicsit hálásabb.

– Ha szövetségesek vagyunk, akkor ez volt a kötelességed.

A lány erre megemelte a szemöldökét.

– Hihetetlen, mennyire hasonlítotok, mégis mennyire különböztök – intett a fejével Mikasa felé. – De hát ilyen már csak ez a rokonság, nem igaz? Én is mennyire hasonlítok a fattyú húgomra, mégis mennyire különbözünk. Persze, a barátainkat legalább hasonlóan válogatjuk meg – siklott a tekintete Erenre. Arra célzott, hogy Historia is részt vett a szöktetésében.

Ha már Historia…

Eren összeráncolta a homlokát.

– Historia tudja, miben mesterkedsz? – kapott a lehetőségen, hogy a szőke lány után érdeklődjön. Ha már a segítség a Reiss családtól érkezett, Florian helyett azt hitte, Historia fog felkapaszkodni a léghajóra. Persze, a Reiss család ismét meglepetést okozott, még ha ezúttal tényleg mindenkinek. Mikasa szerint Levi sosem vágott még annyira mulatságos arcot, mint akkor, amikor megpillantotta Floriant Hizuru katonáinak az oldalán.

Florian legyintett egyet.

– Beszélgettünk – mondta; a szeme izzott. – Tervezgettünk.

– Közösen? – lepődött meg Mikasa. – Úgy tudtam, te sem kedveled a húgodat.

– Kedvelnem kellene? – Florian ismét legyintett. – Minek az ide? Háborúban állunk, nem? Bizonyos szövetségeseknek meg kell születniük ahhoz, hogy valamelyik ügyet előrébb segíthessük. Végtére is testvérek lennénk, előfordulhat, hogy talán ugyanabban hiszünk. Ettől még nem leszünk jóban, félre ne értsetek.

– Tehát akkor együtt terveltétek ki – állapította meg Pieck. – Ezzel a… Historia? – fordult Eren felé. – Így hívják? Ő lenne…

– Florian húga – sóhajtotta Eren. – A fattyú féltestvér.

– Túl sokan vannak. – Pieck elhúzta a száját. – Frieda Reiss a legidősebbik, ő Paradis királynője. Egy éve maradt hátra. Aztán van…

– Urklyn – segítette ki Florian. – Egy évvel fiatalabb, mint Frieda. Ha engem kérdeztek, ő hasonlít a legjobban apánkra. Persze, nem abban, hogyan csalja meg a feleségét.

– Urklyn házas? – döbbent meg Eren. – Mióta?

– Huszonhat éves, miért ne lehetne házas? – értetlenkedett a lány. – Úgy három éve, ha már ennyire tudni szeretnéd. Egy karanesi lányt vett feleségül, hamarosan megszületik az első gyermekük.

Tehát a Reiss család továbbviszi a vérvonalát.

Míg öccse, Uri örökölte át az apjuk szörnyetegét, addig Rod Reiss arra vállalkozott, hogy gondoskodjék a hordozók utánpótlásáról. Az erő generációról generációra öröklődött a családban, ám a királyi család kezében egyszerre volt átok és áldás is, attól függően, hogy éppen honnan nézték. Eren Zeke-re gondolt, és arra, hogy valamennyi királyvérű hordozó különös, mindeddig rejtett képességeket csalogathat elő az óriásából.

Zeke előtt a Bestia sem produkált ilyet – emlékezett vissza a marleyi kiképzők diskurzusára. Egyetlen hordozó sem, egyetlen óriás sem. Azért, mert mindeddig a királyi család meghúzódott… Zeke volt az első, aki előbújt a rejtekéből, ő is azért, mert Grisha erre kényszerítette. Belehajszolta Eldia újjáépítésébe, egy árulásba, és aztán… az én szerencsétlen fivérem…

Nem sokon múlt, hogy nem küldték őt is a „Paradicsomba”. Ha nem árulta volna el az újjáépítőket, ha nem adta volna fel a saját apját és anyját, akkor valószínűleg hasonló sorsra jutott volna a nagyszüleivel egyetemben. De Zeke… megtalálta a megoldást. Mindig talált valami kibúvót, az utolsó lélegzetével is azért küzdött, hogy életben tartsa azokat, akik számára fontosak voltak… és hogy véghez vigye a titokzatos küldetését. Mit is tervezett pontosan? Milyen őrültség is járt a fejében?

Eren lehunyta a szemét.

A Háború Pörölye is más lesz Florian kezében – állapította meg. Még félelmetesebb? Bizonyosan. Vajon Florian gerincvelő folyadéka is annyira különleges, mint Zeke-é? Vajon… Hogyan lesz most tovább?

Urklyn Reiss ismeretlen, karanesi felesége Florian szerint néhány hónapon belül világra fogja hozni a gyermekét. Hatalmas hasa volt már, ha lehetett hinni a lánynak; abban sem voltak biztosak, hogy csupán egy gyermek érkezik.

A királynő nem házasodik meg, ő jóformán már halott.

A léghajó fedélzetéről bámult le rá aznap, és elevenebbnek látszott, mint valaha. Eren most borzongott, ha eszébe jutott a tekintete.

De mind tűnhet erősnek – mondta magának –, ha élete utolsó évében alig tud bicegni, csupán ha botra támaszkodik… Mivel eddig nem szült gyermeket, nem is fog. Az erejét nem egy újszülött csecsemőnek adja majd át, hanem valamelyik testvérének. Az erő… Az Alapító Óriás ereje… Az enyém… – mire tágra nyílt a szeme. Nem volt az övé. Most már nem (közben pedig mégis). Valakié lesz a testvérek közül… Valakié… Abelé.

Florian rettenthetetlennek mutatkozott, ha Frieda óriásának erejéről volt szó, ám Eren úgy vélte, nem fogja tudni felvenni a harcot a nővérével. Abel legalább annyira elszántnak tűnt, és mivel Florian már megkaparintotta az egyik óriás erejét, mégpedig a Háború Pörölyét, Frieda nem fog beleegyezni abba, hogy két óriáserő birtokosává is váljon. Minél többen voltak, Paradis annál több fegyvert tudhatott magáénak.

Az erő Abelé lesz – gondolta Eren. Akkor is, ha Floriannak ez nem fog tetszeni. A testvérek megházasodnak, talán maga Abel is gyermeket szül, és újra meg újra valaki át fogja örökölni… Talán pont Florian gyermeke – sandított a lányra. Egykorúak voltak, mégis mintha egy örökkévalóság választotta volna el őket egymástól. Florian hercegnőnek született, Eren egy áruló fiának. Mindketten valami másra vágytak. Többre. Egy nap talán… családra. (Vagy legalábbis erre vágytak a legnagyobb titokban. A valóságban persze… A valóságban semmi ilyesmit nem tehettek. Marley és Paradis harcosai voltak… tizenhárom évnyi szenvedésre kárhoztatva. Halálra ítélve, tulajdonképpen.

Pieck megköszörülte a torkát, túlságosan is elkalandoztak.

– Tehát Urklyn után? – próbálkozott, mire Eren bocsánatkérően elmosolyodott.

– Dirk Reiss és Abel Reiss. Két-két év. Florian és Historia pedig ugyanabban az évben születtek, egyetlen nap különbséggel.

– Köszönöm, hogy a hangsúlyt az apám hűtlenségére tetted. Nagy örömmel emlékezek rá minden alkalommal… A fattyú féltestvéremre, akit apám is, meg persze Frieda is sokkal jobban szeretett, mint engem – fröcsögte Florian –, meg persze arra a szajha cselédre, akinek csak Ymir a tanúja, hányszor dugott meg az anyám hálójában. Semmi szégyenérzet nem maradt bennük. Egyikben sem.

Eren elfordította a fejét.

Sajnálom – akarta mondani, végül azonban nem tette. Florian kemény lány volt, a hangja gúnyosan csengett, a tekintete jegessé vált. Túlélte, csak szeretett rájátszani is. Hova tűnt az a kedves, ártatlan lány, akit Eren Liberio körzetben ismert meg?

Oh… Hogy soha nem is létezett?

– Historia mindenről tud – vallott eközben Florian. Inkább témát váltott, visszaterelte az eredeti mederbe a beszélgetésüket, mire Pieck és Mikasa is érdeklődőbbnek látszott. Eren előredőlt, kíváncsi ráncba vonta a szemöldökét.

– Pontosan mit is tervezünk?

– Tudod, mi történt a körzetedben?

– Nem! – csattant fel. – Pont ez a bajom! Semmit sem tudok, csupán sejtek!

– És az nem elég – bólintott Florian. – Sejtettem.

– Akkor volnál olyan szíves… hú, nem is tudom, mondjuk, beavatni a részletekbe?

– Minden tőlem telhetőt megteszek – érkezett erre a higgadt válasz. Eren legszívesebben felképelte volna Paradis beképzelt hercegnőjét. Persze, Florian még így sem tett túl Abelen. Ha választania kellett volna, hogy melyik testvér legyen a szövetségese, habozás nélkül Florian mellett tette volna le a voksát, így igazából mérhetetlenül hálás volt, amiért odafent úgy döntöttek, nem Abellel zárják össze egy szobába. Ahogy eszébe jutott a szőke Reiss, eszébe jutott mindaz, amit Levijal művelt.

Szeretők – emlékeztette magát keserűen. De miért pont keserűséggel? Nem érdekel, mit csinálnak… Szeressék egymást, ha ezt akarják.

– Paradis az Alapító erejére kíván támaszkodni – közölte Florian kertelés nélkül. – Ezalatt azt értem, amit úgymond „remegés” néven ismerhetünk. Amiből most… ízelítőt kaptatok. Száz évvel ezelőtt a felmenőm, Karl Fritz úgy húzta fel a falakat, hogy több tíz milliónyi embert változtatott át kolosszális méretű, eszét vesztett óriássá, majd az Alapító Óriás erejét használva megparancsolta nekik, hogy alkossanak falat. Gyakorlatilag beálltak a megfelelő helyre, a testük megkeményedett, és… BUMM! Óriások a falban, emlékezettörlés a lakosokon, és máris helyreállt a hőn áhított béke. – Florian halványan elmosolyodott. Nem boldogan, nem is szomorúan, inkább a kettő elegyével. A hangja megszelídült, egyik fekete tincsét lassan az ujjára pödörte. – Tudjátok… Nem volt ő rossz ember – mormolta –, csupán nem értették. Nem értette a világot, s a világ sem értette meg őt. Ő csak… békére vágyott.

– De az a béke, amit elhozott, az nem béke – mondta Pieck szelíden. – Ezt ti is tudjátok.

– Persze. – Florian aprót bólintott. – Sok mindent tudunk, Ackerman. Túl sok mindent.

Mikasa, aki mindaddig szótlanul hallgatta a beszélgetést, most megtörte a pillanatnyi csendet:

– Tehát a falak megsemmisültek? Vagy a nővéred mennyire tudja irányítani ezt az erőt?

– Szerinted mennyire lehet határozott egy haldokló? – szegezte rá a tekintetét Florian. – Gyanítom, ez lesz a halála. Talán ezekben a percekben is megy otthon a huzavona, hogy kié legyen az óriás. Ha valóban véghezviszi a remegést, akkor… Abel fel fogja falni. Legalábbis megkísérli. – Összeszűkítette a szemét, dühösen szorította ökölbe a jobbját. – Ha azt hiszi, hogy elveheti tőlem Frieda erejét… akkor nagyon téved!

– És mit akarsz tenni? Nem vagy ott.

– Kitűnő észrevétel, Pieck! Ahogy azt tőled megszokhattuk.

Pieck elhúzta a száját. Egyáltalán nem kedvelte Floriant – és természetesen Florian sem őt –, aminek nem habozott szinte azonnal hangot adni. Eren a szemét forgatta, a gyerekes civakodásra nem értek rá. Idejük szűkében voltak, a világuk réges-rég megérett már a pusztulásra… és Frieda ítéletet mondott.

– Meg kell állítanunk – suttogta. – Nem hagyhatjuk… hogy felperzselje a világot.

– Ha egyszer elkezdte, végig kell csinálnia. Nem fog csak úgy visszatáncolni.

– Azt mondtad, ízelítőt kaptunk. Ez azt jelenti, hogy a java még hátravan, nem?

– Talán – felelte Florian óvatosan. – Liberio megsemmisült, az biztos. Nem tudom, meddig merészkedett. Hogy meddig küldte az óriásokat… Hogy mennyire tudja őket irányítani. Mindig is szerette feszegetni a határait, ráadásul ez az emléktörlősdi is valami olyasmi, amivel nem szokott úgy kísérletezni. Egy ember emlékezetét átírni nem nehéz, egy egész világét… ráadásul úgy, hogy vannak, akikre nem hat ez a képesség… Abban az egyben vagyok szinte teljesen biztos, hogy ekkora erőt ennyire legyengülten hosszú távon garantáltan nem fog tudni irányítani. Ezért kell visszamennem, hogy megszerezzem tőle. Akkor a mi kezünkben lenne az Alapító is. Ha megvan az Alapító, megnyerhetjük ezt az átkozott háborút… és felszabadíthatjuk a világot.

– Ugyanazért harcolnánk? – Eren kérdőn nézett rá, szárazon nevetett. – Nem hinném. Nem tudom, mi a szándékod, Florian, de…

– Ugyanazt akarom, amit te is, Eren. Szabadságot. Kérlek, ne nézz rám ennyire hitetlenül! Én tényleg szabad szeretnék lenni, ez a legfőbb vágyam… amellett persze, hogy átörököljem a nővérem óriását. Én… Egész életemben… irányítottak. Valami szerint kellett élnem. A Reiss család… Akkor voltam a legszabadabb, amikor átszeltem az óceánt, és a szemedbe hazudtam, hogy Kruger vagyok. Nem akarok többé Reiss lenni… Nem akarok igazából hercegnő sem lenni.

– Mégis állandóan annak nevezi magát – súgta oda Pieck Mikasának. – Irritáló liba.

Mikasa erre elnyomott egy mosolyt. Szavakkal nem kommentálta, de mélyen legbelül egyetérthetett az állítással, mert nem is nagyon tiltakozott.

Florian legyintett egyet, nem vette magára.

– Lepereg rólam – vetette oda, mire Pieck elégedetten bólintott.

– Bárcsak másokról is.

– Bölcs döntés nem szócsatába bonyolódni vele – értett egyet Mikasa, fejével Paradis hercegnője felé intve. A hercegnő, aki nem akart hercegnő lenni. Eren nagyot sóhajtott, megdörgölte a homlokát a két szemöldöke között. Hasogató fejfájás kínozta, de nem egyedül szenvedett ezzel a problémával, Mikasa és Pieck olykor a halántékát masszírozta. Egyikük sem adott ki más hangot, a fájdalmukat magukba fojtották. Eren nyelt egyet: a világ kegyetlen volt, mégis gyönyörű, s nekik így kellett élniük.

Az ajkába harapott, még előrébb dőlt.

– Mi van akkor, ha Frieda nem állt meg Liberio körzetnél? – A kérdést félve tette fel, így sem csak az járt a fejében, hogy mi történt a társaikkal. Paradis ártatlan emberek vérét ontotta – emlékezett a leszakadt végtagokra, a szétfröccsenő vérre… Felkavarodott a gyomra, nehezen tudott uralkodni magán. – Mi van akkor… – Ha mindenki meghalt? És csak idő kérdése, mikor jutnak el a kolosszálisak hozzánk is? Hamarosan… hallani fogjuk a földremegést, az égből pedig ránk zúdul majd az eső, és nem fogja tudni eloltani a pusztulás tüzét.

– Akkor már túl késő lenne? – mormolta Florian. – Lehetséges.

– Késő… – formálta Pieck ajka. – Sehogy sem tudnánk… megállítani? Más irányba terelni őket? Újabb feladatot adni?

– Az Alapító visszaparancsolhatná őket a falakba – gondolkodott Mikasa hangosan. – Egy egész hadsereg sem lenne elég ahhoz, hogy ennyi óriással végezzen. Nyolcszáz katona, ennyit tesz ki a gyalogságotok, jól tudom? Még az is kevés.

– Megölni őket borzasztóan hosszadalmas feladat lenne. Egyedül az Alapító segíthet.

– A világ megérett a pusztulásra – szólt közbe Pieck emlékeztetőül. – Ezt se feledjétek.

– De ilyen pusztulásra? – fordult felé Eren. – Hogy ártatlanok haljanak… Én… ezt nem bírom feldolgozni! – kiáltotta, és a fejére szorította a kezét. Az még jobban lüktetett, mint eddig, ráadásul a korábbi hányinger sem múlt el, csak erősödött. A térdére támaszkodott, mélyet lélegzett az orrán, majd lassan fújta ki a levegőt a száján. Így egy kissé megnyugodott, bár a szíve még mindig ijesztő tempóban kalapált a mellkasában. Durr-durr! Puff-puff!

Fáj.

Nagyon fáj.

Istenem, annyira fáj!

– Megszerzem az erőt – jelentette ki Florian eltökélten –, és megállítom a kolosszális monstrumokat. Ez a kötelességem. Amíg még Florian Reiss vagyok, meg kell tennem. Aztán utána, ha elhozzuk a valódi, igaz békét, nem azt a hamisat, ami most van, mindannyian fel fogunk szabadulni, s én is csak Florian leszek. A lány, aki szabad.

– És hogy akarod megszerezni? – ráncolta a homlokát Pieck. – Hizurúban vagy. Liberio megsemmisült, nem tudjuk, hol járnak a kolosszális szörnyek, azt sem tudjuk, a világ többi része mennyire biztonságos, vagy éppenséggel mikor jutnak el hozzánk is. Semmit sem tudunk, csak tétlenül ülünk.

– De vannak léghajóink – hangsúlyozta. – És rendes hajóink, amikkel átszelhetjük az óceánt. A kolosszálisak teste ontja magából a hőt, ily’ módon tudja felperzselni a világot…

– Akkor olyan helyre kell mennünk, ahová ők nem mehetnek – bólintott Pieck, majd így kérdezett: – Hercegnő, láttál már óriást óceánba gázolni? A hullámokkal birkózni?

– Jó sokáig magát az óceánt sem láttam.

– Akkor most sem fogod látni. – Pieck Erenre villantotta a tekintetét. – Ha menni akarunk, hajón kell megtennünk. Ez az egyetlen lehetőségünk. Egy jó darabig elhajózunk, aztán… csónakba szállunk, hogy ne legyen feltűnő, és úgy jutunk el a szigetig. Máshogy nem működhet, azonnal kiszúrják az érkezésünket. Vagy támadjunk meg egy olyan körzetet, ahová nem irányul sok figyelem? Amit Ragakóban műveltünk…

– Nem csináljuk meg még egyszer – felelte Eren nyugodtan. – Azt Marley akarta, nem Zeke.

– És ha szövetségesek akartok lenni velünk – vette át a szót Mikasa –, nem ölhetitek meg Paradis lakóit.

– De Paradis lakói lemészárolhatják Liberiót? – vonta fel a szemöldökét Pieck. – Kérdem én, Mikasa, hogy is van ez?

Eren keserűen elmosolyodott.

– Egyformák vagyunk. De muszáj nekünk ennyire hasonlítanunk? Nem lehetnénk egy kicsit különbek? Miért nem mutatjuk meg a világnak, hogy mi mások vagyunk? – Florian felvonta a szemöldökét ezt hallva. Pieck és Mikasa váltottak egy pillantást.

Eren újra próbálkozott: – Jobbak… mert tudjuk, mit jelent egy háború, tudjuk, hogy az ártatlanok bánják a legjobban… – magyarázta –, és éppen ezért azért kell küzdenünk, hogy megmentsük őket. Az ártatlanokat, a bűnösöket egyaránt… Magát az egész világot a sokszínűségével. Mert a látszat ellenére… sokszínű. Olyannak kéne lennie, nem?

Florian nagyot pislogott.

– Kapiskálom, mit akarsz mondani – bólintott aprót a fejével –, de nem vagyok benne biztos, hogy „hős” szerepben kéne tetszelegnünk.

– Ebben a világban nincsenek hősök – vágta rá Eren –, csak áldozatok.

– Vissza kell jutnom a szigetre. Meg kell találnom Friedát.

– És ha nem tudsz? – Pieck előredőlt, a füle mögé igazította egyik rakoncátlan tincsét. A tekintete változott meg, ahogy feléledt benne az ereje; Eren bizsergést érzett szétáradni a testében, s még akkor is magán érezte a lány pillantását, amikor az látszólag nagyon elbambult, és a ruháján vizslatta az egyik rátapadó szöszt. – Mi van akkor, ha már tényleg nincs visszaút? Ha nem tudunk eljutni a királynőhöz, hogy megszerezzük az erejét? Akkor mit teszünk? Ölünk tovább ölbe tett kézzel, és várjuk, Paradis mint pusztítja el az egész világot?

– Akkor jön a „B” terv. – Florian még ekkor sem vesztette el a hidegvérét. – Természetesen felkészültem erre a lehetőségre is. Amikor átszeltük az óceánt, tudtam, mit tervez Frieda. Keveseket avatott be, de a fattyú húgomnak mindent elmondott, ő pedig az egészet jelentette nekem.

– Levi és Abel tudtak róla? – kérdezte Mikasa.

– Csak Levi és az osztaga. Abel nem. Ahogyan engem is ki szeretett volna hagyni a játszmából, úgy Abelt is.

– Na és mi a helyzet a többi testvéreddel? Dirk, Urklyn? Egyikőjük sem vágyik Frieda erejére?

– Természetesen nem – forgatta meg a szemét Florian. – Mint mondtam, Urklyn megházasodott, nem szívesen hagyná magára tizenhárom év múlva a kis feleségét. Ami pedig a másik bátyámat illeti… Fogalmam sincs, mit tervez Dirk. Kívülálló számára úgy tűnhet, mintha Abel támogatója lenne, de nem lennék meglepve, ha később előrukkolna valamivel. Nem hiszem, hogy olyannyira szeretne meghalni. A hordozók nem élnek sokáig, és az életük csupa szenvedés.

– Akkor te miért akarsz ennyire óriás lenni? – kérdezte Pieck hidegen. – Végül is… Jobban teszem, ha múlt időben beszélek. Megszerezted a Háború Pörölyét, ezáltal tizenhárom évre kárhoztattad magad te is. Ketyeg az óra, a hátralevő időd meg van számlálva. Gratulálok, kedvesem. Tényleg nagyon okos példánya vagy az emberiségnek.

– Nem volt más választásom. – Florian vállat vont. – Szükségünk volt egy királyvérű óriásra. És milyen okosan tettem… Azt hiszem, a „B” terv fog megvalósulni… Ha tényleg nem jutok el a szigetre… – A hangja elhalkult, a tekintete a távolba révedt. – Akkor neki kell megtennie… amire én képtelen vagyok.

– Neki? – kerekedett el Eren szeme. – Úgy érted… Historiának?

Florian erre mély levegőt vett.

– Drága Eren – sóhajtotta. – Hallhattad a barátnődet: ketyeg az óránk, jobb, ha nem tanácskozunk tovább, hanem inkább cselekedünk. Mit gondolsz, meg tudod tenni? Elég erős vagy ahhoz, hogy szembenézz a múltaddal?

– Fogd be a szád, Reiss.

– Ez az! – Florian elégedetten csettintett, majd kinyújtózott. – Azt hiszem, a te drága Kiyomid már tűkön ül, ne várakoztassuk meg… – indult meg az ajtó felé. A keze a kilincsre simult már, amikor hátrasandított a válla fölött. Állta Eren makacs pillantását, sőt még mosolygott is, mikor így folytatta: – Sem őt, sem azokat, akiket ti csak úgy hívtok, hogy… Hm, minek is hívtok minket? Á, igen, tényleg, milyen buta is vagyok, jól mondod, Pieck… – A mosolya kiszélesedett, szemében pedig gúnyos fény villant.

– A sziget ördögei…

** * **

Paradis nem váratta őket sokáig, hamar fény derült, miféle parancsot adott a falak uralkodója az addig szunnyadó óriásoknak. Azok valóban kitépték magukat a börtönükből, megindultak Liberio felé… és ahogyan Kiyomi küldöttei fogalmaztak, „a semmivel tették egyenlővé a körzetet”. Nem találtak túlélőket.

– Ez nem jelent semmit – vigasztalta őket Mikasa. Piecket és Erent is egyaránt lesújtották a hírek. – Biztos vagyok benne, hogy a barátaitok… A családotok… életben van. – Florian gyanúsan hallgatott, ami pedig semmi jóra nem utalt. Csak akkor eredt meg a nyelve, amikor Eren dühösen megpenderítette, és teljes erőből a falnak vágta, hogy beszéljen. A torkára fonta az ujjait, és ahogy egymás szemébe néztek, mindenki számára nyilvánvalóvá tették, hogy a következő lépés az lesz, amiben a Támadó és a Háború Pörölye egymásnak esnek. És mivel Piecket is legalább annyira dühítette a bizonytalanság, nem volt az sem kérdéses, hogy kinek az oldalán fog a csatába beszállni. Ahogyan persze az sem, hogy így Mikasára hárult a villámhárító feladat.

– Frieda túszokat akart szedni – adta meg magát Florian. – Ha a nagyszüleidért aggódsz, nagy valószínűséggel az ördögök szigetén van. Az apádat nem tudom – sandított Pieck felé –, de mivel találkoztál Zeke-kel a csata kirobbanásakor, gondolom, gondoskodott róla. Ha szerencsétek van, a nagyszüleidről is gondoskodott – címezte ezt már Erennek. – Akkor talán még sincsenek a szigeten.

– Tehát csak találgatsz.

– Nyilván, hiszen nem vagyok ott.

– Hamarosan kiderítjük – szólt közbe Kiyomi. – A felderítőim a legjobbak. Megadjuk a támogatást, amit korábban is ígértünk. Hizuru a sarkára áll. Muszáj, mert Paradis…

– Paradis azt hiszi, megnyerte a háborút. – Pieck fortyogott a haragtól. – Galliard, Zeke, Bertolt, Reiner… Még Annie is. Semmit sem tudunk róluk.

– Lehetséges, hogy csak mi maradtunk – rántotta meg a vállát Florian. – Három óriás Paradis Alapítója ellen. Ez a legjobb eshetőség. Az már kevésbé lenne szerencsés, ha a többiekről azért nem tudunk semmit, mert Paradis megkaparintotta őket. Mindenesetre azonban, úgy gondolom, meglepetésszerűen kell támadnunk. Most Paradis végképp nem számít rá.

– Ostobaság. Tudnak az árulásodról, tudják, hogy akarod Frieda erejét.

– Ezért fogunk másik irányból támadni.

– Nem a fővárost célozzuk be? – csodálkozott Eren. – Én azt hittem…

– Frieda is ezt hiszi. – Florian kihúzta magát. – Egy lépéssel fogunk járni, ha pontosan azt teszitek, amit mondok. Szerintem én ismerem a legjobban a nővéremet, és ne, Mikasa, ne is próbálj vitatkozni. Négyünk közül én vagyok a nyerő.

– Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam, hercegnő.

Pieck a homlokát ráncolta.

– Mi a terved? Ha nem Frieda Reisst támadjuk, akkor…

– Ti nem ismeritek úgy Paradist. – Térképet terített eléjük, saját maga rajzolta. Meglepően ügyesen bánt a ceruzával, Eren egészen elámult, amikor végighúzta az ujját a papíron. Paradis szigete hihetetlen pontossággal lett megrajzolva, a harmadik falon belül pedig hamar rá lehetett találni a fővárosra, a királynő lakhelyére. – Tessék – mondta Florian. – Így ti magatok is láthatjátok. Itt van Shiganshina, itt született Eren – magyarázta Piecknek. – Ez itt a Mária fal. Ha tovább haladunk, ez itt a Rózsa. Annak idején Shiganshina irányából közelítették meg a Mária falat, éppen ezért támadtak ott, de mint látható, más körzet is van közvetlenül a Mária falnál, csupán másik irányból lehet oda eljutni.

– És mit javasolsz, hercegnő, melyik irányból menjünk?

– Innen – mutatott a térképre Florian. – Ha innen megyünk, a Rózsa falat elérve Utopia körzetbe jutunk. Nem mondhatni, hogy a legfontosabb körzet közé tartozik, de innen megközelíthető az a hely, ahol szerintem a legnagyobb biztonságban lehetünk. És ahová tényleg muszáj lesz eljutnunk, ha Frieda erejét akarjuk.

– A kápolna – értette meg Mikasa –, ahol átörökítitek az erőt.

– Pontosan. Frieda annak idején ott örökölte át Uri bácsitól az erőt. Biztos vagyok benne, hogy most is ott kerül majd rá sor. Ha el is tűnne a királyi rezidenciáról, hova máshova mehetne? Vagy oda, vagy Historia anyai nagyszüleihez. A legegyszerűbb megoldás. A markunkban tarthatjuk.

– Ez nem egy-két napba fog telni – jegyezte meg Pieck. – Egy ilyen utazás… Egy ilyen veszélyes küldetés alapos átgondolást igényel. Nem mehetünk neki vaktában! Szükségünk lesz egy tervre. Egy jól kidolgozott tervre, hercegnő.

– A számból vetted ki a szót, Ackerman.

– Akkor vágjunk bele! – csapta össze a tenyerét Eren. – Nem érünk rá!

Florian sötéten elmosolyodott.

– Valóban nem.

Rajzolt, magyarázott, a szemöldökét ráncolta. Nem egyedül tanácskoztak, nem vághattak neki az útnak teljesen egyedül, pláne azok után nem, hogy Hizuru mekkora áldozatot hozott. Mikor Kiyomi Azumabito bevonult a tanácsosaival, Floriannak a szeme sem rebbent, ám sokkal óvatosabban fogalmazott, mint korábban. A szigetnek hadserege volt, így hát nekik is fel kellett fegyverkezniük. Piecknek még jobban rá kellett éreznie a háromdimenziós manőverfelszerelés használatára, és az sem ártott, ha Eren is megismerkedett vele.

– Nem lehetnek előnyben – ismételte Florian.

A percek órákba, az órák napokba, végül hetekbe fordultak. A kínzó fejfájás nem múlt, sokkal inkább rosszabbodott. Eren nehezen aludt, éjjelente forgolódott, és amikor mégis elnyomta az álom, az emlékek ejtették fogságba. Egyik éjjel rajtakapta Mikasát, amint odakint, a hűvös éjszakában támaszkodott az erkély korlátjára, s az égen ragyogó, egyre kövéredő holdat figyelte.

– Vajon ugyanilyennek látnám a szigetről is? – tűnődött el, mikor Eren odasétált mellé. – Vajon ugyanilyen fényesen ragyognak ott is a csillagok?

– Különbözniük kellene?

– Nem – rázta a fejét. – Csak sokan ezt akarják.

Eren elmosolyodott.

– Hiányzik? – kérdezte gyengéden. – Paradis. Az otthonod.

Mikasa erre nagyot sóhajtott.

– Sosem volt igazán az otthonom. A szüleim meghaltak, az Ackerman család magához vett. Kenny… sosem volt az apák vagy a nagybácsik gyöngye, mégis keményen próbálkozott. Tetőt adott a fejünk fölé, ételt az asztalra, és tulajdonképpen… majdnem olyan volt, mintha otthon lennék, és közben mégsem. Valami… valaki mindig hiányzott. Te sosem éreztél így?

– Hogy nem kerek az életem? – Mikasa bólintott, őszinte tekintetével pedig aligha könnyítette meg Eren helyzetét. Ő nem érzett így. Nagyon sokáig semmire sem emlékezett, egyetlen emlék sem kínozta, mintha azok a boldog, vagy éppen keserű percek soha sem léteztek volna. – Sajnálom – vallotta meg végül csöndesen, mire Mikasa erre is bólintott egyet. Mit tehetett volna? Ami történt, az megtörtént, nem tehettek ellene.

– Vajon vége lesz valaha?

– Vajon… – mormogta Eren.

Talán.

Mikor visszacsúszott Pieck mellé a takaró alá, a lány szeme felpattant. Hozzá hasonlóan ő sem aludt egy szemhunyásnyit sem, és mivel résnyire nyitva hagyták az ablakot, tisztán hallhatta a beszélgetésüket. Egymás felé fordultak, a kezük összesimult a takaró alatt; ujjaik szorosan kapaszkodtak egymáséba.

– Legutóbb Porcóról álmodtam.

– Te is? – Eren az ajkába harapva nyelte el a szomorú sóhajt, ami fel kívánt törni belőle. Ha Liberio megsemmisült, vajon a többiek… vajon a többiek megmenekültek, vagy Paradis börtöneiben sínylődtek? Vajon mi lett Zeke-kel meg Galliarddal? Na és a kisgyerekek, akik harcos-jelöltek voltak, akiknek még javában zajlott a kiképzés?

– Azt álmodtam, hogy kiláncolták és megkínozták.

– Én csak a hangját hallottam. A nevemet kiáltotta.

– Szerinted… Jól van?

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen, de nem tehetem, Pieck.

A lány sóhajtott egyet.

– Próbáljunk meg inkább aludni – mormolta. – Minél hamarabb elalszunk, annál gyorsabban fog telni majd az idő. És minél gyorsabban telik az idő, annál hamarabb láthatjuk majd őt. Mert látni fogjuk őt, Eren. Életben van. Érzem, hogy él.

– Hát persze, hogy él – suttogott vissza. – Ő Porco Galliard, a Marcangoló. Élnie kell.

Ahogy mindenki más is él – gondolta. Zeke, Bertolt, Reiner… Annie. Mindenki. A nagyszüleim… Falco, Gabi, Udo, Zofia… Colt. Tényleg mindenki. Paradis… nem vehette el őket… Nem és kész…

A lány kezét fogta, az érintése nyugtatóan hatott rá. Emlékeztetőül.

Aznap éjjel az utolsó álma a vénséges királynőről szólt, aki a botjára támaszkodott, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Egy cella rácsai előtt állt, reszketve nyúlt ki, hogy azokba kapaszkodjon.

Valaki volt a cellában, őt nézte.

Ki lehetett az?

Erent a kíváncsiság vezérelte: Frieda mellé lépett, és a királynő mintha megérezte volna a jelenlétét, mert egy pillanatra megmerevedett. Az ajka néma „Ó”-t formált, a feszültség a testéből azután sem távozott, hogy mozgolódás hallatszott.

Én váltottam volna ki belőle?

Olyan volt, mintha szagot fogott volna.

Eren hátán végigfutkosott a hideg.

– Királynő… – törte meg a csendet egy ismerős hang. – Frieda… Reiss. Hát végre találkoztunk.

– Végre – szólt Frieda is, a hangja rekedten csengett. – Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen közel fogok állni hozzád. A falak uralkodója vagyok, hát te meg? Te az óceán túloldalának uralkodója lennél?

– Az lennék?

– Tudom, ki vagy, Csodafiú.

Zeke Jaeger felemelte a fejét, szája szegletében titokzatos mosoly játszadozott.

– Ó – suttogta. – Úgy látom, még mindig alig tudsz valamit, drága királynő…

---

Megjegyzés: A következő fejezetben megismerjük Pieck háttértörténetét, illetve Zeke ismét megmutatkozik egy jelenet erejéig.

Folytatás kb. 2 hét múlva.

Beharangozó: