Levi x Petra – Hadnagy, szeretem önt... (novella)

(Levi x Petra)

Hadnagy, szeretem önt…

Petra

– Hadnagy, szeretem önt.

Petra századjára is kimondja, és minden alkalommal megborzong tőle. Elképzeli a hadnagy arcát, amikor először szembesül a vallomásával, s elszorul a torka, mert biztos a visszautasításban. Lehetetlen. Levi hadnagy magának való férfi, közömbös és távolságtartó. Csak úgy gondol rá, mint a beosztottjára – egy felderítőre, akinek az a feladata, hogy megvédje Erent, s ha felmerül a lehetőségnek, hogy elveszíti az irányítást az óriása fölött, hogy veszélyezteti az emberiséget, akkor habozás nélkül kiiktatja. Petra az egyetlen női tagja az osztagnak, de ez nem jelenti azt, hogy Levi hadnagy másképp viselkedne vele. Sosem érezteti, hogy lány, úgy kezeli, ahogy a többi alárendeltjét.

– Hadnagy, szeretem önt – suttogja Petra, miközben felhúzza a lábát és átkarolja a térdét. A legalsó lépcsőfokon ül, uniformisa helyett a hálóingét viseli – egyszerű, nem túl tarkás; szürke fehér virágmintával, de tényleg inkább a szín dominál. Kibújt a papucsából, meztelen talpa alatt hideg a pince köve. Petra halkan mondja, mégis olybá’ tűnik, mintha világgá kiabálná az érzéseit. Későre jár már, egy ideje nem hallatszik semmi, súlyos csend uralkodik; rajta kívül szinte mindenki alszik. Ő is próbálkozott, ám az álom elkerülte, a gondolatok pedig megtalálták.

– Hadnagy – mormolja; lehajtja a fejét. – Hadnagy… – Szipog. Erős lány, nem fog sírni, legalábbis ezt mondogatja magának, a könnyek azonban csak megjelennek, legördülnek az arcáról, megnedvesítik a kézfejét.

Fáj a viszonzatlan szerelem, fáj a tudat, hogy nem tehet ellene. Fáj, hogyha ki is mondja, a hadnagy elhajtja, sőt talán még az osztagából is eltávolítja. Fáj, hogy mindent tönkretehet egyetlen sóhajtásba fúló mondattal, de néha mégis annyira édes…! Néha megéri. Néha, amikor Levi hadnagy megszólítja, a hangja pedig gyengéd, akkor igen, akkor Petra szíve a torkában dobog, akkor minden annyira csodálatos, mert tudja, hogy fontos a férfi számára. Tudja, hogy Levi hadnagynak szüksége van rá. Pont rá, mert őt választotta az osztagába, belé fektette a bizalmát, nem másba.

– Hadnagy… hadnagy… – Aztán felzokog, és a szájára tapasztja a kezét, hogy tompítsa a hangjait. Vállai rázkódnak, a könnyek pedig csípik a szemét. Egész testében remeg, és ilyenkor… ilyenkor fájdalmas. Ilyenkor rossz. Ilyenkor nem akarja azokat az érzéseket, amik máskor megmelengetik a szívét.

– Hadnagy, szeretem önt – motyogja, majd átadja magát a sírásnak.

Levi

– Hadnagy, szeretem önt.

Levi a lépcső tetején áll, egyik kezét a kőfalon pihenteti; arca kifejezéstelen, a közömbösség maszkja mögé rejtőzött, úgy hallgatja újra meg újra a lány vallomását. Nem mozdul, nem hívja fel magára a figyelmet, csak nézi Petra törékeny, remegő alakját, s próbál uralkodni saját döbbentén.

Petra szerelmes belé! Petra szerelmet vall neki!

Petra…

Petra gyönyörű és fiatal – túl fiatal, s Levi nem akar hinni a füleinek, hogy mindenki közül éppen őt választotta. Nem akarja elfogadni, mert tudja, hogy nincs jövőjük. Petra a beosztottja, odakint meg több méteres, emberevő óriások ellen küzdenek, s bármelyik napjuk lehet az utolsó.

– Hadnagy… hadnagy… Hadnagy, szeretem önt…

Levi elindul lefelé, a lány csendesen sírdogál. Érzi a remegését, mikor megérinti a hátát, hallja az elakadó lélegzetét, a meglepett nyikkanást, az ijedtséget.

– Petra… – mormolja. A lány fel akar ugrani, de mégsem teszi; visszacsuklik a lépcsőfokra, ölében pihentetett keze reszket. Levi nem látja az arcát, viszont sejti, hogy sápadt, ajka meg remeg. – Petra – simít végig rajta. – Kelj fel.

– H-hadnagy – suttogja a lány színtelen hangon –, mióta áll itt?

– Kelj fel – ismétli. Nem válaszol a kérdésére, nem tudja, mit válaszoljon. Petra nem makacskodik, engedelmesen felemelkedik, megfordulni viszont csak noszogatás után hajlandó, akkor is fejét lehajtja, szemét lesüti. Lángol az arca, könnyek csillognak szőke pilláján. – Miért nem alszol? Nehéz napunk lesz.

– H-hadnagy… lehetséges lenne, hogy hallotta, amit motyogtam?

– Menj aludni, Petra.

Petra reszket, nem tud uralkodni magán. Levi látja a szemében megcsillanó rémületet, sejtelme sincs, mihez kezdjen. Hiába küldi a szobájába, nem hajlandó mozdulni, csak ugyanazt ismétli, közben pedig egyre zaklatottabb. Elfordítja a fejét, legördül az első könnycsepp, melyet több is követ.

– Sajnálom – leheli. – Sajnálom, hadnagy… Én… Kérem, bocsásson meg!

Fel akar sietni a lépcsőn, de megbotlik és hátrazuhan. Nem sikolt, csak a szeme tágul ki; ajkai is épphogy elnyílnak.

Levi megragadja a csípőjét, szorítása erős, a vér vad iramban zubog az ereiben, ő maga is megijed, még ha nem akarja beismerni magának. Petra szőke haja csiklandozza az állát, az illata az orrába kúszik. Érzi a tenyere alatt a hálóing vékony anyagát, a lány testének melegét, bőrének puhaságát.

Petra nem kapálózik, mozdulatlan a karjai között, ám szaggatottan lélegzik. Még mindig remeg, ezért a férfi magához húzza, hogy megnyugtassa. Nem lazul el, továbbra is feszült. Levi dörzsölni kezdi a hátát, és néha-néha végigsimít a haján. Valahogy így kell, nem igaz? Sosem csinált még ilyet, nem értett hozzá, Petra viszont hörögve kapkodja a levegőt, tüdeje sípol, s ha így folytatja, összecsuklik. Tennie kell valamit.

Megpördíti, és az álla alá nyúl; kényszeríti, hogy találkozzon a tekintetük. Petra melle hevesen hullámzik, pilláját könnyek hada üli meg. Mikor összeér az ajkuk, a csókjuk is inkább könnyízű; döbbenet, ijedtség és boldogság keveredik egy furcsa masszává, és Levi érzi, amikor Petra belenyög, tapasztalja a meglepettségét.

Elhúzódik tőle, mélyen a szemébe néz.

Petra hangosan zihál.

– Hadnagy…

Levi nem felel, válasz helyett a karjaiba húzza. Nem tesz semmit, csak öleli, az is elég, s Petra hagyja. Petra mindent csinál, amit nem kellene: engedelmes, belesimul, hozzábújik, könnyezik, szemét lehunyja, és az ajka… az ajka a legnagyobb bűnös… amerre csak jár, nedves, égető csókokat hagy maga után.

Levi magához szorítja.

„Mondd el!”, követelné tőle, de nem teszi. Petra mintha így is megértené, mert szavak nélkül mondja el a sötét szobában, zárt ajtók mögött. Fejét hátraveti, arca kipirul, úgy nyög, mikor Levi végigsimít a combjai között, és amikor beléhatol, belemarkol a lepedőbe, csípőjét elemeli a recsegő ágyról. Lassan ringanak, miközben egymásba kapaszkodnak, s próbálnak nem gondolni a holnapra, az ötvenhetedik falakon túli expedícióra.

– Hadnagy, hadnagy… 

És a vallomás – „Hadnagy, szeretem önt…” – örökké kimondatlan marad.

Készült: 2016. 07. 13.