2016. november 21., hétfő

Vihar – 13. fejezet – Nifa múltja

Vihar

13. fejezet

~ Nifa múltja ~

Mikasa köhögve mozdult meg a súlyos törmelékek alatt. Először csak a kezét moccantotta meg, az is elképesztő fájdalommal járt, azonban amikor a föld megremegett alatta, egyszerűen muszáj volt erőt vennie magán; felemelte a fejét, és nyögve valahogy sikerült megtámaszkodnia a könyökén.
– Mikasa...! – hallotta meg a hangját Armin szájából.
– Armin… – suttogta. – Semmi bajom. – A hazugság könnyen csusszant ki a száján, tudta, hogy ennyi elég ahhoz, hogy megnyugtassa a fiút. Fájdalmas nyöszörgés és köhögés hallatszódott, ezek jelezték, hogy Armin is megkísérelte ugyanazt cselekedni, amit ő: valahogyan kikeveredni a kőtömbök alól. – Eren… Merre vagy, Eren?
– Mikasa, Mikasa…! – Kellett néhány másodperc, míg eljutott a tudatáig, hogy nem Eren válaszolt neki, hanem Jean szólongatta egyre kétségbeesettebben. Mikor a fiú odavonszolta magát és megragadta a vállát, Mikasa összerezzent az érintésétől. Jean pocsékul festett: felhasadt az ajka, halántékából pedig ömlött a vér, mégsem magával foglalkozott először; ezt Mikasa nem tudta megérteni. Majdnem odamondta neki, hogy törődjön a maga sérüléseivel, és csak utána, ha maradt még ideje, gondolhat ő rá is, végül azonban meggondolta magát; összepréselte az ajkait, kezével meg fekete hajába túrt, kisöpörve egy-egy vértől csatakos tincset a szeméből.
– Nem esett bajotok, srácok? – kérdezte Armin. – Mindenki egyben van?
Sasha a lábát fájlalta, de úgy tűnt, ez alkalommal rá tudott nehezedni anélkül, hogy térde megroggyanjon. Connie mindenesetre nem hagyta el az oldalát, a biztonság kedvért keze óvón simult a derekára, gyöngéd erővel megszorítva azt. Ymir mérgesen egyenesedett fel, elutasítva Armin barátságosan felé nyújtott jobbját, míg Reiner ezzel egy időben Bertoltot segítette fel a földről. A fiú – Ymirrel ellentétben – hálásan nézett a barátjára.
– Eren! – suttogta Mikasa. – Hol vagy, Eren?
A felkavarodó por lassan eloszlott: magas, izmos alak tornyosodott föléjük; fekete haja ugyanolyan egyenes volt, mint emberalakjában, míg szeme hasonlóan élénken csillogott, egyedül az arckifejezése változott meg, nem mosolygott többé. Ijesztően komornak és megfontoltnak látszott, ahogyan térdelve lebámult rájuk; hatalmas kezével arra készülve, hogy összeroppantsa őket.
Mikasa dühösen mordult fel. Kardja, mely méterekre tőle feküdt, így kinyújtózva nem érhette el, megcsillant a sötétben.
– Ezért megöllek, Nifa! – sziszegte. – Darabokra szaggatlak!
Nifa arca nem mutatott több érzelmet. Karja regenerálódott, mire átváltozott, s noha csak térdelt, az Alvilágban így is kitört a pánik. Mikasa füle még mindig csengett a robbanás erejétől, azonban a kétségbeesett kiáltások és sikolyok nem kerülték el a figyelmét. Az emberek egymást taposva próbáltak elmenekülni az óriás közeléből, míg a távolban a Katonai Rendőrség Alvilágban állomásozó csapatai tűntek fel. Kevesen voltak – egy tucaton sem –, ahhoz meg pláne, hogy egy Nifához hasonló Intelligenst legyőzhessenek. Persze az Alvilág túl szűkös hely volt ahhoz, egy óriás elmenekülhessen, ráadásul a napfény sem világította meg a házakat. Mikasában – ezt végiggondolván – feléledt a remény, hogy megállíthatják. Az sem érdekelte, hogy kiszednek-e belőle valamiféle információt, a vágy éltette, hogy mihamarabb pontot tegyen a kapcsolatuk végére és végezhessen az árulóval.
Nem kell ide a Katonai Rendőrség sem – gondolta harciasan –, ha kell, egyedül ölöm meg!
Ekkor tudatosult benne az is, hogy Jean tulajdonképpen még mindig lefogta. Olyan volt, mintha a testével próbálta volna védelmezni Nifa elől, ami nevetséges elképzelésnek tűnt Mikasa számára. Inkább neki kellett volna ezt tennie Jeannal, akkor még lett is volna valami értelme egy ilyesfajta cselekedetnek. Tudta magáról, hogy ő a legerősebb a fiatalok közül. Egyedül Levi hadnagy jelentett számára igazi kihívást; a férfit talán még nem sikerült volna legyőznie, ha összecsaptak volna.
Nifára nézett, szeme összeszűkült.
De téged… Téged habozás nélkül meg tudlak ölni, Nifa – vicsorogta, mire Nifa tekintetében megvillant valami. Mintha megértette volna, hogy mi jár Mikasa fejében, mert többé nem időzött feleslegesen. Váratlan és gyorsan mozdult, Mikasának felocsúdni sem maradt ideje, a keze már elérte őket.
– Eren! – ordított fel Armin. – Hol van Eren?! Még mindig a romok alatt?!
– Őt keresi! – sikította Sasha.
Nifa félrelökte a törmelékeket.
– Nem fog tudni felegyenesedni! – kiabálta Jean. – Mindenki nyugodjon meg!
– Ó, dehogynem – mormogta Mikasa. – Ha akarja, meg tudja tenni… De elmenekülni, azt nem fog tudni. – Szája széle torz mosolyra húzódott. Nem volt kétsége afelől, hogy úgy festett, mint aki valóban elvesztette a józan eszét. Jean szorítása a csípője körül arra adott bizonyosságot, hogy nem tévedett. A fiú rémülten nézte őt. – Eressz el! – mondta higgadtan. – Nem szorulok védelemre.
– Mikasa…
– Eressz el! – emelte fel a hangját. – Eren! Eren, merre vagy?!
– Eren! – kiáltotta Armin is. Jean úgy eresztette el a lányt, mintha égette volna a kezét.
Mikasa elégedett dühvel fújtatott.
– Megtaláltam! – csendült fel hirtelen Krista megkönnyebbült kiáltása. – Itt van, itt van Eren! – Hangjára mindannyian felkapták a fejüket, köztük Nifa is, aki először megmerevedett, utána arra fordult, amerről Kristát hallotta. A szőke lány néhány karcolással megúszta a robbanást. Ymirnek köszönhette, aki idejében magához rántotta, hogy megvédje. Arca piszkos volt, haja pedig kócos, ám azért, mert annyira belevetette magát Eren keresésébe, hogy semmivel sem foglalkozott, csak azzal, hogy minél előbb kimenekíthesse a romok alól.
– Krista! – sikoltotta Sasha, szeme kitágult döbbentében. – Krista, vigyázz!
Mikasa a kardja után kapott. Borzasztóan fájt a mozdulat, sikítani támadt tőle kedve. Reccsenés hallatszódott – a lábát törhette, abban sem volt biztos, csupán a hangokból következtetett rá –, de legalább a marka összezárult a kard markolatán, s ez megnyugvással töltötte el.
Krista felsikoltott.
Míg Mikasa azzal foglalkozott, hogy mihamarabb elérje fegyverét, addig Nifa nem teketóriázott, ráébredt arra, hogy az élete a tét, s aszerint cselekedve, kihasználva Ymir figyelmetlenségét, megragadta Krista vékony testét.
– Csináljatok valamit! – visította Sasha. – Csináljatok valamit! Megöli!
Ymir a döbbenettől lebénulva figyelte Nifa mozgó kezét. Ajkai elnyíltak, jobbja tétován moccant a kardja felé.
– KRISTA! – bömbölte Reiner, és ez volt az, ami visszarángatta Ymirt a valóságba.
– Te nyavalyás…! Senki sem bánthatja az én imádott Kristámat! – Bármennyire is sajogtak az izmai, figyelmen kívül hagyta őket; elrugaszkodott, háromdimenziós manőverfelszerelésével már a levegőt szelte át döbbenetes sebességgel, Nifa pedig arra kényszerült, hogy szabad kezével a nyakszirtjét védje.
Minden annyira gyorsan történt, hogy emberi szemmel nem lehetett követni az eseményeket. Mikasa megkísérelte, ám Ymir szélsebesen mozgott, végigszántva kardjával Nifa karját. Fájdalmas üvöltés hallatszódott, Nifa nem védhette magát, aztán…
– YMIR, ÁLLJ! – sikoltotta Sasha. – HAGYD ABBA!
Míg Ymir az anyák vehemenciájával támadt, Krista szeme hirtelen kidülledt, sikolyai és kétségbeesett rúgkapálásai pedig egyszerre elhaltak. Nifa – annak ellenére, hogy Ymir súlyos sebeket ejtett rajta, villámgyorsan regenerálódott – a magasba emelte a lányt – szemmagasságba –, és… és ekkor mutatott először igazi érzelmet azóta, hogy átváltozott egy tizennégy méteressé. A mosoly, ami szétterült az arcán, beteges volt, torz és rémisztő; kivillantotta hófehér fogsorát, és ahogy fekete, egyenes haja a válláig sem ért, Mikasának elakadt a lélegzete. Nifa olyan volt, mint az az óriás, amelyik mosolygott, miközben felfalta Carla Jaegert, de mégsem ugyanaz. A hasonlóság megdöbbentette és megijesztette, emlékek villantak az elméjébe arról a napról, ám nem maradt elég ideje, hogy többet foglalkozzon mindezzel, Krista szájából ugyanis elképesztő mennyiségű vér robbant ki.
Mikasa kiejtette a kezéből a kardját a sokktól. Lerogyott a földre, és hangosan felzihált. Vércseppek hullottak alá, Krista teste meg lassan elernyedt. Nifa szélesre tárta a száját, és azokhoz az emberevő népekhez hasonlóan, akiket a régi írások kannibálokként emlegettek és tartottak számon, belényomva a lányt, lenyelte őt.
Hosszú pillanatokig senki sem tudott megszólalni vagy akár megmozdulni. Ymir elengedte magát, hagyta, hogy odazuhanjon Mikasa mellé, és csak a fejét rázta hevesen, közben meg nyöszörgött, másra nem volt képes.
– Kristám… – formálták az ajkai a lány nevét. – Kristám…
– Krista… – suttogta Armin és Sasha is, majdhogynem ugyanabban a másodpercben.
Nifa ismét mozdult. Félrelökte a maradék törmeléket, és kiszabadította Eren testét. A fiú gyengén lélegzett, de határozottan élőnek tűnt hamuszürke színe ellenére.
Mikasa felemelte a fejét.
– Eren…! – De az emlékek és a történtek annyira a hatásuk alá kerítették, hogy nem bírta rávenni magát a cselekvésre. Bénultan térdelt, és nézte, amint Nifa hajolva felemelkedik, a markában tartva Erent. Mosolya eltűnt az arcáról, ajkait szorosan összepréselte, szemöldökét meg összeráncolta, úgy koncentrált, hogy ne verje be a fejét a mennyezetbe.
– Támadás! – Jean volt az, akinek a szájából elsőként elhangzott a parancs. Odaugrott Mikasához, a vállánál fogva megrázta őt, hogy észhez térítse, utána meg a magasba emelte a kardját. – Kristáért! – kiáltotta. – Kristáért…! – Hangja másodjára elcsuklott. Sasha szintén kivonta a kardját, Bertolt és Reiner pedig, miután összenéztek, hasonlóan cselekedtek.
– Ne engedjétek, hogy elvigye Erent! – süvöltötte Armin. – És bosszuljátok meg Kristát!
Nem számított többé, hogy Nifa Armin nővére volt-e vagy sem, az, aki megette Krista Lenzet, a barátjukat, nem lehetett egy közülük, nem állhatott az ő oldalukon. Ymir szemében vad harag lobbant lángra, Mikasa meg olyan erővel markolta meg a kardját, hogy Armin riadtan nézett rá.
– Senki sem veheti el tőlem Erent! – sziszegte dühösen. – Senki! Nifa meg… Nifa meg végképp nem! – Azzal, mielőtt Armin megállíthatta volna, kilőtte magát a levegőbe. Gyorsabban mozgott, mint mikor Annie után eredt, mélyebb harag táplálta, szájában érezte a gyilkolás ízét.
Nifa, mivel nem mert teljesen felemelkedni, nem is tudott gyorsan menekülni. A Katonai Rendőrség tagjai, miután összeszedték Krista halála után inába szálló bátorságukat, könnyűszerrel beérhették.
– Ackerman! – csendült fel egy fiú kiáltása, mire Mikasa odakapta a fejét.
Talán… valami Marlowe?
Nem érdekelte túlzottan, egy pillantást sem vetett rá.
– Ők azok! – harsant fel még egy. – A szökött Felderítők!
– Levi hadnagy új osztagának tagjai!
– Akkor Eren Jaeger is rejtőzik valahol!
– Az óriásnő keze, te ostoba! Nem hiszem el, hogy ennyire idióták vagytok mind!
– Mintha te annyira okos lennél, újonc! – ordította egy idősebb férfi. – A pisisek húzzanak haza anyuci szoknyája mögé és ne oktassák ki a feletteseiket!
– Elhallgasson! – kiabált vissza a fiú, Marlowe dühösen. – Minket személyesen Dok kapitány küldött ide! Selma Dok kapitány! Ezt bizonyára maga is tudja, maga ostoba barom! Úgyhogy jobb lesz, ha nem pofázik bele dolgunkba! A mi feladatunk Eren Jaeger visszavitele, nem a magáé!
Vidám kacagás vágta el a felettes szavát.
– Jaj, de mókás fiú vagy, drága Marlowe!
Mikasa nem tudta megállni, hátra kellett fordulnia, hogy megnézhesse magának azt a lányt, aki ilyen körülmények között is képes volt arra, hogy nevessen és huncutul mosolyogjon. Látta már korábban, a neve viszont csak nehezen jutott az eszébe. Hitch, Hitch Dreyse. És ekkor visszaemlékezett Annie meséjére is.
– A negyediket Céline-nek hívták. Céline Dreyse. Ő is, akárcsak a többi, családot alapított. A lányát talán ti is ismeritek… Hitch… A Katonai Rendőrséget választotta, akárcsak én… Mi... Mindig is jóban voltunk.
– Hitch Dreyse? – ráncolta a homlokát Armin. – Nem ő az a lány, aki mindig annyira jókedvű? Azzal a Marlowe-val lóg.
– Ő az – erősítette meg Annie, mire Mikasa felmordult.
Engedd meg, hogy megtippeljem, Annie: hozzád hasonlóan ő is képes rá, hogy óriássá változzon.
Annie arcán megvető fintor tűnt fel.
Hogy te milyen okos vagy, Mikasa… – suttogta.
Mikasa szorosabban markolta meg a kardját; megrázta a fejét, hogy visszatérjen az emlékek rengetegéből, közben pedig óvatos pillantást vetett a másik óriásnőre. Hitch Dreyse könnyedén érte utol őket, készen állva rá, hogy bármelyik pillanatban lecsapjon Nifa nyakszirtjére. Nifa most is védte, míg a másik keze, mellyel eddig Erent tartotta fogságban, hirtelen felszabadult.
– A szájában van! – kiáltotta oda Jeannak. – Ugyanazt csinálja, mint Annie! A szájában őrzi Erent!
– Vigyázzatok vele, nehogy véletlenül lenyelje! – figyelmeztette őket Hitch, mire Reiner a fejét ingatta.
– Szerintem élve kell neki!
– Szerintem is – értett egyet Bertolt. – De azért óvatosan, srácok!
– Ha le is nyeli, majd én felhasítom a hasát! – morogta Mikasa sötéten. – Ha szükséges, teljesen kibelezem! – Ismét magán érezte Armin ideges-rémült tekintetét. Tudta, mi jár a fiú fejében. Nifa a nővére volt. Nem álltak közel egymáshoz, nem is ismerték egymást, mégis… Nifa tudott dolgokat – különösképpen a szüleikről. Olyasmiket, amiket Armin sosem. Ha megölik Nifát, azzal mindazt az információt is elpusztítják, amivel ő rendelkezett. De Eren élete volt a tét. Mikasa, bármennyire is szerette Armint, bármennyire fájt a szíve, amiért a titkok örökre titkok fognak maradni, nem engedhette, hogy Nifa elmeneküljön Erennel. Meg kellett állítania a lányt…
Muszáj megtennem…! És ha ezt csak úgy tudom, hogy megölöm… Akkor meg fogom ölni! Ezek után… Ezek után nem habozhatok!
Nifa, pusztulj!
Pillantása Hitchre tévedt.
De mit csináljak vele?
Armin, mit javasolsz? Mit tegyünk?
Itt van, ő az, ez egyértelmű!
Találkozott a tekintetük, Armin zaklatottan sandított a vidám lányra. A katonák nem Nifával törődtek. Ahelyett, hogy elkapták volna a menekülő óriást, nekitámadtak a fiataloknak. Bertolt és Reiner egyből harcra kényszerült, Connie-t és Sashát pedig néhány pillanat múlva kerítették körbe.
Hitch volt az egyetlen, aki nem ezt tette, hanem Nifa után eredt. Ymir, Mikasa és Jean szintén meg tudták már közelíteni a lányt, azonban meggyűlt vele a bajuk: mivel felszabadult a keze, könnyűszerrel támadhatott.
Armin lelassított, mikor feltűnt előtte Marlowe Sand. Mikasa bólintására cselekedett. Nem adott esélyt Marlowe-nak, ő volt az, aki megragadta a szót:
– Ti ott, gyáva népség! – ordított hirtelen a Katonai Rendőrség többi tagjára. – Mire vártok?! Ne velünk foglalkozzatok, hanem az ellenséggel! Elsődleges célunk, hogy likvidáljuk ezeket a szörnyeket! És ez a nőstény itt… Ennek a nősténynek halnia kell! Össze kell dolgoznunk! Az életünk… az emberiség élete a tét!
– Ha ennek vége, a király kötél általi halálra fog ítélni benneteket! – emelte meg a hangját a felettes katona is. – Nem ússzátok meg szárazon!
– Eresszetek el! – lökte el magától a katonát Sasha. – Ne nyúljatok hozzám! Az óriást öljétek! Nála van Eren Jaeger!
– Hitch tudja, mit kell tennie – válaszolta egyszerűen a felettes.
– Ezt nem hiszem el! – zihált fel Connie. – Maguk nem normálisak!
Mikasa nem törődött velük.
Megoldják – gondolta –, Nifa viszont elmenekül, ha nem csinálunk valamit.
Összevillant a tekintete Ymirrel, a szeplős lány az eszét vesztette, akkora vehemenciával támadt neki Nifának.
– Ügyeljetek! – kiabálta Jean. – A végén még letépi a fejünket! Nem érdekli, hogy a barátai voltunk, csak saját magával foglalkozik!
Ymir sosem volt még ennyire harcos, ez alkalommal lélegzetelállítóan bánt a felszerelésével.
– Mikasa! – zihálta. – Ha minél több húst vágunk le róla, egy idő után nem bírja tartani magát!
Nifa megállt a futásban, térdelő pozícióban helyezkedett el. Száját makacsul összeszorította, úgy védelmezte Erent, kezével viszont oda csapott, ahová csak elért. Tizedmásodperceken múlt, hogy nem zúzta össze Jeant az egyik ilyen alkalommal.
– Gyerünk! – süvöltötte. – Mikasa, Ymir, én elterelem a figyelmét, ti szeleteljétek fel, akár egy darab kenyeret!
– Úgy lesz! – hangzott kórusban az egyetértés. Mikasa és Ymir megpördültek a levegőben, úgy tettek eleget Jean tervének: Nifa fájdalmas üvöltést hallatott, amint belevágtak a bőrébe, s hiába próbált védekezni ellenük, Jean annyiszor táncolt elé, hogy őt sem tudta figyelmen kívül hagyni. A fiú homlokán verejték gyöngyözött. Beleállította a pengéjét a lábszárába, aztán felfelé rántva húst metszett ki belőle. Nifa végül nem bírta tovább, a hosszú percekig tartó ostrom után azt a kezét, amelyikkel a nyakszirtjét védte, le kellett eresztenie.
– Most menjetek, én addig levágom a végtagjait! – szólt Jean rögvest, mire Mikasa ismét kivonta a kardját.
– A nyakszirtjére, Ymir!
Minden erejét bevetve, belevájta a pengéjét Nifa nyakába. A morgás, mely Armin nővérének torkából szakadt fel, megremegtette ugyan az Alvilágot, ám nem nyomta el Mikasa és Ymir fülsértően magas sikolyát.
Lehetetlen! – zihálta Jean. – Ilyen nem létezik!
A penge nagyot koppanva tört ketté a kemény kristálypáncélon, melyet Nifa a bőrén képzett. Nifa nem elégedett meg ennyivel, a kristálypáncél a frissen regenerálódott karján is megjelent, s ahogy végigszaladt rajta, úgy mozdult, hogy elsöpörte a lányokat az útjából, keményen odavágva őket a szomszédos ház falának. Jean a nevüket kiáltotta, amikor a földre zuhanva összecsuklottak, ám még messziből is meg tudta állapítani, hogy nem haltak bele. Mikasa ujjai megrándultak, Ymir pedig, bár erőlködve ugyan, mégiscsak felhúzta azt a lábát, amelyik a legjobban sérült a csapódás intenzitásától.
– Hé, Marlowe kettő…! Jean… vagy hogy a francban hívnak! – Hitch, aki eddig kimaradt a küzdelemből, figyelmeztetően kiáltott. – Térj ki az útjából! Hagyd elmenni!
Mikasa feje zsongott az ütés erejétől, fülében vér dobolt. Homályosan látott, ám Hitch hangját sikerült felismernie.
Egy követ fújsz vele, Dreyse? Annie azt mondta, te Kreusa Dok oldalán állsz.
Jean… – Az aggodalom az állapota ellenére is megőrjítette. – Vigyázz vele, Jean, nagyon veszélyes…! Ő… ő is óriás – próbálta mondani, azonban nyelve megbicsaklott. Nem volt rá képes, hogy figyelmeztesse a fiút. – Könyörgöm… Hallgass rá, mielőtt megölnek. – Nem bánthatták Erent! Nem és nem! Jeannak egyedül semmi esélye sem lett volna két óriás ellen, a Katonai Rendőrség tagjai pedig nem foglalkoztak Nifával, hanem éppen letartóztatták Connie-t, Sashát, Bertoltot, Reinert és Armint. Mikasa egyre biztosabb volt benne, hogy hamarosan az ő csuklóján is kattanni fog a bilincs, amint felfedezik, hol fekszenek Ymirrel. Nifa addig nem ölt, amíg nem támadtak rá. Egyet akart: Erent, a katonák pedig készek voltak megadni neki pusztán gyávaságból, hogy a saját, nyamvadt kis életüket mentsék. Mikasa undorodott tőlük. Küzdeni akart, mert csak az maradhatott életben, aki nem adta fel, ám amikor belemarkoltak a hajába és hátrafeszítették a fejét, annyi ereje sem maradt, hogy ágyékon rúgja az előtte álló katonát. Lehunyta hát a szemét, és engedelmeskedett a Katonai Rendőrségnek. Mielőtt még ezt megtette, látta Nifát. Látta, amint Erennel a szájában felemelkedik, látta, amint megindul az Alvilág sötét alagútjai felé, aztán azt is látta még, amikor megállt az egyik előtt, s füstölögni kezdett.
Eren – gondolta. – Kérlek, Eren… Várj rám… Maradj életben…!
Eren…
Én…
Én…
Az életem árán is… de meg foglak védeni!
Erre esküszöm.

** * **

Levi felmordult. Gyűlölte a várakozást, ráadásul ezúttal valóban idejét nem tudta már, mennyit kellett ácsorognia az alagút sötétjében, mire a végében megpillantotta azt a csuklyás alakot, aki ennyit késett. Mikor Hanjival elváltak egymástól, a nő pontos utasításokkal látta el. Levi nem kérdőjelezte meg a terveit, valahogy így volt rendjén: Hanjinak kellett követnie Erwint. Ő volt az egyetlen, akiből ideális vezető válhatott. Nem tudták ugyan, hogy eljön-e az a nap, amikor újjákovácsolódik a Felderítő Egység, minden bizonytalannak látszott, ám ha mégis megtörténik, Levi nem kívánta a hatalmat.
Legyél vele boldog, pápaszem – morrant fel sötét kárörömmel –, remélem, ragyogsz, amiért a parancsnokom lehetsz. Csak legalább annyi bosszúságot okozzak neked, mint amennyit te Erwinnek. – Erre majdnem elvigyorodott. Halványan ugyan, de felfelé rándult a szája széle. Hanji sok nehézséget okozott Erwinnek, amíg az engedélyt nem adott egy-egy óriás élve elfogatására. Hasonlóakat remélt most Hanjinak is, bár biztos volt benne, hogy Eren Jaeger mellett egyikőjük sem fog nyugodtan aludni. – Az a kölyök… Káprázatosan ért hozzá, hogyan kerüljön bajba. – Homloka kisimult, ahogy a fiúra gondolt.
Maga sem tudta, miért, hol, mikor és hogyan kezdődött. Semmit sem tudott, csak azt, hogy valami megváltozott. Talán akkor, amikor felelősséget vállalt érte a Katonai Rendőrség és a Felderítő Egység előtt, talán akkor, amikor először védte meg a saját osztagától. Vagy akkor, amikor ténylegesen az életükért küzdöttek az ötvenhetedik expedíción? Utána, amikor Eren a szemébe sem mert nézni, mert attól félt, hogy örökre meggyűlölte, amiért miatta lemészárolták azt a kevés embert, akire barátként tekintett? Valamikor, valahol és valahogyan elkezdődött.
Eren más volt, mint a többi újonc, aki izgalommal vegyes félelemmel várta az első útját a falakon túli világba a Felderítő Egység újdonsült tagjaként. Erenben vad tűz gyúlt lángra minden alkalommal, valahányszor megszólalt, s ugyanez éltette, amikor a kötelessége került szóba Felderítőként: megölni annyi óriást, amennyire csak képes.
Levi-nak kiszáradt a szája.
Eren annyira új volt számára, annyira különös, annyira… jó? Igen. Minden, amit vele tapasztalt meg, az furcsán jó volt – így, egyszerre a kettő, jó is meg furcsa is. Eren is hasonlóképpen érezhetett, legalábbis egy-egy elejtett mondatából erre következtetett, a szoba sötétje, az éjszaka azonban elég bátorságot adott mindkettőjüknek. Érezte magán a fiú forró, kemény testét, a vágyát és gyönyörét, hallgatta szívének dübörgését, kapkodó légvételeinek lágy zörejét, mindent, ami Eren volt, és ezeket a magányos, idegőrlő perceket is szívesebben töltötte volna az ő társaságában, mintsem egyedül az alagútban.
Eren tényleg értett hozzá, hogy bajba kerüljön, s Levi hiába bízta Nifára, biztos volt benne, hogy megtalálja a módját, hogy beteljesítse sorsát. Levi megesküdött rá, hogy nem hagyja el az oldalát, hogy vállalja érte a felelősséget, hogy megvédi tőle az embereket… hogy megvédi Erent saját magától.
Bosszúsan dőlt neki az alagút falának.
Kölykök… Csak a baj van velük. – De nem volt éle már a gúnyos megjegyzésnek. A fülében csengett a fiú mérges hangja, amint azt követeli, hogy ne nevezze többé kölyöknek. Eszébe jutott a kora – „Kibaszott tizenöt év, csak ennyi!” –, s még dühösebbnek érezte magát, mint eddig. Egyszerre volt helyes és helytelen, amit műveltek. Egy olyan világban, ahol bármelyik percben meghalhattak, nem lehetett fennakadni azon, hogy mindketten férfiak voltak, ahogyan azon sem, hogy Levi bőven meghaladta már a harmincat. – Csessze meg mindenki, aki bele kíván szólni az életembe!
A csuklyás alak végre-valahára megérkezett.
– Késtél – vetette oda mogorván, mire halk kuncogás csendült fel.
– Tényleg nem változott, hadnagy úr – hangzott a tiszteletteljes válasz. Levi azt hallván elhúzta a száját.
– Pápaszemnek fogytán az ideje, nem igaz? Gyerünk, mielőtt a drága Dok kapitány felfedezi a csapdát, amit neki állítottunk.
– Már tudja. Ön nem ismeri őt, hadnagy, én viszont igen. Selma Dok nagyon eszes asszony, őt nem lehet átverni.
– Mily’ csodálatos.
– Igaza van, uram – bólintott az alak. – Mennünk kell! – Azzal előrelépett, és hátrahúzta köpenye kámzsáját, felfedve az arcát. – Ígéretet tettem Hanjinak, hogy ráveszem Kreusát arra a találkozóra. Én állom a szavam, hadnagy úr. Menjünk, mielőtt elkésünk.
Levi egyetlen pillanatig mélyen a szemébe nézett, csak utána biccentett. Biztos lett benne, hogy Anka Rheinberger a színtiszta igazat mondta.

** * **

Eren lassan haladt előre az alagút mélye felé vezető úton, a koromsötétben alig látott valamit. Más talán réges-rég visszafordult volna, ő azonban nem volt rá hajlandó; ahogy egyre beljebb került, úgy erősödött fel benne az érzés, hogy itt megtalálhatja a lányt. Annyi mindent nem értett még, annyi mindent kellett még tudnia… És gondoljanak bármit a többiek, ő hitt Nifában. Nem ismerte régóta, mégis valamiért csak arra tudott gondolni, hogy mindannyian félreértették. Nem adtak neki esélyt, hogy megmagyarázza a történteket, hanem azonnal támadtak. Mikasa tényleg megpróbálta megölni.
Nifa nem rabolta el. Vagy hát… megkísérelte elrabolni, nem igaz? Valahogy elszakadt a többiektől. Semmire sem emlékezett, mindvégig ájultan feküdt a romok alatt, utána meg… utána Nifa szájában.
Nifa átváltozott. Nifa óriás volt.
Felzihált.
Igen, ez még rémlett, utána viszont… utána semmi.
Nifa nem akarta bántani, mert azok után, hogy elvitte a többiektől, ott hagyta az alagút elején. Erennek volt egy olyan sejtése, hogy mindez azt a célt szolgálta, hogy magától lelje meg őt. Nifa azt akarta, hogy kövesse, hogy minél mélyebbre menjenek a sötétben… és ott, a legnagyobb biztonságban… ott adjon neki egy esélyt.
Elégedettséget érzett, amikor a következő kanyarban végre rátalált a lányra.
Nifa egyből felkapta a fejét, amint meghallotta a lépteit.
– Nem bántalak! – emelte fel a kezét Eren megadóan. – Esküszöm!
A lány hezitálva nézett rá; egész testében reszketett, ahogy a térdét átkarolva igyekezett minél apróra összehúzni magát, megbújni az alagút szikláinak oltalmában, fekete haja pedig eltakarta ugyan könnyáztatta arcát, vállának rázkódását nem tudta elrejteni.
– Igazán? – kérdezte keserűen. – Nekem már mindegy, Eren, nem igaz? Amint a kis barátnőd megtalál, menten végez velem. Ezúttal nem tudjátok visszafogni őt… Azok után, amiket tettem, megérdemlem, hogy ez legyen a sorsom… Mert ez lesz… Nem leszek képes ugyanolyan kristály mögé menekülni, amilyent Annie alkotott a védelme érdekében. Túl gyenge vagyok, nagyon gyenge. Elfáradtam. Különben is… Kérdem én, mire ment vele? Ugyanúgy benne van a pácban, mint eddig, csak most nem nagyobb hatalmak, hanem néhány fiatal fog dönteni a sorsa felől.
Nifa… – Eren lágyan szólította meg; hangjából kicsendült a bizonytalanság. Nem akarta még jobban megsebezni a lányt, aki így is eleget szenvedett az életében. – Kérlek! Esküszöm az életemre, esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem foglak bántani, ahogyan arra is megesküszöm, hogy nem hagyom, hogy mások a közeledbe férkőzzenek. A hadnagy beléd fektette a bizalmát, én pedig tudom, hogy ő nem adja azt olyan könnyedén. Tudom, hogy valamiért kiérdemelted. Nem értem a történeteket, de szeretném megérteni. Szeretném, ha mindent elmesélnél nekem, amit csak tudsz, cserébe pedig… cserébe én is megosztom veled, amit én tudok, bár… én biztos nem tudok majd annyit mesélni, mint te.
Nifa megdörzsölte az arcát a kézfejével, nem karolta át többé a térdét. Eren megkockáztatta, hogy közelebb csússzon hozzá, így amikor egymáshoz simult a combjuk, óvatosan a vállára tette a kezét. Először csak megérintette, nem tudta, meddig mehet el, aztán amikor azt látta, hogy a lány nem húzódik el tőle, csupán megrándult, finoman magához vonta, hogy átölelje. Nifa szinte belevetette magát az ölelésbe, és nem fojtotta el a zokogását. Eren tétován kezdte simogatni a hátát, miközben igyekezett teljes erejével ölelni és védelmezni őt; mindenáron azt akarta, hogy a lány érezze, benne nem az ellenséget kell látnia. Úgy tűnt, sikerült a terve, mert Nifa már nem feszítette meg a testét, kellemesen ellazult az ölelésében, és néhány perc elteltével csak némi szipogás törte meg a barlangra telepedett, mély csendet.
– Tényleg végighallgatsz? – suttogta. – Tényleg hiszel nekem? Azt sem tudod, miket tettem!
– Ez utóbbit még nem tudom – felelte Eren őszintén –, de azt igen, hogy szeretném elhinni, hogy az emberiség oldalán állsz. Én… Igen, sejtelmem sincs, miket műveltél, amíg eszméletlen voltam… Bevallom, nem tudom még, mit gondoljak rólad. Levi hadnagy szava sokat számít, és ha ő úgy határozott, hogy megbízik benned, akkor egy ideig nekem is azt kell tennem, nem igaz? Utána én is döntök.
– Levi sem tévedhetetlen – figyelmeztette Nifa. Eren fáradtan bólintott.
– Tudom, ezért is kérlek, hogy mesélj! Szeretném tudni, ki vagy valójában.
Nifa szája szomorkás mosolyra görbült.
– Hogy ki vagyok? Arra nem vagy kíváncsi, miket tettem, hogy idáig eljussunk? – A kérdés keserű sóhajba fulladt.
– Még nem – rázta a fejét Eren. – Előbb az első kérdésre válaszolj.
– Legyen – egyezett bele Nifa. – A szüleink jóval a születésem előtt ismerték már egymást, ezt te is tudod. Édesanyád és édesapád is rendelkeztek azzal a képességgel, hogy óriássá változzanak… és ezt a titkot később megosztották az én szüleimmel. Hogy nagyapa mennyit tudott erről, a falakon túlról, fogalmam sincs. 832-ben születtem, én voltam az elsőszülött gyermek.
– Akit Lieselotte elvesztett – szúrta közbe Eren. – Emlékszem arra az emlékjelenetre… Lieselotte… Édesanyád – javította ki magát – nem bírta elviselni a tudatot, hogy elragadtak tőle… mert erőszakkal elvettek, igaz? – pillantott bizonytalanul a lányra. Nifa hasonló tétovasággal nézett vissza rá, a bólintása sem volt határozott.
– A-azt hiszem – mondta. – Erről a részről nem tudok sokat.
Eren beletúrt a hajába, miközben felsóhajtott.
– Anya szerint teljesen kicserélődött, nem lehetett ráismerni. Sokkal több minden van a háttérben, mint ami egyáltalán megfordult a fejemben, ebben biztos vagyok.
– A falakon túlról irányítottak mindenkit, aki valamilyen kapcsolatba került velük. A szüleim is nekik köszönhették a „halálukat”. Nem ismerem őket, de tudom, hogy maguktól sosem hagytak volna minket hátra. Nem lehettek ennyire kapzsik, nem? Nem vágyhattak ennyire a tilos után… Hiszen mégiscsak a gyermekeik voltunk, nem? Nem hagyhattak minket hátra maguktól! M-miféle szülők az ilyenek? – Elcsuklott a hangja, ám míg ezen hamar erőt vett, könnyei lassan apadtak el. Eren ujjai mindvégig gyengédek táncoltak a gerince mentén; óvatosan és gyengéden érintette meg, és úgy tűnt, sikerült valamelyest megnyugtatnia, mert Nifa légzése végül csak-csak rendeződött. Megdörzsölte az arcát, aztán felszegte a fejét; ekképp próbálta megőrizni a büszkeségét – vagy inkább összeszedni mindazt a keveset, ami még megmaradt belőle.
– Nifa…
– Jártál a pincétekben, Eren! – vágta el a szavát a lány. Belekapaszkodott a vállába, és szinte kétségbeesetten bámult rá. – Jártál, csak semmire sem emlékszel! Az óriás… Az édesanyád halála! Jaj, Eren, te még semmit sem értesz!
– Szeretném megérteni! – csattant fel. – Szeretném tudni, mi miért történt.
– Undorító, amit odakint művelnek. Édesanyád ráébredt erre, ezért kellett meghalnia. Selma árulónak tekintette, így egyértelmű parancsot adott: Carla Jaeger nem élheti túl a Shingashinában véghezvitt mészárlást. Carla felbátorodott, miután Selma óriássá változtatta a saját lányát. Azt hiszem, édesanyád mindvégig meg akart óvni téged ettől. Ők… Talán még az apád is… Mélyen ellenezték ezt, végül azonban apád rájött, hogy ez a világ kegyetlen… Szükség van arra az erőre, hogy életben maradhass. Az ellenségeid… Nem kímélnek. Eltiportak volna, ha csak ember lennél.
– Nifa, próbálj megnyugodni! Alig értem, miről beszélsz!
– Eren! – vinnyogta. – Eren, kérlek! Kérlek, könyörgöm, bíznod kell bennem! Az ellenségeid… Te semmit sem tudsz, Eren! Nem tudod, ki kicsoda! Nem tudom, kitől kell óvakodnod, kitől pedig nem! De a pince… A pincét tudod, ugye? Tudod, hogy vissza kell foglalnunk a Mária falat… Ha kell, az életünk árán! Tudod, hogy el kell jutnunk a pincébe, ugye?
– Nifa…
– Eren, válaszolj! – zihálta a lány. – Ez a kötelességünk, ezt kell tennünk! – Benyúlt az inge alá, Eren pedig lánc csörgését hallotta, s nem akart hinni a saját szemének, amikor meglátta az aranykulcsot. Ugyanolyan volt, mint az övé, pont ugyanolyan. Egyből megértette. Aznap, amikor megette az apját, Nifa állítása szerint Carla Jaeger kulcsa került a nyakába, az apjáé meg… az apjáénak Nifa lett a tulajdonosa.
– H-hogyan? – nyögte. – Hogyan kerülhetett hozzám anyámé? És a kulcs, a-apa…
– Édesanyád tudta, mi vár rá – mondta végül Nifa szomorúan. – Pillanatokkal azelőtt tudta meg, hogy a Kolosszális Óriás lyukat ütött a Mária falba. Aznap… Aznap, miután elrohantál, voltak, akikben felébredt az emberség. Selma férje, Philip mindent elmondott neki, csupán ennyire maradt ideje. Ígéretet tett édesanyádnak, hogy eljuttatja hozzád a kulcsot, hogy nem hagyja, hogy Selma ellened nevelje Kreusát… Persze semmi sem valósult meg. Philip annyiban állta a szavát, hogy a kulcs igencsak körülményesen, de végül eljutott oda, ahová kellett: édesapádhoz.
– Philip meghalt.
– Igen. – Nifa lehajtotta a fejét. – Selma nem tűri az árulást.
– És Kreusa? – kérdezte Eren élesen. – Ő kinek az oldalán áll? Fontos vagyok neki? Úgy veszem ki a szavaidból, hogy te mindenkit ismersz, aki ebben az egészben benne van.
Nifa bólintott.
– Miután találkoztam Jaeger doktorral, nem maradtak előttem titkok – ismerte be. – Annie, Hitch, Kreusa, nem idegenek számomra, Eren.
– Levi hadnagy tudta?
– Hogy ismerem őket?
Eren összeszorította a fogát.
– És hogy Armin nővére vagy – szűrte a szavakat, ujjai idegesen remegtek.
– Levi hadnagy annyit tudott, hogy valamilyen szinten kapcsolódom ehhez a történethez. Tudta, hogy valamilyen közöm van hozzád, hozzátok, azonban nem avattam be minden részletbe… De igen, azt tudta, hogy Arlert vagyok. Megmondtam neki, hogy magam akarom elmondani nektek, ő pedig tiszteletben tartotta a kérésemet. Azt ő sem tudta, hogy a szüleink életben maradtak, én is csak akkor váltam bizonyossá, amikor találkoztunk édesanyámmal. Ki más lehetett az az Intelligens, aki hasonlított az én óriásalakomra, és aki ismeri Selma Dokot? Ki más, ha nem az anyám?
Erennek kiszáradt a szája.
– Miért nem mondtad el azonnal? – lehelte a kérdést. – Miért vártál vele?
– Ha elmondom, szerinted másként alakultak volna a történtek? – kérdezte Nifa keserűen. – Ugyanilyen sorsra jutottam volna.
– Nifa…
– Eren – szakította félbe váratlanul határozott hangon. Eren elhallgatott. Nyelt egyet, és mélyen a lány szemébe nézett.
– Igen? – suttogta. Nifa komolynak tűnt, nagyon komolynak.
– Mindenáron vissza kell szereznünk a Mária falat! Mindenáron el kell jutnunk a pincétekbe!
– Tudod, mit találunk, ha odaérünk?
– Nem – rázta a fejét –, de van sejtésem. Egyet viszont biztosan tudok, Eren Jaeger: meg kell állítanunk a falakon túli világban élő embereket, azokat az Intelligenseket, akik köztünk élnek és az emberiség ellen vannak. Össze kell fognunk, csak így menthetjük meg a világunkat!
– Nem válaszoltál arra a kérdésemre, hogy Kreusa kit támogat – emlékeztette. – Ha össze is fogok veled, ketten aligha akadályozhatjuk meg Selma tervét. Túl kevesen vagyunk… és nem is vagyunk elég erősek.
Nifa szeme megvillant.
Valóban – suttogta. – És ha lenne egy seregünk? Ha azt mondanám, hogy vannak óriások még rajtam kívül, akik az emberiséget választották, nem a falakon túli világot?
– Van ilyenünk? – hajolt előre Eren mohón. – Vannak még?
– Talán igen, talán nem – felelte Nifa titokzatosan.
– Nifa! – csattant fel. – Ne szórakozz velem!
– Gyere velem, Eren! – állt fel a lány. – Ha bízol bennem… Ha még ezek után megbízol bennem, akkor kérlek, gyere velem!
– Nifa… Mégis miről beszélsz?
– Tudom, hogy te nem veszíted el olyan könnyen a másokba vetett hitedet! Tudom, hogy Annie-t sem adtad fel… Még szinte semmit sem tudsz, nem ismered igazán a hatalmasak játszmáját. Fogalmad sincs, Selma mikre képes. Nem ismered az ellenségeidet, sem a barátaidat…
Nifa elfordult tőle. Lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
– Bízol bennem, Eren? – kérdezte suttogva. – Bízol bennem?
Csend ülte meg az alagutat, Nifa kapkodva vette a levegőt, alig bírta megnyugtatni magát. Eren keze ökölbe szorult.
– Igen – hallatszott végül a suttogása. – Ezek után is… Igen, Nifa, megbízom benned.
– Akkor jó – motyogta. – Akkor… most már találkozhattok.
– Találkozni? Mégis kivel?
Nifa nem válaszolt, csak a fejét fordította felé. Meglepettség ragyogott fel az arcán; szája sarkában szomorkás, ám szelíd mosoly jelent meg. Eren szemöldökráncolva figyelte. Szeme elkerekedett, mikor váratlan megszólalt valaki mögötte.
– Azt hiszem, Nifa rám gondolt – csendült fel egy lágy, kedves hang. Szinte megpördült, úgy fordult meg, hogy találkozhasson a tekintetük, és akkor, öt év után először újból láthatta azt az arcot, melyet álmaiban sehogyan sem tudott felidézni. Úgy érezte, mintha a szíve a torkában kalapálna. Kővé dermedt a döbbenettől.

Kreusa Dok hátrahúzta köpenye kámzsáját, és végre felfedte az arcát.

8 megjegyzés:

  1. Már annyira várom a folytatását^^

    VálaszTörlés
  2. Egyre jobb,köszönöm^^ *.* Devilgirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál! *-* Örülök, hogy tetszik! ^^

      Törlés
  3. Szia mikor lesz folytatás???^^ Devilgirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Húha, hát eredetileg ezen a hétvégén terveztem volna, de szerintem csak december 7-8 körül lesz... Ne haragudjatok, hogy ennyit kések, kicsit besűrűsödtek a számonkérések az egyetemen... De persze ettől függetlenül lehet, hogy sikerül hamarabb befejeznem. :)
      Detti ^^

      Törlés
  4. Uhh eddig nagyon tetszik :D igen igen még csak most találtam rá.Bonyolult a cselekmény nem csak egyszerű fanfic történet, van benne történés és előre haladás nem csak az h Levi és Eren (vagy épp a más szereplők) egymásnak esnek és már csak arról szól a történet.
    Könyvet véletlenül nem írsz? Szívesen olvasnék tőled :D
    Egyszóval nagyon jó lett :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nem számít, ki mikor talál rá, mindig örülök, ha új olvasót látok. :)
      Húha, olyan történetet írni, amiben csak egymásnak esnek... Hát igen, valahogy nem az én stílusom. A cselekmény valóban bonyolult, és hajajj, még mennyire megbonyolítom... :D Remélem, későbbiekben is tetszeni fog.
      Köszönöm, aranyos vagy! :) A könyvírással már kacérkodom egy ideje, talán egyszer lesz belőle valami. Addig meg... itt vannak helyette a ficek. ;)
      Detti

      Törlés