2017. május 1., hétfő

Vihar – 23. fejezet – Ahol minden elkezdődött

Vihar

23. fejezet

~ Ahol minden elkezdődött ~

Kreusa még mindig nem tudja. – Ez volt Eren első gondolata, miután hátrafordulva összeakadta a tekintete a lányéval. – Vajon ott, a pincében, amikor szembesülni fog ezzel is, hogyan fog dönteni? Vajon én hogyan fogok dönteni? Egyáltalán mi vár ránk? – Vele ellentétben Kreusa, ha aggódott is, nem mutatta ki, fejét felszegve, egyenes háttal ült a lován. Kemény volt a tekintete, mosoly pedig nem ülte meg a száját, még akkor sem, amikor Eren rápillantott. Minden megváltozott, amint maguk mögött hagyták a Rózsa falat, és tudták, hogy sosem lesz ugyanolyan.

Eren élesen szívta be a levegőt.

Ez már a vég – acélozta meg a szívét. Szinte a torkában érezte, annyira ideges volt. – Most dől el minden.

Teljesen más volt ez alkalommal a falakon túlra merészkedni. A legutóbbi alkalommal még Erwin parancsnok vezette őket, most viszont már Hanji. Akkor meg sem fordult a fejükben, hogy visszafoglalják a Mária falat, az ötvenhetedik falakon túli expedíció valójában a Nőstény Óriás elfogására irányult, végül azonban Levi hadnagy osztagának és még megannyi más embernek a halálával végződött.

Eren nem tudott megnyugodni, az ideges izgatottság mellé félelem is társult, ahogy egyre közeledtek Shiganshina felé. Öt év telt el azóta. Öt év után végre haza fog térni. Újra látni fogja a házukat, és minden emlék a felszínre fog kerülni. Azok is, amikre még most is emlékezett, no meg azok is, amiket valamilyen, máig megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elfelejtett.

– Hé, Jaeger, ne csak álmodozz, hanem figyelj is! – kiáltotta Jean. – Balról egy tíz méteres!

A lassan biztonságosnak aligha nevezhető Rózsa fal elhagyásával természetesen az óriások okozta fenyegetettséggel is számolniuk kellett. Az óriássá változás képessége, amivel Eren, Kreusa, Nifa, Annie, Hitch, Ymir valamint Lieselotte rendelkeztek, megsokszorozta kis csapatuk erejét.

– Majd én intézem, Jean! – rikkantotta Connie, nagyot rántva a kantáron.

– Ne hagyd, hogy az ostoba gondolatok eltereljék a figyelmedet, Eren! – zárkózott fel mellé Mikasa; szürke szemében soha nem látott, lázas fény izzott. – Ha most elbukunk, akkor mindennek vége! Nem engedhetjük, hogy az emberiség veszítsen!

– Én nem… – Eren megrázta a fejét. Két kezén nem tudta megszámolni, hányszor fordult elő ehhez hasonló jelenet, mégis görcsberándult a gyomra, amikor Connie megpördült a levegőben. A kard pengéjének élén megcsillant a lemenő nap fénye, a fiú könnyedén vette az akadályt.

– Kövessétek a tervet! – harsogta Hanji valahonnan mögülük. – Bármi is történjék, nem nézhettek hátra, megértettétek?! Legyen szó bármelyik bajtársunkról, meg se forduljon a fejetekben, hogy hátranézzetek vagy bármit is tegyetek! Ez parancs! Végül is… – Eren tisztán hallotta keserű nevetését. – Én vagyok a parancsnok, nem igaz?

Eren fél szemmel a hadnagyra sandított. A férfi, noha kifejezéstelen arccal lovagolt mellette, egy pillanatra mégis mintha mutatott volna valamennyit a saját gyengeségéből. Erwin parancsnok hosszú hónapok óta a föld alatt pihent már, de pusztán az említése is felkavaró volt azoknak, akik igazán közel álltak hozzá.

– Hanji parancsnok, hamarosan ott vagyunk! – szólalt meg Kreusa.

– Ymir?

– Ott lesz – bizonygatta. – Megígérte, hogy ott lesz, nem igaz?

Ymir nem adott időt a kérdezgetésre. Miután elmondta, ki – mi – is ő valójában és hogy ismeri Armin valamint Nifa szüleit, felajánlotta a saját, óriásokból álló seregét, kijelentette, hogy magukra hagyja őket. Nem engedélyt kért, hogy távozhasson, hanem a saját feje után menve döntött, mégis megvárta, hogy Hanji rábólintson, és csak azután búcsúzott el Kristától, ujjaival finoman megcirógatva az arcát.

Higgy bennem, Krista! – kérte lágyan, mire a lány ajkai elnyíltak. Nem mondott semmit, de a ragyogó fény a szemében és a mosoly, amely a szája sarkában megjelent, mindenről árulkodtak.

– Rajta áll vagy bukik a küldetésünk, kölyök! – horkantotta Levi, kirángatva Erent a gondolataiból. – Több kell a bizalomnál! – Senki sem ismerte eléggé Ymirt, még Krista sem, Eren azonban egyszer sem bizonytalanodott el. Ymir nem egyszerűen szerette Kristát, hanem szerelmes volt belé. Érte bármire hajlandó volt.

– A végén még kiderül, hogy azok az óriások egyáltalán nem elég intelligensek ahhoz, hogy megkülönböztessenek minket a csemegéjüktől – morogta Jean. Sosem kedvelte Ymirt, és az óriáshadsereg gondolata sem javított a kapcsolatukon. – Akkor aztán mindannyian vacsoraként végezzük, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy „Jaeger, segíts már, mire vársz?”. – Eren szemöldökráncolva hallgatta, hangosan viszont nem véleményezte. Jean az a fajta fiú volt, akit látva az ember egyszerűen késztetést érzett rá, hogy pofán vágja.

Mikasa csak egy pillantást vetett rá, aztán nem tulajdonított neki több figyelmet. Eren egyre többször kapta rajta a lányt, hogy ha teheti, inkább kerüli Jean tekintetét. Hogy pontosan mi is történt velük – közöttük – a Katonai Rendőrség fogságában, arról egyikük sem beszélt. Valahogy senki sem merte szóba hozni.

Elmondja, ha akarja – jutott végül döntésre Eren. – Nem kényszeríthetem.

Lieselotte valamint Armin is Ymirrel tartottak. Nifa nem, ő a hadnagy parancsára inkább velük maradt, bármennyire is szeretett volna menni. Fájt belegondolni, hogy tulajdonképpen mit érezhet a lány. Annyi év után végre találkozott az édesanyjával és az öccsével, aztán el kellett szakadnia tőlük. És mégiscsak Shiganshina volt az úti céljuk, az a hely, ahol minden elkezdődött. Nem tudhatták, mit hoz a holnap, hogy mi vár rájuk ott, főleg a pincében. Ha sikerül egyáltalán eljutniuk a pincéig… Ha egyáltalán maradt még valami a pincéből. Öt év telt el, a Mária falban tátongó lyuk pedig lehetőséget biztosított az óriásoknak a szabad ki-be járkálásra.

– Biztosíthatlak benneteket, hogy Ymir nem fog elárulni bennünket! – harsogta eközben Kreusa dühösen. – Azt se felejtsük el, hogy Armint is magával vitte! És ha esetleg mégis ellenünk fordulna, Mrs. Arlert sosem hagyná, hogy bántsák a gyermekét! Megbánta már, hogy magára hagyta! Láttam a szemében!

– Naiv lányka – csóválta a fejét Levi elnézően.

– Uram! – Levi szeme megvillant, mikor meghallotta Nifa hangját. Nem fordult teljesen felé, de amennyire megtette, az elég volt ahhoz, hogy a lány feszülten viszonozta a pillantását. – Ez egy öngyilkos küldetés, nem igaz? Tartsuk magunkat a kezdeti tervünkhöz, amiben még nem szerepelt az óriáshadsereg. Aztán hátha nekünk is lesz egy kis szerencsénk, nem igaz? És kérem… Az édesanyám… Nem arra kérem, hogy benne bízzanak meg, nem is arra, hogy bennem. Erenben bízzatok, az emberiség reményében. Abban, aki mindenkinél fontosabb számára, hadnagy. – Az utolsó mondat majdnem beleveszett a feltámadó szél süvítésében, azonban Levi hadnagy még így is hallotta. Eren is. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, és Eren örült, amiért lovagoltak, mert legalább foghatta erre, miért pirult el ennyire hirtelen.

– Készüljetek! – szakította félbe őket Mikasa. – Egyre közelebb vagyunk!

– Pompás – morogta erre Jean. – Az élet… egyre gyönyörűbb.

Eren a szájában érezte a keserű ízt.

Igen, Jean.

Összeszorította a fogát.

Egyre gyönyörűbb.

A völgyben, ahol Ymirrel kellett találkozniuk, annyi óriás volt, hogy megszámolni sem lehetett.

** * **

Karanes körzetét megsemmisítették az óriásbőrbe bújt emberek, egyetlen túlélő sem maradt – legalábbis Anka Rheinberger mindaddig ezt hitte, míg elé nem vezették a vértől és portól mocskos, remegő kisfiút, aki valamilyen csoda folytán túlélte azt a poklot. Pixis tábornok utasítására egy újabb felderítő csapat indult meg Karanes felé, hogy a jelentéseik alapján felmérhessék a káosz valódi mértékét, ám meg sem fordult a fejükben, hogy találhatnak túlélőket. A legutolsó osztagból csak ketten tértek vissza, ráadásul az egyik elvesztette a karját. És most, amikor a legkevésbé sem számítottak túlélőre, egy gyermek mégis akadt. Pont egy gyermek, nem is katona.

Pixis tábornok letérdelt elé.

– Mi a neved, fiú? – kérdezte szelíden, mire a gyermek felemelte a fejét. Dacos-rémült volt a pillantása, és Anka legszívesebben magához szorosan ölelte volna, hogy csillapítsa fájdalmát. Nem tette meg, csak finoman közelebb húzta. Féltő gondoskodással érintette meg, és a fiú lassan felengedett a kedveskedő cirógatásra, erőt véve magán, hogy beszélni kezdjen.

– Tommy – érkezett a halk felelet. – Tommy vagyok.

– Örülök, hogy köztünk tudhatlak, Tommy.

– Uram… – szólalt meg Gustav bizonytalanul. – Talán jobb lenne, hogyha inkább Anka kérdezné ki. – Anka egyetértett vele. A gyermek úgy tűnt, szerette az érintését, s megbízott benne annyira, hogy odasimuljon hozzá. Valahogy mégiscsak megölelték egymást, és Anka halvány mosollyal a szája sarkában tanulmányozta a fiút.

Valahogy így történt, hogy Anka kettesben találta magát a gyermekkel – Karanes körzetének egyetlen túlélőjével –, és miközben az mohón kanalazott a leveséből – jó ég tudja, mikor ehetett utoljára! –, fél szemmel őt leste. Anka nem sürgette, türelmesen várakozott; Gustav is valószínűleg ezért javasolta őt Pixis tábornoknak. Kellett egy kis idő, amíg eljutottak odáig, hogy beszélgessenek. Anka biztatóan mosolygott, a fiú azonban összerándult, mikor meglátta.

– Ne – kérte halkan. – Kérem, ne.

– Ne mosolyogjak? – Anka homloka ráncba szaladt. – Nem szereted?

Tommy a fejét rázta.

– Többé már nem.

– Értem. – Anka lassan bólintott. – Ahogyan szeretnéd.

Ismét hallgattak.

Tommy szeme könnybe lábadt.

– Az az óriás is… Az is… – nyöszörögte. – Mosolygott.

Anka megfeszült.

Hát ide is eljutottunk – gondolta, s maga sem értette, miért, idegességet érzett, ahogy a fiú arcán végbemenő változást figyelte. Túl sok mindent tapasztalt meg ennyire fiatalon, túl sok borzalmat látott a világból. Karanes óriások támadásának áldozatává vált, ám Ankáéknak, akik nem élték át mindazt a szörnyűséget, amit Tommy, még csak sejtelmük sem volt róla, pontosan mi is történhetett a körzetben.

– Én nem erőltetem, hogy elmondd – mondta lágyan –, de egy ilyen erejű támadás… Fel kell készülnünk, hogy akár itt is megtörténhet. Sehol sem vagyunk biztonságban, mert ezek az óriások nem akármilyen óriások. Ezek…

– Óriásbőrbe bújt szörnyeteg emberek – suttogta a fiú. – Mindannyian, egytől-egyig. Emberek, mint mi, közben meg mégis mások. – Anka visszafojtott lélegzettel hallgatta. – És az a mosolygós… Az a legszörnyűbb mindközül.

– Tehát tudod. – Mindketten összerezzentek, amikor Gustav belépett a szobába.

– Te meg mit keresel itt? – Anka meg sem próbálta titkolni rosszallását. – Azt mondtad, rám bízzátok!

Gustav megvonta a vállát.

– Kíváncsi vagyok – mondta bocsánatkérően. Behúzta maga után az ajtót, hátával pedig nekitámaszkodott, úgy fonta össze a karját a mellkasa előtt. – Tehát tudod – nézett a fiú szemébe. – Tudsz róla, hogy léteznek emberek, akik képesek rá, hogy óriássá változzanak. Bizonyára te is hallottál az emberiség reményéről. Ezen a néven emlegetjük, de valójában Eren Jaegernek hívják. Hasonlítasz rá, éppolyan tűz ég a szemedben, mint ahogyan neki is.

– Gustav! – csattant fel Anka. – Elég lesz!

A férfi elhallgatott, védekezően emelte fel a kezét.

– Bocsáss meg, Anka – mormolta, mire a nő elhúzta a száját.

– Ne tőlem kérj bocsánatot, Gustav, hanem tőle.

Tommy addigra a tenyerébe temette az arcát, úgy nyöszörgött. Anka hátán jeges hideg szaladt végig. Kíváncsiság? Nem, soha sem volt erről szó… Visszakapta a pillantását Gustavra, és a férfi szomorúan bólintott egyet.

– Pixis tábornok hívat. Végre hírt kaptunk a többi körzetről is. Krolva és Utopia elestek, s mindkét körzet esetében hatalmas lyuk tátong a Rózsa falban.

– H-hogyan?! – Anka azonnal felugrott. – És ezt ilyen nyugodtan közlöd?! Hogy bármelyik pillanatban óriások áldozatává válhatunk?! Hogy a biztos halál vár ránk, mert ha esetleg életben is maradunk, a Sina fal mögé kell behúzódnunk?! – Teljesen megfeledkezett Tommy jelenlétéről, csak amikor Gustav megköszörülte a torkát és fejével a kisfiú felé biccentett, akkor kapott észbe. Tommy sápadtan állta a tekintetét.

– Ne a gyerek előtt. – Gustav csak ennyit mondott, mire Anka összeszorította a fogát.

– Idióta!

Már éppen indult volna az ajtó felé, semmivel és senkivel sem foglalkozva, amikor Tommy váratlanul megragadta a karját.

– Az az óriás – lehelte. – Az, amelyik mosolygott…

– Igen?

– A benne levő nő, mielőtt hallótávolságon kívül került volna a felszerelése segítségével, mondott valamit.

Gustav és Anka összenéztek.

– Valamit? – kérdezte a férfi. – Mégis mit?

– Egy pincét emlegetett – suttogta Tommy. – Egy pincét, ami Shiganshinában van.

** * **

– Tudtam, hogy megbízhatunk benne! – harsogta Kreusa, amint megpillantották Ymirt. Erent jobban érdekelte Armin hogyléte, azonban hiába forgolódott, sehol sem látta a fiút, csak annak anyját. Lieselotte óriásalakja hidegzuhanyként érte azokat, akik még nem találkoztak vele, de még Eren is megborzongott. Tudta, mire kell számítania, hogy az az óriásnő, akibe egykor belebotlottak, Armin és Nifa édesanyja, mégis… sokkal másabb volt megtapasztalni is a viszontlátást, nemcsak belegondolni.

– Hol van Armin? – húzta össze Mikasa a szemöldökét. Keze a kardja felé moccant, ám mielőtt előránthatta volna, Jean megragadta a csuklóját. Mindketten összerezzentek. Jean úgy rántotta el a jobbját, mintha megégette volna, Mikasa szürke szeme pedig tágra nyílt. Eren sosem látta még ennyire esetlennek fogadott nővérét.

– Milyen kis édesek! – Hitch nem tudta megállni, hogy ne kommentáljon. Széles mosolyt villantott azokra, akik kuncogó hangja hallatán felé fordultak, és nem titkolta, mennyire jól szórakozik. Összecsapta a tenyerét, és szemében jókedvű fénnyel folytatta a nevetgélést. – Te mit gondolsz róla, Eren? – bökte oldalba a fiút. – Szerinted nem édesek, ahogy szerencsétlenkednek?

– Mert te aztán jobban értesz az érzelmekhez, mi? – morogta Jean. Szúrós megjegyzése ellenére halványan elpirult. – Ott van például az a srác, Marlowe… Ő miért is nincs itt veled, ha annyira szereted?

Hitch meglepetten pillantott rá.

– Mondtam én valaha is, hogy szeretem őt?

– De hát…

– Vicces fiú – szakította félbe Jeant. A szája elé tartotta a kezét, abba fojtotta el újabb kuncogását. – Te is meg ő is, de azt sosem mondtam, hogy szeretem őt.

– Furcsa lány vagy, Hitch – jegyezte meg Connie a fejét csóválva. Egymásra pillantottak Sashával, és mindketten elhúzták a szájukat.

Hitch nevetett.

– Édes, naiv drágaságok!

Hitch, fogd vissza magad. – Annie hangjának éle valahogy mindig bennakasztotta a vidámságot. Hitch egyből elkomorodott. Kihúzta magát, és amikor Annie-ra nézett, volt valami a tekintetében, amitől Eren hátán borzongás szaladt végig. Bár kedvesen beszélt, éppolyan élesen tekintett, ahogyan Annie is.

Talán mégsem annyira jó barátok? – Eren összeráncolta a homlokát e gondolatra. – Vajon mi változott?

– Öhm… Hahó! – Sasha cincogva rángatta ki az elmélkedésből. – Nyugodtan tárgyaljuk ki Jean és Mikasa szerelmi életét, meg úgy mindenki másét is, de csak engem ijesztenek halálra ezek az óriások? Öhm… megszámolni sem tudom, hányan vannak… Ötvennél biztosan többen, igaz?

– Úgy tűnik. – Reiner feszülten nézett össze Bertolttal. – Megbízhatóak egyáltalán? – kérdezte Ymirtől. – Nem szívesen lennék óriáscsemege. Ennyi szörnyeteggel garantált, hogy nem tudnánk elbánni, ha harcra kerülne sor.

– Ne becsüld alá az óriásomat, Reiner – vihogott rá Hitch. – A magad nevében beszélj. Én biztosan életben maradnék, és úgy hiszem, Annie is, nem? – Amikor meg akarta veregetni a lány hátát, az elhúzódott az érintésétől. – Eren, Kreusa, Nifa, veletek mi a helyzet?

– Hogyan? – pillantott rá Eren fáradtan.

– Ne foglalkozz vele! – javasolta Mikasa összeszorított foggal. – Inkább válaszoljon már valaki a kérdésemre, hogy hol van Armin!

– Itt vagyok – hallatszott a fiú hangja. Eren szeme elkerekedett, amikor végre észrevette, honnan is érkezik.

– Te jóságos… – Jean elfojtott egy cifra káromkodást. – Ez most komoly?

– Úgy tűnik – suttogta Bertolt ámultan. Armin egy legalább tizenöt méteres óriás vállán helyezkedett el, lábát lustán lógatva a semmibe. Az óriásnak éppolyan szőke volt a haja, amilyen az övé is, szeme pedig világoskék. Erennek nem kellett sokat törnie magát, hogy rájöjjön, kit rejt magában az óriástest.

– Mr. Arlert – lehelte. – Nifa és Armin apja.

– Élnek és virulnak, hát nem csodálatos? – csettintett Ymir elégedetten a nyelvével.

– Én nem akarom elhinni a szememnek – nyöszörögte Sasha. – Ez annyira… furcsa.

– Engem inkább jobban érdekelne, hogyan tudod irányítani az óriásokat. – Hanji szeme eszelősen csillogott.

– Pontosítok a kérdésen: biztos vagy benne, hogy nem fognak levadászni minket? – húzta föl a szemöldökét Levi hadnagy. – Ez az, amitől az összes szaros kölyök tart egy kicsit. Talán még mi, felnőttek is.

– Biztosíthatom, uram.

Levi morgott valamit válaszul, amit Eren nem értett, Ymir viszont csak horkantott.

–  Srácok – szólalt meg Armin izgatottan. – Látjátok, mi terül el előttünk? – Eren és Mikasa egyszerre kapták fel a fejüket. – Igen, srácok – mondta áhítatosan. – Az ott… Az ott Shiganshina. Öt év után… Végre hazatérünk. Egy köpésre sem vagyunk már az otthonunktól, felfogtátok?

Eren lehunyta a szemét.

– A pince – suttogta. – Vár ránk a pince.

– És megannyi emlék – biccentett Kreusa. – Készen álltok?

– Én igen – rikkantotta Hitch. – Tartsuk magunkat a tervünkhöz! Előre!

– Még nem te vagy a csapat vezetője – kommentálta Reiner, megkerülve őt. – Várjuk az utasítását, Hanji parancsnok – nézett a nőre. – Mit tegyünk?

Hanji hezitált.

– Eren?

– Jól vagyok, Hanji – bólintott a fiú fáradt mosollyal. – Készen állok.

– Jól van, Eren – veregette meg a hátát óvatosan, aztán a többiek felé fordult, végighordozta rajtuk a tekintetét. – A lovakat itt hagyjuk, az a legbiztosabb. A hívásunkat meghallják. Öhm… mindenki tudja, mi a dolga?

– Igen! – érkezett a válasz kórusban.

– Remek. Akkor hát… INDULÁS! – kiáltotta, s abban a pillanatban a felszerelésük segítségével mindannyian a magasba emelkedtek. Az óriások meg sem rezzentek, amikor csizmájukkal megérintették a vállukat.

Eren bizonytalanul kapaszkodott meg Mr. Arlertben.

– Eren vagyok – súgta a férfi fülébe. – Eren Jaeger. – Ez elég volt ahhoz, hogy felkeltse a férfi figyelmét. – Grisha és Carla Jaeger fia. Öhm… Armin legjobb barátja. – Ahogy körbenézett, látta, hogy mindenki sikeresen elhelyezkedett. Levi hadnagy, Mikasa valamint Reiner közömbösen fogózkodtak az óriásaikban, Connie és Sasha iszonyodva, Bertolt riadtan, Jean pedig megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcán. Hanji reakciója volt a legijesztőbb, bőre kivörösödött a boldogságtól, a szeme meg eszelősen ragyogott.

– Hazatértünk, Eren – mondta Armin. – Mindjárt ott vagyunk, Shiganshinában.

Eren nyelt egyet.

Elindultak a kapu felé, melyet annak idején áttört a Páncélos Óriás. És mögötte, a kapu mögött… Igen, mögötte ott várt rájuk a házuk, a pince és az emlékek.

A múltjuk.

** * **

– PIXIS TÁBORNOK! PIXIS TÁBORNOK!

– Mi a fenét üvöltözik ez az idióta? – ráncolta a homlokát Gustav. A szőke férfi, aki futva közeledett feléjük, Hannes volt a Helyőrségtől. „Hannes Shiganshinából”, általában ekképp azonosították. A férfi, aki a saját szemével láthatta a Kolosszális és Páncélos Óriást, no meg persze a többi szörnyeteget. Gustav sajnálkozva ingatta a fejét, amiért, mint az kiderült, aznap, amikor a Mária falat kellett volna védenie, nem keveset ivott.

– Egy újabb tragédia? – Anka a tenyerébe temette az arcát. – Lehet rosszabb annál, hogy két lyuk is van a Rózsa falban?

Anka, a mindig higgadt, csodálatos Anka, akit Gustav mindenkinél jobban szeretett, megtörölte a szemét. Gustav nehezen állta meg, hogy ne húzza a karjába és ne vigasztalja meg. Ha Pixis tábornok nem emelkedett volna fel a székéből, valószínűleg megtette volna.

– Mi történt? – kérdezte a bajszát pödörve.

– Óriások… – Hannes az oldalát markolva fékezett le előttük. – Az óriások megtámadták Trostot!

Anka felsikoltott.

Pixis tábornok hümmögve bólintott.

– Hát elkezdődött…

** * **

Arra számítottak, hogy Shiganshina körzetét ellepték az óriások az öt hosszú év alatt, azonban azzal kellett szembesülniük, hogy szinte kongott az ürességtől. Egy lélek sem járt arra, még dögevő madarak sem. Porrá zúzott házak, sötét foltok a köveken, ezer meg ezer emlék várta Erent, Mikasát és Armint.

– Tehát ez Shiganshina – suttogta Sasha döbbenten.

– Isten hozott nálunk – mosolygott rá Eren szomorúan. Rekedtes sóhaj tört fel a mellkasából. Ahogy oldalra fordította a fejét, összekapcsolódott a tekintete Levi hadnagyéval. A férfi nem viszonozta a mosolyát, a szeme viszont csillogott és mindenről árulkodott, minden egyes elfojtott érzéséről. Eren hálás volt a puszta pillantásért is, erőt merített belőle.

– Miért nincs itt senki? – ráncolta a homlokát Bertolt. – Egy óriás sem, a mieinket kivéve.

– Rejtőzködnek a mocskok – vicsorogta Reiner. – Megbújtak valahol.

– Az összes óriás? – kételkedett Jean.

– Az Intelligensek – mondta Armin. – Ők mindenképpen. Talán az óriássereg a fal túlsó oldalán várakozik.

– Legyetek résen! – figyelmeztette őket Hanji. – Nem tudhatjuk, mi fog történni!

– Igenis, parancsnok!

Túl nagy a csend – gondolta Eren. – Aggasztó.

Elég volt egy pillantást vetnie Levi hadnagyra valamint Mikasára, hogy tudja, ők is hasonlóképpen vélekednek erről.

Arra várnak, hogy mi lépjünk elsőként… És mennyire jól ismernek minket! – Elakadt a lélegzete, ahogy Mr. Arlert válláról ellátott a messzeségbe. Ott volt a házuk. Sokkal rosszabb állapotban, mint amilyenben utoljára látta, de ott volt és csak ez számított. Maradt még belőle valami… Nagyon kevés.

– Eren, várj! – kiáltott utána Mikasa, azonban nem foglalkozott vele. Elrugaszkodott Mr. Arlert válláról, és pillanatok alatt háztetőről háztetőn találta magát. A hangok alapján valaki követni kezdte, ám nem nézett hátra, hogy lássa, ki az. Többen kiabáltak, utána viszont nagyon hamar elcsendesedtek, amint Ymir rájuk rivallt.

Eren a torkában érezte a szívét.

Mindjárt!
Istenem, mindjárt!
Mindjárt ott vagyok!

Minden egyes lépéssel közelebb került a múltjához. Látta maga előtt az anyját a törmelékek alatt feküdve, a könnyeket a szemében, a kezét, amivel utoljára kinyúlt felé, aztán a mosolygó óriást, amint lehajol, a magasba emeli… Összezúzza, lenyeli.

Sípolt a tüdeje, ahogy földet ért. Megcsúszott és majdnem elesett, az utolsó másodpercben tudta csak megtalálni valahogy az egyensúlyát. Letette a kezét, és ahogy lebámult remegő ujjaira, egyszer csak észrevette a cipőt – vagyis inkább azt, ami maradt belőle.

Mozdulatlanná dermedt.

Az ujjai megrándultak, megérinteni azonban nem merte, akkor minden egyes emlék, amit addig álmában élt át újra meg újra, most végleg valósággá vált volna. Az anyja cipője volt, ami leeshetett, mikor az óriás kiszedte a törmelékek alól, hogy megegye. Az anyja cipője, mely éveken át ott porosodott a romok előtt.

Az a valaki, aki nyomban utána száguldott, amint elhagyta Mr. Arlertet, utolérte. Kéz nehezedett a vállára, finoman szorítva meg, erőt nyújtva neki, és nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki az.

– Eren… – Levi hadnagy hangja rekedt volt. – Jól vagy?

– Ez… – Eren nem vette le a szemét a cipőről. Levi hadnagy átnézhetett a válla felett, mert élesen szívta be a levegőt.

– Gyere! – szólt lágyan, óvatosan felsegítve a földről.

– Az a cipő…

– Tudom, Eren. Tudom. – Annyira hirtelen mozdult, hogy Erennek arra sem maradt ideje, hogy egyáltalán felfogja, mire készül, a hadnagy karjaiban találta magát, a férfi hátulról ölelte át, szorította magához, s érezte a csókját is, melyet a feje búbjára nyomott, és alig bírta visszafojtani a könnyeit.

– Eren! – hallotta meg aztán Kreusa kiáltását is. A lány sosem látott ügyességgel használta a felszerelését. Ott termett mellettük, és nem törődött vele, mennyire zavarba ejtően közel egymáshoz talált rájuk, addig nem állt meg, amíg meg nem fogta Eren csuklóját. Levi hadnagy csak azért sem engedte ki az öleléséből a fiút. Együtt bámultak Kreusával arra a pontra, ahol a lány megérintette Erent.

– Kreusa… – suttogta a fiú.

A lány magától cselekedett. Eren hallotta a hadnagy rosszalló morranását, amikor engedély nélkül az inge alá nyúlt, hogy kitapintsa a láncon lógó kulcsot.

– Itt az idő – mondta keményen. – Ott vagyunk, ahol minden elkezdődött, hamarosan pedig minden titokra választ kapunk.

– Eren!

– Eren!

A többiek is megérkeztek.

Eren szaggatottan lélegzett.

– Most… lemegyünk a pincébe – nézett a barátaira. Nyelt egyet, a lány érintése égette. – Kreusával… és Levi hadnaggyal.

– De...!

– Sajnálom, Mikasa. Én… őket választottam. Velük szeretnék lemenni a pincébe.

– Eren… – A lány mondani szeretett volna valamit, végül azonban mégsem szólalt meg. Az ő pillantása is megakadt a cipőn, utána meg a házon, és Eren biztos volt benne, hogy hozzá hasonlóan visszaemlékezett mindenre.

– Hagyd – fogta meg Armin a kezét. – Ez Eren döntése.

– De…

– Mikasa, mi most itt maradunk.

Mikasa mély levegőt vett.

– Jól van – mondta. – Jól van.

– Minden rendben lesz – mosolygott Armin megnyugtatóan, mire Eren bólintott.

– Igen, minden…

– Gyerünk! – indítványozta Kreusa. – Induljunk.

– Rendben. – Már megindult a ház felé, amikor mégis visszafordult. Levi hadnagy és Kreusa is megálltak, és szintúgy a többiekre néztek. – Hamarosan találkozunk, srácok! – próbálkozott meg egy halvány mosollyal, amit egyedül Armin, Sasha valamint Nifa viszonoztak. – Sietünk vissza!

– Amíg Eren, Kreusa és Levi a pincében vannak – Hanji azonnal belekezdett a szónoklatába, még mielőtt Erenék hallótávolságon kívül értek volna –, mindenki legyen résen! Az ellenség bármelyik pillanatban felbukkanhat! Nem engedhetjük őket, hogy eljussanak a pincéig, megértettétek? A feladatunk, hogy akár az életünk árán is, de távol tartsuk őket Grisha és Carla Jaeger otthonától!

– Igenis, asszonyom!

Hanji megmasszírozta az orrnyergét.

– Jól van – suttogta. – Hamarosan fény derül a titokra.

– Nem tetszik nekem ez az egész – csóválta meg a fejét Nifa. – Nyomasztó ez a csend.

– Igen – mormolta Armin. – Nekem se.

Alig hagyták el e szavak az ajkait, irtózatos hang hallatszott a fal felől. Remegett. A fal szó szerint remegett. Armin nem akart hinni a szemének. Eren felé kapta a fejét, aki Levi hadnagy mellett állt. A férfi éppen felfeszítette a pincébe vezető ajtót, Eren pedig a markába zárta az aranykulcsot.

Súlyos kődarabok zuhantak alá, a fal hullott darabokra, s a Sina falban levő óriáshoz hasonló óriások néztek vissza rájuk.

Kreusa felsikoltott.

– Gyorsan! – kiáltotta Levi-nak sürgetően. – Nyissa már ki!

A csapóajtó felnyílt.

A hadnagy ugrott be elsőként, még a korhadt létrát sem használta, aztán lesegítette előbb Erent, végül pedig Kreusát.

Eren vetett egy utolsó pillantást a barátaikra, akik rettegve figyelték a falban megbúvó óriásokat, ahogy lassan kitörik magukat a legalább egy évszázada tartó fogságukból, majd hagyta, hogy Levi hadnagy lehúzza maga mellé, a csapóajtó meg rájuk csukódott.


Az óriások kiszabadultak a Mária falból, és ahogy ez bekövetkezett, megszámlálhatatlanul sok irányból aranysárga fény villant az égbe, szinte kettéhasítva azt, s az addig megbúvó Intelligensek elárasztották Shiganshinát…

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hűha, ez nagyon izgalmasra sikeredett. Nagyon lelkesen várom a folytatást, hogy innentől mi lesz.
    Köszönöm, remélem hamar kapjuk a következőt.
    Szim

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^
      Nagyon köszönöm, hogy írtál, örülök, hogy tetszett. A folytatás már alakulóban van, igyekszem vele! :)
      Detti ^^

      Törlés