Vihar
23. fejezet
~ Ahol
minden elkezdődött ~
Kreusa még mindig nem tudja. – Ez volt
Eren első gondolata, miután hátrafordulva összeakadta a tekintete a lányéval. –
Vajon ott, a pincében, amikor szembesülni
fog ezzel is, hogyan fog dönteni? Vajon én
hogyan fogok dönteni? Egyáltalán mi vár ránk? – Vele ellentétben Kreusa, ha
aggódott is, nem mutatta ki, fejét felszegve, egyenes háttal ült a lován.
Kemény volt a tekintete, mosoly pedig nem ülte meg a száját, még akkor sem,
amikor Eren rápillantott. Minden megváltozott, amint maguk mögött hagyták a
Rózsa falat, és tudták, hogy sosem lesz ugyanolyan.
Eren élesen
szívta be a levegőt.
Ez már a vég – acélozta meg a szívét. Szinte
a torkában érezte, annyira ideges volt. – Most
dől el minden.
Teljesen
más volt ez alkalommal a falakon túlra merészkedni. A legutóbbi alkalommal még
Erwin parancsnok vezette őket, most viszont már Hanji. Akkor meg sem fordult a
fejükben, hogy visszafoglalják a Mária falat, az ötvenhetedik falakon túli
expedíció valójában a Nőstény Óriás elfogására irányult, végül azonban Levi
hadnagy osztagának és még megannyi más embernek a halálával végződött.
Eren nem
tudott megnyugodni, az ideges izgatottság mellé félelem is társult, ahogy egyre
közeledtek Shiganshina felé. Öt év telt el azóta. Öt év után végre haza fog
térni. Újra látni fogja a házukat, és minden emlék a felszínre fog kerülni.
Azok is, amikre még most is emlékezett, no meg azok is, amiket valamilyen, máig
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elfelejtett.
– Hé,
Jaeger, ne csak álmodozz, hanem figyelj is! – kiáltotta Jean. – Balról egy tíz
méteres!
A lassan
biztonságosnak aligha nevezhető Rózsa fal elhagyásával természetesen az óriások
okozta fenyegetettséggel is számolniuk kellett. Az óriássá változás képessége,
amivel Eren, Kreusa, Nifa, Annie, Hitch, Ymir valamint Lieselotte rendelkeztek,
megsokszorozta kis csapatuk erejét.
– Majd én
intézem, Jean! – rikkantotta Connie, nagyot rántva a kantáron.
– Ne hagyd,
hogy az ostoba gondolatok eltereljék a figyelmedet, Eren! – zárkózott fel mellé
Mikasa; szürke szemében soha nem látott, lázas fény izzott. – Ha most elbukunk,
akkor mindennek vége! Nem engedhetjük, hogy az emberiség veszítsen!
– Én nem… –
Eren megrázta a fejét. Két kezén nem tudta megszámolni, hányszor fordult elő
ehhez hasonló jelenet, mégis görcsberándult a gyomra, amikor Connie megpördült
a levegőben. A kard pengéjének élén megcsillant a lemenő nap fénye, a fiú
könnyedén vette az akadályt.
–
Kövessétek a tervet! – harsogta Hanji valahonnan mögülük. – Bármi is történjék,
nem nézhettek hátra, megértettétek?! Legyen szó bármelyik bajtársunkról, meg se
forduljon a fejetekben, hogy hátranézzetek vagy bármit is tegyetek! Ez parancs!
Végül is… – Eren tisztán hallotta keserű nevetését. – Én vagyok a parancsnok,
nem igaz?
Eren fél
szemmel a hadnagyra sandított. A férfi, noha kifejezéstelen arccal lovagolt
mellette, egy pillanatra mégis mintha mutatott volna valamennyit a saját
gyengeségéből. Erwin parancsnok hosszú hónapok óta a föld alatt pihent már, de
pusztán az említése is felkavaró volt azoknak, akik igazán közel álltak hozzá.
– Hanji
parancsnok, hamarosan ott vagyunk! – szólalt meg Kreusa.
– Ymir?
– Ott lesz
– bizonygatta. – Megígérte, hogy ott lesz, nem igaz?
Ymir nem
adott időt a kérdezgetésre. Miután elmondta, ki – mi – is ő valójában és hogy ismeri Armin valamint Nifa szüleit,
felajánlotta a saját, óriásokból álló seregét,
kijelentette, hogy magukra hagyja őket. Nem engedélyt kért, hogy távozhasson,
hanem a saját feje után menve döntött,
mégis megvárta, hogy Hanji rábólintson, és csak azután búcsúzott el Kristától,
ujjaival finoman megcirógatva az arcát.
– Higgy bennem, Krista! – kérte lágyan,
mire a lány ajkai elnyíltak. Nem mondott semmit, de a ragyogó fény a szemében
és a mosoly, amely a szája sarkában megjelent, mindenről árulkodtak.
– Rajta áll
vagy bukik a küldetésünk, kölyök! – horkantotta Levi, kirángatva Erent a
gondolataiból. – Több kell a bizalomnál! – Senki sem ismerte eléggé Ymirt, még
Krista sem, Eren azonban egyszer sem bizonytalanodott el. Ymir nem egyszerűen
szerette Kristát, hanem szerelmes
volt belé. Érte bármire hajlandó
volt.
– A végén
még kiderül, hogy azok az óriások egyáltalán nem elég intelligensek ahhoz, hogy
megkülönböztessenek minket a csemegéjüktől – morogta Jean. Sosem kedvelte
Ymirt, és az óriáshadsereg gondolata sem javított a kapcsolatukon. – Akkor
aztán mindannyian vacsoraként végezzük, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy „Jaeger, segíts már, mire vársz?”. – Eren
szemöldökráncolva hallgatta, hangosan viszont nem véleményezte. Jean az a fajta
fiú volt, akit látva az ember egyszerűen késztetést érzett rá, hogy pofán vágja.
Mikasa csak
egy pillantást vetett rá, aztán nem tulajdonított neki több figyelmet. Eren
egyre többször kapta rajta a lányt, hogy ha teheti, inkább kerüli Jean
tekintetét. Hogy pontosan mi is történt velük – közöttük – a Katonai Rendőrség
fogságában, arról egyikük sem beszélt. Valahogy senki sem merte szóba hozni.
Elmondja, ha akarja – jutott végül
döntésre Eren. – Nem kényszeríthetem.
Lieselotte
valamint Armin is Ymirrel tartottak. Nifa nem, ő a hadnagy parancsára inkább
velük maradt, bármennyire is szeretett volna menni. Fájt belegondolni, hogy
tulajdonképpen mit érezhet a lány. Annyi év után végre találkozott az
édesanyjával és az öccsével, aztán el kellett szakadnia tőlük. És mégiscsak
Shiganshina volt az úti céljuk, az a hely, ahol minden elkezdődött. Nem
tudhatták, mit hoz a holnap, hogy mi vár rájuk ott, főleg a pincében. Ha
sikerül egyáltalán eljutniuk a
pincéig… Ha egyáltalán maradt még
valami a pincéből. Öt év telt el, a Mária falban tátongó lyuk pedig lehetőséget
biztosított az óriásoknak a szabad ki-be járkálásra.
–
Biztosíthatlak benneteket, hogy Ymir nem fog elárulni bennünket! – harsogta
eközben Kreusa dühösen. – Azt se felejtsük el, hogy Armint is magával vitte! És
ha esetleg mégis ellenünk fordulna, Mrs. Arlert sosem hagyná, hogy bántsák a
gyermekét! Megbánta már, hogy magára hagyta! Láttam a szemében!
– Naiv
lányka – csóválta a fejét Levi elnézően.
– Uram! –
Levi szeme megvillant, mikor meghallotta Nifa hangját. Nem fordult teljesen
felé, de amennyire megtette, az elég volt ahhoz, hogy a lány feszülten
viszonozta a pillantását. – Ez egy öngyilkos küldetés, nem igaz? Tartsuk
magunkat a kezdeti tervünkhöz, amiben még nem szerepelt az óriáshadsereg. Aztán
hátha nekünk is lesz egy kis szerencsénk, nem igaz? És kérem… Az édesanyám… Nem
arra kérem, hogy benne bízzanak meg, nem is arra, hogy bennem. Erenben
bízzatok, az emberiség reményében. Abban, aki mindenkinél fontosabb számára,
hadnagy. – Az utolsó mondat majdnem beleveszett a feltámadó szél süvítésében,
azonban Levi hadnagy még így is hallotta. Eren is. Egy pillanatra összeakadt a
tekintetük, és Eren örült, amiért lovagoltak, mert legalább foghatta erre,
miért pirult el ennyire hirtelen.
–
Készüljetek! – szakította félbe őket Mikasa. – Egyre közelebb vagyunk!
– Pompás –
morogta erre Jean. – Az élet… egyre gyönyörűbb.
Eren a
szájában érezte a keserű ízt.
Igen, Jean.
Összeszorította
a fogát.
Egyre gyönyörűbb.
A völgyben,
ahol Ymirrel kellett találkozniuk, annyi óriás volt, hogy megszámolni sem
lehetett.
** * **
Karanes
körzetét megsemmisítették az óriásbőrbe bújt emberek, egyetlen túlélő sem
maradt – legalábbis Anka Rheinberger mindaddig ezt hitte, míg elé nem vezették
a vértől és portól mocskos, remegő kisfiút, aki valamilyen csoda folytán
túlélte azt a poklot. Pixis tábornok utasítására egy újabb felderítő csapat
indult meg Karanes felé, hogy a jelentéseik alapján felmérhessék a káosz valódi
mértékét, ám meg sem fordult a fejükben, hogy találhatnak túlélőket. A
legutolsó osztagból csak ketten tértek vissza, ráadásul az egyik elvesztette a
karját. És most, amikor a legkevésbé sem számítottak túlélőre, egy gyermek
mégis akadt. Pont egy gyermek, nem is katona.
Pixis
tábornok letérdelt elé.
– Mi a
neved, fiú? – kérdezte szelíden, mire a gyermek felemelte a fejét. Dacos-rémült
volt a pillantása, és Anka legszívesebben magához szorosan ölelte volna, hogy
csillapítsa fájdalmát. Nem tette meg, csak finoman közelebb húzta. Féltő
gondoskodással érintette meg, és a fiú lassan felengedett a kedveskedő
cirógatásra, erőt véve magán, hogy beszélni kezdjen.
– Tommy –
érkezett a halk felelet. – Tommy vagyok.
– Örülök,
hogy köztünk tudhatlak, Tommy.
– Uram… –
szólalt meg Gustav bizonytalanul. – Talán jobb lenne, hogyha inkább Anka
kérdezné ki. – Anka egyetértett vele. A gyermek úgy tűnt, szerette az
érintését, s megbízott benne annyira, hogy odasimuljon hozzá. Valahogy
mégiscsak megölelték egymást, és Anka halvány mosollyal a szája sarkában
tanulmányozta a fiút.
Valahogy
így történt, hogy Anka kettesben találta magát a gyermekkel – Karanes
körzetének egyetlen túlélőjével –, és
miközben az mohón kanalazott a leveséből – jó ég tudja, mikor ehetett utoljára!
–, fél szemmel őt leste. Anka nem sürgette, türelmesen várakozott; Gustav is
valószínűleg ezért javasolta őt Pixis tábornoknak. Kellett egy kis idő, amíg
eljutottak odáig, hogy beszélgessenek. Anka biztatóan mosolygott, a fiú azonban
összerándult, mikor meglátta.
– Ne –
kérte halkan. – Kérem, ne.
– Ne
mosolyogjak? – Anka homloka ráncba szaladt. – Nem szereted?
Tommy a
fejét rázta.
– Többé már
nem.
– Értem. –
Anka lassan bólintott. – Ahogyan szeretnéd.
Ismét
hallgattak.
Tommy szeme
könnybe lábadt.
– Az az
óriás is… Az is… – nyöszörögte. – Mosolygott.
Anka
megfeszült.
Hát ide is eljutottunk – gondolta, s
maga sem értette, miért, idegességet érzett, ahogy a fiú arcán végbemenő
változást figyelte. Túl sok mindent tapasztalt meg ennyire fiatalon, túl sok
borzalmat látott a világból. Karanes óriások támadásának áldozatává vált, ám
Ankáéknak, akik nem élték át mindazt a szörnyűséget, amit Tommy, még csak
sejtelmük sem volt róla, pontosan mi is történhetett a körzetben.
– Én nem
erőltetem, hogy elmondd – mondta lágyan –, de egy ilyen erejű támadás… Fel kell
készülnünk, hogy akár itt is megtörténhet. Sehol sem vagyunk biztonságban, mert
ezek az óriások nem akármilyen óriások. Ezek…
–
Óriásbőrbe bújt szörnyeteg emberek – suttogta a fiú. – Mindannyian,
egytől-egyig. Emberek, mint mi, közben meg mégis mások. – Anka visszafojtott
lélegzettel hallgatta. – És az a mosolygós… Az a legszörnyűbb mindközül.
– Tehát
tudod. – Mindketten összerezzentek, amikor Gustav belépett a szobába.
– Te meg
mit keresel itt? – Anka meg sem próbálta titkolni rosszallását. – Azt mondtad,
rám bízzátok!
Gustav
megvonta a vállát.
– Kíváncsi
vagyok – mondta bocsánatkérően. Behúzta maga után az ajtót, hátával pedig
nekitámaszkodott, úgy fonta össze a karját a mellkasa előtt. – Tehát tudod –
nézett a fiú szemébe. – Tudsz róla, hogy léteznek emberek, akik képesek rá,
hogy óriássá változzanak. Bizonyára te is hallottál az emberiség reményéről.
Ezen a néven emlegetjük, de valójában Eren Jaegernek hívják. Hasonlítasz rá,
éppolyan tűz ég a szemedben, mint ahogyan neki is.
– Gustav! –
csattant fel Anka. – Elég lesz!
A férfi
elhallgatott, védekezően emelte fel a kezét.
– Bocsáss
meg, Anka – mormolta, mire a nő elhúzta a száját.
– Ne tőlem
kérj bocsánatot, Gustav, hanem tőle.
Tommy
addigra a tenyerébe temette az arcát, úgy nyöszörgött. Anka hátán jeges hideg
szaladt végig. Kíváncsiság? Nem, soha sem
volt erről szó… Visszakapta a pillantását Gustavra, és a férfi szomorúan
bólintott egyet.
– Pixis
tábornok hívat. Végre hírt kaptunk a többi körzetről is. Krolva és Utopia elestek,
s mindkét körzet esetében hatalmas lyuk tátong a Rózsa falban.
–
H-hogyan?! – Anka azonnal felugrott. – És ezt ilyen nyugodtan közlöd?! Hogy
bármelyik pillanatban óriások áldozatává válhatunk?! Hogy a biztos halál vár
ránk, mert ha esetleg életben is maradunk, a Sina fal mögé kell behúzódnunk?! –
Teljesen megfeledkezett Tommy jelenlétéről, csak amikor Gustav megköszörülte a
torkát és fejével a kisfiú felé biccentett, akkor kapott észbe. Tommy sápadtan
állta a tekintetét.
– Ne a
gyerek előtt. – Gustav csak ennyit mondott, mire Anka összeszorította a fogát.
– Idióta!
Már éppen
indult volna az ajtó felé, semmivel és senkivel sem foglalkozva, amikor Tommy
váratlanul megragadta a karját.
– Az az
óriás – lehelte. – Az, amelyik mosolygott…
– Igen?
– A benne
levő nő, mielőtt hallótávolságon kívül került volna a felszerelése segítségével,
mondott valamit.
Gustav és
Anka összenéztek.
– Valamit?
– kérdezte a férfi. – Mégis mit?
– Egy
pincét emlegetett – suttogta Tommy. – Egy pincét, ami Shiganshinában van.
** * **
– Tudtam,
hogy megbízhatunk benne! – harsogta Kreusa, amint megpillantották Ymirt. Erent
jobban érdekelte Armin hogyléte, azonban hiába forgolódott, sehol sem látta a
fiút, csak annak anyját. Lieselotte óriásalakja hidegzuhanyként érte azokat,
akik még nem találkoztak vele, de még Eren is megborzongott. Tudta, mire kell
számítania, hogy az az óriásnő, akibe egykor belebotlottak, Armin és Nifa
édesanyja, mégis… sokkal másabb volt megtapasztalni is a viszontlátást, nemcsak
belegondolni.
– Hol van
Armin? – húzta össze Mikasa a szemöldökét. Keze a kardja felé moccant, ám
mielőtt előránthatta volna, Jean megragadta a csuklóját. Mindketten
összerezzentek. Jean úgy rántotta el a jobbját, mintha megégette volna, Mikasa
szürke szeme pedig tágra nyílt. Eren sosem látta még ennyire esetlennek
fogadott nővérét.
– Milyen
kis édesek! – Hitch nem tudta megállni, hogy ne kommentáljon. Széles mosolyt
villantott azokra, akik kuncogó hangja hallatán felé fordultak, és nem
titkolta, mennyire jól szórakozik. Összecsapta a tenyerét, és szemében jókedvű
fénnyel folytatta a nevetgélést. – Te mit gondolsz róla, Eren? – bökte oldalba
a fiút. – Szerinted nem édesek, ahogy szerencsétlenkednek?
– Mert te
aztán jobban értesz az érzelmekhez, mi? – morogta Jean. Szúrós megjegyzése
ellenére halványan elpirult. – Ott van például az a srác, Marlowe… Ő miért is
nincs itt veled, ha annyira szereted?
Hitch
meglepetten pillantott rá.
– Mondtam
én valaha is, hogy szeretem őt?
– De hát…
– Vicces
fiú – szakította félbe Jeant. A szája elé tartotta a kezét, abba fojtotta el
újabb kuncogását. – Te is meg ő is, de azt sosem mondtam, hogy szeretem őt.
– Furcsa
lány vagy, Hitch – jegyezte meg Connie a fejét csóválva. Egymásra pillantottak
Sashával, és mindketten elhúzták a szájukat.
Hitch
nevetett.
– Édes,
naiv drágaságok!
– Hitch, fogd vissza magad. – Annie
hangjának éle valahogy mindig bennakasztotta a vidámságot. Hitch egyből
elkomorodott. Kihúzta magát, és amikor Annie-ra nézett, volt valami a
tekintetében, amitől Eren hátán borzongás szaladt végig. Bár kedvesen beszélt,
éppolyan élesen tekintett, ahogyan Annie is.
Talán mégsem annyira jó barátok? – Eren
összeráncolta a homlokát e gondolatra. –
Vajon mi változott?
– Öhm…
Hahó! – Sasha cincogva rángatta ki az elmélkedésből. – Nyugodtan tárgyaljuk ki
Jean és Mikasa szerelmi életét, meg úgy mindenki másét is, de csak engem
ijesztenek halálra ezek az óriások? Öhm… megszámolni sem tudom, hányan vannak…
Ötvennél biztosan többen, igaz?
– Úgy
tűnik. – Reiner feszülten nézett össze Bertolttal. – Megbízhatóak egyáltalán? –
kérdezte Ymirtől. – Nem szívesen lennék óriáscsemege. Ennyi szörnyeteggel
garantált, hogy nem tudnánk elbánni, ha harcra kerülne sor.
– Ne
becsüld alá az óriásomat, Reiner – vihogott rá Hitch. – A magad nevében
beszélj. Én biztosan életben maradnék, és úgy hiszem, Annie is, nem? – Amikor
meg akarta veregetni a lány hátát, az elhúzódott az érintésétől. – Eren,
Kreusa, Nifa, veletek mi a helyzet?
– Hogyan? –
pillantott rá Eren fáradtan.
– Ne
foglalkozz vele! – javasolta Mikasa összeszorított foggal. – Inkább válaszoljon
már valaki a kérdésemre, hogy hol van Armin!
– Itt
vagyok – hallatszott a fiú hangja. Eren szeme elkerekedett, amikor végre
észrevette, honnan is érkezik.
– Te
jóságos… – Jean elfojtott egy cifra káromkodást. – Ez most komoly?
– Úgy tűnik
– suttogta Bertolt ámultan. Armin egy legalább tizenöt méteres óriás vállán
helyezkedett el, lábát lustán lógatva a semmibe. Az óriásnak éppolyan szőke
volt a haja, amilyen az övé is, szeme pedig világoskék. Erennek nem kellett
sokat törnie magát, hogy rájöjjön, kit rejt magában az óriástest.
– Mr.
Arlert – lehelte. – Nifa és Armin apja.
– Élnek és
virulnak, hát nem csodálatos? – csettintett Ymir elégedetten a nyelvével.
– Én nem
akarom elhinni a szememnek – nyöszörögte Sasha. – Ez annyira… furcsa.
– Engem
inkább jobban érdekelne, hogyan tudod irányítani az óriásokat. – Hanji szeme
eszelősen csillogott.
–
Pontosítok a kérdésen: biztos vagy benne, hogy nem fognak levadászni minket? –
húzta föl a szemöldökét Levi hadnagy. – Ez az, amitől az összes szaros kölyök
tart egy kicsit. Talán még mi, felnőttek is.
–
Biztosíthatom, uram.
Levi
morgott valamit válaszul, amit Eren nem értett, Ymir viszont csak horkantott.
– Srácok – szólalt meg Armin izgatottan. –
Látjátok, mi terül el előttünk? – Eren és Mikasa egyszerre kapták fel a
fejüket. – Igen, srácok – mondta áhítatosan. – Az ott… Az ott Shiganshina. Öt
év után… Végre hazatérünk. Egy köpésre sem vagyunk már az otthonunktól,
felfogtátok?
Eren
lehunyta a szemét.
– A pince –
suttogta. – Vár ránk a pince.
– És megannyi
emlék – biccentett Kreusa. – Készen álltok?
– Én igen –
rikkantotta Hitch. – Tartsuk magunkat a tervünkhöz! Előre!
– Még nem
te vagy a csapat vezetője – kommentálta Reiner, megkerülve őt. – Várjuk az
utasítását, Hanji parancsnok – nézett a nőre. – Mit tegyünk?
Hanji
hezitált.
– Eren?
– Jól
vagyok, Hanji – bólintott a fiú fáradt mosollyal. – Készen állok.
– Jól van,
Eren – veregette meg a hátát óvatosan, aztán a többiek felé fordult,
végighordozta rajtuk a tekintetét. – A lovakat itt hagyjuk, az a legbiztosabb.
A hívásunkat meghallják. Öhm… mindenki tudja, mi a dolga?
– Igen! –
érkezett a válasz kórusban.
– Remek.
Akkor hát… INDULÁS! – kiáltotta, s abban a pillanatban a felszerelésük
segítségével mindannyian a magasba emelkedtek. Az óriások meg sem rezzentek,
amikor csizmájukkal megérintették a vállukat.
Eren
bizonytalanul kapaszkodott meg Mr. Arlertben.
– Eren
vagyok – súgta a férfi fülébe. – Eren Jaeger.
– Ez elég volt ahhoz, hogy felkeltse a férfi figyelmét. – Grisha és Carla
Jaeger fia. Öhm… Armin legjobb barátja. – Ahogy körbenézett, látta, hogy
mindenki sikeresen elhelyezkedett. Levi hadnagy, Mikasa valamint Reiner
közömbösen fogózkodtak az óriásaikban, Connie és Sasha iszonyodva, Bertolt
riadtan, Jean pedig megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcán. Hanji reakciója
volt a legijesztőbb, bőre kivörösödött a boldogságtól, a szeme meg eszelősen
ragyogott.
–
Hazatértünk, Eren – mondta Armin. – Mindjárt ott vagyunk, Shiganshinában.
Eren nyelt
egyet.
Elindultak
a kapu felé, melyet annak idején áttört a Páncélos Óriás. És mögötte, a kapu
mögött… Igen, mögötte ott várt rájuk a házuk, a pince és az emlékek.
A múltjuk.
** * **
– PIXIS
TÁBORNOK! PIXIS TÁBORNOK!
– Mi a
fenét üvöltözik ez az idióta? – ráncolta a homlokát Gustav. A szőke férfi, aki
futva közeledett feléjük, Hannes volt a Helyőrségtől. „Hannes Shiganshinából”, általában ekképp azonosították. A férfi,
aki a saját szemével láthatta a Kolosszális és Páncélos Óriást, no meg persze a
többi szörnyeteget. Gustav sajnálkozva ingatta a fejét, amiért, mint az
kiderült, aznap, amikor a Mária falat kellett volna védenie, nem keveset ivott.
– Egy újabb
tragédia? – Anka a tenyerébe temette az arcát. – Lehet rosszabb annál, hogy két
lyuk is van a Rózsa falban?
Anka, a
mindig higgadt, csodálatos Anka, akit Gustav mindenkinél jobban szeretett,
megtörölte a szemét. Gustav nehezen állta meg, hogy ne húzza a karjába és ne
vigasztalja meg. Ha Pixis tábornok nem emelkedett volna fel a székéből,
valószínűleg megtette volna.
– Mi
történt? – kérdezte a bajszát pödörve.
– Óriások…
– Hannes az oldalát markolva fékezett le előttük. – Az óriások megtámadták
Trostot!
Anka
felsikoltott.
Pixis
tábornok hümmögve bólintott.
– Hát
elkezdődött…
** * **
Arra
számítottak, hogy Shiganshina körzetét ellepték az óriások az öt hosszú év alatt,
azonban azzal kellett szembesülniük, hogy szinte kongott az ürességtől. Egy
lélek sem járt arra, még dögevő madarak sem. Porrá zúzott házak, sötét foltok a
köveken, ezer meg ezer emlék várta Erent, Mikasát és Armint.
– Tehát ez
Shiganshina – suttogta Sasha döbbenten.
– Isten
hozott nálunk – mosolygott rá Eren szomorúan. Rekedtes sóhaj tört fel a
mellkasából. Ahogy oldalra fordította a fejét, összekapcsolódott a tekintete
Levi hadnagyéval. A férfi nem viszonozta a mosolyát, a szeme viszont csillogott
és mindenről árulkodott, minden egyes elfojtott érzéséről. Eren hálás volt a
puszta pillantásért is, erőt merített belőle.
– Miért
nincs itt senki? – ráncolta a homlokát Bertolt. – Egy óriás sem, a mieinket
kivéve.
–
Rejtőzködnek a mocskok – vicsorogta Reiner. – Megbújtak valahol.
– Az összes
óriás? – kételkedett Jean.
– Az
Intelligensek – mondta Armin. – Ők mindenképpen. Talán az óriássereg a fal
túlsó oldalán várakozik.
– Legyetek
résen! – figyelmeztette őket Hanji. – Nem tudhatjuk, mi fog történni!
– Igenis,
parancsnok!
Túl nagy a csend – gondolta Eren. – Aggasztó.
Elég volt
egy pillantást vetnie Levi hadnagyra valamint Mikasára, hogy tudja, ők is
hasonlóképpen vélekednek erről.
Arra várnak, hogy mi lépjünk elsőként… És mennyire jól ismernek minket!
– Elakadt a lélegzete, ahogy Mr. Arlert válláról
ellátott a messzeségbe. Ott volt a házuk. Sokkal rosszabb állapotban, mint
amilyenben utoljára látta, de ott volt
és csak ez számított. Maradt még
belőle valami… Nagyon kevés.
– Eren,
várj! – kiáltott utána Mikasa, azonban nem foglalkozott vele. Elrugaszkodott
Mr. Arlert válláról, és pillanatok alatt háztetőről háztetőn találta magát. A
hangok alapján valaki követni kezdte, ám nem nézett hátra, hogy lássa, ki az.
Többen kiabáltak, utána viszont nagyon hamar elcsendesedtek, amint Ymir rájuk
rivallt.
Eren a
torkában érezte a szívét.
Mindjárt!
Istenem, mindjárt!
Mindjárt ott vagyok!
Minden
egyes lépéssel közelebb került a múltjához. Látta maga előtt az anyját a
törmelékek alatt feküdve, a könnyeket a szemében, a kezét, amivel utoljára
kinyúlt felé, aztán a mosolygó óriást, amint lehajol, a magasba emeli…
Összezúzza, lenyeli.
Sípolt a
tüdeje, ahogy földet ért. Megcsúszott és majdnem elesett, az utolsó
másodpercben tudta csak megtalálni valahogy az egyensúlyát. Letette a kezét, és
ahogy lebámult remegő ujjaira, egyszer csak észrevette a cipőt – vagyis inkább azt, ami maradt belőle.
Mozdulatlanná
dermedt.
Az ujjai
megrándultak, megérinteni azonban nem merte, akkor minden egyes emlék, amit
addig álmában élt át újra meg újra, most végleg valósággá vált volna. Az anyja
cipője volt, ami leeshetett, mikor az óriás kiszedte a törmelékek alól, hogy
megegye. Az anyja cipője, mely éveken át ott porosodott a romok előtt.
Az a
valaki, aki nyomban utána száguldott, amint elhagyta Mr. Arlertet, utolérte.
Kéz nehezedett a vállára, finoman szorítva meg, erőt nyújtva neki, és nem
kellett megfordulnia, hogy tudja, ki az.
– Eren… –
Levi hadnagy hangja rekedt volt. – Jól vagy?
– Ez… –
Eren nem vette le a szemét a cipőről. Levi hadnagy átnézhetett a válla felett,
mert élesen szívta be a levegőt.
– Gyere! –
szólt lágyan, óvatosan felsegítve a földről.
– Az a
cipő…
– Tudom,
Eren. Tudom. – Annyira hirtelen
mozdult, hogy Erennek arra sem maradt ideje, hogy egyáltalán felfogja, mire
készül, a hadnagy karjaiban találta magát, a férfi hátulról ölelte át,
szorította magához, s érezte a csókját is, melyet a feje búbjára nyomott, és
alig bírta visszafojtani a könnyeit.
– Eren! –
hallotta meg aztán Kreusa kiáltását is. A lány sosem látott ügyességgel
használta a felszerelését. Ott termett mellettük, és nem törődött vele,
mennyire zavarba ejtően közel egymáshoz talált rájuk, addig nem állt meg, amíg
meg nem fogta Eren csuklóját. Levi hadnagy csak azért sem engedte ki az
öleléséből a fiút. Együtt bámultak Kreusával arra a pontra, ahol a lány
megérintette Erent.
– Kreusa… –
suttogta a fiú.
A lány
magától cselekedett. Eren hallotta a hadnagy rosszalló morranását, amikor
engedély nélkül az inge alá nyúlt, hogy kitapintsa a láncon lógó kulcsot.
– Itt az
idő – mondta keményen. – Ott vagyunk, ahol minden elkezdődött, hamarosan pedig
minden titokra választ kapunk.
– Eren!
– Eren!
A többiek
is megérkeztek.
Eren
szaggatottan lélegzett.
– Most…
lemegyünk a pincébe – nézett a barátaira. Nyelt egyet, a lány érintése égette.
– Kreusával… és Levi hadnaggyal.
– De...!
– Sajnálom,
Mikasa. Én… őket választottam. Velük szeretnék lemenni a pincébe.
– Eren… – A
lány mondani szeretett volna valamit, végül azonban mégsem szólalt meg. Az ő
pillantása is megakadt a cipőn, utána meg a házon, és Eren biztos volt benne,
hogy hozzá hasonlóan visszaemlékezett mindenre.
– Hagyd –
fogta meg Armin a kezét. – Ez Eren döntése.
– De…
– Mikasa, mi
most itt maradunk.
Mikasa mély
levegőt vett.
– Jól van –
mondta. – Jól van.
– Minden
rendben lesz – mosolygott Armin megnyugtatóan, mire Eren bólintott.
– Igen,
minden…
– Gyerünk!
– indítványozta Kreusa. – Induljunk.
– Rendben. –
Már megindult a ház felé, amikor mégis visszafordult. Levi hadnagy és Kreusa is
megálltak, és szintúgy a többiekre néztek. – Hamarosan találkozunk, srácok! –
próbálkozott meg egy halvány mosollyal, amit egyedül Armin, Sasha valamint Nifa
viszonoztak. – Sietünk vissza!
– Amíg
Eren, Kreusa és Levi a pincében vannak – Hanji azonnal belekezdett a
szónoklatába, még mielőtt Erenék hallótávolságon kívül értek volna –, mindenki
legyen résen! Az ellenség bármelyik pillanatban felbukkanhat! Nem engedhetjük
őket, hogy eljussanak a pincéig, megértettétek? A feladatunk, hogy akár az
életünk árán is, de távol tartsuk őket Grisha és Carla Jaeger otthonától!
– Igenis,
asszonyom!
Hanji
megmasszírozta az orrnyergét.
– Jól van –
suttogta. – Hamarosan fény derül a titokra.
– Nem
tetszik nekem ez az egész – csóválta meg a fejét Nifa. – Nyomasztó ez a csend.
– Igen –
mormolta Armin. – Nekem se.
Alig hagyták
el e szavak az ajkait, irtózatos hang hallatszott a fal felől. Remegett. A fal
szó szerint remegett. Armin nem akart hinni a szemének. Eren felé kapta a
fejét, aki Levi hadnagy mellett állt. A férfi éppen felfeszítette a pincébe
vezető ajtót, Eren pedig a markába zárta az aranykulcsot.
Súlyos
kődarabok zuhantak alá, a fal hullott darabokra, s a Sina falban levő óriáshoz
hasonló óriások néztek vissza rájuk.
Kreusa
felsikoltott.
– Gyorsan!
– kiáltotta Levi-nak sürgetően. – Nyissa már ki!
A csapóajtó
felnyílt.
A hadnagy
ugrott be elsőként, még a korhadt létrát sem használta, aztán lesegítette előbb
Erent, végül pedig Kreusát.
Eren vetett
egy utolsó pillantást a barátaikra, akik rettegve figyelték a falban megbúvó
óriásokat, ahogy lassan kitörik magukat a legalább egy évszázada tartó
fogságukból, majd hagyta, hogy Levi hadnagy lehúzza maga mellé, a csapóajtó meg
rájuk csukódott.
Az óriások
kiszabadultak a Mária falból, és ahogy ez bekövetkezett, megszámlálhatatlanul
sok irányból aranysárga fény villant az égbe, szinte kettéhasítva azt, s az
addig megbúvó Intelligensek elárasztották Shiganshinát…
Szia!
VálaszTörlésHűha, ez nagyon izgalmasra sikeredett. Nagyon lelkesen várom a folytatást, hogy innentől mi lesz.
Köszönöm, remélem hamar kapjuk a következőt.
Szim
Szia! ^^
TörlésNagyon köszönöm, hogy írtál, örülök, hogy tetszett. A folytatás már alakulóban van, igyekszem vele! :)
Detti ^^