2017. szeptember 1., péntek

A Titánok – 1. fejezet – A Szabadság Szárnyai

Sziasztok!
Íme, a sokat beharangozott Titánok első fejezete. :) Remélem, legalább fele annyira szeretni fogjátok, mint amennyire én szeretem/szerettem írni. ^^ A folytatást még nem tudom, milyen gyakorisággal fogom hozni, lassan nekem is kezdődik az egyetem, ráadásul hosszabb fejezetek születtek, mint a Viharnál, de igyekszem vele (ahogyan a szösszenetekkel is).
Jó olvasást kívánok! ^^

Shingeki no Kyojin

A Titánok

Első rész

1. fejezet

A Szabadság Szárnyai

A felderítő dühös szitkozódása lassan beleveszett a süvítő szélbe. Eren Jaeger arcán halvány mosoly suhant át, ahogy hátrapillantott a válla fölött. Könnyedén szelte át a távolságokat a háromdimenziós manőverfelszerelés segítségével, amit nemrég csent el a Katonai Rendőrség legidiótább tagjától, és ahogy egyik háztetőről a másikra szökkent, nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, üldözőit mennyire megdöbbentette a gyorsaságával. Egyikük sem érte utol.

Három nap telt azóta, hogy a Katonai Rendőrség riadóztatta a Felderítő Egységet a Shiganshina körzetben eluralkodó kaotikus állapotok láttán, azonban a felderítők hiába próbálkoztak, nem tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket: nem tudták kézre keríteni a hírhedt Titánokat.

Eren nevetett, valahányszor erre gondolt. A napnál is világosabb volt, hogy a Felderítő Egység tagjai azt hitték, a Katonai Rendőrség csak a bolondját járatta velük, amikor négy igazságot tevő suhancról meg ellopott felszerelésekről hadovált, s valójában abban reménykedtek, hogy megint mások végzik el helyettük a munkát. Nem egyszer előfordult már, hogy hasonló ürüggyel a körzetbe csalták őket, odaérkezve pedig csakhamar kiderült, a felségáruló szövetkezés igazából nem több néhány fiatal ostoba játékánál. Fél órába sem telt, hogy elsimítsák a vérlázító tetteket.

Ezúttal viszont valami egészen mással álltak szemben. Valami olyasmivel, amire biztosan nem számítottak, amikor kimozdultak a Rózsa fal mögül. Mostanra rájöhettek, hogy elbízták magukat. Erent óvatosságra intette a családja, ám őt nem különösebben érdekelte az aggodalmuk. Bár többször is vitatkoztak azon, hogy muszáj-e a Titánok közé tartoznia, hitt abban, hogy helyesen cselekszik, és úgy vélte, nem fogja feladni az álmait két tucat zöld köpenyes idióta miatt. Eddig is játszi könnyedséggel vették az akadályt bajtársaival, az a tény pedig, hogy ez alkalommal a sokat dicsőített Szabadság Szárnyaival kellett farkasszemet néznie, nem az ocsmány unikornissal, nos, vajmi keveset rontott jókedvén, amikor elbúcsúzott az édesanyjától és a barátaitól.

Semmit sem akart az életben igazán, csak a szabadságot. Bármilyen árat hajlandó lett volna megfizetni érte, hogy kiszabaduljon a ketrecéből, ahová a felmenői zárták. Ketrecként szeretett rá gondolni, s olyankor görcs rántotta össze a gyomrát, harag szorította ökölbe a jobbját. A ketrec Tőlük védte őket. Nem tudták, honnan érkeztek, nem tudták, pontosan mikor jelentek meg, de egyszer csak felbukkantak és a világ vér és felokádott, oszló testek martalékává vált.

Akkor, évszázadokkal korábban, miután az emberevő óriások előtűntek a semmiből, az emberiség három fallal vette körbe magát: a Mária, a Rózsa valamint a Sina fal jelentették a biztonságot és az esélyt a túlélésre. Ötven méteres falak, melyek nemcsak védelemül szolgáltak, hanem börtöncellaként is. Senki sem hagyhatta el a Mária falat, egyedül a Felderítő Egység merészkedhetett kívülre. Egyesek szerint csak ingyenélők voltak és az életüket a semmiért vitték vásárra, mások viszont egészen mást láttak bennük; ők testesítették meg mindazt, amire Eren a legjobban vágyott: a szabadságot.

A sors iróniája, hogy pont ők voltak azok – gondolta. – Azt hittem, nem tudom megcsinálni… Azt hittem… – Nem fejezte be; jobbnak látta, ha inkább koncentrál. A barátai már várták, sietnie kellett.

A hideg szél csípte a bőrét, ahogy újabb lendületet vett. Több üzemanyagot használt a kelleténél, de már elege lett. Hosszú órák árán tudta csak elérni, hogy lerázza a nyakára küldött felderítőket, ám szerencséjére a végén úgy adódtak a körülmények, hogy még azelőtt nyomát vesztették, mielőtt a vezetőjük lerántotta volna a csuklyáját. Noha szemfedőt viselt, nem kockáztathatta, hogy egy óvatlan pillanatában letépjék róla, mert akkor biztosan kiderítették volna a kilétét.

– Felemás szemű? – Eren szinte hallotta a pletykás asszonyok sutyorgását. – Ó, hát persze! Jaeger doktor fia. Shiganshina délkeleti részében él a szüleivel és a fogadott testvérével, azzal a félvér lánnyal. Nemrégiben hozzájuk költöztette az unokatestvérét is. Az a szerencsétlen lány… Gyermeknek tűnik még, pedig azt állítják, tizenkilenc, mint a kölyök, akit ennyire keresnek. A babáját három-négy év körülinek saccolnám… Bizony, az is van neki! Ej-ej, hova fajul a világ? Helyes kis fiúcska, csak tudja, kérem, nemigen hasonlít az anyjára, az apjáról meg mit sem tudni!

– Rendes azért attól a Felemás szeműtől, hogy magához vette őket – vette volna át a szót kebelbarátnőjétől Yvonne néni, akinek abból állt az egész napja, hogy az ablakból leselkedve várta az újabb kibeszélnivalót. – Tudja, kérem, ő tartja el az egész pereputtyot. Az anyja, Carla, ó, Máriára, nagyszerű asszony, csak hát, súlyos beteg – húzta volna el a száját –, a mélyen tisztelt doktor urat pedig rendszerint a fővárosba szólítja a kötelessége. Tudja, kérem, hogy működik ez… Ha tehetném, én is a gazdag úrficskákat és kisasszonykákat szolgálnám. Az urak és az úrnők megfizetik ám a jó tetteket. Csak hát ez a fránya kötelesség! Jaeger doktor sosem tartózkodik a körzetben. Legutóbb másfél éve keveredett haza, akkor is sürgősen távozott.

– Azt hallottuk, hamarosan megházasodik. Pont ez kell még neki! – háborogtak volna. Többnyire Yvonne nénitől visszhangzott a piac, amikor ugyanis nem a házából leskelődött, akkor ott tárgyalta ki a körzetben történteket. Nem unatkozott, minden egyes nap történt valami, amiről a maga nyers modorában elmondhatta a véleményét. Rosszmájú asszony volt, és mivel köztudottan nem szívlelte Erent, így a fiú tudta, vele kapcsolatban is miféle gondolatai lehetnek:
– Feleségül veszi a barátnőjét, azt a lányt a Karanes körzetből. Én mondom, helyes lányka, ha engem kérdez, parancsnok úr, talán túlságosan is az… A szeme sem áll jól, bizony! A túlzott ártatlanság nagy titkokat rejthet! Egy viszont bizonyos: a doktor úr hiánya a nyomorba döntötte azt a szegény családot. Szegény Carlánk haldoklik, Eren Jaeger meg azt sem tudja, milyen munkát vállaljon, hogy a megélhetésüket biztosítsa. A körzeti huligánok? – Eren megborzongott, ahogy elképzelte, amint Yvonne néni a fülsértő hangjával a híres Erwin parancsnokba fojtja a szót. (Mert meg tudná tenni. Szemrebbenés nélkül.) – Úgy gondolja, Eren Jaeger egyike a Titánoknak? Istenverte bűnbanda! Hm-hm, végül is… miért ne? Ez megmagyarázná, hogy lehet még életben Carla Jaeger! Ritka számba menő gyógyszer kell neki, bizony-bizony! Képzelje akkor az árát, parancsnok úr! Mit ne mondjak, szép borsos.

Eren megrázta a fejét, hogy elűzze a rémképeket. Nem féltette magát, bízott a képességeiben, de nem is volt teljesen nyugodt. A családja és a legközelebbi barátai napról napra jobban aggódtak érte, így lassan elültettek a bogarat a fülébe. Szerencsére a Titánok nem osztották az aggódók véleményét.

– Kevesek ahhoz, hogy elfogjanak minket – jelentette ki a Nőstény Óriás a fejét csóválva. – Felőlem lehet akár maga a parancsnok is, akit utánunk küldenek, akkor is veszíteni fognak ellenünk.

Eren szerette Annie-bana Nőstény Óriásban, javította ki magát rögtön, nehogy máskor is megfeledkezzen róla –, hogy ennyire határozott. Annie-val ellentétben ő néha nehezen tudott elvonatkoztatni a másik életétől, amiben csak Eren Jaeger volt. Egy tizenkilenc éves fiú, aki minden egyes nap elteltével a családja fenntartásáért küzdött, nem pedig a körzet zsiványaival szemben tett igazságot. Abban a másik életben a Nőstény Óriást Annie Leonhartnak hívták, és úgy viselkedett, mintha nem ismerné őket. Bertolt Hoover – a Kolosszális Óriás – valamint Reiner Braun – a Páncélos Óriás – szintén ekképp cselekedtek. Éjjel elvégezték a küldetésüket, nappal visszatértek a megszokott életükbe. Nem keresték egymás társaságát, sőt ha netalántán összefutottak az utcán, kitértek egymás útjából.

Mert nappal olyan könnyű ám láthatatlanná válni! – horkant fel Eren. – A nagy francokat!

A távolban hirtelen megpillantotta a társait. Mindannyian sötét köpenyüket viselték és épségben – mert az volt a legfontosabb, hogy épségben! – vártak rá az egyik ház tetején. Úgy helyezkedtek el, hogy szinte teljesen belevesztek az éjszakába, ráadásul elsőre nem is vették észre, mert Annie és Reiner ismét összeszólalkoztak. Huzamosabb ideig egyikük sem tudta megállni, hogy ne ugorjon a másik torkának, olyankor pedig Eren és Bertolt voltak a villámhárítók, már amennyire Annie-ék engedték, hogy beleszóljanak. Eren gyanította, hogy megint sor kerül egy újabb vitára. A Felderítő Egység felbukkanására senki sem számított. Alaposan megbolygatták a mindennapjaikat.

Bertoltnak (vagyis a Kolosszálisnak), aki a legmagasabb volt mindjük közül, akadt meg rajta a szeme először. Nyurga, sovány fiú volt, csendes és szelíd (és persze fülig szerelmes Annie-ba). Amint kiszúrta Erent, egyből a magasba lendítette a karját, hogy intsen neki. Talán a nevét is kiáltotta volna, ha Annie és Reiner nem morrantak volna rá kórusban.

Eren majdnem elbotlott a saját lábában, amikor lefékezett előttük. A levegő még mindig parázslott a vitától, noha az rögvest befejeződött, amint Eren megérkezett. Kevés idejük maradt, nem fecsérelhették értelmetlen veszekedésre, és Eren őszintén meglepődött, amiért ezt két barátja is belátta.

Valamiért mindenki elcsendesedett. Reiner megjuhászkodott, és inkább mély hallgatásba burkolózott, Annie pedig összehúzta a szemöldökét, s elmélyülten tanulmányozni kezdte Eren arcát. Köszönésképpen csupán biccentett egyet (ahogy szokta, bár néha azt sem tette), máskülönben azonban nem reagált. Amolyan csendes megfigyelő volt, ám Bertolttal szemben ez tette őt igazán veszélyessé. Ezt mind tudták, Eren különösképpen. Amikor rávillant a lány jeges-kék tekintete, kelletlenül kipréselt magából egy halvány mosolyt, majd megtörte a kínossá feszülő csendet. Ha Annie-n múlott volna, sosem kezdtek volna újból beszélgetni. A lány remekül értett a méricskéléshez, és Erent minden alkalommal hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy Annie a maga hallgatag, magányos módján mennyire képes őket ösztönözni.

– A maiak sokkal ügyesebbek voltak, nem igaz? – Látszólag nemtörődöm hangot ütött meg, ám a teste elárulta, valójában mennyire feldúlt. Ujjai türelmetlenül, kissé remegve doboltak a derekára erősített övtartón. – A tegnapiak szánalmas teljesítményt nyújtottak. Ha úgy használnám a felszerelést, mint azok az idióták, felkötném magamat az első fára, ami az utamba kerül. Szégyen – vigyorgott, Annie-t viszont nem verhette át. A lány hideg pillantása a reszkető ujjakról Eren arcára vándorolt; homloka ráncba szaladt. Félrebillentette a fejét, és amikor megszólalt, Erennel ellentétben érződött rajta, hogy a hajsza során is megőrizte a nyugalmát.

– Történt valami?

– Nem nyilvánvaló, Annie? – előzte meg Erent Reiner. A korábbi vita lángját alig oltották el, máris egy újabb készülődött feltörni. – Erennek igaza van, ezek sokkal jobbak voltak a tegnapiaknál.

Akikkel tegnap szórakoztak, egy rakás újonc lehetett, mert túlságosan is könnyedén hagyták le őket az üldözéskor. Némelyik a felszereléssel sem bánt olyan jól, de volt olyan is, aki a zöld köpenyhez nem szokott hozzá. Nem voltak annyira ügyetlenek, a Felderítő Egységben bizonyára megállták a helyüket, a Titánok azonban olyan szintre emelték a manőverfelszerelés használatát, hogy hozzájuk viszonyítva eltörpültek.

– Láttad a vezetőjüket? – Bertolt megborzongott, mire Annie megvetően horkantott.

– Ugyan már! Csak nem beijedtetek?

– Talán meg kellene fogadnunk Armin tanácsát – javasolta Eren bizonytalanul. Armin a legjobb barátja volt, amióta az eszét tudta, és azok közé tartozott, aki ismerte a Titánok személyazonosságát. Nem tartotta vissza Erent, de nem is díjazta, hogy éjjelente vásárra vitte a bőrét. Persze legalább tiszteletben tartotta a döntését. Türelemre intette őket, javaslatokat tett, ha viszont nem fogadták meg, nem emelte fel a hangját. – Amíg a körzetben járőröznek, egyikünk sincs biztonságban. A szervezetünk léte a tét. H-ha elkapnak minket…

Annie azonnal ráförmedt.

– Ne aggodalmaskodj, Jaeger! Minden rendben lesz.

– Annie… Szerinted Ymir miért hagyott itt minket?

A lány arcvonásai megkeményedtek, szája szegletében fintor jelent meg.

– Ymir gyenge volt – jelentette ki gőgösen.

– Ymir mindig a saját érdekeit nézi – jegyezte meg Bertolt elgondolkodva. – Bizonyára úgy vélte, túl veszélyessé vált a küldetésünk. Ne felejtsétek, hogy őt – természetesen saját magán kívül – egyedül csak Krista érdekli. – Erenre mosolygott, aki viszonozta azt. – Ha már szóba került, hogy van a pici? Tegnap összefutottam Mikasával. Szűkszavú volt, mint mindig, hiszen tudja jól, mit kockáztatunk, de megemlítette, hogy a kicsi Kuklo csúnyán megfázott.

– Szerencsére nagyobb volt az ijedtség.

– Kerülnöd kellene, ha meglátod – morogta oda Reiner. – Én is azt teszem.

– Ejnye, Reiner! – Eren az oldalába könyökölt; rávigyorgott. – Ha jól emlékszem, Mikasa azt állította, mindenáron meg akartad látogatni az unokaöcsémet, hogy lásd, jobban van-e. – Szórakozott fény csillant a szemében, és így folytatta: – Vagy nem is a pici érdekelt ennyire? – Oldalra billentette a fejét, és nem palástolta többé pillanatnyi jókedvét. – Ej, Reiner, hát ki érdekel akkor? Csak nem az édesanyja?

– Krista egy tünemény – sóhajtotta Reiner ábrándos hangon. – Feleségül akarom venni.

Krista Lenz nemcsak egy tünemény volt, hanem Eren unokatestvére is az édesanyja részéről. Egy évben születtek, Krista csupán néhány hónappal előzte meg, és miután Jaeger doktor huzamosabb ideig távol maradt az otthonuktól, állandó lakótársukká vált a kisfiával, Kuklóval együtt. Mindehhez hozzátartozott, hogy Reiner valamint Ymir is a szerelméért küzdött. Kristát a szíve inkább Ymirhez húzta, ám valahogy mindig sikerült felébresztenie a reményt Reinerban is.

Annie persze azért élt, hogy romba döntse azt; természetesen ezúttal is felhorkant, amint meghallotta a vágyakozó sóhajt.

– Az sem fog megtörténni.

Reiner elfintorodott.

– Majd meglátod, Annie! – bizonygatta. – Egy nap Krista is belátja, hogy szüksége van egy erős férfira, aki megvédi őket a világ megannyi veszélyétől. Én örömmel vállalom ezt a feladatot. Tudom, hogy te is az unokatestvéredért élsz, Eren, de remélem, engem is megértesz.

Eren elmosolyodott.

– Ha Krista is azt akarja, akkor részemről rendben. De ahogy észrevettem, lesz egy vetélytársad. Ymir szintén erre a szerepre pályázik, legalábbis egyre gyakrabban jön hozzánk látogatóba.

– Elkalandoztunk az eredeti témánktól – szakította félbe őket Annie figyelmeztetően. – Ha túl sokat időzünk egyhelyben, felkeltjük az emberek figyelmét! Ami meg a maiakat illeti, ha tényleg ennyire ügyesek voltak, talán elképzelhető, hogy ismét a nyomunkra akadnak. Hangsúlyozom: talán. Én akkor is biztos vagyok benne, hogy le tudjuk őket rázni. – Amikor megint megtörte a csendet, a hangja meglepően gyengéden szólt. Bertolt, Reiner és Eren döbbenten figyelték, még sosem ragadta magához úgy a szót, hogy ne zördült volna össze Reinerral, sőt általában szűkszavúan válaszolt. – Értem a problémádat, Eren – mondta halkan –, tudom, mi jár a fejedben: félsz, hogy elkapnak, és akkor nem tudod többé segíteni a családodat. Ha a te helyedben lennék… Hm, talán én sem lennék ennyire közömbös, ám akkor is azt mondom, hogy nem ijedhetsz be! Lehet, hogy ma kis híján elcsíptek bennünket, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ezt a kört mi nyertük. Meglógtunk, ők pedig most is káromkodnak, amiért szem elől tévesztettek bennünket. – Szünetet tartott, a füle mögé pödörte egyik szőke tincsét. Még mindig hideg volt a tekintete, az arca pedig érzelemmentes; egyedül a hangja árulkodott. Kellett némi idő, amíg összeszedte a gondolatait, aztán ismét beszélni kezdett: – Ha úgy teszünk, ahogy Armin javasolta, megfutamodunk. Mi azért küzdünk, hogy jobb legyen a nyomornegyedben élők élete. Azért harcolunk, hogy mindenki megtapasztalhassa a falakon túli világ gyönyörűségét. Te magad is mondtad, mennyire szeretnéd látni az óceánt meg a többi szépséget, amikről Armin mesélt! Ha most feladjuk, akkor sosem fogod őket megcsodálni! Az emberek bíznak bennünk! Tegyen keresztbe a Katonai Rendőrség vagy a Felderítő Egység, nekünk akkor is folytatnunk kell a tervünket! Le kell rombolnunk a falakat! Meg kell mutatnunk a világ csodáit!

Bertolt némán, elnyílt ajkakkal itta magába a lány látványát. Annie arca halványan kipirult az izgalom hevében, kezével pedig bátorító mozdulatot tett. A mindig mogorva Reiner is meglepetten figyelte.

– Igazad van – biccentett Eren. – Nem hátrálhatunk meg, ez a mi küldetésünk… a Titánoké. Mi lenne, ha előbb egy kicsit puhatolóznánk? Ki kell deríteni, mennyire jók is ezek a felderítők… Ki kéne ismerni őket, és… és csak azután folytatni.

Annie megvetően nézett rá.

– Ha félsz, nem győzhetsz.

– Annie… Értsd meg, ott van az anyám… Krista és a pici…

– És a kis barátnőd – szúrta közbe Reiner gonoszul vigyorogva. Eren már fel sem vette az élcelődést, fáradtan bólintott.

– Igen, ő is. Feleségül fogom venni. Veled ellentétben én tényleg feleségül fogom venni.

Azért, mert szerelmes vagy belé, vagy inkább azért, hogy édesanyád megnyugodjon? – kérdezte Annie élesen.

– Annie, kérlek

– Ez egy fontos kérdés, Eren – csóválta meg a fejét a lány. – Tudod, mi a véleményem.

Eren arca megrándult. Hirtelen öntötte el a düh. Remegni kezdett, és amikor Annie elégedetten csettintett a nyelvével, ingerülten morrant rá.

– Ne keverjük bele anyát, jó? – kérte a fogát csikorgatva, Annie azonban kérdőn húzta fel a szemöldökét.

– Miért ne? – kérdezte. – Mind tudjuk, hogy egyedül azért egyeztél bele a házasságba, mert édesanyád minden vágya, hogy találj magadnak valakit. Rettegsz tőle, hogy elveszíted, ezért szeretnél eleget tenni minden óhajának-sóhajának.

Eren keze ökölbe szorult, ami nem kerülte Bertolt figyelmét.

– Annie – érintette meg a lány vállát gyengéden –, legyen elég.

Annie elhúzta a száját; hideg volt a tekintete, akárcsak a hangja.

– Gondolkodj el ezeken, Eren!

– Túl sokat időztünk – szakította félbe őket Bertolt. – Holnap találkozzunk a megszokott helyünkön, aztán megvitatjuk, hogyan tovább! – indítványozta. – Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, egyetértek Erennel: nem ártana, ha gyűjtenénk némi információt a Szabadság Szárnyai alatt ügyködőkről. Ennek már a fele sem tréfa! Mindannyiunknak van mit veszítenie, még neked is, Annie, mondjál bármit is… Figyeljetek oda a piacon, érdekes dolgokat hallhattok a kofáktól. Ó, és Eren… – torpant meg. – A szemed.

– Tudom. – Eren megigazította a szemfedőjét. – Nincsen akárkinek ilyen szeme. – A legfurcsább szempár: az egyik a kék és a zöld keveréke, a másik színarany, akárcsak az anyjáé. A maga módján különleges. A keverék se nem egyértelműen kék volt, se nem egyértelműen zöld, a fény hatására hol ilyen, hol olyan, hol valami egészen szokatlan. Zavaros és háborgó. Akár az óceáné.

– Elég egy apró hiba és mindennek vége.

– Tudom, Bertl, tudom. Vigyázzatok visszafelé!

– Te is! – búcsúztak a többiek, majd Eren intett egyet, és levetette magát a tetőről. Szárnyalt a levegőben, akár egy madár, és miközben egyre gyorsabban settenkedett az éjszaka megnyugtató sötétjében, végigpörgette magában az elmúlt órák eseményeit. A sikeres akciójukat, a hirtelen megjelenő zöld csuklyásokat… és persze a menekülésüket. A Felderítő Egység. A Katonai Rendőrség jobb’ szeretett lustálkodni, mintsem a dolgát végezni, ez viszont nem várt problémákat gördített eléjük.

Eren egy pillanatra lehunyta a szemét. Élvezte a szél süvítését, a levegő csípősségét… A képzeletbeli szárnyak rebbenését. A szárnyakét…

A Szabadság Szárnyai… – férkőzött az elméjébe a Felderítő Egység szimbóluma; az ragadta meg leginkább a figyelmét. Ahogy a lopott felszerelés mesterévé vált, kezdte megérteni, a felderítők miért pont a szárnyakat választották. Odafent, a magasban, ahová a háromdimenziós manőverfelszereléssel eljuthattak, mindannyian szabadok voltak.

Még Eren is.

** * **

Hajnali négyet ütött az óra, mire hazaérkezett. Odakint, a nyomornegyed sötét sikátoraitól távol halovány rózsaszínben és aranysárgában játszott az égbolt; a felkelő nap meleg sugarai szikrázva tükröződtek vissza a karcos ablaküvegekről.

A Jaeger család otthonáig lépcső vezetett, nem keveset kell gyalogolni. Eren addigra megszabadult a felszerelésétől, és megigazította köpenye kámzsáját is, nehogy valakinek szemet szúrjon. Sokkal körültekintőbb lett a hajsza után. Alaposan kifárasztotta a Felderítő Egység osztagát, ez azonban nem jelentett semmit; nem ismerte őket, hogy tudja, milyen az állóképességük, mennyire kapnak erőre egy pihenő után. Bármikor újból üldözőbe vehették őket.

De nem ma – gondolta Eren az utolsó lépcsőfok tetején. Nem követték, nem kapták el. A Titánok ismét igazságot szolgáltattak, és azon kívül, hogy próbára tették magukat és a Felderítő Egységet, senkinek sem esett bántódása.

Fellélegzett, keze a bejárati ajtó kilincsére simult. Óvatosan lökte be, és elhúzta a száját, amikor az panaszosan nyikordult egyet, majd beljebb lopakodott. Nem tudott mivel világítani, ezért botladozva haladt előre a lépcső irányába – vagyis arra, amerre a lépcsőt sejtette –, közben pedig ügyelt rá, hogy ne keltsen zajt. Alig tett néhány lépést, mikor váratlanul fény gyúlt a konyha felől.

– Örülünk, hogy visszatértél, Eren – mosolygott rá az unokatestvére, Krista szomorkásan, miközben magához ölelte kisfiát. Szőke haja kócos volt, kék szemén pedig látszott, hogy nem sokat aludt, mióta Eren elment otthonról. Szürke pamutruhát viselt, fölötte meg vékony kardigánt; jobb vállát nyálfoltok tarkították, melyek a fiától, Kuklótól származtak. Erennek nem kellett közelebb mennie ahhoz, hogy tudja, a gyermeknek felszökött a láza, míg ő a Titánokkal töltötte az éjszakát.

Majdnem négy év körüli, pirospozsgás kölyök volt; szemét leszámítva alig, csupán egy-egy vonásában emlékeztetett az édesanyjára. Noha Krista úgy festett, mint akit közvetlenül az ágyából rángattak ki, a haja még így sem állt úgy össze-vissza, mint Kuklo szénfekete üstöke. Eren néha nem tudta eldönteni, kire hasonlított. Talán Krista sosem említett nővérére, talán az ismeretlen apjára. (Vagy mindkettőre a maga módján.)

– Krista… Kuklo… – Eren felsóhajtott. Leheletfinoman simított végig a gyermek láztól égő arcán, és amikor elhúzódott tőle, el is kapta róla a tekintetét. Barátnője, Mina Carolina ugyanis Kristával szemben foglalt helyet, és valószínűleg elbóbiskolhatott, mert lehunyt szemmel támasztotta az állát a tenyerén, s nem adta jelét, hogy észrevette volt Erent.

– Fárasztó éjszakánk volt – magyarázta Krista. – Kuklo mindannyiunkat ébren tartott a sírásával.

– Mostanra elcsendesedett – állapította meg Eren, mire Krista keserűen elmosolyodott.

– Hát persze – mondta. – Ő is kimerült, nemcsak mi. – Pillantása Minára esett, és őt nézte, miközben ismét megtörte a csendet. – Addig nem akart elaludni, amíg meg nem győződött afelől, hogy biztonságban hazaértél, de egész nap dolgozott. Yvonne néni megkeserítette az életét az állandó faggatózással. Alig tudott elszabadulni tőle a piacon.

– Már megint az a nőszemély! – Eren keze ökölbe szorult. – Az ördög vinné el, hát sosem lesz nyugtunk tőle?! – Megfeledkezett magáról és megemelte a hangját, Krista pedig hiába piszegte le, ennyi is elég volt ahhoz, hogy Mina felriadjon. Majdnem hátraesett a székével, amikor hunyorogva kiszúrta Eren alakját.

A fiú nevét kiáltotta, és azonnal felugrott.

Eren finoman átölelte, és csókot nyomott a homlokára. Ahogy a karjaiban tartotta, érezte, ahogy a lány teste rázkódott az elfojtott sírástól. Nem kellett sokat törnie magát, egyből tudta, miért. Jóval korábbra ígérkezett, a felderítők azonban keresztülhúzták a számításait.

– Mondtam, hogy nem kell féltenetek – mormolta Mina puha hajába. A lány lassan megnyugodott, ahogy dörzsölni kezdte a hátát. Ez mindig segített. Eren hagyta, hogy kibontakozzon az öleléséből, és halványan rámosolygott, amikor ujjbegyével gyengéden végigsimított az arcán.

– Éhes vagy, igaz? – kérdezte rekedten. – Készítek valamit reggelire.

Eren hálásan nézett utána.

Krista felállt a kisfiával, és óvatosan Eren karjaiba manőverezte őt. A kicsi Kuklo valóban kimerültnek tűnt; a szeme különös fénnyel csillogott, homlokán pedig verejték gyöngyözött. Krista hideg vizes borogatással és burgonyapakolással próbálta lejjebb vinni a testhőmérsékletét, ám egyik módszer sem használt. Összekulcsolta a kezét, a végén úgy imádkozott gyermekért.

Eren is így tett.

Maria, Rose, Sina – szólította meg őket –, engedjétek, hogy mielőbb felépüljön.

Mikor kinyitotta a szemét, rajtakapta Kristát, amint titokban őt figyeli. Egymásra néztek, és a lány kedvesen így szólt:

– Édesanyád jól van, mélyen alszik – mondta, mintha a gondolataiban olvasott volna. – Mikasa mellette maradt, őrzi az álmait.

– Ti semmit sem aludtatok, jól sejtem?

– Egy szemhunyásnyit sem – felelte Mina dacosan a tűzhely mellől. – Hogy aludnék, amikor életem szerelme éppen vásárra viszi a bőrét?

Eren a szemét forgatta és vigyorgott.

– Hát persze! A véletlenül sem arra értem haza, hogy…

– Kuklo nagyon nyűgös volt – toldotta meg Krista; bocsánatkérő mosollyal az arcán fojtotta Erenbe a szót. – Elfogyott a gyógyszerre, és én már tényleg mindent megpróbáltam… Venni kellene még belőle, hogy jobban legyen. – Zavartan hallgatott el, elfordította a fejét. – Bocsáss meg, Eren! – suttogta néhány pillanat múlva. – Tudom, mennyi gondot okozunk. Nem is értem, hogy tudod eltűrni, hogy mi is a nyakadon legyünk.

– Krista, ne is mondj nekem ilyet, jó? – Eren megcsókolta Kuklo arcocskáját, érezte a bőre melegét. – Az unokatestvérem vagy, csak értetek élek. Azért hoztalak ide, mert szeretlek, és egy másodpercig se gondold azt, hogy problémát okoztok, megértetted? Ha kell, egy teljes éjszakára kimaradok, ha ez szükséges ahhoz, hogy összeszedjem a pénzt a gyógyszerekre!

Krista az ajkába harapott. Elnézett Mina felé, aki már nekilátott a sürgés-forgásnak, és otthonosan nyitogatta a konyhapult fiókjait. Kés villant a kezében, s halkan dúdolgatott valamit egy furcsa nyelven, ami Eren számára ismeretlenül csengett. Fél füllel persze azért nyomon követte a beszélgetést, de nem szólt bele.

– Pont most csöppentem az életedbe, amikor végre rád talált a szerelem… – folytatta Krista keserűen. – Minával kellene foglalkoznod, a közös életeteket kellene terveznetek. A házasságot, a gyerekeket.

– Azért ott még nem tartunk, Krista – nevetett fel Eren. Arca ellágyult, ahogy a menyasszonyára pillantott. – És ha lenne egy rakat gyerekünk, akkor sem dobnálak az utcára. Fontos vagy nekem, ugye tudod? Most pedig töröld le a könnyeidet, megijeszted Kuklót.

Mire Mina elkészült a vacsora-reggelivel, Eren fogadott testvére, Mikasa is előbújt Carla Jaeger szobájából. Ujját a szája elé helyezte, úgy intette csöndre a többieket. Minával ellentétben nem ugrott Eren nyakába, csak leült a jobb oldalára – Eren az apja helyét foglalta el az asztalfőn –, és megfogta a kezét. Komolyan nézett a szemébe, ami sosem jelentett jót. Rendszerint akkor viselkedett így, amikor alapos fejmosást készült adni.

– Láttam a felderítőket – kezdte halkan. – Egyre többen érkeznek.

Megint a Titánok – húzta el a száját Eren. – Úgy tudtam, hogy nem hagyja annyiban!

Mikasa sosem csak tanácsokat adott, mint Armin, a végleges döntést pedig rábízta, ő vitatkozott, ha Eren nem fogadta meg mindazt, amit javasolt. Kilenc éves korukban vált Eren fogadott nővérévé, amikor elvesztette a családját, Eren meg megmentette az életét, és onnantól kezdve mindent megtett annak érdekében, hogy Erent biztonságban tudja. Saját magánál is jobban féltette őt, így a gondolatát sem szerette, hogy Eren a Titánok egyike.

– Eren…

– Nem bírnak velünk – büszkélkedett a fiú, szánt szándékkal félbeszakítva őt. – Túl jók vagyunk.

Ezzel nem mindenki értett egyet. Mikasa váltott egy nyugtalan pillantást Kristával, majd fejével Mina Carolina felé biccentett, amikor ismét megszólalt.

– Legalább hallgass, ha mi már semmit sem jelentünk neked.

– Mikasa, ne kezdd már megint! Ezt már egyszer megbeszéltük!

– Én csak nem akarom, hogy bajod essen, Eren! Gondolj a családodra!

– Csak őrájuk gondolok, Mikasa! Ezt értük teszem!

– Ez őrültség, Eren. Ha édesanyád fülébe jut…

Eren elvesztette a türelmét, ökölbe szorította a kezét. Felemelkedett ültéből, és dühösen asztalra csapott.

– Mikasa! – csattant fel. – Azt mondtam, elég!

De a lánynak még csak a szeme sem rebbent.

– Nem, Eren – mondta csendesen. – Én mondom azt, hogy elég. Belefáradtunk, hogy próbálunk távol tartani a bajtól, te viszont inkább zászlóstul rohansz elébe! Elég volt. Többet nem mehetsz sehová Annie-val.

– Annie? – Eren elvicsorodott. – Már megint ő problémád, igaz?

– Nemcsak ő, hanem a Titánok!

– Mikasa – szólt rá Krista halkan –, csendesebben.

Sem a lányt, sem Erent nem érdekelték az óvatos figyelmeztetések. Farkasszemet néztek, és Erennek erőlködnie kellett, hogy ne fordítsa el a fejét; Mikasa szinte átdöfte őt a jéghideg, acélszürke tekintetével. Megingathatatlannak látszott, ezzel azonban csak még jobban felbőszítette Erent.

– Nem vagyok a testvéred, sem a gyereked! A barátnőm sem vagy! Nem tilthatsz meg nekem dolgokat, Mikasa!

Mikasa válaszra nyitotta az ajkát, ám Mina megelőzte.

– És én? Meg Krista? – kérdezte suttogva. – Én a barátnőd vagyok, Krista pedig a vérszerinti rokonod. Miért nem hallgatsz ránk?

Eren frusztráltan túrt a hajába.

– Megmondtam, hogy nem lesz baj, Mina, akkor meg miért nem bíztok meg bennem?

– Mi bízunk, Eren, de én is láttam őket, nemcsak Mikasa… – Mina felsóhajtott. – Erwin parancsnok is a körzetbe érkezett… – mondta végül. – Hanji Zoe meg Levi hadnagy is vele tartottak. Levi hadnagy – hangsúlyozta. – Ami pedig az osztagát illeti, nos, köztudottan remekül értenek a háromdimenziós manőverfelszerelés használatához. De lehet, hogy már meg is tapasztaltad…

Tehát ők voltak azok – nyugtázta Eren. Csak ők lehettek. Eddig egyetlen osztag sem volt annyira ügyes, mint a maiak, Mina pedig hamar összerakta, vajon miért késett ennyit Eren. Eren így már jobban megértette az aggodalmát. Levi hadnagy nevét mindenki ismerte, az embereiről pedig szintén hallottak. Kevesen voltak ugyan, de a Felderítő Egység joggal lehetett rájuk büszke.

Eren ennek ellenére megrántotta a vállát.

– Nem voltak rosszak – ismerte el, mire Mikasa felhorkant.

– Úgy érted, annyira jók voltak, hogy te magad is megijedtél, hogy elkaphatnak?

– Mikasa… Most értem haza, fáradt vagyok – mondta türelmetlenül, a lány azonban nem hagyta annyiban.

– Ha csak a másik munkáddal foglalkoznál, akkor nem lennél az.

– Mikasa, ha nem tudsz más témát a szapulásomon kívül, akkor elmegyek!

– Elmész a saját házadból?

– Igazad van, akkor téged doblak ki!

– Eren! – Mina és Krista egyszerre kiáltottak fel szörnyülködve. Kuklo felriadt a hangos vitára és sírva fakadt. Motoszkálás zaja hallatszott, nemcsak őt keltették fel, hanem Eren édesanyját is. Nem jött elő a szobájából, de arra készülhetett, mert tisztán hallatszott az előre-hátra történő csoszogása.

Mikasa összepréselte az ajkait.

– Semmi baj – mondta a lányoknak halkan. Felállt, a fejét rázta. – Kérlek, Eren! Térj észhez!

Eren a fogát csikorgatta.

– Nem érdekel a véleményetek, holnap este ugyanúgy találkozni fogok a Titánokkal. Végrehajtjuk a küldetésünket, aztán lerázzuk azt a nyavalyás osztagot! Tudjátok mit? – Eren felkuncogott. Szája szegletében kaján mosoly bújt elő. – Azt kívánom, hogy Levi hadnagy vezesse személyesen! Azt mondják, ő az emberiség legerősebb katonája! Itt az idő, hogy kiderítsük, tényleg olyan jó-e, mint amilyennek tartják…

Mikasa nem vágott vissza.

– Cselekedj belátásod szerint – jelentette ki méltóságteljesen, majd hátat fordított neki, és megindult Carla szobája felé. Szinte feltépte az ajtót, és már a küszöbön szembetalálkozott a köntösben kifelé tartó asszonnyal. Eren csak egy villanásnyit látott belőle, nem többet, mert Mikasa azonnal finom erővel visszaterelte az asszonyt. Hallotta a rekedt suttogást, édesanyja felőle kérdezett, Mikasa csak ennyit mondott:
– Minden rendben, Carla, pihenj még egy kicsit.

A csendet végül Krista törte meg:

– Lefektetem Kuklót, utána én is ledőlök egy kicsit. Délben látogatónk lesz.

– Ymir? – kérdezte Eren, mire a lány bólintott. Kuklo még hüppögött, amikor visszavonult a szobájába, az ajtócsukódás után viszont már semmit sem lehetett hallani. Minden duruzsolássá szelídült, és Eren azon kapta magát, hogy Minával egymással szemben állnak. Majdnem egyforma magasak voltak, Minának csak egy kicsit kellett lábujjhegyre emelkednie, hogy elérje az ajkát.

– Ne kísértsd a sorsot, Eren! – kérte tőle aggódva. – Szeretlek.

Eren válaszul magához húzta. Ujjaival az álla alá nyúlt, felfelé billentve az arcát, és amikor összekapcsolódott a tekintetük, gyengéden megcsókolta. Utána a füléhez hajolt, és közben még erősebben szorította magához.

– Bízz bennem, Mina! – suttogta. – Csak bízz bennem!

Tizenkét éves korukban találkoztak először. Nem beszélhettek szerelemről első látásra, de Eren emlékezetébe örökké beleivódott a karanesi lány és a kékeslila virágok, amiket az édesanyjával árult. Eren az apjával volt – azon ritka alkalmak közé tartozott ez az emlék, amikor Jaeger doktor kivételesen nem hagyta el Shiganshinát a munkájára hivatkozva –, és virágot vettek az anyjának és Mikasával. Jaeger doktor szerette volna őket meglepni valamivel, Eren pedig azonnal kiszúrta a mosolygós anyát a lányával. Egymás szakasztott másai voltak, és nagyon megörültek, amiért Erenék vásároltak tőlük.

– Elkerülhetetlen volt, hogy egymásba szeressünk. – Eren mindig vállat vont, ha a kapcsolatuk szóba került. Szerette Minát a maga módján, de komolyan gondolta, amit mondott. Ki másba szerethetett volna bele? Mikasába, aki olyan volt, mintha a nővére lett volna? Vagy Annie-ba? (Bertolt sosem állt volna vele szóba.) Ymir és Krista szerelmesek voltak, az egyetlen más női barátja meg, Sasha pedig… Nem. Őt egyszerűen nem.

Mina rámosolygott, miután elhúzódott tőle. Megfogta a kezét, és finoman maga után húzta.

– Gyere – mormolta –, egyél, utána pedig pihenjünk egy keveset.

Eren hálásan bólintott.

Asztalhoz ültek, és olyan mohón esett neki a kenyérnek, hogy Mina felkuncogott, miközben őt figyelte.

– Sietnem kell – magyarázta tele szájjal. – A munka nem vár meg, és tényleg kéne egy kicsit aludnom, mielőtt megyek dolgozni. Lópofa így is kommentálni fogja, hogy nem jöttem időbe.

– Jean? – forgatta meg a szemét Mina. – Barátnő kellene neki, és akkor nem élcelődne azon, hogy azért késtél, mert túl sokat hancúroztál velem éjjel. Igaz… Neki fogalma sincs róla, hogy mit művelsz éjjelente.

– Még csak az kéne, hogy tudja! – horkant fel Eren. – Egy olyan emberről beszélünk, akinek minden álma, hogy bekerüljön a Katonai Rendőrségbe… Biztos vagyok benne, hogy még ki is tüntetnék, amiért elkapta a hírhedt Titánokat – jegyezte meg gúnyosan. Nem gondolta komolyan, Mina azonban így is megérintette a kézfejét.

– Tudod, hogy ő sosem tenne ilyet – mondta szelíden. – Még akkor is, ha ez a legfőbb álma… Sosem adna fel, ugye tudod? Ha nem is miattad, akkor Mikasa miatt nem. Mindketten tudjuk jól, mennyire szerelmes belé. Tagadhatja, ha akarja, csak igazán felesleges. Nyilvánvaló, hogy érez iránta valamit, ami már túlnőtt az első, ártatlan megtetszésnél. Évek óta őt akarja.

– És sosem fogja megkapni – csóválta meg a fejét Eren. – Legalábbis nem hiszem, hogy Mikasa valaha is felfigyelne rá. Évek óta nem veszi a célzásokat. Vagy ha mégis tud róluk, akkor teljesen figyelmen kívül hagyta őket.

– Majd elválik, mi lesz – húzta ki magát Mina. – Kérsz még? – Pillantása az időközben kiürült tányérra vándorolt, Eren azonban nemmel felelt. Jóllakottan dőlt hátra ültében, és elnézte, amint a lány sietve elmosogat. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy segítsen neki, Mina viszont nem is várta. – Pihenj – mondta lágyan –, egész nap mást sem csinálsz, csak dolgozol. Ennyit te is megérdemelsz, nem?

– Nem keresett senki, miután elmentem, igaz?

– Nem, ne aggódj.

– Akkor jó. – Eren megnyugodott. A kezét nyújtotta, Mina pedig összefonta az ujjaikat.

– Gyere – hívta. – Menjünk.

A háló sötétjében Mina lehunyta a szemét, és odasimult hozzá, Eren pedig puha csókot nyomott a szájára, mielőtt magukra húzta volna a takarót.

Annie néha túl jól ismerte. Szerette Minát, talán még a jövőjét is el tudta volna képzelni vele – legalábbis minden erejével azon fáradozott, hogy ezt megtegye –, ám mindig ott húzódott közöttük valami, egy magmagyarázhatatlan valami, ami miatt úgy érezte, hajszolnia kell a veszélyt.

Egyike volt a Titánoknak, egyike volt a kiválasztottaknak. Feladatot kapott, nem adhatta csak úgy fel, s azzal együtt a társait és a szervezetük lényegét.

Folytatnia kellett.

Anyáért – gondolta. – Magunkért. A jövőért.

Eldöntötte, hogy nem fog meghátrálni. Nem kapott ugyan kiképzést, ám egy olyan harcosnak tartotta magát, akinek fontos küldetése volt.

Nem érdekelte, milyen áron, de elhatározta, hogy véghez fogja vinni: le fogják rombolni a falakat és el fogják hozni a békét Shiganshina lakói számára… mert mindenki szabadnak született, csak elvették tőlük azt.

– Itt az idő – mormolta a párnájába, mikor Mina már békésen szuszogott mellette. – Itt az idő, hogy emlékeztetőt kapjanak… a Tőlünk való félelmüket illetően… és a falnak nevezett ketrecbe zártságuk szégyenéről…

** * **

– Bassza meg! – káromkodta el magát az egyik felderítő, Oluo Bozado. Dühe egyszerre szólt a Titánoknak és annak, hogy ismételten elharapta a nyelvét. Aznap ez már a megszámlálhatatlanadik alkalom volt.

Balszerencséjére (vagy szerencséjére?, ezt nem tudta eldönteni) Levi hadnagy éppen abban a percben érkezett meg, így azon kívül, hogy hallhatta a beosztottja szitkozódását, még vethetett egy pillantást arra a Titánra, aki addig-addig ügyeskedett, míg végül sikerült leráznia őket. Ilyen még sosem fordult elő.

Az osztag egyetlen női tagja, Petra Ral ezt látva összehúzta a szemöldökét, és helytelenítően ingatta a fejét. Még Levinál is alacsonyabb volt (de lányként nem lehetett rá panasza, nem úgy, mint Levinak), apró termetéhez pedig vállig érő, vörösesszőke haj és borostyánszínű írisz párosult. Húszas éveinek elejében járt, és máris nem egy feljebbvalóját túlszárnyalta. Egyedül Oluóval nem tudott mit kezdeni…

– Ó, hogy nyelnéd le egyszer a nyelvedet!

– Petra, édesem, ha tudnád, mit meg nem teszek érted minden egyes nap…

– De egy cseppet sem érdekel. – Petra elfintorodott, majd elfordult tőle. – Levi hadnagy – köszöntötte a férfit, aki már meg sem hallotta az éles megjegyzéseket. A napnál is világosabbnak tűnt, hogy Oluo szerelmes volt Petrába, Petra meg… Levi róla semmit sem tudott. Sejtett, de nem tudott. A lány odalépett elé, és elpirult. – Meglépett. Mit csináljunk, uram? Keressük még? Nagyon késő van – tette hozzá fáradtan. Látszott rajta, hogy majd’ leragadt a szeme, annyira kimerült a hajsza során. De nemcsak ő, társait is kifárasztotta a bűnbanda.

Ennyire jó? – Levi kétkedve nézett a Titán után. Nem tudta jól megnézni magának a kölyköt, mert az csuklya és egy nevetséges szemfedő mögé rejtőzött, de egy magas, tizenéves fiatalnak saccolta, aki meglepően jól bánt a felszerelésével, ahhoz képest, hogy valószínűleg nem kapott kiképzést. Szinte már szárnyalt a levegőben.

Petra az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét. Arca szégyentől vöröslött.

– Ne haragudjon, hadnagy – suttogta –, mi hibáztunk.

Levi nem tudott mit válaszolni.

– Ó, ez milyen izgalmas! – ütötte meg a fülét egy ijesztően magas és lelkes hang, mire mordulásszerű horkantást produkált. Az égnek emelte a szemét, úgy fordult az érkező őrült nőszemélyhez. Csak ő hiányzott ahhoz, hogy még szebb legyen az éjszakája.

– Kímélj meg, pápaszem!

– Na de Levi!

Hanji Zoë, az egyik osztagvezető csatlakozott hozzájuk. Beteges lelkesedést tanúsított a Titánok iránt, és alig várta már, hogy elkapjanak közülük legalább egyet. Levit sosem kötötte le a monológja a hírhedt bandáról, de lassan kezdte bánni, hogy nem figyelt oda eléggé, mert már így is többet időztek a körzetben, mint amennyit eredetileg terveztek. A Felderítő Egység parancsnoka, Erwin Smith is csodálkozva hallgatta végig a jelentésüket az újabb, sikertelen akcióról.

– Biztos négyen vannak? – kérdezte. – Négy fiatal?

– Kölykök – horkantotta Levi. – Ez messziből látszott.

– Három fiú és egy lány – pontosított Gunther.

Erwin összevonta bozontos, szőke szemöldökét.

– Ki a vezető? Egy közülük vagy valaki irányítja őket?

– Azt nem sikerült megállapítanunk, uram – sütötte le a szemét Petra zavarában. – Egyenrangúnak tűnnek… Talán a legmagasabbik… Legalább százkilencvennek mondanám, ha nem többnek… De a lány is eléggé irányított.

Levi szeme megvillant.

– Csapatban dolgoznak? – kérdezte érdeklődően.

– A többi osztag jelentése szerint a két nagydarab fiú mindig együtt mászkál – jegyezte meg Eld. – A lány magányos farkas, ez biztos, a mai alapján mi is alátámasszuk.

– És a negyedik? – Levi összeráncolta a homlokát, ahogy a Titánra gondolt. – Ő is fiú, igaz? – Az a Titán, amelyiket megnézhette magának egyetlen pillanat erejéig, egy cseppet sem tűnt nagydarabnak, így úgy sejtette, a titokzatos negyedikkel találkozhatott. A negyedikkel, aki ezek szerint valahogy kilógott a sorból.

Sejtése beigazolódott, amikor Petra válaszolt.

– Igen, hadnagy – bólintott. – Ő néha csapódik a lányhoz, de az esetek többségben egyedül bolyong. Őt láthattad messziből, amikor ideértél.

– Van egy szemfedője is – fűzte hozzá Oluo. – Valami baja lehet a jobb szemének, azért hordhatja.

Hanji lelkesen tapsolt.

– Ó, édes Istenem, el sem hiszem! Láthatom őket! Sőőőőőőt… Végre-valahára minket kértek fel, hogy elvégezzük ezt a munkát! Azóta álmodozom erről a napról, amióta megtudtam, hogy léteznek efféle huligánok! Hé, Levi, te mit gondolsz erről? Nem gondolod, mennyire izgalmas?

Levi felhorkant.

– Hűtsd le magad, pápaszem! Egyik szaros kölyök sem valami nagy szám.

– Ej, Levi, annyira ünneprontó vagy! Ezek a srácok zseniálisak!

– Ostoba kölykök, nem többek…

Kölykök – hagyta helyben Hanji –, de ne felejtsd el, hogy olyasmiket hajtanak végre, amikről mások még csak álmodozni sem mernek! Kiállnak a körzet lakóiért, harcolnak az igazságtalanság ellen! Hé, Levi, mintha te is valami ilyesmit csináltál volna annak idején, nem? Még azelőtt, hogy Erwin felszedett volna… Farlan és Isabel…

Elég, pápaszem. – Levi hangja hűvös csattant, akár a vajat szelő kés; szemében hideg fény csillant. Hanji elhallgatott, majd felsóhajtott.

– Legyen – egyezett bele. – Legyen úgy, ahogy jónak látod, de szerintem akkor is belevaló kölykök.

– Ha hihetünk a híreszteléseknek, azt tervezik, hogy lerombolják a falakat! Ez minden, csak nem jó!

– Igaz… – Hanji megnedvesítette az ajkát, aztán feljebb tolta a szemüvegét az orrán. – Gyanítom, ők még nem ismerik annak a világnak az árnyoldalát. Nem baj. Ami késik, nem múlik. Hamarosan rájönnek, ebben mekkorát tévedtek.

– És ha ismerik, Hanji osztagvezető? – szólt közbe Petra kíváncsian.

– Akkor felségárulók – morogta Oluo. – Személyesen végzek velük, ezt megígérhetem, hadnagy!

Levi oda sem nézett, úgy legyintett.

– Tartogasd az erődet másra, Oluo. Élve kellenek.

Ezzel nemcsak Oluót hökkentette meg, Petra és Hanji is meglepetten néztek össze.

– Mit forgatsz a fejedben, Levi?

– Semmi olyasmit, ami téged érdekelne, pápaszem.

Levi! – nyüszítette. – A Titánokkal kapcsolatos, igaz?!

A hadnagy felsóhajtott.

– Gyertek, Petra.

– Levi! El kell árulnod! Nem hagyhatsz kétségek között!

– Dehogynem.

– Levi! Nem lehetsz ennyire gonosz, barátok vagyunk!

– Legfeljebb ismerősök.

– Levi!

– Jó éjszakát, pápaszem.

– Levi!!!!

Levi fáradtan dörzsölte meg az orrnyergét.

Szemfedős kölyök? Titánok?

Majd holnap – gondolta. – Holnap lezárom ezt az ügyet. Itt az idő, hogy végre hazamenjünk… Hogy mennyire undorító ez a hely… És a Katonai Rendőrség annyi nyugtot sem hagy, hogy rendesen feltakaríthassuk ezt az ocsmányságot.
Szégyen.

Nem aludt sokat, nem arról volt ismert, hogy hosszú órákon át pihenjen, ám eddig egy álmában sem jelentkeztek azok az emberek, akikkel a munkája során kellett foglalkoznia.

Ezúttal mégis róluk álmodott.

A Titánok nem hagyták nyugodni, és amikor lehunyta a szemét, újból találkozott azzal a kölyökkel, aki meglógott előlük. A szemfedős kölyökkel, mert már így égett bele a tudatába, aki úgy szelte át a levegőt, akár egy madár.

– Levi, alszol?

– Bátyus sosem alszik!

– Elfáradt, hagyd pihenni.

– De hát…

Levi az oldalára gördült. Farlan. Isabel. Egyiküknek sem válaszolt. A végén csak nyitott szemmel bámulta a plafont, és hallgatta a barátai egyenletes szuszogását.

Isabel… – jutott az eszébe a lány. – Isabel… – Aztán megjelent a szeme előtt a Titán arca. Vagy legalábbis amit láthatott belőle. Csuklya rejtette, de azt nem tudta titkolni, hogy egy kölyök. És ott volt az a nevetséges szemfedő is… meg az a szeme, amelyik látszott… a vibráló, élénkzöld (vagy kék?) írisz. Levi egyszer látott csak ahhoz hasonlót.

Megborzongott az emléktől, majd mélyet sóhajtott.

A francba.

A francba az emlékekkel és az elcseszett életemmel.


Elaludt.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hát ez fergetegesnek ígérkezik, máris beleszerelmesedtem a történetbe! Kíváncsian és lelkesen várom a folytatást, melyet remélhetőleg hamar hozol.
    Szim

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ezt nagy örömmel olvasom, örülök, hogy ennyire tetszik! ^^ A folytatás még a héten, várhatóan a hétvége környékén érkezni fog!
      Detti ^^

      Törlés
  2. Egyszerűen fantasztikus vagy!!!*.* Nagyon várom a folytatást!!! LevixEren forever<3 köszönöm, nagyon tetszik a történet:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De aranyos vagy, köszönöm! *-* Nagyon örülök, hogy tetszik! Egy-két órán belül érkezik is a folytatás. ^^

      Törlés