Sziasztok!
Íme, a sokat
beharangozott Titánok első fejezete. :) Remélem, legalább fele annyira szeretni
fogjátok, mint amennyire én szeretem/szerettem írni. ^^ A folytatást még nem
tudom, milyen gyakorisággal fogom hozni, lassan nekem is kezdődik az egyetem,
ráadásul hosszabb fejezetek születtek, mint a Viharnál, de igyekszem vele
(ahogyan a szösszenetekkel is).
Jó olvasást
kívánok! ^^
Shingeki no Kyojin
A Titánok
Első rész
1. fejezet
A
Szabadság Szárnyai
A felderítő dühös
szitkozódása lassan beleveszett a süvítő szélbe. Eren Jaeger arcán halvány
mosoly suhant át, ahogy hátrapillantott a válla fölött. Könnyedén szelte át a
távolságokat a háromdimenziós manőverfelszerelés segítségével, amit nemrég
csent el a Katonai Rendőrség legidiótább tagjától, és ahogy egyik háztetőről a
másikra szökkent, nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, üldözőit mennyire
megdöbbentette a gyorsaságával. Egyikük sem érte utol.
Három nap telt
azóta, hogy a Katonai Rendőrség riadóztatta a Felderítő Egységet a Shiganshina
körzetben eluralkodó kaotikus állapotok láttán, azonban a felderítők hiába
próbálkoztak, nem tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket: nem tudták
kézre keríteni a hírhedt Titánokat.
Eren nevetett,
valahányszor erre gondolt. A napnál is
világosabb volt, hogy a Felderítő Egység tagjai azt hitték, a Katonai Rendőrség
csak a bolondját járatta velük, amikor négy igazságot tevő suhancról meg
ellopott felszerelésekről hadovált, s valójában abban reménykedtek, hogy megint
mások végzik el helyettük a munkát. Nem egyszer előfordult már, hogy hasonló
ürüggyel a körzetbe csalták őket, odaérkezve pedig csakhamar kiderült, a
felségáruló szövetkezés igazából nem több néhány fiatal ostoba játékánál. Fél
órába sem telt, hogy elsimítsák a vérlázító tetteket.
Ezúttal viszont valami egészen mással álltak szemben.
Valami olyasmivel, amire biztosan nem számítottak, amikor kimozdultak a Rózsa
fal mögül. Mostanra rájöhettek, hogy elbízták magukat. Erent óvatosságra
intette a családja, ám őt nem különösebben érdekelte az aggodalmuk. Bár
többször is vitatkoztak azon, hogy muszáj-e a Titánok közé tartoznia, hitt
abban, hogy helyesen cselekszik, és úgy vélte, nem fogja feladni az álmait két
tucat zöld köpenyes idióta miatt. Eddig is játszi könnyedséggel vették az akadályt
bajtársaival, az a tény pedig, hogy ez alkalommal a sokat dicsőített Szabadság Szárnyaival kellett farkasszemet néznie, nem az ocsmány
unikornissal, nos, vajmi keveset rontott jókedvén, amikor elbúcsúzott az
édesanyjától és a barátaitól.
Semmit sem akart
az életben igazán, csak a szabadságot. Bármilyen árat hajlandó lett volna
megfizetni érte, hogy kiszabaduljon a ketrecéből, ahová a felmenői zárták.
Ketrecként szeretett rá gondolni, s olyankor görcs rántotta össze a gyomrát,
harag szorította ökölbe a jobbját. A ketrec Tőlük
védte őket. Nem tudták, honnan érkeztek, nem tudták, pontosan mikor
jelentek meg, de egyszer csak felbukkantak és a világ vér és felokádott, oszló
testek martalékává vált.
Akkor, évszázadokkal
korábban, miután az emberevő óriások előtűntek a semmiből, az emberiség három
fallal vette körbe magát: a Mária, a Rózsa valamint a Sina fal jelentették a
biztonságot és az esélyt a túlélésre. Ötven méteres falak, melyek nemcsak
védelemül szolgáltak, hanem börtöncellaként is. Senki sem hagyhatta el a Mária
falat, egyedül a Felderítő Egység merészkedhetett kívülre. Egyesek szerint csak
ingyenélők voltak és az életüket a semmiért
vitték vásárra, mások viszont egészen mást láttak bennük; ők testesítették meg
mindazt, amire Eren a legjobban vágyott: a szabadságot.
A sors iróniája, hogy pont ők voltak azok – gondolta. – Azt hittem, nem tudom megcsinálni… Azt
hittem… – Nem fejezte be; jobbnak látta, ha inkább koncentrál. A barátai
már várták, sietnie kellett.
A hideg szél
csípte a bőrét, ahogy újabb lendületet vett. Több üzemanyagot használt a kelleténél,
de már elege lett. Hosszú órák árán tudta csak elérni, hogy lerázza a nyakára
küldött felderítőket, ám szerencséjére a végén úgy adódtak a körülmények, hogy
még azelőtt nyomát vesztették, mielőtt a vezetőjük lerántotta volna a
csuklyáját. Noha szemfedőt viselt, nem kockáztathatta, hogy egy óvatlan
pillanatában letépjék róla, mert akkor biztosan kiderítették volna a kilétét.
– Felemás szemű? –
Eren szinte hallotta a pletykás asszonyok sutyorgását. – Ó, hát persze! Jaeger doktor fia. Shiganshina
délkeleti részében él a szüleivel és a fogadott testvérével, azzal a félvér
lánnyal. Nemrégiben hozzájuk költöztette az unokatestvérét is. Az a
szerencsétlen lány… Gyermeknek tűnik még, pedig azt állítják, tizenkilenc, mint
a kölyök, akit ennyire keresnek. A babáját három-négy év körülinek saccolnám…
Bizony, az is van neki! Ej-ej, hova fajul a világ? Helyes kis fiúcska, csak
tudja, kérem, nemigen hasonlít az anyjára, az apjáról meg mit sem tudni!
– Rendes azért
attól a Felemás szeműtől, hogy magához vette őket – vette volna át a szót
kebelbarátnőjétől Yvonne néni, akinek abból állt az egész napja, hogy az
ablakból leselkedve várta az újabb kibeszélnivalót. – Tudja, kérem, ő tartja el
az egész pereputtyot. Az anyja, Carla, ó, Máriára, nagyszerű asszony, csak hát,
súlyos beteg – húzta volna el a száját –, a mélyen tisztelt doktor urat pedig
rendszerint a fővárosba szólítja a kötelessége. Tudja, kérem, hogy működik ez…
Ha tehetném, én is a gazdag úrficskákat és kisasszonykákat szolgálnám. Az urak
és az úrnők megfizetik ám a jó tetteket. Csak hát ez a fránya kötelesség!
Jaeger doktor sosem tartózkodik a körzetben. Legutóbb másfél éve keveredett
haza, akkor is sürgősen távozott.
– Azt hallottuk,
hamarosan megházasodik. Pont ez kell még neki! – háborogtak volna. Többnyire
Yvonne nénitől visszhangzott a piac, amikor ugyanis nem a házából leskelődött,
akkor ott tárgyalta ki a körzetben történteket. Nem unatkozott, minden egyes
nap történt valami, amiről a maga nyers modorában elmondhatta a véleményét.
Rosszmájú asszony volt, és mivel köztudottan nem szívlelte Erent, így a fiú tudta,
vele kapcsolatban is miféle gondolatai lehetnek:
– Feleségül veszi
a barátnőjét, azt a lányt a Karanes körzetből. Én mondom, helyes lányka, ha
engem kérdez, parancsnok úr, talán túlságosan is az… A szeme sem áll jól,
bizony! A túlzott ártatlanság nagy titkokat rejthet! Egy viszont bizonyos: a
doktor úr hiánya a nyomorba döntötte azt a szegény családot. Szegény Carlánk
haldoklik, Eren Jaeger meg azt sem tudja, milyen munkát vállaljon, hogy a
megélhetésüket biztosítsa. A körzeti
huligánok? – Eren megborzongott, ahogy elképzelte, amint Yvonne néni a
fülsértő hangjával a híres Erwin parancsnokba fojtja a szót. (Mert meg tudná
tenni. Szemrebbenés nélkül.) – Úgy gondolja, Eren Jaeger egyike a Titánoknak? Istenverte bűnbanda! Hm-hm,
végül is… miért ne? Ez megmagyarázná,
hogy lehet még életben Carla Jaeger! Ritka számba menő gyógyszer kell neki,
bizony-bizony! Képzelje akkor az árát, parancsnok úr! Mit ne mondjak, szép
borsos.
Eren megrázta a fejét,
hogy elűzze a rémképeket. Nem féltette magát, bízott a képességeiben, de nem is
volt teljesen nyugodt. A családja és a legközelebbi barátai napról napra jobban
aggódtak érte, így lassan elültettek a bogarat a fülébe. Szerencsére a Titánok
nem osztották az aggódók véleményét.
– Kevesek ahhoz,
hogy elfogjanak minket – jelentette ki a Nőstény Óriás a fejét csóválva. –
Felőlem lehet akár maga a parancsnok is, akit utánunk küldenek, akkor is
veszíteni fognak ellenünk.
Eren szerette
Annie-ban – a Nőstény Óriásban, javította ki magát rögtön, nehogy máskor is
megfeledkezzen róla –, hogy ennyire határozott. Annie-val ellentétben ő néha
nehezen tudott elvonatkoztatni a másik életétől, amiben csak Eren Jaeger volt. Egy tizenkilenc éves fiú, aki minden egyes
nap elteltével a családja fenntartásáért küzdött, nem pedig a körzet
zsiványaival szemben tett igazságot. Abban a másik életben a Nőstény Óriást
Annie Leonhartnak hívták, és úgy viselkedett, mintha nem ismerné őket. Bertolt
Hoover – a Kolosszális Óriás –
valamint Reiner Braun – a Páncélos Óriás
– szintén ekképp cselekedtek. Éjjel elvégezték a küldetésüket, nappal
visszatértek a megszokott életükbe. Nem keresték egymás társaságát, sőt ha netalántán
összefutottak az utcán, kitértek egymás útjából.
Mert nappal olyan könnyű ám láthatatlanná válni! – horkant fel Eren.
– A nagy francokat!
A távolban
hirtelen megpillantotta a társait. Mindannyian sötét köpenyüket viselték és épségben – mert az volt a legfontosabb,
hogy épségben! – vártak rá az egyik
ház tetején. Úgy helyezkedtek el, hogy szinte teljesen belevesztek az
éjszakába, ráadásul elsőre nem is vették észre, mert Annie és Reiner ismét
összeszólalkoztak. Huzamosabb ideig egyikük sem tudta megállni, hogy ne ugorjon
a másik torkának, olyankor pedig Eren és Bertolt voltak a villámhárítók, már
amennyire Annie-ék engedték, hogy beleszóljanak. Eren gyanította, hogy megint
sor kerül egy újabb vitára. A Felderítő Egység felbukkanására senki sem számított.
Alaposan megbolygatták a mindennapjaikat.
Bertoltnak (vagyis
a Kolosszálisnak), aki a legmagasabb
volt mindjük közül, akadt meg rajta a szeme először. Nyurga, sovány fiú volt,
csendes és szelíd (és persze fülig szerelmes Annie-ba). Amint kiszúrta Erent, egyből
a magasba lendítette a karját, hogy intsen neki. Talán a nevét is kiáltotta
volna, ha Annie és Reiner nem morrantak volna rá kórusban.
Eren majdnem
elbotlott a saját lábában, amikor lefékezett előttük. A levegő még mindig
parázslott a vitától, noha az rögvest befejeződött, amint Eren megérkezett.
Kevés idejük maradt, nem fecsérelhették értelmetlen veszekedésre, és Eren
őszintén meglepődött, amiért ezt két barátja is belátta.
Valamiért mindenki
elcsendesedett. Reiner megjuhászkodott, és inkább mély hallgatásba burkolózott,
Annie pedig összehúzta a szemöldökét, s elmélyülten tanulmányozni kezdte Eren arcát.
Köszönésképpen csupán biccentett egyet (ahogy szokta, bár néha azt sem tette),
máskülönben azonban nem reagált. Amolyan csendes megfigyelő volt, ám Bertolttal
szemben ez tette őt igazán veszélyessé. Ezt mind tudták, Eren különösképpen. Amikor
rávillant a lány jeges-kék tekintete, kelletlenül kipréselt magából egy halvány
mosolyt, majd megtörte a kínossá feszülő csendet. Ha Annie-n múlott volna,
sosem kezdtek volna újból beszélgetni. A lány remekül értett a méricskéléshez,
és Erent minden alkalommal hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy Annie a maga
hallgatag, magányos módján mennyire képes őket ösztönözni.
– A maiak sokkal
ügyesebbek voltak, nem igaz? – Látszólag nemtörődöm hangot ütött meg, ám a
teste elárulta, valójában mennyire feldúlt. Ujjai türelmetlenül, kissé remegve
doboltak a derekára erősített övtartón. – A tegnapiak szánalmas teljesítményt
nyújtottak. Ha úgy használnám a felszerelést, mint azok az idióták, felkötném
magamat az első fára, ami az utamba kerül. Szégyen – vigyorgott, Annie-t
viszont nem verhette át. A lány hideg pillantása a reszkető ujjakról Eren
arcára vándorolt; homloka ráncba szaladt. Félrebillentette a fejét, és amikor
megszólalt, Erennel ellentétben érződött rajta, hogy a hajsza során is
megőrizte a nyugalmát.
– Történt valami?
– Nem nyilvánvaló,
Annie? – előzte meg Erent Reiner. A korábbi vita lángját alig oltották el,
máris egy újabb készülődött feltörni. – Erennek igaza van, ezek sokkal jobbak voltak a tegnapiaknál.
Akikkel tegnap
szórakoztak, egy rakás újonc lehetett, mert túlságosan is könnyedén hagyták le
őket az üldözéskor. Némelyik a felszereléssel sem bánt olyan jól, de volt olyan
is, aki a zöld köpenyhez nem szokott hozzá. Nem voltak annyira ügyetlenek, a
Felderítő Egységben bizonyára megállták a helyüket, a Titánok azonban olyan
szintre emelték a manőverfelszerelés használatát, hogy hozzájuk viszonyítva
eltörpültek.
– Láttad a
vezetőjüket? – Bertolt megborzongott, mire Annie megvetően horkantott.
– Ugyan már! Csak
nem beijedtetek?
– Talán meg
kellene fogadnunk Armin tanácsát – javasolta Eren bizonytalanul. Armin a legjobb
barátja volt, amióta az eszét tudta, és azok közé tartozott, aki ismerte a
Titánok személyazonosságát. Nem tartotta vissza Erent, de nem is díjazta, hogy
éjjelente vásárra vitte a bőrét. Persze legalább tiszteletben tartotta a
döntését. Türelemre intette őket, javaslatokat tett, ha viszont nem fogadták
meg, nem emelte fel a hangját. – Amíg a körzetben járőröznek, egyikünk sincs
biztonságban. A szervezetünk léte a tét. H-ha elkapnak minket…
Annie azonnal
ráförmedt.
– Ne
aggodalmaskodj, Jaeger! Minden rendben lesz.
– Annie… Szerinted
Ymir miért hagyott itt minket?
A lány arcvonásai
megkeményedtek, szája szegletében fintor jelent meg.
– Ymir gyenge volt – jelentette ki gőgösen.
– Ymir mindig a
saját érdekeit nézi – jegyezte meg Bertolt elgondolkodva. – Bizonyára úgy
vélte, túl veszélyessé vált a küldetésünk. Ne felejtsétek, hogy őt –
természetesen saját magán kívül – egyedül csak Krista érdekli. – Erenre
mosolygott, aki viszonozta azt. – Ha már szóba került, hogy van a pici? Tegnap
összefutottam Mikasával. Szűkszavú volt, mint mindig, hiszen tudja jól, mit
kockáztatunk, de megemlítette, hogy a kicsi Kuklo csúnyán megfázott.
– Szerencsére
nagyobb volt az ijedtség.
– Kerülnöd
kellene, ha meglátod – morogta oda Reiner. – Én is azt teszem.
– Ejnye, Reiner! –
Eren az oldalába könyökölt; rávigyorgott. – Ha jól emlékszem, Mikasa azt
állította, mindenáron meg akartad látogatni az unokaöcsémet, hogy lásd, jobban
van-e. – Szórakozott fény csillant a szemében, és így folytatta: – Vagy nem is
a pici érdekelt ennyire? – Oldalra billentette a fejét, és nem palástolta többé
pillanatnyi jókedvét. – Ej, Reiner, hát ki érdekel akkor? Csak nem az
édesanyja?
– Krista egy
tünemény – sóhajtotta Reiner ábrándos hangon. – Feleségül akarom venni.
Krista Lenz
nemcsak egy tünemény volt, hanem Eren unokatestvére is az édesanyja részéről.
Egy évben születtek, Krista csupán néhány hónappal előzte meg, és miután Jaeger
doktor huzamosabb ideig távol maradt az otthonuktól, állandó lakótársukká vált
a kisfiával, Kuklóval együtt. Mindehhez hozzátartozott, hogy Reiner valamint
Ymir is a szerelméért küzdött. Kristát a szíve inkább Ymirhez húzta, ám
valahogy mindig sikerült felébresztenie a reményt Reinerban is.
Annie persze azért
élt, hogy romba döntse azt; természetesen ezúttal is felhorkant, amint
meghallotta a vágyakozó sóhajt.
– Az sem fog
megtörténni.
Reiner
elfintorodott.
– Majd meglátod,
Annie! – bizonygatta. – Egy nap Krista is belátja, hogy szüksége van egy erős
férfira, aki megvédi őket a világ megannyi veszélyétől. Én örömmel vállalom ezt
a feladatot. Tudom, hogy te is az unokatestvéredért élsz, Eren, de remélem,
engem is megértesz.
Eren
elmosolyodott.
– Ha Krista is azt
akarja, akkor részemről rendben. De ahogy észrevettem, lesz egy vetélytársad.
Ymir szintén erre a szerepre pályázik, legalábbis egyre gyakrabban jön hozzánk
látogatóba.
– Elkalandoztunk
az eredeti témánktól – szakította félbe őket Annie figyelmeztetően. – Ha túl
sokat időzünk egyhelyben, felkeltjük az emberek figyelmét! Ami meg a maiakat
illeti, ha tényleg ennyire ügyesek
voltak, talán elképzelhető, hogy
ismét a nyomunkra akadnak. Hangsúlyozom: talán.
Én akkor is biztos vagyok benne, hogy le tudjuk őket rázni. – Amikor megint
megtörte a csendet, a hangja meglepően gyengéden szólt. Bertolt, Reiner és Eren
döbbenten figyelték, még sosem ragadta magához úgy a szót, hogy ne zördült
volna össze Reinerral, sőt általában szűkszavúan válaszolt. – Értem a
problémádat, Eren – mondta halkan –, tudom, mi jár a fejedben: félsz, hogy
elkapnak, és akkor nem tudod többé segíteni a családodat. Ha a te helyedben
lennék… Hm, talán én sem lennék ennyire közömbös, ám akkor is azt mondom, hogy
nem ijedhetsz be! Lehet, hogy ma kis híján elcsíptek bennünket, ugyanakkor
tagadhatatlan, hogy ezt a kört mi nyertük. Meglógtunk, ők pedig most is
káromkodnak, amiért szem elől tévesztettek bennünket. – Szünetet tartott, a
füle mögé pödörte egyik szőke tincsét. Még mindig hideg volt a tekintete, az
arca pedig érzelemmentes; egyedül a hangja árulkodott. Kellett némi idő, amíg
összeszedte a gondolatait, aztán ismét beszélni kezdett: – Ha úgy teszünk,
ahogy Armin javasolta, megfutamodunk. Mi azért küzdünk, hogy jobb legyen a
nyomornegyedben élők élete. Azért harcolunk, hogy mindenki megtapasztalhassa a
falakon túli világ gyönyörűségét. Te magad is mondtad, mennyire szeretnéd látni
az óceánt meg a többi szépséget, amikről Armin mesélt! Ha most feladjuk, akkor
sosem fogod őket megcsodálni! Az emberek bíznak bennünk! Tegyen keresztbe a
Katonai Rendőrség vagy a Felderítő Egység, nekünk akkor is folytatnunk kell a
tervünket! Le kell rombolnunk a falakat! Meg kell mutatnunk a világ csodáit!
Bertolt némán,
elnyílt ajkakkal itta magába a lány látványát. Annie arca halványan kipirult az
izgalom hevében, kezével pedig bátorító mozdulatot tett. A mindig mogorva
Reiner is meglepetten figyelte.
– Igazad van –
biccentett Eren. – Nem hátrálhatunk meg, ez a mi küldetésünk… a Titánoké. Mi lenne, ha előbb egy kicsit
puhatolóznánk? Ki kell deríteni, mennyire jók is ezek a felderítők… Ki kéne
ismerni őket, és… és csak azután folytatni.
Annie megvetően
nézett rá.
– Ha félsz, nem
győzhetsz.
– Annie… Értsd
meg, ott van az anyám… Krista és a pici…
– És a kis
barátnőd – szúrta közbe Reiner gonoszul vigyorogva. Eren már fel sem vette az
élcelődést, fáradtan bólintott.
– Igen, ő is.
Feleségül fogom venni. Veled ellentétben én tényleg
feleségül fogom venni.
– Azért, mert szerelmes vagy belé, vagy inkább azért, hogy édesanyád megnyugodjon? – kérdezte Annie élesen.
– Annie, kérlek…
– Ez egy fontos
kérdés, Eren – csóválta meg a fejét a lány. – Tudod, mi a véleményem.
Eren arca
megrándult. Hirtelen öntötte el a düh. Remegni kezdett, és amikor Annie
elégedetten csettintett a nyelvével, ingerülten morrant rá.
– Ne keverjük bele
anyát, jó? – kérte a fogát csikorgatva, Annie azonban kérdőn húzta fel a
szemöldökét.
– Miért ne? –
kérdezte. – Mind tudjuk, hogy egyedül azért egyeztél bele a házasságba, mert
édesanyád minden vágya, hogy találj magadnak valakit. Rettegsz tőle, hogy
elveszíted, ezért szeretnél eleget tenni minden óhajának-sóhajának.
Eren keze ökölbe
szorult, ami nem kerülte Bertolt figyelmét.
– Annie –
érintette meg a lány vállát gyengéden –, legyen elég.
Annie elhúzta a
száját; hideg volt a tekintete, akárcsak a hangja.
– Gondolkodj el
ezeken, Eren!
– Túl sokat
időztünk – szakította félbe őket Bertolt. – Holnap találkozzunk a megszokott
helyünkön, aztán megvitatjuk, hogyan tovább! – indítványozta. – Ha kíváncsiak
vagytok a véleményemre, egyetértek Erennel: nem ártana, ha gyűjtenénk némi
információt a Szabadság Szárnyai alatt ügyködőkről. Ennek már a fele sem tréfa!
Mindannyiunknak van mit veszítenie, még neked is, Annie, mondjál bármit is…
Figyeljetek oda a piacon, érdekes dolgokat hallhattok a kofáktól. Ó, és Eren… –
torpant meg. – A szemed.
– Tudom. – Eren
megigazította a szemfedőjét. – Nincsen akárkinek ilyen szeme. – A legfurcsább
szempár: az egyik a kék és a zöld keveréke, a másik színarany, akárcsak az
anyjáé. A maga módján különleges. A keverék se nem egyértelműen kék volt, se
nem egyértelműen zöld, a fény hatására hol ilyen, hol olyan, hol valami egészen
szokatlan. Zavaros és háborgó. Akár az óceáné.
– Elég egy apró
hiba és mindennek vége.
– Tudom, Bertl,
tudom. Vigyázzatok visszafelé!
– Te is! –
búcsúztak a többiek, majd Eren intett egyet, és levetette magát a tetőről.
Szárnyalt a levegőben, akár egy madár, és miközben egyre gyorsabban
settenkedett az éjszaka megnyugtató sötétjében, végigpörgette magában az elmúlt
órák eseményeit. A sikeres akciójukat, a hirtelen megjelenő zöld csuklyásokat…
és persze a menekülésüket. A Felderítő
Egység. A Katonai Rendőrség jobb’
szeretett lustálkodni, mintsem a dolgát végezni, ez viszont nem várt
problémákat gördített eléjük.
Eren egy
pillanatra lehunyta a szemét. Élvezte a szél süvítését, a levegő csípősségét… A
képzeletbeli szárnyak rebbenését. A szárnyakét…
A Szabadság Szárnyai… – férkőzött az
elméjébe a Felderítő Egység szimbóluma; az ragadta meg leginkább a figyelmét.
Ahogy a lopott felszerelés mesterévé vált, kezdte megérteni, a felderítők miért
pont a szárnyakat választották. Odafent, a magasban, ahová a háromdimenziós
manőverfelszereléssel eljuthattak, mindannyian szabadok voltak.
Még Eren is.
** *
**
Hajnali négyet
ütött az óra, mire hazaérkezett. Odakint, a nyomornegyed sötét sikátoraitól
távol halovány rózsaszínben és aranysárgában játszott az égbolt; a felkelő nap
meleg sugarai szikrázva tükröződtek vissza a karcos ablaküvegekről.
A Jaeger család
otthonáig lépcső vezetett, nem keveset kell gyalogolni. Eren addigra
megszabadult a felszerelésétől, és megigazította köpenye kámzsáját is, nehogy
valakinek szemet szúrjon. Sokkal körültekintőbb lett a hajsza után. Alaposan
kifárasztotta a Felderítő Egység osztagát, ez azonban nem jelentett semmit; nem
ismerte őket, hogy tudja, milyen az állóképességük, mennyire kapnak erőre egy
pihenő után. Bármikor újból üldözőbe vehették őket.
De nem ma – gondolta Eren az utolsó lépcsőfok tetején.
Nem követték, nem kapták el. A Titánok ismét igazságot szolgáltattak, és azon
kívül, hogy próbára tették magukat és a Felderítő Egységet, senkinek sem esett
bántódása.
Fellélegzett, keze
a bejárati ajtó kilincsére simult. Óvatosan lökte be, és elhúzta a száját,
amikor az panaszosan nyikordult egyet, majd beljebb lopakodott. Nem tudott
mivel világítani, ezért botladozva haladt előre a lépcső irányába – vagyis
arra, amerre a lépcsőt sejtette –, közben pedig ügyelt rá, hogy ne keltsen
zajt. Alig tett néhány lépést, mikor váratlanul fény gyúlt a konyha felől.
– Örülünk, hogy
visszatértél, Eren – mosolygott rá az unokatestvére, Krista szomorkásan,
miközben magához ölelte kisfiát. Szőke haja kócos volt, kék szemén pedig
látszott, hogy nem sokat aludt, mióta Eren elment otthonról. Szürke pamutruhát
viselt, fölötte meg vékony kardigánt; jobb vállát nyálfoltok tarkították,
melyek a fiától, Kuklótól származtak. Erennek nem kellett közelebb mennie
ahhoz, hogy tudja, a gyermeknek felszökött a láza, míg ő a Titánokkal töltötte
az éjszakát.
Majdnem négy év
körüli, pirospozsgás kölyök volt; szemét leszámítva alig, csupán egy-egy
vonásában emlékeztetett az édesanyjára. Noha Krista úgy festett, mint akit
közvetlenül az ágyából rángattak ki, a haja még így sem állt úgy össze-vissza,
mint Kuklo szénfekete üstöke. Eren néha nem tudta eldönteni, kire hasonlított.
Talán Krista sosem említett nővérére, talán az ismeretlen apjára. (Vagy
mindkettőre a maga módján.)
– Krista… Kuklo… –
Eren felsóhajtott. Leheletfinoman simított végig a gyermek láztól égő arcán, és
amikor elhúzódott tőle, el is kapta róla a tekintetét. Barátnője, Mina Carolina
ugyanis Kristával szemben foglalt helyet, és valószínűleg elbóbiskolhatott,
mert lehunyt szemmel támasztotta az állát a tenyerén, s nem adta jelét, hogy
észrevette volt Erent.
– Fárasztó
éjszakánk volt – magyarázta Krista. – Kuklo mindannyiunkat ébren tartott a
sírásával.
– Mostanra
elcsendesedett – állapította meg Eren, mire Krista keserűen elmosolyodott.
– Hát persze –
mondta. – Ő is kimerült, nemcsak mi. – Pillantása Minára esett, és őt nézte,
miközben ismét megtörte a csendet. – Addig nem akart elaludni, amíg meg nem
győződött afelől, hogy biztonságban hazaértél, de egész nap dolgozott. Yvonne
néni megkeserítette az életét az állandó faggatózással. Alig tudott
elszabadulni tőle a piacon.
– Már megint az a
nőszemély! – Eren keze ökölbe szorult. – Az ördög vinné el, hát sosem lesz
nyugtunk tőle?! – Megfeledkezett magáról és megemelte a hangját, Krista pedig
hiába piszegte le, ennyi is elég volt ahhoz, hogy Mina felriadjon. Majdnem
hátraesett a székével, amikor hunyorogva kiszúrta Eren alakját.
A fiú nevét
kiáltotta, és azonnal felugrott.
Eren finoman
átölelte, és csókot nyomott a homlokára. Ahogy a karjaiban tartotta, érezte,
ahogy a lány teste rázkódott az elfojtott sírástól. Nem kellett sokat törnie
magát, egyből tudta, miért. Jóval korábbra ígérkezett, a felderítők azonban
keresztülhúzták a számításait.
– Mondtam, hogy
nem kell féltenetek – mormolta Mina puha hajába. A lány lassan megnyugodott,
ahogy dörzsölni kezdte a hátát. Ez mindig segített. Eren hagyta, hogy
kibontakozzon az öleléséből, és halványan rámosolygott, amikor ujjbegyével
gyengéden végigsimított az arcán.
– Éhes vagy, igaz?
– kérdezte rekedten. – Készítek valamit reggelire.
Eren hálásan
nézett utána.
Krista felállt a
kisfiával, és óvatosan Eren karjaiba manőverezte őt. A kicsi Kuklo valóban kimerültnek
tűnt; a szeme különös fénnyel csillogott, homlokán pedig verejték gyöngyözött.
Krista hideg vizes borogatással és burgonyapakolással próbálta lejjebb vinni a
testhőmérsékletét, ám egyik módszer sem használt. Összekulcsolta a kezét, a
végén úgy imádkozott gyermekért.
Eren is így tett.
Maria, Rose, Sina – szólította meg őket –, engedjétek, hogy mielőbb felépüljön.
Mikor kinyitotta a
szemét, rajtakapta Kristát, amint titokban őt figyeli. Egymásra néztek, és a
lány kedvesen így szólt:
– Édesanyád jól
van, mélyen alszik – mondta, mintha a gondolataiban olvasott volna. – Mikasa
mellette maradt, őrzi az álmait.
– Ti semmit sem
aludtatok, jól sejtem?
– Egy szemhunyásnyit
sem – felelte Mina dacosan a tűzhely mellől. – Hogy aludnék, amikor életem
szerelme éppen vásárra viszi a bőrét?
Eren a szemét
forgatta és vigyorgott.
– Hát persze! A
véletlenül sem arra értem haza, hogy…
– Kuklo nagyon
nyűgös volt – toldotta meg Krista; bocsánatkérő mosollyal az arcán fojtotta
Erenbe a szót. – Elfogyott a gyógyszerre, és én már tényleg mindent
megpróbáltam… Venni kellene még belőle, hogy jobban legyen. – Zavartan
hallgatott el, elfordította a fejét. – Bocsáss meg, Eren! – suttogta néhány
pillanat múlva. – Tudom, mennyi gondot okozunk. Nem is értem, hogy tudod
eltűrni, hogy mi is a nyakadon legyünk.
– Krista, ne is
mondj nekem ilyet, jó? – Eren megcsókolta Kuklo arcocskáját, érezte a bőre
melegét. – Az unokatestvérem vagy, csak értetek élek. Azért hoztalak ide, mert
szeretlek, és egy másodpercig se gondold azt, hogy problémát okoztok,
megértetted? Ha kell, egy teljes éjszakára kimaradok, ha ez szükséges ahhoz,
hogy összeszedjem a pénzt a gyógyszerekre!
Krista az ajkába
harapott. Elnézett Mina felé, aki már nekilátott a sürgés-forgásnak, és
otthonosan nyitogatta a konyhapult fiókjait. Kés villant a kezében, s halkan
dúdolgatott valamit egy furcsa nyelven, ami Eren számára ismeretlenül csengett.
Fél füllel persze azért nyomon követte a beszélgetést, de nem szólt bele.
– Pont most
csöppentem az életedbe, amikor végre rád talált a szerelem… – folytatta Krista
keserűen. – Minával kellene foglalkoznod, a közös életeteket kellene
terveznetek. A házasságot, a gyerekeket.
– Azért ott még
nem tartunk, Krista – nevetett fel Eren. Arca ellágyult, ahogy a menyasszonyára
pillantott. – És ha lenne egy rakat gyerekünk, akkor sem dobnálak az utcára.
Fontos vagy nekem, ugye tudod? Most pedig töröld le a könnyeidet, megijeszted
Kuklót.
Mire Mina
elkészült a vacsora-reggelivel, Eren fogadott testvére, Mikasa is előbújt Carla
Jaeger szobájából. Ujját a szája elé helyezte, úgy intette csöndre a többieket.
Minával ellentétben nem ugrott Eren nyakába, csak leült a jobb oldalára – Eren az
apja helyét foglalta el az asztalfőn –, és megfogta a kezét. Komolyan nézett a
szemébe, ami sosem jelentett jót. Rendszerint akkor viselkedett így, amikor
alapos fejmosást készült adni.
– Láttam a felderítőket
– kezdte halkan. – Egyre többen érkeznek.
Megint a Titánok – húzta el a száját Eren. – Úgy tudtam, hogy nem hagyja annyiban!
Mikasa sosem csak tanácsokat adott, mint Armin, a
végleges döntést pedig rábízta, ő vitatkozott, ha Eren nem fogadta meg mindazt,
amit javasolt. Kilenc éves korukban vált Eren fogadott nővérévé, amikor
elvesztette a családját, Eren meg megmentette az életét, és onnantól kezdve mindent
megtett annak érdekében, hogy Erent biztonságban tudja. Saját magánál is jobban
féltette őt, így a gondolatát sem szerette, hogy Eren a Titánok egyike.
– Eren…
– Nem bírnak
velünk – büszkélkedett a fiú, szánt szándékkal félbeszakítva őt. – Túl jók vagyunk.
Ezzel nem mindenki
értett egyet. Mikasa váltott egy nyugtalan pillantást Kristával, majd fejével
Mina Carolina felé biccentett, amikor ismét megszólalt.
– Legalább rá hallgass, ha mi már semmit sem
jelentünk neked.
– Mikasa, ne kezdd
már megint! Ezt már egyszer megbeszéltük!
– Én csak nem
akarom, hogy bajod essen, Eren! Gondolj a családodra!
– Csak őrájuk
gondolok, Mikasa! Ezt értük teszem!
– Ez őrültség,
Eren. Ha édesanyád fülébe jut…
Eren elvesztette a
türelmét, ökölbe szorította a kezét. Felemelkedett ültéből, és dühösen asztalra
csapott.
– Mikasa! –
csattant fel. – Azt mondtam, elég!
De a lánynak még
csak a szeme sem rebbent.
– Nem, Eren –
mondta csendesen. – Én mondom azt,
hogy elég. Belefáradtunk, hogy
próbálunk távol tartani a bajtól, te viszont inkább zászlóstul rohansz elébe! Elég volt. Többet nem mehetsz sehová Annie-val.
– Annie? – Eren
elvicsorodott. – Már megint ő problémád, igaz?
– Nemcsak ő, hanem
a Titánok!
– Mikasa – szólt rá
Krista halkan –, csendesebben.
Sem a lányt, sem
Erent nem érdekelték az óvatos figyelmeztetések. Farkasszemet néztek, és
Erennek erőlködnie kellett, hogy ne fordítsa el a fejét; Mikasa szinte átdöfte
őt a jéghideg, acélszürke tekintetével. Megingathatatlannak látszott, ezzel
azonban csak még jobban felbőszítette Erent.
– Nem vagyok a
testvéred, sem a gyereked! A barátnőm sem vagy! Nem tilthatsz meg nekem
dolgokat, Mikasa!
Mikasa válaszra
nyitotta az ajkát, ám Mina megelőzte.
– És én? Meg
Krista? – kérdezte suttogva. – Én a barátnőd vagyok, Krista pedig a vérszerinti
rokonod. Miért nem hallgatsz ránk?
Eren frusztráltan
túrt a hajába.
– Megmondtam, hogy
nem lesz baj, Mina, akkor meg miért nem bíztok meg bennem?
– Mi bízunk, Eren,
de én is láttam őket, nemcsak Mikasa… – Mina felsóhajtott. – Erwin parancsnok
is a körzetbe érkezett… – mondta végül. – Hanji Zoe meg Levi hadnagy is vele
tartottak. Levi hadnagy –
hangsúlyozta. – Ami pedig az osztagát illeti, nos, köztudottan remekül értenek
a háromdimenziós manőverfelszerelés használatához. De lehet, hogy már meg is
tapasztaltad…
Tehát ők voltak azok – nyugtázta Eren.
Csak ők lehettek. Eddig egyetlen osztag sem volt annyira ügyes, mint a maiak,
Mina pedig hamar összerakta, vajon miért késett ennyit Eren. Eren így már
jobban megértette az aggodalmát. Levi hadnagy nevét mindenki ismerte, az
embereiről pedig szintén hallottak. Kevesen voltak ugyan, de a Felderítő Egység
joggal lehetett rájuk büszke.
Eren ennek
ellenére megrántotta a vállát.
– Nem voltak rosszak
– ismerte el, mire Mikasa felhorkant.
– Úgy érted,
annyira jók voltak, hogy te magad is megijedtél, hogy elkaphatnak?
– Mikasa… Most
értem haza, fáradt vagyok – mondta türelmetlenül, a lány azonban nem hagyta
annyiban.
– Ha csak a másik
munkáddal foglalkoznál, akkor nem lennél az.
– Mikasa, ha nem
tudsz más témát a szapulásomon kívül, akkor elmegyek!
– Elmész a saját
házadból?
– Igazad van,
akkor téged doblak ki!
– Eren! – Mina és
Krista egyszerre kiáltottak fel szörnyülködve. Kuklo felriadt a hangos vitára
és sírva fakadt. Motoszkálás zaja hallatszott, nemcsak őt keltették fel, hanem
Eren édesanyját is. Nem jött elő a szobájából, de arra készülhetett, mert
tisztán hallatszott az előre-hátra történő csoszogása.
Mikasa
összepréselte az ajkait.
– Semmi baj –
mondta a lányoknak halkan. Felállt, a fejét rázta. – Kérlek, Eren! Térj észhez!
Eren a fogát
csikorgatta.
– Nem érdekel a
véleményetek, holnap este ugyanúgy találkozni fogok a Titánokkal. Végrehajtjuk
a küldetésünket, aztán lerázzuk azt a nyavalyás osztagot! Tudjátok mit? – Eren
felkuncogott. Szája szegletében kaján mosoly bújt elő. – Azt kívánom, hogy Levi
hadnagy vezesse személyesen! Azt mondják, ő az emberiség legerősebb katonája!
Itt az idő, hogy kiderítsük, tényleg olyan jó-e, mint amilyennek tartják…
Mikasa nem vágott
vissza.
– Cselekedj
belátásod szerint – jelentette ki méltóságteljesen, majd hátat fordított neki,
és megindult Carla szobája felé. Szinte feltépte az ajtót, és már a küszöbön
szembetalálkozott a köntösben kifelé tartó asszonnyal. Eren csak egy
villanásnyit látott belőle, nem többet, mert Mikasa azonnal finom erővel
visszaterelte az asszonyt. Hallotta a rekedt suttogást, édesanyja felőle
kérdezett, Mikasa csak ennyit mondott:
– Minden rendben,
Carla, pihenj még egy kicsit.
A csendet végül
Krista törte meg:
– Lefektetem
Kuklót, utána én is ledőlök egy kicsit. Délben látogatónk lesz.
– Ymir? – kérdezte
Eren, mire a lány bólintott. Kuklo még hüppögött, amikor visszavonult a
szobájába, az ajtócsukódás után viszont már semmit sem lehetett hallani. Minden
duruzsolássá szelídült, és Eren azon kapta magát, hogy Minával egymással
szemben állnak. Majdnem egyforma magasak voltak, Minának csak egy kicsit
kellett lábujjhegyre emelkednie, hogy elérje az ajkát.
– Ne kísértsd a
sorsot, Eren! – kérte tőle aggódva. – Szeretlek.
Eren válaszul magához
húzta. Ujjaival az álla alá nyúlt, felfelé billentve az arcát, és amikor összekapcsolódott
a tekintetük, gyengéden megcsókolta. Utána a füléhez hajolt, és közben még
erősebben szorította magához.
– Bízz bennem,
Mina! – suttogta. – Csak bízz bennem!
Tizenkét éves
korukban találkoztak először. Nem beszélhettek szerelemről első látásra, de
Eren emlékezetébe örökké beleivódott a karanesi lány és a kékeslila virágok,
amiket az édesanyjával árult. Eren az apjával volt – azon ritka alkalmak közé
tartozott ez az emlék, amikor Jaeger doktor kivételesen nem hagyta el
Shiganshinát a munkájára hivatkozva –, és virágot vettek az anyjának és
Mikasával. Jaeger doktor szerette volna őket meglepni valamivel, Eren pedig
azonnal kiszúrta a mosolygós anyát a lányával. Egymás szakasztott másai voltak,
és nagyon megörültek, amiért Erenék vásároltak tőlük.
– Elkerülhetetlen
volt, hogy egymásba szeressünk. – Eren mindig vállat vont, ha a kapcsolatuk
szóba került. Szerette Minát a maga módján, de komolyan gondolta, amit mondott.
Ki másba szerethetett volna bele? Mikasába, aki olyan volt, mintha a nővére
lett volna? Vagy Annie-ba? (Bertolt sosem állt volna vele szóba.) Ymir és
Krista szerelmesek voltak, az egyetlen más női barátja meg, Sasha pedig… Nem. Őt egyszerűen nem.
Mina rámosolygott,
miután elhúzódott tőle. Megfogta a kezét, és finoman maga után húzta.
– Gyere – mormolta
–, egyél, utána pedig pihenjünk egy keveset.
Eren hálásan
bólintott.
Asztalhoz ültek,
és olyan mohón esett neki a kenyérnek, hogy Mina felkuncogott, miközben őt
figyelte.
– Sietnem kell –
magyarázta tele szájjal. – A munka nem vár meg, és tényleg kéne egy kicsit
aludnom, mielőtt megyek dolgozni. Lópofa így is kommentálni fogja, hogy nem jöttem
időbe.
– Jean? – forgatta
meg a szemét Mina. – Barátnő kellene neki, és akkor nem élcelődne azon, hogy
azért késtél, mert túl sokat hancúroztál velem éjjel. Igaz… Neki fogalma sincs
róla, hogy mit művelsz éjjelente.
– Még csak az
kéne, hogy tudja! – horkant fel Eren. – Egy olyan emberről beszélünk, akinek
minden álma, hogy bekerüljön a Katonai Rendőrségbe… Biztos vagyok benne, hogy
még ki is tüntetnék, amiért elkapta a hírhedt Titánokat – jegyezte meg
gúnyosan. Nem gondolta komolyan, Mina azonban így is megérintette a kézfejét.
– Tudod, hogy ő
sosem tenne ilyet – mondta szelíden. – Még akkor is, ha ez a legfőbb álma…
Sosem adna fel, ugye tudod? Ha nem is miattad, akkor Mikasa miatt nem.
Mindketten tudjuk jól, mennyire szerelmes belé. Tagadhatja, ha akarja, csak
igazán felesleges. Nyilvánvaló, hogy érez iránta valamit, ami már túlnőtt az
első, ártatlan megtetszésnél. Évek óta őt akarja.
– És sosem fogja
megkapni – csóválta meg a fejét Eren. – Legalábbis nem hiszem, hogy Mikasa
valaha is felfigyelne rá. Évek óta nem veszi a célzásokat. Vagy ha mégis tud
róluk, akkor teljesen figyelmen kívül hagyta őket.
– Majd elválik, mi
lesz – húzta ki magát Mina. – Kérsz még? – Pillantása az időközben kiürült
tányérra vándorolt, Eren azonban nemmel felelt. Jóllakottan dőlt hátra ültében,
és elnézte, amint a lány sietve elmosogat. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz,
hogy segítsen neki, Mina viszont nem is várta. – Pihenj – mondta lágyan –,
egész nap mást sem csinálsz, csak dolgozol. Ennyit te is megérdemelsz, nem?
– Nem keresett
senki, miután elmentem, igaz?
– Nem, ne aggódj.
– Akkor jó. – Eren
megnyugodott. A kezét nyújtotta, Mina pedig összefonta az ujjaikat.
– Gyere – hívta. –
Menjünk.
A háló sötétjében
Mina lehunyta a szemét, és odasimult hozzá, Eren pedig puha csókot nyomott a
szájára, mielőtt magukra húzta volna a takarót.
Annie néha túl jól
ismerte. Szerette Minát, talán még a jövőjét is el tudta volna képzelni vele –
legalábbis minden erejével azon fáradozott, hogy ezt megtegye –, ám mindig ott
húzódott közöttük valami, egy magmagyarázhatatlan valami, ami miatt úgy érezte,
hajszolnia kell a veszélyt.
Egyike volt a
Titánoknak, egyike volt a kiválasztottaknak. Feladatot kapott, nem adhatta csak
úgy fel, s azzal együtt a társait és a szervezetük lényegét.
Folytatnia
kellett.
Anyáért – gondolta. – Magunkért. A jövőért.
Eldöntötte, hogy
nem fog meghátrálni. Nem kapott ugyan kiképzést, ám egy olyan harcosnak tartotta
magát, akinek fontos küldetése volt.
Nem érdekelte,
milyen áron, de elhatározta, hogy véghez fogja vinni: le fogják rombolni a falakat
és el fogják hozni a békét Shiganshina lakói számára… mert mindenki szabadnak
született, csak elvették tőlük azt.
– Itt az idő –
mormolta a párnájába, mikor Mina már békésen szuszogott mellette. – Itt az idő,
hogy emlékeztetőt kapjanak… a Tőlünk
való félelmüket illetően… és a falnak nevezett ketrecbe zártságuk szégyenéről…
** *
**
– Bassza meg! –
káromkodta el magát az egyik felderítő, Oluo Bozado. Dühe egyszerre szólt a
Titánoknak és annak, hogy ismételten elharapta a nyelvét. Aznap ez már a megszámlálhatatlanadik
alkalom volt.
Balszerencséjére
(vagy szerencséjére?, ezt nem tudta eldönteni) Levi hadnagy éppen abban a
percben érkezett meg, így azon kívül, hogy hallhatta a beosztottja
szitkozódását, még vethetett egy pillantást arra a Titánra, aki addig-addig ügyeskedett, míg végül sikerült leráznia
őket. Ilyen még sosem fordult elő.
Az osztag egyetlen
női tagja, Petra Ral ezt látva összehúzta a szemöldökét, és helytelenítően
ingatta a fejét. Még Levinál is alacsonyabb volt (de lányként nem lehetett rá
panasza, nem úgy, mint Levinak), apró termetéhez pedig vállig érő, vörösesszőke
haj és borostyánszínű írisz párosult. Húszas éveinek elejében járt, és máris
nem egy feljebbvalóját túlszárnyalta. Egyedül Oluóval nem tudott mit kezdeni…
– Ó, hogy nyelnéd
le egyszer a nyelvedet!
– Petra, édesem,
ha tudnád, mit meg nem teszek érted minden egyes nap…
– De egy cseppet
sem érdekel. – Petra elfintorodott, majd elfordult tőle. – Levi hadnagy –
köszöntötte a férfit, aki már meg sem hallotta az éles megjegyzéseket. A napnál
is világosabbnak tűnt, hogy Oluo szerelmes volt Petrába, Petra meg… Levi róla
semmit sem tudott. Sejtett, de nem tudott. A lány odalépett elé, és elpirult. –
Meglépett. Mit csináljunk, uram? Keressük még? Nagyon késő van – tette hozzá
fáradtan. Látszott rajta, hogy majd’ leragadt a szeme, annyira kimerült a
hajsza során. De nemcsak ő, társait is kifárasztotta a bűnbanda.
– Ennyire jó? – Levi kétkedve nézett a Titán után. Nem tudta jól megnézni
magának a kölyköt, mert az csuklya és egy nevetséges szemfedő mögé rejtőzött,
de egy magas, tizenéves fiatalnak saccolta, aki meglepően jól bánt a felszerelésével, ahhoz képest, hogy
valószínűleg nem kapott kiképzést. Szinte már szárnyalt a levegőben.
Petra az ajkába
harapott, és lehajtotta a fejét. Arca szégyentől vöröslött.
– Ne haragudjon,
hadnagy – suttogta –, mi hibáztunk.
Levi nem tudott mit
válaszolni.
– Ó, ez milyen
izgalmas! – ütötte meg a fülét egy ijesztően magas és lelkes hang, mire mordulásszerű
horkantást produkált. Az égnek emelte a szemét, úgy fordult az érkező őrült
nőszemélyhez. Csak ő hiányzott ahhoz, hogy még szebb legyen az éjszakája.
– Kímélj meg,
pápaszem!
– Na de Levi!
Hanji Zoë, az
egyik osztagvezető csatlakozott hozzájuk. Beteges lelkesedést tanúsított a Titánok iránt, és alig várta már, hogy
elkapjanak közülük legalább egyet. Levit sosem kötötte le a monológja a hírhedt
bandáról, de lassan kezdte bánni, hogy nem figyelt oda eléggé, mert már így is
többet időztek a körzetben, mint amennyit eredetileg terveztek. A Felderítő
Egység parancsnoka, Erwin Smith is csodálkozva hallgatta végig a jelentésüket
az újabb, sikertelen akcióról.
– Biztos négyen
vannak? – kérdezte. – Négy fiatal?
– Kölykök –
horkantotta Levi. – Ez messziből látszott.
– Három fiú és egy
lány – pontosított Gunther.
Erwin összevonta
bozontos, szőke szemöldökét.
– Ki a vezető? Egy
közülük vagy valaki irányítja őket?
– Azt nem sikerült
megállapítanunk, uram – sütötte le a szemét Petra zavarában. – Egyenrangúnak
tűnnek… Talán a legmagasabbik… Legalább százkilencvennek mondanám, ha nem
többnek… De a lány is eléggé irányított.
Levi szeme
megvillant.
– Csapatban
dolgoznak? – kérdezte érdeklődően.
– A többi osztag
jelentése szerint a két nagydarab fiú mindig együtt mászkál – jegyezte meg Eld.
– A lány magányos farkas, ez biztos, a mai alapján mi is alátámasszuk.
– És a negyedik? –
Levi összeráncolta a homlokát, ahogy a Titánra gondolt. – Ő is fiú, igaz? – Az
a Titán, amelyiket megnézhette magának egyetlen pillanat erejéig, egy cseppet
sem tűnt nagydarabnak, így úgy sejtette, a titokzatos negyedikkel
találkozhatott. A negyedikkel, aki ezek szerint valahogy kilógott a sorból.
Sejtése
beigazolódott, amikor Petra válaszolt.
– Igen, hadnagy –
bólintott. – Ő néha csapódik a lányhoz, de az esetek többségben egyedül
bolyong. Őt láthattad messziből, amikor ideértél.
– Van egy
szemfedője is – fűzte hozzá Oluo. – Valami baja lehet a jobb szemének, azért
hordhatja.
Hanji lelkesen
tapsolt.
– Ó, édes Istenem,
el sem hiszem! Láthatom őket! Sőőőőőőt… Végre-valahára minket kértek fel, hogy
elvégezzük ezt a munkát! Azóta álmodozom erről a napról, amióta megtudtam, hogy
léteznek efféle huligánok! Hé, Levi, te mit gondolsz erről? Nem gondolod,
mennyire izgalmas?
Levi felhorkant.
– Hűtsd le magad,
pápaszem! Egyik szaros kölyök sem valami nagy szám.
– Ej, Levi,
annyira ünneprontó vagy! Ezek a srácok zseniálisak!
– Ostoba kölykök,
nem többek…
– Kölykök – hagyta helyben Hanji –, de ne
felejtsd el, hogy olyasmiket hajtanak végre, amikről mások még csak álmodozni
sem mernek! Kiállnak a körzet lakóiért, harcolnak az igazságtalanság ellen! Hé,
Levi, mintha te is valami ilyesmit csináltál volna annak idején, nem? Még
azelőtt, hogy Erwin felszedett volna… Farlan és Isabel…
– Elég, pápaszem. – Levi hangja hűvös
csattant, akár a vajat szelő kés; szemében hideg fény csillant. Hanji
elhallgatott, majd felsóhajtott.
– Legyen –
egyezett bele. – Legyen úgy, ahogy jónak látod, de szerintem akkor is belevaló kölykök.
– Ha hihetünk a
híreszteléseknek, azt tervezik, hogy lerombolják a falakat! Ez minden, csak nem
jó!
– Igaz… – Hanji
megnedvesítette az ajkát, aztán feljebb tolta a szemüvegét az orrán. –
Gyanítom, ők még nem ismerik annak a világnak az árnyoldalát. Nem baj. Ami
késik, nem múlik. Hamarosan rájönnek, ebben mekkorát tévedtek.
– És ha ismerik, Hanji
osztagvezető? – szólt közbe Petra kíváncsian.
– Akkor
felségárulók – morogta Oluo. – Személyesen végzek velük, ezt megígérhetem,
hadnagy!
Levi oda sem
nézett, úgy legyintett.
– Tartogasd az
erődet másra, Oluo. Élve kellenek.
Ezzel nemcsak
Oluót hökkentette meg, Petra és Hanji is meglepetten néztek össze.
– Mit forgatsz a
fejedben, Levi?
– Semmi olyasmit,
ami téged érdekelne, pápaszem.
– Levi! – nyüszítette. – A Titánokkal
kapcsolatos, igaz?!
A hadnagy
felsóhajtott.
– Gyertek, Petra.
– Levi! El kell árulnod! Nem hagyhatsz kétségek
között!
– Dehogynem.
– Levi! Nem lehetsz ennyire gonosz, barátok vagyunk!
– Legfeljebb
ismerősök.
– Levi!
– Jó éjszakát,
pápaszem.
– Levi!!!!
Levi fáradtan
dörzsölte meg az orrnyergét.
Szemfedős kölyök? Titánok?
Majd holnap – gondolta. – Holnap lezárom ezt az ügyet. Itt az idő, hogy végre hazamenjünk… Hogy
mennyire undorító ez a hely… És a Katonai Rendőrség annyi nyugtot sem hagy, hogy
rendesen feltakaríthassuk ezt az ocsmányságot.
Szégyen.
Nem aludt sokat,
nem arról volt ismert, hogy hosszú órákon át pihenjen, ám eddig egy álmában sem
jelentkeztek azok az emberek, akikkel a munkája során kellett foglalkoznia.
Ezúttal mégis róluk
álmodott.
A Titánok nem
hagyták nyugodni, és amikor lehunyta a szemét, újból találkozott azzal a
kölyökkel, aki meglógott előlük. A szemfedős kölyökkel, mert már így égett bele
a tudatába, aki úgy szelte át a levegőt, akár egy madár.
– Levi, alszol?
– Bátyus sosem
alszik!
– Elfáradt, hagyd
pihenni.
– De hát…
Levi az oldalára
gördült. Farlan. Isabel. Egyiküknek sem válaszolt. A végén csak nyitott szemmel
bámulta a plafont, és hallgatta a barátai egyenletes szuszogását.
Isabel… – jutott az eszébe a lány. – Isabel… – Aztán megjelent a szeme előtt
a Titán arca. Vagy legalábbis amit láthatott belőle. Csuklya rejtette, de azt
nem tudta titkolni, hogy egy kölyök. És ott volt az a nevetséges szemfedő is…
meg az a szeme, amelyik látszott… a vibráló, élénkzöld (vagy kék?) írisz. Levi
egyszer látott csak ahhoz hasonlót.
Megborzongott az
emléktől, majd mélyet sóhajtott.
A francba.
A francba az emlékekkel és az elcseszett életemmel.
Elaludt.
Szia!
VálaszTörlésHát ez fergetegesnek ígérkezik, máris beleszerelmesedtem a történetbe! Kíváncsian és lelkesen várom a folytatást, melyet remélhetőleg hamar hozol.
Szim
Szia!
TörlésEzt nagy örömmel olvasom, örülök, hogy ennyire tetszik! ^^ A folytatás még a héten, várhatóan a hétvége környékén érkezni fog!
Detti ^^
Egyszerűen fantasztikus vagy!!!*.* Nagyon várom a folytatást!!! LevixEren forever<3 köszönöm, nagyon tetszik a történet:)
VálaszTörlésDe aranyos vagy, köszönöm! *-* Nagyon örülök, hogy tetszik! Egy-két órán belül érkezik is a folytatás. ^^
Törlés