6. fejezet
A
döntés
Az első, ami Eren
eszébe jutott, az az volt, hogy „Ezt nem
hiszem el!”, és csak utána próbálta felfogni, hogy milyen következményekkel
jár mindez. Hosszú évek óta nem gondolt Kristára úgy, mint Historia, pedig a két név ugyanazt a személyt jelentette –
legalábbis látszólag. A valóságban Krista és Historia személyisége gyökeresen
eltért egymástól. Eren Historiát mindig is jobban kedvelte, mint Kristát, és
ezzel az unokatestvére is tisztában volt, ám ez alkalommal kivételesen a
legkevésbé sem örült a váratlan bátorságának.
Levi hadnaggyal
persze – ha a legnagyobb titokban is, de – madarat lehetett fogatni. Eren
biztos volt benne, hogy magában még mosolygott is; az arca sugárzott az
önelégültségtől, Eren pedig utoljára Jeannál érzett ennyire erős késztetést,
hogy átrendezze a formáját. Finoman Historia vállára tette a kezét, és egy
pillanatig valószínűleg kiélvezte, hogy a lány fölé magasodhatott – igaz, ez
nem volt nagy kihívás, Krista mindenki mellett eltörpült a méretével –, csak
azután törte meg a csendet.
– Úgy gondolom,
itt az ideje, hogy végre őszintén elbeszélgessünk egymással, Eren.
Eren válaszul a
fogát vicsorította. Egyedül az unokatestvére miatt uralkodott magán,
máskülönben már réges-rég Levi hadnagynak esett volna. A láncok, melyeket a
csuklójára fontak, így is feszültek, ahogy a testével előredőlt, hogy Levi
hadnagy tisztán láthassa a haragját. Képesek voltak belerángatni Kristát is! A
flancos Felderítő Egység…! Fogalmuk sem volt róla, hogy mibe ártották bele
magukat!
Kevesen tudtak
róla, csak néhányan – a beavatottak –, hogy a fővárosban trónoló öregember,
akit a falak lakói Fritz királyként emlegettek, és aki folyton-folyvást csak
unatkozott, no meg semmi más sem érdekelt, csak a borral teli kupája, valójában
egy dróton rángatott senki, akit szép ruhába öltöztettek és koronát raktak
fejére. A család, akinek valóban királyi vér csordogált az ereiben, évekkel
korábban megváltoztatta a nevét és elvonult a nyilvánosság elől. Ennek okát még
kevesebben tudták, és Eren egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy feltárja az
igazságot a Felderítő Egységnek. Még akkor sem, ha ez a megtagadás ahhoz vezetne,
hogy kivégezzék. Képtelen volt rá.
Unokatestvére,
akit Shiganshinában mindenki csak Kristaként ismert, a Reiss családból
származott. A királyi családból, de a fővárosban nemesi családként gondoltak
rá. Nem törvényes gyermekként született, egy, a házban szolgáló asszony, Alma
hozta a világra. Rod Reiss hatodik, ám egyetlen törvénytelen gyermeke volt,
valódi nevén Historia Reiss, és a
gyermekkorának első tíz évét messze a Reiss családtól töltötte – az anyjával
összezárva, aki sosem szerette –, magányosan, barátok nélkül.
– Ő lenne az? – Eren tisztán emlékezett az
édesanyja meglepett hangjára, ahogyan arra is, ahogy szorosabban markolta a
kezét, amikor megpillantották Historia csenevész alakját. – Eren, viselkedj kedvesen! – súgta az
asszony. – Ő az unokatestvéred.
Historia az orrát
dörgölte a ruhájával, könyve a porba csúszott. Nem viselt cipőt, szőke haja
pedig kócos volt, bizonyára csak ennyire tudta megfésülni. Félősen és
bizonytalanul pislogott rájuk, de nem húzódott el, amikor Eren édesanyja letérdelt
elé. Eren egy másik lányra is emlékezett, egy idősebb, sötét hajú valakire, aki
furcsán szomorkásan figyelte őket a háttérbe húzódva. Frieda.
– Elmondtam nekik,
Eren. – Krista – vagyis Historia –
hangjára eszmélt fel. A lány megérintette a koronát a fején, és szomorúan
elmosolyodott. – Tényleg mindent elmondtam nekik. Azért, hogy életben maradj.
– De én sosem
kértelek rá, hogy ezt tedd! – csattant fel Eren. – Különösen értem!
– Az
unokatestvéred csak segíteni akart, Eren – mondta Erwin parancsnok.
– És mondjuk úgy,
sikerrel járt – tette hozzá Levi hadnagy. – Én erősen arra hajlottam, hogy
válasszuk el a nyakadat a tested többi részétől. Ennek a gondolata mindig is
kellőképpen motiválta az embereket, hogy bevallják a bűneiket.
– Én nem vagyok
bűnös! – vicsorogta Eren. – Egy cseppet sem!
– De ártatlan sem
vagy – mutatott rá Levi. – A Titánok egyikeként nem mondhatod ezt magadról, és
ezt te is tudod jól, hacsak… –
Megvillant a szeme, és ellépett Historiától, hogy a cellához sétálhasson. A
lány utána akart kapni, azonban Kuklo annyit fészkelődött a karjaiban, hogy ezt
nem tudta megtenni. Levi a cellarácsokba kapaszkodott, arcán
megmagyarázhatatlan kifejezés suhant át. – Ennyire ostoba volnál, kölyök? –
húzta föl a szemöldökét kérdőn, mire Eren megrándult. Kölyök, már megint kölyök. Most
még jobban idegesítette, mint korábban. – Te tényleg hiszel benne, hogy amit
teszel, az helyes? Hogy a Titánok a jót szolgálják?
– A nyomornegyeden
segítettek! – tiltakozott Historia. – A jóért cselekedtek!
– És közben leromboltak
egy falat a három közül – forgatta meg a szemét Levi. – Ez minden, csak nem a
jóért való cselekvés. A kis barátaidat, köztük az unokatestvéredet valami
egészen más motiválta. Ha ennyire azt szajkózod, hogy te nem csináltál semmi
rosszat, akkor nyilvánvalóan valakitől kaptad az utasítást. A többi Titán? A
kis királynőnk azt állította, ők sem az ellenségeink. Akkor valaki más állhat a
háttérben, nem igaz?
Eren
összeszorította a fogát, úgy préselte ki a szavakat:
– Fogalmuk sincs…
hogy mibe ártják bele magukat… – Már ennyi információközlés is nehézséggel
járt, bánta a pillanatot, amikor nem akadályozta meg, hogy kiszaladjon a
száján.
Mélyet lélegzett,
hogy megnyugtassa magát, ám nem sikerült. Minden egyes porcikájában érezte az
égető bizsergést, a harag és az idegesség ijesztő kombinációja egyre gyorsabban
burjánzott szét a testében. Voltak titkok, amiket nem fedhetett csak úgy fel.
Titkok, amiket örökkön-örökké magában kellett őriznie, amikről még az
unokatestvére vagy Mina Carolina sem tudtak. Ezeket, még ha segíteni is
szerette volna a Felderítő Egység munkáját, akkor sem mondhatta volna el.
A kulcs… A pince kulcsa… – Eren az ajkába
harapott, de annyira erősen, hogy vér serkent ki. Historia ezt látva úgy
elsápadt, hogy Eld és Oluo egyszerre mozdultak, hogy támaszt nyújtsanak neki,
Petra pedig – nem törődve a tiltakozásával – sietve kivette a karjából Kuklót.
Erwin parancsnok és Levi hadnagy egy szót sem szóltak. A parancsnok a lányon,
Levi hadnagy azonban Erenen tartotta a szemét.
– Tudjuk, kölyök –
szólalt meg a férfi egészen különös hangon. Gyengédség
lenne? Eren először azt hitte, képzelődött, ám Levi hadnagy már nem
ráncolta úgy a homlokát, csak egy picit húzta össze a szemöldökét, miközben a
fejét oldalra biccentve, elgondolkodva tanulmányozta Eren viselkedését. –
Tudjuk, mit jelent, hogy ez a lány a falak királynője. Beleegyezett, hogy
vállalja a szerepét. Tudjuk, hogy az apja gyáván megfutamodott, és azt is, hogy
lemészárolták a teljes családot. Az a gyáva féreg valahol az utcákon kóborog,
de az előző királynő, Frieda Reiss meghalt. Ennek a lánynak a nővére… És azt is
tudjuk, hogy ennek a családnak birtokában van egyfajta különleges képesség…
Olyasvalami, amiért az a szaros pápaszem majd’ megveszett, amikor először
hallottunk róla.
– Ki gondolta
volna… – hallatszott Petra suttogása. – Emberek, akik képesek rá, hogy óriássá
változzanak. Hát tényleg nem képzelődtünk!
– Ez akár az
emberiség győzelmét is jelentheti – bólintott Eld, óvatosan Erenre sandítva. –
A birtokunkban van egy… Ha sikerülne meggyőznünk, hogy minket válasszon…
– Győzelem, a nagy
francokat! – horkant fel Oluo. – Az emberiség vereségét jelenti! Azt hiszitek,
hogy ez a kis szaros kölyök majd csettintésre oldalt vált és minket fog
segíteni? Kérlek, ne nevettessetek!
– Nem lesz más
választása – mormogta Petra. – Ha élni akar… Akkor úgy kell tennie, ahogyan a
Felderítő Egység kéri. Ha nem akarunk érte harcolni, akkor nem fogunk. Akkor
odadobjuk a Katonai Rendőrségnek, és biztosan az emberiség ellenségének fogják
kikiáltani… Kivégzik. Ha nem is úgy, mint egy embert, akkor úgy, mint egy
óriást. Ha kivágjuk a nyakszirtjét, garantáltan meghal.
Eren hátán jeges
hideg formájában szaladt végig a borzongás. Vér fémes ízét érezte a szájában,
és ha nem féltette volna Historia és Kuklo életét, akkor biztosan nem hezitált
volna többé. A vér megvolt, a cél sem hiányzott. Mindene megvolt ahhoz, hogy
kiszabadítsa magát ebből az őrületből, mégsem tehetett semmit.
Ti rohadékok… – vicsorogta. – Ezt még megkeserülitek!
Élni akart – és
ezt a Felderítő Egység is pontosan tudta, ahogyan azt is, hogy
visszautasíthatatlan ajánlatot tettek neki, főleg most, hogy Historia felfedte
a kilétét. A lány azért vallott be mindent, hogy megmenthesse vele Erent. Azt
akarta, hogy Eren árulja el a Titánokat és csatlakozzon a Felderítő Egységhez.
Egy olyan felderítővel a kezükben, aki képes rá, hogy óriássá változzon, a
falakon túli expedíciók garantáltan sikerrel zárulnak. Ezt mindannyian tudták,
ahogyan azt is, hogy Eren igazából nem választhatott. Visszautasíthatatlan
ajánlat volt, az egyetlen lehetőség, hogy életben maradhasson.
– Eren – szólalt
meg Erwin parancsnok mély, megnyugtató hangján. Eren lenyelte a szájában érzett
vért, és amikor halvány vicsorra húzta az ajkát, megvillantotta megszíneződött
fogát. Historia megkönnyebbülten lélegzett fel; ő már tudta, mit jelent mindez,
és a vallomása alapján a többi felderítő is sejtette. Eren megjuhászkodott. A
kezében volt a lehetőség, hogy győzedelmeskedjen a Felderítő Egység felett,
mégsem tette, sőt: visszavonulót fújt, hogy meglegyen Historia akarata. –
Elérjük, hogy ejtsék ellened a vádakat, ehhez viszont az szükséges, hogy a
Felderítő Egység szolgálatába álljál. Hajlandó lennél együttműködni velünk az
emberiségért?
– Én éppen azt
védem – mondta a fiú halkan. – Minden egyes nap az emberiséget védem, Erwin
parancsnok. Maguknak tényleg fogalmuk sincs, mivel állnak szemben… Annyira
keveset tudnak… Szinte semmit.
– Nem vagyunk
gyilkosok, Eren Jaeger.
– Nem? – Eren
felnevetett. – Akkor én sem vagyok az, Erwin parancsnok.
– A kérdés
egyszerű, kölyök – szakította félbe könyörtelenül a beszélgetésüket Levi
hadnagy. – Hajlandó vagy csatlakozni hozzánk vagy sem? Eleget raboltál az
időnkből, nem érünk rá az örökkévalóságig.
– Eren, én ezt
érted tettem – mondta Historia is. – Mindent elmondtam, amit én tudtam, de ahhoz, hogy kegyelmet
kapj, neked is segítened kell. Erwin parancsnok ajánlata… Kérlek, gondold
végig! Gondold végig azt is, hogy mi történne, ha nem fogadnád el… – Kuklo
mintha megérezte volna, hogy valami komoly, súlyos dologról tárgyalnának,
hangosan felsírt Petra ölelésében. Historia nem nyúlt érte – Petra remekül
boldogult a gyermekkel, szelíden ringatni kezdte, hogy megnyugtassa –; Levi
hadnagy mellé sétált, és mélyen Eren szemébe nézett. – Nem kell kiadnod az
összes titkodat. Nem kell feladnod a Titánokat. – Oluo ezt hallva felhördült.
– Hogy micsoda?!
Nem erről volt szó…! – Levi hadnagy azonban egyetlen pillantásával beléfojtotta
a szót.
Historia
ugyanolyan csendesen, mint eddig, folytatta:
– Csak annyit kell
tenned, hogy a Felderítő Egységet szolgálod. Elmagyarázod nekik a képességedet,
segítesz nekik a falakon túli expedíciók során… és megpróbálod helyrehozni azt
a kárt, amit ti négyen okoztatok. Igen, jól sejted – mondta, amikor Eren
döbbenten kapta fel a fejét. – A Mária fal visszafoglalásáról beszélek. Ez az
egyetlen lehetőséged. Ha van egy kis eszed, ha csak egy kicsit gondolsz ránk, a
családodra, akkor… Eren, kérlek! Ez alkalommal a szívedre kell hallgatnod, nem
az eszedre! Tudom, mit suttogtak a füledbe… Hogy mikkel tömték tele az elmédet…
De most a szívedre kell hallgatnod! A szíved Shiganshinába húz, ahogyan engem
is! Gondolj erre, kérlek! Gondold végig, és… – Historia hangja végül
elcsuklott. Felszipogott, a szeme sarkában könny csillogott. Petra és Eld
aggódva figyelték, sőt még Oluo is nyugtalanul sandított rá.
– Én csak… – Eren
összeszorította a szemét, mielőtt válaszolt volna. Kérdések és lehetőségek
millió ötlöttek az elméjébe, de nem tudta őket végiggondolni.
Vajon mennyire
számíthat az állítólagos bajtársai segítségére? Vajon a Titánok… Vagy ha nem is
a Titánok… Vajon mások, ők, a
feljebbvalók hajlandóak-e a segítségére sietni? Vagy hagyják őt a fenébe?
Megfeledkeznének róla? Biztosan nem, ahhoz túlságosan is értékes volt, nem
igaz?
De jelen
körülmények között, mire a segítség megérkezne, a tárgyalás már réges-rég
lezajlott.
Az egyetlen
lehetőség… valóban a Felderítő Egység volt.
Nem kell valóban az ő oldalukra állnom – gondolta –, elég, ha ideiglenesen úgy teszek, mintha
őket segíteném. Megosztanék velük némi információt… A legkevésbé fontosakat… És
utána… Mikor a segítség megérkezik…
Nem akart
árulóként gondolni saját magára, de mást nem tehetett. Nem adhatta fel mindazt
olyan könnyedén, amiért mindeddig annyira küzdött. A szabadság után
vágyakozott, mindig is azt akarta elérni.
Ha azt hiszik, hogy elvehetik tőlem… Ha azt hiszik,
hogy megijedek az emberiség legerősebbjének vélt katonájától… – Eren ajkán
halvány, sötét mosoly suhant át. – Levi
hadnagy, van egy olyan érzésem, hogy ön még nem találkozott a fogadott
testvéremmel. Mikasa, remélem, megmutatod, milyen fából faragtak.
– El fogom
pusztítani őket. – A démonokat, akik a
falakon belüli vidékeket lakják. – Az összeset megölöm. Ezért vagyok itt.
Levi felrántotta a
szemöldökét.
– Miről beszélsz,
kölyök?
– Legyen hát – válaszolta Eren a fogát
csikorgatva. – Csatlakozom a flancos egységükhöz. Ha ez az ára… Legyen hát,
megteszem.
– Eren… – Historia
felcsuklott. – Úgy érted, hogy…
Eren Levi
hadnagyra nézett, és lassan, saját magát is győzködve bólintott egyet.
– Csatlakozom a
Felderítő Egységhez.
** *
**
– Sajnálom, amiért
raboltam az idejét, Erwin parancsnok. – Historia megállt, miközben ezt mondta,
és szorosabban ölelte magához a gyermekét. – Többet én magam sem tudok. A
gyermekkorom első felében arról sem tudtam, hogy a Reiss család az igazi
uralkodói család, és hogy a jelenlegi király nem más, mint egy álkirály. Nem
tudom, erre miért volt szükség. Azt tudom, hogy a családunkon belül öröklődik
egyfajta képesség… Képesek vagyunk rá, hogy óriásokká változzunk. A nővérem,
Frieda… emiatt halt meg. Valaki, mindmáig nem tudom, kicsoda, elvette tőle ezt
az erőt. Azóta… semmit sem tudunk róla. Annyi bizonyos, hogy az, aki
birtokolja, a Koordinátor. Ő az, aki mindenki fölé magasodik… Én… Tényleg
sajnálom – hajtotta le a fejét –, csak ennyit tudok, parancsnok úr.
– Egyetlen
beszélgetés során többet tudtunk meg az óriásokról, mint az elmúlt évek alatt…
Azt hiszem, nem mondhatjuk, hogy rabolta az időmet, Historia királynő. – Erwin
parancsnok kedvesen mosolygott a lányra. Historia mellett óriásinak tűnt, és
mégis, hatalmas kezével óvatosan simított végig Kuklo forrónak tűnő homlokán,
ahogy közelebb hajolt hozzájuk. A gyermek csúnyán köhögött, és szemét lehunyva
bújt az anyjához. Ismét belázasodott, Historia azonban nem tudott mit tenni.
Korábban szegények voltak, most, a Mária fal elvesztésével egyenesen
nincstelenekké váltak, ráadásul Eren sem segíthetett rajtuk. Mit értek a szép
ruhák, a korona, a királynői rang, ha semmit sem tehetett a gyermekéért? Erwin
parancsnok fejében is ez járhatott, ugyanis amikor elhúzódott tőle, összevonta
szőke, bozontos szemöldökét. – Már nem a nyomornegyedben él, királynő –
emlékeztette szelíden. – Gondoskodni fogunk a gyermekéről.
– Kérem… –
Historia hálásan suttogott. – Köszönöm, amiért ennyire jó hozzánk.
Levi hadnagy, aki
mindeddig szótlanul sétált mögöttük, felhorkant, de hangosan nem tett
megjegyzést a túlzott dicséretre. Historia amúgy sem érezte azt, hogy eltúlozta
volna; Erwin parancsnok már a származásáról való bejelentését megelőzően is
bebizonyította, hogy a Katonai Rendőrséggel ellentétben van szíve, és minden
erejével azon fáradozott, hogy Erent ne bűnözőként, hanem az emberiség utolsó
reményeként kiáltsák ki. Kihasználta az időt, hogy a Mária fal elvesztésének
köszönhetően a Rózsa falat ellepték a Shiganshina körzetből érkező menekültek,
az emberekben pedig hirtelen tudatosult, hogy egymás lábát kell taposniuk a
megélhetésért.
Ha nem cselekedtünk volna azonnal… – Historia torka
elszorult a gondolattól. Az Eren végét jelentette volna.
Torokköszörülés
rángatta ki az elmélkedésből. Amikor felemelte a fejét, Erwin parancsnok
mosolygós arcával találta magát szembe. A szája mosolygott, a szeme viszont
komolyan, mintegy figyelmeztető fénnyel csillogott.
– Az unokatestvére
bölcs döntést hozott, királynő. Bízzunk benne, hogy nem okoz csalódást.
Bölcs döntést. Az egyetlen helyes döntést.
– Az
unokatestvérem… – Historia felsóhajtott. Erről nem beszéltek sokat, Historia keveset
tudott mesélni és nem is akart többet a kelleténél. Tíz éves koráig egyedül a
nővére látogatta rendszeresen a családjából; Frieda Reiss, aki a legidősebbik
testvére volt. Ő tanította meg írni és olvasni, ő viselte a gondját; az
egyetlen, aki szerette őt. Anyja helyett anyja volt, nővér, aki mindig mellette
állt, és aki sosem volt igazán
mellette. De annak ellenére, hogy nem élhettek együtt, gondoskodott róla a maga
módján: elhozta hozzá Erent és Carlát, és ők… magukhoz vehették. Historia elszakadhatott,
boldog lehetett.
Az unokatestvérem…
– Ha minden jól
alakul, Eren hamarosan megszabadulhat azoktól a láncoktól.
Levi hadnagy
horkantott egyet.
– Reméljük a
legjobbakat – mosolygott Historia bágyadtan. – Én bízom benne.
Csak ennyit tudott
mondani.
** *
**
– Ez azt jelenti,
hogy… felmentették? – suttogta Mina megrendülten. – Hogy mostantól… a Felderítő
Egység tagja?
– Ne szaladjunk
ennyire előre – ingatta a fejét Armin. – A tárgyalás még nem zajlott le, de ha
sikerül meggyőznünk Zacklyt, akkor végre fellélegezhetünk.
– Engem továbbra
is nyugtalanít a többi Titán – mondta Mikasa csendesen. – Eren komoly
kockázatot vállalt, bár igaz, más lehetősége nem volt, azok után főleg nem,
hogy Historia úgy döntött, felfedi magát.
– Te tudtál róla?
– nézett rá Mina.
– Hogy Krista a
királyi család törvénytelen tagja és valójában Historia?
– Igen.
– Nem,
természetesen nem tudtam róla – sóhajtotta. – Úgy tűnik, egyikük sem bízott
bennem annyira, hogy elmondják. Eren édesanyja sem árulta el.
– Ha Historia és
Eren unokatestvérek, ez azt jelenti, hogy Eren édesanyja…
Mikasa vállat
vont.
– Eren édesanyja
nincs jól – hajtotta le a fejét. – Nem akartam felzaklatni a kérdezősködéssel.
De ez most nem fontos. Armin – fordult a fiú felé –, úgy gondolod, megbízhatunk
a Felderítő Egységben? Mi a garancia rá, hogy sikerül elérniük, hogy nekik
ítéljék Erent és nem a Katonai Rendőrségnek? Ha a Katonai Rendőrség kaparintja
meg, akkor mindennek vége.
– És ha várunk a
tárgyalásig és valóban ez következik be, akkor is vége – toldotta meg Mina. –
Gondoljatok bele! Akkor már nem tudnánk kimenekíteni Erent! Azonnal elvinnék! Kevésbé
kockázatos, ha addig próbáljuk kimenteni, amíg csak néhányan őrzik! Mikasa, mindannyian bízunk a képességeidben,
tudjuk, mennyire erős vagy. Tényleg te vagy az egyetlen, aki felvehetné
közülünk a versenyt Levi hadnaggyal.
– Csakis te vagy
az egyetlen – jelentette ki Armin is. – Én… mint említettem, én inkább… a
stratégiához értek. Ez azt jelentené, hogy egyedül kellene megküzdened azokkal
a felderítőkkel, akiket Eren őrzésére állítottak szolgálatba. Tehát lehetséges,
hogy Levi hadnaggyal és az egész osztagával.
– Mit gondolsz,
meg tudnád csinálni így is? – kérdezte Mina suttogva. – Nem lehet, hogy… Ha
elbuksz, akkor még nagyobb bajba sodrod Erent, Mikasa! – kiáltott fel. – Lehet,
hogy Erwin parancsnok… – Elharapta a mondat végét, Mikasa tekintete azonban
megkeményedett. Olyan elszántság csillant meg a szemében, amelyhez hasonlót
Mina még sosem látott.
– Igen – felelte,
és ezt annyira határozottan mondta, hogy Mina többé nem kételkedett a lány
sikerében. – Meg tudom csinálni. Valóban nem várhatunk tovább. Egyszer
megegyeztünk valamiben, tárgyalás ide vagy oda, nem vagyok hajlandó kockára
tenni Eren életét. Nem érdekel, hányan vannak, mennyire erősek, én átjutok
rajtuk és kiszabadítom Erent.
Mina bólintott.
– Én pedig veled
tartok.
– Látod, Armin? –
Mikasa fanyarul elmosolyodott. – Máris nem vagyok egyedül.
Armin összecsapta
a tenyerét.
– Akkor ma este
végrehajtjuk az akciót.
– Rendben –
egyenesedett fel Mina. – De ne felejtsétek el: Kristának… vagyis Historiának
egy szót sem. Ahogy mondtad, Mikasa… Én sem vagyok hajlandó többé kockára tenni
Eren életét. Ahogy azt sem vagyok hajlandó tétlenül végignézni, ahogy
belekényszerítik Erent valami olyasvalamibe, amibe a legkevésbé sem akar. A szabadság számára a minden. Senki sem
veheti el tőle. – Mina szeme összeszűkült. – Különösen Levi hadnagy nem.
** *
**
A fáklyák
halványan pislákoló fényében Eren a csuklóján feszülő láncokat bámulta. Miután
beleegyezett, hogy a Felderítő Egységet fogja szolgálni, cserébe pedig Erwin
parancsnok ígéretet tett rá, hogy nem hagyják, hogy a Katonai Rendőrségnek
ítéljék a tárgyalás során, Levi hadnagy szó nélkül távozott. Természetesen
valahol bevárhatta Erwin parancsnokot, mert Eren még elkapta a hangját, miután
a parancsnok és Historia is elbúcsúztak. Historia vetett rá egy utolsó
pillantást, mielőtt követte volna a szőke férfit, és Eren legszívesebben
eltépte volna a láncait, hogy a karjaiba zárhassa őt és a kisgyereket.
Ketten álltak őrt
a cellája előtt, Eren azonban nem lepődött meg rajtuk: nyilvánvaló volt, hogy
Erwin parancsnok nem bízott meg benne teljesen. És milyen jól tette! Eren igent
mondott, mert nem volt más választása, de azóta őrlődött és gondolkodott,
hogyan juthatna ki ebből az ördögi körből. A Titánokra gondolt, és arra, hogy
nem fognak eljönni érte. Ha volt egy kis eszük, nem kockáztattak. Mások is
eszébe jutottak, különösen az ígéret, amit évekkel korábban tettek neki: – Egyszer visszajövünk, hogy megmentsünk…
Megígérem. Kérlek, addig tarts ki és viseld büszkén a nevedet!
Eren lehunyta a
szemét. Eleget tett a kérésnek, ám azóta is hiába várt a „megmentésre”, az nem érkezett meg. Évek teltek el, a Titánok pedig
egyre erősebbek lettek, a segítség azonban sosem érkezett meg, mintha végleg
magukra hagyták volna őket ebben a nyomorúságos világban. Ketrecbe kényszerítették
őket, és utána hátradőlve nézték a szenvedésüket.
– A francba ezzel
az egésszel… – suttogta bele a csendbe, mire az őrök egyike, az, amelyik a
legellenszenvesebbnek tűnt, felé kapta a tekintetét. Annak ellenére, hogy
értesültek Eren szándékáról, miszerint csatlakozni fog a Felderítő Egységhez,
továbbra is úgy viselkedtek, mintha a tárgyalás napján a kivégzés ítéletét
fogják meghozni, nem pedig azt, hogy az emberiség utolsó reményeként mindent
megtesz annak érdekében, hogy győzelemre segítse a falakon belülieket.
– Mit akarsz? –
vakkantotta.
Eren elhúzta a
száját.
– Szólít a
természet! – improvizált, mire a másik őr a kulcsokhoz kapott. Társa lefogta a
kezét, mielőtt elővehette volna azt, amelyik a cellát nyitotta volna.
– Az előbb voltál,
úgyhogy kuss legyen!
– Rohadék… –
motyogta, az őr pedig mintha vigyorgott volna.
Remek!
A csend egyenesen
őrjítő volt, újabb meg újabb gondolatokat szült, emlékeket juttatott Eren
eszébe. Olyanokat is, amikre sosem akart újból emlékezni. Meg akarta dörzsölni
a szemét, ám elkeseredetten kellett ráeszmélnie, hogy a láncokkal nem éri el az
arcát. Mintha mindenféle módon ki akartak volna szúrni vele.
Felsóhajtott – „Remek!” –, hangtalanul és óvatosan,
nehogy ismét magára vonja az őrök figyelmét, és azzal kezdte szórakoztatni
magát, hogy a cella különböző pontjait bámulta. Az egyik sarokban egy pókhálót
fedezett fel, gyártóját azonban sehol sem találta. Még az a szerencsétlen
élőlény is elmenekült az örök rabságból… Még ő is meg tudta őrizni a
szabadságát, nem úgy, mint Eren.
– Mit piszmogsz,
kölyök? – mordult rá az őr hirtelen. Eren összehúzta a szemöldökét,
csodálkozással vegyes értetlenséggel nézett fel a férfira.
– Semmit! –
tiltakozott. – Meg sem szólaltam!
– Ó, igen? – Az őr
elvicsorodott. – Pedig én hallottam valamit. Te nem? – pillantott a társára.
Eren ezt a másikat sokkal jobban kedvelte, és nem csak azért, mert az elmúlt
órákban egyszer sem szólt be neki indokolatlanul, hanem mert látszott rajta,
hogy tényleg a dolgát végzi, nem annál többet. Most is csak a vállát vonta.
– Fogalmam sincs,
nem figyeltem.
– Ez az én
szerencsém. – Az őr a szemét forgatta. – Mit piszmogsz? – szegezte aztán ismét
Erennek a kérdést.
– Semmit!
– Hát persze…
Mindjárt jövök – mondta a társának. – Szétnézek.
– Ahogy akarod. –
A férfi megint vállrántással felelt. – Addig őrzöm egyedül.
Eren érezte, hogy
felgyorsult a szívverése. Nem tudta megmondani, miért, de valamiért izgulni
kezdett, ahogy a hátramaradt őrrel arra vártak, hogy a másik visszatérjen a
felfedezőútjáról. Képzelődött volna? Vagy csak le akart lépni, mert elunta,
hogy az egész éjjelét egy kölyökre kell pazarolnia?
Percek teltek el,
de még mindig nem tért vissza. Eren egy idő után észrevette, hogy a kedvesebbik
őr viselkedése megváltozott; mintha feszült lett volna, és olykor-olykor
homlokráncolva sandított abba az irányba, amely felé a társa megindult.
És akkor
meghallották a hangot. Furcsa nyüszítés, melyet mintha elvágtak volna, aztán
éles csend állt be. Eren a másik őrre bámult, az pedig viszonozta a tekintetét,
mielőtt a társa után rohant volna.
Idióta, véleményezte Eren, és amikor
megpillantotta a sötétben lopakodó, csuklyás árnyat, hirtelen nem tudta,
pontosan kire is számítson. A Titánok? Vagy a többiek? Megfeszítette a testét,
ahogy megpróbált előredőlni, hogy jobban lássa az illetőt, és a néma csendben
egyedül a kulcsok zörgése és az alak zihálása hallatszódtak.
Az alak hátralökte
a csuklyáját, a következő mozdulattal pedig belenyomta a kulcsot a zárba.
– Helló, Eren –
mosolyodott el elégedetten, mikor a zár kattant egyet. A cella ajtaja
nyikorogva tárult fel, a lány pedig beljebb léphetett. Arcán a mosoly ezt
követően vigyorrá szélesedett ki. – Ugye nem hitted, hogy cserbenhagyunk?
Eren szeme
elkerekedett.
Ymir volt az, a Titánok egykori tagja.
Az ötödik Titán.
** *
**
– Segítenünk
kellene nekik – vetette fel az ötletet Bertolt. Egy ideje nem látták Annie-t,
igyekeztek úgy viselkedni, mintha nem is ismernék a lányt. Trost körzetében
eluralkodott a pánik, minden és mindenki gyanús volt. Az emberek óriássá
változni tudókról suttogtak, noha a Felderítő Egység igyekezett a legnagyobb
diszkréciót tanúsítani Eren ügyében. Bertolt és Reiner a Katonai Rendőrséget
sejtették mindez mögött, az emberek felháborodása és félelme nekik kedvezett
volna a leginkább, hiszen ők voltak azok, akik görcsösen ragaszkodtak hozzá, hogy
Eren az emberiség ellensége. – Ha segítenénk, úgy biztos sikerrel járnának.
– Nem
kockáztathatunk többet – rázta a fejét Reiner, miközben nagyot harapott a
kenyérből, amit korábban egy segítő asszonytól szereztek. Egyből megbánta a
nagy falatot, mert ezt a keveset kellett beosztaniuk egész napra. – Ha
elkapnak… – Félretette a kenyeret, és megdörzsölte a szemét. – Vagy ha
átváltozunk – folytatta –, és úgy
kapnak el, mindennek vége.
Bertolt nem
válaszolt. A kenyeret bámulta, de Reiner tudta, hogy nem az jár a fejében, hogy
vajon sikerül-e átvészelniük a napokat ennyire kevés élelemmel, és úgy, hogy a
Rózsa fal lakói egyenesen gyűlölték őket, amiért betolakodtak a körzetükbe és
elvették az ételeiket, a biztos megélhetésüket.
– Ne aggódj –
tette a vállára a kezét Reiner –, gondoskodtam
róla, hogy sikerrel járjanak.
** *
**
– Ymir – suttogta
Eren döbbenten –, te meg mégis hogyan…
Csuklója vöröslött
és sajgott, pedig alig ért hozzá, de örült, amiért végre megszabadulhatott a
láncoktól. Azt persze álmában sem gondolta volna, hogy ilyen körülmények között
fogja Ymirt viszontlátni. Annak idején, amikor megalakultak a Titánok, Ymir
ötödikként csatlakozott hozzájuk, hogy aztán később visszatáncoljon, és úgy
döntsön, Historia érdekében nem kockáztat tovább. Ezek után Eren csak náluk
találkozott vele, akkor, amikor Ymir meglátogatta Historiát és Kuklót.
És most Ymir
eljött, hogy segítsen rajta.
– Mondanám, hogy
érted teszem, Eren, de… – Ymir szája sarkában gúnyos mosoly játszott. – Nahát,
úgy tűnik, ez alkalommal tényleg érted teszem! – lepődött meg saját magán. –
Kristával egykor ígéretet tettünk egymásnak. Hogy eljön az a nap, amikor
felfedem a kilétemet, ő pedig visszatér az igazi nevéhez és büszkén viseli…
Éppen úgy, ahogy te teszed minden egyes nap, Eren Jaeger.
– Úgy tűnik, az
unokatestvérem előbb hozakodott elő az ígérettel, mint te – jegyezte meg Eren,
miközben megdörzsölte a csuklóit. Szükség volt rá, de annyira fájt, hogy
hangosan felszisszent tőle. – Tehát most megszöktetsz.
– A barátaink nem
felejtettek el – vonta meg a vállát Ymir. – Reiner küldött, Mikasáék is
segédkeznek a mentőakcióban.
– És hova megyek?
– Megyünk – javította ki Ymir. –
Mindannyian lelécelünk.
– És mégis hova?
– A földalatti
utakat fogjuk használni, de elég a fecsegésből! Ha így folytatod, biztosan
elkapnak minket! Sietnünk kell! A kis barátaid ezekben a percekben is az
életüket kockáztatják, és nekem még el kell jutnom Kristáig és Kuklóig! Nem
vagyok hajlandó úgy elmenekülni, hogy őket nem viszem magammal.
– Legalább ebben
egyetértünk – mormogta Eren. Meg kellett szaporáznia a lépteit, ha fel akart
zárkózni Ymir mellé. A lány múltjáról mit sem tudott, még az okát sem, amiért
csatlakozott a Titánokhoz, egyszer azonban azt mondta, hogy remekül ért ahhoz,
hogyan kell észrevétlennek maradni. Úgy tűnt, nem túlzott, amikor ezt
állította. Magabiztosan és hangtalanul haladt előre, Eren bizonytalanul
követte. Bezzeg neki mindegy egyes másodpercben ügyelnie kellett rá, hogy ne
keltsen a kelleténél több zajt. Így sem járhatott teljesen sikerrel, mert Ymir
olykor ingerülten pislogott rá.
Ha elkapnak, búcsút mondhatok az alkunak is – férkőzött az
elméjébe a gondolat. – Erwin parancsnok
nem fog adni még egy esélyt. – De Ymir mellett nem érezte azt, hogy el
fogják kapni. Elhaladtak az őrök mellett, és Eren megkönnyebbülten lélegzett
fel, amiért csak kiütve találta őket, nem pedig elvágott torokkal – igaz, nem
nézte volna ki a magas lányból, hogy képes lenne ok nélkül gyilkolni.
– Historia tud
erről? – kérdezte hirtelen. – Elmondtad neki?
– Historia? – Ymir
összevonta a szemöldökét. – Ő…
– Krista – mondta
Eren. – Krista igazi neve.
Ymir ajkán halvány
mosoly suhant át.
– Nem – válaszolta
végül. – Semmit sem mondtunk neki, de őt és az édesanyádat Minára bíztuk. Mina
azt mondta, többen segítenek majd neked, mint azt te gondolnád. Olyan emberek
is, akikről azt hitted, az ellenségeid.
Eren
összeszűkítette a szemét.
– Sose bízz
senkiben sem! – figyelmeztette Ymirt, mire a lány elfojtott egy kuncogást.
– Látom, nem
felejtetted el Annie leckéjét.
– Nem, valóban
nem.
– Mindegy. – Ymir
megrántotta a vállát. – Hamarosan kiderül, hogyan végződik a kis mentőakciónk.
– Nem is kérdés,
hogy ki tudsz innét juttatni! – vágta rá Eren. – Nagyon is jól ismerlek.
– Hízelgő, én
viszont semmit sem tudok a flancos Felderítő Egységről. Különösen erről a
bizonyos Levi hadnagyról nem, azon kívül, persze, hogy azt pletykálják, ő az
emberiség legerősebb katonája. Előre szólok, hogy a közelharcban nem
jeleskedem, igaz – tette hozzá halvány mosollyal –, Mikasa garantálta, hogy nem
kerül rá sor.
Eren hirtelen
megtorpant. A föld alatt tartották fogságban, és ahogy a sötét alagútban
lopakodtak előre, egyre furcsábbnak találta, hogy a két őrön kívül senki mást
nem állítottak szolgálatba, hogy vigyázzon rá. Csak kettő? Pont csak kettő? Összevonta a szemöldökét. Megállt,
Ymirt is megállásra késztetve. A lány azonnal hangot adott a nemtetszésének:
– Jaeger, minden
egyes másodperc, amit azzal töltünk, hogy siránkozol a nyomorodon,
időveszteség. Nemcsak időveszteség, hanem akár előfordulhat, hogy a csinos kis
bilincs visszakerül a csuklódra. Felfogtad, hogy éppen vásárra viszem a bőrömet
miattad?! És nem azért, mert annyira szeretlek!
Eren lassan
megfordult és körbenézett.
– Te nem tartod
furcsának? – kérdezte végül csendesen.
– Hogy nem zúgtam
beléd? – rántotta fel a szemöldökét Ymir. – Nem, egy cseppet sem. Mint azt
többször is említettem, Krista az én egyetlen…
– Nem azt, Ymir –
forgatta meg a szemét a fiú –, hanem azt, hogy egy jó ideje… – Elhallgatott.
Szája széle felfelé görbült, gúnyos mosolyra húzódott, ahogy rájött, mi az, ami
a leginkább zavarta a villámgyors szökésében. – Egy jó ideje egy lelket sem
látni erre, nem igaz, Ymir?
– Na és akkor mi
van? – Ymir vállat vont, de a szavai ellenére a teste megfeszült. –
Szerencsések vagyunk… – mormogta, mire Eren fáradtan bólintott.
– Ugye?
Ymir
összeszűkítette a szemét.
– Mi jár a
fejedben, Jaeger?
– Az, hogy én most
visszamegyek a kis cellámba, visszaügyeskedem magam a bilincsekbe és a
láncokba, aztán szépen megvárom, amíg a drágalátos parancsnok és hadnagy úgy
döntenek, hogy ismét meglátogatnak. Sort kerítünk a tárgyalásra, azt követően
pedig csatlakozom a rohadt egységükhöz.
– Te nem vagy
normális! Mégis miért tennél ilyet?
– Mert ha
feljutunk a felszínre, nem biztos, hogy csak Mikasáék várnának ránk – felelte
Eren nyugodtan. – Erwin parancsnok nem olyan ostoba, mint amilyennek gondoltam.
Bizalom ide vagy oda, nem hiszem, hogy csak ezzel a két idiótával figyeltet.
Talán most is figyelnek rám, és ha ez így van…
– Odafent… – Ymir
lopva körbenézett, majd lehalkította a hangját:
– Odafent
átváltozhatnál, Jaeger. Játszi könnyedséggel legyőzhetnéd őket.
– És ha sakkban
tartanak majd valamelyik szerettem által? – vonta fel a szemöldökét Eren. – Ha
elkapták anyát, Historiát vagy a kicsi Kuklót? Vagy Minát? Vagy valamelyik
barátomat… Levi hadnagy így is Minára küldte a rohadék felderítőit! Tudom, mert
elmondta, hogy már régóta figyeltetett velük minket! Mindenkit!
– De hogy jöttek
rá, hogy te vagy az? – értetlenkedett Ymir. – Annyi más ember lehetett volna!
– Fogalmam sincs.
– Eren tanácstalanul tárta szét a karját. – Talán mégiscsak igazi kihívást
jelentenek… Nem szabadott volna alábecsülnöm őket…
– Eren…
– Minden rendben
lesz, Ymir. – Felemelte a fejét, és lassan a lányra mosolygott. – Ahogyan
bejutottál, úgy ki is tudsz jutni, nem igaz? Hidd el, ha csak te mész fel, nem
csinálnak majd veled semmit. Lehetséges, hogy ez… Te jó ég, lehet, hogy ez
Historia őrült próbatétele volt! Te jó ég, ez annyira rávallana! Próbára teszik
a hűségemet… – Eren elnevette magát, hangjából azonban hisztérikus él csendült
ki. – Néha elgondolkodom rajta, hogy az unokatestvérem kinek az oldalán is áll…
Ilyenkor biztos nem az enyémen!
– Eren…
A fiú közelebb
lépett, a kezébe vette Ymir jobbját. A lány úgy bámult le az összefonódó
kezeikre, mint aki nem akar hinni a szemének. Eren magában kuncogott – Ymir
mindig is ilyen volt.
– Kérlek – kezdte,
mire Ymir rápillantott –, mondd meg nekik, hogy bármire hajlandó vagyok. Azért
vagyok itt, hogy megmentsem az emberiséget, és meg is fogom tenni, csak
várjanak türelemmel.
– Ó, jesszusom! –
sóhajtotta a lány. Megpróbálta kihúzni a kezét a szorításból, Eren azonban nem
engedett. Szüksége volt rá, hogy Ymir végighallgassa, és ahogy azt a tudtára is
adta, bármeddig hajlandó volt elmenni. Bármeddig, sőt bármilyen áron. Hatalmas
terhet rakott a vállára, amikor megalakult a Titánok szervezete; küldetést
vállalt, s mindenképpen teljesíteni akarta.
– Mondd meg nekik,
Ymir! – kérte. – Ahogyan azt is, hogy várni fogom őt. Tudni fogja az, akire
gondolok – mondta gyorsan, amikor észrevette, hogy a lány értetlen arcot vágott.
– Megígérte, hogy eljön értem… Én pedig várni fogom.
– Hihetetlen. –
Ymir végül csak ennyivel kommentálta a történteket. Miután hátat fordított
Erennek, a fiú pedig elindult az ellenkező irányba, még hallotta, ahogy
döbbenten ezt motyogja:
– Az emberiség
utolsó reménye tényleg egy öngyilkos barom…
** *
**
A tárgyalás
reggelén Levi hadnagy csak egy szemvillanással észrevételezte Eren jelenlétét,
majd intett a fejével, hogy szedjék le Erenről a bilincseket. Ketten érkeztek
vele, a szemüveges nő, Hanji, akit Eren már ismert, meg egy másik, nagydarab
férfi, akit még nem, és akit egyáltalán nem zárt a szívébe. Mikének hívták, és
valamiért állandóan szaglászta. Amikor megjegyezte, hogy „Azért ennyire büdös
nem vagyok, jó?!”, Hanji felkacagott, Levi hadnagy pedig mintha elfojtott volna
egy mosolyt.
– Kedvel téged –
állapította meg Hanji. – Ez remek!
Eren halványan
elmosolyodott, de azért igyekezett tisztes távolságot tartani Mikétől. Még
mindig furcsa érzés volt, hogy a férfi olykor hátulról mélyen a hajába szagolt,
és ezen az sem segített, hogy Hanji azt mondta, nincs ok az aggodalomra, mert
mindenkivel ezt csinálja. Eren valahogy nem tudta megszokni.
Lopva Levi
hadnagyra sandított, és legnagyobb döbbentére a férfi is éppen őt nézte, igaz,
az ő tekintete kifürkészhetetlen volt. Eren néha bármit megadott volna érte,
hogy megtudja, mi jár a fejében. Bármit
– ám sajnos ez nem volt ennyire egyszerű. Mikor megálltak a tárgyalóterem
ajtaja előtt, Levi hadnagy karba fonta a kezét.
– Mondd, Eren –
szólította meg csendesen –, te gyűlölsz engem?
Eren nem számított
erre a kérdésre, sőt annyira meglepődött, hogy még az őszinte szavak sem tudtak
oly’ könnyedén a nyelve hegyére tódulni.
– Öhm… Én…
Levi hadnagy nem
sürgette, türelmesen várakozott.
De Eren valamiért nem
akart válaszolni.
Levi hadnagy ezt
látva bólintott.
– Majd a tárgyalás
után ismét megkérdezem – mondta, majd intett Hanjinak, a tárgyalóterembe vezető
ajtó pedig feltárult.
Órákkal később,
miután a férfi a lelket is kiverte belőle (meg a fogát is), Eren vicsorogva
tapogatta ki azt a helyet, ahová a foga a képességének köszönhetően,
szerencsére ugyanolyan állapotban visszanőtt.
A rohadék, hát ezért kérdezte!
Az ítélet
megszületett, Eren pedig fintorogva kanyarította a vállára a sötétzöld köpenyt,
a jellegzetes kék-fehér szárnyakkal.
A Szabadság Szárnyai – gondolta később, miközben
óvatosan végigsimított rajta. – A
szabadságé… Hamarosan.
Csatlakozott a
Felderítő Egységhez, mert ezt kívánták meg, és amikor Historia elégedett
mosolyával találta szembe magát, tudta, hogy jól döntött, amiért nem tartott
Ymirrel. Nem tette tönkre a küldetését. Még nem. Az ígéret, amit egykor tettek
számára, még mindig élt. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie, ahogyan azt is,
hogy egy nap sikerrel jár. Nemes céllal érkezett ide, azért, hogy megmentse az
emberiséget. Ez volt az, amire tulajdonképpen a Titánok vágytak.
Az órák óta tartó
lovaglás után először nézett a távolba – és nem vissza, hogy ismét Levi
hadnagyot bámulhassa és méricskélhesse –, ahol mintha egy kastély tornyai
magasodtak volna. A hold kövéren és ezüstösen ragyogott a koromfeketébe öltöző
égbolton. A felhők mindezidáig eltakarták, mostanra viszont előbújt, és Eren egyetlen
röpke pillanatig magába itta a látványát. Csodálatos volt és baljós. Óvatosan Minára
sandított, aki mellette lovagolt, közvetlenül Armin és Mikasa előtt, végül azonban
Armin válaszolta meg a kimondatlan kérdését.
– Utgard romjai –
mondta kimerülten. – Ha jól sejtem, ott fogunk éjszakázni.
Eren bólintott.
– Eleged van már,
mi, kölyök? – ütötte meg a fülét hirtelen Levi hadnagy hangja.
Amikor hátrafordult,
hogy ránézzen és őszintén elmosolyodott, tisztán érezte a férfi döbbentét.
– Éppen
ellenkezőleg – felelte. A holdra nézett, és egy pillanatra – de tényleg csak
egy pillanatra!, olyan gyorsan, hogy követni sem lehetett – magára a Rózsa
falra, mely Utgard romjaitól nem messze helyezkedett el. Mintha valaki – egy hatalmas,
sötét alak – felfelé mászott volna. Mintha,
de ez éppen elég volt. Őszintén és boldogan mosolygott, miközben így
válaszolt:
– Alig várom már a
holnapot, Levi hadnagy.
Megjegyzés: Nem érkezett olyan
gyorsan, mint szerettem volna, de csak sikerült befejeznem! Inkább nem
ígérgetem, hogy mikor hozom a 7. fejezetet, az viszont biztos, hogy érkezni fog
és minden időmet arra szánom, hogy minél hamarabb megírjam az egészet. ^^
Az események nem
követik mindenben az animét/mangát, de bizonyos helyek, jelenetek annyira
tetszettek, hogy nem bírom nem megírni ezt a verziót. Utgard is ilyen, az egyik
kedvenc fejezetem/részem volt.
A következő fejezet rövid tartalma: Bár Eren csatlakozott
a Felderítő Egységhez, továbbra sem adja fel a tervét és a Titánokat. A barátai
nem feledkeztek meg róla, Utgard romjainál pedig egy rég nem látott ismerős is
felbukkan.
És igen, kérem
szépen, várhatóan manga spoiler érkezik majd, mégpedig a 86.
fejezet környékéről!
Ismét öröm volt olvasni a részt, köszi~ Lelkesen várom a folytatást.
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál, nagyon örülök, hogy tetszett! ^^
TörlésAnnyira nagyon tetszik! Fantasztikus író vagy! Kíváncsian várom a folytatást!!^^
VálaszTörlésKöszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszik! ^^ A folytatás hamarosan érkezik!
Törlés