2017. december 22., péntek

A Titánok – 7. fejezet – Utgard romjainál

7. fejezet

Utgard romjainál

A teliholdat Petra fedezte fel elsőként Levi hadnagy osztagából. Éppen leszálltak a lóról Utgard romjainál, amikor Eren meghallotta a meglepett suttogását, amit Oluo Levi hadnagyot utánzó kommentje követett. Mina Carolina megfeszítette a hátát és majdnem megbotlott a lábában, miután lekászálódott a lováról. Dacosan ugyan, de elfogadta Eld segítő jobbját, ám azonnal elhúzódott, amint Eren odalépett mellé.

– Nem tetszik ez nekem – morgott Eld. – Kénytelenek leszünk itt éjszakázni.

– Maradnunk kellett volna Trostban – csóválta a fejét Petra is. Ahogy a hold lassan előbújt a felhők árnyéka mögül, még egészen gyönyörűnek találta – aztán az illúzió szertefoszlott, az aggodalom pedig visszatért. Rájuk esteledett és már órák óta lovagoltak. Az egykor pazar kastélyból mára csak romok maradtak, és ahogy a telihold ezüstös fényébe vonta, Petra megborzongott. Eren megsajnálta. Bármennyire is próbálta magát elszakítani a felderítőtől, Petrát nem lehetett megutálni, ahhoz túlságosan szeretnivaló volt. – Miért kellett pont erre jönnünk, hadnagy?

Levi megrántotta a vállát.

– Erwint kérdezzétek, ne engem.

– Hát nem tudja, uram? – csodálkozott Armin, miközben Eren felzárkózott mellé. Örült, amiért nem kellett elszakadnia a barátaitól – Levi hadnagy Historia, Kuklo és az édesanyja kivételével mindenkit magával vitt az Eren által ostobaságként bélyegzett „küldetésre”. Az utasítás Erwin parancsnoktól érkezett, és úgy tűnt, a részletekbe senkit sem avatott be, még a híres-neves Levi hadnagyot sem, pedig Eren tényleg azt hitte, hogy ő olyasvalaki, akibe a parancsnok habozás nélkül megbízik. Ezek szerint mégsem? A gondolat sötét mosolyt csalt Eren arcára. Eközben Armin bizonytalanul folytatta:
– Én azt hittem… Mármint a hadnagy mégiscsak…

– Nem tartozik nekem magyarázattal. Ha azt mondja, hogy erre menjünk, akkor erre megyünk. – Ahogy elhaladt Eren mellett, a fiú észrevette, hogy az arcára sötét árnyékot vetett az aggodalom. Szavai ellenére összehúzta a szemöldökét, valahányszor az égboltra pillantott. – Nem kérdőjelezem meg a tetteit – mondta halkan –, ahogyan ő sem az enyéimet. – Összeakadt a tekintete Erenével, a fiú dühösen figyelte. – Bármennyire is nem tetszik, az éjszakát itt töltjük. Ahogy elnézem, majd’ összeestek a fáradtságtól… – Hogy kinek a szeme tágult ki jobban, Erené vagy Mináé, vagy éppen azoké, akik szemtanúi voltak a jelenetnek – Oluo és Mikasa például levegőt sem kaptak a felháborodástól –, azt Eren nem tudta eldönteni.

A hadnagy hosszú, sápadt ujjai végigsiklottak az arcélén, és nem kapta el őket, hanem hosszan ott tartotta. Nem megfeledkezett magáról, szándékosan érintette meg, és szemlátomást élvezte, hogy milyen reakciót váltott ki belőle ezzel az apró, ártatlannak tűnő, ám túl közvetlenül mozdulattal. Átlépett egy olyan határt, amit soha sem kellett volna átlépnie, miközben az esetlegesen felmerülő bizalmatlanságra nem reagált, mintha meg sem hallotta volna. Bizonyára nem érdekelte, hogyan vélekedik róla Erwin Smith, neki is megvolt a maga véleménye – persze nemcsak a parancsnokról, hanem mindenki másról is.

Eren elöntötte a harag.

– Még mindig ennyire várod a holnapot, Eren?

– Igen. – Nagyot nyelt, állta a férfi tekintetét. Levi hadnagy még jobban ráncolni kezdte a szemöldökét, majd végül csalódottan elfordult tőle. Mivel nem azt kapta tőle, amit olyannyira várt, már nem érdekelte többé.

A rohadék!

Eren a fogát csikorgatva figyelte, ahogy hátat fordított neki, hogy váltson néhány szót Elddel. Mindez azzal járt, hogy Eld végre békén hagyta Mina Carolinát – többször is megkérdezte, hogy biztosan jól van-e, miután megbotlott, és ez nemcsak Minát idegesítette, hanem Erent is –; a lány így egyből megragadta az alkalmat, hogy Erenhez szóljon. Suttogó hangjából kihallatszott a felháborodása.

– Miért érintett meg?

Eren a fejét rázta.

– Fogalmam sincs. – És még csak nem is hazudott, tényleg nem tudta, de ezzel a legkevésbé sem sikerült megnyugtatnia Minát – vagy éppen Mikasát, aki szintén árgus szemmel leste minden mozdulatát.

– Nem kedvelem – jelentette ki a lány kertelés nélkül, amikor észrevette, hogy Eren tekintete rávándorolt. – Egy cseppet sem kedvelem, Eren, és az sem tetszik, hogy elutasítottad Ymir nagylelkű segítségét. Biztos vagyok benne, hogy meg tudtuk volna oldani a szökésedet. Ha egy ilyen törpe azt hiszi, hogy csak úgy túljárhat az eszünkön… Armin eszén…

– Ne becsüld alá az ellenségedet, Mikasa. – Eren sötét haraggal nézett a hadnagy irányába. – De bármennyire is nem tetszik, kivételesen egyetértünk valamiben: én sem kedvelem őt és ezen a tényen semmi sem fog változtatni. Emberiség utolsó reménye? Én? Lehet, de nem ezeknek az embereknek, az is biztos.

– Halkabban, Eren – rémüldözött Mina. – Ha így folytatod, a végén még meghallja valamelyik!

– Érdekel is engem – rántotta meg a vállát Eren. – Csak nézzetek körbe! Szerinted megbíznak bennem? Bármelyikük is? – Horkantással válaszolta meg a saját a kérdését. Ugyan már, ne nevettessetek! Senki sem bízik meg bennem, és ezt nagyon helyesen teszik, nem is szabad megbízniuk.

– Eren… Mit tervezel?

– Nyugalom, Mina, nem kell félned. És neked sem kell aggódnod, Mikasa, ura vagyok a helyzetnek.

– Azt látom – forgatta meg a szemét Mikasa. – Akkor is ezt mondtad, mielőtt elfogtak volna. Akkor is, amikor még csak megalakult a szervezetetek… Ne felejtsd el, hogy én mindvégig elleneztem a szövetségedet, és nem – emelte fel a kezét –, nem azért, mert nem szívlelem Annie-t. Bertoltot és Reinert például kifejezetten kedvelem a csapatotokból, Annie pedig… Ha nem is tartom kebelbarátnőmnek, elismerem a harci készségeit. De… – Eren elhúzta a száját. Már megint az a bizonyos „de”, gondolta bosszúsan. Mikasa szerette túlzásba vinni az aggodalmaskodást, és olyankor nem lehetett leállítani, csak valamennyire végighallgatni, Eren azonban sosem tudta fékezni az indulatait.

– Ha ők nem bíznak meg, legalább te… ti… – pillantott Minára, majd Arminra –, a barátaim, a legfontosabb emberek az életemben, bízzatok bennem. Szükségem van rátok, hogy értelmet adjak ennek az egész őrületnek… Hogy tudjam, van miért csinálnom… Hogy helyes, amit teszek.

– A barátaid vagyunk, Eren – mondta Mikasa lágyan –, mindig melletted fogunk állni.

Mina és Armin összenéztek, majd bólintottak.

– De… Eren… – szólalt meg Armin bizonytalanul, kék szeme különösen csillogott az éjszakai fényben. – Biztos vagy benne, hogy amit teszel… vagy amit tenni készülsz, az helyes? – kérdezte óvatosan, mire Eren meglepetten nézett rá. – Tudom, hogy elítéled a Felderítő Egységet, én sem szívlelem őket – folytatta a szőke fiú gyorsan, de… mi van, ha nem ők a rosszfiúk? Mi van, ha… Eren, az ő szemükben valószínűleg éppen mi vagyunk azok! – túrt a hajába idegesen. – Miből gondolod, hogy mi csináljuk jól? Én… Úgy értem… Ki dönti el, hogy mi a helyes? És ha valaki el is dönti, milyen alapon teszi mindezt?

– Armin, nyugalom – tette a vállára a kezét Mikasa. – Értjük, mire gondolsz, és biztos vagyok benne, hogy Eren nem haragudott meg rád azért, amiért megkérdezted… Ugye, Eren? – sandított a fiúra komoran. Amikor Eren nem szólalt meg, szemöldökráncolva fordult felé. – Ugye, Eren? – ismételte meg a kérdését. – Nem haragszol Arminra, igaz?

– Eren…

– Nem – felelte végül a fiú. – Természetesen nem haragszom. – Mindannyian megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor meglátták, hogy Eren szája széle halványan felfelé görbült. – Csigavér, Armin, tényleg nem haragszom. Megkérdezted, mert úgy érezted, meg kell kérdezned. Te nem úgy nőttél fel, ahogyan én. Te… nem láttad mindazt, amit én. – Semmit sem tudsz, de talán még én sem. A teljes igazságot előlem is elhallgatták. – Ha te is ott lettél volna, ha te is tudnád az itteniek összes szörnyűségét – folytatta halkabban –, akkor megértenéd, miért akarok kitörni ebből a ketrecből. – A falak börtönéből, gondolta. Menekülnöm kell, mielőtt túl késő. – A szabadságom a tét. A szabadság… valami olyasmi, amiért bármikor az életemet adnám. – Elhallgatott, majd a barátjára nézett. Nemcsak Armin hallgatta némán, hanem Mikasa és Mina is szokatlan fénnyel a szemükben figyelték. Ritkán uralkodtak el felette ennyire az érzelmei, és még ritkábban beszélt a küldetéséről. Ennek az ideje még nem jött el, majd egy kicsit később, jutott elhatározásra. Inkább másra tért rá: – Emlékszel a könyvedre, igaz? – Armin bólintott. Hogy a franc ne emlékezne, nem? – Emlékszel a gyerekkorunkra is? – kérdezősködött tovább. – Az álmainkra?

– Persze, hogy emlékszem, Eren… Az álmaink…

– Egy nap látni fogjuk őket – jelentette ki határozottan. – Nem is bennem kell megbíznod, én nem vagyok annyira fontos… Nem bennem kell, hanem a barátságunkban. Nem tudom, helyes-e, amit teszek, lehet, hogy soha nem is fogom megtudni… – nevetett halkan. – De azt tudom, hogy mindent meg fogok tenni, hogy szabad lehessek. És akkor, ha ez megtörténik… El fogunk jutni az óceánig, Armin – szorította meg barátja kezét –, látni fogjuk azt a végtelennek tűnő gyönyörűséget… És akkor… – sóhajtott. – Akkor szabadok leszünk. – A végén már nemcsak Arminnak, hanem elsősorban saját magának mondta.

Armin lassan bólintott egyet, majd halványan elmosolyodott.

– Legyünk óvatosak… – Utgard romjai felé tekintett, és a borzongás látványosan szaladt végig a háta mentén, még a karja is libabőrös lett. Összébb húzta magán a köpenyét – a Felderítő Egység ocsmány, zöld köpenyét, rajta a szabadságot hirdető jelképpel –, mire Eren szeme összeszűkült. Mégis hogy álmodozhattak pont ők a szabadságról? Pont ők, akik semmit sem tudtak róla és akik mindent tönkretettek? – Amennyire a többieknek nem tetszik, hogy itt kell éjszakáznunk, úgy nekem sem – magyarázta közben a barátja. – Nem tudom, miért, a frászom van a holdtól is.

– Valami készülődik, igaz? – kérdezte Mikasa csendesen. Eren csak egy fél pillantást vetett rá, az is elegendő volt ahhoz, hogy a lány olvasson belőle. Néha úgy tárta a világ elé a gondolatait, mintha nyitott könyv lett volna, máskor viszont hatalmas fallal vette körbe magát, éppúgy, ahogy az emberiség is tette az óriások esetében.

– Túl jól ismersz.

** * **

– Miért hagytuk, hogy sutyorogjanak? – morgolódott Oluo. – Biztos megbeszélték, hogyan tegyenek el minket láb alól. Jóformán állandóan rettegésben élünk, az a kis szarházi bármikor átváltozhat. Nem is értem, miért kell pont nekünk bajlódnia… Áú!

Eld és Gunther összenéztek és egyszerre sóhajtottak fel. A Felderítő Egység legújabb tagjait egy helyre terelték össze, Levi hadnagy is velük maradt egy darabig. Eren Jaeger dühe pillanatnyilag elpárologhatott, mert amikor az osztag magára hagyta, hogy körülnézzenek, jókedvűen beszélgetett a barátaival és a menyasszonyával.

– Látod? – tette csípőre a kezét Petra. – Így jár az, aki folyton csak a száját jártatja! Remélem, a nyelvedet is lenyelted! És hagyd már abba, hogy úgy viselkedsz, mint a hadnagy! Egyszerűen nevetséges, amit művelsz!

– De Petra! – szörnyedt el Oluo. – Most mondjátok, hogy nincs igazam!

– Nincs igazad! – vágta rá a lány. – Vita lezárva.

– Nem tudom… – Gunther finoman a homlokát ráncolta. – Lehetséges, hogy van benne valami, amit mond… – mormolta, mire Oluo diadalittasan rikkantott fel.

– Na ugye!

– Nem azt mondtam, hogy igazad van! – tiltakozott erre Gunther. – De az tény, hogy Eren Jaeger olyan képességgel rendelkezik, amivel mi soha nem fogunk, ezért fontos, hogy rajta tartsuk a szemünket. A bizalom elsődleges, ez is tény, de legyetek éberek. Levi hadnagy is felhívta rá a figyelmünket, hogy a szokottnál is óvatosabban járjunk el, ne most vegyük félvállról a tanácsait.

– Egyetértek Guntherrel – bólintott Eld is. – Reméljük, mihamarabb továbbállhatunk. Bárcsak tudnánk, mi járt Erwin parancsnok fejében, amikor erre küldött bennünket… Vajon Levi hadnagy tényleg nem tudja?

– Biztosan tudja – horkantotta Gunther –, csak nem akarta az orrunkra kötni. Számunkra nem lényeges, hogy miért kellett erre jönnünk, az a fontos, hogy teljesítsük a feladatunkat, mégpedig Eren Jaeger őrizetét és védelmét.

– A végén még pont mi szorulunk majd védelemre tőle…

– Akkor ne add meg neki a lehetőséget, Oluo – sóhajtotta Eld fáradtan, majd hátat fordított neki. Amikor Petra is hasonlóan tett, Oluo azonnal rákérdezett, hogy hova mennek. Annyira bolondult a lányért, hogy még akkor is féltékenykedett, amikor tényleg nem volt miért oka rá. – Kettesben hagyunk Guntherrel. Jobb, ha nem leszel egy légtérben Erennel, így inkább mi megyünk.

– De… Petra, drágám, ugye visszajössz?

– Még meglátom – vonta meg a vállát a lány. Oluo majd’ megpukkant a mérgében, amikor meglátta a mosolyát. – Tudod, Oluo, másokkal ellentétben Eren nagyon szórakoztató társaság. Remélem, jó barátok lehetünk.

– Barát az ellenséggel?! Petra, hova tetted az eszedet?!

– Menjünk, Eld.

– Jól van.

– Petra! Hé, Petra! Drágám! Hééééé…!

** * **

Mina feje éppen Eren vállára bukott, mikor Petra és Eld visszatértek. A fáklyák halványan világítottak a sötétben, meleggel azonban nem tudtak szolgáltatni. Eren közelebb húzta magához, hogy Minát, de még így is megborzongott. Armin és Mikasa a gondolataikba temetkezve ültek vele szemben. Levi hadnagy nem foglalt helyet, hanem karját összefonta a mellkasa előtt, a hátával pedig a falnak támaszkodott. Természetesen mindvégig Erenen tartotta a szemét, és valahányszor a fiú mocorogni kezdett, még inkább összevonta a szemöldökét. Szinte a lehetetlenségig ráncolta, és Eren már majdnem megjegyzést tett rá. Ha Armin nem rázta volna meg a fejét elutasítóan, mintha megérezte volna a szándékát, akkor valószínűleg megtette volna.

– Hé, Eren! – Míg Eld megállt Levi hadnagy mellett, addig Petra egyenesen Erenig sétált. – Ugye nem bánod, ha csatlakozom? – Meg sem várta a fiú válaszát, helyet foglalt a másik oldalán. Kedves mosolya volt, de Eren pontosan tudta róla, hogy teljesen odaadta magát a Felderítő Egységnek és Levi hadnagynak.

Légy óvatos – intette magát figyelemre. – Bármennyire is kedves, nem bízhatsz meg benne. – De ennek ellenére meg akart, s Petrán is látta, hogy kedveli őt. – Miért kell mindennek ennyire nehéznek lennie? – Elfordította a fejét, és inkább Minát nézte. Nem akarta látni azt a pillanatot, amikor Petra arcán a kedves mosolyt düh és csalódottság vicsora veszi át, mert az azt jelenti, hogy az idill félbeszakad. – Egyelőre sodródom, aztán majd meglátjuk. Most, hogy anyáék Trostban maradtak, különösen óvatosnak kell lennem. Nélkülük nem megyek sehová, ezt mindenki tudja… De vajon ki tudom őket menekíteni?

– Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg Petra. – Biztos fáradt is vagy.

– Az vagyok – hagyta rá Eren. – Életemben nem lovagoltam még ennyit.

– Majd hozzászoksz. Felderítőként egy-egy küldetés másból sem áll, mint lovaglásból és küzdelemből – magyarázta. – Szokatlan lesz elsőre, de bele fogsz rázódni.

– Biztosan.

Petra kihallhatta az ingerültséget a hangjából, mert nem erőltette tovább a beszélgetést. Persze a világért sem mozdult volna Eren mellől, ahogyan Levi hadnagy is lopva őt figyelte, de legalább nem kényszerítette rá a bájolgásra. Eren hálás volt érte. Tényleg elfáradt, ráadásul a feje is megfájdult.

És még hátravan a java… – gondolta. – Pihennem kell.

Nem törődött többé Levi hadnagy fürkésző tekintetével, hagyta, hogy a szemhéja lecsukódjon, az álom pedig magával ragadja… Félálomban még hallotta Petra hangját, a lány jókedvűen beszélgetni kezdett Arminnal (és persze Mikasával, bár ő szigorúan csak tőmondatokban válaszolt), aztán ez is lassan elhalt.

A lány, aki az álmában megjelent, fiatalnak látszott, örvénylőnek tűnő, kék szeme azonban évszázadok tudásáról árulkodott. Eren közvetlenül vele szemben állt, de mintha mégsem ő lett volna; magasabbnak és idősebbnek érezte magát, miközben farkasszemet nézett a lánnyal. A lány arcát nem rémület, hanem harag torzította el, ahogy védekezően a családja elé emelte jobb karját, és közben kíméletlenül állta a tekintetét.

A pillanat, amikor minden aranyszínű fényáradattá változott, a végső pánik pillanata volt. A lány óriásának testébe zárva a menekülő családtagjai fölé emelkedett, Eren pedig hasonlóan cselekedett. A két óriás egyszerre esett egymásnak, ököl csapott bele a kemény húsba, fájdalmas és dühös hörgések, üvöltések törték meg az egykor békés otthon csendjét.

Túl fiatal, túl tapasztalatlan. – Eren előre érezte a győzelem ízét a szájában. Összeakadt a tekintetük, mielőtt mindennek vége lett, és a lányéban mintha könyörgés is csillant volna. – Hiszen előbb vagy utóbb úgyis erre a sorsra jutottál volna, nem igaz? – Előbb vagy utóbb ugyanez bekövetkezett volna: a pillanat, amikor fel kell adnia az életét. – Bocsáss meg… – A nyakára hajolt, a foga az óriás húsába mélyedt. Nem hezitált, pedig a rettegés tapintható volt a levegőben; felrántotta a fejét, és a szájában vergődő test, amit a nőstény nyakszirtjéből harapott ki, már nem látszott többé, csak a szerteszét fröcskölő vér.

Öld meg őket! – sürgette egy belső hang. – Öld meg az anyát, az apát, a többi gyermeket… Ölj meg mindenkit, különben nem végzed be a küldetésed!

Kétségbeesett, fájdalommal teli sikolyok visszhangoztak minden irányból. A kislány, akit a tenyerével zúzott össze, alig lehetett idősebb… Kinél is?  Eren fejében szüntelenül kavarogtak a gondolatok. Olyan érzés volt, mintha az őrület határára sodródott volna… A visszatérés képtelennek tűnt. Mindegy is, a bátyjával együtt halt meg. A legidősebbik az apja felé tartott, mikor elkapta. Addig szorította, amíg a kölyök száján csak vér robbant ki. A másik kislány… A másik kislány egykorú volt vele… De vajon kivel? Eltaposta az anyjával együtt, akin korábban rémülten csüngött.

Öld meg őket! Végezz velük! Az összessel! Egy sem élheti túl! – Hangosan zihált, miután a gyermekek sikolyai elhaltak. Kattogott az elméje, sietve számolta, hányan voltak, de a számok és az áldozatok valahogy nem stimmeltek. – Kit felejtettem el? Kit felejtettem el? Valaki hiányzik… Ki lehet az? – Hirtelen ébredt rá, hogy az apa, az apa, akiért korábban az egyik fiú futott, az elmenekült, mielőtt végezhetett volna vele. – Nem baj – nyugtatta magát. – Nem tud elmenekülni… Az örökkévalóságig nem bujkálhat. De ketyeg az órám… Az sem baj. Akkor is megtalálom.

Eren lassan végighordozta a tekintetét a vérfürdő színterén: holttestek és megannyi vér, egy füstölgő óriás teteme, mindössze ennyi maradt a dicső családból. Ennyi, meg egy apa, aki mindenkijét elvesztette. A lány meghalt, az ereje most már az ő testében lakozott.

Az emlék elmosódott, a lány azonban örökre megmaradt.

– Az én emlékem a te emléked – hallotta újból a hangját, annak ellenére, hogy megölte. – Mindenem a tiéd, mert mi így lettünk egyek. – A finom remegés, ami tisztán hallatszódott, másba csapott át: szelíd könyörgésbe. – Kérlek, ments meg bennünket! Kérlek, szabadíts fel valamennyiünket… mielőtt… az egész világ… mielőtt…

De Eren nem értette. A rettegés ismét beléköltözött, ahogy durva kezek markoltak a testére, hogy a földre szorítsák. Forró könnycseppeket érzett az arcán, az övéi is voltak és nem is. A férfi, aki belépréselte a mocsokba, legalább annyira rémült volt, amennyire ő. A kezében injekciós tűt tartott, és közben mindvégig keserves zokogás kíséretében kiabált. A szúrás apró volt, de elegendő ahhoz, hogy a rémület a tetőfokára hágjon, az ismerős fény pedig ismét felbukkanjon.

Eren is kiabált, a torkaszakadtából üvöltött, a fény azonban elnyelte a testét, és utána… Utána az emlékek megint megváltoztak. Felismerhetetlen valamivé mosódtak össze, s csak a végén, az utolsó másodpercekben kristályosodott ki belőlük valami: két kéz, védekezően a törékeny, emberi test elé emelve… Az üvöltés és a fájdalmas ordítás. Csontok ropogása, a test ernyedése. Az öntudatlanság, amely álomszerűen érte utol Erent, még engedte, hogy egy pillanatra lássa az aranyló kulcs csillanását…

Ne!
Ne, ne, ne, ne…!

A kezek megint a vállára markoltak; Eren ösztönösen kezdett el vergődni, hogy szabaduljon a fogságukból. A képek egésszé villantak össze, olybá’ tűnt, mintha minden csak egy rossz álom lett volna: egy család lemészárlása, az erő a testében, aztán a végső kétségbeesés, amikor feladta önön életét egy nemes küldetésért. Egy emlék, ami nem lehetett valós: egy óriás, aki mosolygott, miközben kiemelte a ház romjai alól az asszony ernyedt testét, hogy egészben lenyelje… A vér virágokon, egy kisgyermek játékai az asztalon; mozdulatlan, széttépett testek hasonló állapotban… Sokk, semmi más, sokk. Rettegés íze, fájdalomé, bénultságé.

– Eren!

– Eren!

– EREN!

Hangokat hallott, mind a nevét kiabálták. A kéz nem eresztette a vállát, sőt rázni kezdte őt.

– Eren, térj magadhoz!

Az alak, aki utoljára fölé görnyedt, sálat viselt a nyaka körül. A hangja egyszerre volt ismerős és ismeretlen.

Később találkozunk, Eren…

És akkor a fájdalom elviselhetetlenné vált, különösen a fejénél – mintha valaki fogta volna és teljes erővel nekiütötte volna egy kemény kőfalnak. Koppanás hangja hallatszott, a rázás lassan abbamaradt, ahogy levegőért kapkodva, néma sikoltás kíséretében magához tért. A lány alakja és a véres, szörnyű emlékek szertefoszlottak, mintha soha nem is lettek volna, Eren pedig remegve, verejtékben úszva szorította a kezét az arcára, hogy elrejtse a könnyeit az őt figyelők elől. Mindannyian, kivétel nélkül ott voltak: Mina az ijedtségtől sírva fakadva (Mikasa próbálta csitítani szintén riadtan), Armin sokkoltan, Petra, Eld, Gunther és Oluo döbbenten, Levi hadnagy pedig… Levi hadnagy lassan eleresztette a vállát; a tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni.

Eren zihálva és kimerülten nézett rá.

– Hadnagy… – Ezúttal még arra is képtelennek érezte magát, hogy rosszindulatúan elhárítsa a segítséget, sőt legszívesebben könyörgött volna, hogy fogja meg újból őt, hogy tartsa meg, amíg megint képes lesz rá, hogy magától üljön vagy álljon. Mintha minden ereje elhagyta volna. Keserűség fojtogatta a torkát, nemcsak maga a teste, hanem az ujjai is remegtek. A lábujjai is a csizmából.

Levi hadnagy arca megfejthetetlen volt, miközben viszonozta a pillantását.

– Hogy érzed magad? – kérdezte szelíden, mire Eren óvatosan megtámasztotta magát.

– Elég… ramatyul… – felelte halkan, s ezzel az állítással még csak a közelében sem járt a tényleges igazságnak. Nem csupán ramatyul érezte magát, hanem mint akiből teljesen kiszipolyozták az erőt. Nem volt benne biztos, hogy meg tud mozdulni, így csak remélni merte, hogy nem is kérik rá.

– Mi történt, Eren? – hajolt előre Mikasa aggódva. – Még sosem láttalak ilyennek.

Eren a tenyerébe temette az arcát.

– Mert még… sosem álmodtam… sosem láttam – javította ki magát, ahogy végiggondolta az álmát – ilyen szörnyűséget… – Egyáltalán álom lett volna? Az én emlékem a te emléked, visszhangzott az elméjében a lány hangja, mindenem a tiéd, mert mi így lettünk egyek. Megmerevedett, ahogy felelevenedett előtte a lány alakja. Nem! Elkerekedett a szeme, és a saját ziháló hangja ijesztő hörgéssé csapott át.

– Eren! – Mikasa, Armin és Mina egyszerre kiáltották a nevét. – Eren, mi a baj?!

Historia!Krista. Historia. – H-hol van? Hol van?!

– Az unokatestvéred Trostban maradt – emlékeztette Levi higgadtan. – Eren, tudod, hol vagy?

Annyira sokáig nem válaszolt a kérdésére, hogy Mina lélegzete elakadt. A nevét suttogta, Eren azonban nem pillantott rá. Levi hadnagyot nézte, és nagyot nyelt, mielőtt felelt volna.

– Utgard romjainál – mormolta. – Ez csak egy…

– Lidérces álom volt.

– Igen… Az volt, uram.

Levi lassan bólintott.

– Hallottátok, nem igaz? – fordult az osztaga felé. – Menjetek a dolgotokra!

– Igen, uram. – Eld, Gunther és Oluo szó nélkül engedelmeskedtek az utasításnak. Petra hezitált, majd miután a hadnagy még egyszer biccentett egyet a fejével, egy Erennek küldött biztató mosoly kíséretében követte a három férfit.

– Eren. – Mikasa a kézfejére simította az ujjait. – Jól vagy?Miről álmodtál? Sokkal több lapult a kérdés mögött, és Eren ezzel tisztában volt, ugyanakkor azzal is, hogy nem avathatja be őket a titkaiba Levi hadnagy előtt. De nem tudom eltitkolni előle, jutott az eszébe a fájó igazság. Olyan érzés volt, mintha Levi hadnagy belelátott volna az elméjébe, mintha egy nyitott könyv lett volna a számára, amibe bármikor, kénye-kedve szerint belelapozhatott.

– Pihenjetek – utasította őket a hadnagy. – Csak egy álom volt, semmi több.

– Igen, csak egy álom – sóhajtotta Eren. – Egy túlságosan valóságos álom.

– Egy emlék? – kerekedett el Armin szeme, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét. – Mármint… Nem fontos.

Eren legnagyobb meglepetésére Levi hadnagy nem firtatta. Csak nézte őt, úgy, mint aki ismét fellapozta volna a könyvét, aztán lassan elfordította róla a tekintetét, s megdörzsölte a homlokát. Néha nem látszottak meg rajta az évei, néha azonban igen. Eren maga sem értette, miért, rajta felejtette a szemét.

– Nem akarok többet aludni – hallotta meg a saját, rekedt hangját, mire a hadnagy bólintott.

– Gyere velem, Eren. – Kinyújtotta a kezét, és amikor Eren bizonytalanul elfogadta, meglepődött, mennyire hideg a bőre. Fázik? Akkor miért nem vette magára a köpenyét? A zöld köpeny Minára volt borítva. Egészen eddig fel sem tűnt neki, hogy valamikor a lányra került, és ahogy Mina Carolinára sandított, egyből rájött, hogy ő is csak most vette észre. Tehát be akarod bizonyítani, hogy mégsem vagy rossz ember?

– Eren, nem szeretnél inkább…

– Sétálok egy kicsit, Mikasa. A friss levegőt… biztos segíteni fog.

– Biztosan – értett egyet Armin halvány mosollyal a szája sarkában. – Menjetek csak! Addig mi még pihenünk egy keveset, jó?

– Nyugodtan.

A lépcsősor a szabad levegőre, fel a toronyba vezette őket, Eren pont erre vágyott. Éles lélegzetet vett, amikor kiléptek a sötétségből. A hold a felhők mögé bújva rejtőzött, a csillagok fénye azonban ezüstös árnyalatba vonta a sötétszürke tornyot.  Eld, Gunther, Petra és Oluo elfoglalták a helyüket, a messze távolt kémlelték szüntelenül. Petra vette észre őket elsőre, felemelte a karját és mosolygott; utána visszafordult társaihoz, és folytatta a megfigyelést.

Eren óvatosan a kőperemre könyökölt, állát a tenyerében támasztotta meg. Levi csatlakozott mellé. Fázhatott, mert a köpenyét nem vette vissza Minától, ám nem panaszkodott. Fiatalnak tűnt és elgondolkodónak, ahogy a csillag pettyezte égboltot kezdte vizslatni, és Eren azon kapta magát, hogy valamiért megint rajta felejtette a tekintetét.

– Nem fogja kiszedni belőlem, hogy mit álmodtam? – kérdezte meg végül fáradtan. – Biztos vagyok benne, hogy majd’ megöli a kíváncsiság, mi lehetett annyira rossz, hogy még aludni sem tudok tőle.

– Miért tenném? – vonta meg a vállát Levi. – Ha akarod, elmondod, ha nem, akkor nem. Nem kényszeríthetlek ilyesmire. Álmodtál valamit, ami rossz volt, ez a te magánügyed, Eren. A múltad… Nos, igen. – Levi ajkán halvány mosoly suhant át. – A múlt az a múlt, Eren. Titán voltál, most viszont a Felderítő Egység szolgálatában állsz. Az osztagom kész rá, hogy habozás nélkül végezzen veled, ha esetleg elárulnád az emberiséget… Ezt nem felejtetted el, nem igaz?

– Nem, nem felejtettem el.

– Akkor jó. De akkor azt is tudod, hogy ez abban az esetben fog előfordulni, ha – hangsúlyozom, Eren –, ha elárulod az emberiséget. Márpedig, ha van egy kis eszed, akkor nem teszed meg. Éppen ezért… egyelőre nem az emberiség ellensége vagy, hanem az utolsó reménye. Érted a különbséget, ugye?

– Igen, uram.

Levi nem erőltette meg magát, csupán a szeme sarkából pillantott rá. Összeakadt a tekintetük, Eren pedig hatalmasat nyelt. Volt valami a kékesszürke íriszben – kereste rá a megfelelő kifejezést, hogy pontosan mi is, ám sehogy sem találta –, valami szokatlan, amitől egészen zavarba jött.

– Semmit sem tudnak az óriásokról. – Nem akarta, mégis a teste meghazudtolta önmagát: a nyelve magától eredt meg, nem sikerült megfékeznie. Ha már kimondtad, nem tudod visszacsinálni, gondolta rögtön. A francba! A legkevésbé sem vágyott rá, hogy az óriások összes titkát kifecsegje Levinak, akitől a lehető legnagyobb távolságot kellett volna tartania, de ha már belekezdett, valamit mondania kellett. – Ugye tudják, hogy ember vagyok? – Azok után, hogy a szemük láttára változott át egy tizenöt méteres óriássá, muszáj volt rákérdeznie. Óriásbőrbe bújt ember vagy emberbőrbe bújt óriás, nem ugyanaz a kettő.

Levi felhorkant.

– Igen, kölyök – biztosította a fejét csóválva. – Tudjuk, hogy ember vagy.

– Nem lehettek benne száz százalékig biztosak.

– Ez is igaz – bólintott –, de számomra nem kérdéses, hogy ember vagy.

Eren nem értette, miért, úgy érezte, mint akinek hatalmas kő esett le a szívéről. Fontosnak tartotta, hogy emberként gondoljanak rá. Amíg mások látják bennem az embert, addig még tényleg az vagyok. Addig még nem adtam fel az emberségemet. Amikor ilyen gondolatok fogalmazódtak meg benne, mindig eszébe jutott Annie is. A lány kíméletlen ugrása, a csontok ropogása a lába alatt. A kismadár halott volt – tulajdonképpen azonnal szörnyethalt, amikor eltaposta –, Annie pedig úgy egyenesedett fel, mint aki észre sem vette. Később azzal magyarázta, hogy feladta az emberségét, hogy megtehessen bizonyos szörnyűségeket. Csak így tudta szemrebbenés nélkül végigcsinálni.

– De azt nem tudják – találta meg újból a hangját –, hogyan lettem óriás, igaz?

– Nem voltál valami bőbeszédű – emlékeztette Levi. Még mindig őt nézte, furcsa várakozással a szemében, Eren pedig minden erejét bevetette, hogy állni tudja a tekintetét. A hold lassan kezdett előbújni a felhők mögül, és mintha… a távolban… Erenen különös érzés lett úrrá, ahogy a szeme sarkából kiszúrta a behemót alakot.

Kérlek, még ne vedd észre!

Levi hadnagy nem követte ugyan a pillantását, ám az ő figyelmét semmi sem szokta elkerülni. Eren torkát összeszorította egy megmagyarázhatatlan érzés, és azon kapta magát, hogy elbizonytalanodott.

Talán mégsem jó ötlet a többiekre hagyatkoznom?

– Mindig is vágytam a szabadságra – mondta halkan –, az óriásokat pedig… mindvégig azt hittem róluk, hogy ők azok, akik miatt nem lehetek szabad. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen ez az emberek szégyene. – A hangjába keserűség és csipetnyi harag költözött, élessé vált, és erre Levi is felfigyelt. Eren már korábban megállapította róla, hogy remek megfigyelő, így ez nem lepte meg. A keserűség és a harag egyvelegétől a bizonytalanság sem vált meg véglegesen, sőt alattomos lassúsággal kúszott egyre feljebb Eren torkán, kellemetlen utóízt hagyva maga után. – Falak mögé menekültek – folytatta hát rövid szünet után –, gyáván megfutamodtak. Megérdemlik, hogy ne legyenek szabadok, nem? Ugyanakkor mégis a szabadságukat kívánom. Ezért tettem, amit tettem. Részben ezért – helyesbített, mikor elkapta a hadnagy tekintetét. – A teljes igazságot akkor sem árulnám el, ha végleg elkötelezném magamat a Felderítő Egység oldalán. A teljes igazság… – nézett bele Levi kékként ragyogó szemébe. – A teljes igazság ketté fogja törni az emberiségbe vetett hitét, uram, ezt garantálhatom.

– Azt már réges-rég kettétörték – húzta el a száját Levi –, de ha így szeretnéd, én nem kényszerítelek rá. Tartsd csak meg a titkaidat, Eren. Nem kérem, hogy bízz bennem, ám tagadhatatlan, hogy örülnék neki.

Eren nem tudta megállni, a jóleső kuncogás őszintén tört fel belőle. A legrosszabb az volt, hogy a legkevésbé sem bánta meg.

– Ennyire a szívén viseli a kapcsolatunkat?

– Kapcsolatunkat? – Levi szórakozottan rántotta fel a szemöldökét. – Olyasmink lenne?

Eren félrebillentette a fejét; a torkát nevetés kezdte csiklandozni. A korábbi rossz érzés, a csomó a torkából hirtelen teljesen eltűnt. Egy őrületesen hosszú pillanatig a világ kifordult önmagából; minden, amibe hitt, minden, ami ellen tiltakozott, semmivé változott, megszűntek a rangok, a küldetések, minden, csak két ember maradt, akik egymás társaságában gyönyörködtek a messziségben és az éjszaka szépségében. Milyen jó érzés volt! Mintha egy mázsás terhet vettek volna le a válláról, amitől mindezidáig megrogyott háttal kellett haladnia előre!
De ettől még én én vagyok. – A kishang halkan súgta a fülébe, mintegy emlékeztetően; ösztönösen megfeszítette tőle a testét. – Ne felejtsd el, mire készülsz!

– Nem tudhatom – felelte végül hangosan. – Lehet, hogy én nyitott könyv vagyok, de ez önről nem mondható el.

– Nem is szükséges, hogy az legyek.

– A barátaival is ilyen?

Levi összeráncolta a homlokát.

Milyen?

Eren felnevetett.

– Azt hittem, azt kérdezi, milyen barátok.

– Bármennyire is fájó elismernem, vannak barátaim. – Levi felhorkantott, miközben a fejét ingatta. – Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy vannak, akik úgy gondolnak magukra, hogy a barátaim.

– Akkor tényleg a barátai – helyeselt Eren. Összehúzta a szemöldökét, az arca pedig ráncba gyűrődött. – Hm, vajon ki tudom találni, kik azok? – töprengett. – A szemüveges nő, Hanji… Ő biztosan. Gondolom, ő az, aki úgy gondol magára, mint a barátja. Hm, Erwin parancsnok esetleg? Bizonyára sok ideje már annak, hogy csatlakozott a Felderítő Egységbe. Lehetséges, már azelőtt is ismerte, hogy parancsnok lett belőle?

– Nahát. Le vagyok nyűgözve. – Levi hangjából hiányzott a gunyoros él, éppen ezért Eren nem tudta sértésnek venni a szavait, bármennyire is szerette volna. – Még te gondolod magadról, hogy rossz megfigyelő vagy, kölyök?

De a kölyökért még meg tudom ölni, sötétült el a tekintete. Megrántotta a vállát, és inkább a tájat kezdte fürkészni. A csillagpettyezte égbolt, a felhők mögül előbújó hold… A távolban a hatalmas, sötét alak a Rózsa fal tetején. Végre sikerült felmásznia, és most a hátát mutatta Utgard romjainak.

– Az apám tett azzá, ami most vagyok. – Kimondta, pedig nem akarta kimondani, Levi hadnagy pedig egy cseppet sem meglepetten, teljesen felé fordult, hogy úgy hallgassa tovább. Ráérezhetett, hogy Eren nem elégedett meg ennyivel. Ha nem is állt szándékában a teljes igazság feltárása, egy szeletkét nyugodt szívvel megoszthatott belőle. – Miatta rendelkezem ezzel a képességgel. Ő… egész életemben hazudott. Persze én voltam az ostoba, mindig csak a felszínét láttam a dolgoknak, sosem néztem a dolgok mögé. Ha csak egy kicsit is figyelmesebb vagyok… Igen – mondta –, rossz megfigyelőnek tartom magamat. Ha olyan lennék, mint amilyen ön is, már réges-rég észrevettem volna… Észre kellett volna vennem, át kellett volna látnom a hazugságok hálóján.

– Lehet – hagyta rá Levi –, de akkor még gyermek voltál, nem?

Eren kedveszegetten bólintott.

– De az nem mentség.

– Egy gyerek másképp látja a dolgokat. – Összevonta a szemöldökét, ahogy elgondolkodott. – Tehát az apád műve. – Eren hangulatán vajmi keveset javított ez a megállapítás. – Azt hiszem, ezekről elsősorban Hanjinak kellene beszámolnod. Nem tudom, mennyire derült ki számodra, de ő az, aki az óriásokkal kapcsolatos kísérletezéseket végzi. Az utóbbi években… mondjuk úgy, sikerült elfognunk egy-két példányt. Élve – tette hozzá, amikor Eren nem reagált. Ezzel persze magára vonta a fiú figyelmét.

– Ti nem vagytok normálisak! – szaladt ki Eren száján a döbbent kiáltás. Hirtelen még arról is megfeledkezett, hogy mindeddig magázta a férfit, de az nem csinált belőle problémát, sőt mintha örült is volna neki. Eren nem törődött vele. – Élve elfogni?! Mégis… te jó ég, mégis mit műveltetek? Mármint… mit műveltek? Ah, a francba! – Idegesen a hajába túrt, majd újból a Rózsa fal felé sandított. Levi hadnagy ez alkalommal követte a tekintetét. Egy szót sem szólt a falon gubbasztó alakkal kapcsolatban, ám szemöldökráncolva nézte.

– Azt tettük, amit tennünk kellett, hogy megfejtsük a létezésük titkát – felelte. – A kísérletezésekért Hanji volt a felelős. Kiderítettük a gyengepontjukat, hogy melyikük hogyan reagált a fájdalomra, a fényre, a sötétségre. Meg kellett tudnunk ezeket a dolgokat, ha azt akarjuk, hogy az emberiség fennmaradjon. Egy-egy küldetés… sok veszteséggel jár, Eren. Az emberek hite is megrendül a Felderítő Egységben.

– Állj, állj, állj! – szakította félbe Eren sietve. – Félreértettük egymást! – Szemében nevetős-hitetlen fény csillogott, az ujjait pedig Levi hideg kézfejére simította. A mozdulat szükségtelen volt, mégis úgy érezte, hogy meg kell tennie, és nemcsak azért, hogy elterelje a figyelmét. Levi legalább nem bámulta tovább a falat, már ezért megérte. – Élve elfogtátok őket és még éltek? Ez sokkolt a leginkább, nem is maga a tény, hogy a jó ég tudja, miket műveltetek velük… hogyan kínoztátok őket…

Levi erre furcsa hangot hallatott. Eren elsőre nem jött rá, mi történt, aztán amikor igen, elkerekedett a szeme: a férfi nevetett. Halkan és röviden tette, de nevetett, és átkozottul jól állt neki, éveket fiatalított rajta.

– Nincs olyan könnyű dolgotok, Eren! – A szája sarkát mosoly ülte meg, és ez akkor sem távozott, miután a nevetése elhalt. – A Felderítő Egység tehetséges és erős felderítőkből áll. Az osztagomat kivétel nélkül a legjobbakból, a legrátermettebbekből válogattam. Le tudunk teríteni egy óriást és túl tudjuk élni!

Eren alaposan végiggondolta, majd lassan bólintott egyet.

– Igaz – mormolta. – Többször is elkövettem már ugyanazt a hibát: alábecsültem a Felderítő Egység erejét, a híres-neves Erwin Smith parancsnokot, aki mindenidők legjobb irányítója… no meg az emberiség legerősebbjét.

– Nézd a szebbik oldalát: ha én vagyok az emberiség legerősebb katonája, akkor te az emberiség utolsó reménye. Látod, Eren, máris híressé váltál, pusztán azzal, hogy létezel.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most gúny akart lenni vagy sem.

– Mit gondolsz? – pillantott rá Levi kihívóan. – Vajon mi lehetett? Sértés? Őszinteség?

Eren nem válaszolt. A holdfény megvilágította a kastély romjait, s ezúttal minden ragyogó ezüstbe vont. Az elakadó lélegzet Petrától származott, és Erennek nem kellett odanéznie, hogy tudja, miért, különösen azután nem, hogy Oluo cifrán elkáromkodta magát, Gunther meg Eld pedig a fogukat vicsorították.

– Mondd, Eren… – Levi hadnagy ezt a percet választotta ki, hogy újból kérdezzen. – Most már beszélgethetünk egy kicsit a barátodról, aki mindezidáig annyira türelmesen várakozott? Bevallom, ilyen behemót, szőrös teremtményt ritkán látni, igazi bestia. Remek bundát lehetne csinálni belőle.

Szándékosan mondta ezt, hogy ingerelje, és elérte a célját: Eren dühösen felszisszent.

– Próbáld csak meg! – vicsorogta. – Próbáld csak meg és nem állok jót magamért!

Levi sötéten kuncogott.

– Csábító ajánlat.

Mielőtt Eren reagálhatott volna, Petra már előttük is termett. Sápadt volt, de más jelét nem mutatta a félelmének. Gunther és Eld lemaradva követték.

– Hadnagy – szólt fojtottan. – A sötétben… A sötétben nem láttuk, de a hold fénye megvilágította őket… Istenem, mindenhol ott vannak!

– És nem kevesen – toldotta meg Gunther. – Körbevettek minket!

Oluo érkezett meg utolsóként, ő azonnal nekitámadt Erennek.

– Ez a te műved, te szörnyeteg!

Eren felvonta a szemöldökét.

– Valóban az enyém lenne?

– Igen! Tudtál róluk! Te nyavalyás kis patkány, ezért megfizetsz!

– Oluo, viselkedj! – mordult rá Petra. – Eren nem tehet semmiről… – De a hangjába bizonytalanság kúszott, és ezt Oluo is megérezte.

– Petra, még te sem hiszed el, amit most mondtál! Ez a kis rohadék mindvégig tudta…! Pf, rémálom, a francokat! Szépen elvontad a figyelmünket, mi?! Annyira arra koncentráltunk, hogy megállítsunk, te pedig ezt ügyesen kihasználtad!

– Oluo, fegyelmezd magad!

– Emberiség utolsó reménye? – Oluo dühtől remegve fröcsögte a szavakat. – Nevetséges! Az emberiség árulója és szégyene, semmi több! Egy korcs a világon, akinek léteznie sem kellene! Végeznünk kellett volna veled, amíg még volt lehetőségünk!

– Oluo!

– Te utolsó kis…

– Elég legyen. – Levi nem emelte meg a hangját, mégis mindenki elhallgatott. Oluo összeszorította a fogát, nehogy újból Erenre morduljon, Eren pedig megfeszítette a testét. Közel állt hozzá, hogy nekiessen a felderítőnek, s amikor az ismételten elharapta a nyelvét, legalább egy kis mosolyt tudott csalni az arcára. – Hallgassatok el mindannyian, erre nincs időnk. Petra – fordult a lány felé –, öljetek meg belőlük minél többet, mindjárt csatlakozom hozzátok! Eld – nézett a szőke férfira –, menj, szólj a többieknek! Újoncok vagy sem, minden erőre szükségünk lesz!

– Igenis, uram!

– Na és a kölyök? – vicsorogta Oluo. – Az árulóval mihez kezdünk?

– Miből gondolod, hogy áruló vagyok? – kérdezett vissza Eren nyugodtan. – Csak azért, mert nem lepődtem meg az óriásokon? Figyelmeztettelek benneteket, hogy semmit sem tudtok róluk, de ti nem hallgattatok rám. Hát magatokra vessetek, én mindent megtettem! Az én lelkiismeretem tiszta!

– Egy gyilkos lelkiismerete, semmi több!

– Akkor egy gyilkosé! Nem érdekel!

– Nem tudom, ki hogy van vele… – Gunther, aki a helyén maradt, idegesen szakította félbe őket. – Engem sokkal jobban aggaszt az a furcsa szerzet ott, a falon… És az, hogy a kastély romjai hemzseg az óriásoktól! Minden egyes perc számít!

– Gunthernek igaza van – bólintott Petra. – A veszekedést hagyjátok későbbre! Mondd, Eren – fordult a fiú felé –, mégis mi a franc az a bestia?

Eren erre felkuncogott.

– Pont az, aminek nevezted: a Bestia Óriás.

– Bestia Óriás? – ismételte meg Petra hitetlenül. – Úgy érted, hogy…

– Olyan, mint te – vonta le a következtetést Levi. – Mindenki hallotta, igaz? – Eren meglepetten vette észre, hogy Eld időközben felkeltette a többieket: Mikasa és Armin komoran, Mina Carolina pedig elszántan nézett vissza rá. – A Bestia Óriás – folytatta Levi – éppolyan intelligens, mint a Kolosszális, a Nőstény és a Páncélos Óriás. A benne rejtőző ember pontosan tudja, hogyan támadjon és védekezzen. Van esze és használni is fogja! Végezzetek a többi szörnyeteggel, őt pedig hagyjátok rám!

– Igenis, uram!

– Hé, újoncok! – Oluo elvigyorodott, miközben kirántotta a kardját. – Nézzétek, hogyan nyírjuk ki ezeket a kis mocskokat! Az emberiség legerősebbje és hűséges követői, mi vagyunk azok, akik a Felderítő Egység… Áú!

– Miért nem tudja lenyelni csak egyszer a nyelvét? – sóhajtotta Petra, majd felkapaszkodott a torony peremére. – Felkészültetek?

– Adjunk neki – bólintott Gunther vigyorogva. – Mutassuk meg a Felderítő Egység erejét!

– Pontosan!

– Gyerünk! Előre!

Petra, Gunther, Eld és Oluo egyből a mélybe vetették magukat, és Eren a következő pillanatban már hallotta is, ahogy a pengéjük húsba mélyedt, az óriások vére pedig a levegőbe fröccsent. Mikasa szó nélkül követte őket, mielőtt megálljt parancsolhattak volna neki, Mina viszont hezitált. Armin, aki mindig is az elméjét edzette, kővé dermedve figyelte a hirtelen kibontakozó csatát.

Levi hadnagy keze megtalálta az útját Eren vállára.

– Érted jöttek, igaz?
– A Titánok nem hagytak magamra, azután sem, hogy azt hittem, lemondtak rólam. Vannak, akik ezek szerint mégsem…

– A Bestia Óriás – sandított a behemót alak felé Levi. – Róla beszélsz.

– Igen. Ő sosem fog rólam lemondani.

Levi kivonta a kardját; a szeme összeszűkült, ahogy a hatalmas, majomszerű óriást nézte.

– Miért? – kérdezte közömbösen. – Ki ő?

Eren halványan elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna.

A családom… – felelte, és ez volt az a pillanat, amikor az őket körülvevő erdő irányából számtalan lábak dobogása hallatszódott. Erennek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Mina sikoltott, amint felfedezte a hang forrását. Összekapcsolódott a tekintete Levi hadnagyéval, és a szeme sarkából látta az aranysárga fény robbanását és a Nőstény Óriás magasba emelkedő alakját. Az óriás, benne Annie-val megindult felfelé a falon, hogy csatlakozzon a Bestia Óriás mellé, a Bestia Óriás pedig egykedvűen figyelte mindezt.

A családom, gondolta, miközben kitört a teljes pánik.

Zeke…

Megjegyzés: Sokat váratott magára, de sikerült befejeznem! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy manga spoiler, manga spoiler, manga spoiler, pláne az elkövetkezendő fejezeteket nézve! Úgyhogy aki nem akarja ellőni magának a 3. évad várhatóan legdurvább jeleneteit, az gondolja át, hogy neki való-e ez a fic.


Előre is nagyon boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! ^^ Várhatóan a két ünnep között érkezik a következő fejezet, szeretnék belehúzni egy kicsit, mielőtt ismét magukkal ragadnak a vizsgák! Szösszenetek is várhatóak, illetve hamarosan megmutatom, mi mindenen dolgoztam az elmúlt hónapokban. ^^

Ízelítőként egy Shingekis videót mutatnék, a mai nap fejeztem be (és kicsit ez a fic ihlette):

4 megjegyzés:

  1. Nagyon vártam az új fejezetet,az igaz!:D Remélem összejön az új rész,de majd meglátjuk:) Boldog Karácsonyt^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^ Hajaj, milyen szép kis képet festettem le magamról... :D Kivételesen jól haladok vele, de tényleg majd meglátjuk. Már semmit sem merek ígérni... Kellemes ünnepeket! ^^

      Törlés
  2. Ez remek volt! Már nagyon vártam, köszönöm, hogy olvashattam. Remélem hamar hozod a folytatását. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszett! A folytatás az év utolsó napján, azaz holnap várható! ^^

      Törlés