Sziasztok!
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy MANGA SPOILER, kéretik komolyan venni! ^^
Jó olvasást kívánok!
** * **
8. fejezet
Az ígéret betartatik…
Levi
hadnagy egy szót sem mondott többé a vallomást követően, emberfeletti erővel
lendült mozgásba, miután a mélybe vetette magát, és mire az óriás mozdult
volna, hatalmasra nyílt szájával és kezével, hogy a markába zárja, a kard
pengéje már a húsig ért. Forró vér fröccsent szerteszét, Eren tágra nyílt
szemmel nézte. Nem véletlenül tartották az emberiség legerősebb katonájának: a
szédületes sebesség, az erő… Eren hallotta a híreszteléseket, amikor pedig
elfogták, félig-meddig megtapasztalta, de ahogyan akkor harcolt… az semmi volt
ahhoz képest, hogy most hogyan vetette bele magát a csatába.
Lehetetlen, gondolta.
Hogy lehet valaki ennyire… erős?
Az
egyetlen, aki felvehette volna vele a versenyt, az Mikasa volt. Amikor a
Titánok első ízben loptak háromdimenziós manőverfelszerelést, Mikasa részt vett
a tesztelésében, sőt elsőként érzett rá, hogyan kell azt igazán használni. Úgy
emelkedett a levegőbe és úgy egyensúlyozott, mint aki erre született. Bezzeg
Eren! Ő egyből fejre fordult és csak nagy nehézségek közepette találta meg a
megfelelő pozíciót! Még Arminnak is hamarabb sikerült – igaz, ő csak
kíváncsiságból próbálta ki.
De Mikasa legalább olyan jó, mint a
hadnagy, állapította meg Eren. Kész szerencse, hogy Mikasa a fogadott testvérem… Ha ő is Levi hadnagy
oldalán állna, a Titánoknak esélyük sem lenne ellenük. Túl jók ahhoz, hogy
legyőzzük őket.
–
Eren. – Armin hangja rángatta ki az elmélkedésből; alig volt több puszta
suttogásnál. Tapintható volt a félelme is, a szemében rettegés fénye ült, ahogy
a behemót, szőrös majomszerűséget nézte. – Ez ő, igaz? Akiről mindig is beszéltél, ugye?
–
Látom, nem felejtetted el. – Eren magát is meglepte, mennyire rekedten tudott
csak megszólalni. A viszontlátás örömét beárnyékolta az aggodalom, ahogy
találkozott a tekintete a Bestia aranyszínűjével. – Megígérte, hogy visszajön
értem. Hogy megment. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor végre kiszabadulok
ebből az őrületből.
–
És kockára teszed az anyád, Krista és Kuklo életét?
–
Historia – javította ki finoman. – És ha ő
itt van, az azt jelenti, hogy találtak
egy megoldást… Valami mást, ami
kevésbé kockázatos. Ki tudjuk őket menekíteni! Ki kell tudnunk…! – Még saját
maga sem hitte el, amit mondott, hát akkor hogyan várta el Armintól?
–
Eren. – Armin hitetlenül nézett rá –
igaz, ezen végképp nem kellett volna meglepődnie! –, keze pedig a kardja
markolatára simult. Olyan erővel szorította meg, hogy a bütykei is
kifehéredtek. – Neked – teljesen – elment
– az – eszed. Látszik, hogy valahányszor bajba kerültél, mi rángattunk ki
belőle Mikasával. Figyelj, tudom, hogy Ymir megpróbált megszöktetni. Akkor
nemet mondtál neki, mert úgy érezted, túl könnyen sikerült volna.
–
Az más volt, Armin, akkor teszteltek.
–
És miből gondolod, hogy most nem azt csinálják? – ráncolta össze a homlokát. –
Azt sem tudjuk, egyáltalán miért jöttünk ide! Semmit sem mondtak nekünk! Mi
van, ha ez egy újabb teszt, amin ha elbuksz, az az életed végét is jelentené?
Armin
nem értette.
Hogyan is érthetnéd? – Eren
makacsul elfordította róla a tekintetét. – Te
csak azt tudod, amit elmeséltem, az pedig… túl kevés ahhoz, hogy teljes legyen
az igazság. – A teljes igazságot ugyanis még ő sem ismerte, egyik Titán
sem. Megértették a küldetésük fontosságát, ugyanakkor mindannyian csak arra
vágytak, hogy hazatérjenek. Hogy szabadok legyenek. – Csak most kezditek megérteni, igaz? – Levi hadnagy nem véletlenül
válogatta azt a négy felderítőt az osztagába, mind, kivétel nélkül
rászolgáltak, hogy az emberiség legerősebb alatt küzdjenek. Petra és Oluo
szédületes gyorsassággal és ügyességgel használta a felszerelését, Eren fel sem
eszmélt, az óriások közül pedig már kettő füstölögve esett össze. A hatalmas
súly megremegtette Utgard romjait.
Eren
összébb húzta magán a köpenyét, de még így is fázott. Kellett néhány másodperc
– pont annyi, hogy Armin eldöntse, csatlakozik a barátaihoz –, amíg ráeszmélt,
hogy nem a hideg hatolt a csontjáig, hanem valami egészen más – egy csipetnyi
aggodalom. Újra a fülében csengtek a kétségbeesett sikolyok, melyeket utoljára
Shiganshina elestekor hallott. Akkor örökre az emlékezetébe égett a látvány is:
az agyonzúzott testek, a szerteszét szóródott emberi maradványok, az alázuhanó
vértenger, amiben utcák tucatjai úszott… Ez az emlék is egy újabb rémálom
kiváltó okává vált.
A
sikolyokból Petra hangja is elérte végre a fülét, egyszerre tűnt riadtnak és
dühösnek.
–
Én ezt nem értem… Egyszerűen nem értem! Éjjel
van! Miért képesek mozogni?! Miért?!
–
Édes mindegy, miért! – vicsorogta Oluo. – Végezzünk velük! Az összessel! – A
pengéről visszatükröződő holdfény egy pillanatra Eren szemébe vakított. Az
óriás, aki szégyenlősen mosolygott, az egészen apró, furcsa szerzet a hatalmas
szemével… Vér fröccsent mindenfelé, Petra zihálva kapaszkodott meg a kőfalban.
Eren lebámult rá, kellő közönnyel és hidegvérrel, és ahogy összefonódott a
tekintetük, Petra csalódottan vonta ki a kardját.
Ne érdekeljen! Ne foglalkozz vele! – Sosem
fordult még elő vele, hogy ennyire erőlködnie kellett. Biztos volt benne, hogy
a helyes döntést hozta, közben mégis szörnyen érezte magát, pedig most tényleg
csak annyit csinált, hogy állta a lány tekintetét. – Akkor követtem el a hibát, amikor az elején hagytam, hogy barátságos
legyen velem. Ha akkor elutasítom… – Persze ő is tudta, hogy lehetetlen
vállalkozás lett volna; Petra túl kedves volt ahhoz, hogy durván elküldje a
fenébe.
A
gondolataiból Gunther hangja szakította ki, vagyis csupán szófoszlányok, de
elegendőek ahhoz, hogy kővé dermedjen tőlük:
–
Ki ez a lány? Ezek a mozdulatok… Esküszöm, mintha csak… – A férfi Petra mellé
kapaszkodott, és Erennek nem kellett odafordulnia, hogy tudja, Mikasát nézték.
A lány egyszerre végzett két óriással, ráadásul olyan könnyedén, mintha erre
született volna. Ahogy a füstölgő
tetemeken ért földet, a válla fölött pillantott hátra, arca pedig
olvashatatlannak tűnt azok számára, akik nem vagy kicsit ismerték.
Gunther
bármit is szeretett volna mondani, azt örökre magába fojtotta. Eren szeme
kitágult, és egy pillanatra páni félelem árasztotta el, ahogy a hatalmas alak
felmagasodott a Rózsa fal tetején, a súlyos kődarabok pedig gigantikus
távolságokat szeltek át.
–
PETRA, GUNTHER! – Oluo üvöltése harsant fel, s azzal egyetemben Petra azonnal
ellökte magát a toronytól. Arcát rémület és megértés vegyessége torzította el,
és mintha a testét is megbénította volna. – VIGYÁZZATOK! TÉRJETEK KI AZ
ÚTJÁBÓL!
A
torony megrázkódott, ahogy a kődarabok eltalálták, Erennek pedig a peremébe
kellett megkapaszkodnia, ha nem akart arccal előre kizuhanni. A porfelhőben két
test alakja vált jól kivehetővé és a véré, a félelem bénító ereje
arculcsapásként érte: az egyik Petra volt, a másik pedig Gunther. Vagy
eszméletlenek, vagy halottak. A lehetőségek gyorsan pörögtek Eren elméjében.
Meghaltak? Eltalálta őket? Vagy az
erejétől repültek a levegőbe? – Megint újabb lehetőségek
és gondolatok, egyik szörnyűbb a másik után. Eren megdermedt, ahogy erre a
következtetésre jutott. – Szörnyűbb? Nem…
örülnöm kéne? – Azt kellett volna tennie, de ahogy a két felderítő zuhanó
testét figyelte, valamiért nem tudott örömöt érezni. Az egyetlen érzés, ami
fellobbant benne, az ijedtség volt. – És
pont most, pont akkor, amikor leginkább kétségbeesett vagyok – gondolta –, akkor jutnak eszembe a legnagyobb
őrültségek. Akkor kell… olyasmikre visszaemlékeznem, amiket legszívesebben
elfelejtenék. – Petra testét Mina Carolina és Armin közös erővel kapták el,
alighanem az utolsó pillanatban, mert az egyik óriás már nyújtózott a lány
felé, hogy a szájába rántsa. Gunther nekicsapódott a falnak, a szeme tágra
nyílt, de inkább tűnt zavarodottnak, mintsem halottnak.
A
megkönnyebbült sóhaj hirtelen és ösztönösen szakadt fel Erenből.
–
Jó… – mormolta. – Élnek.
Petráék
is, Mináék is.
Egyszerűbb
lett volna úgy elmenekülni, hogy senkinek nem esik baja – egyszerűbb és a
könnyebb választás, Eren azonban soha sem azért élt, hogy a könnyebb utat
válassza. Valahányszor meghozott egy döntést, utólag mindig megbánta. A
Titánokat, a légből kapott ígéreteket… A múltját, azt különösen.
A
lány az álmából elevenebb volt, mint valaha, a hangja most is a fülében
csengett. Rászorította a tenyerét a fejére, de nem tudta tompítani a hangot –
egyre inkább, egyre élesebben hallotta. A sok rossz döntés, amit meghozott, a
sok megbánás, nem akart egy újabbat elkövetni. Sokkal nagyobb terhet cipelt a
vállán, mint évekkel korábban. Az emlékek fojtogatóak voltak, néha sokat
látott, néha csak villanásokat.
Eren, gyere velem.
A
lány, ahogy kitárja a karját, az apját, amint kézen fogja, megtörtént és meg
nem történt dolgokat.
A
név az emlékezetébe égett: Frieda.
–
Hol van Levi hadnagy? – suttogta
hirtelen. – Ugye nem… – A nyaka is
beleroppant, ahogy megpördült, hogy a fal irányába nézhessen; az odáig vezető
úton füstölgő tetemek feküdtek, s az alak, aki váratlanul bukkant elő a
füstfelhőből, annyira apró foltnak látszott a hatalmas bestia mellett, hogy
Eren nagyot nyelt. – Csak nem gondolja, hogy… – Elkerekedett a szeme. – Lehet,
hogy ő az emberiség legerősebb katonája, de… Semmi esélye! Az égvilágon
semmi!
Mikasa
könnyedén és karcolástól mentesen ért földet mögötte, sötét árnyékként pördült
át Eren fölött. Szürke szemében hideg fénnyel bámulta Erent, cseppet sem
vádlón, Eren azonban nem tudott mást látni. Mikasa, ha hangosan nem is
helytelenítette a viselkedését, nem is adta rá az áldását, s ezt éreztette is
vele. Csak nézett rá, és nem mondott egy szót sem. Eren csakhamar elvesztette a
türelmét, a közömbössége jobban dühítette, mintha a torkának esett volna.
–
Most mégis mit vártok tőlem?!
–
Semmit – felelte végül Mikasa hosszas gondolkodás után. – Azon kívül, hogy
maradj életben. Az nekem éppen elegendő. – Ujjaival finoman megérintette a
nyakába csavart sálat, és amikor ismét Erenre emelte a tekintetét, a fiú
észrevette a szempilláját megülő könnycseppeket. Alig látszódtak ugyan, csak a
szemfülesek szúrhatták ki, de ott voltak.
Eren
az ajkába harapott, mielőtt válaszolt volna. A bűntudat elsöprő hulláma alatt
megroggyant a válla, a mázsás teher pedig mintha legördült volna róla. A Rózsa
fal irányába sandított, lassan, óvatosan és elszoruló torokkal, és maga sem
tudta, mit fog látni. A legrosszabbra számított, és nem tudta eldönteni, hogy
amit kapott, azt minek tudhatja be. A füstölgő tetemek, egy aprónak látszó folt
villámként történő pörgése… A Bestia Óriás ismerősen, komótosan mozgott,
hatalmasan lendülő karja korábban törmelékek hadát zúdította Utgard romjaira,
kis híján Petráék halálát okozva, most viszont több sebből vérzett. Levi
hadnagy szédületesen tempójával nyilvánvalóan nem tudta felvenni a versenyt –
nemhogy a támadásra, még a védekezésre sem maradt ideje.
Lehetséges, hogy…
A
puszta gondolata annak, hogy a Bestia Óriást legyőzhetik, annyira
megrémisztette, hogy bennakadt a levegője. A romok még mindig hemzsegtek az
óriásoktól, pedig a felderítők – köztük Mikasáék – nem kímélték őket.
–
Nem tudom, mit tervez. Sosem tudtam.
Mikasa
aprót biccentett a fejével; elfogadta a válaszát, és többé szóra sem méltatta.
Maradj életben, Eren! – Csupán
ennyit kért tőle, ráadásul ezt is csak a tekintetével üzente. Eren kiáltani sem
tudott utána, annyira hirtelen pördült meg, hogy a mélybe vesse magát; a penge
a húsba hatolt, az óriás addig hadonászó kezének lendülete félúton megakadt.
Eld és Oluo Eren mögé, a hideg kőre fektették Petra és Gunther alélt testét;
mindkettőjük arcát vér borította, de máskülönben egészségesnek látszottak. Eren
elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt, és keményen állta Oluo gyűlölködő
pillantását.
–
Ha valami baja lesz – vicsorogta, fejével Petra felé intve –, azt nem éled túl.
Eren
megrántotta a vállát, de miután mindkét felderítő hátat fordított, letérdelt
Petra mellé. Fejét az ölébe húzta, vörösesszőke fürtjeit pedig remegő kézzel,
bizonytalanul simította ki a homlokából. Petra arca hamuszürke volt és véres,
szemhéja viszont mintha finoman megrebbent volna, ahogy óvatosan megvizsgálta a
testét. Kellett néhány perc, amíg magához tért, s azt halk nyögéssel tette. A
pillanatnyi zavartságot azonnal jeges félelem váltotta fel, Eren tisztán látta
a szemében. Levegőért kapkodott, és rögtön fel akart ülni, Eren azonban finom
erővel nyomta vissza.
–
Ne – mondta. – Szépen kiütöttek, jobb, ha nem teszel hirtelen mozdulatokat. –
Petra nem szólalt meg, ám félig megemelkedett, és mivel Eren még mindig fölé
hajolt, túl közel kerültek egymáshoz. Eren érezte az arcán a lány kapkodó
lélegzetét, ahogyan a remegését is. Elöntötte a sajnálat. – Az is lehet, hogy
komolyan megsérültél – tette hozzá csendesen, hátha ezzel visszatartja, de
éppen az ellenkezőjét érte el. Petra arcvonásai megkeményedtek a haragtól;
csalódottság és düh keveréke csillant egyszerre a szemében, a teste pedig
megfeszült. A mozdulat fájdalmas szisszenést váltott ki belőle, ám nem törődött
vele.
– Te…
–
Én.
–
Roh… hadék… – vicsorogta, hangja köhögésbe fúlt. – Egy utolsó rohadék vagy,
Eren. Tehát mindvégig ez volt a terved… honnan tudtad… hogy ide fogunk jönni?
–
Ne vádaskodj, Petra! Nem volt semmilyen tervem – rázta meg a fejét. – Inkább
nektek lehetett valamiféle, hogy erre jöttünk. Miért küldött ide minket Erwin
parancsnok? Mi volt a célja ezzel az úttal? Biztos vagyok benne, hogy nem
bízott meg bennem teljesen ő sem, amikor utunkra bocsátott minket.
–
Te… nem vagy normális… Nem volt semmilyen terv! Nekünk sem! Én… nem tudom, mit
keresünk itt… csak azt tudom, hogy zokszó nélkül végignézted volna a
halálunkat… úgyhogy eressz el, különben… – Sebes kezével hirtelen megtalálta a
kardját, és mielőtt Eren mozdulhatott volna, hogy védekezzen, a hideg penge már
a torkának simult. Petra hátralökte őt, bármennyire is nehezére esett, és
határozottabban markolta meg fegyverét. Eren elvesztette az egyensúlyát és a
tenyerével tudott csak megtámaszkodni; a kard éle így is apró sebet ejtett a nyakánál.
–
Hűha! – csodálkozott. – Ez… felelőtlen volt, de eszméletlenül jó – ismerte el.
– Döbbenetesen jó reflexeid vannak.
Petra
zihálva nézett vele farkasszemet.
–
U-ugye? N-nem is vagyok olyan rossz, mi?
–
Eszméletlen vagy! – biztosította Eren még mindig döbbenten. – De azért jobb
lenne, ha finomabban bánnál velem. Erről az egészről tényleg semmit sem tudok.
A Titánok… – Petra durvábban nyomta neki a kardot. – Hé, hé, hé! Mondom, hogy
semmit sem tudok! A Titánok… Petra, lehetne, hogy előbb végighallgatnál, aztán
nyakazol le?! – fakadt ki, amikor a lány változtatott a szorításán, s a penge
éle végigkarcolta Eren bőrét. – A Titánok nem mondtak le rólam, mindössze erről
van szó! És egy nagyon régi ígéretről… Az ígéret szép szó, ezt te is tudod,
nem?
–
Ígéret? – Petra összehúzta a
szemöldökét, élesen és fenyegetően kérdezett. – Milyen ígéret?
–
Nem könnyíted meg a dolgomat, mi?
–
Én a helyedben minden egyes válaszomat megfontolnám, Eren – figyelmeztette
dühösen. – Per pillanat közel állok hozzá, hogy lenyakazzalak, ahogyan te
fogalmaztál, és az mindkettőnk számára kellemetlen élmény lenne.
–
Persze, hiszen kedvelsz engem.
– H-hogy micsoda?!
Petra
hangjából sütött a mélységes felháborodás.
–
Nem úgy – forgatta meg a szemét Eren.
– Nem úgy gondoltam.
–
Ó, igen? Avass be, Eren, akkor mégis hogyan
gondoltad?!
Eren
félrebillentette a fejét.
–
Kedvelsz engem, mint egy barátot, nem?
–
Én…
–
Én kedvellek – rántotta meg a vállát –, úgyhogy remélem, ez az érzés kölcsönös.
– A Katonai Rendőrség tagjait megvetette, a Felderítő Egységét viszont
egyenesen gyűlölte. Nem magukat az embereket, hanem azt, amit képviseltek. A Szabadság Szárnyai, nevetségesnek
tartotta. Ők nem küzdhettek a szabadság után, hiszen semmit sem tudtak róla.
Gunther és Eld nem sok vizet zavartak, Oluo idegesítő volt, de legalább
szórakoztató, valahányszor elharapta a nyelvét vagy szánalmas kísérletet tett
rá, hogy Levi hadnagyot utánozza, Petra pedig… Petra valahogy kedves maradt
Eren szívének.
–
A barátok nem nézik végig szó nélkül a másik halálát.
–
Én sem néztem végig szó nélkül! – tiltakozott. – Én csak…
–
Milyen ígéret, Eren? – ismételte meg a kérdését Petra. A hangja még mindig
jegesen csengett, a tekintete pedig szikrákat szórt. Volt egy kedves énje, az,
amelyik barátságot próbált építeni Erennel, és volt ez a másik, az elkötelezett
felderítő, Levi hadnagy egyik leglojálisabb beosztottja. Soha semmilyen
körülmények között nem árulta volna a hadnagyot, sem a Felderítő Egységet. Eren
valamiért mindkettőt kedvelte. – Köze van ahhoz a… bestiához?
–
Bestia Óriás – pontosított Eren egy fáradt sóhaj kíséretében. Petra nem
tehetett róla, hogy nem ismerte a részleteket, hiszen nem is volt kitől
ismernie, de az érthetetlensége fárasztónak bizonyult. – Igen, ő tette az ígéretet,
évekkel ezelőtt.
Petra
összeszűkítette a szemét.
–
Milyen ígéretet? – vakkantotta ingerülten. – Hol, mikor és miért? Válaszolj, Eren! Válaszokat akarok, nem
köntörfalazást! Rabolod az időmet! Azonnal a hadnagy után kell mennem! – Ez
utóbbi kétségbeesett vágy volt, semmi több. Mindketten tudták, hogy nem
mehetett Levi hadnagy után. Ha leveti magát, azonnal az óriásoké lesz. Levi
hadnagy is csak azért tudott eljutni a falhoz, mert a legmagasabb óriásokat
használta úgymond kapaszkodóként, és még így is rizikós volt. Ha Eren a
helyében lett volna, biztosan nem vállalja be ezt a sokadik ránézésre is
lehetetlennek tűnő küldetést.
–
Gyors választ akarsz? Legyen hát! A Bestia Óriás ugyanolyan, mint én. Nem bukkanhattok csak úgy olyan óriásra, amilyenek mi vagyunk… intelligensek… – Szája sarkát halvány mosoly ülte meg, mire Petra
szeme tágra nyílt felháborodásában. – Megleptelek? Lepjelek meg még jobban? –
kérdezte előredőlve. Mivel Petra nem tette félre a kardját, annak éle ismét
végigkarcolta a nyakát. Fájt, ahogy a bőrébe nyomódott – a lány még mindig
határozottan fogta –, a nadrágjára pedig egyre több vércsepp csöppent, de nem
foglalkozott vele. Ennyi nem árthatott neki. Több kellett ahhoz, ha le akarták
győzni, csak ezt még Petra nem tudta. Nem ismerte a képességeit, ahogyan az
erejét is alábecsülte. – Kilencen vagyunk – suttogta. – Mind-mind más erővel,
más képességekkel. A szülőföldünk… Az én esetemben Shiganshina – ismerte el –,
a többi Titán… a többi olyan óriás, mint én… Nekik ez egészen mást jelent,
Petra. Vannak, akik ott maradtak, vannak, akik utánam jöttek. Ne, ne szólj
közbe! – mondta gyorsan, amikor észrevette, hogy a lány félbe akarja szakítani.
– Évekkel ezelőtt rám találtak… Évekkel ezelőtt azzá lettem, aki most vagyok,
és a Bestia Óriás… a Bestia Óriás akkor ígéretet tett, hogy visszajön értem.
Hogy megment. Ezért van most itt. Gondolom, a társaim értesítették róla, hogy
elfogtatok, ő pedig gondoskodni akart róla, hogy nem merül feledésbe az
ígéretünk…
–
Ennyi? – kérdezte Petra meglepetten. – Ennyi a nagy ígéret? Hogy visszajön és
megment? Egyáltalán mitől kellene megmentenie, Eren? Tőlünk? Vagy a Katonai
Rendőrségtől?
Eren
felnevetett.
–
Azt hiszitek, csak belőletek áll a világ?
–
Nem… – mormogta Petra. – Többé már nem…
Gunther
időközben ébredezni kezdett; először a keze moccant meg, utána lassan a szemét
is felnyitotta. Petra egészen addig nem szólalt meg, amíg fel nem ült és meg
nem bizonyosodtak róla, hogy csak az ütés erejétől vesztette el az eszméletét,
más baja nem esett. Akkor nemcsak a csendet törte meg, hanem a kardját is
félrevonta.
Eren
felállt és lebámult a mélybe.
–
Nem fogynak – állapította meg. – Hiába ölitek meg őket, újabbak jönnek.
–
Áttört volna a fal? – nyöszörögte Gunther a fejét fogva. – Ellovagoltunk
mellette, sérthetetlennek tűnt! Egészen mostanáig… ráadásul éjszaka van…
–
Erről is a Bestia Óriás tehet, igaz? – kérdezte Petra. – Valahogy… rá tudja
bírni a mozgásra az óriásokat. Valahogy… be tudta őket ide juttatni, igaz?
–
Valami olyasmi – rántotta meg a vállát Eren. – Fogjuk rá, így történt.
–
Mindezt azért, hogy betartsa az ígéretét?
–
Ő nem ismer titeket – emlékeztette őket kimérten. – Csak azt tudja, hogy
megkaparintottatok és rákényszerítettetek a szövetségre.
–
Saját akaratodból döntöttél úgy, hogy csatlakozz hozzánk, Eren! – csattant fel
Petra. – Senki sem kényszerített!
–
Hát azt azért nem mondanám… de ne vesszünk össze rajta, jó? Az most fontosabb,
hogy igen, a Bestia Óriás kész rá, hogy feláldozzon benneteket. Gyanítom, úgy
tervezte, hogy miután mindannyian meghaltak, visszahívja az óriásokat, én pedig
szabadon csatlakozhatok hozzájuk. Vagy ha nem így, akkor úgy képzelte, hogy
amíg harcoltok, átváltozom és eljutok hozzájuk, igaz, ez rizikósabb.
Jeges
borzongás szaladt végig a gerince mentén, ahogy a megannyi óriást figyelte.
Egyes példányok okosabbak voltak és rájöttek, hogyha egymásba kapaszkodnak, meg
tudják mászni a tornyot. Egymást tolták feljebb, Utgard kastélyából pedig nem
véletlen maradtak csak romok, a kiálló köveket könnyedén tudták kapaszkodónak
használni, s az egyik kisebb szörnyeteg már egészen közel járt ahhoz, hogy
elérje a tetejét.
–
Ember vagyok – folytatta –, és ezt ők is érzik.
–
Úgy érted – lepődött meg Gunther –, hogy rád fognak támadni?
–
Pontosan úgy – felelte Eren szárazon.
–
Akkor nem ártana mondjuk, ha segítenél! – kiabálta Mina Carolina. – Eren, mi
már nem bírjuk! Sejtelmed sincs róla, hány szörnyeteggel végeztünk már!
–
Jól jönne egy kis segítség – erősítette meg Armin is. Eld és Mikasa el voltak
foglalva a maguk óriásával, így ők azért nem mondtak semmit, Oluo pedig előbb
harapta volna le a nyelvét, mintsem hogy Eren segítségéért kuncsorogjon.
–
Értsem úgy – ragadta magához a szót ismét Petra –, hogy nem akarod a
vesztünket?
–
Csak szabad akarok lenni – mormolta fáradtan, és ezzel még csak nem is
hazudott. A Felderítő Egység mindeddig nem okozott neki bosszúságot. Most
álltak először a szabadságának útjába, és egyedül ezért gyűlölte őket. Egyedül
ezért kellett megfontolnia, hogyan cselekedjen. Mit áldozzon fel azért, hogy
végre-valahára megkaparintsa, amire olyannyira vágyott?
Az emberségemet is?
Ez
a gondolat megrémisztette. Ember akart maradni – minden körülmények között.
–
És úgy gondolod – kérdezte Petra –, hogy ezt a szabadságot a Felderítő Egység
nem tudja neked megadni?
–
Csak saját magam szerezhetem meg.
–
Értem. – A lány hallgatott. Felállt, és ő is a felfelé haladó óriásokat kezdte
nézni. Kicsit még bizonytalannak tűntek a mozdulatai, ezért Eren a fél szemét
biztonságból rajta tartotta. – Mi harcolni fogunk, Eren, mégpedig ugyanazért,
amiért te is: a szabadságért. Az emberiségért. Magunkért.
–
Nem gondolom, hogy…
–
Eren, mi ugyanolyanok vagyunk.
Eren
szeme elkerekedett.
–
Hogyan?
–
Ugyanolyanok vagyunk – ismételte Petra. – Te meg én. Mindannyian. Ahogyan te is
küzdesz, úgy mi is. Ugyanarra az égboltra nézünk fel, ugyanazon a földön járunk
nap mint nap. Ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazt akarjuk. Ugyanolyanok
vagyunk, és én hiszem, hogy egyszer meg fog változni a gondolkodásmódod. –
Megváltozott a tekintete, a harag és a csalódottság mintha távozott volna. A
hangja is szelídebb lett, ahogy folytatta: – Nem ismerem a múltadat, ez igaz –
mondta –, sőt lehet, jobb is, hogy nem ismerem, de azt tudom, hogyan lehetsz a
legszabadabb ember, Eren: csak úgy, ha nem adod fel az álmaidat. Ahogyan készen
vagy akár meghalni a szabadságért, ami után olyannyira vágyakozol, úgy én is
hajlandó vagyok. Ezért is csatlakoztam annak idején a Felderítő Egységhez. – A
kardjára simította a kezét, és felkapaszkodott a torony peremére. Egy pillanatra
megingott, és Eren szíve kihagyott egy dobbanást a gondolattól, hogy a mélybe
zuhanva óriások eledele lesz, Petra azonban nem rémült meg. – Bekerültem a
legjobb tízbe, mégsem vágytam a Katonai Rendőrség után. Pont azért, mert hozzád
hasonlóan hiszek valamiben, és azért a valamiért akár arra is hajlandó vagyok,
hogy meghaljak. Ez egy olyan valami, amiért megéri kockáztatni, nem gondolod?
Eren
nyelt egyet.
–
Gyönyörű beszéd volt – dicsérte meg kásás hangon. – Mit vársz tőlem? Mit
tegyek? Egy nap lehet, hogy megváltozik a gondolkodásmódom, de az nem a mai nap
lesz.
–
A mai nap lehetne egy kezdet – ajánlotta Petra. – Azt mondtad, nem kívánod a
halálunkat. Szabad akarsz lenni, semmi több.
–
Csak nem alkut ajánlasz? Levi hadnagy nélkül? – rántotta fel a szemöldökét. –
Megteheted egyáltalán?
–
Én talán nem, de esetleg Eld igen.
–
Eld most elfoglaltnak tűnik.
Petra
Guntherre nézett.
–
Szerintem felhatalmazna rá – bólintott a férfi.
–
Ha nem, akkor felhatalmazom én magamat – vonta meg a vállát.
Eren
összeszűkült szemmel hallgatta a kis közjátékot.
–
Mégis milyen alkuról lenne szó? – kérdezte gyanakvóan.
Petra
mély levegőt vett, mielőtt belekezdett volna.
–
Elengedünk – mondta halkan. – Nem fogunk visszatartani, ha menni akarsz.
Menekülj, csatlakozz a társaidhoz, a többi Titánhoz! Legyél újra az, aki
voltál: egy alvilági bűnöző. Ez nem jelenti azt, hogy mindig az maradsz. Egykor
Levi hadnagy is olyan volt, mint te, aztán Erwin parancsnok esélyt adott neki a
változásra. Megváltozott és bizonyított, és most nézd meg, mi lett belőle: az
emberiség legerősebb katonája! Hiszem, hogy te is képes vagy rá.
Eren
homlokára ráncba szaladt a hitetlenkedéstől.
–
Elengednétek? Csak úgy?
–
Az életünkért cserébe.
–
Segíts nekünk, Eren – mondta Gunther is. – Oluo sosem kérné, Eld meg… ő csak
rábólintana. Levi hadnagy pedig… Levi hadnagy inkább rád mordulna, hogy tedd
meg. Mi viszont kérjük, helyettük is, az ő nevükben is. Segíts nekünk legyőzni
ezeket az óriásokat… utána pedig elmehetsz, ha el akarsz menni, nem tartunk vissza.
A te döntésed, hogy kívánod meglelni a szabadságot.
–
Tehát arra kértek… hogy én is harcoljak?
–
Harcolj úgy, ahogyan harcolni szeretnél, de lényegében igen – biccentett Petra
–, ezt szeretnénk. Hajlandó vagy… megtenni értünk? Utána csatlakozhatsz a Bestiához…
Valamiért úgy érzem, fontos számodra a benne lakó ember.
Eren
ajkán mosoly suhant át.
–
Igen – felelte lágyan. – Nagyon is fontos.
–
Ebből a mosolyból már majdnem barátnőre tippeltem – vigyorodott el Gunther –,
de hát akkor a kicsikéddel mi lenne.
–
Nem barátnő – mondta Petra halkan. – Családtag,
igaz?
Eren
csupán bólintással felelt, többre nem futotta. Rég volt már, hogy Zeke-re vagy
a Bestia Óriásra gondolt. Néha könnyebb volt úgy élni, hogy figyelmen kívül
hagyta a múltját vagy a kötelességét. Szabadabbnak érezte magát, és el tudott
képzelni egy olyan életet is, amilyen soha sem valósulhatott meg. Az egész
élete, amit nappal folytatott… A kapcsolata Minával… Minden egy idill volt. Egy
álomvilág.
Pedig Zeke él és virul, ő nem
felejtett el – gondolta keserűen. – Ő még mindig emlékszik rá, hogy mit ígért, nem úgy, mint én. –
Felemelte a fejét, és Petrára nézett, aki büszkén és rettenthetetlenül várta,
hogy az óriások elérjék.
–
Jól van – mondta. – Csináljuk.
–
Úgy érted, hogy… – döbbent meg Gunther.
Eren
bólintott.
–
Úgy. Csináljuk.
Ha ez az egyetlen módja… – Közvetlenül
a Rózsa falnál Levi hadnagy összecsapott a Bestia és a Nőstény Óriással. A
Bestia Óriás testét felnyitották, és a nyakszirtjéből egy félmeztelen alak tűnt
ki. A Nőstény Óriás anyákat megszégyenítő vehemenciával védelmezte elesettnek
tűnő társát. – Zeke, Annie, tartsatok ki!
Mindjárt megfékezem ezt az őrületet! Mindjárt… Mindjárt…
Petra
és Gunther összenéztek.
–
GYERÜNK! – kiáltotta a lány. – ISMERJÉTEK MEG AZ EMBERISÉG HARAGJÁT! – És ahogy
előrevetette magát, Gunther és Eren néhány pillanattal később már a nyomában
volt. Penge villant, penge ért húst, óriások hörgése és döngő léptének zaja
hallatszódott, Eren életében először ölt úgy óriást, hogy nem a saját óriása
testében pihent. Az érzés mámorító volt: a lény füstölögve dőlt el, ráadásul
úgy, mint aki kettétörte saját magát, pedig Eren a nyakszirtjét vájta ki.
–
GYERÜNK! – kurjantotta Gunther. – ADJUNK NEKIK!
Mikasa
szeme rémülettel telt meg, amikor felfedezte a harcolók között Erent. A nevét
kiáltotta, a fiú azonban nem foglalkozott vele. Ölj, ölj, ölj, kiabálta a fülébe ugyanaz az ártatlan kishang, aki korábban
annyi mindenre biztatta, ő pedig nem habozott neki eleget tenni. Minden egyes
vágással elevenebbnek érezte magát; diadalmámorban úszott, és még Oluo
megjegyzéseit is anélkül tudta figyelmen kívül hagyni, hogy egy kicsit is
bosszankodott volna rajtuk. Ölj, ölj,
ölj!
Megölöm! Az összeset megölöm! Egyet
sem hagyok élve!
Amikor
az utolsó óriás teteme is elfüstölgött, megkapaszkodott a torony falában, majd megtörölte
izzadtságtól gyöngyöző tarkóját. Mindannyian kifulladtak és mindannyian úgy
ziháltak, mintha maratont futottak volna. Eren minden egyes porcikájában érezte
a nyilalló fájdalmat; elfáradtak a karjai, amikkel mindannyiszor lesújtott, és
nem maradt több pengéje. Az üzemanyagát legalább nem használta el annyira, mint
a többiek – Mikasa, Eld és Oluo komoly probléma elé nézett volna, ha még
maradtak volna óriások.
–
El sem hiszem, hogy ezt megúsztuk… – döbbent meg Oluo. Ellenőrizte a tartályát,
a szemébe pedig könny szökött az örömtől. – Alig maradt már… Hála az égnek! Sikerült!
Megcsináltuk! Ezt nektek, rohadékok! – rázta meg az öklét. – Megmutattuk az
emberiség erejét!
–
Ne kiabáld el… – mormolta Eld. – Még ne.
–
Ne legyél ennyire ünneprontó!
–
Eldnek igaza van. – Petra összeráncolta a homlokát. – Furcsa érzésem van.
Fülsértően
magas hang harsant fel a távolból, Eren azonban ezer közül is felismerte volna.
A Nőstény Óriás, aki milliónyi sebből vérzett, és akinek a szeme helyén két
véres lyuk tátongott, szélesre tárta a száját; az elviselhetetlen hang az ő
torkából tört fel. Levi hadnagy, aki éppen lecsapni készült a nyakszirtjére,
mintha megállt volna a levegőben. Persze ez lehetetlen volt, de abban az egy
pillanatban akár meg is történhetett volna. Eren úgy érezte, megállt körülöttük
maga az idő. A hang, a kétségbeesett, éles hang… a Nőstény Óriás sikolya volt.
Egy hívó hang, a legrosszabb ómen a világon.
–
Mi a pokol volt ez? – kérdezte Oluo. – Az a dög…
–
A kurva életbe! – káromkodta el magát Eren vele egyszerre. – A kurva életbe!
A
Nőstény Óriás sikolya volt. Egy hívó hang.
A
következő másodpercben pedig súlyos lábak dübörgése következtében megremegett a
föld, az óriások hordája pedig elárasztotta Utgard romjait – ez alkalommal
azonban egyértelműen a kastélyban tartózkodók végét jelentették.
–
Nem… – Petra volt az első, aki a
rémülettől csupán nyöszörgő hangon tudott megszólalni. Senki sem tudta elhinni,
amit látott, de a kegyetlen igazság lassan mindenkiben tudatosult. Egyesével
kaptak a tartályok után, egyesével döbbentek rá, hogy alig maradt valamijük. – Az üzemanyag…
– A KURVA ÉLETBE! – ordította
Oluo. – MIÉRT?!
Az
óriások megindultak a romok felé – embertelennek tűnő ugrásokat produkálva,
szokatlanul gyors tempót diktálva. Eren lehunyta a szemét, hogy elfelejtse a
rémálomba beillő jelenetet. Minden… annyira más volt a másik oldalról. Minden… embertelen volt és kilátástalan.
És mindezt egy ígéretért, gondolta,
ez a legrosszabb benne.
–
Eren!
–
Eren!
–
Istenem, Eren!
A
nevét kiabálták, és Eren pontosan tudta, hogy miért. Amikor elengedte magát és
hagyta, hogy a mélybe zuhanjon, a fülében csengett Mina és Armin kétségbeesett
kiáltása; amikor az egyik óriás félúton a markába zárta, Mikasa hisztérikus
sikoltását is tisztán hallotta. Olyan volt, mintha továbbra is zuhant volna, és
kellett néhány tizedmásodperc, amíg ráeszmélt, hogy azért, mert a szörnyeteg
megpróbált felmászni a torony falán, amikor észrevette Eren zuhanó testét.
Ugrott és ugrás közben kapta el. Együtt zuhantak, s Eren szemét könnyek
csípték, ahogy lassan a szájához emelte a kezét.
–
ROHADÉKOK – üvöltötte torkaszakadtából
–, DÖGÖLJETEK MEG!
Az
aranysárga fény felvillant, a robbanásból pedig Eren tizenöt méteres óriása
zúdult a kastélyromok tövében hemzsegő szörnyekre, kitépve magát a másik
szörnyeteg szorításából, milliónyi darabra szaggatva azt.
Ezek
után minden pont úgy alakult, ahogy azt megjósolta: az óriások azonnal
rávetették magukat, hogy széttéphessék, ő pedig újult erővel vetette be magát a
csatába. Nem sandított többé a Rózsa fal irányába, hogy lássa Levi hadnagyot,
mégis minden egyes csapásakor eszébe jutott a férfi.
Bírd ki még egy darabig, gondolta,
mindjárt eljutok hozzád.
Borotvaéles
fogát az óriás nyakába mélyesztette, feltépve a kemény bőrt, és ugrott, rúgott,
tépett, karmolt, harapott. Minden egyes mozdulatával a nyakszirtjüket célozta,
és akkor sem riadt vissza, amikor többen is lefogták, hogy a testéből lakmározzanak.
Csak még elszántabbnak érezte magát, csak még inkább elevenebb lett.
Ölj, ölj, ölj!
Az összeset megölöm! Egyet sem hagyok
életben!
Dögöljetek meg!
Dögöljetek meg, rohadékok!
Kiáltás
hallatszott, éppen akkor, amikor harmadik alkalommal próbálta kitépni magát az
óriások szorításából, és ahogy felemelte a fejét, nem akart hinni a szemének. Nem
egy, nem is két alak szelte át a levegőt a háromdimenziós manőverfelszerelés
használatával. Többen voltak, sokkal többen. Egy egész osztagnál is többen, és
mindannyian kivont karddal, csuklyával a fejükön csaptak le az újabb meg újabb
óriásokra. A levegőből és a földről is támadtak, utóbbiak a lovukból ugrottak
fel a magasba, amikor közelebb kerültek a célpontjukhoz. Ketten, akik lóháton
érkeztek, még arra is vetemedtek, hogy játékos szlalomozásba kezdtek az óriások
között.
Ezek idióták – állapította
meg Eren azonnal. – Azt hiszik, hogy ez
játék? – És abban a percben, ahogy erre gondolt, az egyikük elakadt, amikor
egy magasabb, rendellenesen viselkedő óriásba futott bele. Ahogy megrántotta a
kantárját és a lova két lábra emelkedett, a csuklyája hátrabukott, Eren pedig
döbbenten kiáltott fel. A lovon egy nagyon ismerős, barna hajú lány ült. A
lány, aki mindig burgonyát lopott. A lány, akiről azt hitte, odaveszett, mikor
Shiganshina elesett. Odaveszhetett, hiszen azóta nem látta. Sem őt, sem a
többieket. Senkit sem, bármennyire is voltak jóban.
SASHA?!
És
többé már nem lepődött meg. Pontosan tudta, ki a másik idióta, és amikor
megpillantotta a kopasz fejét, már majdnem sírva nevetett.
Connie!
A
fiú a levegőben az ismerős lópofával… Jean!
A
magas, szeplős srác a nyomában… Marco!
A
lány a szeplőivel, aki a levegőben változott át egy alacsony, ocsmány óriássá,
aki utána a toronyfalba kapaszkodva kezdte széttépni a rá várakozó
szörnyetegeket. Ymir! De ha Ymir itt van,
ez azt jelenti, hogy… Egy alacsony, szőke hajú lány, aki azonnal követte,
és megpördülve sújtott le a vele szembekerülő szörnyetegre… HISTORIA?!
Sasha, Connie, Jean, Marco, Ymir és
Historia.
És
még két másik, nagydarab fiú.
BERTOLT?! REINER?!
Eren
mindent látott és semmit sem értett. Mind ott voltak, mind eljöttek – Hanji és
Moblit, Hanji osztaga, Erwin parancsnok –, azok is, akikre sosem gondolt volna (Sasha, Connie, Jean, Marco, Ymir, Historia,
Bertolt, Reiner) – és mindannyian,
kivétel nélkül a Felderítő Egység egyenruháját viselték. Bertolt, Reiner és
Ymir is. Mindenki.
És akkor megszakadt a kapcsolata az
óriásával. Vakító fény villant a szemébe, valaki megmagyarázhatatlan okból
kifolyólag kivágta a nyakszirtjéből, hogy magához térjen. Nemcsak kiszakította, hanem felnyitotta a
szemét is, kiszakította a rémálmokból, a fojtogató hőségből, az emlékekből. Az
álom/emlékbeli lány, Frieda alakja
elhomályosodott. Attól a naptól fogva, hogy
eggyé váltak, mindig kínozta.
De most felébredtem, gondolta.
Nem
tudta megmondani, mennyi idő telt el, csak azt tudta, hogy kikerült az
óriásából és hogy a többi felderítő végzett azokkal, akiket a Bestia és a
Nőstény Óriás közösen, a pusztulásuk miatt rájuk küldtek.
Zihált,
miközben karok fonódtak a teste köré. Valaki a mellkasához szorította, ő pedig
odabújt és hangosan lihegett. A legrosszabb rémálomból ébredt fel – ölj, ölj, ölj, később találkozunk, Eren –, és
a férfi, aki ölelte, szorosabban vonta magához, mintha attól félt volna, hogy
elveszítheti.
Elveszíteni?
Miért?
Eren
megmoccant.
–
Négy éve már, Eren – mondta erre a férfi, aki átölelte, mire Eren szemhéja
megrebbent.
Négy év?
Felemelte
a fejét és a férfira nézett.
Ragyogó
aranyhaj, ismerős szakáll, az elmaradhatatlan szemüveg… Szakasztott mása egy
olyan embernek, akire Eren nem akart többé emlékezni. Ugyanaz az arc, ugyanaz a
vér, minden ugyanaz, csak a tekintet más.
A
Bestia Óriás.
Zeke.
–
Örülök, hogy nem esett bajod, kisöcsém.
Megjegyzés:
Két ünnep közé ígértem, de… most nem is késtem olyan sokat, igaz? ^^
Mindenkinek
nagyon boldog újévet kívánok, a következő fejezet már 2018-ban érkezik, Eren és
Zeke végre-valahára személyesen beszélget egymással. (Azt hiszem, erre a
jelenetre sokan várunk már a mangában is. :D)
Hamarosan
hozok szösszeneteket is, továbbá tegnap elkészült a manga 101. fejezetének
magyar fordítása is, már olvasható a blogon! ;)
Nagyon szuper volt, lelkesen várom a folytatást.
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett! ^^ Gőzerővel dolgozom a folytatáson, hamarosan érkezik!
TörlésNagyon köszönöm,nagyon tetszett,de már nagyon kiváncsi vagyok arra a családi összeborulásra:D köszönöm a mangát is:)kiváncsian várom a folytatást!!
VálaszTörlésSzia! ^^ Nagyon köszönöm, hogy írtál, a családi összeborulás lassan tényleg érkezni fog, csak kicsit elhavazódtam a vizsgáim miatt. :D De hamarosan várható némi életjel, azért dolgoztam egy-két apróságon. ^^
Törlés