2017. december 31., vasárnap

A Titánok – 8. fejezet – Az ígéret betartatik...

Sziasztok!

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy MANGA SPOILER, kéretik komolyan venni! ^^

Jó olvasást kívánok!

** * **

8. fejezet

Az ígéret betartatik…

Levi hadnagy egy szót sem mondott többé a vallomást követően, emberfeletti erővel lendült mozgásba, miután a mélybe vetette magát, és mire az óriás mozdult volna, hatalmasra nyílt szájával és kezével, hogy a markába zárja, a kard pengéje már a húsig ért. Forró vér fröccsent szerteszét, Eren tágra nyílt szemmel nézte. Nem véletlenül tartották az emberiség legerősebb katonájának: a szédületes sebesség, az erő… Eren hallotta a híreszteléseket, amikor pedig elfogták, félig-meddig megtapasztalta, de ahogyan akkor harcolt… az semmi volt ahhoz képest, hogy most hogyan vetette bele magát a csatába.

Lehetetlen, gondolta. Hogy lehet valaki ennyire… erős?

Az egyetlen, aki felvehette volna vele a versenyt, az Mikasa volt. Amikor a Titánok első ízben loptak háromdimenziós manőverfelszerelést, Mikasa részt vett a tesztelésében, sőt elsőként érzett rá, hogyan kell azt igazán használni. Úgy emelkedett a levegőbe és úgy egyensúlyozott, mint aki erre született. Bezzeg Eren! Ő egyből fejre fordult és csak nagy nehézségek közepette találta meg a megfelelő pozíciót! Még Arminnak is hamarabb sikerült – igaz, ő csak kíváncsiságból próbálta ki.

De Mikasa legalább olyan jó, mint a hadnagy, állapította meg Eren. Kész szerencse, hogy Mikasa a fogadott testvérem… Ha ő is Levi hadnagy oldalán állna, a Titánoknak esélyük sem lenne ellenük. Túl jók ahhoz, hogy legyőzzük őket.

– Eren. – Armin hangja rángatta ki az elmélkedésből; alig volt több puszta suttogásnál. Tapintható volt a félelme is, a szemében rettegés fénye ült, ahogy a behemót, szőrös majomszerűséget nézte. – Ez ő, igaz? Akiről mindig is beszéltél, ugye?

– Látom, nem felejtetted el. – Eren magát is meglepte, mennyire rekedten tudott csak megszólalni. A viszontlátás örömét beárnyékolta az aggodalom, ahogy találkozott a tekintete a Bestia aranyszínűjével. – Megígérte, hogy visszajön értem. Hogy megment. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor végre kiszabadulok ebből az őrületből.

– És kockára teszed az anyád, Krista és Kuklo életét?

– Historia – javította ki finoman. – És ha ő itt van, az azt jelenti, hogy találtak egy megoldást… Valami mást, ami kevésbé kockázatos. Ki tudjuk őket menekíteni! Ki kell tudnunk…! – Még saját maga sem hitte el, amit mondott, hát akkor hogyan várta el Armintól?

Eren. – Armin hitetlenül nézett rá – igaz, ezen végképp nem kellett volna meglepődnie! –, keze pedig a kardja markolatára simult. Olyan erővel szorította meg, hogy a bütykei is kifehéredtek. – Neked – teljesen – elment – az – eszed. Látszik, hogy valahányszor bajba kerültél, mi rángattunk ki belőle Mikasával. Figyelj, tudom, hogy Ymir megpróbált megszöktetni. Akkor nemet mondtál neki, mert úgy érezted, túl könnyen sikerült volna.

– Az más volt, Armin, akkor teszteltek.

– És miből gondolod, hogy most nem azt csinálják? – ráncolta össze a homlokát. – Azt sem tudjuk, egyáltalán miért jöttünk ide! Semmit sem mondtak nekünk! Mi van, ha ez egy újabb teszt, amin ha elbuksz, az az életed végét is jelentené?

Armin nem értette.

Hogyan is érthetnéd? – Eren makacsul elfordította róla a tekintetét. – Te csak azt tudod, amit elmeséltem, az pedig… túl kevés ahhoz, hogy teljes legyen az igazság. – A teljes igazságot ugyanis még ő sem ismerte, egyik Titán sem. Megértették a küldetésük fontosságát, ugyanakkor mindannyian csak arra vágytak, hogy hazatérjenek. Hogy szabadok legyenek. – Csak most kezditek megérteni, igaz? – Levi hadnagy nem véletlenül válogatta azt a négy felderítőt az osztagába, mind, kivétel nélkül rászolgáltak, hogy az emberiség legerősebb alatt küzdjenek. Petra és Oluo szédületes gyorsassággal és ügyességgel használta a felszerelését, Eren fel sem eszmélt, az óriások közül pedig már kettő füstölögve esett össze. A hatalmas súly megremegtette Utgard romjait.

Eren összébb húzta magán a köpenyét, de még így is fázott. Kellett néhány másodperc – pont annyi, hogy Armin eldöntse, csatlakozik a barátaihoz –, amíg ráeszmélt, hogy nem a hideg hatolt a csontjáig, hanem valami egészen más – egy csipetnyi aggodalom. Újra a fülében csengtek a kétségbeesett sikolyok, melyeket utoljára Shiganshina elestekor hallott. Akkor örökre az emlékezetébe égett a látvány is: az agyonzúzott testek, a szerteszét szóródott emberi maradványok, az alázuhanó vértenger, amiben utcák tucatjai úszott… Ez az emlék is egy újabb rémálom kiváltó okává vált.

A sikolyokból Petra hangja is elérte végre a fülét, egyszerre tűnt riadtnak és dühösnek.

– Én ezt nem értem… Egyszerűen nem értem! Éjjel van! Miért képesek mozogni?! Miért?!

– Édes mindegy, miért! – vicsorogta Oluo. – Végezzünk velük! Az összessel! – A pengéről visszatükröződő holdfény egy pillanatra Eren szemébe vakított. Az óriás, aki szégyenlősen mosolygott, az egészen apró, furcsa szerzet a hatalmas szemével… Vér fröccsent mindenfelé, Petra zihálva kapaszkodott meg a kőfalban. Eren lebámult rá, kellő közönnyel és hidegvérrel, és ahogy összefonódott a tekintetük, Petra csalódottan vonta ki a kardját.

Ne érdekeljen! Ne foglalkozz vele! – Sosem fordult még elő vele, hogy ennyire erőlködnie kellett. Biztos volt benne, hogy a helyes döntést hozta, közben mégis szörnyen érezte magát, pedig most tényleg csak annyit csinált, hogy állta a lány tekintetét. – Akkor követtem el a hibát, amikor az elején hagytam, hogy barátságos legyen velem. Ha akkor elutasítom… – Persze ő is tudta, hogy lehetetlen vállalkozás lett volna; Petra túl kedves volt ahhoz, hogy durván elküldje a fenébe.

A gondolataiból Gunther hangja szakította ki, vagyis csupán szófoszlányok, de elegendőek ahhoz, hogy kővé dermedjen tőlük:

– Ki ez a lány? Ezek a mozdulatok… Esküszöm, mintha csak… – A férfi Petra mellé kapaszkodott, és Erennek nem kellett odafordulnia, hogy tudja, Mikasát nézték. A lány egyszerre végzett két óriással, ráadásul olyan könnyedén, mintha erre született volna.  Ahogy a füstölgő tetemeken ért földet, a válla fölött pillantott hátra, arca pedig olvashatatlannak tűnt azok számára, akik nem vagy kicsit ismerték.

Gunther bármit is szeretett volna mondani, azt örökre magába fojtotta. Eren szeme kitágult, és egy pillanatra páni félelem árasztotta el, ahogy a hatalmas alak felmagasodott a Rózsa fal tetején, a súlyos kődarabok pedig gigantikus távolságokat szeltek át.

– PETRA, GUNTHER! – Oluo üvöltése harsant fel, s azzal egyetemben Petra azonnal ellökte magát a toronytól. Arcát rémület és megértés vegyessége torzította el, és mintha a testét is megbénította volna. – VIGYÁZZATOK! TÉRJETEK KI AZ ÚTJÁBÓL!

A torony megrázkódott, ahogy a kődarabok eltalálták, Erennek pedig a peremébe kellett megkapaszkodnia, ha nem akart arccal előre kizuhanni. A porfelhőben két test alakja vált jól kivehetővé és a véré, a félelem bénító ereje arculcsapásként érte: az egyik Petra volt, a másik pedig Gunther. Vagy eszméletlenek, vagy halottak. A lehetőségek gyorsan pörögtek Eren elméjében.

Meghaltak? Eltalálta őket? Vagy az erejétől repültek a levegőbe? – Megint újabb lehetőségek és gondolatok, egyik szörnyűbb a másik után. Eren megdermedt, ahogy erre a következtetésre jutott. – Szörnyűbb? Nem… örülnöm kéne? – Azt kellett volna tennie, de ahogy a két felderítő zuhanó testét figyelte, valamiért nem tudott örömöt érezni. Az egyetlen érzés, ami fellobbant benne, az ijedtség volt. – És pont most, pont akkor, amikor leginkább kétségbeesett vagyok – gondolta –, akkor jutnak eszembe a legnagyobb őrültségek. Akkor kell… olyasmikre visszaemlékeznem, amiket legszívesebben elfelejtenék. – Petra testét Mina Carolina és Armin közös erővel kapták el, alighanem az utolsó pillanatban, mert az egyik óriás már nyújtózott a lány felé, hogy a szájába rántsa. Gunther nekicsapódott a falnak, a szeme tágra nyílt, de inkább tűnt zavarodottnak, mintsem halottnak.

A megkönnyebbült sóhaj hirtelen és ösztönösen szakadt fel Erenből.

– Jó… – mormolta. – Élnek.

Petráék is, Mináék is.

Egyszerűbb lett volna úgy elmenekülni, hogy senkinek nem esik baja – egyszerűbb és a könnyebb választás, Eren azonban soha sem azért élt, hogy a könnyebb utat válassza. Valahányszor meghozott egy döntést, utólag mindig megbánta. A Titánokat, a légből kapott ígéreteket… A múltját, azt különösen.

A lány az álmából elevenebb volt, mint valaha, a hangja most is a fülében csengett. Rászorította a tenyerét a fejére, de nem tudta tompítani a hangot – egyre inkább, egyre élesebben hallotta. A sok rossz döntés, amit meghozott, a sok megbánás, nem akart egy újabbat elkövetni. Sokkal nagyobb terhet cipelt a vállán, mint évekkel korábban. Az emlékek fojtogatóak voltak, néha sokat látott, néha csak villanásokat.

Eren, gyere velem.

A lány, ahogy kitárja a karját, az apját, amint kézen fogja, megtörtént és meg nem történt dolgokat.

A név az emlékezetébe égett: Frieda.

Hol van Levi hadnagy? – suttogta hirtelen. – Ugye nem… – A nyaka is beleroppant, ahogy megpördült, hogy a fal irányába nézhessen; az odáig vezető úton füstölgő tetemek feküdtek, s az alak, aki váratlanul bukkant elő a füstfelhőből, annyira apró foltnak látszott a hatalmas bestia mellett, hogy Eren nagyot nyelt. – Csak nem gondolja, hogy… – Elkerekedett a szeme. – Lehet, hogy ő az emberiség legerősebb katonája, de… Semmi esélye! Az égvilágon semmi!

Mikasa könnyedén és karcolástól mentesen ért földet mögötte, sötét árnyékként pördült át Eren fölött. Szürke szemében hideg fénnyel bámulta Erent, cseppet sem vádlón, Eren azonban nem tudott mást látni. Mikasa, ha hangosan nem is helytelenítette a viselkedését, nem is adta rá az áldását, s ezt éreztette is vele. Csak nézett rá, és nem mondott egy szót sem. Eren csakhamar elvesztette a türelmét, a közömbössége jobban dühítette, mintha a torkának esett volna.

– Most mégis mit vártok tőlem?!

– Semmit – felelte végül Mikasa hosszas gondolkodás után. – Azon kívül, hogy maradj életben. Az nekem éppen elegendő. – Ujjaival finoman megérintette a nyakába csavart sálat, és amikor ismét Erenre emelte a tekintetét, a fiú észrevette a szempilláját megülő könnycseppeket. Alig látszódtak ugyan, csak a szemfülesek szúrhatták ki, de ott voltak.

Eren az ajkába harapott, mielőtt válaszolt volna. A bűntudat elsöprő hulláma alatt megroggyant a válla, a mázsás teher pedig mintha legördült volna róla. A Rózsa fal irányába sandított, lassan, óvatosan és elszoruló torokkal, és maga sem tudta, mit fog látni. A legrosszabbra számított, és nem tudta eldönteni, hogy amit kapott, azt minek tudhatja be. A füstölgő tetemek, egy aprónak látszó folt villámként történő pörgése… A Bestia Óriás ismerősen, komótosan mozgott, hatalmasan lendülő karja korábban törmelékek hadát zúdította Utgard romjaira, kis híján Petráék halálát okozva, most viszont több sebből vérzett. Levi hadnagy szédületesen tempójával nyilvánvalóan nem tudta felvenni a versenyt – nemhogy a támadásra, még a védekezésre sem maradt ideje.

Lehetséges, hogy…

A puszta gondolata annak, hogy a Bestia Óriást legyőzhetik, annyira megrémisztette, hogy bennakadt a levegője. A romok még mindig hemzsegtek az óriásoktól, pedig a felderítők – köztük Mikasáék – nem kímélték őket.

– Nem tudom, mit tervez. Sosem tudtam.

Mikasa aprót biccentett a fejével; elfogadta a válaszát, és többé szóra sem méltatta.

Maradj életben, Eren! – Csupán ennyit kért tőle, ráadásul ezt is csak a tekintetével üzente. Eren kiáltani sem tudott utána, annyira hirtelen pördült meg, hogy a mélybe vesse magát; a penge a húsba hatolt, az óriás addig hadonászó kezének lendülete félúton megakadt. Eld és Oluo Eren mögé, a hideg kőre fektették Petra és Gunther alélt testét; mindkettőjük arcát vér borította, de máskülönben egészségesnek látszottak. Eren elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt, és keményen állta Oluo gyűlölködő pillantását.

– Ha valami baja lesz – vicsorogta, fejével Petra felé intve –, azt nem éled túl.

Eren megrántotta a vállát, de miután mindkét felderítő hátat fordított, letérdelt Petra mellé. Fejét az ölébe húzta, vörösesszőke fürtjeit pedig remegő kézzel, bizonytalanul simította ki a homlokából. Petra arca hamuszürke volt és véres, szemhéja viszont mintha finoman megrebbent volna, ahogy óvatosan megvizsgálta a testét. Kellett néhány perc, amíg magához tért, s azt halk nyögéssel tette. A pillanatnyi zavartságot azonnal jeges félelem váltotta fel, Eren tisztán látta a szemében. Levegőért kapkodott, és rögtön fel akart ülni, Eren azonban finom erővel nyomta vissza.

– Ne – mondta. – Szépen kiütöttek, jobb, ha nem teszel hirtelen mozdulatokat. – Petra nem szólalt meg, ám félig megemelkedett, és mivel Eren még mindig fölé hajolt, túl közel kerültek egymáshoz. Eren érezte az arcán a lány kapkodó lélegzetét, ahogyan a remegését is. Elöntötte a sajnálat. – Az is lehet, hogy komolyan megsérültél – tette hozzá csendesen, hátha ezzel visszatartja, de éppen az ellenkezőjét érte el. Petra arcvonásai megkeményedtek a haragtól; csalódottság és düh keveréke csillant egyszerre a szemében, a teste pedig megfeszült. A mozdulat fájdalmas szisszenést váltott ki belőle, ám nem törődött vele.

– Te…

– Én.

– Roh… hadék… – vicsorogta, hangja köhögésbe fúlt. – Egy utolsó rohadék vagy, Eren. Tehát mindvégig ez volt a terved… honnan tudtad… hogy ide fogunk jönni?

– Ne vádaskodj, Petra! Nem volt semmilyen tervem – rázta meg a fejét. – Inkább nektek lehetett valamiféle, hogy erre jöttünk. Miért küldött ide minket Erwin parancsnok? Mi volt a célja ezzel az úttal? Biztos vagyok benne, hogy nem bízott meg bennem teljesen ő sem, amikor utunkra bocsátott minket.

– Te… nem vagy normális… Nem volt semmilyen terv! Nekünk sem! Én… nem tudom, mit keresünk itt… csak azt tudom, hogy zokszó nélkül végignézted volna a halálunkat… úgyhogy eressz el, különben… – Sebes kezével hirtelen megtalálta a kardját, és mielőtt Eren mozdulhatott volna, hogy védekezzen, a hideg penge már a torkának simult. Petra hátralökte őt, bármennyire is nehezére esett, és határozottabban markolta meg fegyverét. Eren elvesztette az egyensúlyát és a tenyerével tudott csak megtámaszkodni; a kard éle így is apró sebet ejtett a nyakánál.

– Hűha! – csodálkozott. – Ez… felelőtlen volt, de eszméletlenül jó – ismerte el. – Döbbenetesen jó reflexeid vannak.

Petra zihálva nézett vele farkasszemet.

– U-ugye? N-nem is vagyok olyan rossz, mi?

– Eszméletlen vagy! – biztosította Eren még mindig döbbenten. – De azért jobb lenne, ha finomabban bánnál velem. Erről az egészről tényleg semmit sem tudok. A Titánok… – Petra durvábban nyomta neki a kardot. – Hé, hé, hé! Mondom, hogy semmit sem tudok! A Titánok… Petra, lehetne, hogy előbb végighallgatnál, aztán nyakazol le?! – fakadt ki, amikor a lány változtatott a szorításán, s a penge éle végigkarcolta Eren bőrét. – A Titánok nem mondtak le rólam, mindössze erről van szó! És egy nagyon régi ígéretről… Az ígéret szép szó, ezt te is tudod, nem?

Ígéret? – Petra összehúzta a szemöldökét, élesen és fenyegetően kérdezett. – Milyen ígéret?

– Nem könnyíted meg a dolgomat, mi?

– Én a helyedben minden egyes válaszomat megfontolnám, Eren – figyelmeztette dühösen. – Per pillanat közel állok hozzá, hogy lenyakazzalak, ahogyan te fogalmaztál, és az mindkettőnk számára kellemetlen élmény lenne.

– Persze, hiszen kedvelsz engem.

– H-hogy micsoda?!

Petra hangjából sütött a mélységes felháborodás.

– Nem úgy – forgatta meg a szemét Eren. – Nem úgy gondoltam.

– Ó, igen? Avass be, Eren, akkor mégis hogyan gondoltad?!

Eren félrebillentette a fejét.

– Kedvelsz engem, mint egy barátot, nem?

– Én…

– Én kedvellek – rántotta meg a vállát –, úgyhogy remélem, ez az érzés kölcsönös. – A Katonai Rendőrség tagjait megvetette, a Felderítő Egységét viszont egyenesen gyűlölte. Nem magukat az embereket, hanem azt, amit képviseltek. A Szabadság Szárnyai, nevetségesnek tartotta. Ők nem küzdhettek a szabadság után, hiszen semmit sem tudtak róla. Gunther és Eld nem sok vizet zavartak, Oluo idegesítő volt, de legalább szórakoztató, valahányszor elharapta a nyelvét vagy szánalmas kísérletet tett rá, hogy Levi hadnagyot utánozza, Petra pedig… Petra valahogy kedves maradt Eren szívének.

– A barátok nem nézik végig szó nélkül a másik halálát.

– Én sem néztem végig szó nélkül! – tiltakozott. – Én csak…

– Milyen ígéret, Eren? – ismételte meg a kérdését Petra. A hangja még mindig jegesen csengett, a tekintete pedig szikrákat szórt. Volt egy kedves énje, az, amelyik barátságot próbált építeni Erennel, és volt ez a másik, az elkötelezett felderítő, Levi hadnagy egyik leglojálisabb beosztottja. Soha semmilyen körülmények között nem árulta volna a hadnagyot, sem a Felderítő Egységet. Eren valamiért mindkettőt kedvelte. – Köze van ahhoz a… bestiához?

– Bestia Óriás – pontosított Eren egy fáradt sóhaj kíséretében. Petra nem tehetett róla, hogy nem ismerte a részleteket, hiszen nem is volt kitől ismernie, de az érthetetlensége fárasztónak bizonyult. – Igen, ő tette az ígéretet, évekkel ezelőtt.

Petra összeszűkítette a szemét.

– Milyen ígéretet? – vakkantotta ingerülten. – Hol, mikor és miért? Válaszolj, Eren! Válaszokat akarok, nem köntörfalazást! Rabolod az időmet! Azonnal a hadnagy után kell mennem! – Ez utóbbi kétségbeesett vágy volt, semmi több. Mindketten tudták, hogy nem mehetett Levi hadnagy után. Ha leveti magát, azonnal az óriásoké lesz. Levi hadnagy is csak azért tudott eljutni a falhoz, mert a legmagasabb óriásokat használta úgymond kapaszkodóként, és még így is rizikós volt. Ha Eren a helyében lett volna, biztosan nem vállalja be ezt a sokadik ránézésre is lehetetlennek tűnő küldetést.

– Gyors választ akarsz? Legyen hát! A Bestia Óriás ugyanolyan, mint én. Nem bukkanhattok csak úgy olyan óriásra, amilyenek mi vagyunk… intelligensek… – Szája sarkát halvány mosoly ülte meg, mire Petra szeme tágra nyílt felháborodásában. – Megleptelek? Lepjelek meg még jobban? – kérdezte előredőlve. Mivel Petra nem tette félre a kardját, annak éle ismét végigkarcolta a nyakát. Fájt, ahogy a bőrébe nyomódott – a lány még mindig határozottan fogta –, a nadrágjára pedig egyre több vércsepp csöppent, de nem foglalkozott vele. Ennyi nem árthatott neki. Több kellett ahhoz, ha le akarták győzni, csak ezt még Petra nem tudta. Nem ismerte a képességeit, ahogyan az erejét is alábecsülte. – Kilencen vagyunk – suttogta. – Mind-mind más erővel, más képességekkel. A szülőföldünk… Az én esetemben Shiganshina – ismerte el –, a többi Titán… a többi olyan óriás, mint én… Nekik ez egészen mást jelent, Petra. Vannak, akik ott maradtak, vannak, akik utánam jöttek. Ne, ne szólj közbe! – mondta gyorsan, amikor észrevette, hogy a lány félbe akarja szakítani. – Évekkel ezelőtt rám találtak… Évekkel ezelőtt azzá lettem, aki most vagyok, és a Bestia Óriás… a Bestia Óriás akkor ígéretet tett, hogy visszajön értem. Hogy megment. Ezért van most itt. Gondolom, a társaim értesítették róla, hogy elfogtatok, ő pedig gondoskodni akart róla, hogy nem merül feledésbe az ígéretünk…

– Ennyi? – kérdezte Petra meglepetten. – Ennyi a nagy ígéret? Hogy visszajön és megment? Egyáltalán mitől kellene megmentenie, Eren? Tőlünk? Vagy a Katonai Rendőrségtől?

Eren felnevetett.

– Azt hiszitek, csak belőletek áll a világ?

Nem… – mormogta Petra. – Többé már nem

Gunther időközben ébredezni kezdett; először a keze moccant meg, utána lassan a szemét is felnyitotta. Petra egészen addig nem szólalt meg, amíg fel nem ült és meg nem bizonyosodtak róla, hogy csak az ütés erejétől vesztette el az eszméletét, más baja nem esett. Akkor nemcsak a csendet törte meg, hanem a kardját is félrevonta.

Eren felállt és lebámult a mélybe.

– Nem fogynak – állapította meg. – Hiába ölitek meg őket, újabbak jönnek.

– Áttört volna a fal? – nyöszörögte Gunther a fejét fogva. – Ellovagoltunk mellette, sérthetetlennek tűnt! Egészen mostanáig… ráadásul éjszaka van…

– Erről is a Bestia Óriás tehet, igaz? – kérdezte Petra. – Valahogy… rá tudja bírni a mozgásra az óriásokat. Valahogy… be tudta őket ide juttatni, igaz?

– Valami olyasmi – rántotta meg a vállát Eren. – Fogjuk rá, így történt.

– Mindezt azért, hogy betartsa az ígéretét?

– Ő nem ismer titeket – emlékeztette őket kimérten. – Csak azt tudja, hogy megkaparintottatok és rákényszerítettetek a szövetségre.

– Saját akaratodból döntöttél úgy, hogy csatlakozz hozzánk, Eren! – csattant fel Petra. – Senki sem kényszerített!

– Hát azt azért nem mondanám… de ne vesszünk össze rajta, jó? Az most fontosabb, hogy igen, a Bestia Óriás kész rá, hogy feláldozzon benneteket. Gyanítom, úgy tervezte, hogy miután mindannyian meghaltak, visszahívja az óriásokat, én pedig szabadon csatlakozhatok hozzájuk. Vagy ha nem így, akkor úgy képzelte, hogy amíg harcoltok, átváltozom és eljutok hozzájuk, igaz, ez rizikósabb.

Jeges borzongás szaladt végig a gerince mentén, ahogy a megannyi óriást figyelte. Egyes példányok okosabbak voltak és rájöttek, hogyha egymásba kapaszkodnak, meg tudják mászni a tornyot. Egymást tolták feljebb, Utgard kastélyából pedig nem véletlen maradtak csak romok, a kiálló köveket könnyedén tudták kapaszkodónak használni, s az egyik kisebb szörnyeteg már egészen közel járt ahhoz, hogy elérje a tetejét.

– Ember vagyok – folytatta –, és ezt ők is érzik.

– Úgy érted – lepődött meg Gunther –, hogy rád fognak támadni?

– Pontosan úgy – felelte Eren szárazon.

– Akkor nem ártana mondjuk, ha segítenél! – kiabálta Mina Carolina. – Eren, mi már nem bírjuk! Sejtelmed sincs róla, hány szörnyeteggel végeztünk már!

– Jól jönne egy kis segítség – erősítette meg Armin is. Eld és Mikasa el voltak foglalva a maguk óriásával, így ők azért nem mondtak semmit, Oluo pedig előbb harapta volna le a nyelvét, mintsem hogy Eren segítségéért kuncsorogjon.

– Értsem úgy – ragadta magához a szót ismét Petra –, hogy nem akarod a vesztünket?

– Csak szabad akarok lenni – mormolta fáradtan, és ezzel még csak nem is hazudott. A Felderítő Egység mindeddig nem okozott neki bosszúságot. Most álltak először a szabadságának útjába, és egyedül ezért gyűlölte őket. Egyedül ezért kellett megfontolnia, hogyan cselekedjen. Mit áldozzon fel azért, hogy végre-valahára megkaparintsa, amire olyannyira vágyott?

Az emberségemet is?

Ez a gondolat megrémisztette. Ember akart maradni – minden körülmények között.

– És úgy gondolod – kérdezte Petra –, hogy ezt a szabadságot a Felderítő Egység nem tudja neked megadni?

– Csak saját magam szerezhetem meg.

– Értem. – A lány hallgatott. Felállt, és ő is a felfelé haladó óriásokat kezdte nézni. Kicsit még bizonytalannak tűntek a mozdulatai, ezért Eren a fél szemét biztonságból rajta tartotta. – Mi harcolni fogunk, Eren, mégpedig ugyanazért, amiért te is: a szabadságért. Az emberiségért. Magunkért.

– Nem gondolom, hogy…

– Eren, mi ugyanolyanok vagyunk.

Eren szeme elkerekedett.

– Hogyan?

– Ugyanolyanok vagyunk – ismételte Petra. – Te meg én. Mindannyian. Ahogyan te is küzdesz, úgy mi is. Ugyanarra az égboltra nézünk fel, ugyanazon a földön járunk nap mint nap. Ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazt akarjuk. Ugyanolyanok vagyunk, és én hiszem, hogy egyszer meg fog változni a gondolkodásmódod. – Megváltozott a tekintete, a harag és a csalódottság mintha távozott volna. A hangja is szelídebb lett, ahogy folytatta: – Nem ismerem a múltadat, ez igaz – mondta –, sőt lehet, jobb is, hogy nem ismerem, de azt tudom, hogyan lehetsz a legszabadabb ember, Eren: csak úgy, ha nem adod fel az álmaidat. Ahogyan készen vagy akár meghalni a szabadságért, ami után olyannyira vágyakozol, úgy én is hajlandó vagyok. Ezért is csatlakoztam annak idején a Felderítő Egységhez. – A kardjára simította a kezét, és felkapaszkodott a torony peremére. Egy pillanatra megingott, és Eren szíve kihagyott egy dobbanást a gondolattól, hogy a mélybe zuhanva óriások eledele lesz, Petra azonban nem rémült meg. – Bekerültem a legjobb tízbe, mégsem vágytam a Katonai Rendőrség után. Pont azért, mert hozzád hasonlóan hiszek valamiben, és azért a valamiért akár arra is hajlandó vagyok, hogy meghaljak. Ez egy olyan valami, amiért megéri kockáztatni, nem gondolod?

Eren nyelt egyet.

– Gyönyörű beszéd volt – dicsérte meg kásás hangon. – Mit vársz tőlem? Mit tegyek? Egy nap lehet, hogy megváltozik a gondolkodásmódom, de az nem a mai nap lesz.

– A mai nap lehetne egy kezdet – ajánlotta Petra. – Azt mondtad, nem kívánod a halálunkat. Szabad akarsz lenni, semmi több.

– Csak nem alkut ajánlasz? Levi hadnagy nélkül? – rántotta fel a szemöldökét. – Megteheted egyáltalán?

– Én talán nem, de esetleg Eld igen.

– Eld most elfoglaltnak tűnik.

Petra Guntherre nézett.

– Szerintem felhatalmazna rá – bólintott a férfi.

– Ha nem, akkor felhatalmazom én magamat – vonta meg a vállát.

Eren összeszűkült szemmel hallgatta a kis közjátékot.

– Mégis milyen alkuról lenne szó? – kérdezte gyanakvóan.

Petra mély levegőt vett, mielőtt belekezdett volna.

– Elengedünk – mondta halkan. – Nem fogunk visszatartani, ha menni akarsz. Menekülj, csatlakozz a társaidhoz, a többi Titánhoz! Legyél újra az, aki voltál: egy alvilági bűnöző. Ez nem jelenti azt, hogy mindig az maradsz. Egykor Levi hadnagy is olyan volt, mint te, aztán Erwin parancsnok esélyt adott neki a változásra. Megváltozott és bizonyított, és most nézd meg, mi lett belőle: az emberiség legerősebb katonája! Hiszem, hogy te is képes vagy rá.

Eren homlokára ráncba szaladt a hitetlenkedéstől.

– Elengednétek? Csak úgy?

– Az életünkért cserébe.

– Segíts nekünk, Eren – mondta Gunther is. – Oluo sosem kérné, Eld meg… ő csak rábólintana. Levi hadnagy pedig… Levi hadnagy inkább rád mordulna, hogy tedd meg. Mi viszont kérjük, helyettük is, az ő nevükben is. Segíts nekünk legyőzni ezeket az óriásokat… utána pedig elmehetsz, ha el akarsz menni, nem tartunk vissza. A te döntésed, hogy kívánod meglelni a szabadságot.

– Tehát arra kértek… hogy én is harcoljak?

– Harcolj úgy, ahogyan harcolni szeretnél, de lényegében igen – biccentett Petra –, ezt szeretnénk. Hajlandó vagy… megtenni értünk? Utána csatlakozhatsz a Bestiához… Valamiért úgy érzem, fontos számodra a benne lakó ember.

Eren ajkán mosoly suhant át.

– Igen – felelte lágyan. – Nagyon is fontos.

– Ebből a mosolyból már majdnem barátnőre tippeltem – vigyorodott el Gunther –, de hát akkor a kicsikéddel mi lenne.

– Nem barátnő – mondta Petra halkan. – Családtag, igaz?

Eren csupán bólintással felelt, többre nem futotta. Rég volt már, hogy Zeke-re vagy a Bestia Óriásra gondolt. Néha könnyebb volt úgy élni, hogy figyelmen kívül hagyta a múltját vagy a kötelességét. Szabadabbnak érezte magát, és el tudott képzelni egy olyan életet is, amilyen soha sem valósulhatott meg. Az egész élete, amit nappal folytatott… A kapcsolata Minával… Minden egy idill volt. Egy álomvilág.

Pedig Zeke él és virul, ő nem felejtett el – gondolta keserűen. – Ő még mindig emlékszik rá, hogy mit ígért, nem úgy, mint én. – Felemelte a fejét, és Petrára nézett, aki büszkén és rettenthetetlenül várta, hogy az óriások elérjék.

– Jól van – mondta. – Csináljuk.

– Úgy érted, hogy… – döbbent meg Gunther.

Eren bólintott.

– Úgy. Csináljuk.

Ha ez az egyetlen módja… – Közvetlenül a Rózsa falnál Levi hadnagy összecsapott a Bestia és a Nőstény Óriással. A Bestia Óriás testét felnyitották, és a nyakszirtjéből egy félmeztelen alak tűnt ki. A Nőstény Óriás anyákat megszégyenítő vehemenciával védelmezte elesettnek tűnő társát. – Zeke, Annie, tartsatok ki! Mindjárt megfékezem ezt az őrületet! Mindjárt… Mindjárt…

Petra és Gunther összenéztek.

– GYERÜNK! – kiáltotta a lány. – ISMERJÉTEK MEG AZ EMBERISÉG HARAGJÁT! – És ahogy előrevetette magát, Gunther és Eren néhány pillanattal később már a nyomában volt. Penge villant, penge ért húst, óriások hörgése és döngő léptének zaja hallatszódott, Eren életében először ölt úgy óriást, hogy nem a saját óriása testében pihent. Az érzés mámorító volt: a lény füstölögve dőlt el, ráadásul úgy, mint aki kettétörte saját magát, pedig Eren a nyakszirtjét vájta ki.

– GYERÜNK! – kurjantotta Gunther. – ADJUNK NEKIK!

Mikasa szeme rémülettel telt meg, amikor felfedezte a harcolók között Erent. A nevét kiáltotta, a fiú azonban nem foglalkozott vele. Ölj, ölj, ölj, kiabálta a fülébe ugyanaz az ártatlan kishang, aki korábban annyi mindenre biztatta, ő pedig nem habozott neki eleget tenni. Minden egyes vágással elevenebbnek érezte magát; diadalmámorban úszott, és még Oluo megjegyzéseit is anélkül tudta figyelmen kívül hagyni, hogy egy kicsit is bosszankodott volna rajtuk. Ölj, ölj, ölj!

Megölöm! Az összeset megölöm! Egyet sem hagyok élve!

Amikor az utolsó óriás teteme is elfüstölgött, megkapaszkodott a torony falában, majd megtörölte izzadtságtól gyöngyöző tarkóját. Mindannyian kifulladtak és mindannyian úgy ziháltak, mintha maratont futottak volna. Eren minden egyes porcikájában érezte a nyilalló fájdalmat; elfáradtak a karjai, amikkel mindannyiszor lesújtott, és nem maradt több pengéje. Az üzemanyagát legalább nem használta el annyira, mint a többiek – Mikasa, Eld és Oluo komoly probléma elé nézett volna, ha még maradtak volna óriások.

– El sem hiszem, hogy ezt megúsztuk… – döbbent meg Oluo. Ellenőrizte a tartályát, a szemébe pedig könny szökött az örömtől. – Alig maradt már… Hála az égnek! Sikerült! Megcsináltuk! Ezt nektek, rohadékok! – rázta meg az öklét. – Megmutattuk az emberiség erejét!

– Ne kiabáld el… – mormolta Eld. – Még ne.

– Ne legyél ennyire ünneprontó!

– Eldnek igaza van. – Petra összeráncolta a homlokát. – Furcsa érzésem van.

Fülsértően magas hang harsant fel a távolból, Eren azonban ezer közül is felismerte volna. A Nőstény Óriás, aki milliónyi sebből vérzett, és akinek a szeme helyén két véres lyuk tátongott, szélesre tárta a száját; az elviselhetetlen hang az ő torkából tört fel. Levi hadnagy, aki éppen lecsapni készült a nyakszirtjére, mintha megállt volna a levegőben. Persze ez lehetetlen volt, de abban az egy pillanatban akár meg is történhetett volna. Eren úgy érezte, megállt körülöttük maga az idő. A hang, a kétségbeesett, éles hang… a Nőstény Óriás sikolya volt. Egy hívó hang, a legrosszabb ómen a világon.

– Mi a pokol volt ez? – kérdezte Oluo. – Az a dög…

– A kurva életbe! – káromkodta el magát Eren vele egyszerre. – A kurva életbe!

A Nőstény Óriás sikolya volt. Egy hívó hang.

A következő másodpercben pedig súlyos lábak dübörgése következtében megremegett a föld, az óriások hordája pedig elárasztotta Utgard romjait – ez alkalommal azonban egyértelműen a kastélyban tartózkodók végét jelentették.

Nem… – Petra volt az első, aki a rémülettől csupán nyöszörgő hangon tudott megszólalni. Senki sem tudta elhinni, amit látott, de a kegyetlen igazság lassan mindenkiben tudatosult. Egyesével kaptak a tartályok után, egyesével döbbentek rá, hogy alig maradt valamijük. – Az üzemanyag…

– A KURVA ÉLETBE! – ordította Oluo. – MIÉRT?!

Az óriások megindultak a romok felé – embertelennek tűnő ugrásokat produkálva, szokatlanul gyors tempót diktálva. Eren lehunyta a szemét, hogy elfelejtse a rémálomba beillő jelenetet. Minden… annyira más volt a másik oldalról. Minden… embertelen volt és kilátástalan.

És mindezt egy ígéretért, gondolta, ez a legrosszabb benne.

– Eren!

– Eren!

– Istenem, Eren!

A nevét kiabálták, és Eren pontosan tudta, hogy miért. Amikor elengedte magát és hagyta, hogy a mélybe zuhanjon, a fülében csengett Mina és Armin kétségbeesett kiáltása; amikor az egyik óriás félúton a markába zárta, Mikasa hisztérikus sikoltását is tisztán hallotta. Olyan volt, mintha továbbra is zuhant volna, és kellett néhány tizedmásodperc, amíg ráeszmélt, hogy azért, mert a szörnyeteg megpróbált felmászni a torony falán, amikor észrevette Eren zuhanó testét. Ugrott és ugrás közben kapta el. Együtt zuhantak, s Eren szemét könnyek csípték, ahogy lassan a szájához emelte a kezét.

ROHADÉKOK – üvöltötte torkaszakadtából –, DÖGÖLJETEK MEG!

Az aranysárga fény felvillant, a robbanásból pedig Eren tizenöt méteres óriása zúdult a kastélyromok tövében hemzsegő szörnyekre, kitépve magát a másik szörnyeteg szorításából, milliónyi darabra szaggatva azt.

Ezek után minden pont úgy alakult, ahogy azt megjósolta: az óriások azonnal rávetették magukat, hogy széttéphessék, ő pedig újult erővel vetette be magát a csatába. Nem sandított többé a Rózsa fal irányába, hogy lássa Levi hadnagyot, mégis minden egyes csapásakor eszébe jutott a férfi.

Bírd ki még egy darabig, gondolta, mindjárt eljutok hozzád.

Borotvaéles fogát az óriás nyakába mélyesztette, feltépve a kemény bőrt, és ugrott, rúgott, tépett, karmolt, harapott. Minden egyes mozdulatával a nyakszirtjüket célozta, és akkor sem riadt vissza, amikor többen is lefogták, hogy a testéből lakmározzanak. Csak még elszántabbnak érezte magát, csak még inkább elevenebb lett.

Ölj, ölj, ölj!

Az összeset megölöm! Egyet sem hagyok életben!

Dögöljetek meg!

Dögöljetek meg, rohadékok!

Kiáltás hallatszott, éppen akkor, amikor harmadik alkalommal próbálta kitépni magát az óriások szorításából, és ahogy felemelte a fejét, nem akart hinni a szemének. Nem egy, nem is két alak szelte át a levegőt a háromdimenziós manőverfelszerelés használatával. Többen voltak, sokkal többen. Egy egész osztagnál is többen, és mindannyian kivont karddal, csuklyával a fejükön csaptak le az újabb meg újabb óriásokra. A levegőből és a földről is támadtak, utóbbiak a lovukból ugrottak fel a magasba, amikor közelebb kerültek a célpontjukhoz. Ketten, akik lóháton érkeztek, még arra is vetemedtek, hogy játékos szlalomozásba kezdtek az óriások között.

Ezek idióták – állapította meg Eren azonnal. – Azt hiszik, hogy ez játék? – És abban a percben, ahogy erre gondolt, az egyikük elakadt, amikor egy magasabb, rendellenesen viselkedő óriásba futott bele. Ahogy megrántotta a kantárját és a lova két lábra emelkedett, a csuklyája hátrabukott, Eren pedig döbbenten kiáltott fel. A lovon egy nagyon ismerős, barna hajú lány ült. A lány, aki mindig burgonyát lopott. A lány, akiről azt hitte, odaveszett, mikor Shiganshina elesett. Odaveszhetett, hiszen azóta nem látta. Sem őt, sem a többieket. Senkit sem, bármennyire is voltak jóban.

SASHA?!

És többé már nem lepődött meg. Pontosan tudta, ki a másik idióta, és amikor megpillantotta a kopasz fejét, már majdnem sírva nevetett.

Connie!

A fiú a levegőben az ismerős lópofával… Jean!

A magas, szeplős srác a nyomában… Marco!

A lány a szeplőivel, aki a levegőben változott át egy alacsony, ocsmány óriássá, aki utána a toronyfalba kapaszkodva kezdte széttépni a rá várakozó szörnyetegeket. Ymir! De ha Ymir itt van, ez azt jelenti, hogy… Egy alacsony, szőke hajú lány, aki azonnal követte, és megpördülve sújtott le a vele szembekerülő szörnyetegre… HISTORIA?!

Sasha, Connie, Jean, Marco, Ymir és Historia.

És még két másik, nagydarab fiú.

BERTOLT?! REINER?!

Eren mindent látott és semmit sem értett. Mind ott voltak, mind eljöttek – Hanji és Moblit, Hanji osztaga, Erwin parancsnok –, azok is, akikre sosem gondolt volna (Sasha, Connie, Jean, Marco, Ymir, Historia, Bertolt, Reiner) – és mindannyian, kivétel nélkül a Felderítő Egység egyenruháját viselték. Bertolt, Reiner és Ymir is. Mindenki.

És akkor megszakadt a kapcsolata az óriásával. Vakító fény villant a szemébe, valaki megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kivágta a nyakszirtjéből, hogy magához térjen.  Nemcsak kiszakította, hanem felnyitotta a szemét is, kiszakította a rémálmokból, a fojtogató hőségből, az emlékekből. Az álom/emlékbeli lány, Frieda alakja elhomályosodott. Attól a naptól fogva, hogy eggyé váltak, mindig kínozta.

De most felébredtem, gondolta.

Nem tudta megmondani, mennyi idő telt el, csak azt tudta, hogy kikerült az óriásából és hogy a többi felderítő végzett azokkal, akiket a Bestia és a Nőstény Óriás közösen, a pusztulásuk miatt rájuk küldtek.

Zihált, miközben karok fonódtak a teste köré. Valaki a mellkasához szorította, ő pedig odabújt és hangosan lihegett. A legrosszabb rémálomból ébredt fel – ölj, ölj, ölj, később találkozunk, Eren –, és a férfi, aki ölelte, szorosabban vonta magához, mintha attól félt volna, hogy elveszítheti.

Elveszíteni?

Miért?

Eren megmoccant.

– Négy éve már, Eren – mondta erre a férfi, aki átölelte, mire Eren szemhéja megrebbent.

Négy év?

Felemelte a fejét és a férfira nézett.

Ragyogó aranyhaj, ismerős szakáll, az elmaradhatatlan szemüveg… Szakasztott mása egy olyan embernek, akire Eren nem akart többé emlékezni. Ugyanaz az arc, ugyanaz a vér, minden ugyanaz, csak a tekintet más.

A Bestia Óriás.

Zeke.

– Örülök, hogy nem esett bajod, kisöcsém.


Megjegyzés: Két ünnep közé ígértem, de… most nem is késtem olyan sokat, igaz? ^^
Mindenkinek nagyon boldog újévet kívánok, a következő fejezet már 2018-ban érkezik, Eren és Zeke végre-valahára személyesen beszélget egymással. (Azt hiszem, erre a jelenetre sokan várunk már a mangában is. :D)

Hamarosan hozok szösszeneteket is, továbbá tegnap elkészült a manga 101. fejezetének magyar fordítása is, már olvasható a blogon! ;)

4 megjegyzés:

  1. Nagyon szuper volt, lelkesen várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! ^^ Gőzerővel dolgozom a folytatáson, hamarosan érkezik!

      Törlés
  2. Nagyon köszönöm,nagyon tetszett,de már nagyon kiváncsi vagyok arra a családi összeborulásra:D köszönöm a mangát is:)kiváncsian várom a folytatást!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^ Nagyon köszönöm, hogy írtál, a családi összeborulás lassan tényleg érkezni fog, csak kicsit elhavazódtam a vizsgáim miatt. :D De hamarosan várható némi életjel, azért dolgoztam egy-két apróságon. ^^

      Törlés