Kenny/Uri
PILLANATOK
Négy
felvonásos szösszenetgyűjtemény, pusztán kiragadott pillanatok Uri és Kenny
életéből, mert nemrégiben nagyon megszerettem ezt a párost, és nem tudtam
megállni, hogy ne írjam meg. És azért is, mert a ritka párosok híve vagyok. ^^
Remélem,
lesz, akinek hozzám hasonlóan ennyire megtetszik majd egy páros. ;)
I.
NYOLCSZÁZHARMINCKETTŐ
Várj, Rod, ne lőj.
Ennyire
egyszerű volt. Meg sem kellett indokolnia, hogy miért, a testvére engedelmeskedett. A fogát csikorgatta ugyan, de engedelmeskedett, és igazából ez számított. Nem értett vele egyet, ám
nem ő volt a falak uralkodója.
Uri
lehunyta a szemét.
Fogalmad sincs, mekkora terhet
cipelek a vállamon, Rod, gondolta, miközben
kinyújtózott. Egész álló nap a könyvei fölé görnyedt, így estére valamennyi
izma elgémberedett; jólesett végre felállni egy kicsit az órákig tartó ülés
után és valami mást csinálni. Amikor nem a könyveit bújta, akkor Rod gyermekeit
figyelte. Fiatalok voltak még, túl fiatalok ahhoz, hogy bármelyiküket is
elátkozza, de egyelőre az idősebbikre, Friedára esett a választása (Urklyn a
nővére árnyékában növekedett, Dirk pedig még fel sem fogta, mitől olyan
különleges Uri).
Frieda…
Valahányszor
a kislány szemébe nézett, saját magát látta, egykor ő is hasonlóképpen leste az
apját. Várta a pillanatot, amikor az apja felszabadítja az emberiséget, könyörgött neki, hogy tegye meg, de
bármilyen mézes szavakat is használt, mindegyik süket fülre lelt. Az apja
mereven elutasította, hogy bármit is tegyen a világukért, és Uri…
Most már értem, Rod, sóhajtott, most
már értem. Bár érthetnéd te is. Bárcsak elmondhatnám… Bárcsak tehetnék valamit.
A
merénylő a torkának szegezte a pengét, és minden joga megvolt hozzá: Uri Reiss
abban a percben nem férfiként tekintett rá, hanem a falak egyedüli uralkodójaként,
az Alapító Óriás erejének hordozójaként. A markában tartotta az Ackerman család
egyik leszármazottját, és könnyedén összezúzhatta volna. Csak egy kicsit
kellett volna erősítenie a szorításán, és a naiv, bosszúszomjjal teli férfi a
saját vérét hányta volna fel, de bármennyire is noszogatta Rod, hogy végezzen
vele, nem tudta megölni. Kenny Ackerman – mert később megtudta tőle a nevét – könnyedén
maradt talpon, Uri finoman vette le róla hatalmas ujjait, ügyelve, hogy ne
okozzon neki több fájdalmat – mert így is eleget szenvedett miattuk, a Reiss (Fritz) család és az erejük miatt.
Kérlek, bocsáss meg.
Kenny.
Kismilliószor
elsuttogta már ugyanezeket a szavakat, annyi különbséggel, hogy első alkalommal
teljesen megalázkodott előtte. Lehajtotta a fejét, és egész testében remegett,
miközben Kenny válaszát várta. Kenny bocsánatkérésért könyörgött nap mint nap,
Kenny azonban sosem mondott semmit. Csak nézte őt, nézte és nézte, minden egyes
alkalommal a szemében szokatlan fénnyel, és megtagadta, hogy bármit is mondjon.
Ez mindennél rosszabb volt.
Nem érdemlem meg a bocsánatodat,
Kenny, megértem, amiért hallgatsz. A
gondolat fájó sóhaj kíséretében szakadt fel a mellkasából. A dolgozószobája
ablakából tökéletes ráláthatott az udvaron kergetőző gyermekekre – pontosabban
Friedára és Urklynra, mert Dirk a koránál kifolyólag csak totyogni tudott
utána, igaz, legalább azt lelkesen tette. Mostanában Rod kedves, ám idősnek
látszó felesége vigyázott rájuk, Rod az új cseléddel foglalkozott, akit az
előző héten vett fel; valami Almának hívták. Urinak nem tetszett, hogy ennyire hamar
megtalálták egymással a közös hangot. Lady Reiss vagy nem szúrta ki, vagy csak
úgy viselkedett, mintha Rod nem ütött volna meg túlzottan barátságos hangnemet
a fiatal és igencsak csinosnak mondható Almával.
Ha őt akarja, akkor őt akarja. Uri egész álló nap csüggedten vizslatta Lady Reisst.
Annyira belemerült a sógornője és az gyermekek figyelésébe, majd utána a kinti,
besötétedett táj fürkészésébe, hogy észre sem vette, mikor nyílt ki a dolgozószobája
ajtaja. Kenny lépett be rajta, a kalapját mélyen a szemébe húzva, és mint
mindig, most is csupán egy kurta biccentéssel üdvözölte, noha nem Uri, hanem ő
érkezett látogatóba. Uri nem tette szóvá – ez Kennyhez tartozott –, sőt még
halványan el is mosolyodott.
–
Korábbra vártalak – mondta, mire Kenny megrántotta a vállát.
–
Elhúzódott a munkám – válaszolta, miközben néhány lépéssel átszelte a köztük
levő távolságot, így közvetlenül Uri füléhez hajolhatott –, amit amúgy
kivételesen te adtál nekem, Uri – mormogta –, nem az idióta bátyád.
Uri
hümmögve fordította el a fejét; a keze, amellyel egykor a markába zárta Kennyt,
finoman ökölbe szorult. Élesebben vette a levegőt, Kenny mindig olyasmikre
emlékeztette, amiket legszívesebben elfelejtett volna.
–
Nem mintha bántam volna – folytatta Kenny –, kimondottan élveztem, hiszen
ismersz.
Uri
túl jól ismerte. Fáradtnak és
megviseltnek érezte magát, pedig egész nap a székében gubbasztott, de olybá’
tűnt, mintha minden egyes nappal éveket
öregedett volna. Ez lehetett a végtelen erő átka, a tizenhárom év, amire
lerövidült az élete. Persze ez hozzátartozott a családjukhoz. Valamennyi
uralkodó tizenhárom évet kapott a felmenőjük által, hiszen minden hatalom
áldozattal járt; Uri nem állt rá készen, hogy megfizesse.
Még nem, gondolta, még
nem jött el az én időm. Még nem halhatok meg. De az évek gyorsan telnek… Frieda
is mintha csak tegnap született volna, és azóta már Urklyn és Dirk is a világra
jöttek. Sőt! A negyedik Reiss-gyermek is, akit ezúttal kislánynak véltek, úton
volt már. Az évek szédítő tempóban teltek, Uri pedig azon kapta magát, hogy az
idő és az álmai foglyává vált. Túl sok mindenre vágyott és túl kevés ideje
maradt.
Óvatosan
Kennyre sandított a szeme sarkából, és meg sem lepődött, ahogy
összekapcsolódott a tekintetük. Kenny elhajolt a fülétől, hosszú, fehér ujjait
pedig Uri arcélére simította. Érdes, durva keze volt ugyan, de valahányszor
megérintette Urit, azt gyengéden tette. Ugyanez a kéz próbálta lemészárolni
évekkel korábban – jogosan, vegytiszta bosszúból –, ugyanez a kéz ölt érte nap
mint nap, s most ugyanez a kéz nyúlt álla alá. Az ujjak már-már cirógatóan
kúsztak végig Uri arcán, majd időztek el az ajkán. A mozdulat nem tartott
sokáig. Kenny, akin sosem látszott a bizonytalanság, úgy rántotta el a kezét,
mintha megégette volna magát.
–
Láttam, a testvéredet a cseléd körül ólálkodni – jegyezte meg végül, s a
pillanat varázsa ezzel el is veszett. Uri kábult bódulatból józanodott ki,
ahogy eszébe jutott Rod és Alma. A kérdés ott motoszkált az elméjében: Vajon Kenny mit láthatott?
–
Rodnak mindig is a nők voltak a gyengéi.
–
Lady Reiss nem egy szépség – vigyorodott el Kenny –, úgyhogy megértem, amiért
félrekacsintott. Azt mondják, a várandósság megszépíti az ember lányát, de vele
nem ez történt. Kigömbölyödött ugyan, de még jobban megcsúnyult.
– Kenny!
–
Jaj, Uri, nem kell ennyire megbotránkozni az igazságon! – Kenny reszelős hangon
nevetett fel. Uri vállára szorított, mielőtt ellépett volna tőle, és Uri
megfeszült, ahogy borzongás cikázott végig a testén. Összeszorította a fogát,
és csak remélte, hogy Kennynek nem tűnt fel. Szerencséje volt, mert a férfi anélkül
foglalta el a székét, hogy bármit is mondott volna. Ha észrevette volna, azt
nem hagyta volna szó nélkül. Legalábbis Uri így vélte. Néha nehezen tudott
kiigazodni Kennyn, pedig évek óta ismerték egymást. – Te mindig is ilyen
voltál. Meglep, hogy a bátyád ekkora nőfaló, téged sosem láttalak egyetlen úri
lány körül sem.
–
Tizenhárom év – felelte Uri lassan. – Csak fájdalmat, könnyeket és félárva
gyermekeket hagynék magam után… És mindeddig egy hölgy sem keltette fel a
figyelmemet – tette hozzá halkan.
–
Nocsak! – Kenny előredőlt ültében, könyökével a térdére támaszkodott. Az állát
a tenyerén pihentette meg, a kalapja meg, amitől az utóbbi években egyszer sem
vált meg, hátrébb csúszott, így Uri jól láthatta a tekintetét. Szúrós volt és
vesébe látó, Uri mindig is úgy érezte, hogy az összes titkát ismeri. – Látod, Uri – dorombolta –, újabb dolog,
ami közös bennünk.
Uri
ezen elsőre meglepődött, sokadik alkalommal már nem. Aki nem ismerte annyira
Kennyt, mint ahogy ő, az könnyedén azt feltételezhette, hogy kihasználja az
adandó alkalmat, ahogyan Rod is. Roddal ellentétben, aki a házassága előtt sem
gazdagította a jóképűek során, azóta meg nem keveset szedett magára, Kenny
sokkal vonzóbb férfi volt, már fiatalabb korában is, mégsem bújt ágyba az első
csinos hölggyel, aki az útjába került. Kenny nem nemzett fattyakat. Soha. Még csak a lehetőséget sem adta
meg.
–
A húgom, Kuchel – mondta egyszer, amikor Uri rákérdezett, hogy miért nem – egy mocskos kurva az
Alvilágban. – Ezen látszólag mindig
jót nevetett, Uri azonban kihallotta a hangjából a fájdalmat. Bármennyire is
megvetette a húgát azért, amivé vált, nem tudta meggyűlölni. Ugyanúgy szerette,
mint azelőtt. – Őt bezzeg – folytatta, miután megtörölte a szeme sarkát – nem
találtam meg annyira hamar, mint titeket, ám amikor sikerült, már túl késő
volt. Ostoba liba volt, hagyta magát felcsináltatni az egyik kliensével.
Próbáltam meggyőzni, hogy ne tartsa meg a kölyköt, de ő ragaszkodott hozzá. Azt
állította, az a fattyú lesz a fény az alvilági sötétségben.
Uri
megnedvesítette az ajkát, miközben aprót bólintott. Kenny nem csupán a
testőrévé vált az évek során, hanem az egyetlen, igaz barátjává is, aki előtt
nem kellett megjátszania magát. Az lehetett, aki mindig is lenni szeretett
volna, mert nem hamisíthatta meg az emlékeit. Kenny előtt önmagát adhatta, és
ha hibázott, büszkén vállalta a hibáját, mert egyetlen csettintés nem hozhatta
helyre.
Várj, Rod, ne lőj, gondolta. Egy
olyan döntés, amit nem fogok megbánni.
Hangosan
ennyit kérdezett:
–
Mit gondolsz Rod gyermekeiről?
–
Nem vagyok a kölykök szakértője – horkant fel Kenny. – Nem gardedám vagyok,
hanem testőr és szolga, a családod lekötelezettje. – A barátod vagyok, Uri, súgta egy kishang Uri fülébe, ami gyanúsan
úgy csengett, mint Kennyé. Uri lehunyta a szemét; gyakran lejátszotta maga
előtt azt a napot, amikor először találkoztak, majd azokat a pillanatokat,
amikor egyre jobban és jobban a bizalmukba fogadták egymást. Nincs több titok, csak egyetlen egy. A
legsúlyosabb, amiről sosem beszélhetek. Nem beszélhetett, mert azzal, hogy megette
az apját, a részesévé vált az eskünek. – Rod kutyájaként egy cseppet sem
érdekelnek a kölykök – magyarázta eközben Kenny. – Különben sem vagyok egy
apa-típus, nem gondolod?
Uri nem gondolta.
– Frieda olyan, mintha a sajátom volna – vallotta be.
– Magamat látom benne.
– Ejha! – Kenny elismerően füttyentett. – Épp az előbb
fejeztük be diskurzust arról, hogy hasonlítunk, aztán a végén kiderül, hogy
mégsem. Mit meg nem tudok rólad, Uri.
– Ne legyél gusztustalan.
Kenny szája sarka felfelé kunkorodott; a vigyora
széles volt és vidám, nem erőltetett. A szemében szórakozott fény izzott, ahogy
Urira nézett.
– Látod-látod – mondta –, és még próbáltál úgy tenni,
mintha a bátyádhoz hasonlóan vak lennél és téged is elvarázsolt Lady Reiss
szépsége. Tudtam én, hogy mégiscsak van ízlésed, drága Uri.
Volt ízlése, nem is akármilyen.
Uri pillantása Kenny hosszú ujjaira siklott, majd a
szájára vándorolt, ami még mindig vigyort formált. Volt ízlése, nem is
akármilyen, de idő és megvalósíthatatlan álmok rabjaként inkább megtartotta
magának a gondolatait. Ha nem félárva gyermekek sírtak volna utána, akkor
boldogtalan szeretők. Egyszerűen nem tehetett ilyet, főleg azzal nem, akit a
legjobban szeretett a világon.
– Mi olyan különleges az idősebbik unokahúgodban? –
kérdezte végül Kenny. – Azon kívül, hogy állításod szerint olyan, mint te. Én
még nem tapasztaltam, igaz, nem is nagyon néztem meg magamnak.
– Te csak ne nézd meg őt magadnak – jelentette ki Uri
szárazon. – Biztos vagyok benne, hogy Rod sem díjazná.
Kenny vigyora mosollyá simult.
– Ne aggódj, Uri, cseperedjen az unokahúgod bármilyen
gyönyörűvé, nem tudja majd elrabolni a szívemet – ígérte. – Sem ő, sem senki
más.
Uri felvonta a szemöldökét, miközben elfordult tőle. A
kinti tájat nézni könnyebb volt, mint Kenny arcát tanulmányozni, különösen
akkor, amikor megtörte a köztük feszülő csendet, és feltette azt a kérdést, ami
a leginkább foglalkoztatta:
– Csak nem odaadtad már a szívedet valakinek?
Kenny nem válaszolt, de a szék nyikorgott a hatalmas
súlya alatt, ahogyan hátratolta. Uri ökölbe szorította a kezét, és egész
testében megmerevedett. Odakint a hold lassan előbújt a sötét fellegek mögül,
kövéren és ezüstösen ragyogva, s élénk fénybe vonta a Reiss család udvarát. A
gyermekek már rég nyugovóra tértek, ahogyan Lady Reiss is, egyedül Rod és a
cseléd – Alma, emlékeztette magát Uri
– hancúroztak az éjszakában. Lady Reiss nem szólta meg érte, talán nem is
tudott róluk, Uri meg nem kívánt beleszólni a testvére nőügyeibe – egy olyan
vitából úgysem került volna ki győztesen.
Nyilalló fájdalmat érzett a mellkasában, amikor karok
fonódtak a teste köré, a szíve először kihagyott egy ütemet, hogy aztán
kétszeres tempót kezdjen diktálni. A torkában érezte, s még élesebben vette a
levegőt, mint korábban, amikor Kenny megtámasztotta az állát a feje búbján. A
magasságkülönbségük tökéletes volt ahhoz, hogy ezt megtehesse, hogy teljesen
hozzá tudjon simulni, s hogy a saját testével ejthesse őt csapdába az ablak
előtt, a telihold fényében.
Csak
egy ölelés volt, vagy lehet, hogy annak sem lehetett nevezni. Szorítás.
Uri
szeme mégis tágra nyílt.
Kenny
sosem válaszolta meg a kérdését, az óra viszont ketyegett. Az idő rohamosan
telt, s Uri számolt, mert úgy könnyebb volt.
Tíz év, gondolta, ennyi
maradt hátra.
Nem
akart egyedül lenni. Félni kezdett.
–
Maradj mellettem, Kenny – kérte hát végül rekedten, miközben belesimult Kenny
ölelésébe. – Kérlek, maradj mellettem. Megrémiszt a magány.
Kenny
hümmögött és nem eresztette el.
Mellette
maradt, ameddig csak tehette.
II.
NYOLCSZÁZHARMINCÖT
A
cselédnek mennie kellett. A birtok veszekedéstől visszhangzott, mióta Rod
váratlanul, a vacsora kellős közepén bejelentette, hogy teherbe ejtette Almát,
a cselédet, aki mindig is hűségesen és odaadóan szolgálta a családot. Lady
Reiss lecsapta a kanalat az asztalra; ráncos arca megvonaglott. Összepréselte
az ajkát, hogy ne förmedjen rá Rodra a gyermekeik előtt, a kezét pedig a hasára
szorította. Uri szánalmat érzett a sógornője iránt, akinek a hasa néhány
hónappal később Almához hasonlóan gyermektől duzzadt – annyi különbséggel, hogy
Almának ez volt az első, Lady Reissnek pedig már az ötödik, s ez az érzés
azután sem múlt el, hogy eltűntették a szégyenfoltot. Az emlék hátramaradt, azt
nem lehetett csak úgy eltörölni, mint Alma és a legfiatalabbik Reiss létezését.
Lady
Reiss egy nappal korábban hozta világra gyermekét, mint a cseléd, akit Rod
felcsinált. Uri nem akart így gondolni arra a szerencsétlen nőre, de nem tudta
elfeledni Kenny gurgulázó nevetését, sem azokat a megjegyzéseket, amiket a nem
túl szerencsés szituációra, Rod kis balesetére tett. Előbb vagy utóbb úgyis
bekövetkezett volna, Kenny már évekkel korábbra jósolta. Rod mindig is
meggondolatlan volt és sosem vigyázott, és máris mekkora baj lett belőle.
Florian Reisst, aki egy gyönyörű, sötét hajú kislány volt, a szöges ellentéte
követte, egy piszkosszőke, angyalarcú lányka. Tagadhatatlan Rod gyermeke volt,
a Reiss családra oly’ jellemző vonásokat és íriszt örökölte. Uri csak egyszer
látta, mert Rod és a felesége megtiltották neki, hogy látogassa – ezzel is
megpróbálták lemosni a családjukon esett szégyent –, de az az egy alkalom is
elég volt ahhoz, hogy megszeresse.
–
A neve Historia – mondta Alma
fogcsikorgatva. – Historia Reiss.
Uri
elmosolyodott. Ha Alma nem is szerette ezt a szegény, ártatlan gyermeket, hát
Uri szerette helyette. Óvatosan megcirógatta az arcocskáját, majd bólintott
egyet Almának. Nem kellett a mellébeszélés, megértette, mire célzott a nő.
–
Kívánom, hogy legyen hosszú és boldog életed, Historia. – Aztán egy pillanatra
lehunyta a szemét, és amikor újból kinyitotta, Alma hátrahőkölt. Nem állt
szándékában megijeszteni, még akkor sem, ha Kenny a háta mögött remekül
szórakozott rajta, de néha nem tudta kontrolálni a tekintetét. – Ég veled,
Historia – fordított hátat anyának és lányának. Kenny, aki a kalapját ezúttal
is mélyen az arcába húzta, engedelmes testőrként indult előre, hogy biztosítsa
a biztonságos hazautat a Reiss-birtokra. – Ég veled, leendő királynő.
–
Királynő? – Alma bezzeg mohón csapott le erre az információra. Kenny is
meghallhatta, mert egy pillanatra megállt, hogy hallgatózni tudjon. – Hogy
érted azt, hogy királynő? Az én fattyam? Ez az… istencsapás? Királynő lenne
belőle? – A kérdések csak úgy záporoztak a pénzéhes asszonyból, Uri azonban nem
nézett rá, mikor ismét megszólalt.
–
Vigyázz rá, Alma. Tudom, hogy teljes szívedből gyűlölöd a puszta létezését is,
de arra kérlek, vigyázz rá. Ennek a gyermeknek… – Uri megválogatta a szavait,
alaposan átgondolta őket, mert nem akarta, hogy félreértsék. Alma a hatalom és
a pompa után sóvárogva pillantott utána, és ezt Uri anélkül is tudta, hogy a
válla fölött hátrasandított volna. – Ennek a gyermeknek mindenképpen élnie
kell. Nem kell őt szeretned, sőt arra kérlek, ne is szeresd… De gondoskodj
róla, ahogy egy igaz anya gondoskodik a gyermeke után. Neveld őt olyanná,
amilyennek lennie kell. Megértetted a feladatodat, ugye?
–
Igen… – hallatszott az erőtlen suttogás a háta mögül. – Megértettem, felség.
Uri
halványan mosolygott, mikor kilépett a hűvös levegőre. Január havában jártak, a
friss, téli hó a bokájáig ért. Kenny meglepően türelmesen várakozott rá, és
amikor sietve felzárkózott mellé, szemöldökráncolva igazította meg a köpenyét.
Uri észre sem vette, hogy nem gombolkozott be rendesen; nem hideget érzett,
hanem valami egészen mást: reményt.
–
Meg fogsz fázni, ha így folytatod.
–
Csak nem aggódsz értem, Kenny?
–
A bátyád végezne velem, ha valami bajod esne.
Uri
erre felkuncogott.
–
Nem hinném, hogy adnál neki lehetőséget. Én
vagyok az egyetlen, akit nem tudsz meglepni.
Ezzel
nem túlzott. Annak idején, amikor Kenny rátámadt, Roddal együtt járták a mezőt.
Míg Rod a félelemtől megbénultan nyöszörgött, addig Uri azonnal cselekedett, a
kezével Kenny után nyúlt, de olyan gyorsan, hogy annak még a feleszmélésre sem
maradt ideje, és a következő percben az Alapító Óriás markának szorításában
vergődött, élet és halál között, arra várva, hogy a falak uralkodója ítéletet
hozzon fölötte.
–
Ahogyan én vagyok az egyetlen, akit
nem tudsz uralni.
Kenny
hangja mormogásként érte el a fülét, szinte teljesen beleveszett a süvítő
szélben. Uri felé kapta a pillantását, majd lassan, mintegy magának bólintott.
Kennyt valóban nem uralhatta, mert az Ackerman család vére csörgedezett az
ereiben, ám egyre inkább fordult meg a fejében az a gondolat, hogy nem is tudná
uralni. Ha akarná, sem tudná uralni. Egyszerűen nem menne. Azok után nem, hogy
Kenny annyi éve kitartóan mellette maradt. Csak kérnie kellett, ő pedig maradt.
Nem parancsolnia, elég volt a kérés is. Kenny mellett nem érezte magát királynak és ez így volt jól.
–
Látod, Kenny? – mosolygott rá lágyan. – Egy újabb dolog, ami közös bennünk.
Ezek
után mindketten hallgattak, amíg haza nem értek. Lady Reiss a gyermekeivel a
lakrészébe vonult, Uri bátyja pedig magányosan pipázott megboldogult apjuk szobájában.
Semmit sem kérdezett a lányáról, ám annál is inkább kérdezett Almáról. Uri a
végén élesen vetett véget a kérdezősködésnek. Választás elé állította Rodot, és
ha Frieda nem azt a pillanatot választotta volna, hogy berohanjon és Uri
nyakába vesse magát, ennyire megörülve a hazatérésének, Uri meg mert volna
esküdni, hogy a bátyja Alma nevét mondta volna. De így nem ez történt. Frieda
Uri után az apját ölelte meg, Rod pedig, miközben viszontölelte a lányát,
beletörődött adta fel az álmait s az álmaival együtt Almát.
Az
idő ezek után gyorsabban telt. Néhány hét kellett ahhoz, hogy Lady Reiss
haragja is csillapodjon, mire beköszöntött a tavasz, visszafogadta a hálójukba
Rodot. A gyermekek elevenek voltak, Frieda Reiss egyre szebb, bátrabb és
álmodóbb. Uri nem tudta nem magát látni benne. Frieda ugyanúgy az emberiség
felszabadítása után vágyakozott, ahogyan egykor Rod és Uri is, még ennyire
fiatalon is. Látszott rajta, hogy inkább az apjával töltötte az idejét. Uri
szentül meg volt győződve, hogy Rod mindenféle ostobasággal teletömte szegény
gyermek fejét az óriások képességéről, a küldetésükről és a gyermekkori
ábrándjaikról.
A
nyolcszázharmincötödik évben, március végén Uri azon gondolkodott, vajon miért
érzi a változás szelét. Ismételten a dolgozószobájába zárkózott, de ezúttal nem
egyedül; Kenny úgy foglalta el a székét, mintha az mindig is az övé lett volna
és sosem tartozott volna Urihoz, Uri pedig fáradtnak, öregnek és reménykedőnek
érezte magát.
–
Valami történt – mormolta, mikor elkapta Kenny kérdő pillantását. – Nem tudom,
miért, de úgy érzem, fontos a mai nap.
Kenny
összevonta a szemöldökét.
–
Március 30-a van – jelentette ki. – Biztos vagyok benne, hogy nem ma van a
szülinapod.
–
Persze, hogy nem ma van – forgatta meg a szemét Uri. – Nem rólam van szó.
–
Egyik családtagod sem született ma – folytatta az elmélkedést Kenny. – Bár
lehet, hogy Rodnak lett egy újabb fattya. Sosem tudhatod, hacsak nem vagy
óvatos, mint én.
Uri
megdörzsölte az arcát.
–
Ezt nem hiszem el! – csattant fel, a hangjának azonban nem volt éle. – Sosem sem
veszel komolyan.
Kenny
vállat vont. Nem volt az a komoly-típus és ezt Uri is tudta. Ilyenkor annyira
fel tudta ingerelni, hogy remegni kezdett tőle, Kenny pedig nevetni. Kenny, aki
majdnem harminc centivel magasodott fölé, úgy pillantott le rá, mint egy
reszkető, törékeny kismadárra. Uri annak is érezte magát, ahogy a szempillája
alól sandított fel Kennyre.
–
Miért nézel így rám? – Kenny átható, parázsló tekintete a lábujja hegyétől
egészen a feje búbjáig bizseregtette végig a testét. Felgyorsult a szívverése,
s ösztönből nedvesítette meg az ajkát. Tizenhárom
év, emlékeztette magát, amiből már
csak hét maradt. Nem tehetem meg, bármennyire szeretném, ráadásul lehet, hogy ő
nem is… Elharapta a gondolatot, s helyette inkább a saját ajkába
mélyesztette a fogát. Vér serkent ki, de nem kívánt átalakulni. Egyszerűbb lett
volna óriástest mögé rejtőzni, sokkal egyszerűbb, mindig is egyszerűbb,
elfuthatott volna a problémái elől, Kenny szúrós szeme elől, mégsem tette meg.
A falak uralkodójaként nem futamodhatott meg. – Miért nézel így rám, Kenny? –
ismételte meg a kérdését vékonyabb hangon. A kalitkába zárt kismadárka sem
adott ki magából ehhez hasonló hangot, akkor sem, amikor megérezte a vesztét.
–
Hogy nézek rád, Uri? – kérdezett vissza a férfi, szája sarkát ugyanaz az
ismerős vigyor ülte meg, amit Uri annyira szeretett. – Lenne benne bármi… különleges?
–
Nem úgy nézel rám, mint másokra. –
Uri legszívesebben a mellkasára szorította volna a kezét, a torkában érzékelte
a szívének dübörgésének, s félő volt, hogy a köztük levő távolság ellenére
Kenny is meghallotta. – És tudom – folytatta halkabban –, hogy nem azért, mert
át tudok változni egy óriássá. Nem azért, mert az én kezemben van a hatalom.
Ez… nemcsak a hatalomról szól, ugye? – A kérdést már csak suttogni tudta, de a
suttogása is annyira halk volt, hogyha Kenny nem fülelt volna, akkor nem
értette volna. De Kenny mindig figyelt rá, bármiről is beszélt. Az évek
folyamán olyan kötelék formálódott közöttük, ami messze túlszárnyalta a barátságot
– feltétlen bizalomról, vágyról és álmokról szólt, a mindenségről, ami után Uri
olyannyira vágyakozott.
–
Ha szeretnéd… – Amikor Kenny megtörte a csendet, a hangja karcos volt, az arca
pedig megfejthetetlen. A vigyor nem tűnt el, de Uri akkor sem tudott olvasni a
gondolataiból. Néha úgy ismerte Kennyt, min a saját tenyerét, máskor azonban
minden erejét be kellett vetnie, ha át akart jutni a páncélján. – Nézhetek
másra is úgy, mint ahogyan rád nézek.
–
Elment az eszed?! – csattant fel Uri
szinte azonnal. – Sürgősen felejtsd el,
Ackerman!
Kenny
felrántotta a szemöldökét. A kényelmes pozíciója ellenére könnyedén
feltápászkodott, s mire Uri észbe kapott, már előtte állt, a kezével pedig a
csuklója után kapott. Urit váratlanul érte ugyan, de nem kifejezetten lepte
meg, valahol legbelül mindig is számított erre a pillanatra. Azóta várta, hogy
Kenny először ölelte át a dolgozószobája ablaka előtt, mert akkor egymás
szívverését hallgatták a néma, fojtogató csendben, és Uri szégyen és megbánás
nélkül lehetett boldog arra a rövid időre. Kenny most a csuklójánál fogva
ragadta meg, úgy zárta a hatalmas kezébe, hogy Uri elsőre felszisszent a
fájdalomtól, akkor rögtön lazított a szorításán, de még mindig határozott
erővel tartotta. Nem mondott semmit, csupán a tekintetével üzent: „Mondd még egyszer a szemembe, ha van
merszed!”, ám ebből a szempontból alábecsülte Urit. Urinak volt mersze.
–
Felejtsd el. Nem akarom.
–
Nem? – Kenny élvezte, hogy
szórakozhat vele, jobban, mint bármi
mást. Közelebb húzta magát, annyira közel, hogy Uri érezte a testét és annak
melegét, ujjaival pedig Uri álla alá nyúlt, felfelé billentve a fejét, hogy
egymás szemébe nézhessenek. Összefonódott a tekintetük, ahogyan összesimult a
testük is, és Uri… a szíve kihagyott egy dobbanást, a levegője meg bennakadt a
tüdejében. Mit művel? Mit művelsz, Kenny?
– Akkor jó – válaszolta végül Kenny –, mert én sem akarom.
Várj, Rod, ne lőj.
Ennyire
egyszerű volt.
Várj, Rod, ne lőj. Mi lett volna, ha hagyja, hogy lőjön?
Őrület, jött rá egyből. Az emlékek, a múlt ismeretében Kenny
nélkül nem tudta volna átvészelni ezeket az éveket. Nézni Rodot, ahogy
tönkreteszi az életét, a családját, nézni, ahogy magára hagyja a feleségét,
utána meg a fattyú gyermekét. Ha nem lett volna Kenny, Uri belebolondult volna
a magányba.
–
Maradj mellettem, Kenny – kérte újból, ezúttal is ugyanolyan halkan és
bizonytalanul. – Maradj mellettem, megrémiszt a magány.
Kenny
bólintott. Ahogy finoman hátracsúsztatta a fején kalapot, hogy annak karimája
ne akadályozza, a karjai egyértelműen Uri dereka köré fonódtak, az ölelése
pedig egyszerre lett gyengéd és határozott, kellemes és nyilvánvaló. A szája
cserepes és enyhén dohányízű, amit Uri elsőre zavarónak talált, mert ő maga nem
szeretett dohányozni, de Kenny volt,
ezért nem törődött vele. Lehunyta a szemét és viszonozta az ölelést.
Nyolcszázharmincötödik
évet írták; Uri számolt és tudta, hogy rohamosan telnek majd ezek után az évek.
Mindig akkor teltek a leggyorsabban, amikor belekóstolhatott egy pillanatnyi boldogságba,
Kenny azonban, miközben puha csókokkal hintette be a nyakát és a kulcscsontját,
meztelen bőrébe mormolva megígérte, hogy mellette marad. Nem értette ugyan,
miért kell mellette maradni, nem értette azt sem, Uri miért rettegett ennyire,
de nem kérdezősködött.
Várt,
ahogyan Uri is.
Vártak,
hogy teljen az idő.
III.
NYOLCSZÁZNEGYVENKETTŐ
Uri
évtizedeket öregedett néhány év leforgása alatt. Élete utolsó évében annyira
sovány lett, hogy Kenny a bordáját tapogatta, valahányszor végigcsókolta a
testét, arcán a barázdák elmélyültek, a haja pedig őszbe fordult. Míg ő lassan
elsorvadt, Rod legidősebbik gyermeke, Frieda Reiss kivirult. Gyönyörű és
erőteljes leánnyá serdült, akinek Uri büszkén tervezte átadni az erejét.
Olyasvalakivé vált, akiről Uri mindig is álmodozott: a falak következő
uralkodójává, egy királynővé.
A
farönkön ülve, a folyó partjánál Uri megvallotta Kennynek, hogy az ideje
lejárt. Kenny nem ült le, ezzel sem akarva elfogadni a tényt, hogy hamarosan
örökre elbúcsúznak egymástól, s úgy tűnt, nem érte meglepetésként. Persze elég
volt csak egy pillantást vetnie Urira, hogy tudja, a végét járja.
Azt
is elmondta neki, hogy az erejét át fogja adni és tovább fog élni az
emlékeikben. Ezt jelentette, hogy a kilenc óriás közül a legfőbb erejét birtokolta.
Ezzel nyugtatta Friedát is. Ahogyan az ő apja is vele maradt, úgy ő is
Friedával fog maradni.
–
A közeljövőben ennek a világnak… vége lesz. Meg akarom teremteni a
Paradicsomot…
Vajon mi volt az, Kenny? Mi volt, ami
barátokká kovácsolt bennünket?
–
Az erőszak? – kérdezte. Hát valóban az lett volna? – Én még mindig hiszem –
mondta makacsul elfordítva a fejét Kennytől –, hogy azon a napon csoda történt.
Uri
az álmaiban élt. Olyasmik után vágyakozott, amikről tudta, hogy nem fogja tudni
véghezvinni, ő legalábbis, ez a beteg, csontsovány, megöregedett férfi biztosan
nem, de ettől még szeretett vágyakozni. Valami mást érzett, valami olyasmit,
amit talán Kenny nem.
Ilyenkor
mindig eszébe jutott Rod törvénytelen gyermeke, a kislány, akit Frieda
rendszerint látogatott – a titkába egyedül Urit avatta be, Lady Reiss a hitéből
is kitért volna, ha tudomást szerzett volna, hova járt szabadidejében. Historia, gondolta, hamarosan megváltozik az életed. Néha álmodott is a lányról.
Kisbabaként látta ugyan utoljára, de Frieda elmesélte, hogy festett –
ízig-vérig apja és anyja, a kettő keveréke –, s Uri valamiért biztos volt
benne, hogy pont olyan, amilyennek éjjelente megálmodta. Néha egy fiút is
látott mellette, egy kócos hajú fiút, arcán az átalakulás jeleivel. Az álmai nyugtalanították,
és csak akkor csillapodott a szívének kalapálása, amikor lehunyt szemmel
kitapogatta maga mellett Kennyt. A férfi, aki állítása szerint sosem osztotta
meg mással az ágyát, attól a naptól fogva, hogy először megcsókolta, minden
éjjel vele maradt. Nem érdekelte Rod rosszallása, Lady Reiss megvetése, sem az,
hogy a gyerekek kíméletlenül faggatóztak, Lady Reiss pedig egyre inkább attól
tartott, hogy a viselkedésük rossz hatással lesz Urklynra is. Semmi sem
érdekelte, csak Kenny és az álmai.
–
Maradj mellettem – kérte, mert igazából mindig csak ezt kérte. – Maradj
mellettem még egy kicsit.
–
A végsőkig – ígérte erre a férfi, mire Uri arcán szomorúság suhant át.
–
A végsőkig… – A kifejezés sóhajtásként gördült le az ajkáról. Az utolsó éjjelek
egyikén Kenny a karjaiba vonta, mintha megérezte volna a közelgő véget, és
lecsókolta a szemhéjáról a tétova, remegő könnycseppeket. Mindig is
megrémítette a magány, de a halál gondolata most még inkább.
Kenny
nem maradhatott.
A
nyolcszáznegyvenkettedik évben, élete utolsó napján a tizenöt éves unokahúga,
Frieda Reiss sírva könyörgött neki, hogy ne tegyék. Hogy kell lennie valami más
magyarázatnak. Uri nem tudta, hol van Kenny, mindezt a dolgozószobájában
tárgyalták Friedával, és csak remélte, hogy nem hallja meg a férfi… Nem így
akarta neki elmondani. Nem így akarta neki elmagyarázni, hogy mit értett
azalatt, amit a folyópartnál mondott neki. Sőt el sem akarta mondani, az volt a
legkönnyebb.
–
Meg kell tenned, Frieda – mondta hát a kétségbeesett lánynak. – Tizenhárom
évvel ezelőtt én is megtettem, amikor az apám, a te nagyapád ideje lejárt.
Gyűlöltem magam, amiért ilyesmit tettem vele, de meg kellett tennem. Ez a
sorsunk. Ezért vagyunk azok, akik. – Megérintette Frieda puha kezét, és finoman
a szorításába vonta. Frieda ereje teljében, ő ráncosan, véznán és
megszégyenülten. A dicső király… hát ennyi maradt belőle. És még ennyi sem fog
belőle, miután Frieda magába döfi az injekciót.
–
H-ha megteszem… – szipogta a lány –, akkor az emberiséget is felszabadítom.
Megígértem apának, hogy megvalósítom mindazt, amit te nem tudtál megtenni, Uri
bácsi. Elpusztítom az óriásokat és visszaadom az emberiségnek a szabadságát.
Uri
erre elmosolyodott. Ujjaival megsimogatta Frieda arcát, a naiv, édes, ártatlan
Frieda arcát, aki még mit sem sejtett a keserű igazságból, és azt mondta,
legyen így. Ugyanazt mondta, amit egykor az apja mondott. Ugyanabban a hitben
ringatta őt, amiben őt is ringatta az apja egykor, mielőtt hagyta, hogy
felfalja.
–
Ha megteszem, velem maradsz, ugye?
–
A végsőkig – ígérte Uri. – Ebben biztos vagyok.
Frieda
mosolygott. Mindent naivan, édesen és ártatlanul elhitt neki, és Uri fáradtan
és bűntudattal nézett utána, miután látszólag felbátorodva távozott a
dolgozószobájából. A félelem pillanatnyilag elmúlt, de Uri tudta, hogy vissza
fog térni. Abban a percben, amikor meghozták a döntést és magára vállalta a
feladatot Rod helyett, neki is visszatért.
Várj, Rod, ne lőj, emlékezett vissza a saját hangjára, s arra, hogy Kenny
mit mondott neki.
–
Segíteni akarok.
Uri
bólintott és valahogy minden így kezdődött.
Az
utolsó együtt töltött éjjelen Uri hátravetett fejjel, torokhangon zihált fel.
Olyan erővel kapaszkodott meg Kenny vállába, hogy a körmével felsértette a
bőrét, Kenny azonban nem panaszkodott. A csípőjük összesimulva, a testük egy
ütemre mozdult, és Kennyt mintha nem érdekelték volna a ráncok, a kiálló
bordák, Uri sorvadása, ugyanolyan szenvedéllyel ölelte magához, mint évekkel
korábban, az első éjszakájukon. Uri a szájára csókolt, utána pedig eligazította
magukon a takarót.
Kenny
nem maradhatott.
Többé
nem.
–
Egyedül kell mennem – mondta neki. – Egyedül kell elmennem.
Kenny
tekintete elsötétült.
–
Hogy érted azt, hogy…
–
Nem jöhetsz velem – ingatta a fejét Uri. – Jobb, ha nem jössz és nem látod.
–
Uri…
–
Át fogom adni az erőmet – jelentette ki határozottan. – Melletted fogok
maradni, Kenny, csak máshogyan, mint ahogyan azt te most gondolod. Mindig
melletted fogok maradni – simított végig a férfi szakállas arcán. – Bocsáss
meg, amiért ennyire önző voltam. Bocsáss meg, amiért elvettem a szívedet… és
éveket raboltam az életedből, hogy saját magamra pazarolhassam.
Kenny
erre elvigyorodott. A haragja nem múlt el, s a vigyora is inkább volt metsző,
mintsem vidám, Uri viszont így sem bánta.
–
Akkor lenne pazarlás – mormogta –, ha nem érte volna meg. De ez megérte.
Uri
mosolygott. Kimerülten és rettegve, de mosolygott.
És
megint ugyanazt mondta:
–
Hiszem, Kenny, hiszem, hogy aznap csoda történt.
Órákkal
később, amikor Frieda sírva és félve magába fecskendezte az injekciót, s a
gyönyörű lányból egy gyönyörű szörnyeteg – Uri végzete – emelkedett a magasba,
Uri pedig kiláncolva találta magát, éppen úgy, ahogyan egykor az apja, várva a
pillanatot, amikor felszabadul az esküje és az átka alól, csak arra tudott
gondolni, hogy vajon mit csinálhat Kenny. Vajon még mindig az ágyában fekszik?
Vajon a dolgozószobája ablakából figyeli a holdat és a csillagokat? Vajon éppen
ezekben a percekben is őrá gondol?
Aztán
megrázta a fejét, mert az unokahúgának szüksége volt rá. Az emlékeitől és az
öntudatától megfosztva, vicsorgó, habzó szájjal közeledett felé, mert már nem a
nagybátyját látta benne, hanem az áldozatot, akit magába kellett tömnie, s Uri
tudta, hogy a távolból a családja – Rod, a sógornője és a gyermekek – őket
figyelik.
Egész
életében az álmainak élt, azoknak volt szolgája.
Nagy
tetteket akart végrehajtani, hatalmas vágyak és álmok vezérelték, mielőtt Rod
lányához hasonlóan megörökölte az erőt. Akkor semmit sem tudott a kegyetlen
világról, Karl Fritz esküjéről, arról, hogy tulajdonképpen nem tehet semmit.
Soha
semmit.
Addig
nem, amíg az erőt olyasvalaki birtokolja, akinek királyi vér csörgedezik az
ereiben.
Csak
egy valamit tehetett: a figyelő tekintetek kereszttüzében megadni az utolsó
löketet Friedának. Ha már semmit sem tehetett, ezt az egyet talán mégis… De
hogyan tegye? Hogyan tegye jobbá ezt a szörnyűséget?
És
akkor eszébe jutott, ahogy bátorítóan Kennyre mosolygott, mielőtt kicsusszant a
takaró alól, hogy magára kapkodja a ruháit. Ez volt az egyetlen, amit
megtehetett Friedáért, a családjukért és a jövőjükért.
Nyolcszáznegyvenkettőben,
a tizenharmadik év és egyben életének utolsó percében Uri Reiss, a falak
uralkodója, az Alapító Óriás hordozója lassan mosolyra húzta az ajkát, és akkor
is mosolygott, amikor a hatalmas kezek lecsaptak rá, ahogyan ő is tette egykor
Kennyvel, és akkor is mosolygott, amikor Frieda – a szörnyeteg, akit ő teremtett Friedából – végre-valahára belékóstolt.
A
halál hideg volt és éles, s mégis gyönyörűséges, mert elhozta Uri számára a
szabadságot.
Tizenhárom
év után először Uri Reiss szabad lehetett.
IV.
TIZENKÉT ÉV
A
szörnyet átörökölték. Kenny Ackerman ezt abban a pillanatban tudta, amikor
megpillantotta Rod Reiss legidősebbik gyermekét, Frieda Reisst végigvonulni a
hófehér ruhájában. Elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy tudja: meglátta a
szemét és meglátta benne Urit. A legrosszabb az egészben az volt, hogy az
ígérete ellenére ugyanazokat a dolgokat szajkózta, amiket Uri is, és amiket Rod
állítása szerint annak idején az apjuk, az öreg Reiss.
Nyolcszáznegyvenötben,
három évvel ezután, hogy Uri csupán emlékként élt tovább az unokahúgában, egy
férfi érkezett a Reiss családhoz. Kenny addigra magukra hagyta őket, de a
hírről így is értesült: Rod Reiss kivételével az egész családot lemészárolták.
Uri legendás erejét kiszakították Frieda Reiss testéből, s miközben Frieda
éppúgy elsorvadt, ahogyan Uri, az a férfi, Grisha Jaeger hatalomra
emelkedhetett. Nyolcszáznegyvenötben Kenny Ackerman újra találkozott Historia
Reisszel, Rod fattyú lányával, és miután elmetszette annak az utálatos
cselédribancnak a torkát, megkímélte a tízéves, csenevész kislány életét.
Krista Lenz, ez lett a gyermekből.
Nyolcszáznegyvenötben
a Mária fal elesett, az emberiség pedig egy fallal beljebb szorult.
Nyolcszáznegyvenöt
a változás éve volt.
Nyolcszázötvenben
az emberek egy óriássá változó fiúról beszéltek, akit Eren Jaegernek hívtak. Az
igazságot nagyon kevesen tudták, és Kenny szerencsésnek mondhatta magát, mert ő
közéjük tartozott. Nyolcszázötvenben Eren Jaeger az emberiség utolsó
reményeként létezett, Levi Ackerman pedig, Kenny unokaöccse az emberiség
legerősebb katonájaként. Kenny, aki sosem tudott volna a kölyök szülőjévé
válni, büszkén gondolt rá.
Látod, Kuchel, köhögte az utolsó perceiben, megint igazad volt. Ezt a gyereket… érdemes volt megtartani.
Élete
utolsó perceiben, miközben magányosan haldoklott, arra gondolt, hogy Uri
mennyire rettegett tőle. Végiggondolta az életét, a tetteit, mert ilyenkor az
emberek ezt tették. A húgára gondolt, akit felcsináltak és aki meghalt, mire
ismét visszatért hozzá, aztán Levira, akit megtanított élni. Aztán megint
Urira. Először Urira és utoljára is Urira.
A
végén… talán a legvégén… talán akkor úgy érzett már, ahogyan Uri is. Talán
akkor már ő is úgy látta a világot, ahogyan Uri. Akkor, amikor mindent
megértett, Uri titkainak egy részét… Csak a legsötétebbeket nem…
–
Uri… – suttogta a nevét. – Hol vagy? Uri…
Mire
feleszmélt, az unokaöccse már előtte állt.
–
Én… nem akarok meghalni – mondta. – És… hatalmat akarok. De… Oh. – Urira
gondolt, aki lehajtotta a fejét, hogy a bocsánatáért esedezzen, miközben ő
pisztolyt szegezett rá. – Azt hiszem, az imént megértettem, miért tette azt…
–
Mi?
Kenny
mosolygott.
–
Minden egyes ember, akivel valaha találkoztam, ilyen volt… Mindegy, hogy az
ital… A nők… Vagy épp Isten… A család, a király, az álmok… A gyermekek… A
hatalom… Nem voltak képesek folytatni, amíg valami meg nem részegítette őket.
Valami mindannyiunkat… a rabszolgájává kényszerítette… Még őt is… – gondolt
Urira. Még őt is… Az álmai… az érzései irántam…
Levihoz
vágta az injekciós dobozt, benne a szerrel, mely egy nap megmenti valamelyik
szánalmas kölyöknek az életét. A szer, amelyik egy nap valakit eszetlen óriássá
fog változtatni abban a reményben, hogy felfal majd egy másikat. Vajon ki lesz
az? Kenny már-már kíváncsi volt, miközben lassan lehunyta a szemét.
Nem akarok meghalni, gondolta, hatalmat
akarok… De nem akarok élni sem. Tizenkét év…
A tizenharmadikat…
A tizenharmadikat én sem élném túl,
Uri, s a fülét még elérte az
unokaöccse suttogása, mielőtt a szemhéjára végleg sötétség nehezedett volna.
–
Kenny…
És
aztán csend lett.
Örökre
csend lett.
Készült: 2018. 01. 16 – 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése