I WILL KILL THEM ALL. EVERY LAST ONE.
Megjegyzés: A manga 102. fejezete Gabi szemszögéből (illetve annak egy picit az alternatív
folytatása, mert nem bírok magammal és már nagyon kíváncsi vagyok!), tehát
kemény MANGA
SPOILER! :D Nagyon szeretem a kislány karakterét, remélem, minden
rendben lesz vele. ^^ Floch-rajongóknak nem ajánlott iromány, őt személy
szerint ki nem állhatom.
Zofia
halott volt.
Udo
halott volt.
Falco…
eltűnt.
Reiner…
szintén eltűnt.
A
földi pokol Gabi szeme láttára elevenedett meg: azok az emberek, akik nem a
haláltusájukat vívták, kétségbeesetten sikoltoztak, egymást taposva próbáltak
elmenekülni a köztérről, ahol a Háború Pörölyének Óriása mindent megtett, hogy
legyőzze a bitorlót. Eren Jaeger
beférkőzött közéjük, majd megvárta a tökéletes alkalmat, hogy egyesével
levadássza őket. Zofia, Udo és még ki tudja, hány ember halála száradt a lelkén
– asszonyoké, gyermekeké egyaránt. Gabi nem értette, miért kellett ezeknek a
szegény, ártatlan embereknek meghalniuk, nem értette, miért kellett így történnie, egy valamit tudott: Eren
Jaeger egy szörnyeteg volt, a legrosszabb a szigeti démonok közül.
Miközben
furcsa szerkezetet viselő alakok lepték el az eget, úgy hasítva a levegőt,
mintha repülnének, s minden irányból lövések dördültek el, megölve az utcán
állomásozó fegyveres férfiakat, köztük Mr.
Kapuőrt is, ahogy Gabi gondolt rá nagy szeretettel, a sokk szinte
megbénította. Haltak meg már emberek előtte, de ennyire nyomorúságos halállal…
ennyire… értelmetlenül… Soha. A rettegés a torkába kúszott, és ahogy tágra
nyílt szemmel felfelé bámult, az egyik tetőn egy magas, karcsú alakot fedezett
fel, aki egyenesen őrá szegezte a puskája csövét. Egyetlen másodpercre mintha
az idő is megállt volna; csak néztek egymás szemébe, s Gabi ajka döbbenten
elnyílt.
Nem… Ez nem érhet így… véget… Nem
lőhet le! Most még nem!
De
a lány nem húzta meg a ravaszt. Egy másik alak, egy fiú érkezett mellé, aki
elvonta a figyelmét. Gabi látta, hogy mozog a szájuk, de nem hallotta, mit
mondtak egymásnak. Semmit sem értett. Nézte, amint fényforrást erősítenek az
egyik házra, és azt is nézte, amint együtt maguk mögött hagyják a vérmezőt. Az
utcát elesett katonák holtteste borította be, felborult szekerek, ripityára
tört álmok és remények.
Gabi
mozdulatlanul állt.
A
fegyver, ami a lábánál feküdt, talán Mr. Kapuőré lehetett. Még mindig sokkos
állapotban, félig-meddig öntudatlanul nyúlt érte. Míg a távolban több irányból
is aranysárga fény villanása jelezte, hogy a harcosok csatlakoztak a Háború
Pörölyének Óriása mellé, hogy elsöprő győzelmet arassanak a bitorló felett,
Gabi a kezébe vette a puskát. A bénultság lassan alábbhagyott, a helyét valami
egészen más vette át: vad, pusztító haragé. Gabi érezte, ahogy szétterjedt a
testében, érezte, ahogy arra ösztökélte, hogy mozduljon, cselekedjen. Korábban
is készen állt rá, hogy eldobja az életét, most, hogy a bajtársai az orra előtt
lehelték ki a lelküket, a családjáról meg mit sem tudott, egyedül egy dolog
számított: hogy véghez vigye, amit kigondolt.
Esküdött.
– Meg foglak ölni! – süvöltötte, és nekilódult. Úgy szedte a lábát, mint
még soha sem. Futott az utcán, a holttestek között, a világosság felé, a
köztérhez, ahol a legnagyobb csata dúlhatott, mint amit valaha is látott.
Közben arra gondolt, akit bűnbakként kiáltott ki, mégpedig jogosan, a harag pedig
teljesen eltorzította az arcát. Vicsorgott, s határozottabban markolta a
puskát.
–
Eren Jaeger!
De
nemcsak őt akarta megölni. Az összessel végezni akart. Mindenről a szigetiek
tehettek, az eldiai démonok, akik gyáván a falak mögé menekültek, őket
hátrahagyva. És Reiner, szegény Reiner! Annyi éven át ott kellett élnie! Azon a
borzalmas helyen… Azok között a szörnyű, embertelen emberek között…
Reiner!
Reiner, hunyta le a szemét, vajon hol vagy?
De
hirtelen nem számított. Senki sem számított. A szülei, akik vagy éltek, vagy
odavesztek a támadás során, Colt, aki ezekben a percekben is őt kereshette (no
meg Falcót, akinek a támadást megelőzően nyoma veszett, miután távozott
Reinerral… vajon mibe keverte Reinert?, Gabi mindig is gyanakodott rá.)
Az
utca végében rálátása nyírt a térre, ahol a Háború Pörölyének Óriása és a Bitorló
viaskodott. A szigeti démonok is ott voltak, sarokba lettek szorítva a harcosok
által. Gabit hullámokban árasztotta el a megkönnyebbülés, ahogy Galliard
Marcangolóját és Pieck Hordár Óriását nézte. A Páncélos Egység felkészült a
tüzelésre, a repkedő démonoknak megdöbbenésre sem maradt idejük: a golyók a
testükbe fúródtak, ő meg alázuhantak.
Nincs kegyelem, vicsorogta Gabi, miközben a Bestia Óriás felzárkózott
Galliard és Pieck mellé. Nincs megállás.
–
Ne hagyjátok őket elmenekülni
– hangzott el az utasítás Zeke szájából, s Gabit még most is elfogta a
borzongás, annyi éven után is, amikor maga a szőrös óriástest szólalt meg. Ahogy
Colt annyiszor megfogalmazta már, Zeke különleges volt. Sokkal különlegesebb,
mint bármelyik másik hordozó, éppen ezért kellett neki vezetnie a támadást. –
Semmisítsétek meg őket. – És Gabi érezte, hogy az ajka mosolyra görbül.
Úgy van, értett egyet a férfival, egyet se hagyjatok életben! Különben sosem lesz vége… Csak úgy
szabadulhatunk, ha mind meghalnak… Csak úgy vethetünk véget ennek a rémálomnak
és hozhatunk dicsőséget a családunkra.
A
fegyver súlyos volt a kezében, mégis meg tudta tartani. Megfeszítette a testét,
a remegése viszont nem hagyott alább. A szemét könnyek csípték, a harag és a
csipetnyi félelem szülte könnyeké, de nem tágított. Tudta, mit kell tennie, és azt is tudta, hogyan. Valamennyi példaképe azért küzdött, hogy megmentsék a
szülőföldjüket, hát ki volt ő, hogy tétlenül ücsörögjön egy biztonságos
óvóhelyen? Colt nem értette meg, mit jelentett számára ez a háború. Hogy miért
akart bizonyítani. Senki sem értett semmit.
Ott is van, gondolta, ahogy a tekintete megállapodott a tizenöt
méteres óriás alakján, a bitorló Eren
Jaeger. Te… egy igazi szörnyeteg vagy. Egy olyan szörnyeteg, akinek sosem
kellett volna megszületnie… Az óriásra szegezte a fegyvert. Ha egyenesen a nyakszirtjébe tüzelek, szűkítette
össze a szemét, vajon a benne levő
alakkal is végzek? Egyszerűen nem értette, a harcosoknak miért nem sikerült
megállítania őket. Galliard miért nem marcangolta szét az óriás testét, hogy
kitépje a bitorlót a nyakszirtjéből? A Páncélos Egység miért nem lőtte le az
összes démont, akik madárként repdestek az égen?
Ketten
legalább annyira szörnyetegek voltak, mint a Bitorló. Szélsebesen mozogtak,
emberfeletti erővel támadtak, és Gabi látta, hogy Galliardnak meggyűlt velük a
baja. Az Ackerman család két élő tagja… Csak ők lehettek, és Gabinak vicsorogni
támadt kedve ettől a felfedezéstől!
Azt már nem! Nem hagyom, hogy mindent
elpusztítsatok!
Remegett,
s elsőre, amikor megszólalt, a hangja el is csuklott. Elfojtotta a könnyeit,
megkeményítette a tekintetét. Nem engedhette meg magának a gyengeséget. Nem
lehetett pont most egy gyáva, anyámasszony katonája, mint Colt. Zofia és Udo
holttestének (és még a jó ég tudja, hány embernek a) képe örökre az
emlékezetébe ivódott. Holttestek egymás hegyén-hátán… Liberio lassan a semmivel
lett egyenlő.
Gabi
erőre tett szert.
–
Eren Jaeger! – kiáltotta el magát olyan hangosan, amilyen hangosan csak bírta.
Át akarta harsogni a fegyverropogást, a csatát, magára akarta vonni a harcolók
figyelmét… és valami éppenséggel történhetett, mert Pieck hirtelen
megmerevedett, és óriásának egész teste valamiért a Bestia felé fordult.
Gabinak nem maradt ideje, hogy átgondolja a dolgokat. Célzott – Eren Jaeger, a
bitorló nyakszirtje lebegett a szeme előtt –, s mintha Colt hangját hallotta
volna, de az is lehet, hogy csak képzelődött… Célzott és tüzelt, mert ezt
kellett tennie. – PUSZTULJ!
A
puska eldördült, a lövés eggyé vált a többivel.
Gabi
arra gondolt, hogy talán senkinek sem tűnt fel.
Épp így leszek hős.
De
tévedett. Valaki Eren nevét sikoltotta, és a füsttől terhes levegőben egy női
alak védelmezte a Bitorló óriását. A testével fogta fel a golyót, s Gabi szíve
kihagyott egy dobbanást, ahogy ráeszmélt, mi történt. A lány volt az korábbról,
akivel farkasszemet nézett az utcai vérfürdő után. Aki valamiért megkímélte az
életét. A lányt Sashának hívhatták, mert több szájból is ez a név hangzott el,
miután lebuckázott Eren Jaeger óriásáról és elvágódott a földön.
Gabi
ereiben megfagyott a vér.
–
M-megöltem? – suttogta riadtan. – T-tényleg… m-megöltem? E-elvétettem?
Mire
felocsúdott a döbbenetből, már késő volt. Látta, amint a lány mozdulatlan
testét az ölébe húzza az egyik szigeti démon, egy fiú, aki akkor is vele volt,
mikor kivégezték Mr. Kapuőrt. A kétségbeesett vizsgálódás pillanatokig tartott,
Sasha arca viszont túl sápadtnak tűnt a távolból…
Messziből
nem látszott, hogy lélegzett-e vagy sem, de a fiú megkönnyebbülten emelkedett
fel.
Gabit
hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy Sasha még élt.
–
N-nem… A bitorló! – zihálta. Újra tüzelni akart, mert ezt kellett tennie, meg
kellett ölnie Eren Jaegert, hiszen megfogadta… Ha elsőre megállították,
másodjára már képtelenek lesznek, nem? Igaz, nem a meglepetés erejével fog
támadni, de…
És
ekkor puska csöve nyomódott az oldalába.
–
Ne mozdulj, eldiai kurva – utasította egy jeges hang, ám Gabi akkor is
hátrapillantott a válla fölött. Egy másik szigeti a sok közül, egy fiú
nevetséges frizurával, nevetséges, nagyképű mosollyal a szája sarkában. A
szemében igazi gyűlölet égett, Gabi egészen megrettent tőle.
Csak
történetekből hallott a szigetiek kegyetlenségéről, Reiner sem mesélt sokat,
ezért nem is tudhatta, mire számítson. Ez a fiú… teljesen másnak tűnt, mint az
a lány – Sasha –, aki megkímélte az
életét. Gabi éppen ezért megpróbálta megőrizni a nyugalmát. A hangja is csak
egy kicsit reszketett, amikor megszólalt:
–
Eressz el!
De
a fiút nem érdekelte.
–
Ugyan, miért tenném? – Gúnyos nevetés tört fel a torkából, a parázsló gyűlölet
mellett eszelős fény csillant fel a tekintetében. – Ti, eldiai söpredékek!
Ugyanolyan vér folyik az ereinkben, de hol érdekelt benneteket a sorsunk?
Shiganshina, Trost, Stohess… Megszámlálhatatlanul sok embert irtottatok ki arra
hivatkozva, hogy ti különbek lennétek nálunk! Gyermekek és anyák vesztek oda,
fivérek és nővérek! Nem mutattatok könyörületet, amikor betörtetek hozzánk és a
semmivel tettétek egyenlővé az otthonainkat! Miért adnék neked kegyelmet, kicsi
lány? Azért, mert gyermek vagy? Hidd el, én már megtanultam… A gyermekek… Ők a
legveszélyesebbek, hiszen… annyira ostobák, annyira naivak, hogy azt sem
tudják, mit csinálnak… Csak vakon követik a vezetőik utasításait.
–
Azt hiszem, félreértettél. – Gabi magát is meglepte, mennyire nyugodtan
csengett a hangja. A remegése elmúlt, megacélozta a szívét. A félelem csak
halványan pislákolt benne, de rájött, hogy nem hagyhatja többé, hogy
eluralkodjon rajta. Gabi Braun volt, a leendő Páncélos Óriás. Liberio ünnepelt
hőse! Hős akart lenni, hát eljött az ideje, hogy komolyan azzá is váljon. Azt
akarta, hogy mindannyian büszkék
legyenek rá… Különösen Reiner. – Én nem könyörgök – mondta lenézően. – Nincs
miért könyörögnöm.
–
Pedig lenne, miért. Az életedért kellene – mondta erre vészjóslóan a fiú. –
Mert most meg fogsz rohadni.
Gabi
halványan elmosolyodott.
–
Lehet, hogy kicsi vagyok… – suttogta, miközben a démon határozott parancsa
ellenére teljesen megfordult. – De képes vagyok rá, hogy legyőzzelek, te
rohadék. Nem félek egy hozzád hasonló féregtől. A kisujjam is… többet ér nálad,
te szigeti démon! – A mosoly vicsorrá torzult, és a fiú arcát elborító harag
megadta Gabinak a kezdőlöketet. Gyorsan mozdult, sokkal gyorsabban, mint a
tréningezésen, és tudta, hogy meghökkentette a fiút, mert erre kevesen számítottak
egy tizenkét éves gyerektől. De Gabi mindig is kiemelkedett a korosztályából. Ő
mindig is… a többiek felett állt.
Zofiáért.
Udóért.
Falcóért.
Reinerért.
Coltért is.
Minden
egyes név a mantrája részét képezte.
Mintha hallanám Colt hangját… Ez a gondolat még átsuhant az elméjén, aztán sietve
száműzte, mert nem foglalkozhatott ilyesmivel. A képzelete játszadozott vele,
azokét mutatta, akiket a legjobban szeretett.
Előrevetette
magát – teljes erőből, mert csak ez segíthetett rajta, csak így győzhette le a
szigeti démont – és többé nem gondolt semmire és senkire. Az ösztöneire
hallgatott, amik sosem hagyták cserben, és meg sem rezzent, mikor több irányból
is vérfagyasztó kiáltást hallott. A föld remegett a lába alatt, ahogy Pieck
valamiért rátámadt Zeke-re. A bitorló Eren Jaeger élt és lélegzett, s ismét egy
kicsivel közelebb került ahhoz, hogy felfalhassa a Háború Pörölyének Óriását.
Ez
Gabi pillanata volt.
Hőssé
kellett válnia, hogy megmentse Liberiót.
–
GABI, NE CSINÁLD!
–
FLOCH, NE!
Lövések
dördültek, egymás után kettő, Gabi szeme pedig elkerekedett, ahogy fájdalom
hasított a testébe.
Lelőtt… volna?
Hiába
vájta a körmét a szigeti démon arcába, hiába fonta az ujjait a puskára, a fiú
valahogy meg tudta húzni a ravaszt.
Gabi
sosem sérült meg.
Sosem
lőtték meg.
A
fájdalom elviselhetetlen volt. Könnybe lábadt a szeme, a szájában pedig fémes
ízt érzett.
Elharaptam volna a nyelvem?
Meleg
vér áztatta el a ruháját, a lövések a melle alatt érték.
–
G-Gabi! – Colt a nevét zihálta, és ahogy letérdelt mellé, Gabi végre ráeszmélt,
hogy nem hallucinálta a fiút. Kezek kezdték tapogatni a testét, s ahogy a
hosszú ujjak a sebéhez értek, a kín egyszeriben annyira sok lett, hogy
felsikoltott. Vagyis sikoltani próbált, de csak rekedt suttogásszerűség tört
fel belőle.
A
szigeti démon, akiből gyűlölet áradt, a Floch névre hallgatott. Gabi érezte,
hogy a tekintete elhomályosult, ám még a homályon keresztül látta, hogy egy
hosszú hajú fiú visszafogta, nehogy még nagyobb kárt okozzon.
–
MI A FENE ÜTÖTT BELÉD?! EZ EGY GYEREK!
–
EZ EGY SZÖRNYETEG, JEAN! – üvöltött vissza Floch. – HÁT NEM LÁTOD, MIT KELL
TENNÜNK?! KI KELL IRTANUNK ŐKET, MIELŐTT ŐK VÉGEZNEK VELÜNK!
–
NEM AZÉRT VAGYUNK ITT, HOGY GYEREKEKET ÖLJÜNK!
–
EREN JAEGER IS ÖLT!
–
ÉS KIBASZOTTUL NEM VOLT HELYES, AMIT TETT! – Puffanás hallatszott, Jean ököllel
vágott Floch arcába, mire a fiú a földön kötött ki, alig fél méterre Gabitól.
Gabit továbbra is Colt tartotta a karjában, és nem tudta eldönteni, melyikük
reszketett jobban. Colt nem nyúlt fegyverért, meg sem kísérelt a szigetiekre
támadni.
Azért, mert gyenge, hunyta le a szemét Gabi fáradtan. Ő… Túl nyámnyila ahhoz, hogy ezt megtegye… Pont, mint Falco. Ő inkább…
a behódolást választja… harcolás helyett… ez… egyszerűen… nevetséges…
És
Colt valóban ezt tette:
–
Kérlek… – Még könyörgött is. Gabit a hideg rázta. – Ne bántsatok…
Jean
feléjük fordult.
–
Sajnálom… Kérlek… Én… Sajnálom…
–
Ő csak egy gyerek… – Colt szemlátomást nem értette, mire utalt a Jeannak
nevezett szigeti, vagy csak annyira sokkolódott, hogy nem tudta felfogni. – Hagyjatok
minket… Ne bántsatok… Ő… Reiner unokatestvére… Ő…
–
Csak egy gyerek – ismételte meg Colt szavait Jean. – Tudom. Ő…
–
Meg kell mentenünk. – Colt szorosabban ölelte magához. Gabi nem díjazta, a
fájdalom annyira szétterjedt a testében, hogy teljesen elálmosodott tőle.
Vajon… ha hagyom, hogy magával
ragadjon a sötétség… akkor… meghalok?
–
Kislány, maradj ébren!
–
Meg fog halni! – Colt hangja rémülten csengett. – Tennünk kell valamit!
Gabi
nem hallgatta őket többé. Az álom gyorsan és erőszakosan érkezett, bármennyire
is szeretett volna, nem tudott többé ellenkezni. A szemét behunyva átengedte
magát Colt ölelő karjának, s már félig-meddig az öntudatlanság határára
sodródott, amikor érezte, hogy felemelik. Beszélgetés zaját hallotta, de nem
tudta kiérteni a szavakat. Annyit tudott, hogy Colt és Jean megindultak
valamerre. Annyit tudott, hogy egy szérumot emlegettek.
Falcóra
gondolt, aki mindent érte tett… De mi mindent?
Aztán
átadta magát a sötétségnek.
Készült:
2018.
03. 02. – 03. 04.
Megjegyzés:
Úgy érzem, valami
biztosan fog történni Gabival a 103-as fejezetben. Akik esetleg aggódnának,
ebben a verzióban Sasha túlélte és Gabi is túl fogja… Olvastam egy olyan
teóriát, hogy Gabi fogja megörökölni a Ms. Tybur óriását. Hát majd meglátjuk,
ezt kevésbé hiszem, de Colt itt így akarja megmenteni Gabi életét. Illetve én
úgy gondolom, aztán majd lehet, tévedek, hogy Zeke valójában átállt Erenék
oldalára, és a 102-es fejezet végén Pieck azért nézett olyan furcsán, mert
gyanút fogott. Aztán majd minden kiderül. ^^
A Titánok 12. fejezete egy-két napon belül érkezik. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése