A Titánok – 19. fejezet – A fal túlsó oldalán

19. fejezet

A fal túlsó oldalán

Armin órák óta furcsán méricskélte. Eren szinte akkor is magán érezte a tekintetét, amikor a fiú odabent ücsörgött a szobájukban Annie-val, ő meg Kuklo kezét szorongatva próbálta élvezni a szabad levegőt. Csomagolniuk nem kellett, nem lett volna mit magával vinnie. A kulcs hűvösen tapadt a bőréhez, a vállán így is épp elég súly nehezedett. A vidéket szemlélte lázasan, mert korábban még sosem járt itt, aztán amikor nem a fákat vagy a különös, kék-lila színben pompázó virágokat figyelte, Kuklo vonásait tanulmányozta. A gyermek vajmi keveset örökölt a Reiss családból. Noha a fekete fürtöket nyugodt szívvel kenhették Historia felmenőire, hiszen Rod és Frieda is sötét hajúak voltak, Erent nyugtalanította a látványuk. Ő azok közé tartozott, akik tudták az igazságot, és így még inkább nehezére esett, hogy a hazugság a nyelvére gördüljön. Persze idővel beletanult, mások előtt majdhogynem könnyedén tette, de Levi hadnagy esetében jobbnak látta hallgatásért könyörögni, mert az igazság a végén kiszaladt volna a száján.

Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, miközben leguggolt a gyermek mellé, hogy megtörölje a száját. Kuklo egy burgonyán nyámmogott, amit valószínűleg Sasha orra elől csenhetett el – Eren kételkedett benne, hogy a lány önként adta volna –, vagy valaki más tette meg, hogy a kisgyereknek adhassa. Armin most az ajtóban állt. A karját összefonta a mellkasa előtt, szemöldökét pedig összehúzta. Nem kellett a homlokát ráncolnia ahhoz, hogy Eren tudja, valamin egy jó ideje töpreng. Hogy persze min, nos, arra is lett volna egy tippje, pláne, hogy Kuklo valamiért rászokott, hogy Levi hadnagyot – legyen szó a férfi jelenlétéről vagy anélkül – szimplán Levi bácsiként emlegesse.

Eren még most is megborzongott a férfi először döbbent, majd szikrázó tekintetétől. Nem mondott egy szót sem – mert hát mit is mondhatott volna egy alig négyéves kölyöknek? –, de aligha lehetett volna azt állítani, hogy repesett az örömtől.

Előbb a pusmogás csapott fel, azt kuncogás és kíváncsi tekintetek kereszttüze kísérték. Levi így sem vesztette el a tekintélyét, elég volt egyetlen pillantást vetnie az éppen mutogató felderítőre, az a fülét-farkát behúzva menekült biztonságos helyre, de nyilvánvalóan beszédtémává vált, hogy Levi és a királynő fia… megkedvelték egymást? Kuklo legalábbis kedvelte a hadnagyot, mert ezt nem felejtette el többször is Eren tudtára adni, Eren meg… amikor a kisfiú visszakérdezett – „Ugye te is szereted őt, Eren?” –, inkább az ajkába harapott, mintsem hogy megválaszolja a kérdését. Kuklo túl kicsi volt, még nem tudott különbséget tenni.

– Tudod – törte meg a csendet Armin, mióta egy jó ideje szótlanul álldogált –, szerencséd van, amiért Mikasa felhúzta magát a pletykákon, nem pedig igazat adott nekik.

Ez valójában igencsak vicces jelenet volt. A lány annyira felpaprikázta magát, hogy akitől csak hallott valamit Leviról és Erenről, annak szó nélkül a torkának ugrott. Meg sem fordult a fejében, hogy bármi is igaz lett volna belőlük, arról a gyengéd cirógatásról, amit pedig Eren kivitelezett az ajkával Levi bőrén, hála az égnek semmit sem tudott. Arról senki sem tudott az érintetten, no meg Kuklón kívül, de a kisfiú nem tulajdonított neki jelentőséget. Valószínűleg azt látva vette a fejébe, hogy Eren esetleg kedveli a hadnagyot.

– Nem mindegy? – pillantott hátra a válla fölött. – Ha lenne is bármi… helytelen – fogalmazott végül így –, akkor sem számít. Ha elfelejtetted volna, éppen egy háborúba készülünk vonulni. Nincs időm ilyesmire. A Titánoknak… sosincs nyugtuk.

Armin a szemét forgatta.

– Most kezdem csak megérteni – mondta. – De ez nem jelent semmit, Eren. Amikor Minát akartad feleségül venni…

– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, akkor milyenek voltak a körülmények, Armin!

Barátja megemelte a szemöldökét.

– Milyenek voltak a körülmények? – kérdezte. – Miben lennének másak?

– Akkor… – Eren ökölbe szorította a kezét. Akkor még reménykedtem egy normális életben – gondolta. Akkor még azt hittem, mindent titokban tarthatok… és úgy is felszabadíthatom a világot.

Nevetségesen naivnak érezte magát, ahogy az akkori énjére gondolt vissza, pedig aligha telt el olyan sok idő azóta, hogy gyökeresen változásokon eshessen át. Megváltozott, ezt nem tagadta. Valahogy újra a gyermekkori énje lehetett, aki nemcsak rajongott a Felderítő Egységért, hanem egyenesen bálványozta Levi hadnagyot.

Az érzelmek átalakultak egy kicsit, de nem múltak el nyomtalanul… sőt… éppen ellenkezőleg történt minden. Eren most kezdett csak rájönni, hogy az évek során, amíg megpróbálta őket elnyomni, mennyire felerősödtek.

– Látod? – Armin ezalatt elhúzta a száját. A fintor, ami helyet foglalt a szegletében, egy cseppet sem tetszett Erennek, de nem tehetett ellene.

Ahogy Armin előtt is megnyílt a világ és rájött arra a sok szörnyűségre, amitől Eren kétségbeesetten kísérelte megóvni, megkezdte a maga változását: szótlanná vált és megfigyelt, sokkal jobban, sokkal megfontoltabban, mint korábban. Nem bocsátkozott feltételezésekbe, előbb mindent megvizsgált, ha meg valami olyasmire jutott eredményül, amit esélyesnek vélt, többnyire megtartotta magának – vagy olyanokkal osztotta meg, akiknek a körébe Eren nem tartozott bele.

Eren tudta, hogy Armin nem hibáztatta, amiért óriássá változtatták és meg kellett örökölnie a Kolosszális erejét, de azért, ahogy éveken át a Titánok tagjaként viselkedett – és amit mindennek a tudatában az emberiséggel tervezett –, azért igen. Armin elítélte őt és a terveit, s ezt a barátságuk is megsínylette.

– Látom – felelte. Látom, hogy mindkettőnknek vannak most már titkaik… – és ez a gondolat még jobban fájt így, hogy nem mondhatta ki, mint azt először elképzelte. Ismét Kuklónak szentelte a figyelmét, mert az volt a könnyebb megoldás, és amikor Armin hátat fordított neki, hogy visszavonuljon a magányába, elszégyellte magát, amiért elöntötte a megkönnyebbülés. Nehéz volt Armin szemébe nézni, s még nehezebb volt elmondani neki, hogy Bagoly útját fogja végigjárni.

Hizuru vár rám, Armin – sóhajtotta, miközben a karjába vette izgága unokaöccsét –, és sehogy sem tudsz már megállítani. Át fogom szelni az óceánt… és úgy fogok tenni, ahogy Bagoly kérte: befejezem a küldetésemet. Csak így vethetek véget mindennek.

** * **

Mina Carolinával összefutni egy cseppet sem volt kellemetlen. Eren azt hitte, feszengeni fog, különösen a pletykák után, a lány azonban szemlátomást nem neheztelt rá, sőt mintha sejtette is volna, hogy ez fog történni. Tizenkét éves korukban ismerkedtek meg, Eren ekkor még imádta a Felderítő Egységet és bármire hajlandó lett volna, hogy Levi hadnagy beosztottja lehessen. Mina tehát tudta, hogy valójában mennyire… erre az egész őrületre vágyott. A sors úgy hozta, hogy most már a lány sem tudott kivergődni – bár Eren élt a gyanúval, hogy senkinek sem sikerült megingatni az elhatározásában; kitartott amellett, hogy Erenhez hasonlóan ő is a Felderítő Egységnek szenteli az életét.

– Örülök, hogy egymásba botlottunk – mosolygott rá kedvesen. – Mindenképpen találkozni szerettem volna veled, mielőtt… hosszabb időre elválnak az útjaink. – Eren ebből már tudta, hogy őt is értesítették az utazásról. Persze ezt abból is sejthette, hogy a viskó közelében ott őrködtek Kiyomi asszonyság testőrei is, akik mindig visszatartották, valahányszor túl messzire merészkedett.

– Olyan helyen maradjon, ahol láthatjuk – mondogatták, amit Eren magában így fordított le: vagyis ahol rajtad tarthatjuk a szemünket, nehogy véletlenül sikerüljön meglógnod előlünk. Nem mintha Kiyominak szökéstől kellett volna tartania, ahhoz túl mély volt közöttük a kapocs. Eren ismerve elődje, Kruger emlékeit, nehezen tudta visszafogni magát az asszony társaságában. A viszontlátás öröme szorította össze mindannyiszor a torkát, ha találkozott a tekintetük.

– Ne csinálj semmi ostobaságot! – Mina Carolina rángatta ki az emlékeiből. A hangja szigorúan csengett, s a tekintete sem árulkodott különbről. Ismerte már Erent annyira, hogy tudja, szeretett őrültségeket csinálni.

– Tudom, mit kell tennem – felelte erre meglepően határozottan. – Nem kell aggódnod miattam. – Nem kellett saját magát meggyőzni, de igazából a lányt sem, mert elmúltak azok az idők. Azóta mindketten a maguk útját járták.

– Eren… – Mina persze ennek tudatában is hatalmasat sóhajtott. Gyengéd volt az érintése, az ujjai pedig könnyedén és ismerősen simultak Eren arcélére. Hangjából nem fájdalmas vágyódás hallatszott ki, hanem szimplán baráti aggodalom. Ha valami nem működött, az nem működött; egyikük sem siratta, az együtt töltött időszak szép volt és emlékezetes. A szerelem elmúlt azokkal az időkkel – ha egyáltalán létezett is –, a barátság viszont megmaradt. – Vigyázz magadra! – kérte őszintén, parázsló félelemmel a szívében, mire Eren óvatosan bólintott egyet.

Ez a búcsúzás pillanatának tűnt, Kiyomi mindent gondosan előkészített. A lovak és a katonák is felszerelkezve álltak és vártak, hogy Eren is elkészüljön. Mina nem tartotta fel, az ölelésébe vonták egymást, majd Eren sietve ki is bontakozott belőle, hogy sorra járja a barátait.

Mikasa falfehéren és szótlanul álldogált a felderítők körében; ujjai görcsösen markolták a nyakát védő sál anyagát. A Felderítő Egység köpenyét és a háromdimenziós manőverfelszerelést viselte magán; szabad keze még most is, a falak biztonságában is a kardjának markolatára csúszott, valahányszor valami zajt hallottak. Eren úgy értesült, hogy az alagútig is el fogja őket kísérni. Tovább nem mehetett, rá nem itt volt szükség. Ez az ellentét túl hosszú ideje tartott már közte meg Levi hadnagy között. Csak akkor egyezett bele valamelyest, amikor a férfi odafordult felé, és így szólt:

– Bármennyire is nem tetszik a gondolat, egy családból származunk. – Mikasa felrántotta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy kommentálni szerette volna a megjegyzést, végül azonban inkább a nyelvére harapott. Eren igencsak mulatságosnak találta a látványt, de hangosan jobbnak látta, ha nem említi. Valószínűleg egyik érintett sem díjazta volna annyira, mint ő. – Éppen ezért – folytatta eközben Levi –, a lehető legjobb döntésnek tartom, hogy itt maradsz. Amíg Kenny amellett a semmirekellő idióta mellett pöffeszkedik, jobb, ha lesz még egy Ackerman a falakon belül, aki szembe tud vele szállni.

– Én nem ismerem ezt a Kenny Ackermant – makacskodott Mikasa. – Nem nekem kellene hátramaradnom. Nem ismerem úgy, mint egyesek az Egységből. – És ebben igaza is volt, mire Erent mintha nyakon öntötték volna egy vödörnyi jeges vízzel.

Elfogta a rémület. Szerette Mikasát, örült, amikor maga mellett tudhatta, de a gondolat, hogy a hadnagy helyett a lánnyal kell a falakon túlra merészkednie, annyira megrémisztette, hogy teljes testében megmerevedett. Nem akarta, a legkevésbé sem, ettől pedig… még jobban megrémült.

A kérdés ott csüngött kimondatlanul a levegőben: miért? – de nem sikerült választ találnia rá, még úgy sem, hogy mélyen magába nézett.

Levit vele ellentétben egy cseppet sem rázta meg a lehetőség – igaz, ő a rangjából adódóan okkal lehetett nyugodtabb; olyanokat is tudott, amiket mások nem, ráadásul… Ő nem az a fajta ember volt, aki csak úgy kimutatta az érzelmeit. Míg Eren gyakran nyitott könyvként tárulkozott fel előtte, apró, csetlő-botló ügyetlenkedéseivel majdnem minden titkát készségesen kinyilvánítva, addig ő remekül titkolózott. Eren szerette volna úgy olvasni a gondolatait, ahogyan a férfi tette az ő esetében.

– Lehetséges. – Levi megvonta a vállát. – De én vagyok az, akire rábízták a kölyköt. – A fejét Eren irányába döntötte, aki feszült figyelemmel csüngött minden egyes szaván. Míg ő teljesen elvarázsolódott és megnyugodott, Mikasa szeme szikrázott a haragtól.

– Az a döntés réges-rég az értelmét vesztette! – csattant fel. – Ráadásul azután hozták meg, miután látták, hogy szét tudja verni Erent! Még az egyik fogát is kiütötte! – háborodott fel. Hiába telt el a tárgyalás óta nem kevés idő, sosem bocsátotta meg a férfinak az ott történteket, és valahányszor kettesben voltak Erennel, nem felejtette el a fiút sem emlékeztetni az elszenvedett ütésekre és rúgásokra.

Levi ezen meglepődött. Értetlenül nézett a lányra.

– Visszanőtt, nem?

– Maga…!

– Mikasa, elég. – Farlan kedvesen, de hangjában kellő figyelmeztetéssel szólt rá a lányra. Éppen akkor csatlakozott hozzájuk Isabel, Hanji, Mike valamint Nanaba társaságában, és így még sikeresen elcsípte a kirobbanni készülő vita elejét. – Nem Levi döntött a maradásod felől, az utasítás magasabb körökből érkezett. – Erwintől, adta a tudtukra. Erwin Smith remek stratéga volt, ha úgy érezte, Levi helyett jobb, ha Mikasa marad, annak oka kellett, hogy legyen. És az így is volt jól, nem kell megkérdőjelezni.

– Amikor szükségem lesz rád, arról tudni fogsz. – Eren ennyivel búcsúzott. – Addig meg… vigyázzatok az unokaöcsémre… és helyezzétek biztonságba, ahogy az anyjával is tettétek – utalt Historiára. – És vigyázzatok anyára is… – Sem Carla, sem Historia nem tartottak velük. A legrosszabb az egészben az volt, hogy Eren még csak nem is vehetett tőlük búcsút, nehogy felhívja magára a figyelmet. Még csak az hiányzott, hogy valamennyiüket elfogja. Kiyomi többször is biztosította őt afelől, hogy egyiküknek sem esett bántódása… ahogyan arról is, hogy egy nap viszontláthatja őket. Ösztönösen megbízott az asszonyban és hitt a szavaiban. Ha biztonságban voltak, akkor biztonságban voltak.

Így könnyebb – gondolta –, nem kell aggódnom értük. Nem fognak… velük manipulálni. Ettől ugyanis korábban rettegett. Amikor Titánként elfogták, akkor is a családjával próbáltak hatni rá. Megbénította a félelem, hogy az árulása rájuk is kihatással lett, és hogy őket védje, fejet hajtott Erwin Smith előtt. Többé azonban senki előtt nem kívánt térdre kényszerülni. Senki sem kerekedhetett fölé. Többé nem.

Erősebb vagyok – szorította ökölbe a kezét. Tudom, mi a dolgom.

Ezt annyiszor ismételte már el, hogyha valaha is kételye támadt afelől, hogy valóban tudja, akkor az mostanra minden bizonnyal elszállt. Annie-ra emelte a tekintetét, aki ezt észlelve odalépett elé. Összesimították a kezüket, a bajtársias szorítás elég volt ahhoz, hogy Eren még több erőre tegyen szert.

A lány a füléhez hajolt.

– Ugye mindent megjegyeztél, amit mondtam?

– Ne aggódj – súgta vissza gondosan ügyelve, hogy a szóváltásukat senki sem hallja –, minden rendben lesz. Ha elakadok, Kiyomi segíteni fog.

– Te még… Nem tudod, pontosan mit fogsz ott találni. – Annie elbizonytalanodott. – Vannak emlékeid, de csak azt látod, amit Karl Fritz is. Azóta… sok minden megváltozott, Eren – mondta halkan. – Nem a dolgok előnyére, ebben is biztos vagyok. Minden… rosszabb lett, és azóta, hogy utoljára voltam otthon, talán még rosszabb. Soha senkiben ne bízz meg onnan, megértetted? – figyelmeztette. – Nem tudhatod, ki az ellenséged!

– Ne aggódj, vigyázok magamra.

– Mi is ott leszünk vele – jegyezte meg Levi szárazon. – Felesleges idegeskedés, Leonhart.

– Levi úgy érti – vette át a szót Farlan –, hogy nem kell aggódnotok, mindent kézben tartunk.

Levi vállat vont.

– Értsék, ahogy értsék, nem érdekel – közölte. Eren felé fordult, a fiú pedig nyugtalanul viszonozta a tekintetét. – Indulhatunk?

– Igen – suttogta.

Azóta, hogy teljesen kivetkőzött magából Levi szeme láttára és úgy viselkedett, egyszer sem kerültek olyan helyzetbe, hogy egyedül lehessenek. Eren igazából gondoskodott is róla, hogy így legyen. Még mindig szörnyen zavarban érezte magát, elég volt csak gondolnia a történtekre, nemhogy beszélni róluk! Nem is értette, mi vitte rá, hogy megtegye! Mitől bátorodott fel ennyire? Levi meg… miért hagyta, hogy az ajkával végigcirógassa a kézfejét?

Csóknak lehetett nevezni a maga módján, s az emlékébe még mindig kellemesen bizsergett bele. Meg bele is pirult – bár ez így enyhe kifejezés volt. Olyan vörös lett, hogy Jean, aki az ajtóig kísérte őket, azonnal megjegyzést tett rá, neki meg hirtelenjében kedve támadt búcsúzásképpen képen törölni a lóarcú fiút. Sajnálta is, amiért végül nem adódott rá lehetősége, hogy megtegye.

Levi hadnagy intett a fejével, mire az őrök elléptek az útjukból. Kiyomi asszonyság köpenyt viselt a kimonója fölött, máskor kontyba csavart haját most szabadon eresztette. Nyakában megpihent a sálja, s így még jobban hasonlított Mikasára, mint kontyos verziójában. Ahogy elhaladt a lány előtt, egy pillanatra megállt, hogy vessen rá még egy utolsó pillantást. Olybá’ tűnt, mintha örökre az emlékezetébe próbálná vésni a vonásait; félrebillentette a fejét, a szemöldökét összehúzva koncentrált. Végül anélkül ment tovább, hogy bármit is mondott volna a lánynak.

– Gyere, Eren – hangzott az utasítás Levi szájából. A férfi már az ajtóban állt, és látszólag türelmetlenül várta, hogy kövesse. Az utolsó parancsok is ki lettek osztva – valamennyi felderítő tudta, hogy a távollétükben mi a dolguk. – És te is – siklott a tekintete tovább. – Ne kelljen megbánnom a döntésemet, Petra. – A lány komolyan lépett előre. Felvillanyozta a gondolat, hogy velük tarthat, ám bosszantotta is, hogy távozása mekkora port kavart a felderítők körében. Oluo látványosan depresszióba süllyedt, Eld elkomorodott, néhányan meg, akik szintén elítélték, hogy nem büntették meg jobban (ezek javarészt Eren jelenlétét sem nézték jó szemmel), összesúgtak a háta mögött.

– Ne vedd magukra – szólt neki Eren. – Én sem teszem.

– Mintha az olyan egyszerű lenne – mormogta a lány. – Én nem szoktam hozzá, hogy ennyire utáljanak.

– Akkor itt az ideje, hogy hozzászokj. – Eren finoman vállat vont. Az élet kegyetlen volt, semmit sem tehettek ellene – azon kívül, természetesen, hogy beletörődtek a történtekbe. Petra összepréselte az ajkát, majd megindult a nyomában. Nem pillantott sem egyik barátjára sem, meg sem hallotta Oluo fájdalmas sóhajtását.

Nagyobb létszámmal indultak útnak, de Eren tudta, hogy nem fogják mindannyian elkísérni őket. Erwin parancsnok nem tudott személyesen tárgyalni Kiyomival, Hanji azonban sikeresen közvetítette az üzenetét: Levi hadnagy néhányukat vihette magával, hogy ne keltsenek feltűnést, a biztonságukról pedig a keleti asszony testőrei gondoskodtak. Akik mindvégig mellettük fognak maradni… Erenre rájuk pillantott. Sasha és Connie éppen sugdolóztak és nevetgéltek valamin, amit senki más nem értett rajtuk kívül, Jean meg, aki nem vett részt a küldetésen, de szeretett volna még megjegyzéseket tenni a viháncoló párosra, bőszen kommentálta őket. Petra, aki szorosan Eren mellé húzódott, elszántan szegte fel a fejét – bár mindannyiszor elhúzta a száját, amikor utolérték a gonoszkodó sutyorgások –; Farlan Isabelnek magyarázta, hogy miért nem jöhet velük, Isabel meg Levinak, hogy miért kell velük tartania a küldetésre.

– Elég. – Levi szigorúan vetett véget a könyörgésnek. – Kiyomi asszonyság, készen állunk.

– Nagyszerű – bólintott az asszony. – Eren… – A hangja csordultig telt szeretettel, amit a fiú még mindig nehezen tudott fogadni. Valahányszor egymás társaságába kerültek, megannyi megmagyarázhatatlan emlék és érzelem öntötte el; a térdre többnyire megroggyant tőlük, a fejébe meg irtózatos fájdalom hasított. Mély levegőt kellett vennie, és Levi ilyenkor rögtön felfigyelt rá, hogy valami nincs rendben. Most azért hezitált, mert még ő sem tudta hova tenni a szobában történteket.

Eren nyelt egyet.

Az alagút elé érkezve már nem vettek egymástól könnyes búcsút, Levi szó nélkül hátat fordított mindenkinek, mikor Hanji egy csontropogtató ölelésbe akarta zárni, és olyan arcot vágott közben, hogy Erennek nevethetnékje támadt. Összekapcsolódott a tekintetük, a férfi pedig egyetlen hosszú pillanatig rábámult. Úgy csillogott a szeme, akár egy fénylő drágakő. Eren ragyogó kéknek látta, a legsötétebbnek, amilyennek az óceán vizét is képzelte, s csak halványan mutatott némi szürkeséget.

– Gyönyörű… – szaladt ki a száján az álmélkodás, mire a csodálatra méltó szempár elkerekedett. Levi arccsontján úgy égett a bőre, mintha lázas lett volna. Eren maga is felhevültnek érezte a testét; a zavartság sietve kúszott végig a testén, mindene bizsergetett, még a lábujja is. Nem lehetett úgy tenni, mintha nem mondott volna semmit. Kimondta, Levi meg tisztán hallotta a bókot.

Mi lesz velem így? A kérdés ott lógott a levegőben, a nyelés sem segített rajta. Eren megszaporázta a lépteit, hogy felzárkózzon a hadnagy mellé, és ahogy ezt kivitelezte, összesimult a karjuk. Az érintés elég volt hozzá, hogy különös szikrák pattogjanak végig a gerince mentén. Tágra nyílt a szeme, s meg kellett nedvesítenie az ajkát.

Hirtelen szárazság kezdte kaparni a torkát; felcsuklott, a csuklása meg köhögésbe fulladt. Levi még mindig őt nézte, ő meg Levit, aztán rájuk borult a sötétség, az Alvilágba vezető alagútban kialudtak a fények. Minden egyes pillanat egy szívdobbanás volt, és minden egyes szívdobbanás egy örökkévalóságnak hatott.

Ökölbe szorította a kezét, és anélkül indult előre, hogy bárki is kérte volna rá. Elhaladt Levi hadnagy előtt, Kiyomi Azumabito pedig úgy nyújtotta felé a kezét, hogy a sötétben nem láthatta, mégis egyszerűen tudta. Egymásba fonódtak az ujjaik, Kiyomi bőre hideg volt és hegekkel teli, nem egy finom, nőies kéz. Az élet mély leckéket vésett a bőrére, fájdalmasabbakat, mint azt kellett volna. Eren finoman szorította meg, és máris magabiztosabbnak érezte magát.

Bagoly – gondolta –, elindultam.

** * **

– Ha ezen az útvonalon haladunk – magyarázta Kiyomi suttogva –, Shiganshina kapuja alatt fogunk a fal túlsó oldalára kerülni. Nem lesz rá szükség, hogy óriásokkal küzdjünk. Tartogassa a pengéjét, hadnagy! – szólította fel Levit, amikor észrevette, hogy a férfi keze ösztönből a kardja felé moccant. – Egy jó darabig nem lesz rá szüksége.

– Az óriások…

– Majd a fal túloldalán – ráncolta a homlokát az asszony. – Az ellenség ott minden irányból lesni fog ránk. Kész szerencse, hogy Eren velünk tartott. Óriás nélkül… nem lennénk képesek megtenni a távolságot.

– Akkor maga hogy került ide? – morogta Levi. Nem kedvelte Kiyomit, és bosszúsan nézte, valahányszor Eren kedveskedően megérintette. Olyankor összeszűkítette a szemét, és inkább ingerülten hátat fordított nekik vagy rájuk mordult, de egy jó szót nem szólt.

– Megvannak a magam titkai – felelte erre sejtelmesen Kiyomi. – Idővel feltárom őket.

– Rohadék…

– Levi!

– Farlan – pillantott rá a barátjára kihívóan. Farlan lesújtottnak látszott.

– Több tisztelettel – mondta helytelenítően. – Egy hölggyel beszélsz, nem a beosztottaddal, Levi!

Levi – Eren legnagyobb meglepetésére – nem válaszolt. Nem szégyellte el magát, sőt inkább próbálta figyelmen kívül hagyni Farlan megjegyzését. A végén nem faggatta Kiyomit, csupán a karját összefonva vizslatta, különösen akkor, amikor Erennel társalgott. Olyankor annyira halkan beszélgettek, hogy vagy alig, vagy egyáltalán nem hallhatta, ez pedig minden bizonnyal idegesítette őt, legalábbis az arckifejezéséből ítélve. Eren még sosem látta rajta ennyire a bosszúságot.

– Ennyit a Mária fal visszafoglalásáról, mi? – morogta a férfi. – Mondhatta volna, hogy ne éljük bele magunkat.

– A Mária falat akarjátok vagy valami mást? – Kiyomi a kérdést valójában Erennek szánta. – Ha tudni akarod, mit nyit a kulcs, megtudhatod. Ha elvesztett földet sirattok, megkaphatjátok. Ha az igazságot szeretnéd, akkor viszont követned kell. A pincében azt fogod megérteni, amit az apád akart elrejteni előled. Nem azt, hogy milyen a világ valójában. Azt csak úgy tudhatod meg, ha megtapasztalod. Gyűlölheted azokat, akik nem élnek hozzád hasonlóan rabságban, de falak helyett ők egészen más ketrecben sínylődtek ugyanúgy, mint azok az emberek, akik e sziget lakói.

– Nem értem, miről beszél – súgta oda Petra Farlannak. Levi összevonta a szemöldökét.

– Én talán értem…

Eren, miközben állta Kiyomi pillantását, mindvégig magán érezte Leviét is. Nem válaszolt Kiyominak, de nem is kellettek ahhoz szavak, hogy az asszony megértse a döntését. Folytatták tovább az útjukat, és az elég volt ahhoz, hogy Kiyomi tudja, mit választott.

– Egyszer majd megértitek – zárta le ennyivel a beszélgetést, mire az asszony bólintott. Az évek kemény leckét adtak neki, fáradtnak látszott, és körüllengte valami megmagyarázhatatlan; Erent elfogta tőle a nyugtalanság.

Mit tervez Hizuru?

A percekből órák lettek, gyorsan követték egymást. Többször megálltak, mert Kiyomi ragaszkodott hozzá, hogy Eren legyen erejének a teljében, ráadásul ahogy egyre közelítettek a vége felé, úgy vált mindenki feszültebbé. Kiyomi a testőreire sandított, a testőrök meg Farlanra és Petrára, akik úgymond kívülállónak bizonyultak. Ők nem rendelkeztek olyan sokat kecsegtető névvel, mint Levi hadnagy, akiről… Eren tudta, hogy mindenki tud mindent. Elég csak ránézni, hogy tudják, egyike azoknak, akik az Ackerman nevet viselik.

Az alagút sötétjéből a felszínre kerülni olyan volt, mintha lángra lobbantották volna a szemüket. Az út szűkös volt felfelé, lehetetlenné téve, hogy akár egy óriás is átpréselje magát, a nap pedig égetően sütött odafent, a Mária fal túlsó oldalán. Eren, aki életében először tapasztalhatta meg, milyen, amikor az ötven méteres fal másik oldaláról pillant fel a magasba, borzongott az arcába fújó gyengéd széltől. A szellő ellenére is olyan meleg volt, hogy izzadni kezdett a tarkója.

– Felkészültetek? – kérdezte Kiyomi. – Most dől el minden.

– Hogy akar… – Petra az ajkába harapott. Megtörölte a homlokát, majd Erenre sandított. – Azt akarja, hogy Eren…

– Igen – húzta ki magát az asszony. – Pont azt akarom.

– De maga…

– Ahogy én jöttem, az most nem járható.

– Miért? – makacskodott Petra. – Maga mégis…

– Most nem az eget kell átszelnünk, Ms. Ral – felelte erre Kiyomi. – Sokkal elegánsabb módja az utazásnak, nem tagadom, de én valami mást akarok. Eren – fordult a fiú felé –, kérlek, változz most át. Ha beléd kapaszkodunk, el tudunk jutni… odáig, ahol már annyira várnak ránk. Az óceánig.

Eren szeme tágra nyílt.

– Az óceán… – suttogta ámultan, mire Levi felhorkant.

– Fogytán az időnk, kölyök! Vagy gyorsan csinálod, vagy mindannyian óriáscsemegék leszünk!

Ez a megjegyzés nem volt teljesen helytálló. A fal túlsó oldalán valamiért nyugtalanító csend uralkodott. Ez jelenthette akár azt is, hogy az óriások többsége egészen a Rózsa falig nem állt meg, mióta Bertolt lyukat ütött a Mária falba, de akár… valami teljesen mást is, amire Eren még nem talált elfogadható magyarázatot.

Zeke biztos tudná – gondolta, és ahogy eszébe jutott a bátyja, még inkább nem tudta, mit csináljon. A fülében csengtek a férfi figyelmeztetései… Szép dolog volt a szabadságért harcolni – ezt Zeke mindig is sokat hangoztatta –, de nem azért, ami a falakon túl várta őket. Nem azért, amiben Eren reménykedett. Az egy gyermeteg álom volt csupán, ami nem valósulhatott meg úgy, abban a formában. Zeke szerint legalábbis. Zeke azt szerette volna, ha sosem tapasztalja meg, milyen az a hely, ahonnan ő érkezett. A másik ketrec, ahogy ő hívta, ahonnan szintén nem lehetett szabadulni.

Mert a fal túlsó oldalán… Ott leste az ellenség minden mozdulatukat… és az ellenség…

Hamarosan megértik mindazt, amit oly’ kevesen értünk.

Az aranysárga fény mindenesetre felizzott, Kiyomi érintése pedig olyan volt, mintha megégették volna. Az asszony felkapaszkodott rá, s a szemében mély fájdalommal mérte őt végig tetőtől talpig. A nevét suttogta, és Eren valamiért tudta, hogy Krugert keresi benne, a vonásaiban… És minden bizonnyal meg is találhatta. Eren Kruger óriásalakját csupán néhány halovány emlékből ismerte, de a hasonlóságok szemet szúrtak.

Indulhatunk? – akarta volna kérdezni, a parancs viszont Levi szájából hangzott el. Kiyomi szótlanná vált és réveteggé. Kapaszkodott és érintette Erent, és a nevén kívül nem volt hajlandó másra.

Jól van. Vágjunk bele.

Nekilátott a futásnak.

** * **

– Tudják, mi ez a hely? – Kiyomi egyik testőre törte meg a csendet, fejével jobbra intve. Egyetlen óriásba sem botlottak, amióta átlépték a Mária falat, és Eren egyszer sem tartott pihenőt. Minden erejét arra használta fel, hogy minél gyorsabban haladjon, s az sem érdekelte, hogy idővel ki fog fogynia a szuflája. Csak akkor lassított, amikor Levi ököllel a vállára ütött, hogy nyughasson, mert mihez kezdenek, ha a semmiből elözönlik őket az óriások? Olyan fáradt lenne, hogy egy lépést sem tudna megtenni!

– Az a hely… – Farlan a homlokát ráncolta. – Vajon…

Eren tudta.

Onnan lökik le őket – gondolta. Hol egyszerre, hol egyesével… Egykor… apa is ott állt, meg Zeke anyja, Dina is. Ott kényszerítették őket a térdükre, ott várták azt, hogy mindent elvegyenek tőlük. A testüket, a lelküket, az ép elméjüket.

De persze erről rajta kívül csak azok tudhattak, akik a falakon kívülről érkeztek. A Titánok, akik hasonlóan bámulhatták meg azt a helyet, ahogyan most Farlan, Petra és Levi, iszonyattal a szemükben, miután rájöttek, hogy mit is látnak pontosan.

Ez van a pincében – nyelt egyet Eren. A keserűség a szájából nem múlt el. A világ kegyetlensége… Az egymást öldöklő, szörnyeteg emberek. Mert nem az óriások az igazi szörnyetegek, ahogyan soha nem is voltak azok… Ymir Fritz sem. Marley… Eldia… Paradis… A csillag, a billogok… Ezek azok, az emberek tettei lesznek azok, amik kegyetlenné teszik a világot.

Amikor elérték az óceánt, Eren kifulladva tépte ki magát az óriása testéből. A karok, amiket maga körül érzett, Levi hadnagyé voltak. A férfi – saját kíváncsiságát is félretéve – segített neki, hogy kiszabaduljon a forróságtól, és amikor Eren felcsuklott, a könnyei pedig megeredtek, nem mondott egy szót, anélkül húzta magához, hogy megkérdezte volna. Az ölelés bizalmas volt és gyengéd, Eren résnyire nyílt szemmel is észrevette, hogy Farlan kiszúrta. De nem érdekelte, ahogyan Levit sem. Remegő testtel simult bele, remegve pihent meg Levi karjában, és amikor percekkel később együtt felálltak, az óceán vize elérte a csizmájukat.

Eren meztelen lábbal, térdig feltűrt nadrágban gyalogolt bele. Azt az egyet sajnálta, hogy a barátai nem tarthattak vele. Gyermekkora óta álmodozott erről a pillanatról, de mindig is úgy képzelte, hogy Mikasa és Armin oldalán fogja megtenni. Nem mintha lett volna bármi problémája is Farlannal vagy Petrával – vagy akár Kiyomival és a testőrökkel –, a csapatuk azonban… szokatlan volt. Ha válogatott volna, hogy kikkel vághat neki a „kalandnak”, nem őket választotta volna.

Kiyomi a sálját szorongatta, és az ajkát szép, halvány mosolyra húzta. A szeme valamint a szája sarkában nevetős ráncok jelentek meg, de Eren valamiért azt a fiatal lányt látta maga előtt, aki válla fölé érő hajjal, gombbal a ruháján hajolt fölé, hogy elbúcsúzzon tőle. Akkor elváltak egymástól, az óceán pedig csupán egy fájdalmas és gyönyörű emlékké vált.

– Megígértük egymást, nem, Eren? – Kiyomi mosolygott. A kezét nyújtotta. Egymásba fonódtak az ujjaik, az egyik hullám pedig elérte a ruhájukat is. Egyiküket sem zavarta. – Később találkozunk, Eren… Hát végre találkoztunk.

– És ezúttal befejezem, amit elkezdtem – bólintott a fiú komolyan. – Ezt is megígérhetem, Kiyomi.

– Ezt örömmel hallom.

A válasz nem Kiyomitól érkezett.

Az asszony megmerevedett, ahogy az ismeretlen hang eljutott a fülükig, a testőrök védelmezően mozdultak, Levi, Petra és Farlan pedig a kardjuk után kaptak.

Eren lassan a hang irányába fordította a fejét és mélyet lélegzett.

A lány alacsony volt és sötét hajú, egyszerre ismerős és ismeretlen, bár Eren sosem tulajdonított neki nagy jelentőséget. A vonásai finomak voltak, keleties jelleget tükröztek. Néhány évvel bizonyosan idősebb lehetett nála, de semmiféleképpen nem Zeke-kel egyidős, még akkor sem, ha a külseje meg akarta őket téveszteni. Csillag ragyogott a vállán, mint mindenkinek, akit megbélyegeztek és a gettóba kényszerítettek, Eren pedig kétségbeesetten próbált a nevére emlékezni.

Ő lehet az… – gondolta. Emlékszem, hogy Zeke azt mondta, van egy lány, aki…

A harcos előrelépett, a mankója csíkot hagyott maga után a homokban.

– A nevem Pieck – mutatkozott be halkan, fittyet hányva a rászegeződő kardokra. Úgy fogta a mankóját, hogy ki tudja nyújtani a kezét, és ahogy a szája széle mosolyra görbült, Eren végre meglátta rajta a keletiek vonásait. Hizuru, sikított a külsejéről. A keletiek klánja. Ugyanaz a klán, amiből Mikasa édesanyja is származhatott, ugyanaz a nép, akik közé Kiyomi Azumabito is tartozott.

De Eren mást is tudott még. Azt, hogy a lány – Pieck – volt a Hordár Óriás, egyike a kilencnek. A csillag a vállán nemcsak azt mutatta, hogy megbélyegzett a származása miatt, hanem azt is, hogy a harcosok közé tartozott.

Ő is Titán – nézett végig rajta. Ő is egy közülünk.

És ezt Pieck is tudta.

Mosolygott, Eren pedig elfogadta a felé nyújtott jobbot.

– Örülök, hogy végre megismerhetlek, Eren Jaeger.

Megjegyzés:

1.) Elkezdődött a vizsgaidőszakom, ez az oka a nagy csúszásnak… De remélem, a következővel sikerül tartanom magamat a tervekhez és egyfajta pünkösdi ajándékként a szokásos időben (a hosszú hétvégén) hozni.

2.) Nem akartam, valahogy mégis nagyon rá vagyok kattanva a 90+ fejezetekre és karakterekre. (Szinte biztos vagyok benne, hogy a 4. évad lesz majd a kedvencem… :D Hacsak nem lesznek megint kiakasztó változtatások, mint a 2. évadban…) Úgyhogy csak eljutottunk az óceánig, és eljutunk majd azon túl is. Érkeznek a 90+ új szereplői, csak minden egy kicsit más körítésben lesz, mert nem a mangát szeretném leírni regény formájában. :D

3.) Első változtatás (vagy nem tudom, mennyire lehet annak venni, hiszen van egy ilyen teória) Pieckkel kapcsolatos, aki a keletiek klánjából származik, ahogyan Mikasa anyja és Kiyomi is. Fogalmam sincs, miért, de nagyon bírom a karakterét. :D

4.) A következő fejezetről: Levi és Eren eljutnak Hizurúba és végre-valahára sort kerítenek egy hosszú beszélgetésre is. Talán a kézcsókból több is lesz, ha már Eren most kb. egy fejezetnyit rágódott rajta. ;) Pluszban kiderül, ki, mit, miért és hogyan, azaz Marley, Eldia, Paradis és Hizuru.