Újrakezdés
Párosítás: Levi/Mikasa
Mellékszálon:
Sasha/Connie,
Eren/Historia, Falco/Gabi
Tartalom:
A
háború ugyan véget ért, de a béke mindig is illékony volt. Amikor Mikasát egy
titokzatos küldetés az óceán túloldalára szólítja, Levi hadnagy valamiért ragaszkodik
hozzá, hogy vele tartson. Az óceán túloldalán, a béke ellenére ott várja őket
az ellenség, azzal együtt pedig Hizuru és a keletiek múltja.
Megjegyzés:
A
105. fejezet olvasása előtt íródott, így némi spoiler tudatában most még inkább
fáj a szívem, miközben ezt a szösszenetet írom, de… hát ez van. Tehát 90+ manga spoilerre
felkészülni!
1.
felvonás
A
háború veszteségekkel járt, ezt mindannyian jól tudták. A második évezrede
tartó küzdelem két ellenség nép között végre véget ért, és több mint egy
évszázad után a falak kapu ismét feltárulhattak, megmutatva a bent rekedt
embereknek a kinti világot. Mikasa – ellentétben a társaival – egyáltalán nem
várta ezt a pillanatot. Eren és Armin ideje véges volt, Mikasa számolt, mikor
zárul azzal a barátságuk, hogy ők elmennek egy olyan helyre, ahová ő még nem
követheti őket. Mikor jön el az az idő, amikor már nem lesz több értelme az
életének.
Számolt
és titokban rettegett.
Hangosan
egy szót sem szólt, mint mindig, ezúttal is magába fojtotta a könnyeit és a
fájdalmát, és így valahogy minden könnyebb is volt és nem is.
A
háború befejeztével minden gyökeresen átalakult: a Felderítő Egységnek a
feladata szimplán a felderítésre korlátozódott, nem kellett többé megvadult
óriásokkal vesződnie. Mikasa, aki egyedül azért csatlakozott hozzájuk, hogy
Erent életben tartsa, osztagvezetői pozícióra emelkedett. A saját osztaga egy
csapatnyi újoncból állt, akik értetlenül vakarták a fejüket, valahányszor arról
beszélt nekik, hogy az elmúlt évek mennyire szörnyűek voltak, vagy éppen az
ámulattól csillogó szemmel itták magukba minden szavát, mert nem tudták
felfogni azt a borzalmat, amit ő átélt. Egy csapatnyi idióta vette körbe, mégis
valahogy ragaszkodott hozzájuk. Gyakran kapta azon magát, hogy elsorolta a
nevüket és reménykedett benne, hogy mindannyiuknak hosszú élet fog megadatni.
Hosszú és boldog élet, nem olyan, mint amilyen az övé.
Olyat senkinek sem kívánok – gondolta, miközben ellenőrizte a felszerelését. Hanji
parancsnok minden utasítással ellátta, mielőtt az útjára bocsátotta volna; a
legújabb feladat súlyosan nehezedett a vállára. „Egyszemélyes küldetés”, ahogyan ő nevezte, segítőt jobb, ha nem
visz magával.
–
Tudom – mondta, amikor Jean elkapta a karját. – Vigyázok magamra. – Úgy vette
észre, egy ilyen kijelentéssel, még ha nem is mosolygott, meg tudta nyugtatni a
barátait. Sasha és Connie is megkönnyebbülten nézett össze, sőt egy mosolyt is
elfojtottak. Nemrég házasodtak össze, és valahányszor Mikasa Sashára sandított,
úgy érezte, nem sokáig tudhatják aktív katonaként a Felderítő Egységben. Ezt a
gondolatát, amikor egyik érintett fél sem volt jelen, hangosan is megosztotta
Jeannal: – Ahogy elnézem őket, az ősz gyermeklátogatással fog telni.
–
Ó, igen – értett egyet vele Jean. – Ma reggel láttam Historiával sugdolózni.
Amikor rákérdeztem, hogy csak nem babatippeket kért, nagyon zavarba jött,
Historia pedig nevetett. Úgyhogy gondolom, sikerült gyarapítani a Springer
családot. Nem is tudom, hogyan járunk jobban: ha a gyerek az apjára vagy az
anyjára hasonlít? – tűnődött el. – Bár két ilyen lökött gyermeke ugyanolyan
lökött lesz, nem?
Mikasa
vállat vont, nem különösebben izgatta, ráadásul a két lökött, ahogyan Jean
mondta, alaposan kikupálódott az évek folyamán. A Burgonyalányra például rá sem
lehetett ismerni. Mindketten bebizonyították az utolsó megmérettetésben, hogy
méltók a katonai rangra, s helyük van a Felderítő Egységben. Az aranyérmeket,
amiket Historia egyesével aggatott valamennyi túlélő nyakába, nem csak azért
kapták, hogy dicsőséget és elismerést szerezzenek a falakon belül.
–
Hihetetlen – folytatta eközben Jean –, azok után, hogy Historia lebabázott,
rögtön összehoztak egyet ők is. Én meg itt vagyok, még menyasszonyom sincs,
nemhogy feleségem vagy gyermekem.
Mikasa
rápillantott.
–
Sajnálom – mondta, mire Jean felsóhajtott.
–
Ha legalább több együttérzés lenne a hangodban… Hihetetlen! Sosem változol, Mikasa.
–
Te is vigyázz magadra, Jean.
–
Úgy lesz, úgy lesz. Jó utat, bárhova is mész.
Hanji
parancsnok utasítására senkinek sem beszélhetett a küldetéséről, s maga a
parancsnok sem avatott bele senkit sem. Mikasa nem bánta, remekül boldogult
társak nélkül, a társak többnyire csak hátráltatták. Így legalább rövidre
zárhatta a kalandját. Nem mintha lett volna egyéb elfoglaltsága, az ideje nagy
részét, amikor éppenséggel nem aludt vagy evett, a Felderítő Egység
szolgálatába állva töltötte.
–
Elbúcsúzom Erentől és Historiától – lépett el Jeantól. – Arminnal korábban
találkoztam… Még őket látogatom meg, aztán tényleg indulok.
–
Rendben – bólintott. – Tényleg ügyelj magadra, jó?
–
Úgy lesz… – mosolyodott el Mikasa halványan. Biccentett még egy utolsót
Jeannak, majd megindult, hogy találkozzon Erennel és Historiával. Hálás volt,
amiért mindketten Trostba utaztak Mitrasból, csak azért, mert Hanji megsúgta
nekik, hogy egy jó ideig nem fognak találkozni. Mikasa nem szeretett elszakadva
lenni Erentől, de mindig így volt. Meg kellett szoknia, hogy többé nem
követhette mindenhová. Eren megkezdte a régi-új életét, már amennyi maradt még
neki, s Mikasa olyannyira képezte a részét, amennyiben egy kirepült testvérnek
a testvér.
Historia
elegáns kontyot viselve foglalt helyet a kanapén, a szöszke kisfiú a karjában
elálmosodhatott a hosszú várakozásban, mert a mellére borulva aludt. Historia
óvatosan fonta az ujjait a puha tincsekbe, és lágy mosollyal az ajkán
fordította felé az ablak előtt ácsorgó alak irányába. Eren a kinti tájat
figyelte, nem beszélgettek. Valószínűleg nem akarták felébreszteni az alig
elszenderedő gyermeküket, míg Mikasára vártak.
Az
ajtónyílásra mindketten megrezzentek, másképp azonban nem adták jelét, hogy
felfigyeltek Mikasa megérkezésére. Mikasa csendesen behúzta maga mögött az
ajtót, majd a barátaira nézett. Furcsa volt, hogy pont ők ketten… mégis
valahogy, a múlt tudatában jól volt ez így. Mikasa Grishára és Dinára gondolt,
Eren és Historia, amikor egymás mellett álltak vagy ültek, a szakasztott másuk
volt annak a képnek, ami még egykor készült róluk. Amit még Shiganshinában
találtak. A kisfiukkal együtt pláne. Akkor senki sem vonta kétségbe.
–
Mikasa… – Eren végül elmosolyodott. – Látom, indulásra készen.
–
Eren… Historia… Köszönöm, hogy eljöttetek.
Historia
rámosolygott.
–
Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte tőle finoman. – Ha mégsem, csak
egy szavadba kerül, királynőként el tudom intézni, hogy töröljék a
küldetésedet, bármi is legyen az.
–
Ha mennem kell, akkor mennem kell – vonta meg a vállát. – Kedves tőled,
Historia, de Hanji… megbízott vele, végre kell hajtanom. Ezért vagyok még
mindig oszlopos tagja a Felderítő Egységnek.
–
Ahogy gondolod – mondta Historia, de nem látszott nyugodtabbnak. A korábbi
gondolatlanságnak csupán az árnyéka festette meg az arcát, az egész
szertefoszlott, ahogy megérezte, hogy Mikasa okkal titkolózik. Persze nem
kérdezősködött; sosem tette, ha látta rajta, hogy nem akar róla beszélni.
Mikasa hálás volt érte.
–
Ha bármire szükséged lesz… Ha bármikor olyan helyzetbe kerülsz… – Eren
elhallgatott. Elgyötört arcot vágott, és Mikasa tudta, hogy az elszakadásuk
ellenére is féltette őt. Nem szerette, ha bajba sodródott. Igaz, többnyire nem
is Mikasa sodorta magát bajba, hanem éppenséggel ő; gyermekkoruk óta őt kellett
kimenteni a szorultabb helyzetekből. – Tudod, hogy ránk bármiben számíthatsz,
ugye?
–
Eren, minden rendben lesz.
–
Jól van. Hiszek neked. Hiányozni fogsz.
–
Úgy bizony – erősítette meg Historia. – Marcónak is – pillantott le a karjában
nyugvó gyermekre. – Térj vissza épen és egészségesen, minél előbb.
–
Annyi éve már… de még mindig borsódzik a hátam attól a helytől – sóhajtotta
Eren, mire Mikasa a fejét csóválta.
–
Pedig te sokkal többet töltöttél ott, mint én.
–
Akkor engem ne is említsünk – kuncogott fel Historia. – Én még annyit sem, mint
ti.
–
Nem lesz gond, ne féltsetek. Marley…
azóta más.
–
A francokat más! – csattant fel Eren, de a hangjának nem volt éle. Historia
azonnal lepiszegte.
–
Felkelted Marcót!
–
Bocsánat, bocsánat, de tudod, mennyire fel tudom magamat idegesíteni rajta.
Historia
a szemét forgatta.
–
Sajnos tisztában vagyok vele – közölte fáradtan. – Akkor is, Eren!
Csendesebben!
–
Hagylak benneteket civódni. – Mikasa ezt a pillanatot választotta a
búcsúzkodásra. Régen, nagyon régen valami olyasmit érzett Eren iránt, ami
túlcsordult a hálán; ez az érzés nem tűnt el belőle nyomtalanul. Fájt nézni a
szerelmes házaspárt – már ha egyáltalán szerelemnek lehetett nevezni, ami
köztük volna –, és fájt nézni Marcót is Historia ölében, aki lassan felébredt.
Eren odalépett melléjük, Historia pedig felemelte a fejét. A jelenet…
olyasvalami volt, amit Mikasa nem kívánt többé látni. – Vigyázzatok magatokra.
Marco, te is – simított végig gyorsan a kisfiú pufók arcocskáján.
–
Lehet, hogy mire visszajössz, lesz egy kis meglepetésünk. – Historia keze
megpihent a feszülő hasán, és ezt látva Mikasa árnyalatokat sápadt.
–
Ezúttal lány lesz – vágta rá Eren.
–
És Carlának fogjuk hívni – fűzte hozzá Historia.
–
E-ez… csodálatos – préselte ki magából nehezen. – Gratulálok… Sok boldogságot…
az újabb kicsihez.
–
Köszönjük.
–
Én most… jobb, ha megyek.
–
Vigyázz magadra – kísérte az ajtóig Eren.
–
Úgy lesz.
Mikasa
hátat fordított nekik, a könnyek forrón gördültek le az arcáról. Nem szipogott
fel, de egészen addig, amíg be nem fordult a harmadik folyosósarkon, nem merte
letörölni őket. Akkor aztán gyorsan megtette, megdörzsölte a szemét is, majd
valahogy ismét sikerült úrrá lenni az érzelmein. Úgy vonult végig a következő
folyosón, mintha mi sem történt volna, csak a keze remegett meg egy kicsit,
amikor kiért az udvarra és tudatosult benne, hogy indulnia kell.
Hanji
parancsnok a hajóig kísérte, újabb meg újabb utasításokkal látta el. Mikasa
mindegyikre bólintással felelt; megértette a küldetését és tudta, hogy nem
fogja elrontani. Bízott a képességeiben.
–
Valaki mindenáron veled akar tartani. – Hanji ezt is elmondta. – Mondtam neki,
hogy szigorúan titkos a küldetés… és hogy mennyire fontos is emellett. Hogy rá
itt lesz szükség, de egyszerűen nem hallgatott rám – forgatta meg a szemét. – Mintha
nem én lennék a parancsnok.
Mikasa
óvatosan felelt, alaposan átrágta a válaszát.
–
Az ő szemében lehet, hogy valóban nem te vagy az.
–
Szégyen! – Hanji elnevette magát. Nem vette magára, Mikasa nem akarta megbántani.
Mindketten Erwin parancsnokra gondoltak, aki ott vérzett el Shiganshinában,
pedig megmenthették volna, hogy aztán még tizenhárom évet éljen, és arra, hogy
Hanji Mikasa köré fonta a karját, hogy megértesse vele, miért nem lenne Armin
az ésszerű választás. Hanji folytatta:
–
Levira vall – mondta a fejét ingatva. – Ha menni akar, hát akkor menjen, nem
tartom vissza. Nem is tudhatnám. A háború… végre-valahára befejeződött –
sóhajtotta –, Eren és Armin pedig itt vannak a biztonságos falakon belül. Most
már… nincs mitől tartanunk, nem igaz? – pillantott Mikasára ép szeme sarkából.
–
Úgy van – felelte Mikasa. – Most már csak arra kell törekednünk, hogyha esetleg
adódnak is problémák, azokat mielőbb megoldjuk.
–
Pontosan. Látod, drágám, pont ezért küldelek téged az óceán túloldalára!
–
Megtisztelő. – Mikasa az ajkába harapott. – Köszönöm, hogy kikísértél,
parancsnok.
–
Jó utat, kedvesem! – integetett Hanji, majd megigazította a szemkötőjét. Ép
szemében aggodalom csillant meg. – Vigyázz magadra!
Mikasa
nem tulajdonított neki jelentőséget; felszállt a hajóra. A sóhajtás feltört
belőle, mielőtt megállíthatta volna, de most nem bánta, mert nem látta senki
olyan, akinek nem lett volna szabad. Kivéve
Levi hadnagyot, aki karba font kézzel várta, hogy „könnyes búcsút” vegyen
Hanjitól.
Őt
persze nem érdekelte. Ő egyedül a küldetés miatt ment, az legalább lekötötte.
Míg a háború utolsó magvai is el nem múlnak, addig nem tudja maga mögött hagyni
a Felderítő Egységet és vele Erwin „szellemét”. Mikasa nem sajnálta emiatt, a
feszült kapcsolatuk ellenére az emberiség két legerősebbje katonájaként remek
csapatot alkottak, a kombinált támadásuk egyenesen lélegzetelállító volt. Senki
sem tudott elmenekülni előlük, ha egyszer hajszolni kezdték. Nem ismertek
könyörületet, sem gyengédséget. Ahogyan Marley gondolt rájuk, azok is voltak
valójában: két embertelen szörnyeteg, akik örökké keresték a helyüket a
hatalmas világban.
A
hajóút éppen ezért szótlanul telt. Mikasa a korlátra támaszkodva figyelte a
hullámzó óceánt és az azon meg-megcsillanó nap fényét, Levi pedig egy kicsivel
távolabb tőle, a köpenyébe burkolózva állt, s a táj helyett néha őt fürkészte.
A Szabadság Szárnyai annyi év után is
ott ragyogtak a hátán. Mikasa tisztán emlékezett arra a napra, amikor először
találkozott a férfival. Bár magának sem akarta bevallani, lenyűgözte, ahogy Levi játszi könnyedséggel bánt el a két óriással,
akik fel akarták falni őket. Persze mindez mintha egy emberöltővel korábban
történt volna meg. Eren tárgyalása, Annie rablási kísérlete óta annyi minden
megváltozott, köztük Mikasa maga is – és ez a változás nem merült ki abban,
hogy elengedte Erent. Minden más
lett. Visszafordíthatatlan, helyrehozhatatlan. Egyszerre jó és rossz.
–
A fogadóbizottság. – Levi elhúzta a száját, amikor a kikötőben ismerős arcokat
pillantottak meg. Nem szerette a felesleges köröket, márpedig tenni a szépet
néhány elegáns ruhát viselő, fennhéjázó alaknak, csak azért, hogy nehogy ismét
elmérgesítsék a két ország közötti viszonyt, abba a kategóriába tartozott. – Remek
– bosszankodott. – Pont ők hiányoztak a boldogságunkhoz. – A hangja alig volt
több morgásnál, Mikasa fülét azonban így is elérte, halvány mosolyt csalva az
ajkára.
Legalább ő nem változott – gondolta, miközben szemügyre vette az összegyűlt,
egyenruhás alakokat. A túlbuzgó Colt Grice elsőként, arcán széles mosollyal
sietett elé, hogy üdvözölje. Mielőtt Mikasa megállíthatta volna, megragadta a
kezét és lelkesen megszorongatta. Öccse, Falco visszafogottabb módszert
választott, hogy kifejezze az örömét; mosolygott, a fejét meg enyhén Mikasa
felé biccentette. Látszott rajta, hogy kezdi maga mögött hagyni a kamaszkort:
nem lett belőle egy széles vállú Adonisz, de a maga módján megférfiasodott. A
lány, aki mellette állt – Gabi,
jutott eszébe Mikasának a neve –, egy pillanatra sem engedte el a jobbját. Csinos
arcú lánnyá cseperedett, sötét haja a válla alá ért egy picivel. Mikasa az
egymásba fonódó ujjakra bámult, aztán a két kamasz zavartól kipirult arcára.
Míg ő jól szórakozott rajtuk, mert megmelengette a szívét a gyermeki
ártatlanság, addig Levi unottan forgatta a szemét. Őt a legkevésbé sem
érdekelte a kölykök románca, osztaga turbékolóinak is csak kelletlenül mondott
némi jókívánságot, azt is azután, hogy Hanji hosszú napokon át noszogatta.
–
Hogy utaztatok? – Colt, ha észre is vette, hogy megbámulta őket, figyelmen
kívül hagyta. Kihúzta magát, majd a karját nyújtotta Mikasának. – Ms. Ackerman
– szólította meg udvariasan. – Erre, kérem. Már vártunk benneteket.
–
A követek is megérkeztek?
–
Másfél órával előttetek – felelt Colt helyett Falco. – Amint elintéztünk
mindent, indulhattok is tovább. Kiyomi asszonyság testőröket küldött, ők fognak
titeket Hizuruig kísérni. Az Azumabito klán már türelmetlenül várja, hogy újra
találkozhasson veled, Mikasa, hiszen… a szíved csak visszahúz a gyökerekhez,
nem igaz? – Falco hangjába bizonytalanság kúszott. Mikasa az ajkába harapott,
majd aprót bólintott. A szíve valóban visszahúzta, de véletlenül sem Hizuru
környékére, hanem Paradis szigetére. A családjához, értse ezalatt a szüleit
vagy éppenséggel Jaegeréket. Hangosan persze semmit sem kötött az orrukra; nem
mintha nem kedvelte volna Falcót vagy Gabit, de ezekről még saját maga sem
szeretett elmélkedni, nemhogy mással is megvitatni.
Liberio
alaposan megváltozott, mióta utoljára látták. A kerítéseket lebontották, a
gettók felszabadultak. Az eldiaiak bátran, csillag vagy mindenféle billog
nélkül, szabadon járhatták az utcákat, merészkedhettek Marley olyan pontjaira
is, ahová azelőtt tilos volt a belépés. Mikasa, ha nem a saját szemével
tapasztalta volna meg mindezt és csak hallomásból értesült volna, el sem hitte
volna, hogy ilyesmi kétezer évnyi háborúskodás után végre-valahára megtörtént.
Kétezer év, Ymir Fritz óta nem uralkodott ilyen béke. Historia biztosan
megkönnyezte volna, ha velük tartott volna.
–
Ugye? – Gabi nem tartozott a csacsogós lányok közé, de természetesen nem tett
úgy, mint aki nem figyelt fel Mikasa álmélkodására. Lábujjhegyére emelkedett,
hogy elérje Mikasa fülét, s úgy suttogta bele kérdését, hogy a nő tarkóján
megborzongtak a pihék. A keze ökölbe szorult, és ahogy Gabi elhúzódott tőle,
meglátta a csintalannak tűnő pillantását. Mikasa jól kiismerte már az
embereket: Gabi tekintete azért fénylett, mert olyasmiket is tudott, amiket
Marley még a béke ellenére sem szívesen tárt volna a szigeti démonok elé.
A
lány arcát nem tarkították haragos vörös, óriássá változásra utaló mély
barázdák, de Mikasa nem felejtette el, mit tett érte Colt, hogy megmentse.
Éjjelente, ha lehunyta a szemét, újraálmodta azt a napot, amikor Gabi Erenre
emelte a puskáját, hogy lelője – mert akkoriban semmit sem értett, csak a
bosszúvágy vezérelte és azt Eren halálában látta megvalósulni –, Falco meg
közbekontárkodott, mert ő meg Gabit féltette… És a levegő puskaportól volt
terhes, a föld meg az óriások lábnyomaitól. Összedőlt házak mindenfelé,
holttestek egymás hegyén-hátán.
Mikasa
egy vérfürdő kellős közepébe csöppenve érkezett meg Eren segítségére, és miután
megszerezték Lady Tybur erejét, semmi sem lett jobb vagy könnyebb. Pieck
szétlőtt, többszörösen megcsonkított teste, a léghajó, ami azért jött, hogy
kimenekítse őket, a lyuk Zeke tarkójában, Zeke hűlt helye, Galliard, akit kis híján felfaltak… Az összes emlék egy
egész masszává mosódott Mikasa emlékezetében, de valamennyi borzalom kapott
magának egy kis szeletkét.
Semmit
sem felejtett, a tizenhárom évet különösen nem. A szérumot Falco bátyjának a
kezében, az egyetlen lehetőségüket, hogy megmentsék vele Gabi életét… Reiner
döntését. Mindenre éppúgy emlékezett, mintha tegnap történt volna, nem évekkel
korábban.
–
Magath parancsnok, örülök, hogy újra látom.
–
Mr. Ackerman, Ms. Ackerman. – Bár Mikasa kezdeményezte a beszélgetést, Magath
parancsnok először Levit szólította meg. Nem vette magára, pontosan tudta, hogy
Magath parancsnok mindkettőjüket egyformán elismerte és tisztelte a képességeik
miatt. Az Ackerman nem égetve gördült le a férfi ajkára; száját egyetlen,
keskeny vonallá préselte össze azt követően, hogy kimondta. Egyfajta
szövetségesek lettek Willy Tyburral, és a férfi minden bizonnyal még mindig
neheztelt rájuk, amiért Eren kettéharapta Willyt. Persze Willy Tybur tudta, mit
vállal, amikor részt vett az ünnepségen. Tisztában volt vele, hogy meg fog
halni, és ő ennek ellenére kitartott a szerepe mellett. Mindenkivel elhitette,
hogy ő a kilencedik óriáserő hordozója, s mikor Eren már azt hitte, hogy
győzelmet aratott, Lady Tybur megmutatta valódi személyét.
–
Sosem lesz vége, nem igaz? – szomorkodott Falco, miközben bátyjával
biccentettek és megszorították Magath kezét. A férfi a fejét csóválta.
–
A béke illékony, Grice – mondta. – Azt hittem, ha észt nem is, ezt legalább
sikerült a fejetekbe vernem.
Falco
elpirult.
–
N-nem… É-én…
–
Csigavér, Grice – veregette meg a vállát Magath. – Nem lesz baj. Megoldjuk
valahogy.
–
Végtére is – törte meg a csendet Levi –, azért lettünk iderángatva, nem?
–
Téged senki sem hívott. – Mikasa ellépett tőle, a hangjába hűvös él költözött.
A szeme hidegen fénylett, ahogy a válla fölött hátrapillantott. Mások talán
visszariadtak volna, ha olyasvalakivel kellett volna szembenézniük, mint az
emberiség legerősebbjeként emlegetett férfija, Mikasa azonban nem tartozott
közéjük. Őt annyira sem izgatta a férfi pillanatnyi dühe, mint Jeant Floch
legújabb barátnője, akit szoknyavadász jelleme ellenére állítólag el is szándékozott jegyezni.
–
A meghívást valóban csak Ms. Ackermannak szántuk – adott igazat a nőnek Magath
–, de örülünk, amiért ön is eljött, Mr. Ackerman.
–
Részemről az öröm – morogta Levi. – De hagyjuk is a köntörfalazást, az nem az én
asztalom.
Magath
megemelte a szemöldökét. – Mr. Ackerman…
–
Levi – vágott a szavába a férfi. A
kérdő tekintetek láttára ingerülten vonta meg a vállát. – Világéletemben Levi voltam, nem most fogok Levi Ackerman lenni. Különösen nem itt –
intett körbe –, ahol ennyire számít, hogy ki vagyok.
–
Az Ackerman család…
–
Szörnyetegek, értettük. Szarok rá.
Colt
levegőért kapkodott.
–
Hogy beszélsz Magath parancsnokkal?! – szörnyülködött. – Jelenleg Magath
parancsnok…
–
Arra is szarok, mennyire fontos ember. – Levit szemlátomást idegesítette Colt
viselkedése. Mikasa remek megfigyelőként ilyesmit azonnal kiszúrt, s magában
elismerte, hogy a férfi nem véletlenül érez így a fiú iránt. – Tehát miért
rángattatok ide bennünket? Mi a legújabb probléma az óceán túloldalán?
Falco
felsóhajtott, majd a hajába túrt.
–
Probléma mindig kijut az embernek – dörmögte –, főleg itt, az óceán túloldalán – nyomatékosította. Enyhe sértettség csendült ki a
hangjából; ahogy Paradis lakói nem szerették, hogy szigeti démonként emlegették
őket, úgy az itt élő eldiaiak sem kedvelték, ha emlékeztették őket nyomorúságos
helyzetükre. Mintha minden az óceántól függött volna, az választotta el őket
egymástól és gondoskodott róla, hogy ne ápolhassanak barátságot egymással.
De miért? – tűnődött el Mikasa. Miért nem járhatunk és kelhetünk szabadon? Miért nem élhetünk mi is
itt, vagy ők ott? Ennyire számítana Karl Fritz esküje? Még úgy is, hogy a
háborút befejeztük… Egy kishang ilyenkor azt súgta, sosem lelhetnek békére.
Olyan nincs, hogy minden tökéletes legyen.
Magath
parancsnok egyetértett Falcóval.
–
Menjünk – halkította le a hangját, miközben lopva körülsandított. Liberióban
voltak, mégis attól kellett tartaniuk, hogy valaki kihallgatja a
beszélgetésüket? Mikasa szeme összeszűkült, és ahogy oldalra sandított,
észrevette, hogy Levi hasonlóan cselekedett. A kimondatlan kérdés hosszasan
lógott a levegőben: még mindig felmerülne
az árulás lehetősége?
Úgy
tűnt, igen – legalábbis valamennyi itt élő marleyi vagy eldiai nyugtalannak
látszott. Mikasa és Levi sietve követték őket, könnyedén felzárkóztak Magath
parancsnok mögé. Colt, aki mellettük szedte a lábát, olykor hátrapillantott: a
sort ugyanis Falco és Gabi zárták, harcra készen. Gabi szabad keze a kabátja
alá simult, Mikasa úgy sejtette, a fegyverét markolhatta. Ez persze
nyugtalanságot keltett őbenne is.
Érintést
érzett a karján, és egész testében megfeszült. Kellett néhány másodperc, amíg
tudatosult benne, hogy nem vadidegen simította rá a hűvös ujjait, hanem Levi. A
férfi gondterheltnek látszott, a homlokára mély barázdát vésett a nemtetszés.
Ennek hangot is adott, igaz, halkan tette meg:
–
Nem tetszik ez nekem – suttogta oda Mikasának, mire a nő óvatosan bólintott.
–
Jobb, ha résen leszünk. Valami készülődik.
–
A rohadékok most sem hagynak nyugtot. – Levi inkább magának mondta, mintsem
Mikasának, a nőt azonban így is mulattatta a futó megjegyzés. Valóban úgy tűnt,
sosem lesz nyugtuk.
Magath
parancsnok a titkos bázisára vitte őket, legalábbis Mikasa erre következtetett
a sok kémlelés és piszegés láttán. Mindannyian nagyon elővigyázatosak voltak:
lépten-nyomon őrök álltak el az útjukat, akik egyből rájuk szegezték a
puskáikat, ráadásul az ajtó, ami elé megérkeztek, magától nyílt ki. Mikasa
sosem tapasztalt még effélét.
–
Ez… – Akár a varázslat.
–
Hátborzongató – fejezte be helyette Levi. – Még inkább nem tetszik ez a hely.
Gondolom, a papírok szerint valójában teljesen más helyen vagyunk… és teljesen
más ügyben – tette hozzá, mire Magath arcán elégedett mosolyféleség suhant át.
–
Milyen jól gondolja, Mr. Ackerman. – Csak azért sem szólította Levinak. –
Kérem, foglaljanak helyet… hogy elmesélhessem, valójában miért is hívattam ide,
Ms. Ackerman.
–
Ha jól sejtem – mondta Mikasa lassan –, köze van az Azumabito családhoz. Nem
véletlen, hogy követek érkeztek.
–
Igen – sóhajtott Magath. Közben mindannyian helyet foglaltak. A helyiség szűkös
volt, csupán néhány székből és egy kis asztalkából állt a berendezése, ráadásul
alig világított némi fény. A félhomályban Mikasa érezte, ahogy a kellemetlen
borzongás megremegtette a testét. Fészkelődni kezdett ültében, majd a lábát
átvetve a másikon, karba fonta a kezét a melle előtt. Levi hasonló pozícióban
helyezkedett el, csupán annyi különbséggel, hogy meg sem próbálta leplezni az
ellenszenvét.
–
Ha ismét összerúgjuk a port… – Falco felnyöszörgött és az arcát a tenyerébe
temette. Megfeszült a válla, Gabi meg hiába szorította meg az ujjait, nem
sikerült elűznie az idegességét.
Magath
parancsnok felemelte a fejét; tekintete kemény volt, komoly fény izzott benne.
–
Háború lesz, Ackerman – szegezte Mikasának a mondandóját. – Ez most már nem
kérdés tárgya. Már most készülődik, Marley és Eldia pedig… – Szája széle
hitetlen mosolyra húzódott. – Mit gondoltok, be tudják bizonyítani, hogy
képesek együtt harcolni? Mert én néha kétlem, hogy ez valaha is meg fog
valósulni.
–
Úgy tudtam, hogy nem lesz nyugtunk – sóhajtotta erre Levi. – Ezúttal kiktől
kell tartanunk? Nincsenek többé óriások, az összessel végeztünk, van viszont
óriáserőnk, amíg még… – Nem fejezte be, de nem is kellett. Ahogy Mikasára kapta
a tekintetét, a nő tudta, hogy azért hallgatott el, mert tapintatos szeretett
volna maradni. Erenék elkerülhetetlen halálával… minden meg fog változni, ezt
mindannyian tudták.
–
Lehet, hogy vannak veszélyesebb fegyverek is a világon, mint az emberevő
óriások – mormogta erre Magath. – Nem gondolja, Mr. Ackerman?
–
Minket miben érint?
–
Az óceán túloldala – jelentette ki Magath. – Maga azt hiszi, hogyha egy háború
kezdődik… mondjuk egy olyan, amit a levegőben
vívunk meg – hangsúlyozta –, nem lesz kihatással a maguk kis szánalmas
szigetére?
Az,
hogy Levi inkább összeszorította fogát, ahelyett, hogy megválaszolta volna
Magath kérdését, mindenről árulkodott. Mikasa félrefordította a fejét. Nem
hiányolta a falakon kívüli tájakat, minden egyes nap, amit a barátaitól távol
kellett eltöltenie, fájdalommal járt. Nem szerette Marleyt, Hizuru pedig,
felmenők ide vagy oda, egyáltalán nem vonzotta. Csak haza akart menni, minél
hamarabb.
Remélem – gondolta –, erre
minél előbb sor kerül.
Amikor
felpillantott, Gabiéval találkozott a tekintete. A lány a térdére előredőlve,
kíváncsian leste minden mozdulatát, s ahogy finom ráncba vonta a homlokát,
mintha olyasmiket is látott volna, amiket nem kellett volna. Mikasa értetlenül
nézett rá. Ekkor a lány óvatosan, ügyelve, hogy senkinek se szúrjon szemet,
oldalra bökött, majd csintalanul elvigyorodott.
Mikasa
megemelte a szemöldökét.
Levi
hadnagy megint őt bámulta és a kifejezés, ami kiült az arcára, ismét
megfejthetetlen volt. Mikasa nem értette, de nem is maradt rá elég ideje, hogy
megértse. Magath parancsnok tisztán és komolyan beszélt, minden egyes szavára
oda kellett figyelnie. Úgy tűnt, Marley örökké háborúban állt valakivel, csak
most nem az anti-óriás ágyúktól meg páncéltörő golyóktól kellett tartaniuk,
hanem valami egészen mástól. Hogy az összes szál miért pont Mikasához vezetett…
Mint kiderült, Hizuru miatt. Az a valami, ami elkezdődött, Hizurúhoz
kapcsolódott, ahogyan Mikasa is. Kiyomi Azumabito személyesen írta meg a
levelet, mely átszelte az óceánt, hogy eljusson Mikasához, és a nőnek mennie
kellett. Hogy Magath parancsnok is bekavart, már csak hab volt a tetején.
Csak tudnám, ő miért jött – siklott a pillantása Levira. Bármilyen veszélyes is legyen ez a küldetés, nélküle is meg tudom
csinálni.
De
Levi ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson.
Mikasa
az ajkába harapott, majd felállt. A beszélgetés a végéhez ért, Magath a kezét
nyújtva búcsúzkodott.
–
Hamarosan – mondta.
–
Hamarosan – bólintott Mikasa és Levi is.
Magath
vetett rájuk még egy utolsó, vizslató pillantást. Elhúzta a száját, a borzongás
túlságosan is látványosan szaladt végig a gerincén. Levi fintorgott, Mikasa
félrenézett.
–
Azt hittem, Mr. Kruger is veletek fog tartani. – Falco zavartan nevetgélt,
csacsogott egész úton, amíg el nem kísérte őket a fogadóig, ahol a
továbbindulásig megszállhattak. Végső úti céljuk mégiscsak Hizuru volt, nem
pedig Liberio, és Mikasa legszívesebben egy másodpercet sem időzött volna a
fogadóban, ha nem ígérte volna meg Magath parancsnoknak, hogy később
megvitatják azokat a zavargásokat is, amik egy háború közeledtét igyekeztek
figyelmeztetésként előrevetíteni.
– Mr. Kruger? – ismételte. – Oh – mondta aztán. – Oh. Erenre gondolsz.
Falco
szégyenlősen megvonta a vállát.
–
Az én hibám – vallotta be halkan. – Nem tudok máshogy gondolni rá. – Gabi
eleresztette a kezét, és ahogy ellépett tőle, jegessé vált a tekintete. Ő még
ennyi év távlatából sem tudta megbocsátani Erennek, amit az ünnepség alatt
tett: azzal ugyanis, hogy átváltozott, megannyi ártatlan embert ölt meg,
asszonyokat és gyerekeket. Gabi barátait is, amennyire Mikasa azt tudta. A
barátok nevére nem emlékezett, de nem is kellett. Akkor ő maga is mélyet
csalódott Erenben.
Ugyanazt tettük velük, amit ők velünk
– hunyta le a szemét egy
pillanatra. Ennek sosem kellett volna
megtörténnie… De persze Erennek igaza volt… A háborút… máshogy nem vívhattuk
meg. Csak így érhetett véget. Csak így győzhettünk. Levira nézett, aki
szótlanul lépdelt mellettük, és egyszer sem csatlakozott bele a
beszélgetésükbe. Persze azért figyelt és néha hümmögött; szó sem volt róla,
hogy ennyire nem érdekelte, miről társalognak.
–
Ő már csak Mr. Kruger – kuncogott fel Falco. – A barátom… aki becsapott – tette
hozzá. – De a hazugságai ellenére is… értelmet adott az életemnek. Segített
nekem, hogy higgyek magamban… Neki köszönhettem, hogy életemben először le
tudtam győzni Gabit – mosolygott a lányra bocsánatkérően, Gabi azonban durcásan
elfordult tőle. Harag festette enyhén kipirultra az arcát, a szeme szikrázott
tőle. Mikasa hálát adott az égnek, amiért Eren nem jött velük, mert a lány
bizonyosan nem tartott volna tőle tisztes távolságot, hanem nyomban rávetette
volna magát, hogy megbosszulja a Liberióban történteket. Már az is csodaszámba
ment, hogy Levit és Mikasát megtűrte maga mellett, sőt… talán még tisztelte és
kedvelte is őket a képességeik miatt.
–
Itt vagyunk! – A hangja élesen csattant, ahogy félbeszakította Falcót. –
Pihenjetek le… és tárgyaljátok meg, hogy mivel segíthettek rajtunk.
–
Gabi! – hüledezett Colt. – Több tiszteletet! Ms. Ackerman, Mr. Ackerman…
–
Levi – mondta erre Mikasa hidegen,
mire Colt elhallgatott. – Levinak hívják, nem Mr. Ackermannak.
Nem
törődött Colt döbbent hápogásával, sem Levi elkerekedő szemével. A keze az
ajtókilincsre simult, és bár mosolygott, látszott rajta, hogy elfogyott a
türelme. Falco elvigyorodott, Gabi pedig elfojtotta a maga mosolyát. A dühe egy
árnyalatnyit csillapodott, különösen miután meglátta Levi arckifejezését.
Valamiért igencsak mulattatta a férfi viselkedése, amit Mikasa sehová sem
tudott tenni.
–
Kérlek – folytatta hát ugyanazon a hűvös hangon, amin eddig is –, ezt ne
felejtsd el, Colt.
–
Öhm… – A fiú egészen megjuhászkodott előtte. – J-jó… N-nem fogom…
–
Akkor jó – felelte Mikasa is megenyhülve. Azzal lenyomta az ajtókilincset, és
Levijal a nyomában belépett a szobába. Arra külön ügyelt, hogy egyik fiatal se
tudja majd követni: az ajtó egyenesen Colt orra előtt csapódott be, s az
utolsó, amit láthattak, a fiú hitetetlen arca, melyre sietve ült ki a teljes
felháborodás.
Mikasa
csak erre várt. Levi felé fordult, és a férfi, bár könnyedén reagálhatott
volna, mégsem tért ki a támadása elől. Hagyta, hogy a nő a vállára markoljon,
majd a fal felé penderítse. A háta nekiütődött, ajkát halk szisszenés hagyta
el. Egymás szemébe bámultak, Mikasa hangosan zihált, szinte fújtatott.
–
Miért jöttél? – kérdezte élesen.
A
válasz lassan, de egyszerűen és őszintén érkezett.
–
Miattad – mire Mikasa eleresztette.
Miért? – akarta volna kérdezni, végül azonban nem tette meg.
Inkább összepréselte az ajkát és hátat fordított neki. Alig hagyták maguk
mögött Paradis szigetét, s ő már most visszavágyott a kényelmes kis életébe,
ahol nem kellett ilyesfajta vallomásokkal farkasszemet néznie. Ahol minden
sokkal könnyebb volt.
Néha – gondolta – túlságosan
is könnyű.
Készült: 2018. 03. 10. –
05. 02.
Megjegyzés: Szóval ez egy
Rivamika párosítású, több felvonásos szösszenet lesz. Egy felvonásosnak indult,
de túlnőtte magát, én pedig örömmel hagytam, mert igazi kihívásnak érzem.
Remélem, nem nyúlok nagyon mellé. ^^
A folytatás hamarosan érkezik, addig
is türelem. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése