2018. május 2., szerda

Levi x Mikasa – Újrakezdés – 1. felvonás (90+ manga spoiler)


Újrakezdés

Párosítás: Levi/Mikasa
Mellékszálon: Sasha/Connie, Eren/Historia, Falco/Gabi
Tartalom: A háború ugyan véget ért, de a béke mindig is illékony volt. Amikor Mikasát egy titokzatos küldetés az óceán túloldalára szólítja, Levi hadnagy valamiért ragaszkodik hozzá, hogy vele tartson. Az óceán túloldalán, a béke ellenére ott várja őket az ellenség, azzal együtt pedig Hizuru és a keletiek múltja.
Megjegyzés: A 105. fejezet olvasása előtt íródott, így némi spoiler tudatában most még inkább fáj a szívem, miközben ezt a szösszenetet írom, de… hát ez van. Tehát 90+ manga spoilerre felkészülni!




1. felvonás

A háború veszteségekkel járt, ezt mindannyian jól tudták. A második évezrede tartó küzdelem két ellenség nép között végre véget ért, és több mint egy évszázad után a falak kapu ismét feltárulhattak, megmutatva a bent rekedt embereknek a kinti világot. Mikasa – ellentétben a társaival – egyáltalán nem várta ezt a pillanatot. Eren és Armin ideje véges volt, Mikasa számolt, mikor zárul azzal a barátságuk, hogy ők elmennek egy olyan helyre, ahová ő még nem követheti őket. Mikor jön el az az idő, amikor már nem lesz több értelme az életének.

Számolt és titokban rettegett.

Hangosan egy szót sem szólt, mint mindig, ezúttal is magába fojtotta a könnyeit és a fájdalmát, és így valahogy minden könnyebb is volt és nem is.

A háború befejeztével minden gyökeresen átalakult: a Felderítő Egységnek a feladata szimplán a felderítésre korlátozódott, nem kellett többé megvadult óriásokkal vesződnie. Mikasa, aki egyedül azért csatlakozott hozzájuk, hogy Erent életben tartsa, osztagvezetői pozícióra emelkedett. A saját osztaga egy csapatnyi újoncból állt, akik értetlenül vakarták a fejüket, valahányszor arról beszélt nekik, hogy az elmúlt évek mennyire szörnyűek voltak, vagy éppen az ámulattól csillogó szemmel itták magukba minden szavát, mert nem tudták felfogni azt a borzalmat, amit ő átélt. Egy csapatnyi idióta vette körbe, mégis valahogy ragaszkodott hozzájuk. Gyakran kapta azon magát, hogy elsorolta a nevüket és reménykedett benne, hogy mindannyiuknak hosszú élet fog megadatni. Hosszú és boldog élet, nem olyan, mint amilyen az övé.

Olyat senkinek sem kívánok – gondolta, miközben ellenőrizte a felszerelését. Hanji parancsnok minden utasítással ellátta, mielőtt az útjára bocsátotta volna; a legújabb feladat súlyosan nehezedett a vállára. „Egyszemélyes küldetés”, ahogyan ő nevezte, segítőt jobb, ha nem visz magával.

– Tudom – mondta, amikor Jean elkapta a karját. – Vigyázok magamra. – Úgy vette észre, egy ilyen kijelentéssel, még ha nem is mosolygott, meg tudta nyugtatni a barátait. Sasha és Connie is megkönnyebbülten nézett össze, sőt egy mosolyt is elfojtottak. Nemrég házasodtak össze, és valahányszor Mikasa Sashára sandított, úgy érezte, nem sokáig tudhatják aktív katonaként a Felderítő Egységben. Ezt a gondolatát, amikor egyik érintett fél sem volt jelen, hangosan is megosztotta Jeannal: – Ahogy elnézem őket, az ősz gyermeklátogatással fog telni.

– Ó, igen – értett egyet vele Jean. – Ma reggel láttam Historiával sugdolózni. Amikor rákérdeztem, hogy csak nem babatippeket kért, nagyon zavarba jött, Historia pedig nevetett. Úgyhogy gondolom, sikerült gyarapítani a Springer családot. Nem is tudom, hogyan járunk jobban: ha a gyerek az apjára vagy az anyjára hasonlít? – tűnődött el. – Bár két ilyen lökött gyermeke ugyanolyan lökött lesz, nem?

Mikasa vállat vont, nem különösebben izgatta, ráadásul a két lökött, ahogyan Jean mondta, alaposan kikupálódott az évek folyamán. A Burgonyalányra például rá sem lehetett ismerni. Mindketten bebizonyították az utolsó megmérettetésben, hogy méltók a katonai rangra, s helyük van a Felderítő Egységben. Az aranyérmeket, amiket Historia egyesével aggatott valamennyi túlélő nyakába, nem csak azért kapták, hogy dicsőséget és elismerést szerezzenek a falakon belül.

– Hihetetlen – folytatta eközben Jean –, azok után, hogy Historia lebabázott, rögtön összehoztak egyet ők is. Én meg itt vagyok, még menyasszonyom sincs, nemhogy feleségem vagy gyermekem.

Mikasa rápillantott.

– Sajnálom – mondta, mire Jean felsóhajtott.

– Ha legalább több együttérzés lenne a hangodban… Hihetetlen! Sosem változol, Mikasa.

– Te is vigyázz magadra, Jean.

– Úgy lesz, úgy lesz. Jó utat, bárhova is mész.

Hanji parancsnok utasítására senkinek sem beszélhetett a küldetéséről, s maga a parancsnok sem avatott bele senkit sem. Mikasa nem bánta, remekül boldogult társak nélkül, a társak többnyire csak hátráltatták. Így legalább rövidre zárhatta a kalandját. Nem mintha lett volna egyéb elfoglaltsága, az ideje nagy részét, amikor éppenséggel nem aludt vagy evett, a Felderítő Egység szolgálatába állva töltötte.

– Elbúcsúzom Erentől és Historiától – lépett el Jeantól. – Arminnal korábban találkoztam… Még őket látogatom meg, aztán tényleg indulok.

– Rendben – bólintott. – Tényleg ügyelj magadra, jó?

– Úgy lesz… – mosolyodott el Mikasa halványan. Biccentett még egy utolsót Jeannak, majd megindult, hogy találkozzon Erennel és Historiával. Hálás volt, amiért mindketten Trostba utaztak Mitrasból, csak azért, mert Hanji megsúgta nekik, hogy egy jó ideig nem fognak találkozni. Mikasa nem szeretett elszakadva lenni Erentől, de mindig így volt. Meg kellett szoknia, hogy többé nem követhette mindenhová. Eren megkezdte a régi-új életét, már amennyi maradt még neki, s Mikasa olyannyira képezte a részét, amennyiben egy kirepült testvérnek a testvér.

Historia elegáns kontyot viselve foglalt helyet a kanapén, a szöszke kisfiú a karjában elálmosodhatott a hosszú várakozásban, mert a mellére borulva aludt. Historia óvatosan fonta az ujjait a puha tincsekbe, és lágy mosollyal az ajkán fordította felé az ablak előtt ácsorgó alak irányába. Eren a kinti tájat figyelte, nem beszélgettek. Valószínűleg nem akarták felébreszteni az alig elszenderedő gyermeküket, míg Mikasára vártak.

Az ajtónyílásra mindketten megrezzentek, másképp azonban nem adták jelét, hogy felfigyeltek Mikasa megérkezésére. Mikasa csendesen behúzta maga mögött az ajtót, majd a barátaira nézett. Furcsa volt, hogy pont ők ketten… mégis valahogy, a múlt tudatában jól volt ez így. Mikasa Grishára és Dinára gondolt, Eren és Historia, amikor egymás mellett álltak vagy ültek, a szakasztott másuk volt annak a képnek, ami még egykor készült róluk. Amit még Shiganshinában találtak. A kisfiukkal együtt pláne. Akkor senki sem vonta kétségbe.

– Mikasa… – Eren végül elmosolyodott. – Látom, indulásra készen.

– Eren… Historia… Köszönöm, hogy eljöttetek.

Historia rámosolygott.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte tőle finoman. – Ha mégsem, csak egy szavadba kerül, királynőként el tudom intézni, hogy töröljék a küldetésedet, bármi is legyen az.

– Ha mennem kell, akkor mennem kell – vonta meg a vállát. – Kedves tőled, Historia, de Hanji… megbízott vele, végre kell hajtanom. Ezért vagyok még mindig oszlopos tagja a Felderítő Egységnek.

– Ahogy gondolod – mondta Historia, de nem látszott nyugodtabbnak. A korábbi gondolatlanságnak csupán az árnyéka festette meg az arcát, az egész szertefoszlott, ahogy megérezte, hogy Mikasa okkal titkolózik. Persze nem kérdezősködött; sosem tette, ha látta rajta, hogy nem akar róla beszélni. Mikasa hálás volt érte.

– Ha bármire szükséged lesz… Ha bármikor olyan helyzetbe kerülsz… – Eren elhallgatott. Elgyötört arcot vágott, és Mikasa tudta, hogy az elszakadásuk ellenére is féltette őt. Nem szerette, ha bajba sodródott. Igaz, többnyire nem is Mikasa sodorta magát bajba, hanem éppenséggel ő; gyermekkoruk óta őt kellett kimenteni a szorultabb helyzetekből. – Tudod, hogy ránk bármiben számíthatsz, ugye?

– Eren, minden rendben lesz.

– Jól van. Hiszek neked. Hiányozni fogsz.

– Úgy bizony – erősítette meg Historia. – Marcónak is – pillantott le a karjában nyugvó gyermekre. – Térj vissza épen és egészségesen, minél előbb.

– Annyi éve már… de még mindig borsódzik a hátam attól a helytől – sóhajtotta Eren, mire Mikasa a fejét csóválta.

– Pedig te sokkal többet töltöttél ott, mint én.

– Akkor engem ne is említsünk – kuncogott fel Historia. – Én még annyit sem, mint ti.

– Nem lesz gond, ne féltsetek. Marley… azóta más.

– A francokat más! – csattant fel Eren, de a hangjának nem volt éle. Historia azonnal lepiszegte.

– Felkelted Marcót!

– Bocsánat, bocsánat, de tudod, mennyire fel tudom magamat idegesíteni rajta.

Historia a szemét forgatta.

– Sajnos tisztában vagyok vele – közölte fáradtan. – Akkor is, Eren! Csendesebben!

– Hagylak benneteket civódni. – Mikasa ezt a pillanatot választotta a búcsúzkodásra. Régen, nagyon régen valami olyasmit érzett Eren iránt, ami túlcsordult a hálán; ez az érzés nem tűnt el belőle nyomtalanul. Fájt nézni a szerelmes házaspárt – már ha egyáltalán szerelemnek lehetett nevezni, ami köztük volna –, és fájt nézni Marcót is Historia ölében, aki lassan felébredt. Eren odalépett melléjük, Historia pedig felemelte a fejét. A jelenet… olyasvalami volt, amit Mikasa nem kívánt többé látni. – Vigyázzatok magatokra. Marco, te is – simított végig gyorsan a kisfiú pufók arcocskáján.

– Lehet, hogy mire visszajössz, lesz egy kis meglepetésünk. – Historia keze megpihent a feszülő hasán, és ezt látva Mikasa árnyalatokat sápadt.

– Ezúttal lány lesz – vágta rá Eren.

– És Carlának fogjuk hívni – fűzte hozzá Historia.

– E-ez… csodálatos – préselte ki magából nehezen. – Gratulálok… Sok boldogságot… az újabb kicsihez.

– Köszönjük.

– Én most… jobb, ha megyek.

– Vigyázz magadra – kísérte az ajtóig Eren.

– Úgy lesz.

Mikasa hátat fordított nekik, a könnyek forrón gördültek le az arcáról. Nem szipogott fel, de egészen addig, amíg be nem fordult a harmadik folyosósarkon, nem merte letörölni őket. Akkor aztán gyorsan megtette, megdörzsölte a szemét is, majd valahogy ismét sikerült úrrá lenni az érzelmein. Úgy vonult végig a következő folyosón, mintha mi sem történt volna, csak a keze remegett meg egy kicsit, amikor kiért az udvarra és tudatosult benne, hogy indulnia kell.

Hanji parancsnok a hajóig kísérte, újabb meg újabb utasításokkal látta el. Mikasa mindegyikre bólintással felelt; megértette a küldetését és tudta, hogy nem fogja elrontani. Bízott a képességeiben.

– Valaki mindenáron veled akar tartani. – Hanji ezt is elmondta. – Mondtam neki, hogy szigorúan titkos a küldetés… és hogy mennyire fontos is emellett. Hogy rá itt lesz szükség, de egyszerűen nem hallgatott rám – forgatta meg a szemét. – Mintha nem én lennék a parancsnok.

Mikasa óvatosan felelt, alaposan átrágta a válaszát.

– Az ő szemében lehet, hogy valóban nem te vagy az.

– Szégyen! – Hanji elnevette magát. Nem vette magára, Mikasa nem akarta megbántani. Mindketten Erwin parancsnokra gondoltak, aki ott vérzett el Shiganshinában, pedig megmenthették volna, hogy aztán még tizenhárom évet éljen, és arra, hogy Hanji Mikasa köré fonta a karját, hogy megértesse vele, miért nem lenne Armin az ésszerű választás. Hanji folytatta:
– Levira vall – mondta a fejét ingatva. – Ha menni akar, hát akkor menjen, nem tartom vissza. Nem is tudhatnám. A háború… végre-valahára befejeződött – sóhajtotta –, Eren és Armin pedig itt vannak a biztonságos falakon belül. Most már… nincs mitől tartanunk, nem igaz? – pillantott Mikasára ép szeme sarkából.

– Úgy van – felelte Mikasa. – Most már csak arra kell törekednünk, hogyha esetleg adódnak is problémák, azokat mielőbb megoldjuk.

– Pontosan. Látod, drágám, pont ezért küldelek téged az óceán túloldalára!

– Megtisztelő. – Mikasa az ajkába harapott. – Köszönöm, hogy kikísértél, parancsnok.

– Jó utat, kedvesem! – integetett Hanji, majd megigazította a szemkötőjét. Ép szemében aggodalom csillant meg. – Vigyázz magadra!

Mikasa nem tulajdonított neki jelentőséget; felszállt a hajóra. A sóhajtás feltört belőle, mielőtt megállíthatta volna, de most nem bánta, mert nem látta senki olyan, akinek nem lett volna szabad. Kivéve Levi hadnagyot, aki karba font kézzel várta, hogy „könnyes búcsút” vegyen Hanjitól.

Őt persze nem érdekelte. Ő egyedül a küldetés miatt ment, az legalább lekötötte. Míg a háború utolsó magvai is el nem múlnak, addig nem tudja maga mögött hagyni a Felderítő Egységet és vele Erwin „szellemét”. Mikasa nem sajnálta emiatt, a feszült kapcsolatuk ellenére az emberiség két legerősebbje katonájaként remek csapatot alkottak, a kombinált támadásuk egyenesen lélegzetelállító volt. Senki sem tudott elmenekülni előlük, ha egyszer hajszolni kezdték. Nem ismertek könyörületet, sem gyengédséget. Ahogyan Marley gondolt rájuk, azok is voltak valójában: két embertelen szörnyeteg, akik örökké keresték a helyüket a hatalmas világban.

A hajóút éppen ezért szótlanul telt. Mikasa a korlátra támaszkodva figyelte a hullámzó óceánt és az azon meg-megcsillanó nap fényét, Levi pedig egy kicsivel távolabb tőle, a köpenyébe burkolózva állt, s a táj helyett néha őt fürkészte. A Szabadság Szárnyai annyi év után is ott ragyogtak a hátán. Mikasa tisztán emlékezett arra a napra, amikor először találkozott a férfival. Bár magának sem akarta bevallani, lenyűgözte, ahogy Levi játszi könnyedséggel bánt el a két óriással, akik fel akarták falni őket. Persze mindez mintha egy emberöltővel korábban történt volna meg. Eren tárgyalása, Annie rablási kísérlete óta annyi minden megváltozott, köztük Mikasa maga is – és ez a változás nem merült ki abban, hogy elengedte Erent. Minden más lett. Visszafordíthatatlan, helyrehozhatatlan. Egyszerre jó és rossz.

– A fogadóbizottság. – Levi elhúzta a száját, amikor a kikötőben ismerős arcokat pillantottak meg. Nem szerette a felesleges köröket, márpedig tenni a szépet néhány elegáns ruhát viselő, fennhéjázó alaknak, csak azért, hogy nehogy ismét elmérgesítsék a két ország közötti viszonyt, abba a kategóriába tartozott. – Remek – bosszankodott. – Pont ők hiányoztak a boldogságunkhoz. – A hangja alig volt több morgásnál, Mikasa fülét azonban így is elérte, halvány mosolyt csalva az ajkára.

Legalább ő nem változott – gondolta, miközben szemügyre vette az összegyűlt, egyenruhás alakokat. A túlbuzgó Colt Grice elsőként, arcán széles mosollyal sietett elé, hogy üdvözölje. Mielőtt Mikasa megállíthatta volna, megragadta a kezét és lelkesen megszorongatta. Öccse, Falco visszafogottabb módszert választott, hogy kifejezze az örömét; mosolygott, a fejét meg enyhén Mikasa felé biccentette. Látszott rajta, hogy kezdi maga mögött hagyni a kamaszkort: nem lett belőle egy széles vállú Adonisz, de a maga módján megférfiasodott. A lány, aki mellette állt – Gabi, jutott eszébe Mikasának a neve –, egy pillanatra sem engedte el a jobbját. Csinos arcú lánnyá cseperedett, sötét haja a válla alá ért egy picivel. Mikasa az egymásba fonódó ujjakra bámult, aztán a két kamasz zavartól kipirult arcára. Míg ő jól szórakozott rajtuk, mert megmelengette a szívét a gyermeki ártatlanság, addig Levi unottan forgatta a szemét. Őt a legkevésbé sem érdekelte a kölykök románca, osztaga turbékolóinak is csak kelletlenül mondott némi jókívánságot, azt is azután, hogy Hanji hosszú napokon át noszogatta.

– Hogy utaztatok? – Colt, ha észre is vette, hogy megbámulta őket, figyelmen kívül hagyta. Kihúzta magát, majd a karját nyújtotta Mikasának. – Ms. Ackerman – szólította meg udvariasan. – Erre, kérem. Már vártunk benneteket.

– A követek is megérkeztek?

– Másfél órával előttetek – felelt Colt helyett Falco. – Amint elintéztünk mindent, indulhattok is tovább. Kiyomi asszonyság testőröket küldött, ők fognak titeket Hizuruig kísérni. Az Azumabito klán már türelmetlenül várja, hogy újra találkozhasson veled, Mikasa, hiszen… a szíved csak visszahúz a gyökerekhez, nem igaz? – Falco hangjába bizonytalanság kúszott. Mikasa az ajkába harapott, majd aprót bólintott. A szíve valóban visszahúzta, de véletlenül sem Hizuru környékére, hanem Paradis szigetére. A családjához, értse ezalatt a szüleit vagy éppenséggel Jaegeréket. Hangosan persze semmit sem kötött az orrukra; nem mintha nem kedvelte volna Falcót vagy Gabit, de ezekről még saját maga sem szeretett elmélkedni, nemhogy mással is megvitatni.

Liberio alaposan megváltozott, mióta utoljára látták. A kerítéseket lebontották, a gettók felszabadultak. Az eldiaiak bátran, csillag vagy mindenféle billog nélkül, szabadon járhatták az utcákat, merészkedhettek Marley olyan pontjaira is, ahová azelőtt tilos volt a belépés. Mikasa, ha nem a saját szemével tapasztalta volna meg mindezt és csak hallomásból értesült volna, el sem hitte volna, hogy ilyesmi kétezer évnyi háborúskodás után végre-valahára megtörtént. Kétezer év, Ymir Fritz óta nem uralkodott ilyen béke. Historia biztosan megkönnyezte volna, ha velük tartott volna.

– Ugye? – Gabi nem tartozott a csacsogós lányok közé, de természetesen nem tett úgy, mint aki nem figyelt fel Mikasa álmélkodására. Lábujjhegyére emelkedett, hogy elérje Mikasa fülét, s úgy suttogta bele kérdését, hogy a nő tarkóján megborzongtak a pihék. A keze ökölbe szorult, és ahogy Gabi elhúzódott tőle, meglátta a csintalannak tűnő pillantását. Mikasa jól kiismerte már az embereket: Gabi tekintete azért fénylett, mert olyasmiket is tudott, amiket Marley még a béke ellenére sem szívesen tárt volna a szigeti démonok elé.

A lány arcát nem tarkították haragos vörös, óriássá változásra utaló mély barázdák, de Mikasa nem felejtette el, mit tett érte Colt, hogy megmentse. Éjjelente, ha lehunyta a szemét, újraálmodta azt a napot, amikor Gabi Erenre emelte a puskáját, hogy lelője – mert akkoriban semmit sem értett, csak a bosszúvágy vezérelte és azt Eren halálában látta megvalósulni –, Falco meg közbekontárkodott, mert ő meg Gabit féltette… És a levegő puskaportól volt terhes, a föld meg az óriások lábnyomaitól. Összedőlt házak mindenfelé, holttestek egymás hegyén-hátán.

Mikasa egy vérfürdő kellős közepébe csöppenve érkezett meg Eren segítségére, és miután megszerezték Lady Tybur erejét, semmi sem lett jobb vagy könnyebb. Pieck szétlőtt, többszörösen megcsonkított teste, a léghajó, ami azért jött, hogy kimenekítse őket, a lyuk Zeke tarkójában, Zeke hűlt helye, Galliard, akit kis híján felfaltak… Az összes emlék egy egész masszává mosódott Mikasa emlékezetében, de valamennyi borzalom kapott magának egy kis szeletkét.

Semmit sem felejtett, a tizenhárom évet különösen nem. A szérumot Falco bátyjának a kezében, az egyetlen lehetőségüket, hogy megmentsék vele Gabi életét… Reiner döntését. Mindenre éppúgy emlékezett, mintha tegnap történt volna, nem évekkel korábban.

– Magath parancsnok, örülök, hogy újra látom.

– Mr. Ackerman, Ms. Ackerman. – Bár Mikasa kezdeményezte a beszélgetést, Magath parancsnok először Levit szólította meg. Nem vette magára, pontosan tudta, hogy Magath parancsnok mindkettőjüket egyformán elismerte és tisztelte a képességeik miatt. Az Ackerman nem égetve gördült le a férfi ajkára; száját egyetlen, keskeny vonallá préselte össze azt követően, hogy kimondta. Egyfajta szövetségesek lettek Willy Tyburral, és a férfi minden bizonnyal még mindig neheztelt rájuk, amiért Eren kettéharapta Willyt. Persze Willy Tybur tudta, mit vállal, amikor részt vett az ünnepségen. Tisztában volt vele, hogy meg fog halni, és ő ennek ellenére kitartott a szerepe mellett. Mindenkivel elhitette, hogy ő a kilencedik óriáserő hordozója, s mikor Eren már azt hitte, hogy győzelmet aratott, Lady Tybur megmutatta valódi személyét.

– Sosem lesz vége, nem igaz? – szomorkodott Falco, miközben bátyjával biccentettek és megszorították Magath kezét. A férfi a fejét csóválta.

– A béke illékony, Grice – mondta. – Azt hittem, ha észt nem is, ezt legalább sikerült a fejetekbe vernem.

Falco elpirult.

– N-nem… É-én…

– Csigavér, Grice – veregette meg a vállát Magath. – Nem lesz baj. Megoldjuk valahogy.

– Végtére is – törte meg a csendet Levi –, azért lettünk iderángatva, nem?

– Téged senki sem hívott. – Mikasa ellépett tőle, a hangjába hűvös él költözött. A szeme hidegen fénylett, ahogy a válla fölött hátrapillantott. Mások talán visszariadtak volna, ha olyasvalakivel kellett volna szembenézniük, mint az emberiség legerősebbjeként emlegetett férfija, Mikasa azonban nem tartozott közéjük. Őt annyira sem izgatta a férfi pillanatnyi dühe, mint Jeant Floch legújabb barátnője, akit szoknyavadász jelleme ellenére állítólag el is szándékozott jegyezni.

– A meghívást valóban csak Ms. Ackermannak szántuk – adott igazat a nőnek Magath –, de örülünk, amiért ön is eljött, Mr. Ackerman.

– Részemről az öröm – morogta Levi. – De hagyjuk is a köntörfalazást, az nem az én asztalom.

Magath megemelte a szemöldökét. – Mr. Ackerman…

Levi – vágott a szavába a férfi. A kérdő tekintetek láttára ingerülten vonta meg a vállát. – Világéletemben Levi voltam, nem most fogok Levi Ackerman lenni. Különösen nem itt – intett körbe –, ahol ennyire számít, hogy ki vagyok.

– Az Ackerman család…

– Szörnyetegek, értettük. Szarok rá.

Colt levegőért kapkodott.

– Hogy beszélsz Magath parancsnokkal?! – szörnyülködött. – Jelenleg Magath parancsnok…

– Arra is szarok, mennyire fontos ember. – Levit szemlátomást idegesítette Colt viselkedése. Mikasa remek megfigyelőként ilyesmit azonnal kiszúrt, s magában elismerte, hogy a férfi nem véletlenül érez így a fiú iránt. – Tehát miért rángattatok ide bennünket? Mi a legújabb probléma az óceán túloldalán?

Falco felsóhajtott, majd a hajába túrt.

– Probléma mindig kijut az embernek – dörmögte –, főleg itt, az óceán túloldalán – nyomatékosította. Enyhe sértettség csendült ki a hangjából; ahogy Paradis lakói nem szerették, hogy szigeti démonként emlegették őket, úgy az itt élő eldiaiak sem kedvelték, ha emlékeztették őket nyomorúságos helyzetükre. Mintha minden az óceántól függött volna, az választotta el őket egymástól és gondoskodott róla, hogy ne ápolhassanak barátságot egymással.

De miért? – tűnődött el Mikasa. Miért nem járhatunk és kelhetünk szabadon? Miért nem élhetünk mi is itt, vagy ők ott? Ennyire számítana Karl Fritz esküje? Még úgy is, hogy a háborút befejeztük… Egy kishang ilyenkor azt súgta, sosem lelhetnek békére. Olyan nincs, hogy minden tökéletes legyen.

Magath parancsnok egyetértett Falcóval.

– Menjünk – halkította le a hangját, miközben lopva körülsandított. Liberióban voltak, mégis attól kellett tartaniuk, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésüket? Mikasa szeme összeszűkült, és ahogy oldalra sandított, észrevette, hogy Levi hasonlóan cselekedett. A kimondatlan kérdés hosszasan lógott a levegőben: még mindig felmerülne az árulás lehetősége?

Úgy tűnt, igen – legalábbis valamennyi itt élő marleyi vagy eldiai nyugtalannak látszott. Mikasa és Levi sietve követték őket, könnyedén felzárkóztak Magath parancsnok mögé. Colt, aki mellettük szedte a lábát, olykor hátrapillantott: a sort ugyanis Falco és Gabi zárták, harcra készen. Gabi szabad keze a kabátja alá simult, Mikasa úgy sejtette, a fegyverét markolhatta. Ez persze nyugtalanságot keltett őbenne is.

Érintést érzett a karján, és egész testében megfeszült. Kellett néhány másodperc, amíg tudatosult benne, hogy nem vadidegen simította rá a hűvös ujjait, hanem Levi. A férfi gondterheltnek látszott, a homlokára mély barázdát vésett a nemtetszés. Ennek hangot is adott, igaz, halkan tette meg:

– Nem tetszik ez nekem – suttogta oda Mikasának, mire a nő óvatosan bólintott.

– Jobb, ha résen leszünk. Valami készülődik.

– A rohadékok most sem hagynak nyugtot. – Levi inkább magának mondta, mintsem Mikasának, a nőt azonban így is mulattatta a futó megjegyzés. Valóban úgy tűnt, sosem lesz nyugtuk.

Magath parancsnok a titkos bázisára vitte őket, legalábbis Mikasa erre következtetett a sok kémlelés és piszegés láttán. Mindannyian nagyon elővigyázatosak voltak: lépten-nyomon őrök álltak el az útjukat, akik egyből rájuk szegezték a puskáikat, ráadásul az ajtó, ami elé megérkeztek, magától nyílt ki. Mikasa sosem tapasztalt még effélét.

– Ez… – Akár a varázslat.

– Hátborzongató – fejezte be helyette Levi. – Még inkább nem tetszik ez a hely. Gondolom, a papírok szerint valójában teljesen más helyen vagyunk… és teljesen más ügyben – tette hozzá, mire Magath arcán elégedett mosolyféleség suhant át.

– Milyen jól gondolja, Mr. Ackerman. – Csak azért sem szólította Levinak. – Kérem, foglaljanak helyet… hogy elmesélhessem, valójában miért is hívattam ide, Ms. Ackerman.

– Ha jól sejtem – mondta Mikasa lassan –, köze van az Azumabito családhoz. Nem véletlen, hogy követek érkeztek.

– Igen – sóhajtott Magath. Közben mindannyian helyet foglaltak. A helyiség szűkös volt, csupán néhány székből és egy kis asztalkából állt a berendezése, ráadásul alig világított némi fény. A félhomályban Mikasa érezte, ahogy a kellemetlen borzongás megremegtette a testét. Fészkelődni kezdett ültében, majd a lábát átvetve a másikon, karba fonta a kezét a melle előtt. Levi hasonló pozícióban helyezkedett el, csupán annyi különbséggel, hogy meg sem próbálta leplezni az ellenszenvét.

– Ha ismét összerúgjuk a port… – Falco felnyöszörgött és az arcát a tenyerébe temette. Megfeszült a válla, Gabi meg hiába szorította meg az ujjait, nem sikerült elűznie az idegességét.

Magath parancsnok felemelte a fejét; tekintete kemény volt, komoly fény izzott benne.

– Háború lesz, Ackerman – szegezte Mikasának a mondandóját. – Ez most már nem kérdés tárgya. Már most készülődik, Marley és Eldia pedig… – Szája széle hitetlen mosolyra húzódott. – Mit gondoltok, be tudják bizonyítani, hogy képesek együtt harcolni? Mert én néha kétlem, hogy ez valaha is meg fog valósulni.

– Úgy tudtam, hogy nem lesz nyugtunk – sóhajtotta erre Levi. – Ezúttal kiktől kell tartanunk? Nincsenek többé óriások, az összessel végeztünk, van viszont óriáserőnk, amíg még… – Nem fejezte be, de nem is kellett. Ahogy Mikasára kapta a tekintetét, a nő tudta, hogy azért hallgatott el, mert tapintatos szeretett volna maradni. Erenék elkerülhetetlen halálával… minden meg fog változni, ezt mindannyian tudták.

– Lehet, hogy vannak veszélyesebb fegyverek is a világon, mint az emberevő óriások – mormogta erre Magath. – Nem gondolja, Mr. Ackerman?

– Minket miben érint?

– Az óceán túloldala – jelentette ki Magath. – Maga azt hiszi, hogyha egy háború kezdődik… mondjuk egy olyan, amit a levegőben vívunk meg – hangsúlyozta –, nem lesz kihatással a maguk kis szánalmas szigetére?

Az, hogy Levi inkább összeszorította fogát, ahelyett, hogy megválaszolta volna Magath kérdését, mindenről árulkodott. Mikasa félrefordította a fejét. Nem hiányolta a falakon kívüli tájakat, minden egyes nap, amit a barátaitól távol kellett eltöltenie, fájdalommal járt. Nem szerette Marleyt, Hizuru pedig, felmenők ide vagy oda, egyáltalán nem vonzotta. Csak haza akart menni, minél hamarabb.

Remélem – gondolta –, erre minél előbb sor kerül.

Amikor felpillantott, Gabiéval találkozott a tekintete. A lány a térdére előredőlve, kíváncsian leste minden mozdulatát, s ahogy finom ráncba vonta a homlokát, mintha olyasmiket is látott volna, amiket nem kellett volna. Mikasa értetlenül nézett rá. Ekkor a lány óvatosan, ügyelve, hogy senkinek se szúrjon szemet, oldalra bökött, majd csintalanul elvigyorodott.

Mikasa megemelte a szemöldökét.

Levi hadnagy megint őt bámulta és a kifejezés, ami kiült az arcára, ismét megfejthetetlen volt. Mikasa nem értette, de nem is maradt rá elég ideje, hogy megértse. Magath parancsnok tisztán és komolyan beszélt, minden egyes szavára oda kellett figyelnie. Úgy tűnt, Marley örökké háborúban állt valakivel, csak most nem az anti-óriás ágyúktól meg páncéltörő golyóktól kellett tartaniuk, hanem valami egészen mástól. Hogy az összes szál miért pont Mikasához vezetett… Mint kiderült, Hizuru miatt. Az a valami, ami elkezdődött, Hizurúhoz kapcsolódott, ahogyan Mikasa is. Kiyomi Azumabito személyesen írta meg a levelet, mely átszelte az óceánt, hogy eljusson Mikasához, és a nőnek mennie kellett. Hogy Magath parancsnok is bekavart, már csak hab volt a tetején.

Csak tudnám, ő miért jött – siklott a pillantása Levira. Bármilyen veszélyes is legyen ez a küldetés, nélküle is meg tudom csinálni.

De Levi ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson.

Mikasa az ajkába harapott, majd felállt. A beszélgetés a végéhez ért, Magath a kezét nyújtva búcsúzkodott.

– Hamarosan – mondta.

– Hamarosan – bólintott Mikasa és Levi is.

Magath vetett rájuk még egy utolsó, vizslató pillantást. Elhúzta a száját, a borzongás túlságosan is látványosan szaladt végig a gerincén. Levi fintorgott, Mikasa félrenézett.

– Azt hittem, Mr. Kruger is veletek fog tartani. – Falco zavartan nevetgélt, csacsogott egész úton, amíg el nem kísérte őket a fogadóig, ahol a továbbindulásig megszállhattak. Végső úti céljuk mégiscsak Hizuru volt, nem pedig Liberio, és Mikasa legszívesebben egy másodpercet sem időzött volna a fogadóban, ha nem ígérte volna meg Magath parancsnoknak, hogy később megvitatják azokat a zavargásokat is, amik egy háború közeledtét igyekeztek figyelmeztetésként előrevetíteni.

– Mr. Kruger? – ismételte. – Oh – mondta aztán. – Oh. Erenre gondolsz.

Falco szégyenlősen megvonta a vállát.

– Az én hibám – vallotta be halkan. – Nem tudok máshogy gondolni rá. – Gabi eleresztette a kezét, és ahogy ellépett tőle, jegessé vált a tekintete. Ő még ennyi év távlatából sem tudta megbocsátani Erennek, amit az ünnepség alatt tett: azzal ugyanis, hogy átváltozott, megannyi ártatlan embert ölt meg, asszonyokat és gyerekeket. Gabi barátait is, amennyire Mikasa azt tudta. A barátok nevére nem emlékezett, de nem is kellett. Akkor ő maga is mélyet csalódott Erenben.

Ugyanazt tettük velük, amit ők velünk – hunyta le a szemét egy pillanatra. Ennek sosem kellett volna megtörténnie… De persze Erennek igaza volt… A háborút… máshogy nem vívhattuk meg. Csak így érhetett véget. Csak így győzhettünk. Levira nézett, aki szótlanul lépdelt mellettük, és egyszer sem csatlakozott bele a beszélgetésükbe. Persze azért figyelt és néha hümmögött; szó sem volt róla, hogy ennyire nem érdekelte, miről társalognak.

– Ő már csak Mr. Kruger – kuncogott fel Falco. – A barátom… aki becsapott – tette hozzá. – De a hazugságai ellenére is… értelmet adott az életemnek. Segített nekem, hogy higgyek magamban… Neki köszönhettem, hogy életemben először le tudtam győzni Gabit – mosolygott a lányra bocsánatkérően, Gabi azonban durcásan elfordult tőle. Harag festette enyhén kipirultra az arcát, a szeme szikrázott tőle. Mikasa hálát adott az égnek, amiért Eren nem jött velük, mert a lány bizonyosan nem tartott volna tőle tisztes távolságot, hanem nyomban rávetette volna magát, hogy megbosszulja a Liberióban történteket. Már az is csodaszámba ment, hogy Levit és Mikasát megtűrte maga mellett, sőt… talán még tisztelte és kedvelte is őket a képességeik miatt.

– Itt vagyunk! – A hangja élesen csattant, ahogy félbeszakította Falcót. – Pihenjetek le… és tárgyaljátok meg, hogy mivel segíthettek rajtunk.

– Gabi! – hüledezett Colt. – Több tiszteletet! Ms. Ackerman, Mr. Ackerman…

Levi – mondta erre Mikasa hidegen, mire Colt elhallgatott. – Levinak hívják, nem Mr. Ackermannak.

Nem törődött Colt döbbent hápogásával, sem Levi elkerekedő szemével. A keze az ajtókilincsre simult, és bár mosolygott, látszott rajta, hogy elfogyott a türelme. Falco elvigyorodott, Gabi pedig elfojtotta a maga mosolyát. A dühe egy árnyalatnyit csillapodott, különösen miután meglátta Levi arckifejezését. Valamiért igencsak mulattatta a férfi viselkedése, amit Mikasa sehová sem tudott tenni.

– Kérlek – folytatta hát ugyanazon a hűvös hangon, amin eddig is –, ezt ne felejtsd el, Colt.

– Öhm… – A fiú egészen megjuhászkodott előtte. – J-jó… N-nem fogom…

– Akkor jó – felelte Mikasa is megenyhülve. Azzal lenyomta az ajtókilincset, és Levijal a nyomában belépett a szobába. Arra külön ügyelt, hogy egyik fiatal se tudja majd követni: az ajtó egyenesen Colt orra előtt csapódott be, s az utolsó, amit láthattak, a fiú hitetetlen arca, melyre sietve ült ki a teljes felháborodás.

Mikasa csak erre várt. Levi felé fordult, és a férfi, bár könnyedén reagálhatott volna, mégsem tért ki a támadása elől. Hagyta, hogy a nő a vállára markoljon, majd a fal felé penderítse. A háta nekiütődött, ajkát halk szisszenés hagyta el. Egymás szemébe bámultak, Mikasa hangosan zihált, szinte fújtatott.

– Miért jöttél? – kérdezte élesen.

A válasz lassan, de egyszerűen és őszintén érkezett.

– Miattad – mire Mikasa eleresztette.

Miért? – akarta volna kérdezni, végül azonban nem tette meg. Inkább összepréselte az ajkát és hátat fordított neki. Alig hagyták maguk mögött Paradis szigetét, s ő már most visszavágyott a kényelmes kis életébe, ahol nem kellett ilyesfajta vallomásokkal farkasszemet néznie. Ahol minden sokkal könnyebb volt.

Néha – gondolta – túlságosan is könnyű.

Készült: 2018. 03. 10. – 05. 02.

Megjegyzés: Szóval ez egy Rivamika párosítású, több felvonásos szösszenet lesz. Egy felvonásosnak indult, de túlnőtte magát, én pedig örömmel hagytam, mert igazi kihívásnak érzem. Remélem, nem nyúlok nagyon mellé. ^^
A folytatás hamarosan érkezik, addig is türelem. :D

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése