„Mi
lett volna, ha…”
Manga spoiler (105. fejezet!!!)
Sasháért…
Mert
nem tudom és nem is akarom elfogadni.
Sasha
hirtelen nyitotta fel a szemét. Egykor Armin is így térhetett magához –
zavarodottan, mit sem értve az örökké tartó lázálmából. A forróság elmúlt,
helyét borzongtató hideg vette át, így hálásan húzta jobban magára a pokrócot,
amibe valaki korábban gondosan belecsavarta. Az egyenruhájától és a
felszerelésétől időközben megszabadították, a fehér ruha, amit viselt, viseletesnek
tűnt a besütő fényben. Nem a léghajó kemény padlóján feküdt többé, hanem egy
kényelmes ágyban, semmire sem emlékezve az elmúlt órák – ha egyáltalán órák
teltek el! – történéseiből.
Miért…
Ahogy
a pillantása távolabb siklott, érezte, hogy felgyorsult a szívverése. Connie
egy, az ágyhoz húzott székben ücsörgött, fejét a pokrócon pihentetve. Sasha a
barna tincseket nézte, melyek rövidek voltak ugyan, de határozottan nagy
változást jelentettek Connie korábbi frizurájához képest, amikor teljesen
lenyírta őket, pusztán sejtetve a hajszínét.
Connie…
Nem
mondhatni, hogy elkezdett derengeni valami, de az tisztán élt az emlékezetében,
hogy a barátai fölé hajoltak, Connie pedig megérintette a vállát. Keze hatalmas
súlyként nehezedett rá, nehezebbnek bizonyult, mint a közelgő vég. Akkor
erőtlennek érezte magát és rettentően fázott, jobban, mint ezúttal, és minden
olyan… keserű volt. Egyedül a vére melegítette a testét, amiben jóformán
megfürdött a lövés dördülését követően, az éles fájdalom pedig, ami a melle
felől érkezett, valamennyire még életben tartotta. Mindenki kiabált körülötte,
forró könnyek hullottak az arcára, egyik barátja a másik barátját félrelökve
próbált tülekedni, hogy hamarabb letérdelhessen mellé. A térdükre zuhantak,
szólongatták, az a két szerencsétlen gyerek meg… Ők megtapasztalták az igazi
bosszúvágyat.
Megvolt rá a lehetőségem – jutott aztán az eszébe. Lelőhettem volna azt a kislányt… Még most is előtte volt a gyermek
arca, az ijedtség és a döbbenet a szemében, fel sem akarta fogni, hogy mit
látott maga körül. Az utca vérfürdőben úszott, szerteszét hevertek a
holttestek. Sasha nem akart gyilkossá válni, ezért nem húzta meg a ravaszt.
Nem bánom – gondolta, s az ajka halvány mosolyra görbült. Azok után sem bánom…
Connie-ra
sandított, aki látszólag nyugtalanul álmodott. Önkéntelenül nyúlt felé, hogy
összefűzze az ujjaikat. A gyengéd érintés elengedő volt ahhoz, hogy a fiú
lassan magához térjen, mintha mindig is erre vágyott volna.
Legalább
annyira zavartan ébredt az álmából, mint Sasha, és ahogy kábultan ráesett a
tekintete, pillanatnyi rémület következett, amit aztán hatalmas megkönnyebbülés
váltott fel.
–
Connie?
Sasha
nem értette.
Az
érintés szorítássá szelídült, Connie pedig gyakorlatilag a nyakába vetette
magát. A nevét kiáltotta, zihálta és nyögte, Sasha meg, ahogy felfogta, mi
történt, a tarkójára simította a szabad kezét, úgy ölelte, húzta közelebb
magához.
–
Sasha! – hallatszott a rekedt suttogás. – Sasha! – Könnyeket érzett, forrón és
sósan peregtek le a fiú arcáról. – Ezt nem hiszem el! Azt hittem… Azt hittem,
hogy… Istenem… Sasha!
A
lány elmosolyodott.
–
Semmi baj, Connie – veregette meg a hátát óvatosan. – Semmi baj. – A szorítás
felerősödött, a fiú a nyakába temette az arcát, a suttogásából előbb mormolás
lett, végül nem maradt más utána, csak szipogás és hüppögés. Connie, miután
elhúzódtak egymástól, szétzuhanva, sírástól felpuffadt arccal nézett rá. A
pillantásában hitetlenség ült, az ujjai cirógatóan simultak Sasha bőrére. A szeme
alatti mély, haragos vörös barázdák simogatták, amiket Sasha elsőre nem vett
észre.
–
Oh – mondta aztán meglepetten, ahogy megértette, mi történt vele. – Oh. Én… Mégis… kicsodát?
Connie
az ajkába harapott. Látszott rajta, hogy nem így tervezte. Először nem akarta
megmondani, Sasha viszont nem tágított. Kihúzta a kezét a szorításból, az ökle
reszketett a pokrócon.
– Kicsodát? – kérdezte sokkoltan, mire Connie megadta magát.
–
Zeke-et – mondta –, de jól van ez így – tette hozzá sietve. – Eren is és Zeke
is így akarta.
–
Zeke is? – vonta fel a szemöldökét a
lány. Levegő után kapkodott, a szájában hús és vér ízét érezte. Máskor örült
volna neki, mert jóformán mindig éhes volt, de most nem tudott így érezni.
Éhség helyett hányingertől kavarodott fel a gyomra, és amikor oldalra hajolt,
hogy kiadja a tartalmát, Connie a hajánál fogva segédkezett, hogy
kivitelezhesse. Vizet nyújtott, hogy kiöblögesse a száját, s egy pillanatra sem
hagyta magára.
–
Zeke-nek… egy éve maradt hátra – mormogta, míg őt figyelte. – Jól volt ez így.
Ő… azt tette, amit tennie kellett. Azt mondta, így vezekel a bűneiért.
Sasha
erre semmit sem felelt. Amikor újból megszólalt, szemlátomást meglepte
Connie-t, ugyanis a fiú szeme látványosan csodálkozóan kerekedett el.
–
A két gyerek? Velük mi a helyzet? Ugye… Ugye nem bántottátok őket? – tört ki
belőle az igazi kérdés. Azt soha nem bocsátotta volna meg magának. Az a két
gyerek nem tehetett semmiről. Átmosták az agyukat. Naivak voltak és tényleg
gyerekek, éppolyan ostobák, mint egykor Bertolt, Reiner és Annie… – Kérlek,
Connie, ugye nem?
–
Semmi bajuk – válaszolta a fiú zordan. – A két kisvakarcs ép és egészséges, ha
úgy vesszük… Kicsit elpáholtuk őket, hogy elfoghassuk, de… Eren nem hagyta
volna, hogy bántsuk bármelyiküket is. Zeke pláne nem. A kislány Reiner
unokahúga… A másik kölyök meg… Falcónak hívják. Mondhatjuk úgy is, hogy Eren
kedveli őt. Az okát nem értem – forgatta meg a szemét, miközben ajkán halvány
mosoly suhant át –, túl ártatlan Erenhez képest.
–
A kislányban magát látja… – Sasha felköhögött, mialatt a barázdákat
tapogatta. Bestia – gondolta –, én vagyok az új Bestia. A szörnyeteg, aki
tönkretette Connie életét… Ugyanolyan szörnyeteg lettem. Persze tudta, hogy
aki óriásokká változtatta Ragako lakóit, az Zeke volt, mégpedig a
gerincvelőjének a segítségével. Azt is tudta, hogy mindez csak azért
történhetett meg, mert Zeke a királyi család tagja volt. Sasha vérében minden
csörgedezett, csak nemesi vér nem… így nem kellett ilyesfajta képességektől tartania.
– Paradis… győzelmet fog aratni – suttogta. – A visszavonulás ellenére is…
győzni fogunk.
Connie,
aki nem követhette végig a gondolatmenetét, nyilvánvalóan nem értette a
hirtelen témaváltást, de nem is kérdezett rá. Tulajdonképpen nem kérdezett semmit
sem, csak magához ölelte és nem akarta elereszteni. Úgy ölelte, mintha az élete
múlt volna rajta. Talán valóban így történt.
Sasha
szomorúan mosolygott.
–
Jól van – mormolta. – Látod? Kutya bajom!
–
Azt hittem… – Connie hangja alig volt több suttogásnál. – Én tényleg azt
hittem…
–
Hogy meghalok? – Sasha a fejét rázta. – Nem olyan könnyű az!
–
Hogy elveszítelek – felelte erre a fiú, és ahogy elhajolt tőle, Sasha
megláthatta a szemének csillogását is. A könnyek mögött annyi minden foglalt
helyet, annyi, félreérthetetlen érzelem, hogy Sashának kihagyott a szíve egy
ütemet. Az elemi erővel rátörő fáradtságot valami más váltotta fel… az
izgatottság.
–
Kérlek – mondta –, bocsáss meg. Nem akartam, hogy aggódj miattam.
–
Ne csinálj még egyszer ilyet.
–
Nem fogok – nevetett halkan, Connie viszont komolyan nézett rá. Eltűnt a
játékosság, a háború alatt mindketten felnőttek. A két idióta, aki sülve-főve
együtt volt, néha kiegészülve Jeannal, természetesen, annyit változott, hogy
rájuk sem lehetett ismerni. A kapcsolatuk is gyökeresen átalakult, és Sasha
örült ennek. Jobban örült, mint a húsnak vagy rizsnek, amit Levi vagy Hanji
legnagyobb bosszúságára az útra szánt vésztartalék készletből csent el.
Mindennél jobban örült.
Kora
délután felé járt az idő, amikor Connie megcsókolta őt, és estefelé, amikor
először kimerészkedett az ágyából. A hold fényében fürödve csókolóztak, és
egyiküket sem érdekelte, hányan nyitnak rájuk és jönnek zavarba a látványuktól.
Mindegyik mulatságos volt és cseppet sem arcpirító. Jean leesett állal
tátogott, Floch vigyorgott, Armin mosolygott. Még Mikasa is megengedett magának
egy halvány mosolyt, ahogy a mindig közömbösnek tűnő Levi is… Egyedül Eren állt
lehajtott fejjel, bűntudatosan. Ő nem győzött bocsánatért könyörögni… Hiszen
állítása szerint minden az ő hibája volt.
Sasha
azonban nem így gondolta.
–
Nem köteleztél rá, hogy átszeljem az óceánt – jelentette ki dacosan, Connie
kezét szorongatva. – Magam hoztam meg a döntést és készen álltam a
következményekre is. Ha meghaltam volna… Az nem a te hibád lett volna, Eren –
mondta szelíden –, és nem is Gabié… – idézte fel a kislány nevét. – Ha
meghaltam volna, az a világ hibája lett volna… mert Mikasának ebben mindig is
igaza volt – siklott a tekintete Erenről a lányra. – Gyönyörű, ugyanakkor kegyetlen
világban élünk… És hogy neked is igazat adjak… Szabadnak születtünk. Ezért a
szabadságért… kész vagyok akár meghalni is.
–
De azért ne halj meg – súgta végül Connie.
A
beszédével mindenkit letaglózott, de különösen a fiút és Erent. Ezt sem bánta –
ahogyan Liberiót sem –, sőt büszkén húzta ki magát. Most már nemcsak katona
volt, ahogyan a többiek, hanem harcos
is a maga módján. Paradis harcosa,
ahogyan Eren, Armin és Annie is azok voltak. A kilenc óriás egyikeként…
Nem
ismert lehetetlent.
Készült:
2018. 05. 03.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése