2018. szeptember 4., kedd

Levi x Zeke – A sátor sötétjében [novella; 90+ manga spoiler (108!)]

A sátor sötétjében

Párosítás: Levi/Zeke; említés szintjén: Levi/Erwin, Eren/Armin
Korhatár: +18
Figyelmeztetés: durva nyelvezet, erotikus tartalom
Tartalom: Zeke élete sem mentes a rémálmoktól. Mikor egyik alkalommal felriad, a láncok a nyaka köré csavarodnak, fulladozik, az őrei pedig csak nézik, ahogy szenved, ahelyett, hogy segítenének. Levi azonban nemcsak azért van, hogy kiiktassa, ha áruláson kapja, hanem azért is, hogy megvédje.
Első szerzői megjegyzés: Nem tehetek róla, muszáj volt megírnom. (És valószínűleg még fogok írni velük… Sajnálom, nem sajnálom, látok bennük fantáziát. :D)


Zeke hirtelen riad fel, a láncok megcsörrennek, a fém a nyaka köré fonódik. Nem kell sokat töprengenie, a kirakós egyből összeáll: fuldoklik, mégpedig azért, mert éjjel annyit ficánkolt, hogy teljesen belecsavarta magát. Rángatni kezdi a testét, hol jobbra, hol balra, a hosszan tartó kétségbeeséstől felsípol a tüdeje. Izeg-mozog, mert azt hiszi, azzal kiszabadul, de a láncok és a kötelek csak még jobban ráfeszülnek.

Odakint felhuhog egy bagoly, az éjszaka sötétjében süvít a szél, a sátort cibálja. Zeke egyedül van a börtönében, és közben mégsem – Levi hadnagy a torkának nyomta a kést a léghajón, miután felemelkedtek, majd kijelentette, hogy valaki mindig lesz mellette, nem engedik, hogy a saját feje után menjen. Az őrök – azok a nyavalyás felderítők – tehát most is körülveszik – mert Levi hadnagy sosem hazudik –, s Zeke meg mer esküdni, hogy kedvüket lelik a szenvedésében.

Nemhogy segítenének azok a mocskok! – Zeke a fogát csikorgatja. Gyűlöli őket, egytől-egyig gyűlöli őket, pedig nem kellene. Azért jött a szigetre, hogy őket is megmentse. Ha pedig meg akar menteni valakit, akkor nem gyűlölhetné, nem igaz?  De ettől még nehezére esik a légzés, fulladozik és könnybe lábad a szeme. Úgy szúr a tüdeje, hogy sikoltani támad kedve. Sikoltani akar, de még arra sem képes.
Elgondolkodik. Ez lenne a vég? Ilyen… szánalmas végem lenne?

Röhögést hall, gúnyos röhögést, valaki az oldalába rúg. Nem fáj, vagyis de, ám eltörpül mindamellett, amit valaha is átélt. A szitkok leperegnek róla, nem számít a megvetésük, ha végre-valahára láthatja Erent. Semmi sem számít.

– Jól szórakoztok?

Zeke szíve nagyot dobban – életében először dobban nagyot a szíve, a hangot ezer közül felismeri. Örül neki, nagyon is örül, a szíve olyan tempóban ver, hogy majd’ kiugrik a mellkasából.

A röhögést mintha elvágták volna, elhal. A légy zümmögését is hallani lehet, a fák zörgését, a fűszálak suhogását, ahogy a szél fújja őket – mindent, így Zeke kapkodó légvételeit, a hörgést, amely egyre súlyosabban tör fel a torkából.

– Örülök, hogy legalább valamelyikünk jól szórakozik. – Levi hangja semleges, simulékony, mintha folyékony méz lenne. Olyan, akár a vihar előtti csend, Zeke érzi a felderítők növekvő félelmét. Van is okuk félni, Levi a legveszélyesebb az összes szigeti közül, és nemcsak azért, mert az Ackerman családba született, nemcsak azért, mert feléledt benne az a legendás erő, amit rettegnek az óceán túloldalán. – Takarodjatok innen és szarjatok inkább egy egészségeset. Higgyétek el, meg fogtok könnyebbülni tőle.

Zeke nevetni akar, a nevetése azonban a torkán akad, újabb hörgés kíséretében távozik belőle. A felderítők nem ellenkeznek, fülüket-farkukat behúzva menekülnek a közelükből, és mire Zeke feleszmél, Levi belép a sátorba, letérdel mellé. Zeke először azt hitte, bámulni fogja, gyönyörködni a szenvedésében, ezért meglepve veszi tudomásul a gyengéd, hűvös ujjakat, amik nekilátnak, hogy finoman kibogozzák a csomót, majd teljesen lefejtsék róla a láncokat. Közben egy szót sem szól, az érintése viszont annyira szelíd, annyira… nem illik hozzá, hogy Zeke döbbenten kapkod a levegő után.

– Csak egy percre teszem ki a lábam, te meg máris megöleted magad? – Levi a fejét ingatja, a besütő csillagok fénye megvilágítja az arcát. Nevetősen horkant, csillog a szeme, és Zeke magába issza a látványát: gyakorlatilag ezüstös fényben úszik, a holdéban meg a csillagokéban; átkozottul gyönyörű. (Vagyis jóképű, javítja ki magát szórakozottan. Levi férfi, éppen ezért nem mondhatja rá csak úgy, hogy gyönyörű. A gyönyörű kifejezés a lányoké, Levi azonban határozottan férfi.)

Zeke megszabadul a láncoktól – a csuklóin, lábán megduzzadt a bőr, csúnyán vöröslik, ahogy ott maradt a nyom. A torkára szorítja a kezét, úgy fonja a nyaka köré az ujjait, hogy lenyomatot képez, a hörgés, a fájdalom a légcsövében nem akar szűnni. Levi nézi, tenyerének lágy érintése égető, szürkébe hajló kék tekintetének súlya perzselő, Zeke magán érzi akkor is, amikor nem kellene. Az ujjak gyengéden dörzsölik a hátát, fel-le, majd újra fel, és megint le, egyfajta komótos, kellemes tempót diktálva. Zeke a végén már nem érzi úgy, mintha forró szenet nyelt volna, csak tompa sajgás marad utána emlékeztetőül, hogy valaha is szenvedett.

– Élsz még? – Levi hangja karcos, fojtott, közvetlenül Zeke mellől szól. Nem húzódik el tőle, pedig Zeke már nem fulladozik, könnyedén megtehetné, és még csak nem is lenne oka megszólni érte. Mégsem mozdul, ennek tudatában nem mozdul, sőt köré kulcsolja a karját, átöleli hátulról. Ölelés ez, ölelés kell, hogy legyen, és Zeke megmerevedik, nem tudja, hogyan reagáljon.

– Furcsa szerzet vagy, Levi Ackerman – súgja végül. – Néha nem értelek.

– Néha én sem értem magamat – hangzik a halk válasz, de a karok nem tűnnek el körüle. Óvón ölelik, féltőn és védelmezve, és Zeke szíve már nem azért verdes úgy, mint egy megkergült madár szárnycsapkodása, mert az első rémálom és az azt követő jeges rémület megbénította, hanem valami egészen másvalami miatt. Nem talál rá értelmes magyarázatot, ahogyan arra sem, hogy miért annyira jóleső érzés a férfi karja maga körül, miért annyira más, mint mondjuk Pieck lelkes csimpaszkodása vagy Galliard vállveregetése.

Ez most más – gondolja –, nagyon más.

Levira sandít, hátra a válla fölött, és meglepődik, mennyire közel van hozzá a férfi arca. Levi homloka ráncba gyűrődik, ahogy összevonja a szemöldökét; elgondolkodva méregeti, bosszantja valami, amit csakhamar Zeke tudatára is ad:

– Jól vagy? – Mintha fontos lenne számára, hogy Zeke szájából hallja a választ. A hangjának nincs éle, az arckifejezése semleges. A közömbösség mintapéldája, Annie, a mindig csendes, figyelmes Annie sem tudta jobban álcázni a rosszkedvét. Zeke emlékszik a lányra, nagyon is emlékszik, élénken él az emlékezetében minden vele kapcsolatos, így még jobban fáj neki, amiért annak idején semmit sem tehetett érte. Őt is látni szeretné, nemcsak Gabit és Falcót, de nem tudja, hogyan hozakodjon elő egy újabb kéréssel, pláne, hogy akivel mindenképpen találkozni akar, az valójában Eren. A testvére, még ha csak apán osztoznak, anyán nem, mindenkinél jobban látni akarja. Hogy is kérhetné Annie-t is?

– Jól – feleli, a hangja erőtlen. Nem fejti le magáról Levi karját, a férfi magától engedi el. Egymás felé fordulnak, a pillanat szülte ötlet; Zeke megnedvesíti az ajkát, végigsiklik rajta a nyelve. Levi szeme megrebben, nyilvánvalóan végigköveti az apró mozdulatot. Vár, mert nem hiszi el, hogy Zeke nem hazudott. – Jól vagyok – ismétli meg, ezúttal határozottabban. Kell a határozottság, mint mindig, ha Levijal akar zöldágra vergődni. Fáj az oldala, ahol többször belérúgtak, mégsem érdekli. Levit miért érdekelné?

Nagyot téved.

Levi tetőtől talpig végigméri, és mielőtt megállíthatná, végigfuttatja rajta a kezét; az ujjak az ing alá csusszannak, kitapogatják Zeke meztelen hasfalát, majd azon megindulnak, nekilátnak, hogy feltérképezzék a bőrének minden négyzetcentiméterét, a forradásokat, amik megmaradtak, azokat a részeket, amik megsérültek, mégis meggyógyultak. A rúgások nyoma élénkpiros, meglepően nagy felület, itt-ott a piros szín elkezdett már lilába hajlani. Ez is a pillanat műve, Zeke odakap, hogy félrelökje a kezét, de elkésik, Levi megérinti, ő pedig a fogát szorítva szisszen fel a fájdalomtól. Nem használta a híres óriáserejét, hogy meggyógyítsa magát, pedig azt kellett volna. Abban a percben, hogy abbamaradtak a rúgások, meg kellett volna tennie. Most dühös, amiért nem gondolkodott idejében, dühös, mert Levi rájött a gyengeségére.

– Látom, tényleg jól vagy – kommentálja a hadnagy hidegen. – A nyakad is szép.

– Majd meggyógyul – vonja meg a vállát. – Óriássá tudok változni, ha elfelejtetted volna. A regenerálódási képességem első osztályú a sok képesség közül.

Levi nem értékeli a humorát; erőszakkal szorítja le a csuklóját, hogy ne tudjon mocorogni, és csak azért is folytatja a felfedezést, a látható és láthatatlan sérülések keresését, mivel látja a hanyagságát. Rátalál a bal karján húzódó hosszú hegre, aminek Zeke sosem felejti el a történetét, és egy kicsit azt várja, hogy Levi rákérdezzen (vagyis azt hiszi, hogy rá fog kérdezni, és közben abban reménykedik, hogy ez mégsem történik meg). Végigköveti a vonalát, túl hosszú, annyira hosszú, amilyen hosszú a története, és Zeke felsóhajt, mikor észreveszi a kék szempárban megcsillanó érzelmet. Olyasvalamit látott, amit nem kellene, és amikor Levi rávillantja a tekintetét, ösztönösen nyel egyet.

– Szereted az efféle játékokat, Levi? – kérdi. – Tudod, macska-egér játék – magyarázza, mikor a férfi kérdőn vonja fel a szemöldökét. – Kerülgetjük egymást egy jó ideje, nem gondolod? Pedig beszélnünk kellene, ha már nulla-huszonnégy órában a gardedámom szerepét játszod. Igyekszem szófogadó kisfiú lenni, ne aggódj!

– Ej, de megeredt a nyelve! – dörmögi erre Levi, az arca láthatóan elsötétül. – Az előbb még a halálán van, most meg már piszkálódik. Nem gondolod, hogy meg kellene köszönnöd a közreműködésemet? Ha nem lépbe közbe, péppé vernek.

– Épp elég probléma, hogy összerugdostak. Miféle bánásmód ez? Miféle szálló ez a hely? Hogy alkalmazhatsz ilyen embereket? Szégyen rátok nézve, pedig mindenki bálványoz benneteket, mintha ti teremtettétek volna ezt a porfészket.

– Megkapják a büntetésüket, ha ettől félsz, különben is… nagyon magabiztos vagy, nemde? – Kíváncsiság csillan a szemében, mire Zeke elmosolyodik. Valóban magabiztos, Levi ráérzett erre.

– Nem árthattok nekem – jelenti ki határozottan. – Sem nekem, sem Erennek.

– Nem akarunk ártani nektek – feleli Levi. – Ha nem adtok rá okot, nem ártunk. Minden tőled meg az öcsédtől függ, Jaeger. Ha jól viselkedsz, arany életed lesz, ezt megígérhetem. Elhozom neked a testvérkédet, aztán azt a két kölyköt is, akiknek annyira a szíveden viseled a sorsát. Mit is mondtál, hogy hívják őket? Gabi? Falco?

– Milyen jó a memóriád – jegyzi meg Zeke automatikusan. – Gabi – hümmögte a lány nevét –, a fiú meg Falco. Gabi Braun és Falco Grice – pontosít, hogy megértsék, Gabi milyen fontos szerepet tölt be a harcosok életében. Gabi nem csupán egy mindenre elszánt harcos-jelölt, aki végzett azzal a szigeti lánnyal, Sashával, hanem Reiner unokatestvére is.

Reiner, akiről Eren mondott dolgokat, mikor a szigetiek egy pillanatra leengedték a védelmüket (vagyis odadörmögte, mert más módon nem tudta volna közölni), az óceán túloldalán ragadt. Zeke mérget vesz rá, hogy nem fogja annyiban hagyni Gabi „elrablását”. (Persze, jóformán elrablásnak sem lehet nevezni mindazt, ami történt: az az ostoba lány magától szökött fel a léghajóra, hogy aztán lelője Sashát, Falco meg követte, mert Falco teljesen belebolondult, még ha magának sem akarja beismerni.)

Az óceán túloldalán ott van Reiner, és ha lehet hinni Eren elméletének, valami történni fog. Reinert talán mégis érdekli a sötét, kegyetlen jövő, ami mindannyiukra vár, ha nem tesznek semmit.

– Szórakoztatsz – mormogja eközben Levi, a szája cserepes, karistolja Zeke fülét. A nyelve forró és erős, Zeke fülcimpájára téved, nedves csókot hagyva maga után; a foga puhán karistolja az ott levő érzékeny bőrt, a karján kidagad az izom, ahogy a teste köré kulcsolja. Zeke felsóhajt.

Odakint a sátort vadul rángatja a szél, az eső meg rázendít. Megremeg az ég, nagyot dörren, Zeke számol, és mire villámlik, már rég egymás ajka után kaptak, mégpedig mohón, türelmetlen vággyal, s úgy csókolóznak, mintha az életük múlna rajta. Zeke a fekete tincsek közé simítja a kezét, Levi úgy illik a tenyerébe, mintha oda teremtették volna, és közben összetapasztja az ajkukat, engedi és engedelmesen is simul közelebb, mikor a férfi egymáshoz préseli a testüket. A láncok csörögnek, ahogy a földre zuhanva, sietve félrelökik őket.

Zeke szabad, sosem volt még ennyire szabad, pedig a harminc közelében jár. Levi forrón öleli, felsimítja a kezét, hogy a vállában kapaszkodjon, kitapogatja, megérinti, megcirógatja az izmokat; szüntelen csókolja a szájával, hevesen és szenvedélyesen, izzó vággyal a testében. Zeke érzi az izgalmát, ahogy összegabalyodnak a kemény földön, a sátor alatt egy kiálló kiskavics pont nyomja a hátát, de nem törődik vele, fel sem szisszen, pedig máskor patáliát csapna belőle. Most így is jó, most nincsenek nagy igényei – bőven megelégszik azzal, ha Levi hadnagy nem futamodik meg. Eleget táncoltak már egymás körül, nem bírná tovább, ha most is annyiban hagynák az izgalmas évődést.

Levi furcsa, morgó hangot hallat, félbeszakítja a csókot, hogy elhajoljon, s egy kicsit levegő után kapjon. Zeke nézi, vizslatja, tanulmányozza, és nem akar hinni a szemének, mert Levi arca egy picit kipirult, a tekintete meg ragyog – mit ragyog, izzik! –, úgy, mint még soha; egészen meglepő, földöntúli látványt nyújt.

– A szakállad. – Ennyit mond, Zeke ennyiből is érti: a szőrszálak csiklandozzák a bőrét. Nem panasz ez, csupán tényközlés, nem úgy tűnik, mint aki bánja, mert ismét Zeke ajkára hajol, hagyja, hogy a végtagjaik teljesen egymáséba gabalyodjanak. Nem lehet megállapítani, hogy melyik kar melyiküké, a két testből hirtelen egy lett, és senki sem a szemtanúja, az éjszaka sötétjében az őrök messze kotródtak, úgy megrémültek Levitól. Ahhoz van elég vér a pucájukban, hogy egy megbilincselt rabot teli erőből rugdossanak, de ahhoz nincs elég merszük, hogy szembenézzenek egy felbőszült Levi hadnaggyal. Már attól is maguk alá csinálnak, ha a férfi csak elhallgattatja őket egy gyilkos pillantással.

– Senki sem lát minket – súgja a fülébe Zeke remegős hangon. – Azt tehetünk, amit akarunk.

– Talán most az egyszer – préseli ki magából Levi összeszorított foggal, ujjai Zeke nadrágjának gombján pihennek. Ő az, aki korábban átvetette a lábát, hogy lovagló ülésben helyezkedjen el, így sokkal könnyebben és szabadabban mozog, mint Zeke, ő is lesz az, aki végül lejjebb csúszik, majd beleakasztja az ujját a nadrágba. Egy erőteljesebb mozdulat, Zeke bokájáig rántja a nadrágot az alsóval együtt, és aztán felvonja a szemöldökét; a szemében kihívó fény csillan fel, ahogy megpillantja a szőke férfi merevedését.

Mire Zeke feleszmél, Levi a saját nadrágjától is megszabadult, meztelen bőre cirógatja az övét. A combjával szorítja Zeke testét, karjában, lábában akkora erő lakozik, hogy nincs kétség afelől, teljesen maga alá gyűri, ha úgy akarja. Úgy tűnik, ezúttal úgy is akarja, és Zeke nem tiltakozik, amikor átveszi az irányítást. Lassan végigcsókolja a nyakát, Zeke pedig borzong – mert érzi Levi leheletét, éppúgy csiklandozza, ahogyan korábban ő a szakállával, mert általában nem tudja a nyakcsókokat borzongás nélkül lereagálni, mert minden annyira eleven, annyira jó, hogy majd’ belepusztul –, és amikor a kezébe veszi a gyöngyöző farkát, izgatottan rándul meg.

– A nagy Zeke Jaeger – mormogja. – Teljesen kiszolgáltatva.

– Remélem, a nagyot arra értetted, amire gondolom, hogy értetted.

Levi a fejét ingatja, elnyom egy mosolyt.

– Sosem értetted a dolgokat. Nem erről vagy híres.

Zeke a homlokát ráncolja.

– Még most is sértegetni próbálsz? Így is? – Végigmutat magán, a meztelen, kiszolgáltatott testén. Levi bármit megtehetne vele. Belédöfhetné a kését, a vérét onthatná, mert szinte reszket a vágytól, így harcolni sem tudna, nemhogy védekezni, ledarálhatná, hiszen annyiszor ígérte már, hogy megteszi, bosszút állhatna Shiganshináért és az elveszett bajtársakért. Erwin Smithért, aki magát a világot jelentette.

– Miért ne? – kérdez vissza Levi vállat vonva. Zeke horkant, a száját húzza, aztán Levi tarkójára simítja a kezét, lerántja magához, hogy durván megcsókolja. A szájába kalandozik a nyelve, megcirógatja Leviét, és közben próbál nem arra gondolni, hogy a férfi még mindig fogja őt, finoman, ám erőteljesen fogja, s a saját teste megmakacsolja magát, elárulja, mennyire izgatott, hogy még izgatottabb lett a játékos élcelődésüket követően. – Ki gondolta volna… – hallja Levi hangját –, hogy a nagy Zeke Jaegert felizgatja az ilyesmi? – S mielőtt Zeke válaszolhatna, saját magát is kézbe veszi, egymásnak nyomja a merevedésüket.

Zeke veszettül káromkodik, a szeme tágra nyíl. Őrületesen jó érzés Levi kezében lenni, de úgy lenni Levi kezében, hogy közben érzi az ő férfiasságának pulzálását, még annál is jobb. Minden addigi képzeletét felülmúlja. Teljesen más érzés, össze nem hasonlítható ahhoz, ahogyan az éj leple alatt a takaró alá nyúlva könnyített magán.

A háború megfosztotta a szerelemtől, igaz eldiai újjáépítőként elvette saját magától a lehetőséget, hogy egyáltalán legyen valakije. Az efféle szeretet a legveszélyesebb – a szerelem öl, butít és nyomorba dönt, éppen ezért Zeke mindezidáig nem kockáztatott, és nem most akarja elkezdeni.

Elélvez, amint Levi egy kicsit is megmoccantja a kezét. Ennyit bírt a legendás önuralma, a teste rázkódik, az orgazmusa cseppet sem halovány, olyan erős, hogy a füle is cseng tőle. Levi a ragacsos jobbját bámulja, a szája sarkában fintor játszik, az arca ráncba gyűrődik. Hezitál, mert egyedül Zeke elégült ki, hezitál, mert kőkemény.

– Hoppá! – kommentálja végül, mert azt bezzeg nem tudja megállni, hogy ne kommentálja, és Zeke arca lángra gyúl. Mélyen elvörösödik, szégyentől ég a bőre, és nem tud Levi szemébe nézni. Hogy is nézhetne ezek után?
Levi persze nem jön zavarba. Miért is jönne? Nem ő ment el néhány perc alatt, ráadásul úgy, hogy alig érintették!
– Tudod – mondja elgondolkodva –, ezt nem kellene.

Ez idióta? Zeke legszívesebben ordítana. Azok után, ami történt, azt mondja, hogy nem kellene? Azok után, hogy mi ketten…

Levi beléfojtja a szót.

– Nem tudom, jó ötlet-e. Évek óta nem csináltam.

– Mit?

Levi ránéz. Most ő nézi idiótának.

– Jaeger – sóhajtja, majd a szemét forgatja. – Évek óta nem dugtam, így most jó?

– Nem értelek… – Zeke hangja elhal, a szeme csillog, nyelvével az ajkát nedvesíti. Levi arra gondolna, amire ő? Tényleg arra…

Tényleg arra gondolt.

Felszisszen, ahogy a testébe csúsztatja az ujját, és Zeke döbbenten figyeli.

– Te most… – Levi az ajkára hajol, miközben nekilát, hogy előkészítse magát. Nincs semmi Zeke élvezetén és némi nyálon kívül, amivel könnyebbé tehetné a behatolást, így amikor nem csókolóznak, lustán és hosszasan, minden egyes csókot alaposan elnyújtva, akkor éppen a fogát csikorgatja. Az első ujjat nehezen követi a második, a harmadik meg egyáltalán nem akarja, mert túl rég volt, túl szűk és túl fájdalmas.

Zeke le akarja fogni a kezét, meg akarja állítani, Levi azonban nem hagyja magát.

– Akarsz dugni vagy sem? – kérdezi türelmetlenül. – Ha akarsz, akkor kussolj.

– De…

– Voltál már valaha férfival? – Félbeszakítja. Zeke nyel egyet, a fejét rázza. Nővel is alig volt, nemhogy férfival… Azt nem tudja, Levi mennyire tapasztalt, de szemlátomást tapasztaltabb, mint ő valaha is lesz; érti a dolgát, és tisztában van vele, hogy mit kell tennie.

Sziszegés hallatszik, ahogy a harmadik ujjával is a testébe hatol, és Zeke könnycseppeket lát a fekete szempillákon – könnycseppeket, amik végül legördülnek a férfi szép metszésű arcán. Leviban nem tudatosul, hogy sír, Zeke pedig nem hívja fel rá a figyelmet. Lecsókolja őket, mert ezt az egyet szabadon megteheti, mire Levi a nyakába kapaszkodik. Fészkelődik az ölén, izeg-mozog, míg meg nem találja a tökéletes pozíciót, és tovább folytatja a sziszegést, mert Zeke a csípőjét fogja, tartja őt, miközben lassan beléhatol.

– Basszus! – nyögi. – Basszus!

Zeke egyetért.

Izzad, remeg, nyög, hörög – mindent csinál, amit nem kellene. Levi mozog, még így is ő irányít, kényelmesen átengedi neki. Bármit megtehet vele, és annyi minden megtesz… annyi mindent!

– Gyere ide! – suttogja, Zeke pedig engedelmeskedik. Egyik könyökére támaszkodik, a másik kezével közel húzza magához Levi fejét, hogy újfent csókolózhassanak. Mikor megtörténik, elereszti, és inkább újra a csípőjére simítja az ujjait. Levi szeme tágra nyílt, a hang, ami feltör belőle vékony és meglepett.

– Oh.

Csak ennyi, mire Zeke elvigyorodik. Még mindig Levi irányít, a híres-neves Levi Ackerman, de Zeke hirtelen ráébred, hogy neki is hatalma van a másik felett, ez az egész kölcsönös, oda és vissza is működik. Mozog, és Levi is mozog, és mindketten lassan kergetik őrületbe a másikat.

A pillanat hevében Levi a vállába vájja a fogát, Zeke pedig felkiált. Lihegnek, aztán csókolóznak – lassan, szinte puhatolózva teszik, mintha most ismerkednének egymással. Már nem úgy esnek egymásnak, mint két kiéhezett állat, hanem úgy, mint akik jóllaktak. A kielégültség kábultságot hoz magával, meg persze zavart, idétlen félmosolyt mindkettőjük arcára. Zeke Levi testében van, Levi a vállgödrébe temeti az arcát, közvetlenül a harapásnyom mellé, a fekete tincsek simogatják a szőke férfi bőrét.

Úgy gyűlöllek – vallja meg az érzéseit. – Úgy gyűlöllek, Zeke Jaeger.

(Annyira szeretlek. Annyira szeretlek, Zeke Jaeger.)

Zeke a feje búbjára csókol.

– Az érzés kölcsönösen – feleli, mire Levi felhorkan. Ásít, álmos.

– Ez nem változtat semmin – mondja. – Ez… csak ma éjjel történt meg.

(És holnap éjjel, meg holnapután éjjel. Mindig csak éjjel. Semmin sem változtat, és közben mindenen változtat.
Mindketten jól tudják.)

A felkelő nap fénye egyedül találja Zeke-et. Meleg még a mellette levő hely, de üres, fájóan üres, és a sátor túloldaláról Levi hangja hallatszik, amint rámordul két szerencsétlen felderítőre. Levi maga a közömbösség, mikor kócosan előmászik; a sátor fülledt a szextől, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy együtt töltötték az éjszakát, mégsem mer mondani senki semmit. Még csak meg sem fordul a fejükben, hogy felelősségre vonják Levit, csak Zeke-et méregetik úgy, mint akik legszívesebben megfojtanák. Nem mennek a közelébe, egy ujjal sem érnek hozzá.

Levi nem néz rá, Zeke azonban mégis magán érzi a pillantását.

– Ő a Bestia – mondja fennhangon az egyik felderítő. – Ragako és Shiganshina lakóinak a mészárosa.

Levi bólint. Közömbös.

– Erwin parancsnok gyilkosa – hangzanak el a szavak, Levi pedig megfeszül. Zeke felidézi a csókjaikat, az érintéseiket, és mindazt, amit Levi elcsöpögtetett, amióta ismerik egymást. Nem kell zseninek lennie ahhoz, hogy összerakja a képet.

Tehát ezért sem lehet közöttünk semmi? – gondolja. Ezért sem működhetne soha sem? Nemcsak azért, mert hamarosan meghalok?

A napnál is világosabb, hogy rohamosan közeledik az ideje. Ha bízhatott Yelenában, akkor megtalálta a módját, hogy időt nyerjenek, ám az édeskevés ahhoz, hogy győzzenek. Hiába dolgoznak együtt Erennel és Historiával, az idő az, ami leginkább ellenük van.

De akkor ezért sem lehetne? – sóhajt. Mert én vagyok annak a férfinak…

Elhallgat, mert Levi odalép elé.

– Erent lehet, hogy fel fogják falni – jelenti be színtelen hangon, mire Zeke összerezzen.

Gyűlölik (szeretik) egymást, de be kell érniük ennyivel, mert a kölyök – Eren – pengeélen táncol, és ezúttal pont azok fordulnak ellene, akik eddig olyannyira küzdöttek érte. Valamennyi barátja, még az is, akit a legjobban szeret a világon. Akiért bármire hajlandó volt.

Akiért hagyták meghalni Erwin Smitht – villan Zeke eszébe. Szomorkásan elmosolyodik, s Levi hasonlóan cselekszik.

– Milyen tragikus… – mormolja. – Nem gondolod, Jaeger?

Zeke bólint.

Milyen tragikus – ért egyet keserűen. Milyen tragikus és gyilkos dolog ez a szerelem… És hiába kívánja az öccsének, hogy jobb sorsa legyen, hosszú és boldog élete azzal, akit annyira szeret, tudja, hogy nem történhet meg. Eljön a nap, amikor ott fognak állni egymással szemben, Zeke és Eren, majd Eren és az a szőke fiú, Armin, és mindketten hagyni fogják, hogy az történjen, aminek történnie kell.
Meghozzák majd a maguk áldozatát, és örökre hátat fordítanak a szerelemnek.

Készült: 2018. 08. 31. – 09. 01.
Megjegyzés: A történet valószínűleg nem állja meg a helyét a későbbi mangafejezetek alapján, de Eren és Armin mostani kapcsolatát látva folyton csak az jár a fejemben, hogy Eren mindenkiért feláldozza magát, és a végén pont Arminnal fog szembenézni. Majd úgyis kiderül, mindenesetre ebben a szösszenetben Zeke és Levi erre célozgatnak (meg arra is, hogy Eren és Historia összedolgoznak).

2 megjegyzés:

  1. Eru! /(*×*)\ az en Erwinem.
    Azért kellett pár másodperc amíg feldolgoztam ezt az irást.
    De.
    Komolyan.
    Mióta agyalok en ezen te jóisten :D
    -azonban van pár dolog ami picit furcsa, picit zavaró. Remélem megírod Levi miért váltott pártot. Mert attól függetlenül Levi dühös Erwinért. Es ettől én nehezen tekintek el. ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valószínűleg eddig abszolút nem úgy tűnt, de... én amúgy szeretem a Levi/Erwin párost is. :D Azt nem tagadom, Erwinért annyira nem rajongok (és tudom, ez most nagyon ellentmondásos :D), de fognak majd érkezni olyan szösszenetek, amiben nagyobb szerepet fog kapni.
      Tervezek amúgy egy olyan Levi/Zeke ficet is, ahol inkább Levi gondolatai kerülnek előtérbe (de az is biztos, hogy nem a következő Levi/Zeke szösz lesz, mert azt már megírtam).
      Igazából úgy gondolom, Erwin annyira meghatározó volt Levi életében, hogy nem tud csak úgy túllépni rajta. Zeke mind lehet most a szövetségesük, Dináékat, Ragakót, Shiganshinát... nem moshatja le magáról, ezeket a tetteket nem lehet csak úgy elfelejteni. És igen, fennáll a kérdés, hogy ezeknek a tudatában Levi hogy figyelhet fel Zeke-re. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy túl jók a közös jeleneteik a mangában... és majd valamikor kitérek rá, mit is láthat Zeke-ben. ;)

      Törlés