Nem
tök mindegy?
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Korhatár: +18
Figyelmeztetés: erotikus tartalom (!), sokkolódott Rod Reiss
Tartalom: Dióhéjban nem több, mint Kenny és Uri első alkalma
együtt.
Megjegyzés:
1.) Valamikor 829-830 környékén járunk időben. :)
2.) MANGA
SPOILERT tartalmaz a 69. fejezetre vonatkozóan!
–
Szégyent hozol a családunkra.
Kenny
érkezése előtt sosem veszekedtek Roddal. Azt az egy alkalmat leszámítva, mikor
Rod megértette, hogy Uri az apjuk nyomdokaiba lépve ugyanúgy nem hajlandó
felszabadítani az emberiséget az óriások uralma alól, nem veszekedtek. Mikor
Rod először hozta haza a szerelmét, egy csúnyácska, de gazdag asszonyt, Uri
kedvesen mosolygott, és hangosan egyszer sem mondta meg a véleményét. Inkább
kerülték a konfliktusokat, inkább nem szóltak bele egymás életébe. Kenny ezt is
megváltoztatta. Kenny mindent
megváltoztatott.
Uri
nem gondolta, hogy szégyen legyen szeretni. Rod már azon is problémázott, hogy
egy férfihoz húzta a szíve, hát még azon, hogy egyhez az Ackerman családból…
Napokon keresztül nem beszélt Urival, mikor rájött, mi zajlik a zárt ajtók
mögött. Amikor tudatosult benne, hogy Kenny…
–
Hozzád ért – borzadt el. A szívásnyomot nézte Uri nyakán, és kirázta a hideg. –
Hozzád ért a mocskos kezével.
Uri
a szemét forgatta.
–
Túllépnél rajta?
–
Képtelen vagyok.
–
Veszem észre.
–
Szégyent hozol a dicső királyi vérre, Uri!
–
Tedd túl magadat rajta, Rod.
Rod
nem dirigálhatott. Nem mondhatta meg neki, hogy mit tegyen vagy mit ne, mert az
irányítás mindvégig Uri kezében volt. Képes volt rá, hogy eltörölje a
memóriáját, elvegye az emlékeit, megmásítsa őket, és nem boldogan, de megtette
volna, ha… Rod valami olyasmire szánja el magát, amire nem kellene. Szerencsére
nem kellett drasztikus lépéseket tenni.
Rodnak
igaza volt: Kenny megérintette, megcsókolta, a karjába vonta. Együtt töltötték
az éjszakákat, és Uri feltérdelt az ágyon, a szájába vette merev farkát, és a
besütő fényben mohón, teljesen kifordulva magából szopta, úgy, mint akit erre
teremtettek. Nem érzett szégyent, ahogy örömöt adott Kennynek, és amikor
elrántotta a fejét, a férfi élvezete pedig az arcára fröccsent, összeszorított
szemmel nyalta meg az ajkát.
Ha Rod most látna… – gondolta. Kenny síkos ujjait érezte a testébe
furakodni, egyiket a másik után; sokkal könnyebben fogadta magába őket, mint a
legelső alkalmakkor. A férfi nyaka köré kulcsolta a karját, elemelte a csípőjét
az öléről, hogy jobban odaférjen hozzá. Kenny a nyakát szívta, csókolta,
harapta a fogával, nyomokat hagyott maga után, újabbakat, újra meg újra
újabbakat, mélyeket, erőseket, hogy másnap Rod ismét rohamot kapjon. Ez volt az
új, kedvenc hobbija.
Uri
remegett, ahogy a harmadik ujj is belécsúszott, és kellően mélyre döfött benne,
elérve a legérzékenyebb pontját. Könnybe lábadt a szeme, szisszenésszerű hangot
hallatott, majd megint ugyanazt próbálta produkálni, ami viszont már halk nyögésbe
fulladt.
Kenny
állára csókolt, a serkenő szőrszálakra, aztán elérte az orra hegyét, és még
szorosabban ölelte magához a nyakánál fogva. Lehúzta, hogy megcsókolja, hogy
akaratosan áttolja a nyelvét a szájába, közben pedig belemarkoljon Kenny vállig
érő, sötétbarna hajába, s felnyöszörgött, ahogy Kenny felgyorsította a tempót.
Hosszú ujjai egyre gyorsabban, de még mindig finoman tapogatózva mozogtak Uri
testében, és a férfi a végén már szűkölt a türelmetlen vágytól. Akaratosan
mozdította előre-hátra a csípőjét, az ajkával rabul ejtette Kennyét. A szájába
zihálta a szerelmét, és aztán összeszorította a szemét, mert a vallomástól
zavarba jött. Kenny mormogott valamit viszonzásul, nem eresztette, csak hajszolta
tovább, egyre csak tovább a biztos extázisába, mint mindig, valahányszor sor
került erre. Urinak vérzett a szíve, mégsem bánta annyira. Kennyvel lehetett, és
csak ez számított.
A
világon majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek:
lélektársnak hívták, a bőrükön keresztül kommunikálhattak egymással. A fekete
betűk fehéren izzottak fel, mielőtt eltűntek volna az illető alkarjáról, hogy a
másik fél bőrén jelenjenek meg, viszketős, csiklandós érzést hozva magával. Ha
a betűk eltűntek és nem érkezett válasz, az három dolgot jelenthetett: az adott
személy vagy a kevésbé szerencsések körét gazdagította, azaz nem volt
lélektársa, vagy a lélektársa már elhunyt, vagy pedig… ez a variáció kevesek
fejében fordult meg: a lélektárs igazából magasból tett a kötelékre, ezért arra
sem vette a fáradtságot, hogy egyáltalán válaszoljon a reménykedő másiknak. Ez
utóbbi igazából a lélektársság természetes mivolta ellen valló cselekedet volt,
a lélektársak már-már mániákusan vágytak a másik után, akarták a kapcsolatot,
egyszerűen kapcsolatba kellett lépniük egymással ahhoz, hogy megnyugodjanak, s
ne veszítsék el teljesen az eszüket.
Uri
rengeteg kérdést tett már fel a lélektársának, de egyszer sem kapott rájuk
választ. A három variáció közül valamelyik kategóriába tartozott, és mérget
vett rá, hogy a legutóbbiba. A családja is osztotta a véleményét, sőt Rod
mindennek elhordta már a titokzatos illetőt. Ami Rodot illette, feleségül vett
egy rusnya nőt, csinált neki két gyereket, és közben az asszony háta mögött
hetyegett az újonnan felvett cseléddel, azzal az Alma nevű, csinos, szőke hajú
nőcskével, akiről kiderült, hogy valójában a lélektársa, és akit Kenny többször
is ringyónak nevezett. Hogy valóban abból élt a kúriai munkája előtt vagy sem,
azt Uri nem tudta, de nem is kívánta tudni. Rod állítása szerint túl jól
szopott ahhoz, hogy tisztességes fiatal nő legyen, és amikor nekilátott, hogy
részletezze, mi mindent csináltak együtt, amire a felesége hajlandó sem volt,
Uri inkább felállt, s a munkájára hivatkozva otthagyta a testvérét. Nem bírta
tovább hallgatni Rod szókimondóságát.
Roddal
ellentétben nem törődött úgy a szerelemmel és a testiséggel. Ő arra
vállalkozott, hogy felszabadítsa az emberiséget, Rod meg arra, hogy sorozatot
gyárt a királyi vérű gyermekekből. Azt mondta, arra használja majd Uri
tizenhárom évét, hogy annyi porontyot nemezzen, amennyit csak tud. Az
utánpótlásra a szörnyeteg ereje miatt mindig is szükség volt. Uri tizenhárom
éves áldást és átkot kapott egyszerre, a tizenharmadik év végéhez közeledve át
kellett adnia az erejét a következő királyvérű hordozónak. Azt is tudta már,
hogy melyik gyermek lesz az Rod kölykei közül. Tudta, mert látta az
emlékeken keresztül Frieda Reisst, Rod legidősebbik lányát, amint könnyektől
reszketve a karjába döfi az injekciós tűt. Látta a magasba emelkedni eszét
vesztett óriásának alakját, és látta saját magát is a lány a szemszögéből,
amint kiláncoltan várja a végzetét. Kevés ember mondhatta el magáról, hogy
pontosan tudja, hogyan fog meghalni – Uri ilyen volt.
Ha
akarta volna, ő is élhetett volna olyan életet, mint Rod. Miután megértette,
hogy az apja miért nem pusztította el soha sem az óriásokat a szörnyeteg
erejével, dönthetett volna úgy is, hogy időt szakít a boldog percekre: családot
alapíthatott volna, és a saját gyermekei közül választhatta volna meg az
utódát. De az emlékek nem hazudtak, és Uri tudta, hogy eleve elrendeltetett,
hogy Frieda váljon a következő királynővé. Frieda, és aztán vége. Az erőt el
fogják ragadni.
Uri
mindent látott és semmit sem tehetett ellene. Így volt ez
rendjén.
Az
volt a sorsa, hogy azokat a boldog, édes perceket Kennyvel élje meg. Kennyvel,
aki a legendás Ackerman családból származott – abból a családból, amelynek
tagjait még a szörnyeteg erejével sem lehetett irányítani. Az Ackerman család
emlékeit nem lehetett megváltoztatni, ezért is voltak annyira veszélyesek. Száz
évvel ezelőtt az akkori király ellen lázadtak, nem értettek egyet a dolgok
menetével, és Uri nagyon sokáig azt hitte, szinten teljesen ki is irtották
őket.
Aztán
rájött, hogy tévedett. Rájött, mikor Kenny Ackerman a semmiből feltűnt, és
olyan erővel támadt rá, hogy egészen beleszédült a látványába. Aranysárga fény
cikázott a levegőbe, az óriása előrobbant belőle, arccal előre hanyatlott, a
nyakszirtjén meg ott gubbasztott Uri, kezét a szörnyeteg testében tartva,
köpenyének kámzsája hátrabukott. Ott volt Uri, az az Uri, aki utána a kezével
fogta fel Kenny kését, és késsel a karjába fúródva állt meg a fűben
terpeszkedő, riadt csodálattal vizslató férfi előtt, hogy fejet hajtson. A
fűszálak csiklandoztak a homlokát, ahogy nekinyomta a fejét, és apró, törékeny
alakja reszketett a hatalmas, laza köpenyben. Ő, aki mindenki fölé magasodott,
de Kenny Ackermant sosem irányíthatta, teljesen behódolt egy olyan ember előtt,
aki a köztudatba „Torokmetsző Kenny”
néven vonult be, annyi emberrel végzett már a Katonai Rendőrségből.
Kenny
azt mondta ezek után, hogy segíteni akar, Uri pedig bólintott. Így kezdődött a
kettőjük kapcsolata hónapokkal korábban, pont így, csodába illő módon,
hitetlenül, és amikor először csókolóztak, először érintették meg egymást, azt
is hasonlóan döbbenetes élményként fogták fel. Uri akkoriban még sokat bámulta
az alkarján levő makulátlan bőrt, akkoriban még sokszor várta, hogy a
lélektársa meggondolja magát, mégis írjon neki… de ahogy teltek a napok, hetek,
végül pedig a hónapok, egyre kevésbé nézegette.
Értelmét
vesztette a sok évnyi kétségbeesés. Értelmét, hiszen betoppant az életébe Kenny
és Kennyvel együtt egy csipetnyi boldogság is a temérdek keserűség közé. A
világ nem lett jobb attól, hogy Kenny létezett, de Uri jobban tudott benne
megmaradni; a tizenhárom év árnyékában egy pici öröm is érhette – éppen ezért
nem érdekelte Rod véleménye. Tartsa csak meg magának, egy cseppet sem
érdekelte.
Kenny
nyelve a szájába kalandozott, az ajkuk durván egymásnak préselődött, és a
mozdulataikból hirtelen hiányzott a szelídség, sürgető vágy vette át a helyét,
mohóság és szenvedély kombinációja, vadság, ami a végletekig hajszolta Uri
remegő testét. Kenny kihúzta belőle az ujjait, az oldalára hengeredett, sietve
szöszmötölt. Uri fél szemmel, a pillái alól vizslatta őt, miközben a mellkasa
hevesen emelkedett fel és alá, szíve olyan ütemben dübörgött, hogy a fülében
hallotta a dobogását visszacsengeni. Izgatott kisgyereknek érezte magát, nem
egy megfontolt, egyre idősödő felnőttnek, aki egy átok fogságában élt, s várta,
mikor telik le az ideje; kisgyereknek, aki izgult, elvörösödött, zavarba jött,
mindent csinált, amit nem kellett volna.
Eltűnődött
rajta, hogy vajon Kenny is így érzi-e magát. Minden egyes mozdulat
természetesnek hatott, úgy, mintha mindig is így kellett volna lennie, de
mintha… Kenny keze is remegett volna egy kicsit? Uri nem volt benne biztos,
hogy nemcsak beképzelte magának az egészet.
Kenny
visszatért, a keze megpihent a csípőjén, majd lejjebb csúszott a lábszárára.
Sötét haja nyirkosan tapadt a bőréhez, az arca mintha átmelegedett volna, vagy
csak a gyertyák fényében látszott kipirultnak. Az ujjai ismét Uri testébe
csúsztak, lassan és tapogatózva, finoman ollóztak benne; a tekintetével
cirógatta végig Uri alakját, és csak utána a szájával a száját, fölé hajolva,
kényelmetlen pozícióban. Csókolóztak, Uri pedig sóhajtott. Teljesen
kiszolgáltatottan feküdt Kenny alatt, és jóformán hagyta, hogy Kenny úgy
vezesse őt, úgy bánjon vele, ahogy neki jól esik. Nem mondott egy szót sem,
mikor a férfi a vállára húzta a lábát, és akkor sem, amikor egy kicsit erősebben
markolta meg a csípőjét remegő kezével – mert remegett, igenis remegett a keze!
–; inkább makacsul előrelökte a testét, Kenny pedig beléhatolt.
Kapkodón
történt meg, Uri tehetett róla, a türelmetlensége miatt kellett sziszegni meg a
fogát összeszorítania, de nem fájt annyira nagyon, hogy ne bírja elviselni,
ráadásul Kenny azonnal visszafogta magát. Bőszen káromkodott, miközben Uri
csípőjébe kapaszkodott, Uri pedig nyögve mozdult meg.
–
Gyerünk! – sürgette. – Túlélem. Elfelejtetted… hogy mi vagyok?
Ahogy
Kenny lenézett rá, mindenről árulkodott: hogy is felejthette volna el Uri
szörnyetegének erejét?
–
Egy idióta – válaszolta rekedten. –
Ezen kívül… mi más lennél?
Uri
szempillájáról legördült egy könnycsepp.
Mi más lennék? – tűnődött el a kérdésen. Kenny is úgy hivatkozott az
óriására, hogy a „szörnyeteg”. Az
óriás Uri lényének része volt, tehát akkor Uri eggyé vált a szörnyeteggel. Uri
is szörnyeteg volt. A te szemedben is… – súgta
a kishang a fejében. A te szemedben is az
vagyok…
Ekkor
Kenny még erősebben fogta meg, közelebb húzta magát, és ahogy közelebb húzta,
mélyebbre furakodott a testébe. Keményen pulzált benne, és Uri forró volt és
szűk körülötte, reszkető, mély vágytól bizsergett egész ízében, a csókja sóssá
vált a könnyétől, vékony karja törékennyé.
Kenny
fogást váltott, fészkelődött, hogy megtalálja a tökéletes pozíciót. Amikor
sikerült, mozogni kezdett, de nem kapkodón, s nem is túl finomkodva; valahogy
rátalált a megfelelő tempóra, és egy idő után Uri is együtt mozgott vele.
Egymásba kapaszkodtak, Kenny elemelte a csípőjét az ágytól, fölhúzta őt
magához, hogy a szájához férhessen, a nyakát szívogassa. Uri lába lecsúszott a
válláról, a dereka köré fonódott, s ez így volt a lehető legjobb. Kenny a
vállgödrébe temette az arcát, a hajával cirógatta Uri selymes bőrét.
A
két szörnyeteg – mert mindketten,
egyformán azok voltak, ebben nem különböztek – hosszú idő után végre-valahára
egymásé lehetett. Uri a fülébe akarta zihálni a szerelmét, hangosan a világgá
kürtölni, hogy mennyire szereti, mennyire boldoggá teszi, mennyire köszöni neki
ezeket az édes, drága perceket, a legértékesebbeket az életéből, végül azonban
mégsem tette. Nyögve-sóhajtva kapaszkodott Kenny vállában, egyik karját a nyaka
köré vetve, és a szájával nedves csókokat nyomott Kenny arcára.
–
Kenny… – mondta ki a nevét elfúló hangon. – Kenny…
Közel volt. Nagyon közel.
Kenny
izzadó, ringó testük közé nyúlt, ráfonta a kezét Uri merevedésére. Uri a
tenyerében lüktetett, keményen és nedvesen, és nem kellett sokat dolgoznia
rajta ahhoz, hogy a végletekbe hajszolja. Uri rekedtes, nyöszörgő hangot
hallatott, ahogy elélvezett, és a lába között, a testében érezte Kenny forró
élvezetét. Minden ragadós gyönyörré változott körülöttük, elmosta a csípős
fájdalmat.
Uri
levegőért kapkodott, nem jutott szóhoz. Kenny nem húzódott ki belőle, sajgó
testében maradt, a karját óvón átvetve rajta, a hátához bújva, Urit védelmezte
akkor is, amikor ő maga is a legvédtelenebb pillanatát élte meg. A nyakába
hümmögött, a gerincét csókolgatta, csigolyáról csigolyára haladva fedezte fel,
a csontjait, az izmát tapogatta; a bőrét simogatta, a heréjét, a farkának
csúcsát, szétkenve rajta a nedvességet.
–
Annyira… Én annyira…
De
nem fejezte be, bármit is akart mondani.
Uri
reszketett, mint egy nyárfalevél, mélyeket lélegzett, s a fejében gondolatok
cikáztak, egyre több, egyre sok, őrültes tempóban követve egymást.
Mielőtt
végiggondolta volna, hogy mit csinál, hátralökte magát. Kenny farka egyenesen a
prosztatájának nyomódott, és a fellobbanó gyönyörtől sikoltva homorított. Újra
megtette, újra mozdult, ringatta a csípőjét, szorította össze a szemét, űzte ki
a könnyét a sarkából, Kenny meg a testére markolt, tartotta őt határozottan,
négykézláb kényszerítve a hatalmas ágyon, miközben ismét elkezdett benne
mozogni. Hátrahúzta őt a csípőjénél fogva, mozgott, zihált, a haja az arcába
hullott.
–
Veled lenni… – morogta. – Veled lenni olyan, mint…
Mint senkivel.
Veled lenni a legjobb.
„Barátok” voltak, ostoba szerelmesek. Szeretők, akik szerettek,
és akik szeretkeztek.
Uri
a csigolyáiban érezte a bizsergést, az összegyűrődött lepedőt markolta a testük
alatt, a saját bőrét szántotta a körmével – az alkarját, ahová az üzeneteket
várta –, s nem nyitotta ki a szemét, csak tapintott, érzékelt, észlelt. Minden
csak az érzékszerveire hagyatkozva élt meg, és az egész így volt tökéletes.
Egyszerűen annyira jó, hogy majd’ belepusztult.
A
végén hangosan lihegett, és az ajtó túloldaláról dühödt kopogás hallatszott.
–
Sina szerelmére, itt kisgyerekek is vannak! – mire Kenny felröhögött. Leszarta
Rodot, de jó nagy ívben.
–
Szerinted… mennyit hallott belőle? – Uri felkönyökölt, sajgó testét egyre
inkább érezte, ahogy megpróbált kényelmesebb pozícióba helyezkedni.
Kenny
pont leszarta azt is, hogy Rod mennyit hallott belőle. Vállat vont, szájon
csókolta inkább Urit.
–
Most komolyan – ásított. – Nem tök mindegy?
Uri
elmosolyodott.
De – gondolta, miközben lassan elhelyezkedett. A fejét
Kenny vállára hajtotta, meztelen, izzadt testét szorosan hozzápréselte. Nem
vesződött azzal, hogy megtisztítsa magukat, az édes bizsergés lassan terjedt
szét a testében, csiklandós érzést hagyott maga után, és kellemes bódulatot
hozott el.
De.
Mindegy
volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése