Esti
mese
Párosítás: Levi/Zeke; említés szintjén: Levi/Erwin
Tartalom: Zeke és Levi átbeszélik a sátorban töltött éjszakát.
Megjegyzés: Sajnálom, nem sajnálom, látok bennük fantáziát. :D
Zeke-nek nem jön álom a szemére.
Nem ez az első éjszaka, amit odakint
kell töltenie, távol az otthoni, kényelmes ágyától, és nem is ez a legrosszabb
éjszaka, amikor minden egyes levegővételért kapkodnia kell, s nem tudni, mit
hoz a holnap. Most sem tudja igazából, csak reméli, hogy a dolgok a terv
szerint fognak haladni, és hamarosan újra
találkozhat Erennel.
A léghajón eltöltött időt nem
lehetett találkozónak nevezni; Eren hallgatott, nem nézett rá, és amikor nagy
ritkán mégis, makacsul préselte össze az ajkát. Nem Zeke-et utasította el,
hanem a Felderítő Egységet. Az a lehetőség elszállt. Amikor a kórházban egymás
mellett ücsörögtek, akkor meg semmire sem volt elég az a kevéske idő, ráadásul…
Zeke percekig meg sem tudott szólalni. Perceket
tékozolt el a lehetőségből, hogy magába igya az öccse látványát, hogy szokja a
hosszú, sötét fürtöket, az arcot, ami cseppet sem emlékezteti őt Grishára.
A fiú, akit négy évvel azelőtt, egy
véres és megannyi áldozattal járó csata után Shiganshinában látott, nagyon
sokat változott. Felnőtt lett,
elkezdte érteni a világot és a
világgal együtt Zeke-et is. Hajlandó
lett olyasmire is, amire az előtt soha sem: szövetséget
kötni vele, együtt dolgozni. Testvérekké válni, még ha nem is
ugyanattól az anyától származnak.
Zeke nem csodálkozik rajta, hogy
nem tud aludni. Zubog a vér az ereiben, dobban a szíve, dörömböl a mellkasában,
az ujjai meg-megrángnak. Eleven a teste, izgatott és ideges, élete utolsó évét
éli. A sátor hideg, a föld durva, egy kő nyomja a hátát, ahogy fekszik. Magán
érzi Levi hadnagy tekintetét, a férfi a sátorból kivezető utat foglalja el, a
térdét behajlítva, bokában keresztbe tett lábbal ül*, a karját összefonja a
mellkasa előtt. Úgy ül ott, hogy nyilvánvaló,
senkit sem enged ki és senkit sem enged be. Zeke-nek esélye sem lenne, úgyhogy
nem is próbálkozik. Sosem volt esélye egy olyan ördögi szörnyeteg ellen, amilyen
az emberiség legerősebbjeként számon tartott katona. Amilyen Levi Ackerman.
Shiganshinában sem, most sem.
Elfojtja a sóhaját, próbál nem
mocorogni. Levi csendben figyeli a szenvedését, unottan bámulhatja hatalmas
alakját, amint azon igyekszik, hogy minél inkább össze- és meghúzza magát a
szűk kis sátorban.
Nem
veszi félvállról a munkáját. Levi arra
vállalkozott, hogy egy tapodtat sem mozdul mellőle, így nem csoda, hogy az
éjszakákat is együtt töltik. Zeke-et valamiért megborzongatja ez a gondolat, de
sietve a kinti hidegre fogja. Mit érdekli őt, hogy Levijal kell együtt aludnia?
A férfi egy igazi szörnyeteg, alig alszik néhány órácskát, amióta meg Zeke
gardedámjává vált, talán még az eddiginél is kevesebbet. Mit érdekli? Annyi
emberrel aludt már együtt, és különben is… Levi gyűlöli. A halálát kívánja – a poklok poklát, a kínok kínját, pláne Shiganshina óta. Zeke-nek túl sok van már a rovásán, a
legsúlyosabb meg… ó, igen, a parancsnok. A magas, szőke férfi, a Felderítő Egység és az
emberiségért való küzdelem megtestesítője, aki nem jutott el a pincéig, hogy
valóra váltsa az álmát, mert még azelőtt meghalt. Aki kész volt, hogy az életét
adja az emberiségért, és valamennyi katonájával együtt a halálába vonult, hogy
elég időt nyerjen Levi hadnagynak, hogy megölje őt, a Bestiát, akiről akkor még… semmit sem tudtak.
Mikor Hanji parancsnok elrendelte,
hogy Levi lesz az, aki elvezeti a hatalmas fák erdejébe, gondot fordítottak rá,
hogy elkezdjék felróni neki a bűneit. Amikor nem csendben telt az útjuk, Levi hadnagy
a neveket sorolta. Azokét, akiknek a halála Zeke lelkén
száradt. Túl sok ember volt így is, és ekkor még Zeke nem tette hozzá a maga
alkotta listán szereplőkét, kezdve a tulajdon szüleivel… A „paradicsomba” küldte az anyját, tizenhárom évnyi átokkal sújtotta
az apját, és mindössze… egy kisgyerek
volt. Egy naivnak hitt kisgyerek, aki hirtelen ráébredt a kegyetlen világra.
Néha
eltűnődöm… – gondolja. Vajon mi lett volna, ha…
Ha nem árulja el a szüleit? Ha
inkább együtt hal velük? Vajon… eszetlen óriásként barangolva talán pont az
öccse keze által halt volna meg, ahogyan az anyja is? Az anyja kétszer is
eljutott Erenhez, kétszer is szembenézett Grisha árulásával, Eldia egyetlen
reményével, és végül… elesett, mikor a Koordinátor első ízben megmutatkozott
Erennél. Az Alapító Óriás és a királyvérű leszármazott hosszú idő után először
kapcsolatba lépett egymással.
Zeke borzong, újra meg újra
borzong. Fészkelődik egy kicsit, az ajkába harap, hogy elnyelje a sóhaját,
aztán az oldalára hengeredik, a fejét az alkarjára támasztja. Fél szemmel a
sátor kijárata felé pislant, Levi hadnagy le sem veszi róla a tekintetét. Nem
vádló a tekintete, Zeke mégis érzi a kimondatlan szavak súlyát. Bűnös, és ezt
mindketten tudják.
– Ha nem alszol, legalább
hasznosabban is tölthetnéd az idődet. – Zeke meglepetésére Levi töri meg
elsőnek az éjszaka csendjét. Higgadt a hangja, nem gúnyos, inkább közömbös.
Neki igazából édes mindegy, mit csinál Zeke, amíg nem olyasmin töri a fejét,
hogy árulhatja el az emberiséget. Kedves.
– Szeretnéd, hogy esti mesét mondjak? – Ebbe már költözött némi gúny. Csillog a
szeme a sötétben, szórakozott mosoly üli meg az ajkát. A harmincas éveiben jár,
de szép. Férfi szemmel is szép, kortalannak látszik és
erőteljesnek.
Zeke megnyalja a szája szélét,
elemeli a fejét a karjáról, hogy szégyentelenül megbámulhassa. Legalább akkor,
amikor beszélgetnek, megteheti – nem kérik rajta számon, miért teszi, nem úgy,
mint az óceán másik oldalán. Ott lélegezni sem szabad, csak tetszésre és
engedélyre, s ott lépten-nyomon az ember sarkában loholt valaki, hogy a fél
szemét rajta tartsa. Biztos, ami biztos. Egy harcos sem megbízható, sőt… pont ő
a legveszélyesebb. Élő, lélegző bizonyítéka az árulásnak éppen Zeke maga.
– Megtennéd? – kérdez vissza
meglepettséget mímelve. – Pont értem?
Nahát-nahát. Milyen szerencsés vagyok! – gúnyolódik, mire Levi nevetős
horkantást hallat. Zeke alig akar hinni a fülének, hogy tényleg hallhatja ezt a
hangot.
– Igazán szerencsés ember vagy,
Zeke Jaeger. – Levi előredől, a hangjába komolyság vegyül. A szeme csillan
egyet, a két szemöldöke között elmélyül a barázda. Még mindig szép, még mindig
kortalan, legalábbis látszólag. Tud valamit, amit Zeke nem, vagy legalábbis
amiről szeret megfeledkezni. Vajon mit is? Ó,
igen… Hát ezt: – Még mindig élsz, azok után, amit tettél.
– Ó, igen. – Zeke felsóhajt, hangosan kimondja. Felül. – Minden egyes
nap megkérdezem magamtól, miért.
– És mire jutottál?
Zeke a kezére pillant,
elgondolkodva tanulmányozza a tenyerének vonalait. Észre sem veszi, mikor
kezdett el sírni – vagy nem is sírni, inkább csak könnyezni, mert a kettő nem
egy és ugyanaz –, azt meg pláne nem tudja, hogy miért. Mindig csak ez a kérdés: miért?
Vajon miért nem tud válaszolni
rájuk?
– Még nem halhatok meg – szegezi a
pillantását Levira. – Még van egy kis dolgom.
– Aztán feldobod a bakancsod? –
Levi a homlokát ráncolja. Hát persze,
hogy nem érti, hogy is érthetné? – Azt akarod mondani… hogyha ennek az egésznek
vége, meg fogsz halni? – Közömbösséget akar erőltetni a hangjába, viszont
árulkodóan nyúlik meg az arca. Nem tetszik neki a gondolat, és Zeke megdöbben.
– Hát… vannak ilyen lehetőségek –
feleli az igazsághoz híven, idegesen vakarja a feje búbját. – Ha nem halok meg
a csatában, ha nem löktök oda Historia Reiss királynő elé a „remegés” előtt, akkor… van még egy
kevés időm, és azt a kevés időt… nos – köszörüli meg a torkát –, ha az öcsém is
túléli, akkor vele fogom tölteni. Békés életet szeretnék, békés napokat,
heteket… és Erent. Apropó, Eren… – csap le a lehetőségre mohón. – Mikor
is láthatom?
Levi szándékosan nem válaszol a
kérdésére.
– Szerinted hol siklott félre?
– Micsoda?
– Nyilvánvalóan az életed.
– Ó – suttogja Zeke meglepetten; váratlanul éri a hirtelen
érdeklődés. Soha senkit nem izgatott még az élete, a tettei. Soha senki nem
vájkált csak úgy a múltjában. Ha kérdezgették, mindig azért tették, hogy több
információt tudjanak meg Grisháról, a mozgalomról, meg arról a férfiról, aki
ellopta a Támadó Óriás erejét valakitől. Vagy arról, hogy mit gondol, vajon
miért olyan különleges a vére… Senki
sem nézett rá úgy, ahogyan Levi most.
Zeke azon kapja magát hirtelen,
hogy nem a szavak embere. – Vagy úgy
– mormolja, mire Levi újabb kérdést tesz fel:
– Amikor odadobtad a szüleidet a
marleyi kormánynak?
Zeke erre a fejét rázza.
– Nem. – Ezt már csak leheli. Nyel
egyet, a gyerekkorára gondol, az anyja ragyogó mosolyára, az apja büszkeségtől
dagadó mellére. Eldia reményét látták benne, a fiút, aki által létrehozhatják a
birodalmukat. Ó, ha nem lett volna a felkelés… Ha soha nem álmodtak volna ilyen
nagyokat… Mennyire boldogok lettek volna, mennyire szép, nyugodt életük lett
volna… egy internáló tábor négy falának börtönében. – Az egész sokkal régebben
siklott félre, hadnagy. Talán abban a percben, amikor megszülettem… Vagy abban
a percben, amikor megfogantam. Vagy talán inkább akkor, amikor az apám
kimerészkedett a falakon túlra a nénémmel, Faye Jaegerrel. Azon a napon…
elkezdődött valami. Azok az emberek elindítottak valamit az apámban,
elindítottak egy lavinát, amiből aztán az lett, hogy az apám nemhogy beköpte
Grice-t, hanem rögvest csatlakozott a forradalmárokhoz. Amiből az lett, hogy a
„Bagoly” odaküldte anyámat hozzá, ők meg egybekeltek, és aztán… megszülettem
én. – Zeke a fejét vakarja. Még ennyi év elteltével is könnyebb Grishára kenni
mindent. Végül is… Grisha Jaeger a dolgok elindítója, a katalizátor. Ha azon a
napon nem ébredt volna rá, hogy az emberiség ketrecben él, Kruger valaki mást
választott volna helyette. Valaki másra bízta volna a Támadó Óriást, és akkor
Eren… Sem ő, sem Zeke nem született volna meg. Egyikük sem. Grisha a kulcs mindenhez.
Levi értőn hümmög, ismeri a történetét.
– Gondolsz rájuk? – kérdezi
kíváncsian. – A szüleidre.
Zeke bólint, a torkát valami
fojtogatja. Bánat… vagy bűntudat.
– Hétéves voltam – mormolja. –
Tisztán emlékszem rájuk… és a régi, szép időkre is, amikor még nem raktak
ekkora terhet a vállamra.
– Milyenek voltak? – Levi
megmozdul, közelebb csúszik hozzá. Félrebillenti a fejét, a tekintete komoly,
kíváncsi. Tényleg érdekli Zeke élete,
és ez szokatlan tőle. Eddig csak üres fenyegetőzéseket hangoztatott,
macska-egér játékot játszottak egymással, miközben tudták, ki fog nevetni a
végén… Sakkba szorították Zeke-et, mégis úgy ugráltak, ahogy Zeke fütyült. Zeke
tervét követték, teljesen alárendelték magukat neki.
– A szüleimet egy ostoba vágyálom
hozta össze. Ostoba szerelmesekként szerették egymást, és nevetséges módon a
végsőkig kitartottak egymás mellett. – Zeke visszaemlékezik, a múlt nem
halványan, hanem kristálytisztán dereng fel előtte. Látja az anyját, amint
leguggol elé, s a kezébe nyomja az első igazi játékát, egy plüssmajmot; szőke
haja az arcába hullik, az ajkán mosoly ragyog. A sugárzó mosolyokat
egyes-egyedül Zeke-nek tartogatta. Zeke imádta az anyját, és felnézett az apjára,
aki Eldia megmentőjévé kívánt válni. Amikor nem a mozgalmukkal foglalkoztak,
átlagos életet éltek. Úgy viselkedtek, mint a többi eldiai család az internáló
táborban.
Mesél Levinak ezekről a napokról. A
régi, szép időkről, amik örökre az emlékezetébe vésődtek. Az anyja királyi
család sarjaként sem vetette meg a házimunkát, ezeken az átlagos napokon
takarítással bíbelődött, vacsorát főzött, és amikor Grisha hazaesett a
rendelőjéből, együtt ettek az asztalnál. Ott voltak még Grisha szülei is, és a
világ szemében az eldiaiak által követendő egyszerű, csendes életet élték.
Minden olyan…
– Idilli volt. A vihar előtti csend.
– Ami aztán elérkezett, mikor
harcos-jelöltté váltál.
– Igen – feleli Zeke. – Akkor…
engem is belerángattak ebbe.
Levi hümmög.
– Láttam rólatok a képet – mondja.
– Az egyik ilyen régi, szép napról.
– A pince titka? – Zeke karcosan
nevet. – Egy fényképész készítette. Gyűlöltem azt a ruhát – emlékezik vissza. –
Elfutottam anya elől, apa meg a ruhával a kezében futott utánam, hogy elkapjon
és felöltöztessen. Még a saját lábában is megbotlott, annyira igyekezett, és
amikor elterült a földön, nagyapa váratlanul hátulról elkapott. A levegőbe
emelt, én pedig nevettem, és aztán anya is megjelent, szánakozva nézett apára…
Azt kérdezte tőle, hogy „Hát te meg mit
csinálsz?”, tudod, úgy, mintha nem tudta volna. Nevettek… és boldogak voltak. Tényleg nagyon…
boldogak. Mindannyian.
Mosolyog a történeten, és Levi is
alig észrevehetően. Persze azonnal elnyomja, amint kiszúrja, hogy Zeke
szégyentelenül, csodálkozva bámulja érte.
– Nem ismertem az apádat – mondja
–, de láttam, hogy nézett ki fiatalkorában. Lehet, most kísértetiesen
hasonlítasz rá, de a kép alapján… te tényleg a szerelemgyereke vagy a
szüleidnek, Zeke Jaeger. Édesanyád… csinos, kedves nőnek tűnt.
– Az is volt. – Zeke arca ellágyul.
Felemészti a bűntudat. – Miattam… minden miattam történt, de nem volt más
választásom. Előbb vagy utóbb… ugyanerre a sorsra jutott volna, és velük
együtt… én is. Eldia sosem éledne újjá, ha… nem tettem volna meg. Igaz, akkor
még nem tudtam, hogy apa el fogja ragadni az Alapító Óriás erejét a királyi
családtól.
– Apának és anyának hívod őket –
mutat rá Levi. – Néha teljesen máshogy viselkedsz.
– Igen. – Zeke bólint. – Grisha és
Dina – mondja. – A szüleim… Régebben… apának és anyának hívtam őket, tudtad,
hadnagy? Régebben… Jaj, Levi! –
horkant, ráncolja a homlokát. – Hát én is voltam gyerek, nem? Te is voltál. A
te anyád… A legendás Ackerman
családból származott.
– Sosem éledt fel benne az erő.
– Hm… És milyen volt? Kiköpött
anyád lennél? Vagy inkább az apádra ütöttél?
– Nem ismerem az apámat. – Levi
felsóhajt. – Mint mondtam, igazán szerencsés ember vagy, Zeke Jaeger. Az anyám
egy alvilági bordélyban dolgozott. Prostituált volt, és nagyon óvatlan is, az
egyik kliense ejtette teherbe.
– Ó, vagy úgy. – Zeke elvigyorodik.
– Tehát ezért vagy annyira óvatos ember, Levi Ackerman?
Levi rábámul.
– Mire gondolsz? – kérdi gyanakvón.
– Nincs családod. Se nő, se
gyerekek.
– Nem lenne fair velük szemben az
életem. – Levi végül ezt feleli. Nem ez az igazság, vagy legalábbis nem a
teljes igazság, és ezt mindketten tudják. Zeke Erwin Smithre gondol, a
Felderítő Egység tizenharmadik parancsnokára, meg arra, ahogy Levi a nevét
ejtette a szekéren rázkódva. Oh, a parancsnok. Hát persze, hogy a parancsnok.
– Jogos – megy bele a játékba. –
Ezért sincs nekem sem.
Ez is csak féligazság.
Zeke Historiára gondol, a szegény,
ártatlan Historiára, aki alig múlt tizenkilenc, és aki jelenleg gyermeket vár.
Mindezt miért? Hogy még több királyvérű gyermek legyen… Hogy legyen utánpótlás
az elkövetkezendő ötven évre.
Tizenhárom
év.
Historiának tizenhárom év jut, hogy újabb meg újabb gyereket szüljön a világra.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha
Zeke-et dobnák oda a szigeti lányoknak, nem? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha
minden egyes nap más lány melegítené az ágyát. Mennyivel több lehetőség lenne
rá, hogy királyvérű gyermekek szülessenek. Mennyivel több gyermek tudna
születni rövid idő alatt, ha Zeke nem utasította volna el mereven az első
perctől fogva ezt a felvetést.
Levinak bezzeg muszáj kimondania a
gondolatait. Kivételesen úgy olvas
belőle, akár egy nyitott könyvből.
Zeke kegyesen hagyja neki.
– Ez sem lenne fair – válaszolja
meg végül.
– Velük szemben?
– Ó, igen. Meg velem szemben sem.
Ha valami nem megy, nem kell erőltetni.
Levi felhorkan, de azért bólint.
– Értem – mondja, és Zeke mosolyog.
– Látod, hadnagy? Mennyi mindent
megtudtunk egymásról, és még pengék sem kellettek hozzá, hogy ezt a békés kis
csevejt megejtsük!
– Ó, milyen kár, sokkal
élvezetesebb lett volna, ha úgy ered meg a nyelved, hogy megkísérlem lefejteni
a bőrödet a húsodról.
– Izgatóbb, mi?
– Baromira. – Levi megnedvesíti az
ajkát, finoman húzza végig rajta a nyelvét. Zeke önkéntelenül végigköveti a
mozdulatot, elakad a lélegzete. Mit számít? Ugyan, mégis mit számít, hogyan
reagál rá? Mit számít, ha úgysem lehetne belőle semmi? A beszélgetés nem vezet
sehová, mindketten tudják. Levi gyűlöli, és minden oka megvan rá, és Zeke…
tisztában van vele, hogy alig van ideje, és azt a kevés időt sem erre kellene
fordítania. Sokkal fontosabb dolgok vannak a világban…
Mégis, mikor kicsivel később
egymáshoz préselődik a szájuk, Levi keze meg a hajába kalandozik, a szőke
tincsekbe tép, Zeke nyöszörögve rántja közelebb magához. Tágra nyílik a szeme a
csókjuk közben, a tenyere megpihen Levi csípőcsontján.
– Oh – suttogja, mikor elhúzódnak egymástól, vékony nyálcsíkot
hagynak maguk mögött.
– Oh – ért egyet Levi. Borzong, az arccsontján kipirosodott a bőre.
A
legnagyobb bűnöm – gondolja Zeke. Te leszel a legnagyobb bűnöm…
Levi tekintete választ ad erre a
gondolatra: És te pedig az én legnagyobb
bűnöm. Aztán előrehajol, a szája Zeke-ére simul, a keze felbátorodik, és
Zeke viszonozza, forrón és szenvedélyesen viszonozza, és a végtagjaik lassan
egymáséba gabalyodnak. Odakint felhuhog egy bagoly, nagyot dörren az ég.
Zeke reszket, de boldog.
Nem tudja, mit hoz a holnap, de nem
számít.
Semmi sem számít.
Készült:
2018. 09. 23.
Első
megjegyzés: *Levi törökülésben ült, de nem hinném,
hogy a Shingeki világában ismert lenne ez a kifejezés. :D
Második
megjegyzés: Utalás szintjén történt, de ha esetleg nem
volt egyértelmű, akkor Zeke azért hagyja Historiára a családalapítás örömeit,
mert nem vonzódik a szebbik nemhez. ;) Illetve:
Zeke és Levi egymás legnagyobb bűnei, mégpedig Erwin miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése