2018. október 7., vasárnap

Levi x Zeke – Esti mese [novella; manga spoiler (108!)]


Esti mese

Párosítás: Levi/Zeke; említés szintjén: Levi/Erwin
Tartalom: Zeke és Levi átbeszélik a sátorban töltött éjszakát.
Megjegyzés: Sajnálom, nem sajnálom, látok bennük fantáziát. :D



Zeke-nek nem jön álom a szemére. Nem ez az első éjszaka, amit odakint kell töltenie, távol az otthoni, kényelmes ágyától, és nem is ez a legrosszabb éjszaka, amikor minden egyes levegővételért kapkodnia kell, s nem tudni, mit hoz a holnap. Most sem tudja igazából, csak reméli, hogy a dolgok a terv szerint fognak haladni, és hamarosan újra találkozhat Erennel.

A léghajón eltöltött időt nem lehetett találkozónak nevezni; Eren hallgatott, nem nézett rá, és amikor nagy ritkán mégis, makacsul préselte össze az ajkát. Nem Zeke-et utasította el, hanem a Felderítő Egységet. Az a lehetőség elszállt. Amikor a kórházban egymás mellett ücsörögtek, akkor meg semmire sem volt elég az a kevéske idő, ráadásul… Zeke percekig meg sem tudott szólalni. Perceket tékozolt el a lehetőségből, hogy magába igya az öccse látványát, hogy szokja a hosszú, sötét fürtöket, az arcot, ami cseppet sem emlékezteti őt Grishára.

A fiú, akit négy évvel azelőtt, egy véres és megannyi áldozattal járó csata után Shiganshinában látott, nagyon sokat változott. Felnőtt lett, elkezdte érteni a világot és a világgal együtt Zeke-et is. Hajlandó lett olyasmire is, amire az előtt soha sem: szövetséget kötni vele, együtt dolgozni. Testvérekké válni, még ha nem is ugyanattól az anyától származnak.

Zeke nem csodálkozik rajta, hogy nem tud aludni. Zubog a vér az ereiben, dobban a szíve, dörömböl a mellkasában, az ujjai meg-megrángnak. Eleven a teste, izgatott és ideges, élete utolsó évét éli. A sátor hideg, a föld durva, egy kő nyomja a hátát, ahogy fekszik. Magán érzi Levi hadnagy tekintetét, a férfi a sátorból kivezető utat foglalja el, a térdét behajlítva, bokában keresztbe tett lábbal ül*, a karját összefonja a mellkasa előtt. Úgy ül ott, hogy nyilvánvaló, senkit sem enged ki és senkit sem enged be. Zeke-nek esélye sem lenne, úgyhogy nem is próbálkozik. Sosem volt esélye egy olyan ördögi szörnyeteg ellen, amilyen az emberiség legerősebbjeként számon tartott katona. Amilyen Levi Ackerman. Shiganshinában sem, most sem.

Elfojtja a sóhaját, próbál nem mocorogni. Levi csendben figyeli a szenvedését, unottan bámulhatja hatalmas alakját, amint azon igyekszik, hogy minél inkább össze- és meghúzza magát a szűk kis sátorban.

Nem veszi félvállról a munkáját. Levi arra vállalkozott, hogy egy tapodtat sem mozdul mellőle, így nem csoda, hogy az éjszakákat is együtt töltik. Zeke-et valamiért megborzongatja ez a gondolat, de sietve a kinti hidegre fogja. Mit érdekli őt, hogy Levijal kell együtt aludnia? A férfi egy igazi szörnyeteg, alig alszik néhány órácskát, amióta meg Zeke gardedámjává vált, talán még az eddiginél is kevesebbet. Mit érdekli? Annyi emberrel aludt már együtt, és különben is… Levi gyűlöli. A halálát kívánja – a poklok poklát, a kínok kínját, pláne Shiganshina óta.  Zeke-nek túl sok van már a rovásán, a legsúlyosabb meg… ó, igen, a parancsnok. A magas, szőke férfi, a Felderítő Egység és az emberiségért való küzdelem megtestesítője, aki nem jutott el a pincéig, hogy valóra váltsa az álmát, mert még azelőtt meghalt. Aki kész volt, hogy az életét adja az emberiségért, és valamennyi katonájával együtt a halálába vonult, hogy elég időt nyerjen Levi hadnagynak, hogy megölje őt, a Bestiát, akiről akkor még… semmit sem tudtak.

Mikor Hanji parancsnok elrendelte, hogy Levi lesz az, aki elvezeti a hatalmas fák erdejébe, gondot fordítottak rá, hogy elkezdjék felróni neki a bűneit. Amikor nem csendben telt az útjuk, Levi hadnagy a neveket sorolta. Azokét, akiknek a halála Zeke lelkén száradt. Túl sok ember volt így is, és ekkor még Zeke nem tette hozzá a maga alkotta listán szereplőkét, kezdve a tulajdon szüleivel… A „paradicsomba” küldte az anyját, tizenhárom évnyi átokkal sújtotta az apját, és mindössze… egy kisgyerek volt. Egy naivnak hitt kisgyerek, aki hirtelen ráébredt a kegyetlen világra.

Néha eltűnődöm… – gondolja. Vajon mi lett volna, ha…

Ha nem árulja el a szüleit? Ha inkább együtt hal velük? Vajon… eszetlen óriásként barangolva talán pont az öccse keze által halt volna meg, ahogyan az anyja is? Az anyja kétszer is eljutott Erenhez, kétszer is szembenézett Grisha árulásával, Eldia egyetlen reményével, és végül… elesett, mikor a Koordinátor első ízben megmutatkozott Erennél. Az Alapító Óriás és a királyvérű leszármazott hosszú idő után először kapcsolatba lépett egymással.

Zeke borzong, újra meg újra borzong. Fészkelődik egy kicsit, az ajkába harap, hogy elnyelje a sóhaját, aztán az oldalára hengeredik, a fejét az alkarjára támasztja. Fél szemmel a sátor kijárata felé pislant, Levi hadnagy le sem veszi róla a tekintetét. Nem vádló a tekintete, Zeke mégis érzi a kimondatlan szavak súlyát. Bűnös, és ezt mindketten tudják.

– Ha nem alszol, legalább hasznosabban is tölthetnéd az idődet. – Zeke meglepetésére Levi töri meg elsőnek az éjszaka csendjét. Higgadt a hangja, nem gúnyos, inkább közömbös. Neki igazából édes mindegy, mit csinál Zeke, amíg nem olyasmin töri a fejét, hogy árulhatja el az emberiséget. Kedves. – Szeretnéd, hogy esti mesét mondjak? – Ebbe már költözött némi gúny. Csillog a szeme a sötétben, szórakozott mosoly üli meg az ajkát. A harmincas éveiben jár, de szép. Férfi szemmel is szép, kortalannak látszik és erőteljesnek.

Zeke megnyalja a szája szélét, elemeli a fejét a karjáról, hogy szégyentelenül megbámulhassa. Legalább akkor, amikor beszélgetnek, megteheti – nem kérik rajta számon, miért teszi, nem úgy, mint az óceán másik oldalán. Ott lélegezni sem szabad, csak tetszésre és engedélyre, s ott lépten-nyomon az ember sarkában loholt valaki, hogy a fél szemét rajta tartsa. Biztos, ami biztos. Egy harcos sem megbízható, sőt… pont ő a legveszélyesebb. Élő, lélegző bizonyítéka az árulásnak éppen Zeke maga.

– Megtennéd? – kérdez vissza meglepettséget mímelve. – Pont értem? Nahát-nahát. Milyen szerencsés vagyok! – gúnyolódik, mire Levi nevetős horkantást hallat. Zeke alig akar hinni a fülének, hogy tényleg hallhatja ezt a hangot.

– Igazán szerencsés ember vagy, Zeke Jaeger. – Levi előredől, a hangjába komolyság vegyül. A szeme csillan egyet, a két szemöldöke között elmélyül a barázda. Még mindig szép, még mindig kortalan, legalábbis látszólag. Tud valamit, amit Zeke nem, vagy legalábbis amiről szeret megfeledkezni. Vajon mit is? Ó, igen… Hát ezt: – Még mindig élsz, azok után, amit tettél.

Ó, igen. – Zeke felsóhajt, hangosan kimondja. Felül. – Minden egyes nap megkérdezem magamtól, miért.

– És mire jutottál?

Zeke a kezére pillant, elgondolkodva tanulmányozza a tenyerének vonalait. Észre sem veszi, mikor kezdett el sírni – vagy nem is sírni, inkább csak könnyezni, mert a kettő nem egy és ugyanaz –, azt meg pláne nem tudja, hogy miért. Mindig csak ez a kérdés: miért? Vajon miért nem tud válaszolni rájuk?

– Még nem halhatok meg – szegezi a pillantását Levira. – Még van egy kis dolgom.

– Aztán feldobod a bakancsod? – Levi a homlokát ráncolja. Hát persze, hogy nem érti, hogy is érthetné? – Azt akarod mondani… hogyha ennek az egésznek vége, meg fogsz halni? – Közömbösséget akar erőltetni a hangjába, viszont árulkodóan nyúlik meg az arca. Nem tetszik neki a gondolat, és Zeke megdöbben.

– Hát… vannak ilyen lehetőségek – feleli az igazsághoz híven, idegesen vakarja a feje búbját. – Ha nem halok meg a csatában, ha nem löktök oda Historia Reiss királynő elé a „remegés” előtt, akkor… van még egy kevés időm, és azt a kevés időt… nos – köszörüli meg a torkát –, ha az öcsém is túléli, akkor vele fogom tölteni. Békés életet szeretnék, békés napokat, heteket… és Erent. Apropó, Eren… – csap le a lehetőségre mohón. – Mikor is láthatom?

Levi szándékosan nem válaszol a kérdésére.

– Szerinted hol siklott félre?

– Micsoda?

– Nyilvánvalóan az életed.

Ó – suttogja Zeke meglepetten; váratlanul éri a hirtelen érdeklődés. Soha senkit nem izgatott még az élete, a tettei. Soha senki nem vájkált csak úgy a múltjában. Ha kérdezgették, mindig azért tették, hogy több információt tudjanak meg Grisháról, a mozgalomról, meg arról a férfiról, aki ellopta a Támadó Óriás erejét valakitől. Vagy arról, hogy mit gondol, vajon miért olyan különleges a vére… Senki sem nézett rá úgy, ahogyan Levi most.
Zeke azon kapja magát hirtelen, hogy nem a szavak embere. – Vagy úgy – mormolja, mire Levi újabb kérdést tesz fel:

– Amikor odadobtad a szüleidet a marleyi kormánynak?

Zeke erre a fejét rázza.

– Nem. – Ezt már csak leheli. Nyel egyet, a gyerekkorára gondol, az anyja ragyogó mosolyára, az apja büszkeségtől dagadó mellére. Eldia reményét látták benne, a fiút, aki által létrehozhatják a birodalmukat. Ó, ha nem lett volna a felkelés… Ha soha nem álmodtak volna ilyen nagyokat… Mennyire boldogok lettek volna, mennyire szép, nyugodt életük lett volna… egy internáló tábor négy falának börtönében. – Az egész sokkal régebben siklott félre, hadnagy. Talán abban a percben, amikor megszülettem… Vagy abban a percben, amikor megfogantam. Vagy talán inkább akkor, amikor az apám kimerészkedett a falakon túlra a nénémmel, Faye Jaegerrel. Azon a napon… elkezdődött valami. Azok az emberek elindítottak valamit az apámban, elindítottak egy lavinát, amiből aztán az lett, hogy az apám nemhogy beköpte Grice-t, hanem rögvest csatlakozott a forradalmárokhoz. Amiből az lett, hogy a „Bagoly” odaküldte anyámat hozzá, ők meg egybekeltek, és aztán… megszülettem én. – Zeke a fejét vakarja. Még ennyi év elteltével is könnyebb Grishára kenni mindent. Végül is… Grisha Jaeger a dolgok elindítója, a katalizátor. Ha azon a napon nem ébredt volna rá, hogy az emberiség ketrecben él, Kruger valaki mást választott volna helyette. Valaki másra bízta volna a Támadó Óriást, és akkor Eren… Sem ő, sem Zeke nem született volna meg. Egyikük sem. Grisha a kulcs mindenhez.

Levi értőn hümmög, ismeri a történetét.

– Gondolsz rájuk? – kérdezi kíváncsian. – A szüleidre.

Zeke bólint, a torkát valami fojtogatja. Bánat… vagy bűntudat.

– Hétéves voltam – mormolja. – Tisztán emlékszem rájuk… és a régi, szép időkre is, amikor még nem raktak ekkora terhet a vállamra.

– Milyenek voltak? – Levi megmozdul, közelebb csúszik hozzá. Félrebillenti a fejét, a tekintete komoly, kíváncsi. Tényleg érdekli Zeke élete, és ez szokatlan tőle. Eddig csak üres fenyegetőzéseket hangoztatott, macska-egér játékot játszottak egymással, miközben tudták, ki fog nevetni a végén… Sakkba szorították Zeke-et, mégis úgy ugráltak, ahogy Zeke fütyült. Zeke tervét követték, teljesen alárendelték magukat neki.

– A szüleimet egy ostoba vágyálom hozta össze. Ostoba szerelmesekként szerették egymást, és nevetséges módon a végsőkig kitartottak egymás mellett. – Zeke visszaemlékezik, a múlt nem halványan, hanem kristálytisztán dereng fel előtte. Látja az anyját, amint leguggol elé, s a kezébe nyomja az első igazi játékát, egy plüssmajmot; szőke haja az arcába hullik, az ajkán mosoly ragyog. A sugárzó mosolyokat egyes-egyedül Zeke-nek tartogatta. Zeke imádta az anyját, és felnézett az apjára, aki Eldia megmentőjévé kívánt válni. Amikor nem a mozgalmukkal foglalkoztak, átlagos életet éltek. Úgy viselkedtek, mint a többi eldiai család az internáló táborban.

Mesél Levinak ezekről a napokról. A régi, szép időkről, amik örökre az emlékezetébe vésődtek. Az anyja királyi család sarjaként sem vetette meg a házimunkát, ezeken az átlagos napokon takarítással bíbelődött, vacsorát főzött, és amikor Grisha hazaesett a rendelőjéből, együtt ettek az asztalnál. Ott voltak még Grisha szülei is, és a világ szemében az eldiaiak által követendő egyszerű, csendes életet élték. Minden olyan…

Idilli volt. A vihar előtti csend.

– Ami aztán elérkezett, mikor harcos-jelöltté váltál.

– Igen – feleli Zeke. – Akkor… engem is belerángattak ebbe.

Levi hümmög.

– Láttam rólatok a képet – mondja. – Az egyik ilyen régi, szép napról.

– A pince titka? – Zeke karcosan nevet. – Egy fényképész készítette. Gyűlöltem azt a ruhát – emlékezik vissza. – Elfutottam anya elől, apa meg a ruhával a kezében futott utánam, hogy elkapjon és felöltöztessen. Még a saját lábában is megbotlott, annyira igyekezett, és amikor elterült a földön, nagyapa váratlanul hátulról elkapott. A levegőbe emelt, én pedig nevettem, és aztán anya is megjelent, szánakozva nézett apára… Azt kérdezte tőle, hogy „Hát te meg mit csinálsz?”, tudod, úgy, mintha nem tudta volna. Nevettek… és boldogak voltak. Tényleg nagyon… boldogak. Mindannyian.

Mosolyog a történeten, és Levi is alig észrevehetően. Persze azonnal elnyomja, amint kiszúrja, hogy Zeke szégyentelenül, csodálkozva bámulja érte.

– Nem ismertem az apádat – mondja –, de láttam, hogy nézett ki fiatalkorában. Lehet, most kísértetiesen hasonlítasz rá, de a kép alapján… te tényleg a szerelemgyereke vagy a szüleidnek, Zeke Jaeger. Édesanyád… csinos, kedves nőnek tűnt.

– Az is volt. – Zeke arca ellágyul. Felemészti a bűntudat. – Miattam… minden miattam történt, de nem volt más választásom. Előbb vagy utóbb… ugyanerre a sorsra jutott volna, és velük együtt… én is. Eldia sosem éledne újjá, ha… nem tettem volna meg. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy apa el fogja ragadni az Alapító Óriás erejét a királyi családtól.

– Apának és anyának hívod őket – mutat rá Levi. – Néha teljesen máshogy viselkedsz.

– Igen. – Zeke bólint. – Grisha és Dina – mondja. – A szüleim… Régebben… apának és anyának hívtam őket, tudtad, hadnagy? Régebben… Jaj, Levi! – horkant, ráncolja a homlokát. – Hát én is voltam gyerek, nem? Te is voltál. A te anyád… A legendás Ackerman családból származott.

– Sosem éledt fel benne az erő.

– Hm… És milyen volt? Kiköpött anyád lennél? Vagy inkább az apádra ütöttél?

– Nem ismerem az apámat. – Levi felsóhajt. – Mint mondtam, igazán szerencsés ember vagy, Zeke Jaeger. Az anyám egy alvilági bordélyban dolgozott. Prostituált volt, és nagyon óvatlan is, az egyik kliense ejtette teherbe.

– Ó, vagy úgy. – Zeke elvigyorodik. – Tehát ezért vagy annyira óvatos ember, Levi Ackerman?

Levi rábámul.

– Mire gondolsz? – kérdi gyanakvón.

– Nincs családod. Se nő, se gyerekek.

– Nem lenne fair velük szemben az életem. – Levi végül ezt feleli. Nem ez az igazság, vagy legalábbis nem a teljes igazság, és ezt mindketten tudják. Zeke Erwin Smithre gondol, a Felderítő Egység tizenharmadik parancsnokára, meg arra, ahogy Levi a nevét ejtette a szekéren rázkódva. Oh, a parancsnok. Hát persze, hogy a parancsnok.

– Jogos – megy bele a játékba. – Ezért sincs nekem sem.

Ez is csak féligazság.

Zeke Historiára gondol, a szegény, ártatlan Historiára, aki alig múlt tizenkilenc, és aki jelenleg gyermeket vár. Mindezt miért? Hogy még több királyvérű gyermek legyen… Hogy legyen utánpótlás az elkövetkezendő ötven évre.

Tizenhárom év.

Historiának tizenhárom év jut, hogy újabb meg újabb gyereket szüljön a világra.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Zeke-et dobnák oda a szigeti lányoknak, nem? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha minden egyes nap más lány melegítené az ágyát. Mennyivel több lehetőség lenne rá, hogy királyvérű gyermekek szülessenek. Mennyivel több gyermek tudna születni rövid idő alatt, ha Zeke nem utasította volna el mereven az első perctől fogva ezt a felvetést.

Levinak bezzeg muszáj kimondania a gondolatait. Kivételesen úgy olvas belőle, akár egy nyitott könyvből.

Zeke kegyesen hagyja neki.

– Ez sem lenne fair – válaszolja meg végül.

– Velük szemben?

– Ó, igen. Meg velem szemben sem. Ha valami nem megy, nem kell erőltetni.

Levi felhorkan, de azért bólint.

– Értem – mondja, és Zeke mosolyog.

– Látod, hadnagy? Mennyi mindent megtudtunk egymásról, és még pengék sem kellettek hozzá, hogy ezt a békés kis csevejt megejtsük!

– Ó, milyen kár, sokkal élvezetesebb lett volna, ha úgy ered meg a nyelved, hogy megkísérlem lefejteni a bőrödet a húsodról.

– Izgatóbb, mi?

– Baromira. – Levi megnedvesíti az ajkát, finoman húzza végig rajta a nyelvét. Zeke önkéntelenül végigköveti a mozdulatot, elakad a lélegzete. Mit számít? Ugyan, mégis mit számít, hogyan reagál rá? Mit számít, ha úgysem lehetne belőle semmi? A beszélgetés nem vezet sehová, mindketten tudják. Levi gyűlöli, és minden oka megvan rá, és Zeke… tisztában van vele, hogy alig van ideje, és azt a kevés időt sem erre kellene fordítania. Sokkal fontosabb dolgok vannak a világban…

Mégis, mikor kicsivel később egymáshoz préselődik a szájuk, Levi keze meg a hajába kalandozik, a szőke tincsekbe tép, Zeke nyöszörögve rántja közelebb magához. Tágra nyílik a szeme a csókjuk közben, a tenyere megpihen Levi csípőcsontján.

Oh – suttogja, mikor elhúzódnak egymástól, vékony nyálcsíkot hagynak maguk mögött.

Oh – ért egyet Levi. Borzong, az arccsontján kipirosodott a bőre.

A legnagyobb bűnöm – gondolja Zeke. Te leszel a legnagyobb bűnöm…

Levi tekintete választ ad erre a gondolatra: És te pedig az én legnagyobb bűnöm. Aztán előrehajol, a szája Zeke-ére simul, a keze felbátorodik, és Zeke viszonozza, forrón és szenvedélyesen viszonozza, és a végtagjaik lassan egymáséba gabalyodnak. Odakint felhuhog egy bagoly, nagyot dörren az ég.

Zeke reszket, de boldog.
Nem tudja, mit hoz a holnap, de nem számít.

Semmi sem számít.

Készült: 2018. 09. 23.
Első megjegyzés: *Levi törökülésben ült, de nem hinném, hogy a Shingeki világában ismert lenne ez a kifejezés. :D
Második megjegyzés: Utalás szintjén történt, de ha esetleg nem volt egyértelmű, akkor Zeke azért hagyja Historiára a családalapítás örömeit, mert nem vonzódik a szebbik nemhez. ;) Illetve: Zeke és Levi egymás legnagyobb bűnei, mégpedig Erwin miatt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése