Miután
elvesztettelek
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Tartalom: Kenny gondolatai az ominózus 842. évet követően
egészen 850-ig.
Megjegyzés:
1.) A soulmate AU-s szösszenetcsokor tartozó darab [Az utolsók órák után játszódik].
2.) 842 után járunk, Frieda átörökölte az Alapító Óriást.
3.) MANGA SPOILERT tartalmaz a 69. fejezetre
nézve!
A
szörnyeteg erejét átörökölték. Elég
volt egy pillantást vetnie Rod Reiss legidősebb gyermekének arcára, és tudta, hogy megtörtént… és
hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy ez mit is jelentett tulajdonképpen: egy
világot, amiben Uri nélkül kellett tovább léteznie. Egy világot, amiben Uri nem
volt többé.
Hah, mintha az olyan könnyű lett volna! Mintha nem marta
volna a bőrét a nem létező szavak hiánya az alkarján! Mintha nem bánta volna,
hogy soha sem vette a fáradtságot, hogy visszaválaszoljon… hogy csak egyetlen
egyszer annyit írjon neki, hogy „Sajnálom…”,
hogy „Te jelentesz számomra mindent,
az egész világot… te vagy az egyetlen, akit igazán…”. Ezek olyasfajta
vallomások voltak, amiket magában sem nagyon ismert el, nemhogy valaha is Uri
orrára kösse őket. Éjjelente mintákat rajzolt a bőrére – különösen az alkarját
érintette gyengéden –, az ajkával simogatta, csókokkal mondta el neki mindazt,
amit szavakba kellett volna öntenie.
Uri
nem tudta. Úgy halt meg, hogy sosem tudta. Úgy halt meg, hogy azt hitte, a lélektársa nem szerette
eléggé, hogy egy cseppet sem voltak fontosak egymás számára… Hogy Kenny… Hogy Kenny…
Senki
sem helyettesíthette Urit. Nem volt senki, aki valaha is Uri helyébe léphetett
volna. Uri… Elvesztette Urit, és közben mégsem, mert Uri továbbélt Friedában,
Rod legidősebb gyermekében. Nemcsak a szörnyeteg ereje, hanem maga Uri is.
Valamilyen módon Uri eggyé vált Friedával. Az erő átöröklése… vajon hogy
történt? Vajon ő… megszerezheti-e valaha is magának a szörnyeteg erejét? Vajon
akkor… újra láthatja Urit? Láthatja-e úgy a világot, ahogyan egykor Uri látta?
–
Vajon… – dünnyögte az italába. Annyit
vedelt, hogy a végén mozdulni sem bírt.
(Vajon.)
Aznap
éjjel Uriról álmodott. Újra ugyanaz a fiatal férfi volt, aki vakmerően
nekitámadt a falak egyetlen igaz királyának, hogy végezzen vele, s aki végül
örökre a rabjává vált. Azt mondta neki, hogy segíteni akar, és Uri bólintott.
Ennyi volt az egész, egyetlen hosszú pillanat, és az életük megpecsételődött. „Barátokká” váltak, mert csak ekképp
lehetett felcímkézni azt a valamit, ami közöttük volt, mert Kenny… mindent tönkretett. Csak annyit kellett
tennie, hogy ez megtörténjen, hogy nem válaszolt Uri kétségbeesett soraira.
Csak annyit…
Uri
nézte őt, komolyan fénylő szemével nézte őt, az ajkán halvány, szomorkás mosoly
játszott, az érintése perzselt. Kenny álmában a karjába vonta, lecsókolta a
könnyét, leszorította a csípőjét, szabadon ölelte és érintette a testét.
Elmondott neki mindent, amit addig, az évek folyamán magában tartott.
– Vajon…
Urit
nem lehetett elfelejteni. Kennynek nem is állt szándékában ezt tenni. Múltak az
évek, ő pedig csak azt tette, amihez a legjobban értett: tönkretett másokat.
Mindig voltak, akiket el kellett hallgattatni… Mindig voltak, akiket meg
kellett állítani. Az a szajha, akinek átvágta a torkát, utolsó leheletével is a
gyermekét gyűlölte, Rod Reiss mégis annak a gyermeknek az életéért rimánkodott.
Nem volt többé Uri, hogy visszafogja – ahogy álmában szabadon érinthetett, úgy
a valóságban szabadon cselekedhetett. Rod szemébe a megvetés mellé félelem is
párosult, az a szegény, naiv lány, Historia,
akit Uri nevezett el, megrettenve állt, várta a halált. A halált, amit Kenny
nem adott meg neki.
Krista Lenz.
Mennyire
egyszerű is valaki mássá válni, nem igaz?
(Sajnálom, Uri.)
Nyolcszáznegyvenötben
végleg elvesztette őt. Az erőt elragadták. Rod, akinek végül a pincsijévé vált,
később annyit mondott, hogy valaki
lemészárolta a családját. A kápolnát nem banditák hada gyújtotta fel… Az a
valaki semmisítette meg, aki végzett valamennyi Reisszel, Rod kivételével, mert
ő el tudott menekülni (és persze a fattyú Historia kivételével, mert a kislány
a nagyszülei farmján nevelkedett édes, imádott tudatlanságban).
Frieda
Reiss nem volt többé. Éppúgy semmisült meg, ahogyan Uri is… És az erő is
eltűnt. Az erő Frieda és Uri emlékeivel együtt elveszett, és Kenny teljesen
egyedül maradt. Csak Rod Reiss maradt mellette, Rod, aki a legkevésbé sem
érdekelte.
– Uri…
Uri
tizenhárom évet kapott, Frieda még annyit sem.
Kenny
eltűnődött, vajon hol lehet most az erő.
Egyet tudott biztosra: meg kellett találnia. Ebben emberére akadt Rod
személyében, aki a falak névtelen királyaként vágyott rá, hogy visszaszerezze
Uri és Frieda emlékét, a Reiss család örökségét.
Nyolcszázötvenre
Kenny már ismerte Traute Cavent, aki soha, semmilyen körülmények között nem
helyettesíthette Urit, mégis készségesen ajánlkozott fel, hogy boldoggá tegye
őt, Rod pedig egy konkrét tervvel rukkolt elő. Az erő egy Eren Jaeger nevű fiú
kezébe került, akinek még ott volt a tojáshéj a seggén, és aki mit sem tudott
az óriások valódi természetéről. Nem mintha Kenny a szakértőjük lett volna, sem
Uri, sem Rod nem volt hajlandó beszélni a titokzatos szertartásról, aminek
keretében az erőt átadták, de lényegesen többet tudott, mint az a tizenöt éves
kölyök.
–
A lányom, Historia lesz az, aki átörökli.
–
Megint az egyik lányod, király? – Kenny megvetően horkantott. – Te miért nem
teszel soha semmit?
–
Nekem más a feladatom – húzta ki magát erre Rod.
–
Ja, igen, a kölyökcsinálás – legyintett Kenny. – Na, mindig elfelejtem, király,
kérlek, ne haragudj. Látszik, hogy nincs gyerekem.
Rod
undorodó arcot vágott.
–
Egy ilyennek… ne is legyen.
Kenny
rávigyorgott.
–
Hé, hé, hé! – emelte fel a kezét. – Ilyennek,
mi? – Nem vette magára.
Aztán
eljött az a nap, amikor Eren Jaegert kiláncolták, Rod meg a törvénytelen
gyermekének papolt valami olyasmiről, ami nem is volt igaz, Istent emlegetett, az óriások
kiirtásáról, a világ megmentéséről hadovált, és amikor Eren Jaeger felnyitotta
a szemét, és Kennyre nézett, Kenny hiába kereste-kutatta benne Friedát vagy
Urit, semmit sem látott. Egyszerűen nem találta őket. Eren Jaeger átörökölte az
erőt, de Frieda és Uri… Hol voltak? Miért nem látta őket?
Kenny
fuldoklott.
Meg kell szereznem – hörögte. Kell ez
az erő… Látnom kell a szertartást. Tudnom kell, hogyan lehet átörökölni az
erőt… Vissza kell kapnom őt… és látnom kell a világot úgy, ahogyan ő is…
Végül
minden félresiklott. Traute és a csapata nem voltak többé, Rod Reiss eszét
vesztett óriássá vált – a sors iróniája, legalább ő azt kapta, amit
megérdemelt! –, és Kenny… Kenny haldoklott. Igazán
haldoklott.
Milyen vicces az élet… – gondolta, mikor az unokaöccsét látta közeledni felé. Egykor… ott álltam Kuchel otthonában… Kuchel
holtteste mellett, és a kölyök félig halott volt már… És most ő… Most ő fogja
végignézni azt, hogy meghalok… Még ha akarna se… tudna segíteni…
Tudta,
hogy nem fogja magába fecskendezni a szérumot. Tudta, hogy soha sem fogja látni
a világot úgy, ahogyan Uri.
De ha meghalok, legalább láthatom őt…
Legalább…
Oh.
Mire
feleszmélt, a naiv, mit sem tudó unokaöccse már előtte állt.
–
Én… nem akarok meghalni. – Nem akart, közben mégis vágyott rá. – És… hatalmat akarok. – Látni a világot úgy,
ahogyan ő, visszakapni őt… – De… Oh.
– Urira gondolt, aki lehajtotta a fejét, hogy a bocsánatáért esedezzen,
miközben ő félelemtől reszkető kézzel, elvakultan a gyűlölettől pisztolyt
szegezett rá. Azért érkezett, hogy elvegye az életét, Uri azonban… kegyelmet
adott neki. Otthont, szerelmet, boldog éveket. – Azt hiszem, az imént
megértettem, miért tette azt…
–
Mi?
Levi
nem értette.
Kenny
száján vér bugyogott fel, egyszerűen mosolygott. Hogyan is érthetné?
–
Minden egyes ember, akivel valaha találkoztam, ilyen volt… Mindegy, hogy az
ital… A nők… Vagy épp Isten… A család, a király, az álmok… A gyermekek… A
hatalom… Nem voltak képesek folytatni, amíg valami meg nem részegítette őket.
Valami mindannyiunkat… a rabszolgájává kényszerítette… Még őt is… – gondolt Urira. Még
őt is… Az álmai… az érzései irántam… A vágy, hogy a lélektársa… hogy a
lélektársa csak egy kicsit… csak egy kicsit szeresse… Pedig én… pedig én
tényleg…
Levihoz
vágta az injekciós dobozt, benne a szérummal, ami egy nap talán megmenti
valamelyik szánalmas, mégis szívós kölyöknek az életét. Eltűnődött, vajon
melyikük lesz az. Vajon mit látott Uri annak idején? Vajon… ha tudta volna,
hogy lélektársak… Ha valahogy megtudta volna… Meg tudott volna neki bocsátani
valaha is? Vajon ugyanúgy szerette volna?
Vajon…
(Vajon.)
Még
mindig mosolygott. Vérrel az ajkán, a halál küszöbén csupán mosolyogni tudott,
szánalmasan nekidőlni a fának, hol az unokaöccsét bámulva, hol vágyképekkel
hadakozva.
Uri…
Nem akarok meghalni – sikoltotta az elméje, mantraként sikoltotta mindazt,
amire a legjobban vágyott. Hatalmat
akarok… Hatalmat… Hé, hé, hatalmat…
Uri…
De nem akarok élni sem.
Uri…
Uri.
Még
elérte a fülét Levi suttogása, mielőtt minden elsötétült, s furcsamód egészen
más suttogásba hajlott. Uri élt, Uri létezett, lélegzett és boldogan nyújtózott
felé. A képzelet szülte Uri mosolygott, a karját nyújtotta, és Kenny
kapaszkodni kívánt belé, úgy, ahogyan egész életében…
–
Kenny… – hallotta a kölyköt, majd
csend lett.
Ennyi
volt.
Ennyi
volt egy ember élete.
Kennyé
Urival… és Uri nélkül.
Készült: 2018. 11. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése