2018. november 19., hétfő

Kenny x Uri – Miután elvesztettelek [novella; soulmate AU; manga spoiler (69!)]


Miután elvesztettelek

Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Tartalom: Kenny gondolatai az ominózus 842. évet követően egészen 850-ig.
Megjegyzés:
1.) A soulmate AU-s szösszenetcsokor tartozó darab [Az utolsók órák után játszódik].
2.) 842 után járunk, Frieda átörökölte az Alapító Óriást.
3.) MANGA SPOILERT tartalmaz a 69. fejezetre nézve!


A szörnyeteg erejét átörökölték. Elég volt egy pillantást vetnie Rod Reiss legidősebb gyermekének arcára, és tudta, hogy megtörtént… és hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy ez mit is jelentett tulajdonképpen: egy világot, amiben Uri nélkül kellett tovább léteznie. Egy világot, amiben Uri nem volt többé.

Hah, mintha az olyan könnyű lett volna! Mintha nem marta volna a bőrét a nem létező szavak hiánya az alkarján! Mintha nem bánta volna, hogy soha sem vette a fáradtságot, hogy visszaválaszoljon… hogy csak egyetlen egyszer annyit írjon neki, hogy „Sajnálom…”, hogy „Te jelentesz számomra mindent, az egész világot… te vagy az egyetlen, akit igazán…”. Ezek olyasfajta vallomások voltak, amiket magában sem nagyon ismert el, nemhogy valaha is Uri orrára kösse őket. Éjjelente mintákat rajzolt a bőrére – különösen az alkarját érintette gyengéden –, az ajkával simogatta, csókokkal mondta el neki mindazt, amit szavakba kellett volna öntenie.

Uri nem tudta. Úgy halt meg, hogy sosem tudta. Úgy halt meg, hogy azt hitte, a lélektársa nem szerette eléggé, hogy egy cseppet sem voltak fontosak egymás számára… Hogy Kenny… Hogy Kenny

Senki sem helyettesíthette Urit. Nem volt senki, aki valaha is Uri helyébe léphetett volna. Uri… Elvesztette Urit, és közben mégsem, mert Uri továbbélt Friedában, Rod legidősebb gyermekében. Nemcsak a szörnyeteg ereje, hanem maga Uri is. Valamilyen módon Uri eggyé vált Friedával. Az erő átöröklése… vajon hogy történt? Vajon ő… megszerezheti-e valaha is magának a szörnyeteg erejét? Vajon akkor… újra láthatja Urit? Láthatja-e úgy a világot, ahogyan egykor Uri látta?

Vajon… – dünnyögte az italába. Annyit vedelt, hogy a végén mozdulni sem bírt.

(Vajon.)

Aznap éjjel Uriról álmodott. Újra ugyanaz a fiatal férfi volt, aki vakmerően nekitámadt a falak egyetlen igaz királyának, hogy végezzen vele, s aki végül örökre a rabjává vált. Azt mondta neki, hogy segíteni akar, és Uri bólintott. Ennyi volt az egész, egyetlen hosszú pillanat, és az életük megpecsételődött. „Barátokká” váltak, mert csak ekképp lehetett felcímkézni azt a valamit, ami közöttük volt, mert Kenny… mindent tönkretett. Csak annyit kellett tennie, hogy ez megtörténjen, hogy nem válaszolt Uri kétségbeesett soraira. Csak annyit…

Uri nézte őt, komolyan fénylő szemével nézte őt, az ajkán halvány, szomorkás mosoly játszott, az érintése perzselt. Kenny álmában a karjába vonta, lecsókolta a könnyét, leszorította a csípőjét, szabadon ölelte és érintette a testét. Elmondott neki mindent, amit addig, az évek folyamán magában tartott.

– Vajon…

Urit nem lehetett elfelejteni. Kennynek nem is állt szándékában ezt tenni. Múltak az évek, ő pedig csak azt tette, amihez a legjobban értett: tönkretett másokat. Mindig voltak, akiket el kellett hallgattatni… Mindig voltak, akiket meg kellett állítani. Az a szajha, akinek átvágta a torkát, utolsó leheletével is a gyermekét gyűlölte, Rod Reiss mégis annak a gyermeknek az életéért rimánkodott. Nem volt többé Uri, hogy visszafogja – ahogy álmában szabadon érinthetett, úgy a valóságban szabadon cselekedhetett. Rod szemébe a megvetés mellé félelem is párosult, az a szegény, naiv lány, Historia, akit Uri nevezett el, megrettenve állt, várta a halált. A halált, amit Kenny nem adott meg neki.

Krista Lenz.

Mennyire egyszerű is valaki mássá válni, nem igaz?

(Sajnálom, Uri.)

Nyolcszáznegyvenötben végleg elvesztette őt. Az erőt elragadták. Rod, akinek végül a pincsijévé vált, később annyit mondott, hogy valaki lemészárolta a családját. A kápolnát nem banditák hada gyújtotta fel… Az a valaki semmisítette meg, aki végzett valamennyi Reisszel, Rod kivételével, mert ő el tudott menekülni (és persze a fattyú Historia kivételével, mert a kislány a nagyszülei farmján nevelkedett édes, imádott tudatlanságban).

Frieda Reiss nem volt többé. Éppúgy semmisült meg, ahogyan Uri is… És az erő is eltűnt. Az erő Frieda és Uri emlékeivel együtt elveszett, és Kenny teljesen egyedül maradt. Csak Rod Reiss maradt mellette, Rod, aki a legkevésbé sem érdekelte.

– Uri…

Uri tizenhárom évet kapott, Frieda még annyit sem.

Kenny eltűnődött, vajon hol lehet most az erő. Egyet tudott biztosra: meg kellett találnia. Ebben emberére akadt Rod személyében, aki a falak névtelen királyaként vágyott rá, hogy visszaszerezze Uri és Frieda emlékét, a Reiss család örökségét.

Nyolcszázötvenre Kenny már ismerte Traute Cavent, aki soha, semmilyen körülmények között nem helyettesíthette Urit, mégis készségesen ajánlkozott fel, hogy boldoggá tegye őt, Rod pedig egy konkrét tervvel rukkolt elő. Az erő egy Eren Jaeger nevű fiú kezébe került, akinek még ott volt a tojáshéj a seggén, és aki mit sem tudott az óriások valódi természetéről. Nem mintha Kenny a szakértőjük lett volna, sem Uri, sem Rod nem volt hajlandó beszélni a titokzatos szertartásról, aminek keretében az erőt átadták, de lényegesen többet tudott, mint az a tizenöt éves kölyök.

– A lányom, Historia lesz az, aki átörökli.

– Megint az egyik lányod, király? – Kenny megvetően horkantott. – Te miért nem teszel soha semmit?

– Nekem más a feladatom – húzta ki magát erre Rod.

– Ja, igen, a kölyökcsinálás – legyintett Kenny. – Na, mindig elfelejtem, király, kérlek, ne haragudj. Látszik, hogy nincs gyerekem.

Rod undorodó arcot vágott.

– Egy ilyennek… ne is legyen.

Kenny rávigyorgott.

– Hé, hé, hé! – emelte fel a kezét. – Ilyennek, mi? – Nem vette magára.

Aztán eljött az a nap, amikor Eren Jaegert kiláncolták, Rod meg a törvénytelen gyermekének papolt valami olyasmiről, ami nem is volt igaz, Istent emlegetett, az óriások kiirtásáról, a világ megmentéséről hadovált, és amikor Eren Jaeger felnyitotta a szemét, és Kennyre nézett, Kenny hiába kereste-kutatta benne Friedát vagy Urit, semmit sem látott. Egyszerűen nem találta őket. Eren Jaeger átörökölte az erőt, de Frieda és Uri… Hol voltak? Miért nem látta őket?

Kenny fuldoklott.

Meg kell szereznem – hörögte. Kell ez az erő… Látnom kell a szertartást. Tudnom kell, hogyan lehet átörökölni az erőt… Vissza kell kapnom őt… és látnom kell a világot úgy, ahogyan ő is…

Végül minden félresiklott. Traute és a csapata nem voltak többé, Rod Reiss eszét vesztett óriássá vált – a sors iróniája, legalább ő azt kapta, amit megérdemelt! –, és Kenny… Kenny haldoklott. Igazán haldoklott.

Milyen vicces az élet… – gondolta, mikor az unokaöccsét látta közeledni felé. Egykor… ott álltam Kuchel otthonában… Kuchel holtteste mellett, és a kölyök félig halott volt már… És most ő… Most ő fogja végignézni azt, hogy meghalok… Még ha akarna se… tudna segíteni…

Tudta, hogy nem fogja magába fecskendezni a szérumot. Tudta, hogy soha sem fogja látni a világot úgy, ahogyan Uri.

De ha meghalok, legalább láthatom őt…

Legalább…

Oh.

Mire feleszmélt, a naiv, mit sem tudó unokaöccse már előtte állt.

– Én… nem akarok meghalni. – Nem akart, közben mégis vágyott rá. – És… hatalmat akarok. – Látni a világot úgy, ahogyan ő, visszakapni őt… – De… Oh. – Urira gondolt, aki lehajtotta a fejét, hogy a bocsánatáért esedezzen, miközben ő félelemtől reszkető kézzel, elvakultan a gyűlölettől pisztolyt szegezett rá. Azért érkezett, hogy elvegye az életét, Uri azonban… kegyelmet adott neki. Otthont, szerelmet, boldog éveket. – Azt hiszem, az imént megértettem, miért tette azt…

– Mi?

Levi nem értette.

Kenny száján vér bugyogott fel, egyszerűen mosolygott. Hogyan is érthetné?

– Minden egyes ember, akivel valaha találkoztam, ilyen volt… Mindegy, hogy az ital… A nők… Vagy épp Isten… A család, a király, az álmok… A gyermekek… A hatalom… Nem voltak képesek folytatni, amíg valami meg nem részegítette őket. Valami mindannyiunkat… a rabszolgájává kényszerítette… Még őt is… – gondolt Urira. Még őt is… Az álmai… az érzései irántam… A vágy, hogy a lélektársa… hogy a lélektársa csak egy kicsit… csak egy kicsit szeresse… Pedig én… pedig én tényleg…

Levihoz vágta az injekciós dobozt, benne a szérummal, ami egy nap talán megmenti valamelyik szánalmas, mégis szívós kölyöknek az életét. Eltűnődött, vajon melyikük lesz az. Vajon mit látott Uri annak idején? Vajon… ha tudta volna, hogy lélektársak… Ha valahogy megtudta volna… Meg tudott volna neki bocsátani valaha is? Vajon ugyanúgy szerette volna?

Vajon…

(Vajon.)

Még mindig mosolygott. Vérrel az ajkán, a halál küszöbén csupán mosolyogni tudott, szánalmasan nekidőlni a fának, hol az unokaöccsét bámulva, hol vágyképekkel hadakozva.

Uri…

Nem akarok meghalni – sikoltotta az elméje, mantraként sikoltotta mindazt, amire a legjobban vágyott. Hatalmat akarok… Hatalmat… Hé, hé, hatalmat…

Uri…

De nem akarok élni sem.

Uri…

Uri.

Még elérte a fülét Levi suttogása, mielőtt minden elsötétült, s furcsamód egészen más suttogásba hajlott. Uri élt, Uri létezett, lélegzett és boldogan nyújtózott felé. A képzelet szülte Uri mosolygott, a karját nyújtotta, és Kenny kapaszkodni kívánt belé, úgy, ahogyan egész életében…

Kenny… – hallotta a kölyköt, majd csend lett.

Ennyi volt.

Ennyi volt egy ember élete.

Kennyé Urival… és Uri nélkül.

Készült: 2018. 11. 15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése