A
példakép
Soulmate AU, canon era
Utalás szintjén: Levi/Eren; Kenny/Uri
Tartalom: Levinak nem kell lélektárs. Kenny a példa.
Megjegyzés:
1.) Gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint Levi és
Kenny néhány közös pillanatáról, említve a lélektársságot.
2.) Fogalmam sincs, hányban járunk. :D Annyi biztos, hogy Levi
gyerek.
3.) Nem csinálok belőle titkot, Levinak Eren lesz a
lélektársa ebben a koncepcióban, és nem azért, mert csak Ererit akarok írni.
4.) Manga spoiler (Kenny – Levi múltja)
Csont
és bőr volt, mikor Kenny rátalált; arcára a halál árnyéka vetült, és egymagában
biztosan nem húzta volna sokáig. Ott halt volna meg, az anyja ágya mellett
kuporodva, szánalmasan és soványan, a bűzlő házban, teljesen egyedül. De Kenny
betoppant az életébe, értelmet adott az életének, előrángatta az elméje
mélyéből a nevét. Levi mondta neki,
és Kenny végül bólintott. Magával vitte.
Kenny
lett a példa mindenben, ő tanította meg rá, hogy kell élni és túlélni – mert
volt különbség a kettő között. Nem nevette ki, mikor először ragadott ollót,
hogy megnyírja a haját, sőt a szemében halvány elismerés lapult; persze az
arcába húzta a kalapját, hogy elrejtse Levi elől, de elkésett vele, a fiú
rajtakapta. Azt sem tudta titkolni, hogy néhanapján megnézte az alkarját. A
világon ugyanis majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit számára
teremtettek, és akivel a bőrén keresztül kommunikálhatott. Ezt a valakit lélektársnak hívták, és Levi tudta, hogy
nem minden történet végződik jól. Az anyja hibájából tanulva nem akart
semmilyen különleges kapcsolatot – aztán rákérdezett Kennynél, és Kenny a fogát
csikorgatva, kelletlenül előadta a magáét. Kennynek sem kellett lélektárs,
pedig az többször is próbálta felvenni vele a kapcsolatot.
–
Minek kell felcímkézni? – horkantotta, mikor Levi újra kérdezett. – Nem elég,
ha esténként van valaki, akihez hazatérhetsz? Minek kell nevetséges jelzőket
aggatni rá?
–
És neked van valakid, akihez hazatérhetsz? – Levi fiatal volt még, hogy
megértse, és talán túlontúl kíváncsi. A homlokát ráncolta, a bőrkét tépkedte a
körménél. Rossz szokás volt, Kenny mindig a kezére csapott, és helytelenítően
ingatta a fejét. „Minek veszel fel ostoba
szokásokat? Fogadjunk, hogy régebben sosem csináltad!”, folyton ezt vágta
hozzá.
–
Hát… – Kenny hátracsúsztatta a kalapját, megvakarta a feje búbját. – Most
például itt vagy nekem te, kölyök. Te is bőven elég vagy.
–
De amikor elmész… – próbálkozott tovább Levi.
–
Akkor dolgom van. – A nyers válasz sietve érkezett, Kenny nem szánt több
figyelmet Levinak és az „idétlen
fecsegésének”.
Nem kell lélektárs – gondolta a fiú. Csak
a baj van velük.
Azért
egyszer mégis vette a bátorságot, hogy a bőrére firkantsa a szavakat. Azon
gyenge pillanataiban következett be, amikor Kennynek újfent „dolga” akadt, így egyedül kellett
átvészelnie egy egész napot. Csak egy ártatlan kérdést tett fel, válasz azonban
nem érkezett. Miért is érkezett volna? Miért is lett volna olyan szerencsés,
hogy válaszoljon neki valaki? Ha egy kicsit is az anyjára ütött, akkor… nem jut
ki neki a boldogságból.
Egymagában
ücsörgött, mikor Kenny visszatért, nagyjából hasonló pozícióban, mint mikor a
férfi először rátalált. Az anyja ismerőseként mutatkozott be, Levi
egyes-egyedül ezért hallgatott rá. Az anyja utolsó kívánságát teljesítette: „Maradj életben…”, ehhez pedig Kennyre
volt szüksége. Az Alvilág sötét utcáin nem lehetett csak úgy élni, ott túl is
kellett élni, és Kenny… ezt tanította neki. Minden egyes nap tanított neki
valamit.
Kenny
tényleg a példaképe lett.
–
Olyan akarok lenni, mint te – vallotta meg neki ezért az egyik alkalommal, mire
a férfi keze félúton mozdulatlanná dermedt a levegőben. Éppen a kalapját akarta
megigazítani, ám így kellett néhány hosszú másodperc, hogy felfogja a szavak
értelmét. Levi gyerek volt még ugyan, ám komoly, figyelmes és fogékony gyerek,
aki sosem álmodozott. Amit kimondott, az úgy
volt. Olyan akart lenni, mint Kenny.
–
Inkább ne legyél olyan, mint én. – Kenny a helyére tette a kalapot a fején,
kisimította az egyik sötét fürtjét a szeméből. – Hidd el, kölyök, jobban jársz.
–
De…
–
Hogy miért? – Kenny szórakozottan nevetett. – Mert én rosszfiú vagyok. Nem akarsz csalódást okozni az anyádnak, ugye?
Az
anyjának.
–
Nem… – suttogta.
–
Akkor legyél valaki olyan, akire büszke lehet.
–
Büszke… – Az ajkába harapott, lepillantott a karjára. Kenny még mindig a
példaképe volt, a lélektársa meg egy ostoba senki, ha egyáltalán létezett,
ugyanis mindeddig nem válaszolt neki. Ezt Kenny is tudhatta, mert értőn villant
a szeme.
–
Tudod, kölyök, lehet, hogy a lélektársad még nem szedte össze a bátorságát. –
Ez valamiféle vigasztalás lehetett, esetlen, első alkalom, mégis elérte vele a
kellő hatást, megmelengette Levi gyermeki szívét. – Az is lehet – folytatta –,
hogy még meg sem született. Hogy tudna neked válaszolni, ha még nem született
meg?
Levi
erre felemelte a fejét. Nem sírt. Okos, erős gyerek volt, a könnyek elfogytak
akkor, mikor az anyja kilehelte a lelkét, utána meg az arcára fagytak,
nyomtalanul eltűntek, mire Kenny betoppant az életébe. Addigra az éhezés és a
betegség őt is teljesen a hatalmába kerítette, feleslegessé vált egyáltalán
sírni.
–
De ha nem született meg, akkor fiatalabb nálam – állapította meg összehúzva a
szemöldökét. Kenny erre megrántotta a vállát.
–
Na és akkor mi van? Hidd el, később nem fog számítani.
–
De még gyerek lesz, mikor én már…
–
Akarsz rá várni vagy sem? – Kenny újból vállvonással reagált. – Né, kölyök, ez
a te döntésed. Csinálj, amit akarsz. Én csak az anyád ismerőse vagyok, aki
életre nevel, ha ő már feldobta a talpát. Nem az apád vagyok, hogy tanácsokkal
lássalak el. Csak egyet jegyezz meg… Nem én vagyok az a személy, akihez
hasonlóvá kell válnod. Nem olyasvalaki vagyok, akire az anyád büszke lenne.
Levi
bólintott. Nem értette, mégis alaposan az eszébe véste.
Kenny
hol vele töltötte a napjait, hol nem, újdonságokat mutatott, fogásokat… Kést
nyomott a kezébe, ráparancsolt, hogy védje meg magát.
–
Mert a világ kegyetlen egy hely, kölyök – köpött a földre egy kevésbé jól
kivitelezett csetepaté után. – Ha nem tudod megvédeni magad, nem maradhatsz
életben.
–
Kegyetlen hely, mi? – Levi felhümmögött. Megforgatta a kést a kezében, a karját
bámulta, amin sosem jelentek meg a betűk.
–
Kegyetlen, ja – bólintott Kenny –, ugyanakkor… gyönyörű is. A fenti világ… – halkult el a hangja, ahogy felidézett magában valamit…
vagy valakit… – A fenti világ valóban gyönyörű.
–
A fenti világ… – Levi áhítatosan
ejtette ki. A fenti világ, amit ő soha sem láthatott, de ahová Kenny mindig
vissza tudott térni. Vajon ha megkérem,
kijuttat innen? A kérdés mindannyiszor a nyelve hegyére tódult, mégsem
tudta feltenni. Tűnődött rajta, de nem tudta, hogy kérjen a férfitól ekkora
szívességet. Megrázta a fejét inkább, hogy elűzze a vágyálmokat, és szorosabban
fogta a kést. A jelenre kellett koncentrálnia, és a hideg penge, ahogy a
tenyerébe mélyedt, éppen eléggé magához tudta téríteni.
A
fenti világ nem számított. A lélektárs nem számított. A lélektárs amúgy is bárhol lehetett, megszületve vagy még
egyáltalán nem létezve, semmi sem garantálta, hogy egymásra találnak, ő pedig
itt ragadt az idők végezetéig az Alvilág mocskában. Kenny volt a példakép… Kenny…
Kenny,
aki egy nap büszkétől ragyogó arccal nézett rá, mielőtt végleg hátat fordított
volna…
Kenny…
Kenny
elment, de Levi maradt.
Nagyon
sokáig maradt.
Készült: 2018. 11. 02. –
11. 15.
Megjegyzés: damienyukii tollából született egy fanfiction, ami ezt a kis szöszt vette alapjául, Levi gondolatairól olvashattok benne Farlan és Isabel elvesztése után. Nagyon köszönöm, hogy megírtad! <3
Link: Nekem nincs lélektársam [Erwin és Levi]
Megjegyzés: damienyukii tollából született egy fanfiction, ami ezt a kis szöszt vette alapjául, Levi gondolatairól olvashattok benne Farlan és Isabel elvesztése után. Nagyon köszönöm, hogy megírtad! <3
Link: Nekem nincs lélektársam [Erwin és Levi]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése