Levi és Kenny – A példakép [novella; soulmate AU; manga spoiler]

A példakép

Soulmate AU, canon era

Utalás szintjén: Levi/Eren; Kenny/Uri

Tartalom: Levinak nem kell lélektárs. Kenny a példa.

Megjegyzés:

1.) Gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint Levi és Kenny néhány közös pillanatáról, említve a lélektársságot.

2.) Fogalmam sincs, hányban járunk. :D Annyi biztos, hogy Levi gyerek.

3.) Nem csinálok belőle titkot, Levinak Eren lesz a lélektársa ebben a koncepcióban, és nem azért, mert csak Ererit akarok írni.

4.) Manga spoiler (Kenny – Levi múltja)

---

Csont és bőr volt, mikor Kenny rátalált; arcára a halál árnyéka vetült, és egymagában biztosan nem húzta volna sokáig. Ott halt volna meg, az anyja ágya mellett kuporodva, szánalmasan és soványan, a bűzlő házban, teljesen egyedül. De Kenny betoppant az életébe, értelmet adott az életének, előrángatta az elméje mélyéből a nevét. Levi mondta neki, és Kenny végül bólintott. Magával vitte.

Kenny lett a példa mindenben, ő tanította meg rá, hogy kell élni és túlélni – mert volt különbség a kettő között. Nem nevette ki, mikor először ragadott ollót, hogy megnyírja a haját, sőt a szemében halvány elismerés lapult; persze az arcába húzta a kalapját, hogy elrejtse Levi elől, de elkésett vele, a fiú rajtakapta. Azt sem tudta titkolni, hogy néhanapján megnézte az alkarját. A világon ugyanis majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit számára teremtettek, és akivel a bőrén keresztül kommunikálhatott. Ezt a valakit lélektársnak hívták, és Levi tudta, hogy nem minden történet végződik jól. Az anyja hibájából tanulva nem akart semmilyen különleges kapcsolatot – aztán rákérdezett Kennynél, és Kenny a fogát csikorgatva, kelletlenül előadta a magáét. Kennynek sem kellett lélektárs, pedig az többször is próbálta felvenni vele a kapcsolatot.

– Minek kell felcímkézni? – horkantotta, mikor Levi újra kérdezett. – Nem elég, ha esténként van valaki, akihez hazatérhetsz? Minek kell nevetséges jelzőket aggatni rá?

– És neked van valakid, akihez hazatérhetsz? – Levi fiatal volt még, hogy megértse, és talán túlontúl kíváncsi. A homlokát ráncolta, a bőrkét tépkedte a körménél. Rossz szokás volt, Kenny mindig a kezére csapott, és helytelenítően ingatta a fejét. „Minek veszel fel ostoba szokásokat? Fogadjunk, hogy régebben sosem csináltad!”, folyton ezt vágta hozzá.

– Hát… – Kenny hátracsúsztatta a kalapját, megvakarta a feje búbját. – Most például itt vagy nekem te, kölyök. Te is bőven elég vagy.

– De amikor elmész… – próbálkozott tovább Levi.

– Akkor dolgom van. – A nyers válasz sietve érkezett, Kenny nem szánt több figyelmet Levinak és az „idétlen fecsegésének”.

Nem kell lélektárs – gondolta a fiú. Csak a baj van velük.

Azért egyszer mégis vette a bátorságot, hogy a bőrére firkantsa a szavakat. Azon gyenge pillanataiban következett be, amikor Kennynek újfent „dolga” akadt, így egyedül kellett átvészelnie egy egész napot. Csak egy ártatlan kérdést tett fel, válasz azonban nem érkezett. Miért is érkezett volna? Miért is lett volna olyan szerencsés, hogy válaszoljon neki valaki? Ha egy kicsit is az anyjára ütött, akkor… nem jut ki neki a boldogságból.

Egymagában ücsörgött, mikor Kenny visszatért, nagyjából hasonló pozícióban, mint mikor a férfi először rátalált. Az anyja ismerőseként mutatkozott be, Levi egyes-egyedül ezért hallgatott rá. Az anyja utolsó kívánságát teljesítette: „Maradj életben…”, ehhez pedig Kennyre volt szüksége. Az Alvilág sötét utcáin nem lehetett csak úgy élni, ott túl is kellett élni, és Kenny… ezt tanította neki. Minden egyes nap tanított neki valamit.

Kenny tényleg a példaképe lett.

– Olyan akarok lenni, mint te – vallotta meg neki ezért az egyik alkalommal, mire a férfi keze félúton mozdulatlanná dermedt a levegőben. Éppen a kalapját akarta megigazítani, ám így kellett néhány hosszú másodperc, hogy felfogja a szavak értelmét. Levi gyerek volt még ugyan, ám komoly, figyelmes és fogékony gyerek, aki sosem álmodozott. Amit kimondott, az úgy volt. Olyan akart lenni, mint Kenny.

– Inkább ne legyél olyan, mint én. – Kenny a helyére tette a kalapot a fején, kisimította az egyik sötét fürtjét a szeméből. – Hidd el, kölyök, jobban jársz.

– De…

– Hogy miért? – Kenny szórakozottan nevetett. – Mert én rosszfiú vagyok. Nem akarsz csalódást okozni az anyádnak, ugye?

Az anyjának.

– Nem… – suttogta.

– Akkor legyél valaki olyan, akire büszke lehet.

– Büszke… – Az ajkába harapott, lepillantott a karjára. Kenny még mindig a példaképe volt, a lélektársa meg egy ostoba senki, ha egyáltalán létezett, ugyanis mindeddig nem válaszolt neki. Ezt Kenny is tudhatta, mert értőn villant a szeme.

– Tudod, kölyök, lehet, hogy a lélektársad még nem szedte össze a bátorságát. – Ez valamiféle vigasztalás lehetett, esetlen, első alkalom, mégis elérte vele a kellő hatást, megmelengette Levi gyermeki szívét. – Az is lehet – folytatta –, hogy még meg sem született. Hogy tudna neked válaszolni, ha még nem született meg?

Levi erre felemelte a fejét. Nem sírt. Okos, erős gyerek volt, a könnyek elfogytak akkor, mikor az anyja kilehelte a lelkét, utána meg az arcára fagytak, nyomtalanul eltűntek, mire Kenny betoppant az életébe. Addigra az éhezés és a betegség őt is teljesen a hatalmába kerítette, feleslegessé vált egyáltalán sírni.

– De ha nem született meg, akkor fiatalabb nálam – állapította meg összehúzva a szemöldökét. Kenny erre megrántotta a vállát.

– Na és akkor mi van? Hidd el, később nem fog számítani.

– De még gyerek lesz, mikor én már…

– Akarsz rá várni vagy sem? – Kenny újból vállvonással reagált. – Né, kölyök, ez a te döntésed. Csinálj, amit akarsz. Én csak az anyád ismerőse vagyok, aki életre nevel, ha ő már feldobta a talpát. Nem az apád vagyok, hogy tanácsokkal lássalak el. Csak egyet jegyezz meg… Nem én vagyok az a személy, akihez hasonlóvá kell válnod. Nem olyasvalaki vagyok, akire az anyád büszke lenne.

Levi bólintott. Nem értette, mégis alaposan az eszébe véste.

Kenny hol vele töltötte a napjait, hol nem, újdonságokat mutatott, fogásokat… Kést nyomott a kezébe, ráparancsolt, hogy védje meg magát.

– Mert a világ kegyetlen egy hely, kölyök – köpött a földre egy kevésbé jól kivitelezett csetepaté után. – Ha nem tudod megvédeni magad, nem maradhatsz életben.

– Kegyetlen hely, mi? – Levi felhümmögött. Megforgatta a kést a kezében, a karját bámulta, amin sosem jelentek meg a betűk.

– Kegyetlen, ja – bólintott Kenny –, ugyanakkor… gyönyörű is. A fenti világ… – halkult el a hangja, ahogy felidézett magában valamit… vagy valakit… – A fenti világ valóban gyönyörű.

– A fenti világ… – Levi áhítatosan ejtette ki. A fenti világ, amit ő soha sem láthatott, de ahová Kenny mindig vissza tudott térni. Vajon ha megkérem, kijuttat innen? A kérdés mindannyiszor a nyelve hegyére tódult, mégsem tudta feltenni. Tűnődött rajta, de nem tudta, hogy kérjen a férfitól ekkora szívességet. Megrázta a fejét inkább, hogy elűzze a vágyálmokat, és szorosabban fogta a kést. A jelenre kellett koncentrálnia, és a hideg penge, ahogy a tenyerébe mélyedt, éppen eléggé magához tudta téríteni.

A fenti világ nem számított. A lélektárs nem számított. A lélektárs amúgy is bárhol lehetett, megszületve vagy még egyáltalán nem létezve, semmi sem garantálta, hogy egymásra találnak, ő pedig itt ragadt az idők végezetéig az Alvilág mocskában. Kenny volt a példakép… Kenny…

Kenny, aki egy nap büszkétől ragyogó arccal nézett rá, mielőtt végleg hátat fordított volna…

Kenny…

Kenny elment, de Levi maradt.

Nagyon sokáig maradt.

Készült: 2018. 11. 02. – 11. 15.
Megjegyzés: damienyukii tollából született egy fanfiction, ami ezt a kis szöszt vette alapjául, Levi gondolatairól olvashattok benne Farlan és Isabel elvesztése után. Nagyon köszönöm, hogy megírtad! <3
Link: Nekem nincs lélektársam [Erwin és Levi]