2018. november 30., péntek

Levi x Zeke – Ugyanazt érezni [soulmate AU; novella; manga spoiler (111!)]

Ugyanazt érezni…

Soulmate AU, canon era
Párosítás: Levi/Zeke, utalás szintjén Levi/Erwin, Eren/Armin
Tartalom: Levi gondolatai a hatalmas fák erdejében töltött idő során Zeke-ről és a közöttük levő különleges kapcsolatról, amit lassan már nem tudnak tagadni. Avagy Levi és Zeke lélektársak, és ezt mindketten tudják.
Megjegyzés:
1.) Különálló történet, nem részese egyik szösszenetcsokornak sem, amit eddig írtam.
2.) MANGA SPOILER (111!), ennek tudatában olvasd!
3.) Lélektárs AU, amiben a lélektársak érzik egymás érzéseit és fájdalmát.


A hatalmas fák erdeje sötét árnyékot vont föléjük, sem a hold, sem a csillagok fénye nem tudott utat törni magának a kusza ágak-lombok között. Hideg volt a föld és kemény, a hűvös sátorban egy takarón kellett volna osztozkodniuk, meg persze a láncok okozta kényelmetlenségen, mert Levi a parancsot követve nem engedett szabad mozgást Zeke-nek. Az persze nem panaszkodott, férfiasan viselte a fájdalmat, és valamikor, a sokadik forgolódás után bele is aludt. A lánc belemélyedt a bőrébe, sajgó lüktetést és csúnya nyomot hagyott utána. Álmában is érezhette, mert olykor fel-felszisszent.

Levi karba fonta a kezét, féloldalt pillantott rá. Ugyanazon a fájdalmon osztoztak évek óta, most is ugyanazt érezték. Zeke fájdalma mindig is Levi fájdalma volt, ahogyan Levié Zeke-é, és ez most sem különbözött. Csuklóira nem vésett haragos vörös mintát a lánc, az övén láthatatlan sebek díszelegtek, így Zeke-nek nem kellett volna megtudnia. Sosem kellett volna megtudnia, valahogy mégis megtudta. Mindketten tudták, hogy lélektársak, mindketten tudták, hogy egymás fájdalmát érzik, és ehhez mérten viselkedtek. Zeke azért mozgolódott sokat éjjelente, hogy kényelmes pozíciót találjon, egy olyat, amiben később nem arra ébred, hogy a kezét markolja. Egy olyat, amiben Levinak nem fáj, és cserébe Levi… nem húzott be neki akkor sem, mikor már nagyon a türelmét feszegette az idegesítő kérdéseivel.

Zeke és Eren le sem tagadhatták, hogy testvérek, egyformán Levi idegeire jártak, ráadásul mindkettőjüket éppúgy jólesett megütni. A pillantásuk is hasonlóan változott a négy év alatt. Zeke, az ellenség Zeke Eldia megmentőjévé vedlett, Eren pedig, a szövetséges Eren Eldia pusztítójává. Micsoda ellentét! És mégis… a két testvér összedolgozott. Eren Zeke hatására döntött úgy, hogy a maga feje után megy, és Zeke… mindvégig csak játszott velük, nem igaz? A terve, a biztos terve, amivel nem hagyja cserben Paradist, csupán egy végső kártya lett a szemében. Valami mást akart. Ezt Levinál senki sem tudta jobban. Ő érezte azt, amit Zeke is. Érezte a férfi türelmetlenségét, az aggodalmát és az izgalmát, a megannyi érzelem keverékét. A vágyát, hogy mihamarabb láthassa Erent.

Mikor felébredt, még javában tartott az éjszaka, messze voltak a hajnaltól. Zeke ásított, a hajába túrt, összekócolta azt, és ahogy Levira sandított a szeme sarkából, a tekintete égetett. A csuklóját dörzsölte, fájón sziszegett, és amikor Levi ösztönösen leutánozta a mozdulatot, elégedetten vigyorgott.

– Jó reggelt! – köszöntötte álmosan, gyűrött arccal, mintha reggel lett volna. Levi felhorkant.

– Reggel? Húzd tovább a lóbőrt, még csak nem is hajnalodik.

Zeke erre felkönyökölt, ajka meglepett „Ó-t” formázott.

– Valóban? – A hangja kásás volt, mire Levi tarkójára nyomban borzongás szaladt fel, amit mindketten éreztek. Mindig mindent éreztek mindketten – fájdalmat, örömöt, keserűséget, mindent, fizikait és lelkit egyaránt. Lélektársak voltak, de nem vehettek róla tudomást. Nem egy olyan világban, amelyben Zeke-nek csak egy éve maradt hátra, és amelyben nem lehetett biztosan belőni, kinek az oldalán áll.

Ez az én szerencsém – gondolta Levi. Mindig is tudtam, hogy ott van valahol… és amikor megtaláltam, rögtön el is vesztettem.

A Bestia megjelent, mészárlást hajtott végre Ragakóban, egy egész falut változtatott át óriássá, aztán kivégezte Mikét – mert ha nem is emlékezett a nevére, még ha nem is tudta elmondani, hogy megölte-e vagy sem, Levi tudta, hogy ő tette, közvetve vagy közvetlenül, de felelőssé vált Mike haláláért –, és a végén… Shiganshinában

Levi nem volt gyenge, mégis egyfolytában remegett. A hidegre fogta, és nem törődött a torkába kúszó keserűséggel.

Shiganshina…

Ahogy Eren nem tudott nem úgy gondolni rá, hogy ne az anyját lássa, amint felfalják, úgy Levi sem tudott többé úgy gondolni, hogy ne Erwint lássa. Erwint, akinek a sorsáról neki kellett döntenie, és akit végül hagyott meghalni, hogy Armin élhessen. Később, mikor elkapta Eren gyengéd pillantását, az apró, finom, alig észrevehető érintéseket, megértette, mit érezhetett akkor, mikor majdnem elvesztette a barátját. (A lélektársát, súgta egy kishang.)

Levi azon a napon Erwint és Zeke-et is elvesztette.

Hogyan is szerethetnék egymást? Hogyan is akarhatnák egymást? Hogyan… hiszen Zeke-nek annyi minden volt már a rovásán. Ragako, Mike, Erwin… Több száz, több ezer ember élete. Családok, akiket tönkretettek, remények, amiket összezúzott.

Levi fázott. Egész éjjel fázott, mégsem vette el a takarót Zeke-től.

Zeke is fázott, még így is. Érezte.

Aztán egyikük sem fázott többé.

Oh.

Valami meleg, puha, mégis erős vette körül. A láncok csörögtek, megfeszültek, ahogy Zeke addig ügyeskedett, míg Levi teste köré fonta a karját. Csak egy pillanatnyi gyengeség műve lehetett, Levi elfordult Zeke-től, hogy kipillantson a hűvös éjszakába, és Zeke ezt a pillanatnyi gyengeséget használta fel arra, hogy átölelje.

Oh.

(Ez egy ölelés.)

Levi felsóhajtott.

Rossz volt ez így, rossz volt egy ilyen embert szeretni és gyűlölni – mert valahogy mindkét érzelem dúlt benne, minden egyes nap ádáz harcot vívott egymással, s valahogy egyik sem tudott igazán győzedelmeskedni. Rossz volt ez így, mégis jó, mégis valami olyan, amivel Levi együtt tudott élni – mert egy ilyen világban aligha lehetett jobb életük.

– Ne mozdulj! – suttogta a fülébe Zeke; a hangja karistolt, remegtette Levit, bukfencet vetett tőle a gyomra, együtt borzongtak bele. – Csak egy kicsit… Csak egy kicsit maradj így, jó? Csak egy kicsit… Amíg nem jön el a hajnal… A sötétben…

– Senki sem látja? – Levi szája szórakozott mosolyra görbült. – Azt hiszed, senki sem látja?

– Mi látjuk – mormolta Zeke. – Elég ennyi, nem?

– Hm.

Zeke ölelte, aztán a lánc újból csörgött, egyik karját elhúzta Levi testéről, és valamit matatott… valamit, ami hirtelen gyönyörbe fordult át. Levi szeme felpattant, tágra nyílt, az ajkán alig hallható nyöszörgés tört fel.

Mi a…

Aztán az érzés elmúlt, majd ujjakat érzett a tarkóján.

A… (Oh.) A tarkóján.

Zeke egyetlen gyengepontja. (Oh.) A tarkója.

– Mit művelsz? – Levi mozdulatlanná merevedve, suttogva kérdezett. – Zeke… – A férfi neve nyögésként gördült le az ajkáról, hogy a következőt a nyelvére harapva elfojtsa, mert Zeke folytatta, amit elkezdett, a saját nyakszirtjét simogatta, az óriások sebezhetőségi pontját, az ujjai finoman cirógatták az érzékeny bőrét, a szája forrón és puhán simult Levi fülcimpájára.

A mozdulat végül félbemaradt, mikor Levi végre megmoccant; hátrafelé nyúlva simította az ujját Zeke arcára, húzta közel magához, hogy szájon csókolja. Az érintés ugyanolyan szelíd maradt, szelíd, óvatos és könnyed, puhatolózó, mert most fedezték fel egymást először, most kezdték először megismerni a másikat. A sátor sötétjében rajtuk kívül senki sem láthatta, mit csinálnak, így nyugodtan bűnözhettek. Nyugodt szívvel, bátran érinthettek, mert senki sem szólta meg őket érte, és még annál is nyugodtabban szerethettek és gyűlölhettek, mivel lélektársak voltak.
Lélektársak, és ezt mindketten tudták.


Készült: 2018. 11. 18.
Megjegyzés: Szeretem a gondolatát, hogy az óriás-alakváltók gyengepontja a nyakszirtjük. És szeretem azt a gondolatot is, amikor ezt kihasználják. :D

2 megjegyzés:

  1. Ááá a Zevi ficjeid tartanak életben ebben a kegyetlen, de gyönyörű világban.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megtisztelő. :) Még kettő van megírva, egy pedig írás alatt áll.. Úgyhogy fog érkezni bőven Zevi fic, megszerettem ezt a párost. ^^

      Törlés