Ugyanazt érezni…
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Levi/Zeke, utalás szintjén Levi/Erwin,
Eren/Armin
Tartalom: Levi gondolatai a hatalmas fák erdejében töltött idő
során Zeke-ről és a közöttük levő különleges kapcsolatról, amit lassan már nem
tudnak tagadni. Avagy Levi és Zeke lélektársak, és ezt mindketten tudják.
Megjegyzés:
1.) Különálló történet, nem részese egyik
szösszenetcsokornak sem, amit eddig írtam.
2.)
MANGA SPOILER
(111!), ennek tudatában olvasd!
3.) Lélektárs AU, amiben a
lélektársak érzik egymás érzéseit és fájdalmát.
A
hatalmas fák erdeje sötét árnyékot vont föléjük, sem a hold, sem a csillagok
fénye nem tudott utat törni magának a kusza ágak-lombok között. Hideg volt a
föld és kemény, a hűvös sátorban egy takarón kellett volna osztozkodniuk, meg
persze a láncok okozta kényelmetlenségen, mert Levi a parancsot követve nem
engedett szabad mozgást Zeke-nek. Az persze nem panaszkodott, férfiasan viselte
a fájdalmat, és valamikor, a sokadik forgolódás után bele is aludt. A lánc
belemélyedt a bőrébe, sajgó lüktetést és csúnya nyomot hagyott utána. Álmában
is érezhette, mert olykor fel-felszisszent.
Levi
karba fonta a kezét, féloldalt pillantott rá. Ugyanazon a fájdalmon osztoztak
évek óta, most is ugyanazt érezték. Zeke fájdalma mindig is Levi fájdalma volt,
ahogyan Levié Zeke-é, és ez most sem különbözött. Csuklóira nem vésett haragos
vörös mintát a lánc, az övén láthatatlan sebek díszelegtek, így Zeke-nek nem kellett
volna megtudnia. Sosem kellett volna megtudnia, valahogy mégis megtudta.
Mindketten tudták, hogy lélektársak, mindketten tudták, hogy egymás fájdalmát
érzik, és ehhez mérten viselkedtek. Zeke azért mozgolódott sokat éjjelente,
hogy kényelmes pozíciót találjon, egy olyat, amiben később nem arra ébred, hogy
a kezét markolja. Egy olyat, amiben Levinak nem fáj, és cserébe Levi… nem
húzott be neki akkor sem, mikor már nagyon a türelmét feszegette az idegesítő
kérdéseivel.
Zeke
és Eren le sem tagadhatták, hogy testvérek, egyformán Levi idegeire jártak,
ráadásul mindkettőjüket éppúgy jólesett megütni. A pillantásuk is hasonlóan
változott a négy év alatt. Zeke, az ellenség Zeke Eldia megmentőjévé vedlett,
Eren pedig, a szövetséges Eren Eldia pusztítójává. Micsoda ellentét! És mégis…
a két testvér összedolgozott. Eren Zeke hatására döntött úgy, hogy a maga feje
után megy, és Zeke… mindvégig csak játszott velük, nem igaz? A terve, a biztos
terve, amivel nem hagyja cserben Paradist, csupán egy végső kártya lett a
szemében. Valami mást akart. Ezt Levinál senki sem tudta jobban. Ő érezte azt,
amit Zeke is. Érezte a férfi türelmetlenségét, az aggodalmát és az izgalmát, a
megannyi érzelem keverékét. A vágyát, hogy mihamarabb láthassa Erent.
Mikor
felébredt, még javában tartott az éjszaka, messze voltak a hajnaltól. Zeke
ásított, a hajába túrt, összekócolta azt, és ahogy Levira sandított a szeme
sarkából, a tekintete égetett. A csuklóját dörzsölte, fájón sziszegett, és
amikor Levi ösztönösen leutánozta a mozdulatot, elégedetten vigyorgott.
–
Jó reggelt! – köszöntötte álmosan, gyűrött arccal, mintha reggel lett volna.
Levi felhorkant.
–
Reggel? Húzd tovább a lóbőrt, még csak nem is hajnalodik.
Zeke
erre felkönyökölt, ajka meglepett „Ó-t” formázott.
–
Valóban? – A hangja kásás volt, mire Levi tarkójára nyomban borzongás szaladt
fel, amit mindketten éreztek. Mindig mindent éreztek mindketten – fájdalmat,
örömöt, keserűséget, mindent,
fizikait és lelkit egyaránt. Lélektársak voltak, de nem vehettek róla tudomást.
Nem egy olyan világban, amelyben Zeke-nek csak egy éve maradt hátra, és
amelyben nem lehetett biztosan belőni, kinek az oldalán áll.
Ez az én szerencsém – gondolta Levi. Mindig
is tudtam, hogy ott van valahol… és amikor megtaláltam, rögtön el is vesztettem.
A
Bestia megjelent, mészárlást hajtott végre Ragakóban, egy egész falut
változtatott át óriássá, aztán kivégezte Mikét – mert ha nem is emlékezett a
nevére, még ha nem is tudta elmondani, hogy megölte-e vagy sem, Levi tudta,
hogy ő tette, közvetve vagy közvetlenül, de felelőssé vált Mike haláláért –, és
a végén… Shiganshinában…
Levi
nem volt gyenge, mégis egyfolytában remegett. A hidegre fogta, és nem törődött
a torkába kúszó keserűséggel.
Shiganshina…
Ahogy
Eren nem tudott nem úgy gondolni rá, hogy ne az anyját lássa, amint felfalják,
úgy Levi sem tudott többé úgy gondolni, hogy ne Erwint lássa. Erwint, akinek a sorsáról neki kellett
döntenie, és akit végül hagyott meghalni, hogy Armin élhessen. Később, mikor elkapta Eren gyengéd pillantását, az
apró, finom, alig észrevehető érintéseket, megértette, mit érezhetett akkor,
mikor majdnem elvesztette a barátját. (A
lélektársát, súgta egy kishang.)
Levi
azon a napon Erwint és Zeke-et
is elvesztette.
Hogyan
is szerethetnék egymást? Hogyan is akarhatnák egymást? Hogyan… hiszen Zeke-nek
annyi minden volt már a rovásán. Ragako, Mike, Erwin… Több száz, több ezer
ember élete. Családok, akiket tönkretettek, remények, amiket összezúzott.
Levi
fázott. Egész éjjel fázott, mégsem vette el a takarót Zeke-től.
Zeke
is fázott, még így is. Érezte.
Aztán
egyikük sem fázott többé.
Oh.
Valami
meleg, puha, mégis erős vette körül. A láncok csörögtek, megfeszültek, ahogy
Zeke addig ügyeskedett, míg Levi teste köré fonta a karját. Csak egy
pillanatnyi gyengeség műve lehetett, Levi elfordult Zeke-től, hogy kipillantson
a hűvös éjszakába, és Zeke ezt a pillanatnyi gyengeséget használta fel arra,
hogy átölelje.
Oh.
(Ez egy ölelés.)
Levi
felsóhajtott.
Rossz
volt ez így, rossz volt egy ilyen embert szeretni és gyűlölni – mert valahogy
mindkét érzelem dúlt benne, minden egyes nap ádáz harcot vívott egymással, s
valahogy egyik sem tudott igazán győzedelmeskedni. Rossz volt ez így, mégis jó,
mégis valami olyan, amivel Levi együtt tudott élni – mert egy ilyen világban
aligha lehetett jobb életük.
–
Ne mozdulj! – suttogta a fülébe Zeke; a hangja karistolt, remegtette Levit,
bukfencet vetett tőle a gyomra, együtt borzongtak bele. – Csak egy kicsit… Csak
egy kicsit maradj így, jó? Csak egy kicsit… Amíg nem jön el a hajnal… A
sötétben…
–
Senki sem látja? – Levi szája szórakozott mosolyra görbült. – Azt hiszed, senki
sem látja?
–
Mi látjuk – mormolta Zeke. – Elég ennyi, nem?
–
Hm.
Zeke
ölelte, aztán a lánc újból csörgött, egyik karját elhúzta Levi testéről, és
valamit matatott… valamit, ami hirtelen gyönyörbe fordult át. Levi szeme
felpattant, tágra nyílt, az ajkán alig hallható nyöszörgés tört fel.
Mi a…
Aztán
az érzés elmúlt, majd ujjakat érzett a tarkóján.
A…
(Oh.) A tarkóján.
Zeke
egyetlen gyengepontja. (Oh.) A tarkója.
–
Mit művelsz? – Levi mozdulatlanná merevedve, suttogva kérdezett. – Zeke… – A
férfi neve nyögésként gördült le az ajkáról, hogy a következőt a nyelvére
harapva elfojtsa, mert Zeke folytatta, amit elkezdett, a saját nyakszirtjét
simogatta, az óriások sebezhetőségi pontját, az ujjai finoman cirógatták az
érzékeny bőrét, a szája forrón és puhán simult Levi fülcimpájára.
A
mozdulat végül félbemaradt, mikor Levi végre megmoccant; hátrafelé nyúlva simította
az ujját Zeke arcára, húzta közel magához, hogy szájon csókolja. Az érintés
ugyanolyan szelíd maradt, szelíd, óvatos és könnyed, puhatolózó, mert most
fedezték fel egymást először, most kezdték először megismerni a másikat. A
sátor sötétjében rajtuk kívül senki sem láthatta, mit csinálnak, így nyugodtan
bűnözhettek. Nyugodt szívvel, bátran érinthettek, mert senki sem szólta meg
őket érte, és még annál is nyugodtabban szerethettek és gyűlölhettek, mivel
lélektársak voltak.
Lélektársak,
és ezt mindketten tudták.
Készült: 2018. 11. 18.
Megjegyzés: Szeretem a gondolatát, hogy az óriás-alakváltók gyengepontja a
nyakszirtjük. És szeretem azt a gondolatot is, amikor ezt kihasználják. :D
Ááá a Zevi ficjeid tartanak életben ebben a kegyetlen, de gyönyörű világban.
VálaszTörlésMegtisztelő. :) Még kettő van megírva, egy pedig írás alatt áll.. Úgyhogy fog érkezni bőven Zevi fic, megszerettem ezt a párost. ^^
Törlés