Sziasztok!
Amíg
a manga 113. fejezetére várunk, gondoltam, hozok egy kis szösszenetet. Ne
tévesszen meg senkit, attól, hogy Mikasa és Eren kapcsolatáról szól, ez nem
Eremika történet, és nem is nagyon várható tőlem, mert nagyon nem látom a
romantikus szálat közöttük, maximum a viszonzatlan szerelmet. (És igen, a 112.
fejezet az eddigi legnagyobb kedvenc volt. :D)
Az
új fejezet még nincs kint, valamikor a napokban várható, magyar fordítás a
vizsgáim tekintettel pedig inkább 3-5 napot vesz igénybe. (Vagy meglátjuk,
mikor jön ki és hogy haladok a fordítással.)
Üzenetek,
amikre nincs válasz
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Eren/Mikasa, de valójában Levi/Eren
Tartalom: Eren sorra kapja az üzeneteket, de egyszer sem tudja
őket megválaszolni.
Megjegyzés:
1.) A példakép és a
Bizonytalan évekhez tartozó szösszenet, Eren szemszögéből a történtek.
2.) Leheletnyi utalás 90+ manga spoilerre.
A
lányt, akinek a lélektársa volt, Mikasának hívták. Nyolcszáznegyvennégyben,
mikor az apjának a peremterületre kellett mennie, hogy orvosi teendőinek eleget
tegyen, Eren legszívesebben Arminnal bújta volna az öreg Mr. Arlert titkos
könyvét, de mind az apja, mind az anyja ragaszkodott hozzá, hogy ő is
meglátogassa az Ackerman családot. Az apja valamiért korábban sem engedett abból,
hogy vele tartson, és amikor az anyja fülébe jutott az „idegesítő eset Mikasa Ackermannal”, kijelentette, hogy mennie
kell.
–
Annak a lánynak te vagy a lélektársa! – Az anyja szigorúan nézett rá. Fültövön
csípte, mikor el akart somfordálni indulás előtt, hogy még véletlenül se
találjanak rá a nagy kapkodásban, és egészen addig nem eresztette, míg el nem
készültek.
–
De ha egyszerűen nem tudok rájuk válaszolni! – Eren a fogát csikorgatta. A
világban majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek, ezt a
valakit nevezték lélektársnak. A
lélektársak a bőrükön keresztül kommunikálhattak egymással – már ha az olyan
könnyű lett volna. Eren számtalan üzenetet kapott már a lánytól, aki az első
adandó alkalommal Mikasa Ackermanként mutatkozott be, ám egyszer sem tudott
neki visszaírni. A leírt szavak ott maradtak a bőrén, nem izzottak fel, hogy
eltűnjenek és megjelenjenek Mikasa bőrén… mégpedig azért, mert Mikasa nem Eren
lélektársa volt.
–
Annak a lánynak akkor is sokat jelentene, ha találkoznál vele! – vágta rá az
anyja. – Hidd el… Az, hogy nem egymás lélektársai vagytok, nem jelent semmit… –
Óvatosan Eren apja irányába sandított. A férfi éppen a táskáját pakolta, de
mintha megérezte volna a pillantást; Eren látta, hogy a keze félúton megállt a
levegőben.
–
Igen, tudom – forgatta meg a szemét. – De hogy ez neked miért annyira fontos…
–
Csak csináld, amit mondok, Eren!
–
Jó-jó. – Eren inkább behúzta a nyakát. Az anyja félelmetes tudott lenni, ha
akart, és olyankor, ha Eren nem hallgatott rá, nagyon is megmutatta ezt a fajta
képességét. Valahogy így történt meg, hogy az apjával együtt látogattak el az
Ackerman családhoz, együtt találtak rá Mr. és Mrs. Ackerman vérbe fagyott
testére… és Eren egymaga szabadította
ki Mikasa Ackermant. A lányt, akinek a lélektársa
volt, és aki teljesen máshogy viselkedett élőben, mint az üzenetei alapján –
amin Eren nem csodálkozott, egy ilyen borzalmas dolog után senki sem tudott úgy
viselkedni, mint korábban.
Eren ma bemutatott Arminnak.
Eren ma ismét összeverekedett Yvonne
néni fiával.
Eren mindig kibújik a feladatok alól.
Eren.
Eren.
Eren.
Mikasa
nem tudta, hogy ő a lélektársa, mert Eren nyomatékosan a szülei orrára kötötte,
hogy ne árulják el neki, különben világgá szalad, de ettől függetlenül nem állt
le az írással. A kérdések átcsaptak üzenetekbe, melyek jóformán mindig róla
szóltak. Eren ezt csinált, Eren azt csinált. Eren a végén már a fejét fogta.
–
Miért nem tudok válaszolni neki? – Dühösen fonta karba a karját. Az apja, aki a
fültanúja volt a kijelentésnek, elkomolyodva fordult felé.
–
Tudod, fiam, nem mindenki olyan szerencsés. Vannak, akik egyszerűen nem egymás
lélektársai. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs közöttük kötelék. Mikasa
kötődik hozzád, Eren, mert te vagy a lélektársa. Te is kötődsz hozzá valamilyen
módon, de úgy tűnik, van egy erősebb kötelék. Az a valaki, aki a te lélektársad
lesz.
–
És ha nem én vagyok a lélektársa annak a valakinek? Mi van, ha ennyire
szerencsétlen vagyok?
–
Ismertem valakit… – Az apja leült az asztalhoz. Az anyja és Mikasa odakint
teregettek, kirázták a ruhákat, a szárítóra akasztották, közben pedig
összemosolyogtak; Mikasa éppen azt ecsetelte, hogy mi mindent csináltak kora
reggel Arminnal. Eren az apjára koncentrált, ritka pillanat volt, hogy a férfit
nem szólította el a munkája. (Az is ritka volt, hogy ilyesmikről
beszélgessenek.) – Ismertem valakit, aki rátalált a lélektársára. Tudod, ők
egymás lélektársai voltak. Összeházasodtak, gyermekük született… De aztán… Az a
valaki elvesztette a kedvesét. Azt hitte, sosem lesz olyan boldog. Azt hitte, a
lélektársa nélkül nincs élet.
–
De hát nincs is – okoskodott Eren homlokráncolva. – Azt mondják, ha elveszíted
a lélektársadat…
–
Mondjuk úgy, ez a lélektárs nem halt meg. – Az apja szomorú mosolyt villant. –
Csak elszakították őket egymástól.
–
Aha… És mi történt?
–
Rátalált valakire, akitől egész életében titokzatos üzeneteket kapott. – A
szomorú mosoly melegséggel telt meg. – Üzeneteket, amikre hozzád hasonlóan nem
tudott válaszolni, mert más emberhez húzta a szíve.
–
De annak a valakinek ő volt a lélektársa, ahogyan Mikasának én.
–
Pontosan – biccentett az apja.
–
És egymásba szerettek?
–
Összeházasodtak, gyermekük született… és azóta együtt élnek.
–
Apa… – Eren hangjába gyanakvás költözött. – Ugye nem Yvonne néni az az ismerős?
– Yvonne Shiganshina körzet szolgálatos pletykálkodójaként tengette az életét;
fiai közül az egyik – az, amelyik Eren-korabeli gyerek volt –, rendszeresen
borsot tört Eren orra alá. Eren nem állhatta volna, ha ennek a nem is annyira szörnyű
történetnek a főszereplője személyében Yvonne néni tetszelgett volna.
Mikor
az apja felnevetett, hatalmas kő esett le a szívéről.
–
Hála az égnek! – sóhajtotta. – Már azt hittem, a végén megkedvelem.
–
Eren… – Az apja finoman összekócolta a haját. – Sokat kell még nőnöd, hogy
megértsd a világot. Különösen a kapcsolatot… Ezt a különleges kapcsolatot, a lélektársságot…
–
Ja, persze. – Eren elfintorodott. – Csak Mikasa meg ne tudja… Sosem szállna le
rólam.
Mikasa
egyszer sem unta el az egyoldalú beszélgetést, folyton írt, folyton
tájékoztatta őt. Eren néha bedühödött, mert nem tudta, mit kezdjen vele –
Mikasa írt, az a személy viszont, aki a lélektársa volt, egyszer sem. Nagyon
reménykedett benne, hogy nem az a helyzet áll fenn, hogy az ő lélektársa is
hasonló cipőben jár.
Akkor tényleg egyedül vagyok – gondolta. Nem mintha annyira izgatta volna ez a
helyzet, a falakon túli világ szépségei, az óriások elpusztítása iránti vágy
sokkal jobban lekötötték. Bármit megadott volna, hogy kijusson a ketrec börtönéből.
Mindig is érdekelte, minden egyes nappal egyre jobban nőtt benne az
elhatározás.
Minek nekem lélektárs? Megrántotta a vállát. Elég, ha kijutok a falakon túlra.
–
Eren! Kérlek, ma…
Eren
lepillantott a karjára, a betűk izzottak, el kellett rejtenie őket.
Ma elmegyek Erennel fát gyűjteni.
–
Szuper – morogta. – Megyek fát gyűjteni, anya.
–
Ó, milyen szorgalmas fiatalember! – Az anyja kuncogott, fejével Mikasa felé
intett. – Mikasa is…
–
Elkísér, tudom. – Eren a szemét forgatta. – Gyere, Mikasa, menjünk.
Kiléptek
a házból, odakint ragyogott a nap, gyengéden cirógatott a szellő. Fát kellett
gyűjteni, így megindultak ketten a megszokott úton… Két gyermek, egy fiú és egy
lány, akik testvérekként éltek, elindultak.
Miután
elég fát gyűjtöttek, Eren elfogta az álom. Ledőltek a mezőn a fűbe, a virágok
közé, a terebélyes fa hűvös árnyékában, s Eren lustán kinyújtózott. Mikasa
halkan beszélt, valamit nagyon magyarázott, valamire nagyon figyelmeztette, és
Eren hallgatta, fél füllel mindig hallgatta… De aztán az álom győzött, elaludt.
Később találkozunk… Eren.
És
hirtelen felnyitotta a szemét.
Nyolcszáznegyvenötöt
írtak, és órákkal később megjelent egy ötven méternél is magasabb óriás, a
Kolosszális, aki lyukat ütött a Mária falba. A zűrzavaros órákat követően,
mikor Eren már mélységes gyásztól és dühtől reszketve ült a hajón, ami a Rózsa
fal mögé menekítette őket Mikasával, Arminnal meg Armin nagyapjával, a karján
betűk izzottak fel.
Itt vagy?
De
Eren nem volt itt. Lélekben a legkevésbé sem.
Mikasa
kinyúlt, megérintette a kezét, összefűzte az ujjaikat.
–
Eren… – suttogta. – Minden rendben?
Eren
az anyjára gondolt – az anyjára, aki a törmelékek alá szorult, akit felfalt az
a mosolygó óriás, és aki azt mondta, annak a lánynak sokat jelentene, ha találkozna
vele. Az a lány, Mikasa ott ült mellette. Élt, lélegzett, sértetlennek
látszott. Sokkoltnak, de legalább sértetlennek. És Armin is ott volt.
Éltek.
A
hajón rekedt túlélők közül sokan sírtak. Férjüket, feleségüket, gyermekeiket
siratták, a lélektársuk elvesztésébe fokozatosan beleroppantak, az óriásoktól
való félelem a legnagyobb mélységekbe taszította őket. Egy olyan világban
éltek, ahol az emberek közül sokan rendelkeztek lélektárssal, de ez egy olyan
világ is volt egyben, ahol nem lehettek boldogok. Addig nem, amíg odakint
óriások fenyegették őket. Addig nem, amíg nem lehettek szabadok. Eren sok
mindent nem tudott még, sok mindent nem értett a világból, de azt tudta, hogy a
szabadság minden.
Itt vagy? – kérdezték tőle, Eren azonban nem volt ott. A könnyei
elmosták a betűket, elmosták a csipetnyi vágyat, hogy törődjön a lélektársával.
–
Eren… – hallotta a nevét újból, mire Mikasára nézett.
Rámosolygott.
–
Minden rendben lesz – fogadták meg egymásnak.
(Végzek velük.)
(Az összeset megölöm.)
(És majd ezután…)
(Majd ezután válaszolok neked…)
Készült: 2018. 11. 16.
Megjegyzés:
1.) Yvonne néni saját szereplő, többször is előfordul a
történeteim során. Az egyik kölyök anyja, akivel Eren rendszerint
összekeveredett. :D Jelentéktelen, csak gondoltam, megjegyzem. Eren sem őt, sem
a gyerekét nem kedveli. :D
2.) Érkezni fog egy kiegészítő szösszenet, amiben
Grisháról és Carláról olvashattok majd, na, az viszont manga spoileres lesz.
3.) A következő szöszben Eren és Levi találkozni
fog. ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése