A
pince titka
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Grisha/Carla, utalás szintjén Grisha/Dina
Tartalom: Carla hiába tudott valamit,
mégsem tudott mindent.
Megjegyzés:
1.) 80+ manga
spoiler.
2.) Grisha és Carla nem lélektársak.
3.) A lélektárs AU szösszenetcsokorhoz tartozó darab; Üzenetek, amikre nincs válasz előtt játszódik.
A
pince kulcsa nem a pincét nyitotta, hanem Grisha legnagyobb titkát. Carla
annyiszor járt már odalent, hogy betéve ismerte a szoba valamennyi zugát, s
egyik alkalommal rá is akadt a rejtélyes kulcslyukra. Aki igazán keresett, az
előbb-utóbb talált is valamit. Carla tudta azt a valamit, azonban mégsem tudott
mindent. A kulcs örökké Grisha nyakában pihent, a nagy titokról egyszer sem
beszéltek.
–
Mi az, ami ennyire fontos odalent? – szegezte egy nap a kérdést férjének. Eren
odakint játszott egymagában, nem voltak barátai, Yvonne néni hasonló korú fiai
pedig ahelyett, hogy a játszótársaivá váltak volna, esküdt ellenségei lettek.
Ha nem amiatt kellett aggódnia, hogy megint elcsavargott, akkor a rendszeressé
váló csetepaték okoztak újabb meg újabb fejfájással megspékelt napot. Eren
szeretett verekedni, Yvonne néni fiai pedig szerették jól ellátni a baját.
Carla a fejét fogta, Yvonne néni háborgott, Grisha menteni próbálta a
menthetőt. – Mi az, ami ennyire fontos odalent? – Ez volt az egyetlen, amivel
fel tudta kelteni Eren kíváncsiságát. Erent mindig is érdekelte a titokzatos
pince, ahol sosem járhatott.
–
Ne a gyerek előtt – súgta oda Grisha, mire váltottak egy pillantást. Eren
mintha megérezte volna, hogy róla esett szó, rájuk sandított, eldobta a botot,
amivel addig a földet piszkálta. Látványosan unatkozott, és a házimunka a
legkevésbé sem kötötte le.
–
Barátok kellenek neki. – Carla végül saját maga terelte el a témát. Mindig csak
homályos válaszokat kapott, Grisha az orvosi munkájához szükséges kellékeket
emelte ki, a rejtélyes kulcslyukról egy szó sem esett. Vajon mit rejthetett a
fiók? Mi lehetett benne, amiért a szemébe hazudott?
–
Barátok, hm, bizony. – Grisha megvakarta a fejét. – Talán jó lenne, ha többet
tekeregne.
–
Hogy még több kék-zöld folttal térjen haza?! – csattant fel Carla. – Még mit
nem!
–
Van egy fiú – mondta erre Grisha. – Rá
kell találnia. A lány már… A lány megvan…
–
Hogyan? – Carla nem értette. Grisha titkot halmozott titokra, semmibe sem
avatta be. Mi lehetett az, amit ennyire el kellett hallgatnia? Mi lehetett az…
amiről soha sem beszélhettek? Amiről úgy tettek, mintha nem létezett volna?
Ki… – gondolta inkább. Ki
lehet az a Dina?
Házasságuk
elején esett meg, Grisha rémálmoktól hánykolódott a közös ágyukban, ívbe
feszült a gerince, a lepedőbe markolt, s miközben patakokban folyt róla a víz,
egy ismeretlen asszony nevét nyöszörögte. Carla felült, a döbbenettől elnyíló
ajkakkal nézte őt, a szívébe fészket vert a féltékenység. Mikor Grisha
felriadt, Dina nevével az ajkán tette meg. Remegő tenyerébe temette az arcát,
úgy reszketett, és olyan nyomorúságos látványt nyújtott, hogy Carla nem tudott
tovább haragudni rá. Bárki is lehetett ez a Dina, a múlté volt. Egy olyan
múlté, amiben Carla nem szerepelt, és amit Grisha foggal-körömmel óvott, hogy
mindörökre titok is maradjon.
Dina
a titok volt.
De
nem ő volt az egyetlen, akiről Grisha örökké hallgatott.
Azon
a napon, amikor Carla életet adott egyetlen gyermeküknek, Grisha a kezébe vette
a nyugodt, gyűrött arcú kis csodát.
–
Eren – mormolta. – A neved Eren.
Carla
összeráncolta a homlokát. Nem beszélték meg a nevet, de volt valami Grisha
hangjában… Ahogy Erenre nézett – mert Carlának igenis megtetszett ez a név –,
volt valami nemcsak a hangjában, hanem a tekintetében, ami arra engedetett
következtetni, hogy ez az Eren ahhoz a múlthoz tartozott, amiről nem beszélt.
Grisha… – hunyta le a szemét. Mit titkolsz? Mégis… mennyi titok emészt téged az életed során?
Dina,
Eren, Mikasa, Armin. Mindenki csak egy újabb titok volt. Egy olyan világban
éltek, amelyben majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit neki teremtettek
– egy lélektárssal, ahogyan nevezték –, és akivel a bőrükön keresztül
kommunikálhattak. Egy szép, de kegyetlen világban éltek, mert nem mindenkinek
akadt lélektársa, és nem mindenki volt egymás lélektársa.
Carla
sok mindent nem tudott, egy valamit azonban igen: Grisha nem volt a lélektársa.
Sokáig várt, hogy rátaláljon az igazira, és amikor azt hitte, meglelte, el is
vesztette. Keith a Felderítő Egységet választotta, az emberevő óriásokat, egy
ostoba vágyálmot kergetett ahelyett, hogy feleségül kérte volna és családot
alapítottak volna. Keith meghozta a maga döntését, így Carla is.
Grisha
nem volt a lélektársa, de Carla olyan férfit látott benne, akit meg tudott
szeretni. Az életével – és a szülei életével – tartozott neki, és Keith elment,
messzire ment, az idő pedig rohamosan telt. Bele tudott szeretni Grishába, és
valamit mégiscsak meg tudott valósítani abból az életből, amire a legjobban
vágyott: egy szerető férjre és apára, egy boldog családra.
Nem
kellett a lélektársa partnere legyen ahhoz, hogy megtalálja a boldogságát,
ugyanakkor mégis fájt valahogy az egész. Ahogy Grishát a múltja kínozta, őt a
jövő, amit elveszített. A jövő Keithszel… ami sosem valósult meg.
A
szálakat el kellett vágni, végül Keith tette meg. Akkor, azon a napon, amikor
Carla az ölében tartotta Erent, Keith olyasmiket vágott a fejéhez, amiket a
veszteség mondatott vele. Gyászolták azokat, akiket az óriások felfaltak, és
gyászolták a jövőjüket is.
Azután,
hogy Keith pontot tett a kapcsolatukra, valahogy minden könnyebb lett. Carla
Grisha feleségévé és Eren anyjává tudott válni, Grisha meg az ő férjévé és Eren
apjává. Mindkettőjüket titkok emésztették – Keith, Dina, Eren, Armin, Mikasa…
és a pince.
A
pince… A pince volt a legnagyobb mindközül.
Carla
megállt a dolgozóasztal előtt, megcirógatta az ujjával a kulcslyukat.
Vajon mi lehet benne? – tűnődött el, majd nagyot sóhajtott.
Hiába
tudott valamit, mégsem tudott mindent.
Készült: 2018. 12. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése