3. fejezet
Emlékek
egy ismeretlen múltból
– Az óriások délről
jönnek – jelentette ki Reiner, miután megvizsgálta a térképet. A legutóbbi
gyűlés után valóban minden nap összeültek, hogy megvitassák, mit kezdjenek
Paradis szigetével, de semmire sem jutottak. A következő összeülés azért maradt
el, mert a vezetők akarták látni őket. Eren egyiknek sem örült, és miközben
Zeke, Bertolt és Reiner a nagygórékkal tárgyaltak a szigeten szerzett
tapasztalataikról, addig Galliarddal azzal fáradozott, hogyan hozza
kényelmetlen helyzetbe Coltot. Valahányszor a fiú hátrasandított a válla
fölött, összevigyorogtak és szemrebbenés nélkül tovább folytatták a
bosszantását. Pieck, aki a mellettük levő széken gubbasztott, ahelyett, hogy
rájuk szólt volna – mint ahogy azt Zeke meghagyta neki –, remekül szórakozott
Colt nyomorán. – Minél közelebb kerülünk a hegyvidéki területen át a fal északi
oldala felé – magyarázta Reiner –, a védelem annál gyengébb lesz.
– Szóval északról kellene
lecsapnunk? – kérdezte szemöldökráncolva az egyik felettesük, mire Reiner és
Bertolt bólintottak.
– Ez az egyik
lehetőségünk.
– A csatahajóink csak a
rakparton tudnak kikötni – szólalt meg töprengve egy másik férfi –, amely a
sziget déli oldalán helyezkedik el. Ha minden erőnket ki akarjuk használni,
akkor…
– Jó, legyen akkor dél – válaszolta
unottan az első. – Mindegy. – Igazából mindig ugyanazt a játékot játszották,
Eren ezért sem figyelt oda az újabb terv előkészítésekor. Igaz, Zeke
megtiltotta nekik, hogy tiszteletlenül viselkedjenek, sőt még fenyegetőzött is,
hogy mi lesz akkor, ha nem azt teszik, amire kérte őket. Hatalmas
megtiszteltetés volt, hogy egyáltalán
beengedték őket, eldiaiakat is a
tanácsterembe. Persze így is hol undorodva, hol egyértelmű megvetéssel a
szemükben bámulták meg őket.
– De a helyzet
nyugtalanító – ragadta magához a szót újból Reiner, óvatosan Zeke-re sandítva.
– Nem tudjuk, hogyan lehetséges, de… mint azt mindannyian tudják, az elmúlt
négy év alatt számtalan csatahajót küldtek, hogy térképezzék fel a szigetet.
Máig megmagyarázhatatlan okból egy sem tért vissza. Ez azt jelenti, hogy…
Mint mindig, valahányszor
veszélyes terepre vándoroltak, abban a pillanatban, hogy Reiner megkezdte a
felvezetését, felcsapott a pusmogás. Idegesen estek egymásnak, és egymást
túlharsogva próbáltak rájönni, hogy mi állhat a háttérben.
Eren nagyon unta.
– Lehetséges lenne, hogy…
– Az Alapító Óriás?
– Lemondott a háborúról!
– Más magyarázat nincs…
– Csak ő lehet…
– A DÉLI RÉSZEN – emelte
meg a hangját Reiner, magára vonva a figyelmet – harminckét csatahajót
vesztettünk. Joggal feltételezhetjük, hogy a kikötőket is elpusztították,
annyira meg akarják védeni azt a területet.
A helyiséget egyetlen
pillanat erejéig mély, nyomasztó csend ülte meg, aztán Zeke hatalmasat
sóhajtott, majd ellépett az asztaltól. Rá sem nézett a magas rangú vezetőkre, sem
Magath hadnagyra, aki szintén részt vett a megbeszélésen, hanem egyből Erenhez
lépett. Előbb az ő vállát, aztán Coltét is megszorította, a fejével pedig az
ajtó felé intett.
Hát ennyit a mai napról – gondolta Eren.
Pieck elsőként állt fel,
Eren, Galliard és Colt enyhe fáziskéséssel követték. Amint rájöttek, hogy egy lehetőséget
kaptak a meglógásra, azonnal éltek vele, és csak az ajtóból vetettek egy utolsó
pillantást Bertolt és Reiner felé, akik ismét megkezdték az örökös vitájukat a
feletteseikkel. Bár rengeteg információkat szolgáltattak a Paradis szigeten
eltöltött évekről, nem tudták elfelejtetni velük, hogy Ymir Fritz népéhez
tartoznak; eldiaiak voltak, ugyanolyan ördögök, mint a szigetbeliek.
– Tévedtünk – emelte fel
a kezét az egyik szakállas férfi. – Tévedtünk, amikor engedtük, hogy egy eldiai
idejöjjön a tanácsba és beszéljen. Azt hittem, képesek leszünk civilizáltan
beszélgetni, de úgy tűnik, tévedtem.
Magath hadnagy lehunyta a
szemét. Nem kelt ugyan a fiúk védelmére, de legalább nem fogta egyik pártját
sem, és ez már sokat jelentett. Azzal, hogy kivonta magát a választás alól,
jóformán elismerte Reiner és Bertolt igazát, s ezt a tanácskozó bagázs is
nagyon jól tudta, pont ezért viselkedett így.
– Sajnálom, hogy nem
feleltem meg az elvárásainak, uram – felelte Reiner szárazon, majd az ajtó halk
nyikorgás kíséretében becsukódott Eren orra előtt, és már csak egy villanásnyit
látott Zeke-ből, aki egy mély sóhajjal megindult, hogy lecsillapítsa a
kirobbanni készülő vitát. Eren Reiner (és persze Bertolt, de elsősorban akkor is Reiner!) érdekében nagyon
remélte, hogy sikerrel jár. Reiner
mindig is értett hozzá, hogyan bosszantson fel másokat, de az utóbbi napokban,
eddig megmagyarázatlan okból szinte mesterivé
fejlesztette eme képességét; Eren megszámolni sem tudta már, hányszor húzta ki
a csávából Magath hadnagy, vagy hányszor próbálta megmenteni a seggét Zeke vagy
Bertolt. Reiner veszélyes játékot játszott, és egy cseppet sem érezte ennek a
súlyát.
– A feletteseink nagyon
bölcsek – rángatta ki az elmélkedésből Galliard hangja. Barátja elgondolkodva
ráncolta a homlokát, miközben a lent tréningező fiatalokat figyelte. Eren
követte a tekintetét, és azonnal kiszúrta Gabit a csapat élén, majd másodikként
legnagyobb meglepetésére Falcót, aki
kis híján belehalt abba, hogy utolérje a lányt, de nem adta fel. – Alig várom, hogy lássam már, milyen briliáns
tervvel rukkolnak majd elő.
– Igen… – sóhajtotta
Pieck a korlátra könyökölve. – Mint mondjuk legutóbb, amikor mindent négy
gyermekre hagytunk, nem igaz? – Már nem használta a mankóját, ám a járás néha
még mindig nehezére esett. Eren egyre gyakrabban kapta rajta, amint négykézláb
ereszkedik, és hogy saját magán segítsen, úgy közlekedik. Úgy egyszerűbb volt,
megszokott és könnyebb. Hiába próbáltak beszélni vele erről Galliarddal, a lány
mindannyiszor makacsul elutasította a segítő kezüket. Világéletében nem szorult
segítségre, és állítása szerint nem most akarta elkezdeni. Erennek bele kellett
törődnie, hogy nem játszhatta a hős lovagot, akire mindig, bármilyen
körülmények között számítani lehetett.
– Ha ez így folytatódik…
– motyogta Colt elkeseredetten. – Akkor vajon mi lesz velünk, eldiaiakkal?
– Ez egy nagyon jó kérdés,
Colt – bólintott Eren; hangja egyszerre hangzott elismerőnek és csüggedtnek is,
miközben a gyerekeket figyelte. Gabi, aki változatlanul az élen tartott,
hirtelen váratlan problémával kellett szembenéznie: Falco, bár látszólag
hatalmas erőfeszítések árán, egyre inkább a nyomában haladt. Lehetséges lenne? Eren szeme tágra
nyílt, amikor a fiú beérte Gabit.
– Utolérte – suttogta Colt döbbenten. – Az öcsém utolérte Gabit!
És nemcsak utolérte,
hanem életében először elsőként ért
célba.
Most, a tréning óta
legelőször legyőzték Gabit. Ez a tény
mindenkit lesokkolt, aki a szemtanúja volt. Falcót körülujjongták a társai, Gabi
pedig dacos-szomorúsággal állt tőlük nem messze. A hitetlenség az arcára volt
írva.
Eren óvatosan Reiner felé
sandított, ám barátja nem az unokatestvérét figyelte, hanem Falcót. Eren
érintésére azonnal felkapta a fejét, s szinte zavartan viszonozta a pillantását,
mint aki nem érti, mi történt vele.
– Akarom tudni?
– Jobb, ha nem tudod –
morogta erre Reiner.
Eren az ajkába harapott,
mielőtt újból kérdezett volna.
– Gabi érdekében, igaz?
Reiner nem válaszolt, a
tekintete azonban mindenről árulkodott. Eren hatalmasat sóhajtott. Ahogy
Pieckre pillantott a szeme sarkából, egyből rájött, hogy a lány is tudta, mi zajlott le a kis közjáték
során.
Hát persze, hogy tudja, gondolta, ő
mindig is átlátott az ilyesmin. Hazugság vagy titkolózás, egyiket sem éri meg
megpróbálni, pláne előtte nem. Túl okos ahhoz… Ahogyan Bertolt is. És amilyen
Marcel is volt.
Reiner és Falco Gabit védték. Erennek nem kellett sokat
morfondíroznia rajta, hogy mitől védték:
a Páncélos Óriástól és a vele járó kötelezettségtől. A sorstól. Gabi Reiner unokatestvére volt. Reiner jobb és szebb jövőt szánt neki, mint amilyet ő kapott a kormánytól.
Hatalmas megtiszteltetést jelentett, ha valakit kiválasztottak valamelyik
óriás-erő hordozójának, ám megvolt a hátulütője is: tizenhárom év – az idő
fogságává váltak, miután elnyelték az elődjüket, s csupán eszközök lettek a sok
közül Marley szemében.
És vajon megéri? Megéri az életünket áldozni ezért? – Hatalmas
sóhaj kíséretében szakította el a tekintetét a gyerekektől. – Nem – jutott végül a következtetésre
keserűen. – Persze, hogy nem éri meg. Az
egyetlen, amiért az életemet áldoznám… Az nem ez. Nem Marley. Nem is Eldia
jövője… Hanem a szabadság. Ez az, amiért bármire hajlandó vagyok, akár arra is,
hogy az életemet adjam.
– Nos, ez a fivérek
dolga, Colt – veregette meg Zeke a fiú vállát. Eren megkésve döbbent rá, hogy
lemaradt a beszélgetésről. Galliardnak és Piecknek biztosan feltűnt, látszott
az aggódó pillantásukon, de Zeke is sejthette, mert szemöldökráncolva sandított
rá, miközben ellépett Colt mellől. Néhány másodperc erejéig összekapcsolódott a
tekintetük, s Zeke mintha várt volna valamire. Lehet, éppen arra, hogy
megszólaljon és mindenről beszámoljon. De az beláthatatlan következményekkel
járt volna. Eren nem mert kockáztatni, a pillanatok pedig tovalett. Zeke zsebre
vágta a kezét.
– Menjünk – mondta.
Colt meglepetten fordult
felé.
– Öhm… Hova megyünk?
– Hogy kapásunk legyen,
természetesen – felelte Zeke, és ahogy hátat fordított Erennek, olyan volt,
mintha levette volna a kezét róla. Mintha azt mondta volna, hogy „Megadtam neked a lehetőséget, de te nem
éltél vele… Hát magadra vess, fiacskám! Magadra vess, mert én többet nem
segítek!”. Eren nem tudta eldönteni, hogy örüljön neki vagy sem.
Zeke és Colt távozásával
– akiket később láttak, hogy játékkal ütik el a szabadidejüket – Reiner és
Bertolt is magukra hagyta őket, ők a gyerekeket várták meg. Eren sejtette, hogy
azért, mert a tervei ellenére Reiner mindenképpen meg szerette volna
vigasztalni Gabit, aki dühösen, a könnyeit nyeldesve kullogott az állítólagos
barátai után. Udo és Zofia ugyanis még mindig Falcót dicsőítette, és a
helyzeten vajmi keveset javított, hogy a drótkerítésnél ácsorgó őrök is rögvest
éltetni kezdték a fiút. Igaz, nem minden nap esik meg, hogy Gabit bármiben is
legyőzik. Ahogy Udo hangoztatta, valóban történelmi pillanat volt.
Eren Galliard és Pieck
társaságában töltötte a hátramaradt időt. Később mindenképpen szeretett volna
beugrani a kórházba, hogy meglátogassa a nagyapját, de odakint hétágra sütött a
nap, és Pieck ragaszkodott hozzá, hogy előbb a friss levegőn töltsenek néhány
órát, s csak utána a fertőtlenítőszagú, betegektől hemzsegő épületben.
– Higgyétek el, sokkal
jobban járunk! – bizonygatta a lány, miután külön elköszöntek a gyerekektől is.
Eren búcsúzásképpen vigasztalóan összekócolta még Gabi haját, akit Reiner és
Bertolt azonnal a szárnyai alá vett, ám a kislányon inkább látszottak az
értetlenségnek a jelei, mintsem a haragé – egy újabb összezördülést követően
Falco ugyanis anélkül rohant el, hogy visszanézett volna. Gabi persze nem
érthette mindazt, amire Eren és Pieck már rájöttek. Falco mindent az ő
érdekében tett. Azért, hogy ő élhessen.
– Nem tudom, én lehet,
hogy inkább hazamegyek… – dörmögte Galliard, miközben lopva a lányra tekintett.
Eren ismerte már annyira, hogy tudja, azért, mert szerette volna hallani, hogy
Pieck ragaszkodik a jelenlétéhez. Valamiért Galliardnak nagyon fontos volt,
hogy Pieck kimondja ezt. Nem is kellett sokat várnia, a lány egyből ráförmedt:
– És mégis mi a francot
csinálnál otthon, Porc?! Fogd be a szád és gyere szépen velünk!
Eren elvigyorodott és a
fejét csóválta.
– Jobb, ha Pieckre hallgatsz,
Porc, hiszen tudod jól, milyen, ha
bepöccen.
Galliard a szemét
forgatta. Nagyon jól tudta.
– Néha tényleg nem értem,
hogy lehetünk barátok, Jaeger. Egy igazi seggfej vagy.
– Pontosan – értett egyet
Pieck vidáman, miközben egyidejűleg mindkét fiúba belekarolt. – Tehát pont
olyan, amilyen te is vagy, drágaságom.
– Hát ezt nem hiszem el! – hördült fel erre Galliard.
Eren felnevetett, a
következő másodpercben azonban nevetése a torkára forrt. Minden olyan gyorsan
történt: éppen befordultak az utcasarkon, hogy meginduljanak Liberio köztere
felé, amikor szó szerint belészaladt valaki, aki nem nézett sem jobbra, sem
balra, annyira sietett. Bár nem Eren volt a vétkes, hanem az az ismeretlen
valaki, mégis ösztönösen szabadkozott kezdett:
– Uh, bocsánat! Nem
figyeltem, merre megyek, ne haragudj!
Aztán elakadt a
lélegzete, a térdre pedig megbicsaklott. A képek szédítő tempóban,
villanásszerűen jelentek meg előtte, hangokat is hallott, s minden olyan
elevennek látszott, mintha több lenne puszta látomásnál.
Egy lányt látott, amint a
földön kuporogva, a fejére szorított kézzel próbálta magába fojtani a könnyeit
és a nyilvánvaló rettegést, ami lassan átvette a teste fölött az uralmat.
(Frieda Reiss, súgta egy kishang a fülébe. A lány Frieda Reiss.)
A következő villanás
ugyanaz a lány volt, ugyanúgy Frieda, ezúttal könnyek nélkül, könyörtelenül.
Karját védekezően tárta ki a családja előtt, úgy nézett farkasszemet az
ellenségével. Az ellenséggel, akit Eren nem láthatott. Csak Friedát látta és
Frieda családját – a szüleit és a testvéreit, kisebbeket és nagyobbakat
egyaránt.
– Egy eldiai vagyok, aki a falakon túlról jött. Ymir
népéhez tartozom, ahogyan te is. Falak uralkodója, kérlek, öld meg az
óriásokat, akik minket támadnak! Mielőtt a feleségem és a gyermekeim… Mielőtt
mindenki a falakon belül el lesz pusztítva… Könyörgöm, tedd meg, mert csak így
lehet béke a világban!
De Frieda Reiss szeme
tompán fénylett, amikor felnyitotta, az ajka pedig lassú, néma tagadásra nyílt,
és az aranysárga villanás magával hozott egy újabb képet.
Egy ismerős férfit,
akinek az arcát átváltozásra utaló jelek tarkítottak.
Egy még ismerősebb
férfiét, aki a szakasztott mása volt Zeke-nek.
Eren levegőért kapkodott,
és a térdére támaszkodott. Az óceán vize tükörsima volt, a lemenő nap fénylő
sugarai aranyba és karmazsinba vonták az égboltot, milliónyi ragyogó
drágakőként csillantak meg a vízfelszínen. Eren az orrában érezte a víz
sósságát, a bőrén pedig a nap langymeleg fényét.
– Találj valakit a falakon belül, akit szerethetsz,
Grisha! – szólította fel a férfi,
aki az óriáserőt hordozta magában. – Ha
nem így teszel, akkor ez az egész újra meg fog ismétlődni. Ugyanaz a történet,
ugyanazok a hibák. Örökké.
Eren mindkettő volt.
Ő is meg Grisha is.
Egyszerre az
ismerős-ismeretlen férfi, egyszerre az apja is.
Az apja…
– Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint, és persze
mindenki mást – mondta a férfi
eltökélten –, be kell fejezned a
küldetésedet.
Grisha Jaeger csodálkozva
pillantott hátra a válla fölött.
– Mikasa? Armin? – kérdezte
zavartan. – Ők meg kik?
A férfi – Eren, mert Eren valamiért így gondolt rá
a szívéhez húzta a kezét, az ujjai között injekciós tűt szorított.
– Nem tudom… – felelte maga is értetlenül. – Kíváncsi vagyok, vajon kinek az emlékei ezek…
Eren felzihált.
– Nem tudom… – ismételte
félhangosan. – Vajon kinek…
Megrázta a fejét, a
villanásszerű, megmagyarázhatatlan emlékek eltűntek, mintha soha nem is lettek
volna. Pieck és Galliard, akik a szemtanúi voltak mindennek, idegesen és félve
néztek össze. Ugyanazt akarták kérdezni: Mi
a franc folyik itt, Eren? Mibe keveredtél már megint? De Eren nem tudta
megválaszolni a kérdésüket. Semmit sem tudott.
A lánynak, akivel
összeütközött, nem sikerült visszanyernie az egyensúlyát, így egy fájdalmas
nyikkanás közepette a földön kötött ki. Egy pillanatra összeszorította a szemét,
és amikor végre felnézett, a meglepettség az arcára volt írva. Fekete haja az
esés következtében a szemébe hullott, enyhén remegő kézzel söpörte odébb; a
karszalagja is félrecsúszott, de azzal mit sem foglalkozott.
Pedig a karszalag jelent mindent – gondolta Eren, miközben összeráncolta a homlokát.
Volt valami ismerős a lány vonásaiban, amit sehová sem tudott tenni, mintha már
látta volna valahol. Persze ezen Pieck biztosan jót nevetett volna. Nyilván, hogy látta már! Az Isten
szerelmére, Liberióban voltak, nem az ellenséges területek egyikén! A gettóban
mindenki ismert mindenkit – ha nem is személyesen, akkor legalábbis látszólag. Milyen ostoba is vagyok, hihetetlen!
– Megsérültél? – kérdezte
inkább aggódva. – Ne haragudj, teljesen máshol járt az eszem…
– Mint mindig – szúrta
közbe Galliard vigyorogva.
– …és hidd el, nem állt
szándékomban – folytatta Eren, nem törődve a megjegyzéssel. A kezét nyújtotta,
a lány pedig egy pillanatig hezitált, mielőtt elfogadta volna. Eren megértette;
ha nem lett volna hibás a balesetben, nem viselkedett volna ennyire kedvesen.
Természetesen az az egy pillanat elegendő volt ahhoz, hogy Pieck gyanakvóan
összerántsa a szemöldökét. Persze Pieck mindenre és mindenkire gyanakodott, aki
egy kicsit is máshogyan viselkedett, mint ahogyan azt ő szerette volna.
– Jól vagyok – mondta a
lány, s halványan elmosolyodott. Hagyta, hogy Eren felsegítse, sőt még azt is,
hogy ügyetlenül leporolja a ruháját. Amennyire azt Eren meg tudta saccolni,
velük egyidős lehetett, tizenkilenc-húsz éves. A karszalagjához nem nyúlt, Eren
pedig nem merte azt is megigazítani, amikor lesöpörte róla az utca porát. – Az
én hibám is volt, én sem figyeltem.
Eren bólintott, aztán az
ajkába harapott. A karszalagot nézte.
Még mindig nem vette észre… Szóljak neki?
– Félrecsúszott a
karszalagod – figyelmeztette végül halkan, mire Pieck még inkább ráncolni
kezdte a szemöldökét. Ritkaszámba ment, hogy a harcosokon vagy jelölteken kívül
másokkal is leálltak beszélgetni, az pedig még annál is ritkaszámba ment, hogy
egy lánnyal. Erent sem a lányok, sem
mások nem érdekelték annyira, hogy a feladatának kívül foglalkozzon velük. A
kórházban udvariasan elbeszélgetett az idős urakkal és asszonyokkal, vagy éppen
a gyermekekkel, fiatalokkal, de az udvarias beszélgetés nem egyezett meg a
barátkozás fogalmával. Barátság egyedül gyermekkorában született, amikor
összeismerkedett a harcostársaival, és ezen azóta semmi sem változtatott.
Naná, hogy Piecket érdekli, mi ütött belém. Ez nem én
vagyok.
Megrázta a fejét, és
amikor a lány zavartan próbálta a helyére rángatni a szalagját, már majdnem segített
neki. Pieck előzte meg.
Már éppen mozdult, amikor
Pieck hirtelen odakapott a lány karjához – nem kis riadalmat váltva ki
szegényből –, és pillanatok alatt helyrehozta mindazt, amivel az ismeretlen
eldiai – mert a szalag alapján nem lehetett más – annyit szenvedett.
– Kész is – jelentette ki
elégedetten. – Legközelebb ügyelj rá jobban. Ismered a szabályt – emlékeztette
egy árnyalattal szigorúbb hangon, igaz, egészen eddig sem beszélt vele
túlzottan mézesmázosan. Eren kezdte megsajnálni.
– Köszönöm.
Pieck egykedvűen
bólintott, aztán félrebillentette a fejét és összeszűkítette a szemét. A
gyanakvás nem tűnt el nyomtalanul, sőt mintha fokozódott volna a tekintetében.
– Ismerősnek tűnsz… –
állapította meg mormogva. – Hogy hívnak? Hova valósi vagy?
A lány ajkára halvány
mosoly ült ki a kérdés hallatán; ujjai nem reszkettek többé, ahogy óvatosan végighúzta
őket a karszalagján, finoman megsimítva az anyagot és a rajta levő csillagot.
– Florian – felelte végül. A hangja, a tekintete, a testtartása…
mindene megváltozott. Felengedett, ahogy elkezdtek beszélgetni, és pont ez
kellett ahhoz, hogy megnyerje magának Piecket. – Florian Kruger.
– Örülök, hogy
megismerhetünk, Florian, én Eren vagyok, ők pedig a barátaim, Pieck és
Galliard.
– Porco Galliard – pontosított Galliard, aki mindig kötelességének
érezte ezt megemlíteni. – Volt egy bátyám, Marcel.
– Hiába kilenc éve annak, hogy Marcel meghalt, annak ellenére, hogy Porco
csupán Galliard lett a gettóban élők (no meg Marley) szemében, meg kellett
említenie a keresztnevét is. Nem akarta, hogy a bátyja emléke csak úgy a
feledésbe merüljön. Pieck talán ezért is szólította őt mindig a keresztnevén
(kivéve azokat az eseteket, amikor az általa kreált becenevet választotta).
– Ha van egy kis esze,
akkor tudja, kik vagyunk – vonta meg a vállát Pieck.
Mint kiderült, nem
kellett külön felvilágosítaniuk, hogy kikkel áll szemben: az óriáserők
hordozóit kivétel nélkül ismerte mindenki a gettóban. Florian nem tartotta fel
őket – Eren élt a gyanúval, hogy azért sem, mert Pieck nem lett barátságosabb,
csak kevésbé ridegebb –; még egyszer elnézést kért, majd ment tovább a maga
dolgára. Ahogy elhaladt mellettük, a karja finoman súrolta Erenét. Frieda Reiss
még egyszer ráemelte tompán fénylő tekintetét, miközben a családja körében
állt. „Nem!”, üzente vele, „Nem tehetem!”, és ahogy a kezébe
harapott, nem a békét hozta el a világnak, ami után olyannyira vágyakozott,
hanem a halálos ítéletet, s minden a halálé, a pusztulásé lett. Minden
vérfürdővé változott, ahelyett, hogy megérezték volna a szabadság ízét.
– Oké – törte meg a
csendet végül Galliard, miután Florian Kruger eltűnt a szemük elől. – Nem
tudom, te hogy vagy vele, Pieck, de én kezdek komolyan aggódni érte.
– Ne aggódj, most már én
is – bólintott a lány komoran. – Ez így nem mehet tovább. Eren, mi a franc
történik veled? Mi volt ez a közjáték? Ráadásul kétszer is!
Eren a tenyerébe temette
az arcát. Csak amikor elhúzta a kezét, akkor vette észre, hogy egész testében
reszket. Sosem fordult még ki ennyire magából, még akkor sem, amikor azért
kellett tréningeznie, hogy megszerezze a Támadó Óriás erejét, pedig akkor
nagyon izgult. Hiába nyugtatta meg Zeke, csak azután engedett a feszültsége,
miután a változásra utaló nyomokkal az arcán magához tért a saját ágyában, s
megpillantotta a bátyja és a nagyszülei büszke arcát. Mindannyian ott
virrasztottak az ágya mellett, és soha életükben nem néztek rá ekkora hálával
és büszkeséggel rá, mint akkor.
– Nem tudom, srácok… –
suttogta. – Nem tudom… Semmit sem tudok.
– Ez így nem mehet tovább
– ismételte meg Pieck. – Ki kell derítenünk, hogy mi történt veled, ráadásul
miért ennyire hirtelen. Ha továbbra sem foglalkozunk vele, akkor előbb-utóbb
valaki más is felfigyel rá. Ha szerencsések vagyunk, talán olyasvalaki, akit
még meg tudunk puhítani… De tudjuk, mennyire születtél szerencsés csillagzat
alatt, Eren. A szerencse egyáltalán nem jellemző rád vagy a családodra.
– És akkor azt még nem is
említettük, hogy Zeke nem ostoba – jegyezte meg Galliard fáradtan. – Ahogy
elnéztem ma, úgy tűnik, sejti, hogy valami nem stimmel Erennel. Ki kell
derítenünk, mennyit tud… Vagy hogy tud-e valamit. Az is lehetséges, hogy csak
sejtésről van szó.
Pieck egyetértően
bólintott.
– Zeke tényleg nem
ostoba. Ha most még nem is, akkor később. Ő biztosan
rá fog jönni, Eren, ezt te is tudod jól.
– Én csak az tudom… –
Eren maga sem akarta elhinni, hogy mennyire rekedtesen csengett a hangja,
amikor végre megszólalt. – Én csak azt tudom – ismételte meg –, hogy semmit sem
értek. Srácok… Szükségem van rátok… Segítsetek… Kérlek, segítsetek rájönni,
hogy mi történik… Csak így menthetem meg
Mikasát és Armint.
– Mikasát és Armint? – kérdezett vissza Pieck élesen, miközben Galliard
értetlenül vonta meg a vállát. – Mégis kikről beszélsz? – Ötletük sem volt, de
Erennek sem. Egyedül abban az emlékben hallotta a nevüket, amikor ő… vagyis az
az ismeretlen férfi azt mondta Grishának, hogy be kell fejeznie a küldetését
ahhoz, hogy ezt megtehesse. De miért érzem
azt, hogy ezt én mondtam? Miért érzem a magaménak azt a feladatot, amit az apám
kapott? Miért érzem úgy, hogy ezek az emlékek az én emlékeim is?
– Eren, halálra
rémisztesz! – sziszegte Galliard ingerülten. – Válaszolj már, az Isten
szerelmére! Ki ez a Mikasa és ki ez az Armin? Életemben nem hallottam még tőled
a nevüket! Honnan ismered őket? Új barátok? Miért kellene megmentened őket?
– NEM TUDOM!
Pieck és Galliard aggódva
váltottak egy pillantást. Újabban most már mást sem csináltak.
– Eren… Figyelj, meg kell
nyugodnod.
De Eren nem tudott. Az
elmúlt napok stressze megállíthatatlan és csillapíthatatlan orkánként tört fel
belőle, s mit sem számított már, ha valaki felfigyelt a kétségbeesett
kiabálására, ki kellett adnia magából, mert úgy érezte, ha nem teszi meg, akkor
belebolondul.
– NEM ÉRTITEK, HOGY NEM
TUDOM, MI TÖRTÉNIK VELEM?!
Csak így szabadulhatok… Csak így élhetem túl… Csak
így, nem máshogy…
– MIÉRT KÍNZOL MÉG MOST IS, GRISHA?! MEGÖLTELEK!
VÉGEZTÜNK EGYMÁSSAL! HELYREHOZTAM AZT, AMIT TE TÖNKRETETTÉL!
– PORCO, ÁLLÍTSD LE! –
sikoltott fel Pieck. Pont Pieck, akit
ritkán lehetett kihozni a sodrából.
Vajon mi történhetett? – ráncolta a homlokát Eren. Ki a hibás ezért? És kit kell leállítania Galliardnak? Miközben
magában tanakodott, a szája újabb szavakat formált. A torkán hang jött ki, a
szavak mellett furcsa, hörgésszerű zihálás. A következő másodpercben éles
csattanás hallatszott, az arcán pedig csípő érzés terjedt szét.
Valaki nekivágta a
falnak, a rönkök pedig szanaszét szóródtak.
De milyen rönkök? – kérdezte.
– Hova kerültem?
A név a torkán ösztönösen
tört utat felfelé.
– MIKASA!!!
Újabb ütés, újabb csípős
fájdalom – ezúttal egy női tenyéré.
– Rohama van! – kiáltotta
Galliard. – Nem használt!
Eren a térdére zuhant, s
közben a mellkasát markolta. Ott, ahol a szíve egyre hevesebben dobogott,
irtózatos, elviselhetetlen fájdalmat érzett, mindenét összeszorította, és benne
akasztotta a levegőjét. Aztán sípolni kezdett a tüdeje és csengeni is a füle, s
nem látott mást, csak óriásokat, vért a gyönyörű, kék virágokon, élettelen
játékokat, majd élettelen, megcsonkított testeket, egy óriást, aki szélesre
nyitotta hatalmas, mosolygós száját, a nő pedig, akit kiemelt a romok alól,
esetlenül rúg-kapált, vergődött a szorításában…
Elég volt!
ELÉG!
– ELÉG! ELÉG! NEM BÍROM TOVÁBB! MIKASA!!! ARMIN!!!
ANYAAAAA!!!!
És akkor teljesítették a
kérését: vége lett minden rémálomnak.
Az orra találkozott Galliard
kemény öklével, és miközben a lány fölé hajolva azt suttogta, hogy „Később találkozunk, Eren…”, a világ
végre elsötétült előtte.
** * **
Az álom túl a végtelenbe
nyúló, fojtogató emlékeket rejtett maga mögött, és amikor végre felébredt, a
megkönnyebbültség hullámokban öntötte el. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, egy
pillanatra pedig, amikor az ágya mellett egy alakot vett észre virrasztani, azt
hitte, hogy Mikasa. Ez a gondolat persze őrültség volt.
Azt sem tudom, ki az a Mikasa – gondolta. Mégis
hogy lehetne ő?
Az alak Pieck volt, ő az ágyához húzta a székét,
míg Galliard – mert az ő esetében sem
kellett amiatt aggódni, hogy magára hagyta volna azok után, ahogyan viselkedett
– a falhoz tolt íróasztalnál helyezkedett el; felhúzott térddel ült, az állát a
tenyerében támasztva. A barátai
mellette maradtak, mert szüksége volt rájuk. A barátai, Pieck és Galliard – nem
mások, nem Mikasa és Armin.
Vajon kinek az emlékei ezek? Kinek lehettek ennyire
fontosak?
Nem az apjának, ebben biztos volt. Ebben akkor is biztos lett volna, ha nem látta volna az
apja értetlen arcát, amikor a Támadó
Óriás egykori hordozója, a „Bagoly”
– mert csak ő lehetett az, hiszen ő küldte Grishát Paradis szigetére – kimondta
Mikasa és Armin nevét. Bagoly emlékei
lennének? Hiszen ő sem tudta, kié… De ha nem Bagolyé, akkor miért olyan fontos
neki, hogy megmentsük őket? Egyáltalán… mitől kell megmenteni őket?
– Alaposan ránk
ijesztettél, Eren – szólalt meg végül Galliard, amikor észrevette, hogy magához
tért. Pieck felkapta a fejét, és elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt. Ahogy
előrehajolt, hogy az ujjait Eren kézfejére simítsa, Eren érezte, hogy mennyire
remeg. Hiába, Pieck mindig is remekül uralkodott az érzésein, de nem tudta
örökkön-örökké titkolni őket. Eren szeretett az álca mögé látni, szerette látni
Pieck igazi énjét.
– Jobban érzed magad? –
kérdezte a lány halkan. – Tényleg a frászt hoztad ránk.
– Ne haragudjatok,
srácok. Én… tényleg nem tudom, mi ütött belém.
– Az jó – mondta Galliard
szárazon. – Mi nem haragszunk, cserébe te is bocsáss meg a jobbhorogért.
– Briliáns volt.
– Köszi, pedig mostanság
nem gyakoroltam Reinerral. – Galliard csalódottan biggyesztette le az ajkát.
Úgy viselkedett, akár egy durcás kisfiú, akitől elvették a kedvenc játékát.
Valószínűleg legbelül úgyis érezte magát. – Hol Bertolt, hol Zeke mindig
megállított, mielőtt igazán belemelegedhettünk volna a csetepatéba, ráadásul
Reiner mostanság legalább annyira lehangolt, amilyen te is vagy. A végén még
kiderül, hogy ő is furcsa hallucinációktól szenved.
– Ezek nem hallucinációk
voltak, hanem emlékek.
Pieck szeme meglepetten
villant meg.
– Ezek szerint… rájöttél,
mik ezek?
Eren a fejét ingatta.
– Nem, még nem teljesen.
– Mielőtt folytatta volna, lopva a szobája ajtaja felé sandított. – A
nagyszüleim? Zeke?
– A papád a kórházban
van, a mamád pedig Zeke-kel. Zeke azt mondta, hamarosan visszajön.
– Akkor jobb, ha sietek a
mesedélutánnal – bólintott. Sietve beszámolt hát, hogy mi történt pontosan,
amikor összeütközött az eldiai lánnyal, és hogy miféle emlékeket látott,
amiktől később annyira kifordult önmagából. – Sejtelmem sincs, kik ők, de
valamiért úgy érzem, fontosak nekem. Vagyis… fontosak voltak annak a valakinek,
akié az emlék. A hordozók közül valamelyiknek. Többet nem tudok.
Pieck összevonta a
szemöldökét, ahogy hangosan gondolkodni kezdett:
– Vajon mi válthatta ki
ezt az egészet? Egyik percről a másikra nem kezd el az ember ilyesmikről
álmodni… vagy látni. Eddig azt mondtad, álmodban jelentkezted, de most már
bármikor rád törhetnek ilyen rohamok?
– Sürgősen megoldást kell
találnunk – mondta Galliard –, mert most gondoljatok bele, mi van, ha a
harcmezőn történik ez? Vagy akkor, amikor részt veszünk a tanácson? Ha a
kormány emberei előtt is ilyen rohamot kap, akkor nem fogják megkérdezni, vajon
miért, hanem egyből keríteni fognak valakit a harcosok közül, aki átveheti a helyét.
Ennek mondjuk Falco örülhetne a legjobban, most megvan a lehetősége, hogy akár
a Páncélos Óriás legyen belőle… De a végén közlik majd, hogy Gabié a Páncélos,
az övé meg a Támadó.
Eren elfintorodott.
– Köszönöm, hogy ilyen
szépen részletezted, milyen sors vár rám.
– Szívesen máskor is,
haver.
Eren továbbra is fintort
vágott, mire Pieck fáradtan sóhajtott fel.
– Jól szórakoztok? –
kérdezte. – Ugye tudjátok, hogy ezzel nem oldottuk meg a problémát? Még mindig
nem tudjuk, mi okozta mindezt, ahogyan azt sem, hogyan tudnánk kezelni.
Tisztában vagyunk a következményekkel, Porc, de valamit ki kell találnunk.
Bárcsak hallottunk volna egy hasonló esetről…
– De semmit sem tudunk,
srácok – tárta szét a karját Eren, majd a fejéhez kapott, ahogy a hirtelen mozdulat
következtében éles fájdalom hasított belé. Megszédült, és egy pillanatra
megijedt, hogy ismét emlékeket fog látni, ám szerencsére nem történt semmi.
Ettől nemcsak ő könnyebbült meg, hanem a barátai szívéről is hatalmas kő esett
le, s még csak nem is titkolták ezt.
– Vegyük át még egyszer,
hogy mit tudunk! – Pieck felemelte a hüvelykujját, azzal kezdte a számolást. –
Az első álmodban Frieda Reiss szerepelt, aki négy évvel ezelőtt a Koordinátor
volt. Mivel tudjuk róla, hogy 842-ben örökölte át az erejét, ez azt jelenti,
hogy tizenhárom évet kapott. Jelenleg 854-et írunk, tehát ha még nem adta át
valakinek az Alapító Óriás erejét, akkor az azt jelenti, hogy egy éve maradt
hátra. Egy év, hogy valaki a családjából átörökölje. Láttad őt és a családját,
azt mondod, sok testvére van, igaz? – Eren biccentett. Ha lehunyta a szemét,
újra megjelent előtte Frieda könyörtelen tekintete, ahogyan a mögötte álldogáló
testvérei. Mindannyian féltek, amikor megpillantották a férfit, aki eljött
hozzájuk. Az apádat, súgott ismét a
kishang. A kishang valamiért mindig tudott dolgokat, olyasmiket is, amiket Eren
nem akart kimondani.
– Fiúk-lányok egyaránt –
mondta –, kisebbek és nagyobbak is. Bárkinek
átadhatja vagy átadhatta.
– Pontosan – vette vissza
a szót Pieck. – Tudjuk, hogy Marley számtalan hajók küldött Paradis szigetére,
de valaki igenis nekilátott elsüllyeszteni őket. És íme, srácok, az első
ellentmondásunk! A száznegyvenötödik király, Karl Fritz lemondott a háborúról,
amikor a szigetre menekült. Esküt tett, hogy csak akkor támad, ha mi is
megszegjük. Ez alapján Frieda Reiss miért pusztítaná el a hajókat csak úgy?
Azok felderítő hajók voltak, nem az volt a céljuk, hogy megtámadják a szigetet.
– Újabb kiváló gondolat,
Pieck – csendült fel Zeke hangja az ajtóból. Mindannyian összerezzentek, és
amikor odakapták a tekintetüket, a férfi somolyogva lépett bele. Tálcát tartott
a kezében, rajta gőzölgő levessel és kenyérrel, Eren pedig mohón ragadta ki a
kezéből, amint elég közel ért az ágyhoz. – Örülök, hogy jobban vagy, öcskös –
kócolta össze a fiú haját, miután átadta a tálcát. – Egyél, hogy megerősödj.
Rám is a szívbajt hoztad, nemcsak a barátaidra. Képzeld el hát mamát és papát,
amikor egyszer csak megjelent Galliard. – A hangjába csipetnyi szemrehányás
költözött, miközben helyet foglalt Eren ágyán. Pieck és Galliard megfeszülve
figyelték. – A karjaiban cipelt, és úgy néztél ki, mint aki meghalt –
emlékezett vissza borzongva. – Szerintem a mama legrosszabb rémálma valósult
meg… Tudod, mit meséltek a papával a nagynénénkről… Persze az ő elvesztése is
Grisha hibája volt! – sóhajtott fel. – Hihetetlen, mennyi szenvedést okozott a
családunknak, nem gondolod? Egy életre tönkretett bennünket. Lehet, sosem
kecmergünk ki belőle… Különösen mama. Vigyáznod kell magadra, Eren. – Eren
halványan elmosolyodott, amikor megérezte az ujjait az arcán. Zeke egészen
finoman simította végig az arcélét, és közben viszonozta a mosolyát. Mintha az
órákkal ezelőtti kis közjátékuk elfelejtődött volna. Mintha sosem kínálta volna
fel a lehetőséget Erennek, hogy éljen a vallomás eszközével. Mintha nem
cipeltek volna a vállukon semmi terhet, mintha mindig is csak testvérek lettek
volna, nem pedig bajtársak is. – Ne ijessz meg minket többé, jó?
– Hidd el, tényleg nem
tervezem.
– Nagyon helyes. – Zeke
Pieck felé fordult, a ragyogó mosolyát mintha nem tudta volna levakarni az
arcáról. – Csak fél füllel hallottam a kitűnő elméleteidet, kedvesem. Persze
mit is vártunk tőled? A te intelligenciád… Éppen erre van szükségünk, ha meg akarjunk
nyerni a háborút! Reiner és Bertolt azt mondták, a Felderítő Egység jelenlegi
parancsnoka, Erwin Smith nem egy ostoba ember. Hát persze, hogy nem az, hiszen
sikerült elfognia Annie-t… Van egy őrült osztagvezetőjük is, aki imádja
tanulmányozni az óriásokat… meg kísérletezni velük! Micsoda barbár népség! A
saját népüket kínozzák!
– Hihetetlen – értett
vele egyet Eren szárazon. Fogadjunk, hogy
nem is tudják, hogy az óriások valójában emberek… Ez egyike volt azoknak a
szörnyű igazságoknak, amikről mindenkinek tudnia kellett. Hogy az eldiaiak
ettől az ördögök, ettől tartoznak Ymir népéhez. Ez az igazi arcuk, ahogyan
egyes vezetők mondták. Képesek szörnyetegekké változni és pusztulást hozni a
világ számára.
– De vannak még mások is
– folytatta végül Zeke egészen különösen hangon. – Erwin parancsnok és ez a
tudós őrült semmik lennének önmagukban. Nemcsak ők azok, akik bosszantanak
engem.
– Vannak, akik
bosszantanak téged? – vonta föl a szemöldökét Eren. – Ez meglep.
Zeke zavartan vakarta meg
a tarkóját.
– Nem akartam Colt előtt
mondani… Sem Reiner meg Bertolt előtt…
– Felszakadnak a sebek… –
mormogta Galliard megvetően. A megvetése persze nem Bertolt ellen irányult,
hanem Reiner ellen. Bármi, ami Reinernak rossz volt, annak Galliard úgy örült,
mintha a világ legcsodálatosabb dolga lett volna. Eren a szemét forgatta,
valahányszor barátja ennyire rosszindulatú volt. Reiner nem volt tökéletes, de
nem érdemelte azt a fajta ellenszenvet, amit Galliard képviselt az irányába.
Marcel meghalt. Marcel félrelökte Reinert, hogy megmentse őt, de erről… nem
tehetett Reiner. Ezt a döntést Marcel hozta meg, nem Reiner kényszerítette rá.
Eren megértette Galliardot, amiért hibáztatni akart valakit, ugyanakkor
remélte, hogy egy nap belátja, mekkorát tévedett, amikor Reinert kiáltotta ki
bűnbaknak.
– Nos, igen – bólintott
Zeke. – Különösen Bertolt esetében.
– Szerelmes volt Annie-ba
– rántotta meg a vállát Pieck. – Mégis mit vártok. Meg azért gondoljatok bele,
mennyire borzalmas lehetett annyi éven át azokkal a szörnyetegekkel együtt
élni. Úgy viselkedni, ahogyan ők, megtanulni, hogyan gondolkodnak… Megfelelni
az undorító szabályaiknak. Ugyanolyan barbár, kegyetlen népséggé válni,
amilyenek ők is. Igazi pokol lehetett – borzongott meg látványosan –, én
szerintem nem is bírtam volna!
Zeke megajándékozta az
egyik bátorító mosolyával.
– Kész szerencse, hogy
nem neked kellett menned, drága Pieck.
– Azok az emberek a
szigeten – suttogta Galliard – egészen biztosan démonok. Embertelen fattyak,
semmi több. Azok az évek, amiket ott el kellett tölteniük, valóban pokoliak
lehettek. És ebben a pokoli, kegyetlen világban, a démonok területén meghalt a
bátyám. A bátyám, Marcel, akiről mindenki hajlamos megfeledkezni.
– De mi nem fogunk, Porco – mondta erre Zeke. Nemcsak a
hangja csengett komolyan, hanem a tekintete is annak látszott. Eren pontosan
ismerte már ezt a fajta nézést, tudta, mi jár a fejében. Az ünnepélyes ígéret… Azt fog most tenni. És valóban: – Itt és most
ünnepélyes ígéretet teszek, hogy soha sem fogom elfelejteni Marcelt, és azt sem
fogom hagyni, hogy mások elfelejtsék. A halála nem lesz hiábavaló. Gondoskodni
fogok róla, hogy a szigeten levő démonok egytől egyig megtapasztalják az igazi
rettegés ízét. És amikor már megismerik és elkezdik a rimánkodást a szánalmas
életükért, segítő kezet fogok nekik nyújtani… – Eren és Galliard eltátották a
szájukat, de még Pieck ajkai is meglepetten elnyíltak. Zeke felállt, és ahogy
végighordozta rajtuk a szigorú tekintetét, mindannyian megremegtek. Ritkán
hallott szenvedéllyel beszélt, s Eren azon kapta magát, hogy magával ragadta a
mondandója. A zsigerében érezte a tenni akarás vágyát, és legszívesebben
azonnal kiugrott volna az ágyából, hogy cselekedjen. Küzdj! – szólította fel magát. Küzdj!
Küzdelem nélkül nem győzhetsz, Eren Jaeger! Ő pedig mindennél jobban
küzdeni akart. – És amikor az ujjaik már majdnem az én ujjaimba fonódnának… –
Zeke szája lassú mosolyra húzódott. – Akkor fogom elrántani a kezemet. Akkor
fogok végleg hátat fordítani nekik, majd otthagyni őket a szenvedésükben. Elhozom
a világ számára a békét és eltörlöm Paradis szigetét a föld felszínéről. Erre
esküszöm most, Porco. Érted, értünk. A világért. A családomért. A jövőért.
Pieck hatalmasat
sóhajtott.
– Elragadtattad magadat,
ugye tudod?
– De jó voltam, nem? – kacsintott
rá Zeke.
Eren elhúzta a száját.
– Mint mindig, bátyó.
– Remek. – Azzal
visszahuppant az ágyára, és megint összekócolta a haját. A mániája volt, hogy
állandóan tönkretegye Eren frizuráját, Eren pedig nem győzte azt helyrehozni. A
tincsei szanaszét meredeztek, mindig nagyon erőlködnie kellett, ha meg akarta
őket zabolázni. A fáradságos munkát Zeke bezzeg egyetlen mozdulattal tönkre
tudta tenni. Az élet nem volt igazságos. – Egyed a levesedet, Eren, mert még
nem fejeztem be.
– Ó, valóban – vigyorodott
el Galliard. – A titkos információk. Halljuk hát őket! – hajolt előre
izgatottan. – Ne fogd vissza magadat, mi megőrizzük a titkaidat!
Zeke arca erre
megrándult.
– A titkaimat? Ó, igen?
– Természetesen –
biztosította Galliard lelkesen. – Tudod, hogy bennünk megbízhatsz!
Zeke elmosolyodott.
– Hát hogyne, Porco.
Köszönöm.
– Halljuk a titkokat! –
kérte Eren is; közben engedelmesen maga elé húzta a levesét, majd nekilátott
kanalazni belőle. Annyira kimerült, hogy csak az első falatok után érezte meg,
hogy mennyire éhes is. Mohón kezdte falni, mire Zeke felkuncogott. A vidámság
persze nem tartott sokáig, mégiscsak Paradis szigetéről akart róluk beszélni.
Paradis mindig elvette az ember kedvét a mókától.
– Úgy gondolom, Paradis
szigete mindenképpen birtokolja a Nőstény Óriás erejét. Nem akartam Bertolt
előtt előhozakodni vele, de két lehetőséggel kell számolnunk: vagy átadták az
erőt valaki másnak, ez azt jelenti, hogy Annie már nincs köztünk, vagy pedig
maga Annie az, aki irányítja a Nőstény Óriást.
– Annie sosem árult volna
el minket! – csattant fel Eren, Zeke azonban nem foglalkozott vele. Felemelte a
kezét, mintegy jelezve, hogy nem kívánja, hogy félbeszakítsák. Eren így hát nem
tette, csak összeszorította a fogát, és nekilátott haragos pillantásokat
lövellni Zeke felé. Ebben mindig is nagyon jó volt.
– A harminckét hajó, amit
a szigetre küldtünk, sosem tért vissza. A Nőstény Óriás megállíthatta őket, de
nem egyedül. Úgy gondolom, az Alapító Óriás is közrejátszik valahogyan a
dolgokban. Frieda Reiss… vagy az utóda. Bármelyikük is az, de irányítja. Ez
hatalmas veszélyt jelent a világunkra nézve. Mindenképpen meg kell állítanunk.
De nemcsak ők jelentek problémát. A Felderítő Egység rendelkezik a
háromdimenziós manőverfelszereléssel. Ezzel óriásokat tudnak ölni. Tudják, hogy
a nyakszirtben rejtőzünk, tudják, milyen mélyre kell vágniuk… Az én hibám, hogy
alábecsültem ezeket a fegyvereket. Erwin parancsnok irányítása alatt olyasmiket
is megtehetnek, amikre mi még csak gondolni sem mertünk. Ha hozzávesszük azt az
őrült nőszemélyt, aki remek stratéga… És egy fiatal kölyköt, Armin Arlertet…
Eren szeme döbbenten
kerekedett el.
– H-hogy mondtad? –
hebegte. – H-hogy hívják?!
Zeke nem ismételte meg.
Nyomatékosan megkérte korábban, hogy ne szakítsa félbe, így hát most úgy
viselkedett, mintha nem is hallott volna semmit.
Eren ökölbe szorította a
kezét, annyira dühbe gurult.
Azt mondta, Armin Arlert! Azt mondta, ARMIN Arlert!
Elég volt a szeme
sarkából pillantani a barátaira, hogy tudja, ők is ugyanarra gondolnak. Armin. A név a múltból, az ismeretlen
múltból. A név, amit Bagoly is mondott Grishának. Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint…
Eren nyelt egyet.
Akkor be kell fejezned a küldetésed, gondolta. Ez az
egyetlen megoldás.
– Nos – folytatta Zeke –,
úgy gondolom, a hajóink azért nem tértek vissza, mert Paradis elpusztította őket. Hogy megvan hozzá az
erejük, hogy ezt megtegyék. – Mélyet sóhajtott. – És nemcsak azokat a
fegyvereket becsültem alá, hanem a legendát is. A legendát, melyet egyedül a
királyi család ismer. Egy legenda az óriástudomány altermékéről, az Ackerman családról.
– Az Ackerman család? –
suttogta Eren. Előbb Armin, most meg ez…
Vajon miért cseng ennyire ismerősen ez a név? Hol hallottam már?
– Legalább kettő még
létezik belőlük – mormogta Zeke lassan, teljesen figyelmen kívül hagyva őt. –
Nem akarom őket újra látni, de mégis látni fogom.
– Ennyire jók? – ráncolta
a homlokát Galliard.
– Azt hiszem, emlékszem
rájuk – jegyezte meg Pieck elgondolkodva. Igaz, ő az utolsó pillanatokban
érkezett, ám még sikerült kóstolót kapni Erwin parancsnok híres-neves Felderítő
Egységéből. – Nagyon erősek voltak. A férfi és a lány is.
Zeke bólintott.
– Levi hadnagy, azaz Levi Ackerman
– mondta, és közben óvatosan Erenre sandított. Végre. Végre foglalkozni kezdett vele… De vajon miért? – Őt tartják az emberiség legerősebb katonájának, s
nyugodt szívvel állítom, hogy rászolgált erre az elnevezésre – magyarázta –, nemcsak
úgy kikiáltották annak. Soha többé nem akarom őt látni – borzongott meg. Eren
egyből tudta, ki lehet ez a Levi hadnagy. A férfi, aki majdnem megölte Zeke-et.
Akinek sikerült annyira megsebesítenie, hogy majdnem legyőzték a Bestia Óriást…
Ilyen egészen eddig sosem fordult elő.
– És akkor még nem
említettem a lányt, aki feleannyi idős, mint ő, de legalább olyan vérszomjas… A
neve… – És ekkor egyértelműen Eren szemébe nézett, mindenféle titkolózás nélkül.
Ekkor végre érdekelni kezdte a reakciója.
– A neve Mikasa Ackerman – mondta, s nem szólt többé egy szót sem. Akkor sem,
amikor Eren levegőért kapkodva felkiáltott, akkor sem, amikor Pieck és Galliard
sem tudták többé türtőztetni magukat. Nem tett semmit, csak felállt, és rájuk
nézett.
Zeke mindent tudott.
Minden egyes apró titkát
tudta Erennek, s most felfedte a lapjait.
Lusta, elégedett mosolyra
húzta az ajkát, majd sarkon fordult és magukra hagyta őket.
Az ajtó dübörögve
becsukódott mögötte, és odabent, Eren szobájában, végre-valahára elszabadult a
pokol.
Eren a fülére szorította
a kezét, miközben Pieck és Galliard egymást túlharsogva kezdték sorolni az
elméleteiket. A két név élénken visszhangzott az elméjében.
Mikasa, Armin – gondolta
nagyot sóhajtva. Vajon kik lehettek és
honnan ismerlek titeket?
De nem tudott rá
válaszolni.
Most nem.
Még nem.
Megjegyzés: Eren még nem tudja, amit mi már sejthetünk – mégpedig
hogy az egész egy körforgás, minden újrakezdődik. :) Szegény drágaság – de
hamarosan találkozik valakivel a
múltjából… Lehet, hogy már a következő fejezetben? :D
Folytatás 2 hét múlva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése