„Tudom,
hogy szeretted…”
Soulmate AU, canon era
Párosítás: Kenny/Uri
Tartalom: „Tudom, hogy
szeretted… Láttam az emlékeit.”, avagy
Kenny és Frieda beszélgetnek egyet Uriról.
Megjegyzés:
1.) Ha már a húsvét nem sikerült olyan jól, és nem hoztam nektek ajándék-fejezeteket – szerencsére már felépültem, de nem volt piskóta –, legalább most, a vizsgaidőszak előtt besűrítem egy kicsit a frisseket. :D
2.) 845-ben játszódik, Shiganshina bukásakor. A „Miután
elvesztettelek…” ideje alatt történtek egyikét dolgozza fel, és megjelenik
benne néhány mondat erejéig az a teória, miszerint Frieda tudta, hogy meg fog
halni Grisha keze által, az erő pedig Erenhez kerül. Ezért mentek a kápolnába
imádkozni, és ezért tudta Grisha legyőzni. (Szeretem ezt a teóriát, ennyi.)
–
Tudom, hogy szeretted… – jelentette ki kertelés nélkül Frieda, miután próbaképp
végighúzta hosszú haján a fésűjét. Az utóbbi időben különösen viselkedett,
szerette magát a tükörben bámulni, és a kisebb gyermekek szerint mintha beszélt
is volna hozzá. Kenny nem tudott igazat adni nekik, ő maga csak ritkán
találkozott a lánnyal – vagyis az új szörnyeteggel, ahogy magában sokszor hívta
–, és egyik ilyen alkalommal sem lett figyelmes semmi ilyesmire. Frieda…
megváltozott, persze, de idősebb is lett. Frieda… másabb lett. Olyanná kezdett
válni, mint amilyen Uri is volt: emlékekben kutató, titkokat őrző szörny és
hős, az emberiség megmentője. – Tudom,
hogy szeretted – ismételte meg határozottan, mikor Kenny tekintete rávillant. –
Láttam az emlékeit.
Mert
Frieda Uri volt. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz
az erő. Ugyanolyan szörnyeteg.
Kenny
torka porzott a szárazságtól. Frieda itallal kínálta, Uri dolgozószobáját
foglalta el, úgy viselkedett, ahogyan Uri is: olyan dolgokról papolt, amik
nevetségesnek hatottak az emberi fül számára, s ugyanúgy magába fordult,
ahogyan egykor Uri is tette. Frieda tényleg
Uri volt, és Kenny ezért még jobban szerette őt. Egy kicsit… Egy nagyon kicsit
visszakapta azt a valakit, akit a legjobban szeretett a világon. Akit egyenesen
neki teremtettek, és akinek soha sem mondhatta el, hogy lélektársak. A világon
majdnem mindenki rendelkezett valakivel, akit számára teremtettek; ő volt a
lélektárs. A bőrükön keresztül kommunikálhattak egymással, ám Kenny…
gondoskodott róla, hogy Uri azt higgye, nem kellett a sajátjának. Vagy hogy a
sajátja nem is létezett.
–
Nem akarsz róla beszélni? – csilingelt Frieda hangja. Neki is megvolt a maga
keresztje, a maga lélektársa, akiről nem szeretett beszélni. Fájón simogatta az
alkarját, szomorúan mosolygott, és amikor örvényleni kezdett a szeme, szinte
véresre kaparta a bőrét, ahol az üzeneteknek kellett volna megjelennie. Kenny
nem értette, miért történt ez vele, és magának sem merte bevallani, mennyire
rettegett attól, hogy mi vár majd rájuk. – Ha nem akarsz róla beszélni –
folytatta Frieda –, akkor nem kell. Csak gondoltam, elmondom, hogy tudom.
Ismerem az emlékeit, és tudom, mit érzett. Soha senkit nem szeretett úgy, mint
téged. Nem érdekelte apa véleménye, nem érdekelte a szörnyeteg ereje sem…
Olyankor, ha veled volt, szerintem borzasztóan bánta, hogy annak idején apa
helyett önként jelentkezett, hogy átörökli a nagyapától az erőt.
Bánta
volna?
Kenny
hallgatott. Nagyot hörpintett a borból, lehunyta a szemét.
Uri…
Mit
ért az élet Uri nélkül?
Mit
ért?
Uri
meghalt, de nem örökre. Valóban továbbélt Friedában. Mit is lehetett tenni egy
ilyen helyzetben? Nyolcszáznegyvenötöt írtak, Uri három éve ment el, Frieda
haja pedig egyre hosszabb lett. A tükörben nézte magát, furcsán mosolygott,
néha kifejezetten riadtnak tűnt. Arra a titokzatos helyre, ahol sor került a
ceremóniára, azóta nem mentek, hogy Uri átadta az erejét, Frieda most mégis
felemlegette.
–
Imádkozni akarok – mondta. – Holnap nem lesz szükség a szolgálataidra.
–
Imádkozni? Hogyhogy? Hát azt is kell nektek?
–
Imádkozni fogok Uri lelkéért – felelte erre Frieda, és amikor felé fordult,
Kenny megrettent.
Uri, te lennél az?
–
És a te lelkedért is – toldotta meg Frieda. – Az emberiség lelkéért. Egytől
egyig bűnösök vagyunk a szégyenteljes falak börtönében. Oda kell mennem,
valahogy jóvá kell tennem… És holnap… Ó, igen – suttogta. Visszafordult a tükörnek,
a tükörképét bámulta, ahhoz beszélt. – Holnap eljött a nap, amikor meg fog
történni. A holnapnak kell lennie. Holnap sok minden fog történni. A holnap…
különleges.
–
Csak egy szaros nap – rántotta meg a vállát Kenny. – Mitől olyan különleges?
–
Ha esetleg meghalnék… – hallatszott Frieda halk motyogása. – Hiányoznék neked?
–
Má’ mé’ halnál meg? – Kenny visszaköpte a bort. – Ne beszélj ostobaságokat! –
dörrent rá, majd elszégyellte magát. Frieda királynő volt, a falak uralkodója. Uri
utóda, Uri unokahúga. Nem beszélhetett így vele… Ő csak egy kutya volt a Reiss
család szemében. Nyelt egyet, a bor korábban megkeseredett a szájában. Ha
Frieda meghalna… Ha Uri végleg eltűnne… Vajon mi lenne belőle? Vajon… mit
tenne?
Őrülten próbálnám megtalálni a hozzá
vezető utat? – tűnődött el. Ó, igen, valószínűleg azt tenném.
–
Tudom, hogy szeretted – mondta ki újból Frieda. – És azt is tudom, hogy ő is
szeretett. De így idő után el kell engedni azokat, akik már megpihentek… – A
hangszíne megváltozott, mintha búcsúzkodott volna. Frieda búcsúzkodott? Vagy ez
Uri búcsúja lett volna? Kenny nem tudta, csak azt, hogy nagyon erősen kalapált
a szíve mellkasában, és nem tudta, mit tegyen. Igyon még bort? Mintha szédült
volna. Vagy csak az információk áradata keltették ezt az érzést benne?
–
Úrnőm… – mormolta. – Mégis miről…
–
Talán ez a búcsú pillanata, Kenny – mosolyodott el Frieda lágyan. – Lehet, egy
jó darabig nem látjuk egymást. Lehet, hogy… Soha többé nem fogjuk? – Ő is
eltűnődött. Kenny tényleg szédült.
–
Úrnőm…
–
Holnap imádkozni fogunk – jelentette be Frieda. – Nincs szükségünk a
szolgálatodra.
–
Imádkozni… mindannyian?
–
Igen. Az egész család.
–
Úrnőm…
–
Tudom, hogy szeretted. – Újra meg újra elmondta. – Láttam az emlékeit. És azt
is tudom, hogy ő is nagyon szeretett téged, Kenny… Éppen ezért, remélem, hogy
egy nap megtalálod az utat hozzá. Biztos vagyok benne… hogy meg tudod csinálni.
Az Ackerman klán tagjai különlegesek… Te különleges vagy. Különleges… és Uri
lélektársa is egyben, nem igaz? – mosolyodott el szomorkásan. – Mindig is azt
kívánta, bárcsak jobban és őszintébben szerethetne. Hogy bárcsak… ne lenne egy
átok foglya. Hogy bárcsak… szabad lehetne. – Tágra nyílt a szeme, mintha
megpillantott volna valamit vagy valakit a tükörben saját magán kívül. – És
hamarosan… – suttogta. – Ez a szabadság el fog jönni. Tudom, hogy eljön. Mert ő…
Képes lesz rá.
–
Ő? – hajolt előre mohón Kenny. – Ki az az ő?
Frieda
felsóhajtott, összeszorította a szemét.
–
Eren… – lehelte. – Merre vagy, Eren? – Aztán nem mondott semmit. Letette végleg
a fésűt, ellépett a tükörtől, és Kenny felé fordulva finoman a vállára tette a
kezét. Csinos lány volt, nagyon csinos, megérdemelt volna egy boldog jövőt,
szerető férjet, sok-sok gyermeket. De nem. Frieda Reiss arra született, hogy a
falak uralkodója legyen, Uri erejének hordozója, szörnyeteg a szörnyetegek
között. Ő már nemcsak Frieda volt, hanem mindenki más is. Valaki más,
telis-tele Urival és más lelkekkel.
Aznap
beszélgettek utoljára.
Shiganshina
elbukott, az óriások beszivárogtak, elvesztették a Mária falat. A Reiss család
a kápolnájukba vonult, hogy imádkozzanak egyet az emberiségért, és ha lehetett
hinni a szóbeszédeknek, banditák törtek rájuk, az épület lángokban állt,
egyedül az a szánalmas Rod Reiss úszta meg épségben.
Frieda
meghalt. Az erő… vele halt.
Az
erőt ellopták.
Uri…
Bocsáss meg.
Bocsáss meg, amiért elvesztettelek…
Készült: 2019. 05. 12.
Megjegyzés: Szerintem valamikor december környékén kezdtem el írni…
aztán ma fejeztem be. Többet kéne írnom a boldog pillanatokról, mert nagyon
nehéz írnom szegények szenvedéséről… De már rég volt KenUri szösz, és hozzájuk
passzol a fájdalom.
Lesznek boldog pillanatok is – a tervek szerint. Ígérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése