A Szabadság Szárnyai – 11. felvonás (Jean x Armin)

Szabadság Szárnyai

11. felvonás

Tartalom: Jean és Armin Shingeki no Kyojin maratonja végül máshogy sikerült. ;)

Páros: Jean/Armin; mellékszálon/említés szintjén: Mikasa/Annie, Levi/Eren, Sasha/Connie, Hannah/Franz

Megjegyzés: Időben a 10. felvonással párhuzamosan játszódik, tehát lesz szó bőven az abban történtekről.

Jó olvasást kívánok! ^^

---

Jean szerette a pontosságot – pont azért, mert a barátai közül mindenki örökké késett.

A két jómadár, Sasha és Connie sülve-főve együtt voltak, még a délutáni elzárást is együtt szenvedték el, még akkor is, ha csak az egyiküket ítélték rá. (A másik addig-addig ügyeskedett olyankor, hogy elérte, hogy őt is elzárásra küldjék.) Mivel állandóan bolondoztak, állandóan össze is kaptak valamin, és akkor Jean még nem is említette magának, amikor Connie elaludt, Sasha meg annyira belefeledkezett az aktuális fogásába, hogy teljesen elnézte az órát.

Bertolt lassan tudott csak felkelni, pláne amilyen kifacsart pozícióban aludt, a lábát az égben tartva, Reiner pedig sosem sürgette. Historia sok időt töltött a fürdőben, míg elkészült, Ymir meg minden alkalommal hátulról csapott le rá, hogy addig ölelgesse, míg tönkre nem tette a nagy nehézségek árán elkészített frizuráját vagy sminkjét. Marco rendszerint a könyveibe temetkezve okozott magának kellemetlenségeket a késésével… Annie-t szimplán nem érdekelte, ha késett.

És ami a többieket illette… Az aranytriót…

Hármójuk közül az örökös késő Eren volt, aki pedig így azokat is feltartóztatta, akik amúgy nem biztosan nem késtek volna. Mikasa, mivel egy tapodtat sem mozdult Eren mellől, garantáltan késett, és furcsa méltósággal viselte a középiskolában is a leteremtést, Armin pedig… Armin rettegve, összeszorított szemmel hallgatta a rázúduló szidalmakat, és amikor a professzor a végére ért, nem felejtett el dühösen Eren felé sandítani.

Armin gyűlölt késni, talán még Jeannál is jobban szerette a pontosságot.

Fenemód jó barátok lettek a középiskola befejeztével, amióta pedig Mikasa összetörte Jean szívét, mintha még inkább összekovácsolódtak. Ha nem Marcónál lógott, akkor Erennel kellett egy levegőt szívnia – mert Armin mellé Eren is társult sajnos, főleg most, hogy Mikasa kiköltözött, Levinak meg egyre több teendője adódott a Szabadság Szárnyaiban; hiába, szerették éltetni az egyetemükön, mennyire jó hely az eldugott kis teázó.

Így hát Jean időben érkezett a megbeszélt esti maratonjukra. Széles mosollyal készült, meglepetés csokival meg egy üveg borral, amit a táskájában rejtett el a pletykára éhes szomszédasszonyok elől, és amikor kinyílt az ajtó… Hát, nem Eren Jaeger torzonborz fejét várta, az biztos. Fésülködött egyáltalán aznap?

– Ó – kommentálta. – Te vagy az.

Eren felhúzta a szemöldökét, a csalódottság kiérződhetett a hangjából.

– Én lennék. – Megvakarta a tarkóját, hátrafelé sandított. Léptek zaja hallatszódott, Armin majdnem hasra esett a küszöbben meg az óriás mamuszában, úgy sietett felé, hogy elsőként üdvözölje. Hát, ez nem jött össze, haver, gondolta Jean. De legalább Eren nem bunkóskodott. Tipikusan az a fajta srác volt, akit ha Jean meglátott, egyből viszketni kezdett a tenyere, hogy egy jó verésbe részesítse.

De most kivételesen teljeséggel megelégedett vele, ugyanis a silány üdvözlést követően így szólt:

– Nos, akkor én megyek, nézzétek csak a kis sorozatotokat.

– Ledaráljuk az összes évadot – húzta ki magát erre Armin. Félrelökdöste Erent az útjából, megtámaszkodott az ajtófélfában. Úgy mosolygott, mint aki megnyerte a lottó ötöst. Jean ajkára is mosolyt csalt vele. – Annyira király lesz!

Bár annyira nem ismerte Armin kedvenc sorozatát, vagy legalábbis csak egy bizonyos részig látta, minden alkalommal átragadt rá a lelkesedése. Öröm volt nézni, hogy a tanuláson meg mások istápolásán kívül akadt még más is, ami ennyire lekötötte. Meg is ragadta az alkalmat, hogy odasúgja Erennek:

– Nagyon lelkes. Imádja.

Eren erre megrántotta a vállát.

– De te is, nem? – kérdezte, mire Jean pillantása Arminra siklott. Hogy imádta volna? Ó, igen, nagyon is imádta, csak nem annyira a sorozatot, hanem inkább annak rajongóját. Az ilyen filmnézős napokon sosem a film dobta fel ennyire, a társaság volt az, ami visszaadta az életkedvét. Armin halomszámra tömte magába a pattogatott kukoricát, a chipset, meg mindenféle nyalánkságot; furcsamód, egyszerre sem lett rosszul tőle, de jóllakott sem. Hogy hogy fért bele ennyi minden úgy, hogy egyetlen dekát sem hízott, örök rejtély maradt Jean számára. De a filmek bolondozással teltek el, poénok születtek, játékosan viccelődtek egymással, és soha, egyetlen árva szóval sem említették többé Jean szívfájdalmát, sem azt, hogy mi nyomta néha Armin lelkét. Armin, az ő önzetlen, lelki szemetese mindig készen állt rá, hogy végighallgassa őt, és segítsen rajta. Csodálatos ember volt, és Jean… egyenesen imádta.

– Igen – mormogta. – Én is. – És biztosra vette, hogy a szája mosolyra húzódott, mint mindig, ha eszébe jutott Armin. Egyszerűen nem telt el úgy pillanat, hogy nem mosolygott volna, ha a fiúra gondolt.

– Na, szuper. – Szerencsére Erennek nem tűnt fel. Talán akkor sem tűnt volna fel neki semmi triviális dolog, hogyha rájuk szakadt volna az ég, megjelentek volna a földönkívüliek. Vagy ha emberevő óriások támadtak volna rájuk. Az érzésekhez sosem értett, pedig néha a vaknál is világosabb volt, hogy… – Ki is a főgonosz? – kérdezte. – Én annak fogok szurkolni.

– Hát – vakarta meg a tarkóját Armin. – Ezt elég nehéz lenne elmondani, de a negyedik évadban…

– Ne spoilerezz! – piszegte le azonnal Jean. – Még csak a harmadik évad második felénél járok!

– Kettészedték – magyarázta Armin Erennek (meg egy kicsit talán Jeannak is, bár neki már jó párszor elmondta az okát). – Ezek idióták.

– Aha. – Nem hangzott túl meggyőző válasznak, de Jean és Armin elfogadták, hogy minél hamarabb megszabadulhassanak tőle. Armin lelkesen integetett még egyet, majd meg sem várta, hogy Eren hátat fordítson neki, már be is rángatta a lakásba Jeant.

– Ne haragudj – szabadkozott menet közben. – Nem bírtam lerázni. – De persze egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki olyannyira le szerette volna rázni Erent, Jean azonban nem rótta fel neki. Legjobb barátok voltak, ráadásul Jaeger éppen… gusztustalankodni próbált Levijal, ha lehetett hinni Armin üzenetének.

Első évad első rész elindult.

– Azon a napon az emberiség emlékeztetőt kapott… – búgott a tévé, mire Armin elvigyorodott. Bevackolta magát a kanapéra, kényelmesen belecsavarodva a takarójába, és az ölébe húzta a pattogatott kukoricás tálat. Jean néhány szemet vett csupán el, a szájába tömte, és fél szemmel a képernyőt, fél szemmel Armint figyelte, aki rögtön nekilátott a jóleső falatozásnak. A tál tartalmát szemlélve már sokkal korábban nekikezdett, és mintha a frissen vásárolt szőnyeget is gyanús foltok tarkították volna. Narancslé lehetett? Azt készített be az asztalra. Ennyire beizgult volna, hogy végigdarálják mind a négy évadot? Vagy miért köpte a szőnyegre? Baleset lett volna?

– Uh, látom, észrevetted – fintorgott, mikor észrevette, hogy mit bámult Jean. – Történtek… apró baleset. Mikasa miatt – mondta óvatosan. Jean meglepve konstatálta, hogy nem nyilallott semmi fájdalom a szívébe a lány nevének említésére. Ennyit fejlődött volna? Már nem fájt, ha a lányra gondolt? Lehetséges lett volna?

– Mi történt? – kérdezte, és saját magát is meglepte, mert a hangja meglepően nyugodtan csengett. – Mit csinált már megint Eren? Mert gyanítom, hozzá volt köze, ezért sem dobtad ki azonnal.

– Sokkolódott szegényke – kuncogta el magát Armin, majd pillanatok alatt kiszaladt a vér az arcából. Tágra nyílt a szeme, és mintha ő maga is sokk hatása alá került volna. – De nemcsak ő… – erősítette meg Jean gyanúját suttogva. – Rémes volt látni… a zacskó tartalmát. Mikasa nem normális, ha a biztonságról van szó.

– Csak nem mindenfélét összevásárolt, hogy biztonságossá tegye az együttlétüket?

– Honnan tudtad? – esett le Armin álla.

Jean megrántotta a vállát.

– Csak próbáltam Mikasa fejével gondolkodni – vigyorodott el. – Na és? Mi minden volt abban a bizonyos zacskóban? – vonogatta a szemöldökét. – Óvszer? Síkosító? Kézikönyvek? Úúúú, csak nem… segédeszközök?

– Tudod, Jean… – Armin megállította az első részt, pedig már kezdett izgalmasabb lenni, mert éppen ott tartottak, hogy az óriások bevonultak a falon, a Kolosszálisnak meg nyoma lett. – Néha félek tőled. HONNAN A FRANCBÓL TUDOD?! – sipította.

– Mint mondtam, próbáltam Mikasa fejével gondolkodni. Nem mondod, hogy tényleg beletaláltam?

– Így legyen ötösöd a lottón – bólintott Armin elhűlve. – Pont ezek voltak benne.

– Bár láthattam volna Jaeger fejét! – sóhajtott fel erre. – Úúú, biztos nagyon kiakadt.

– Én is, Jean, én is! Én is kiakadtam!

– Bár láthattam volna a te arcodat is – vigyorgott rá. – Amilyen félénk vagy, biztos vagyok benne, hogy nagyon zavarba jöttél.

– Leköptem a szőnyeget – mutatott le. – Persze, hogy zavarba jöttem.

Jean vigyora kiszélesedett.

– Imádlak – közölte vele, mire Armin elpirult. Ha eddig nem jött zavarba, most igazán annak látszott. Meg egy kicsit szégyenlősebbnek. Félénknek? Jobban, mint máskor? Jean meglepve figyelte.

– Tényleg?

Valamiért nem vitte rá a lélek, hogy úgy válaszoljon, hogy „Hát persze, hiszen legjobb barátok vagyunk!”. Valamiért nem ezt érezte megfelelőnek. Sőt. Igazából semmit sem érzett megfelelőnek, ahogy elnézte Armin pirospozsgás arcát és élénken csillogó szemét. Inkább a tévé távirányítója felé nyúlt, elindította az első részt, és közben bólintott egyet. „Tényleg…”, üzente a tekintetével, és Armin megelégedett ennyivel is.

Tényleg.

A levegőben vércseppek szállingóztak, a naplementében emberevő, véres pofájú óriásokat mutattak, amint ellepték a főszereplő otthonát, aztán hirtelen befejeződött az első rész, felcsendült a gyönyörű, szívet facsaró ending. Jean szíve ijesztő tempóban kalapált, izzadt a tenyere, ahogy a pattogatott kukoricás tálban matatott. Az ujjai nekiütődtek Armin ujjainak, ugyanarra a szemre simultak, ahogy automatikusan elindult a következő rész, és hihetetlen volt látni, hogy csak úgy húsz perc telt el, hogy egymás mellett ültek a kanapén, és mennyi minden történt közöttük röpke húsz perc alatt!

Felcsendült az opening, Jean ujjai még mindig Arminét fogták. Óvatos, értetlen érintés volt, valahogy egyikőjükben sem tudatosult igazán, hogy nem engedték el egymást.

Milyen meleg – gondolta Jean. Milyen… kellemes.

Milyen furcsa is volt.

Szokatlan.

– Jean – szólt aztán Armin fojtottan. – A film. – A képernyő helyett az ujjaikat bámulta, ahogy egymáséba fonódtak.

Ooooh.

Jean nyelt egyet, elhúzta a kezét.

– Bocsánat – motyogta, mire Armin is valamiféle motyogással válaszolt vissza. Alig lehetett érteni. A pattogatott kukoricás tál elfelejtődött, mintha az érintés elűzte volna Armin éhségét, és onnantól kezdve a sorozatra koncentráltak. Sikeresen végigdarálták az első évadot anélkül, hogy akár egy megjegyzést is tettek volna arra, ami a tállal kapcsolatban történt. Az ujjak finom súrlódását, a meleg érintéseket. Pedig megtörténtek, és Jean egyáltalán nem értette, miért reagált rájuk úgy, ahogyan!

Majdnem úgy viselkedem, mintha…

De persze még a feltételezés is… nem lenne helyén való.

A szívem Mikasáé.

(Vagy mégsem.)

A második évad vége felé már megérett, hogy szünet tartsanak – vagy tizenkét órán át nézték a képernyőt rendületlenül, mindkettőjük szeme elfáradt már. Armin szemüveges volt, csak átkozottul jól titkolta, és amikor kontaktlencse helyett előhúzta a szekrénye fiókjából, Jeannak leesett az álla, mert… nemcsak átkozottul jól titkolta, legalább annyira átkozottul jól is állt neki. Szégyenlősen mosolygott, a telefonját nyomkodta, valószínűleg üzenetek hadát küldte éppen a barátaiknak. Jean is felment a közösségire, türelmetlenül pörgette végig a vidámabbnál vidámabb fotót.

– Valami izgalmas? – kukucskált át a válla fölött Armin. A mozdulathoz félig a kanapéra, félig őrá kellett telepednie. Ahogy egymáshoz ért a bőrük, még furcsább dolgok történtek Jeannal, mint a pattogatott kukoricás incidenskor.

– Hannah kirakott egy tök fura képet – mutatta felé a telefonját. – Ez most…

– Pont az, amire gondolsz – vigyorodott el Armin. – A kis huncutok! Kisbaba lesz.

– Akkor az esküvőt is begyorsítják.

– Az is biztos.

Mindketten megborzongtak a gondolatra.

– Gratulálj neki! – mondta aztán Armin, ám mire Jean lepötyögte a választ, addigra már el is küldte a saját gratulációját. – Hihetetlen, hogy már itt tartunk! Ennyire öregednénk?

– Inkább csak ők kapkodnak – dörmögte Jean. – Bár tény, hogy Mikasa és Annie is összecuccoltak, a minap Connie gyűrűkről kérdezgetett… Te tudtad, hogy járnak Sashával? – pislogott nagyokat. – Nekem volt egy ilyen érzésem, de hát… náluk sosem lehet tudni. Aztán volt képe azt mondani, hogy vagy öt éve együtt vannak! Komolyan mondom, megáll az ember esze!

– Nagyon diszkrétek – ismerte el Armin. – Nekem is csak egy sejtésem volt velük kapcsolatban… Sosem randiztak senkivel, sosem néztek meg senkit. Még Connie sem, pedig…

– Connie nem élte volna túl, ha más lányra nézett volna – nevette el magát Jean. – Azért Sasha félelmetes is tud lenni, ha akar!

– Ez igaz – ismerte el Armin. – Nála sosem lehet tudni.

– Ez igaz.

Hallgattak. A harmadik évad openingjét együtt énekelték.

– A főszereplőt állandóan meg kell menteni – panaszkodott Jean. – Hihetetlen ez a srác.

– Tisztára olyan, mint Eren – vigyorgott Armin. – Persze, amikor mondtam neki, teljesen besértődött.

– Tényleg olyan, mint Jaeger… Akkor ezért sem csípem annyira.

Armin válaszul az oldalába könyökölt.

– Te! – mondta, és összenevettek.

Legközelebb, amikor Jean újabb megjegyzést tett Erenre, már játékosan ütni akart, de Jean menet közben elkapta a csuklóját. Mint mikor összeért az ujjuk a tálban, Jean érezte, hogy a szíve majd’ kiugrott a mellkasából, és Armin arcát szemmel láthatóan elöntötte a forróság. Armin, a mindig segítőkész Armin, aki mindig akkora fájdalommal nézett rá, valahányszor Mikasáról beszéltek… Lehetséges lett volna, hogy…

Jean nem kapott levegőt.

– Armin… – kezdte, és a hangja annyira halk volt, hogy Armin először fel sem figyelt rá.

Lehetséges lenne… hogy szeretsz?

Lehetséges lett volna, hogy mindig is szerette?

Hogy az a rohadék, akit Jean teljes szívéből gyűlölt, mert fájdalmat okozott Arminnak, valójában ő maga volt?

– Armin… – mormolta, mire a fiú felé sandított.

– Jean – mondta a nevét halkan, és igen. Elég volt ez az egy pillantás ahhoz, hogy tudja. Hogy mindennél jobban tudja, hogy mindenkinél jobban gyűlölje magát… Hogy ne tudjon megfelelően lélegezni, hogy a szíve kiszakadjon a mellkasából. Se ne lásson, se ne halljon semmit az égadta világon.

– Te… szeretsz engem? – kérdezte mormogva. – Egy ideje… gondolkodom ezen. Én… szeretlek téged. Te vagy a… legjobb barátom… a legnagyobb támaszom… Az egyetlen gondolatom egy ideje. – Ez így már nem hangzott annyira bénán. Nem volt egyértelműek barátzóna, ugye? Jean reménykedett, hogy nem cseszte el végérvényesen.

– Jean! – szusszantott fel Armin. – Te tökelütött idióta! – A hangja felcsattant, majd elszelídült. Elkomolyodott a tekintete, ritkán látott, őszinte fény csillogott benne, megannyi érzelem, amit Jean hirtelenjében nem tudott hova tenni. Armin, te tényleg… ennyire szeretsz? Szíve szerint ezt akarta tőle kérdezni. Végül nem tette, mert Armin mosolygott, gyengéden és halványan mosolygott, és a szemét könnyek lepték el. – Ha tudnád, mióta szeretlek… Ha tudnád, mióta hallgatok…

És Jeannak nem kellett rákérdeznie, mióta.

Ezt az egyet pontosan tudta.

Hogy szerelmes lett volna Arminba? Nem éppen. Hogy közömbös lett volna iránta? Az sem éppen.

Valami történt közöttük már nagyon is régóta, s valami még inkább történt ma, a mozizásuk alatt. Valami olyasmi, ami fölött nem lehetett félresiklani, amit nem lehetett másnak magyarázni, elfelejteni annál inkább nem.

Jeant ez a valami vezérelte. A pattogatott kukoricás tál a földre zuhant, a kukoricaszemek beterítették az új szőnyegeket, a megszáradt narancsléfolttal váltak eggyé, és Jean a két tenyerébe vette Armin arcát, és mielőtt a fiú bármit is mondhatott volna, éppolyan gyengéden és éppolyan halványan, ahogyan Armin is mosolygott, finoman megcsókolta őt. Ajkak óvatos, riadt simogatása volt csupán, mégis bőven elég ahhoz, hogy mindketten megmerevedjenek, mindketten ne tudják, melyik világra születtek.

Mikor elhúzódtak egymástól, rákvörös volt az arcuk, Armin pedig közel állt hozzá, hogy elájuljon.

– Ó, basszus – suttogta, és Jean egyetértett vele.

Ó, basszus.

---

Készült: 2019. 05. 02.

Megjegyzés: ÚRISTEN, JEAN/ARMIN VÉGRE! Imádom őket együtt, és próbáltam nem újra meg újra átírni a jelenetüket, mert édesistenem, elhiszitek, hogy Armin végre boldog lesz??? Én esküszöm, hogy nem, pedig most már nincs visszaút!!! :D

(És azt sem hiszem el, hogy egy nap leforgása sem kellett, hogy megírjam ezt a szösszenetet.)

A következő felvonásban visszatérünk Erenhez és Levihoz. ;)