Az óceán túloldalán [Ereri] – 9. fejezet

9. fejezet

A szabadság szövetségesei

Bár az éjszaka hátralevő részében sikerült nyugodtan aludni, Eren reggel mégis kialvatlanul és nyúzottan ébredt; a szeme alá sötét árnyékot nyomott a fáradtság. Jó érzés volt, hogy nem láncolták ki teljesen, így legalább a karja-lába nem tudott elgémberedni. Felült, borzas haja az arcába hullott. Hosszúra növesztette az elmúlt évek során, ráfért volna már egy rendes hajnyírás, ahogyan az álombeli alaknak is. Az ajkába harapott, majd lassan kifújta a benntartott levegőt. Remegő kezét bámulta, amit a combján pihentetett, és amikor a cella ajtaja felé sandított, arra lett figyelmes, hogy Marcót időközben leváltották, az új őrök közül az egyik – Armin – pedig elszunyókált, ráadásul a leglehetetlenebb pozícióban, a fejét hátravetve, majdhogynem a nyakát törve.

A lány, akit aznap mellé osztottak, ellenben éber maradt és ismerős; komolyan fürkészett, miközben fekete sálját az orra hegyéig húzta. Rövid, sötét hajú lány volt, finom vonású, keleti szépség – legalábbis részben. Eren nem töprengett rajta, hogy kit lát: azonnal felismerte benne a másik állítólagos legjobb barátját, Mikasát, akit sokak szerint le sem lehetett vakarnia róla. Ez persze most megváltozott – vagyis Eren erre számított. Nem tudta, hogyan fognak egymáshoz viszonyulni, de ahogyan Armin is, úgy Mikasa sem nagyon kereste a társaságát az elmúlt napokban, pedig jó ideje már, hogy a szigetre hozták.

De így végképp nem értem – ingatta a fejét lassan. Levi hadnagy a hajón azt mondta, Mikasa… törődik velem – sandított lopva a szeme sarkából a lányra. Hát… – húzta el a száját –, nekem ez az állítás most eléggé bűzlik. Persze tényleg nem várta el a keleti felderítőtől, hogy fontosnak tartsa őt, azok után nem, hogy Dirk Reiss töltötte be a szívében keletkezett űrt a családja elvesztése után, nem Eren. Minden merőben más lett, Mikasa meg elsősorban ehhez a mássághoz igazodott. Mit akarhatott Erentől? Egy szerencsétlen, eldiai fiútól, aki egész életében nyomorban és eltiprásban élt? Mikasa meg a falak által ketrecet alkotó börtönben. Mindannyian foglyai voltak a világnak, mindannyian ki akartak onnét törni. A maguk szánalmas módján ugyanazért küzdöttek oly’ elszántan: a szabadságért.

Eren sóhajtott egyet, és végül a lányra emelte a tekintetét.

– Helló, Mikasa – köszönt, mire az ellökte magát a faltól. A sáljába kapaszkodott, az ujjai kétségbeesett erővel szorongatták a megkopott anyagot.

Vajon ki tekerhette a nyaka köré? – tűnődött Eren. Dirk Reiss? Ha igen, akkor mégis miért hasonlít annyira az enyémre? Megérintette a sajátját, amit mindig magánál hordott. Mikasa sálja nem az övé volt, bár legalább olyan viseltesnek tűnt a gyér világításban is. Eren azonban, miután jobban megnézte magának, észrevette a különbségeket: az anyag csak elsőre látszott teljesen feketének; az alját szürkés virágok mintázták, ráadásul a végén rojtok is csüngtek díszítésül.

Nem az enyém – gondolta –, és ez így most… helytelen.

Mikasa előrelépett, a kezében kulcs csillant. A cella nem nyikorgott, mikor kinyílt előtte, s mire Eren feleszmélt, már ott állt előtte. Gyorsan és csendesen mozgott, az árnyékkal eggyé válva suhant, támadott és érintett. Eren érezte, ahogy a háta a hideg falnak préselődött, a lány hűvös ujjai meg az arcélére simultak.

Egy pillanatig komolyan azt hitte, hogy meg fogja ütni. Annak tudatában, amit hirtelen átélt, el tudta hinni, hogy Mikasa megteszi.

De Mikasa nem így tett.

Hogy is tehetett volna így? Pont vele? Őrültség volt egyáltalán feltételezni is ilyesmit!

A lány átölelte, az arcát meg a vállgödrébe fúrta. Annak ellenére, hogy milyen hideg volt a teste, a könnyei forrón csordultak le az arcáról és siklottak végig Eren nyakán. Az érintése áramütésszerűen érte, a sokktól tágra nyílt a szeme; gyakorlatilag minden ízében megmerevedett, ahogy viszonozta a kétségbeesés szülte szorítást. A viszontlátás öröme a bőre alatt lüktetett. Még erősebben ölelt, még jobban magához vonta a lányt, az meg hagyta, nem pedig tűrte, mert közben úgy remegett, mint aki perceken belül összecsuklik; a könnyei megállás nélkül, szüntelen gördültek le újabb meg újabb cseppekben, csiklandozva szánkáztak le Eren bőrére.

– Eren…! Eren…! – Eren, Eren, Eren. A neve mantrává vált a lány ismétlő suttogásával, de egy cseppet sem bánta. Ölelte és ő is a nevét mormolta, a füléhez hajolt, a haját simogatta. Mikasa vele volt, egyedül vele, újra mellette… És minden másmilyenné kezdett válni, ahogy újra egymásra találtak.

– Ne haragudj – súgta a fülébe. – Amiért nem voltam itt neked, amikor szükséged lett volna rám.

– Eren! – Mikasa a fejét ingatta, miközben elhúzódott tőle. – Nem maradhatsz itt tovább. – Körbeintett, a szája dühös fintorra görbült, ahogy végighordozta a tekintetét a szűkös cellán. – Nem vagy fogoly. Azért vagy itt, mert ide tartozol. Nem érdekel, mit mondott Frieda vagy Levi, egy ujjal sem érhetnek hozzád! Addig garantáltan nem, amíg én itt vagyok!

– Mikasa, én…

– Haza szeretnél menni, igaz? – Mikasa nem hagyott neki időt; végigsimított az arcán, ott ragadt az érintése. Eren most már kevésbé érezte hűvösnek az ujjait, sőt mintha felmelegedtek volna, ahogy finoman rájuk csókolt. A lánynak az arca is kipirult, szürke szeme fénylett a könnyek hadától. – Eren, menjünk… – mormolta. – Gyere velem haza, jó? Oda, ahová mindig is tartoztunk. Az a hely nem a királynő egyik cellája, hanem Shiganshina… Ahol egykor felnőttünk. Ahol… minden félresiklott.

– Annyi mindent szeretnék neked elmondani. – Eren mély fájdalommal a szemében mosolygott a lányra. – Annyi mindent… – sóhajtotta. – De mégsem tehetem. Én… meg kell értenetek, hogy nem harcolhatok a barátaim ellen.

– És ha meg tudnád őket győzni? – nézett rá Mikasa kihívóan. – Pieck és Galliard… Meg a bátyád, Zeke… Gondolod, hogy képesek lennének végignézni a halálodat? Mert én képtelen lennék, ezért is fogadkozom itt és most.

– Mikasa…

– Elmondom még egyszer – emelte fel a kezét és vele együtt egy kicsit a hangját is –, mert látom, nem érted. Amíg élek, nem eshet bántódásod, Eren, legyen szó a Felderítő Egység felől érkező fenyegetésről, vagy éppenséggel az óceánon túl élő ellenségeinkről. Senki sem árthat neked. Erre itt és most megesküszöm.

– Ha csak úgy rájuk zúdítjuk, hogy mostanság Paradis szövetségeseként tengetem a napjaimat… – Eren elhúzta a száját a gondolatra. – Te hogyan reagálnál egy ilyen hírre, Mikasa? Mert aligha hiszem, hogy a bátyám, Zeke kiugrana a bőréből örömében. Ő mindig is… annyira komolyan vette a feladatunkat. Ő… teljes mértékben a hazánknak és a küldetésünknek szentelte magát.

– Pieck szeret téged.

– És én is szeretem őt – felelte. – De ez nem jelent semmit. Pieckben… buzog a tettvágy… és a kötelességtudat. H-ha úgy alakulna… É-én… – Nem vagyok benne biztos, hogy nem próbálna meg kiharapni a nyakszirtemből. Különösen akkor nem, ha egyértelműen áruláson kap rajta. Pieck… kiszámíthatatlan ilyen téren, ismerte el magában kelletlenül. Csak magában tette, hangosan sosem merte volna. Mikasa látszólag így is megértette. Nem kellettek ahhoz szavak, hogy tudja, mi jár a fejében, hiszen mindig is ismerték egymást.

– Jól van. – Mikasa elhúzódott tőle, a szemében hideg fény villant. – Annyi bizonyos, hogy nem hagyom, hogy fogolyként élj, amíg nem bizonyítottál. Nem érdekel Frieda, nem érdekel a királynő sem. Senki sem kényszeríthet rá, hogy ezt eltűrjem. Most szépen el fogsz innen tűnni, Eren.

A fiú erre felvonta a szemöldökét.

– Megszöktetsz? – kérdezte csodálkozva, egy cseppet sem reménykedően. Igazából már egyáltalán nem törődött vele, hogy fogolyként kell élnie vagy sem. Nem tudta eldönteni, hogy az élete egy rossz rémálommá változott, vagy éppenséggel egyfajta jó irányba terelődött. Egyelőre azt tudta, hogy körülötte jóformán minden fenekestül felfordult. – Ez nem biztos, hogy jó ötlet…

– Nem hagylak itt! – Mikasa csattanó hangjára Armin összerezzent, de nem ébredt fel. Eren azonnal odakapta felé a tekintetét, néhány másodperc elteltével azonban megkönnyebbülten lélegzett fel: Armin semmi jelét nem adta, hogy bármit is észlelt volna a diskurzusból. Mikasa Eren karjára simította a kezét, és amikor ismét megszólalt, sikerült megreguláznia a haragját:

– Nem hagylak itt – ismételte meg csendesebben. – Tényleg nem érdekel, kivel megyek szemben. Most azonnal eltűnünk innen! – Azzal hátat fordított neki, és elszántan szegte fel a fejét. – Kövess! – intett. – Hamarosan szabad leszel.

Mielőtt Eren bármit is mondhatott volna, szélesre tárta a cella ajtaját, s nesztelen léptekkel annak túloldalán termett. Armin eközben még mindig szunyókált. Ő bizonyára ellenezné a küldetést – villant át a gondolat Eren elméjében, miközben bizonytalanul felzárkózott Mikasa mellé. Azt mondaná, ezzel magamra haragítanám Paradist. Hogy… őrültség lenne egyáltalán megkísérelni is a szökést, hiszen… hova mehetnék? Hogy tudnék elmenekülni előlük? Nincs hová mennem. És anyát és a testvéreimet is elveszíteném.

Az ajkába harapott, Mikasa azonban feltűnően nyugodt maradt. A kezét a kardján tartotta, de nemcsak ennyiből állt a felszerelése: rejtett kések, sőt még pisztoly is lapult nála, és olyan elszántan indult meg, hogy Erennek nem volt afelől kétsége, hogy bárkit és bármit le tudna győzni, ha sor kerülne rá.

Nevetséges volt maga a gondolat is, hogy megszökjenek, ám valamiért ösztönösen megbízott Mikasában.

Ugyanazon a folyosón haladtak végig, amin korábban is, így el kellett haladniuk a bűnös szoba előtt is. Míg Erennek összeszorult a gyomra, ahogy visszaemlékezett Levi és Abel látványára, Mikasa egyet sem félt. Mintha egyáltalán nem tulajdonított volna neki jelentőséget, hogy csupán egy ajtó választja el a falak hercegnőjétől és az emberiség legerősebbjének nevezett katonájától. Igaz, Ackerman révén nem kellett attól tartania, hogy nem tudja túlszárnyalni Levit. Ereje teljében, fiatal kora ellenére is majdnem elérte az ő szintjét, hát még évek múltán!

Ő egy igazi szörnyeteg – gondolta, majd váratlanul megtorpant. A lány is megállt, és a folyosó végében álldogáló köpenyes alakokra fordította a tekintetét; a csuklya alól nem látszott ugyan az arcuk, de tisztán kivehető volt, hogy felszerelést viseltek magukon. Úgy készültek, mint akik csatába vonultak.

És ez talán így is van – nyelt egyet Eren. A kérdés csupán az… hogy kinek az oldalán szállnak harcba? És… kik ezek?

Hárman voltak – az egyikük bizonyosan egy lány, az alakjából ítélve. Eren újabb nyelésre késztette magát, és amikor a legalacsonyabbik – a lány – előrelépve hátralökte a köpenye kámzsáját, felcsuklott meglepettségében.

A lány Annie volt.

** * **

Tehát tényleg él. – Ez volt Eren első gondolata, amint megpillantotta a lány alacsony, karcsú alakját. Annie Leonhart nem sokat változott ahhoz képest, ahogyan Eren emlékezett rá, csupán nőiesedett. A haját ugyanúgy nem eresztette szabadon, mintha félt volna valamitől, s a tekintete éppolyan jeges és kifürkészhetetlen volt, mint annak idején. A szája széle mosolyra húzódott – vagy inkább fintorra, vélte Eren –, amint rásiklott, és ahogy előrelépett, Eren ösztönből hátrálni szeretett volna.

– Kilenc év – törte meg a csendet halkan, egy apró sóhaj kíséretében. A mosolya kiszélesedett, a szeméből eltűnt a kemény él, hogy teret adjon egy kis szelídségnek. Ritkán vagy éppenséggel talán soha nem látott érzelem volt Annie arcán, Eren nem tudott vele betelni. És ekkor eljutott a tudatáig az is, amit a lány mondott. Kilenc év. Kilenc év telt el azóta, hogy Marley Paradis szigetére küldte Marcelt, Bertoltot, Reinert és Annie-t. Kilenc év, hogy Eren utoljára látta őt. Hogy egyáltalán valami biztosat tudhattak felőle.

Annie mosolygott és közben a fejét ingatta helytelenítően.

– Mondanám, hogy semmit sem változtál… de szörnyű ez a frizura, Eren.

Eren szíve nagyot dobbant.

Annie!

Ez tényleg ő! Ez a stílus…

Elvigyorodott.

– Az őszinteséged, mint mindig, most is lenyűgöző.

– Köszönöm. – Annie komolyan felelt. Időközben átszelte a köztük levő távolságot, s így teljes valójában Eren és Mikasa előtt állhatott. Míg Eren szóhoz is alig tudott jutni, Mikasa fintorgott és látszólag türelmetlenkedett.

– Észre fogják venni! Siessünk! – sürgette őket, mire Annie elhúzta a száját.

– Ez igaz… – mormolta. – Gyorsan kell csinálnunk.

– Annie… – Eren még időben kapta el a csuklóját. Az érintésre mindketten megfeszültek, Mikasa tekintete pedig egy pillanatra hosszan elidőzött rajtuk. – Annie… – ejtette ki ismét a lány nevét, ezúttal gyengédebben, mint korábban. Annie rábámult, és a kemény páncél, ami mögé az érzelmeit rejtette, hirtelenjében mintha repedezni látszott volna. Egymás szemébe néztek, és Erennek nyelnie kellett, hogy elűzze a gombócot a torkából. Csak remélni merte, hogy a hangja nem hangzott annyira remegősen, mint ahogy érezte. Nem akart megszégyenülni a szigetiek előtt.

– Mi az?

Csak egy szó – gondolta –, de remélem, neked is legalább annyit jelent, mint nekem.

– Hiányoztál.

A szíve majd’ kiugrott a mellkasából.

Annie ezúttal is jobban leplezte az érzelmeit, bár egy másodperc erejéig Eren biztos volt benne, hogy valamit igenis látott az arcán, nemcsak odaképzelte! Olybá’ tűnt, mintha Annie egy könnycseppet pislogott volna ki. Vagy mintha a szája sarka rándult volna meg árulkodóan. A válla mindenesetre nem remegett, és egyáltalán nem csüggedt el annyira, hogy sírva fakadjon. Bezzeg Eren! Ő a maga részéről alig bírta visszatartani a könnyét! Legszívesebben a karjába zárta volna a lányt és addig nem eresztette volna, amíg Annie is hasonló állapotba kerül.

– Menjünk, Jaeger.

– Bizony-bizony. Kifutunk az időből – dörmögte a magasabbik köpenyes. A hangja alapján egy férfi volt, de Eren nem tudta beazonosítani, hogy kicsoda. Eren sem tartozott az apró termetű emberek közé, ez a férfi viszont bőven túlszárnyalta. Hatalmas testéhez erő is tartozott, a csuklya alatt meg valamiért kalapot viselt, amit Eren sehová sem tudott tenni.

A másik alakot könnyebb volt beazonosítani, hiszen többször találkoztak már… Az öccse, Callum volt az. Vidáman hunyorgott rá a folyosó félhomályában, teljesen kiélvezve, hogy mekkora döbbenetet okozott a felbukkanásával, majd lustán intett egyet.

– Hallottátok a főnököt, nem igaz?

– Te mégis… H-hogyan…

– A bátyám vagy – vette elejét Eren nyöszörgésének egy vállvonás kíséretében. – Fogalmazzunk úgy, hogy a kis barátnőd remekül tud érvelni. Na és igazából úgy vagyok vele, hogyha Kennyt meg tudta győzni, akkor miért ne adjak ennek az egész őrültségnek én is egy ötletet?

– Kennyt? – nyögte Eren.

– Bizony-bizony – bólogatott Callum, a fejével a kalapos férfi felé biccentve. – Torokmetsző Kenny Ackerman, személyesen.

Kenny udvariasan megemelte a kalapját, és nem felejtett el rávigyorogni Erenre.

– Eren Jaeger – mondta. – Már régóta akartam veled találkozni… kölyök.

– De most végre találkozott – felelte erre Eren óvatosan. A „Torokmetsző” ragadványnév nem hangzott túl biztatóan ahhoz, hogy csak úgy leeressze a védelmét a férfival szemben, az meg, hogy az Ackerman családot gazdagította, csak hab volt a tetején. Nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy tudja, Levi nagybátyja állt előtte; a férfi, aki felnevelte őt is meg Mikasát is. A férfi, aki a Reiss család szolgálatában tevékenykedett, s egykor Uri Reiss bizalmasa és legjobb barátja is lehetett.

Kenny vigyorgott, de a vigyora is veszélyes volt, ahogyan ő maga is.

– Ó, bizony. Tehát te lennél Eren. A híres-neves Eren.

– Az egyetlen.

– Mondod te – vonta meg erre a vállát Kenny. – Én viszont mást mondok, kölyök. – Mielőtt Eren megszólalhatott volna, lustán orron pöccintette és még ki is nevette. Ezzel nemcsak azt érte el, hogy Mikasa és Callum szeme elkerekedjen, hanem azt is, hogy meglepetten megugorjon álltában. Levegőért kapkodott, és döbbenten nézett Kennyre.

– Én csak annyit mondok – szólt közbe Annie –, hogy tényleg kifutunk az időből, ha ostoba csevegésekre fecséreljük a szökés lehetőségét. – A pillantása Erenre siklott, a tekintete pedig megkeményedett. – Eren… El kell tűnnöd innen, ez most már nem kérdéses. Ezek az emberek… A falimádó szekta… – Az ajkába harapott. – Nem lesz jó vége, ha sokáig maradsz itt. Valamire készülődnek, aminek köze van hozzád. Ha kell, kiláncolnak és úgy használnak fel.

– Azért nem kell ennyire elragadtatnod magadat, Leonhart! – csattant fel Callum. – Biztos vagyok benne, hogy Erwin parancsnok…

– Cseszek Erwin parancsnokra! – Annie hangja jegessé vált. – Gyerünk! – Azzal, mielőtt bárki is megerősíthette volna bármelyikük állítását is, Eren csuklója után nyúlva megragadta a fiút, majd elindult, hogy mihamarabb kijuttassa a Reiss család otthonából. Eren, akit teljesen váratlanul ért, majdnem megbotlott a saját lábában, úgy igyekezett tartani a tempót Annie-val. Callum hasonlóan. Bezzeg Mikasa és Kenny, ők nem hiába viselték az Ackerman nevet, pillanatok alatt Annie oldalára szegődtek.

– Ne aggódj, kölyök – suttogta a férfi. – Mindenről gondoskodtam.

A következő folyosóra befordulva Eren megértette, mire célzott: valamennyi őr fegyvertelenül, eszméletlenül feküdt. Kenny elégedetten vigyorgott, amint elkapta Eren döbbent tekintetét.

– Jó vagyok vagy jó vagyok, kölyök? – kérdezte a szemöldökét vonogatva.

Eren az őszinteség mellett döntött:

– Döbbenetes, Mr. Ackerman.

A megszólítást az udvariasság diktálta, válaszul azonban csupán horkantást kapott. Kenny Mikasára nézett, az arcán sötét árnyék suhant át.

– Kölyök. – Amikor megszólalt, a hangja rekedtesen csengett. Eren ösztönből torpant meg, és így sikeresen a térdére is zuhant, mert Annie nem érzékelte a megállását. A lány dühösen fújtatott, Eren meg a térdébe hasító fájdalomtól sziszegve fogadta el Callum felé nyújtott jobbját. Kenny lenézett rá, az arca pedig komoly volt, ahogyan a hangja is.

– Hívj csak Kennynek, kölyök. Az lesz a legkönnyebb.

Eren zavartan bólintott.

– Jól van… Kenny.

A név furcsán csengett a szájából, nem illett hozzá. Kenny őt nézte, ő meg Kennyt. Erent olyan érzés fogta el, mintha mindketten tudtak volna valamit egymásról, ami sokat jelentett. Valamit, amire nem tudott rájönni, amire nem tudott visszaemlékezni.

A már-már meghittnek nevezhető pillanatot, ahogy egymás szemébe bámultak, Annie ingerült hangja szakította félbe. A lány bosszús volt, és ezen vajmi keveset az a tény, hogy Eren igyekezett igazán bűnbánó arcot vágni, amiért majdnem ő is elvágódott miatta.

– Mehetnénk végre?! – kérdezte sziszegve. – Ha így folytatjuk, tényleg elkapnak minket!

– Mehetünk. – Ezt már Eren jelentette ki. Hirtelen magabiztosnak érezte magát, és ahogy az öccsére pillantott, aki annak ellenére kockáztatta az életét, hogy annyira nem kedvelte – vagy legalábbis nem annyira kedvelte, mint mondjuk Grace –, elfogta a hála. Megértette, hogy ezek az emberek mire vállalkoztak, és azt is kezdte érteni, hogy miért vállalkoztak. Ökölbe szorította a kezét, majd biccentett egyet Annie-nak.

– Tűnjünk el innen! – mire a lány már hátat is fordított neki. A feszültség tapintható volt, Eren az egész testében tudta az idegességet; alattomos lassúsággal terjedt szét benne. Azzal is tisztában volt, hogy csak akkor fog megszűnni, ha végre kijut az új börtönéből. Mert nem kellett cellarácsok ahhoz, hogy fogoly legyen. Őt a világ ejtette fogságba, és hiába küzdött, nem tudott szabadulni belőle.

Mintha egy nagyon hosszú, véget nem érő álmot álmodnék – gondolta. És olybá’ tűnt, hogy tényleg az volt. Egy nagyon hosszú, soha véget nem érő álom. Egy rémálom a sötét, kegyetlen jövőről. Az eldiai nép, Ymir népének sorsáról.

A világ pusztulásáról.

** * **

Kijutni a királyi család rezidenciájának mégsem bizonyult olyan könnyűnek, mint azt beharangozták. A sokadik folyosón befordulva Erennek komoly kételyei támadtak azzal kapcsolatban, hogy nem hoztak még nagyobb bajt a fejükre a szökéssel, de valahányszor az öccse rajtakapta, hogy az ajkába harapott, csak ingerülten morgott valamit az orra alatt. Eren gyanította, hogy nem túl kedveset, mert tisztán hallotta, amikor idiótának is nevezte, ráadásul Kenny vigyorából és Annie horkantásából ítélve remek, találó megjegyzés lehetett; Callum büszkén pillantott hátra a válla fölött.

– Túl sokat aggodalmaskodsz – jegyezte meg, miután elcsípte a tekintetét. – Ha azt mondtuk, megoldjuk helyetted, akkor megoldjuk helyetted. Felesleges azon rágódnod, hogy mi fog történni veled vagy éppenséggel velünk – tette hozzá, mintha belelátott volna Eren fejébe. Eren már nem is tudta, kiért aggódott jobban, magáért vagy azokért, akik segítettek rajta. – Nem lesz semmi baj. Megvan a védőangyalunk.

– Védőangyal? – Eren suttogni is alig mert. – Te meg mégis…

Callum előremutatott. A sokadik folyosó után – Eren menet közben már nem számolta, sőt a kiutat sem próbálta többé memorizálni – zsákutcába futottak – vagy legalábbis elsőre zsákutcának tűnt. A folyosó végében kőfal zárta el előlük az utat, hatalmas festményt aggasztottak rá. Eren meg sem lepődött, hogy a portré a Fritz család egyik tagját ábrázolta. A száznegyvenötödik falakon túli király, Karl Fritz valamelyik lánya lehetett, Eren csak futólag pillantott a feliratra. Nem a felirat érdekelte, de nem is a festmény. A lány, aki rájuk várt, alacsony volt és úgy beleburkolta magát a köpenyébe, hogy a szeme is alig látszott ki belőle, Eren mégis ráismert. Frieda húga volt, a féltestvér.

Historia.

– Mi a…

– Hihetetlen, nem? – vigyorgott rá Callum. – Úgy tűnik, mindenki ezen az átkozott világon… a te oldaladon áll, Eren. Valamit tudsz, az egyszer biztos.

– De…

– Eren. – Historia – hercegnő? – előrelépett és megszólította. Erennek kételyei támadtak a rangja felől, afelől viszont, hogy segíteni fog nekik, egy mákszemnyi sem. A hangja ugyan nem csengett édesen és ártatlanul, mint amilyent a kinézetéhez kapcsolt volna, ugyanakkor nem hangzott hidegen sem. Sokkal barátságosabbnak látszott a nővérénél, és ennek Eren kimondottan örült. Még egy manipulatív Frieda, könyörtelen Abel vagy éppenséggel angyalbőrbe bújt Florian cseppet sem hiányzott.

– Innentől kezdve… – Eren a lányra emelte a tekintetét, amint meghallotta beszélni. Historiának mintha erre lett volna szüksége ahhoz, hogy erővel is felruházza magát. – Innentől kezdve – ismételte meg – a támogatásomat fogod élvezni. Lehet, hogy én vagyok a törvénytelen féltestvér, de attól még én is a Reiss családhoz tartozom. Van beleszólásom a dolgokba.

– Ő a királynőnk kedvenc testvére – kotyogta el Kenny. – Ez köztudott.

Historia a szemét forgatta.

– Mindegy – címezte Kennynek, majd ismét Eren felé fordult. – Kövessetek! Kivezetlek innen és biztonságba helyezlek! – ígérte.

– Haza is tudsz juttatni?

Historia habozott.

Amint Callum Erenre kapta a tekintetét, a fiú egyszerűen tudta. A körülmények ellenére egyiküknek sem fűlött ahhoz a foga, hogy visszajuttassa őt Liberióba. Ugyanakkor azt akarták, hogy biztonságban legyen.

Sem itt, sem ott nem vagyok biztonságban – gondolta. Talán ezért is hezitálnak ennyire.

– Megpróbálhatom. – Historia végül beleegyezett. Olyan erővel harapott az alsó ajkába, hogy a fogával felsértette a bőrt, s nemcsak piroslott, hanem még a vére is kiserkent, az ujjaival közben meg idegesen babrált a szőke hajával, de nem visszakozott. Beleegyezett, így hát beleegyezett. Nem vonta vissza a szavát. Nem mondta azt, hogy biztosan megcsinálja, csupán azt ígérte, hogy megkísérli. A kettő nem volt ugyanaz, mégis kimondatlanul boldoggá tette vele Erent. Teljesen felvillanyozódott tőle.

– Fenség, kérem – szólt Mikasa. – Mutassa az utat!

Historia rámosolygott, megnyitotta a titkos alagutat, amit a festmény rejtett előlük.

– Igenis, Ms. Ackerman – mondta viccelődve, mire Mikasa futólag elmosolyodott. Eren a fejét kapkodta. A közvetlenség arra utalt, hogy Historia és Mikasa nemcsak ismerősök, hanem barátok is voltak, ahogyan egykor.

Jól van ez így. Mosolyra húzta az ajkát; belépett az alagútba. A festményt úgy alakították ki, hogy remekül el tudta rejteni a titkos utat; Eren sosem jött volna rá, hogy a rezidencia rendelkezik ilyennel. Maga az alagút sötét volt és hideg, a falak nyirkosak, a fáklyák alig-alig pislákoltak. Többfelé ágazott, megannyi folyosó nyílt belőle. Aki nem ismerte pontosan az útvonalat, az könnyedén elveszhetett. Eren megszaporázta a lépteit, majd pillanatok alatt felzárkózott Historia és Mikasa párosa mögé.

Historia vezette őket, Mikasa pedig a védelméről gondoskodott; Eren és Callum egymás mellett sétáltak. A sort Kenny és Annie zárták, mindketten fegyverükkel a kezükben, teljes mértékben felkészültek az esetleges támadásra.

Eren a száját rágcsálta.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta Callum, amint észrevette. – Bízz bennük. – A fejével Mikasa felé bökött. – Elszánt, pláne, ha rólad van szó.

– Tudom. – Az ajkán halvány mosoly játszott, miközben felelt az öccsének. A folyosók útvesztője, a sötét alagutak egyszer csak a végéhez értek. Historia a válla fölött hátrasandított, és meglepően szelíden ennyit kérdezett:

– Készen állsz?

– Tartanom kellene valamitől? – húzta fel a szemöldökét. Historia válaszul kilökte az ajtót.

A felszínre érkezve Erent elvakította a világosság. Az út során a szeme már egészen hozzászokott a sötétséghez, így néhány másodpercig sűrűn kellett pislognia, hogy ne sértse annyira. Csak ezután tudott szemlélődni.

– H-hol vagyok? – kérdezte döbbenten. – M-mi ez a hely?

– Ez is a Reiss családé – felelte Historia, körbemutatva. – A Reiss család mindig is nagyon befolyásos volt, függetlenül attól, hogy királyi vér folyik az ereinkben. A népünk sokáig nem tudott róla. Nem véletlen változtattunk nevet. Nemes család maradtunk, akik a háttérből irányították az álkirályt, azt a szegény bolondot…

Az alagutak a királyi palotából egy, első ránézésre elhagyatott kápolnához vezettek, a hátulsó bejárata (rejtett pincéje) felől érkeztek a felszínre. Eren megilletődve állt, nézte a kápolnának tűnő valamit, és nem tudta figyelmen kívül hagyni a mellkasában szétterjedő, ismerős érzést. Ismerte a kápolnát. Járt már ott.

– De ez nem lehet ugyanaz… – nyögte, ahogy végiggondolta. – Ez a kápolna…

– Természetesen nem ugyanaz, amelyik Orvud körzetében van – bólintott Historia. – Hasonló, de nem ugyanaz. Javarészt ugyanazért épült. Nem ragaszkodtunk túlságosan a múlthoz. Ez a világ merőben más, mint amire te emlékszel, Eren.

– De ha ennyire más, akkor az emberek is, akik benne élnek, nem?

– Pontosan.

Eren keserűséget érzett a szájában. Lenyelte a felgyülemlett nyálát, és inkább elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia a lányt és annak különösen csillogó szemét. Historia a szempillája alól pillantott rá; csinos arcú, mosolygós angyalnak látszott, ártatlannak, miközben belül… lehet, hogy belül pont olyan romlott volt, mint a többi testvére. Eren igazából már senkiről sem tudta, hogy mit gondoljon.

Kiben bízhatok meg? – vacillált. Egyáltalán megbízhatok ezekben az emberekben? Mi a garancia rá, hogy nem fognak hátba támadni?

Semmi nem garantálta ezt. Eren újból nyelt, majd megindult Historia és Mikasa nyomában. Nem tudta megmondani, mennyi idő telt el, az sem, hogy mennyi kilométert tettek meg – annyit kutyagoltak, hogy majd’ leszakadt a lába! –, egy idő után kivilágosodott, a nap meg felbukott a fák ága mögül; égetően sütötte a nyakukat. Nem mentek be a kápolnába, hanem azt megkerülve egy poros úton igyekeztek előre, talán céltalanul bolyongva, talán nem. Eren semmit sem tudott. Nem beszélgettek, csak feszülten lesték a tájat. Mikasa, Kenny valamint Annie egy pillanatra sem vették le a kezüket a fegyverükről; készen álltak rá, hogy ha a helyzet úgy hozza, harcoljanak.

– Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban leszel, Eren.

Erennek melege volt és idejét nem tudta már, mikor ivott utoljára. Szomjasnak érezte magát, fáradtnak és idegesnek. Egy farm, állapította meg, miután körbenézett. Ez volt Historia Reiss zseniális rejtekhelye. Egy átkozott farm.

– A családomé – magyarázta halkan, mikor elkapta Eren tekintetét. A fiú elfintorodott.

– A Reiss családé?

– Az anyámé.

– Oh.

– Oh, bizony. – Historia nem mosolygott többé; elkomorodott. – A nagyszüleim még élnek. Szereznek lovakat, ha megkérem őket.

– A hír nem terjed olyan gyorsan, nem igaz? – Eren mérlegelt. – Ha lóháton közlekedek, talán…

– Ha eljutsz a Mária falig, akkor már minden rendben lesz – jelentette ki Callum. – Ha megtaláljuk a módot, hogy visszajussunk Shiganshinába, könnyebben tudunk majd…

– A Mária fal túlsó oldalán emberként esélyed sincs. Abban a minutumban óriássá változok… és onnantól meg sem állok, amíg el nem érem Marleyt.

– De valóban ezt akarod csinálni, kölyök? – érdeklődött Kenny. – Ez lenne a remek terved? Mi a garancia rá, hogy nem nyiffantanak ki azonnal, amint betetted oda a szép kis lábadat? Na és a kislányt? – bökött Annie felé. – Gondolom, őt sem hagyod itt.

– És engem sem – húzta ki magát Mikasa. – Ahova Eren megy, oda megyek én is.

– Őrület. – Kenny a fejét csóválta. – Ezek egytől egyig idióták.

– Azok volnánk? – vonta fel a szemöldökét Eren. – Lehetséges. Mindegy. Én senkinek az életét nem teszem kockára, egyedül a sajátomét. Ha ők vállalják, akkor vállalják. Nem kérem meg rá őket, az egyszer biztos.

– De… miért akarsz ennyire visszamenni, Eren? – Historia kinyúlt, megérintette a karját. Az érintése szelíd volt, a tekintete komoly és érdeklődő. – Miből gondolod, hogy onnan könnyebb lesz harcolni az igazadért? Miből gondolod, hogy nem fognak feláldozni?

– Nem tudom – suttogta. – Semmit sem tudok. Csak reménykedem.

– És ez a reménykedés…

– Erőt ad.

Eren lehunyta a szemét, majd felsóhajtott. Mikor ismét megszólalt, magát is meglepte vele, mennyire könnyedén találta meg a megfelelő szavakat. Mintha valóban erő lett volna úrrá rajta, ahogy hátat fordított Historiának és vele együtt a múltjának, hogy meginduljon a farm felé, ahol a lány nagyszülei tengették békésen az életüket. Hirtelen minden könnyebb lett. Világosabb. A szavak kicsusszantak a száján, és nem bánta meg őket.

– Egyszerűen csak tudom, mit kell tennem.

---

Megjegyzés: A következő fejezet egy kiegészítő fejezet lesz, amiben megismerhetitek majd Mikasa múltját, és megtudhatjátok azt is, hogyan reagált a hajón történtekre. :D Mivel hétfőn elutazom, ezért várhatóan július 9-10-e körül kerül feltöltésre. A 10. fejezet július 17-én érkezik.