10. felvonás
„amelyben
elcsattan az első és nem utolsó csók”
Lepihentek a fa árnyékában, nem
eresztették egymás kezét. Armin finoman és óvatosan simogatta az ujjbegyével
Eren kézfejét, és olykor, amikor mindketten hallgattak egy kis ideig, olyan
tűnődő arcot vágott, miközben a kezüket nézte, hogy Erennek még a lélegzete is
elakadt. Néha azt képzelte, belelátott a fiú fejébe, kiolvasta a gondolatait, a
ki nem mondott vágyakat, ráérzett arra, mi az, ami igaz, s mi az, ami hamis.
Egy idő után nem beszéltek többet,
csak élvezték a csendet és a nyugalmat, ami körülvette őket. Eren elálmosodott,
végtelenül fáradtnak érezte magát. Észre sem vette, mikor csinálta, de
valamikor nekidőlt Arminnak, a válla a fiú fejére bukott. Elnyomta az álom, és
végre-valahára nem vicsorgó óriásokról, vérről meg pusztulásról álmodott, hanem
magukról kisgyerekként, amint együtt játszottak Shiganshina utcáin, együtt
fedezték fel Armin nagyapjának titkos könyvét a falakon túli világ szépségeiről
– együtt álmodoztak olyasmikről, amik léteztek ugyan, ám még Liberio lakóinak
számára is éppolyan elérhetetlennek bizonyultak, mint a Mária falon belül
élőknek.
Mikor felébredt, melegség vette
körül. Armin közel húzta magához, átvetette a karját, úgy hagyta, hogy aludjon.
Valószínűleg teljesen elgémberedett a karja, ám nem úgy tűnt, mintha
jelentőséget tulajdonított volna neki. Ragyogó mosolyt villantott rá, mikor
meglátta, hogy magához tért, és ez a mosoly azután is ott maradt az arcán,
miután Eren kibontakozott az öleléséből, majd nagyot nyújtózva megemelkedett
ültében.
– Jól aludtál? – kérdezte szelíden.
Nem kérdezett hitről vagy bizalomról, legalábbis az ajkával nem. A tekintetével
sok mindent kérdezett.
Eren elfordította a fejét, nem
tudott rájuk válaszolni. A fűszálak rezzenését figyelte inkább a lábuknál, és
amikor megpróbált felállni, Armin pedig a csuklója után kapott, hogy megakadályozza
azt, az első érintésre reagált.
– Igen – felelte végül őszintén. –
Nem voltak rémálmok, sem az a nyomasztó érzés, ami utánuk szokott maradni.
Hosszú idő után először… úgy érzem, tényleg pihentem, nemcsak próbálkoztam a
pihenéssel.
– Én is így vagyok vele – vallotta
be Armin. – Miután átörököltem a Kolosszális erejét…
– Láttad Bertolt emlékeit? –
sandított rá Eren.
Armin aprót bólintott.
– Láttam őket.
– És mi mindent láttál?
– Liberiót – suttogta. – Az
életeteket az internáló tábor falai között. A kiképzést. Azt a tortúrát, amin
az a négy szegény gyerek át kellett menjen, hogy eljusson a falig, majd azt,
hogy Marcel hiányában hogyan boldogultak, miután áttörték a Mária falat. –
Levegővételnyi szünetet tartott, hangszínét beárnyékolta a szomorúság. – Sok
mindent láttam – folytatta egyre halkabban. – Túl sok mindent. És semmiről sem
beszéltem. A királynő nem tudta. A barátaim sem. Mikasa sem.
Eren az ajkába harapott.
– Miért?
– Mert téged is láttalak.
Eren szíve kihagyott egy dobbanást.
– Shiganshina? – lehelte. – A
csata… Nyolcszáznegyvenötben… Te…
– Igen. – Armin az álla alá nyúlt,
rávette, hogy mégiscsak a szemébe nézzen. – Csak egy pillanatra láttalak, de az
bőven elegendő volt ahhoz, hogy… gyanút fogjak… hogy lehet, mégsem haltál meg.
Valahogy így kezdődött. Valahogy így jutottam el hozzád. Amikor elmondtam a
gyanúmat Mikasának, ragaszkodott hozzá, hogy derítsük ki. Amikor rájöttem, hogy
igazam van… Szerintem nem tudod elképzelni, hogy mit érezhettem, hiszen tőled
elvették a közös emlékeket. Amikor nem ismertél rám… Akkor lettem biztos benne,
hogy Zeke nem hazudott, mikor felvette velünk a kapcsolatot.
– Zeke kiadott engem nektek.
– Zeke téged védett, Eren. Ő csak… mondjuk úgy, mindent megtett a
túlélésetek érdekében: ezért nem
dacolt a kormánnyal, ezért hozott
téged Liberióba, ezért keresett fel
minket… Ezért árulta el, hogy mit
tett veled.
– És amíg ezeket tette, mindenen és
mindenkin átgázolt.
– Nos, igen. – Armin
megnedvesítette az ajkát. – A ragakói mészáros… Shiganshina rettegett bestiája…
Sok szép jelzővel tudnám illetni, nem mondhatni, hogy népszerű a falakon belül.
– A liberiói mészárlást követően e
falakon belül sem túl népszerű.
– Azt nem csodálom. Gondolom, mi
sem vagyunk annyira Historiával.
– Nos, én azt nem tudom. – Eren
felhúzta az orrát. – Ha elfelejtetted volna, arra kényszerítettetek, hogy
átszeljem az óceánt.
– Hogy haza gyere.
– De az a hely már nem az otthonom
– makacsolta meg magát. – Már nem tudom, hova tartozom, Armin – vallotta be
keserűen. – Nem tudom, mi lenne a helyes… A barátaim még az árulásom tudatában
is kitartottak mellettem, és… soha, semmilyen körülmények között nem fogok
ellenük menni. De titeket sem akarlak bántani, srácok. És azt sem szeretném,
hogy Kiyomi asszonyságnak baja essen miattam. Nem maradhatok sem Liberióban,
sem Shiganshinában… Sem Hizurúban. Egyszerűen nem illek bele a világba. Sehol
sincs maradásom.
– A két fal között kellene
maradnunk – sóhajtotta erre Armin, ujjai gyengéden simogatták Eren arcát. –
Azon a helyen, amit úgy hívtok, „Paradicsom”.
A magunk „Paradicsoma” lehetne. Ami
engem illet, én másra sem vágyom, csak egy kényelmes otthonra az óceán
partjánál. Te hogy vagy ezzel?
– Biztos jó móka lenne minden egyes
nap eszelős óriásokkal küzdeni – motyogta, ezzel azonban egyáltalán nem vette
el Armin kedvét.
– De ha nem lennének óriások –
erősködött a fiú –, akkor nem lenne gyönyörű? Sós tengeri levegő, homok a
talpunk alatt… Az óceán, Eren. A gyerekkori álmunk… Minden egyes nap láthatnánk
az óceánt, és aztán nekivághatnánk, hogy felfedezzük együtt a világot. A
falakon túl… Az óceánon túl… Az ellenségen túl… ott várnak ránk azok a képek a
nagyapa könyvéből: a lángoló víz, a jeges tájak, a fények a messzi távolban.
Arra várnak, hogy felfedezzük őket. Csak mi ketten, Eren, úgy, ahogy mindig is
terveztük. Ahogy mindig is álmodtunk róluk. Nem lenne gyönyörű?
Ó,
dehogynem.
Eren remegve zuhant a térdére,
szemmagasságba kerültek.
– Csodálatosan hangzik, Armin… –
lehelte, mire a fiú elmosolyodott.
– Ugye? – kérdezte; nevetett a
mosolya, ragyogott a szeme. – Semmi másra nem vágyom, csak erre. Hogy
valósíthatnám meg ezt az álmomat, ha arra akarnálak rávenni, hogy pusztítsd el
a világot? Azt a világot, aminek a sok szép szépségét olyannyira látni
szeretném. Te látod benne a logikát?
– Nem – suttogott vissza.
Armin nem húzta el a kezét, ujjai
hosszasan időztek az arcán, mintha örökre ott felejtette volna őket. Közel is
volt hozzá, nagyon is közel, a szeme az égboltnál is kékebb, fényesebb a
csillagoknál.
– Hát akkor? – súgta az ajkára. – Hiszel nekem?
– Igen…
– Bízol bennem?
Az ajka súrolta az övét.
Eren tágra nyílt szemmel, bólintva
suttogott:
– Igen… – mire Armin még közelebb
hajolt. Ajka az első csók ígéretét hozta magával, kérdései pedig a lehetőséget,
hogy Eren bármikor visszatáncoljon.
Eren azonban nem mozdult. Érezte
Armin leheletét az arcán, érezte az ajkának cserepességét, tenyerének gyengéd
érintését…
– Szeretsz engem, Eren? – hangzott
el az utolsó kérdés is, amire habozás nélkül választ tudott adni. Ez a kérdés
nem hitről, nem bizalomról szólt, hanem sokkal fontosabbról: azokról az
érzésekről, amik sosem múltak el, s amik elkezdtek változni, alakulni attól a
perctől fogva, hogy viszontlátták egymást kilenc év elteltével Liberióban. Uri vagy Armin, nem számított. A sebesült katona és a fiú, aki óriáserővel
rendelkezett, egy és ugyanazon személy volt.
Eren beledőlt az érintésbe.
Egyenes és őszinte választ adott.
(Szeretsz
engem?)
–
Igen.
** * **
Egyszer, még tizenéves korában
megcsókolt egy lányt az internáló táborból. June-nak hívták, nagyjából
egykorúak voltak. A csók esetlen volt, mindketten életükben először csókolóztak
– Pieck visítva nevetett rajtuk, mikor később elmesélte az egészet. Nem mintha
annyira Piecknek szánta volna a beszámolót, sokkal inkább Galliardnak, de a
lány mindig a legjobbkor bukkant fel, és egy cseppet sem érdekelte, hogy privát
beszélgetésnek indult. Ezt követően találkozgattak még néhányszor, majd
kiegyeztek abban, hogy legyenek inkább csak barátok.
De ez más volt. Ez nem csak egy lánnyal
történt az internáló táborból, hanem Arminnal.
Azzal az Arminnal, akit nem látott kilenc éven át, de aki sosem adta fel, és
akit most végre visszakapott, és az egész valahogy furcsán zavarossá vált –
mert attól a pillanattól fogva, hogy újra találkoztak, egyszerűen nem tudott
nem venni tudomást arról a különös érzésről, ami hatalmába kerítette.
Lehunyt szemmel, gyengéden
csókolóztak. Armin ujjai finoman megrebbentek az arcán, a nyelve lassan
simogatta az övét. A fa hűsítő árnyékot nyújtott, nem mozdultak alól, nem
mozdultak a helyükről sem, csak puhán és óvatosan érintettek, csókoltak és
cirógattak. Ha csak most először és utoljára, Eren eldöntötte, hogy minden
egyes percét ki fogja élvezni. Szíve egyre hevesebben ütemben vert, és érezte,
hogy egyre mohóbb is lett. Bizsergett a bőre, mindenhol forrónak érezte magát.
Az első csók bizonytalanul indult,
Armin nem volt benne biztos, hogy jó ötlet-e megtenni, aztán amikor el akart
húzódni, Eren pedig ahelyett, hogy hagyta volna, megnyitotta az ajkát, és
táncba hívta a nyelvét, felbátorodva kezdett csókolni. A nyelvével simogatott,
az ujjaival érintett, és Eren sötét tincsei közé tépve rántotta közelebb a
fejét, tette magává nyers, szelíd erővel, csordultig telő izgalommal. A mélyebb
csókokat, miután mindketten kifulladásig csókolták egymást, apróbbak és kevésbé
mohóbbak követték. Egy Eren szája szegletébe, egy az arcára, az orrára, a
homlokára – Armin bebarangolta az ajkával, felfedezett, és minden egyes csókkal
egyre bátrabb és bátrabb lett.
A végén Eren felnyöszörgött. Túl
sok volt hirtelen a koplaló szervezetének, még akkor is égett a bőre, amikor
elhúzódtak egymástól, pedig akkor már csak Armin sötét vágytól izzó
tekintetének kereszttüzét kellett állnia. Az sem volt könnyű dolog, elöntötte
az arcát a forróság.
– Eren… – hallotta meg a fiú
hangját, mire nekivetette a hátát a fa törzsének, és lehunyta a szemét. Remek, gondolta. Most már az arcom is lángol, nemcsak a testem. Ha Pieck a
szemtanúja lett volna a történteknek, és azt is látta volna, hogy milyen
állapotba került, sosem hagyta volna abba a piszkálását. Mekkora szerencse, hogy nem látta, szusszantott fel
megkönnyebbülten.
Felnyitotta a szemét: Armin
féloldalt ült, a fejét lehajtva. Az ő bőre is kipirult.
Eren szíve még mindig tandemben
járt.
– Megcsókoltál! – szaladt ki a
száján, mielőtt alaposan végiggondolhatta volna, mivel is szeretné kezdeni a
beszélgetésüket. Gondolatban jó erősen fejbe vágta magát! A hirtelen
megszólalás olyan hangszínnel sikeredett, hogy akár támadásnak is lehetett
volna venni. (Nem mintha annak szánta volna.)
Armin rásandított, megemelte a
szemöldökét.
– Nem volt annyira ellenedre –
vágott vissza higgadtan, mire Eren felcsuklott.
– Nem – ismerte el. – Egyáltalán nem volt.
– És ez megváltozna, ha esetleg
újra…
– Nem. – Saját magát is meglepte, mennyire gyorsan és mennyire
határozottan válaszolt. Találkozott a tekintetük, még a füle töve is piroslott.
– Egyáltalán nem lenne ellenemre –
mondta, és meleg mosolyt küldött a fiúnak. Armin viszonozta azt.
– Akkor jó – nyugodott meg. Eren megérintette
a kezét, a remegő ujjakra simította a sajátjait, szorosan összefűzve őket. A
csendben mindent lehetett hallani: a fűszálak rebbenését, a madarak halk
csiripelését, egymás szívének dobbanását. – Nem akartunk elveszíteni, ezért
visszajöttünk érted. – Armin a fülébe duruzsolt, miközben egymást cirógatták. –
Hajlandó vagyok szembeszállni akár a királynővel is. Nem fogom hagyni, hogy
arra kényszerítsen, hogy pusztítsd el a szeretteidet. Sosem hagynám, hogy
ilyesmit tegyenek veled… és tudom, hogy fordított helyzetben te sem hagynád.
– Mm.
– Ezt vehetem egy igennek?
– Igen. – Eren felsóhajtott.
Egyszerűen túl kellemes volt ülni és nem foglalkozni semmivel. Úgy tenni,
mintha a világban nem uralkodtak volna kaotikus állapotok, mintha nem éppen
magával az idővel dacoltak volna minden egyes nap.
Zeke-nek és Friedának egyre
közeledett a vég. Marley óriás nélkül maradt, Paradis pedig bosszú után
szomjazott. A háború nem ért véget azzal, hogy az óriásváltók elárulták
szülőföldjüket. Korántsem volt még vége, Eren azonban nem akart arra gondolni,
hogy mi vár még rájuk. Ki szerette volna élvezni ezt az illékony pillanatot,
szeretni Armint, amíg még mindketten élnek és lélegeznek – amíg még van idejük.
De
egyszer minden véget ér – gondolta. Feltápászkodtak, mikor a
távolból kiabálás ütötte meg a fülüket. Túlontúl ismerős hangokat hallott,
valószínűleg a hír, hogy Mikasa és Armin váratlanul beállítottak – ráadásul
léghajón, néhány társukkal egyetemben –, elérte a többi harcost is. Pieck,
Galliard valamint Reiner nem lehettek túlzottan boldogok. A lányt ismerve
egyenesen Kiyomi asszony szobájáig jutott, hogy kiszedje belőle az információt,
hogy hol van Eren.
Ha
pedig tényleg ezt csinálta – csóválta a fejét
a fiú –, akkor belefutott Mikasába.
– Aggódnunk kellene? – kérdezte
Armin. – A barátaid…
– Megnézném Mikasa és Pieck
csatáját – mondta erre halvány vigyorral az arcán. – Piecket nem lehet
eltántorítani az Ackerman névvel.
Szívós egy lány.
– Olyan, mint Annie.
– Igen. – Eren a hamis emlékekre
gondolt, amiket a Háború Pörölye adott neki. Annie… Pieck sokban hasonlított a lányra. – Olyan, mint Annie volt… – mormolta, mire Armin tekintete
rávillant. Annie már nem volt többé. A Nőstényt Historia birtokolta, és a
dolgok merőben más irányt vettek, mint azt eredetileg remélték.
– Jobb lenne elmagyarázni a
barátaidnak, hogy nem azért jöttünk, hogy megöljünk.
– Igen, jobb lenne.
Armin a kezét nyújtotta.
– Akkor megyünk? – kérdezte.
Eren elmosolyodott.
– Igen – suttogta, miközben
megragadta a kezét. – Megyünk.
Megjegyzés:
Alapjában véve egy rövid, velős történetnek indult, az
is lett belőle, aztán elvesztettem jó néhány felvonást, és hát, újra kellett
írni. [Az Eremin szál gyorsan jött (eredetileg még gyorsabban, szóval…), de
Eren heteket töltött Armin és Mikasa társaságában, mielőtt Frieda magához
hívatta volna.]
A következő fejezetben a harcosok
beszélgetnek egy jót Arminnal és Mikasával, a végén pedig Eren egy újabb
szövetségesre lel. :D
Úgy 2 hét múlva?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése