2019. december 28., szombat

Az óceán túloldalán [Ereri] – 18. fejezet (90+ manga spoiler)


18. fejezet


Szemtől szemben

Eren összeszorította a fogát – a világ forgott körülötte, minden vakító, kékesfehér fényben úszott. A Reiss család kápolnájának földalatti rejteke éppúgy festett, ahogyan az emlékeiben látta: hatalmasnak és végtelennek látszott, és valahol, tőlük nem messze ott várhatott rájuk Frieda királynő az Alapító Óriás erejével.

Ha egyáltalán tényleg itt van – gondolta. Odalent olyan kísérteties csend uralkodott, hogy egyre inkább elbizonytalanodott benne, hogy Paradis uralkodója valóban nem váratta meg őket. A kételyt Florianra is átakasztotta; a lány összeráncolta a homlokát, és sokkal óvatosabban vágott neki az útjuknak, mint azt tervezte.

– Valami nem stimmel – súgta oda, mikor Eren felzárkózott mellé. Lepillantottak a mélybe: hosszú, csúszós út vezetett valahová – talán a királynőhöz, talán nem –, az égbe törő oszlopok viszont nagyban megkönnyítették a dolgokat a háromdimenziós manőverfelszerelés használatát illetően. – Légy résen – figyelmeztette, Eren pedig bólintott. A csend… egyre kevésbé tetszett neki.

Talán most kellene visszafordulnunk – vélte, és ahogy a lányra sandított, arra lett figyelmes, hogy az gyakorlatilag mozdulatlanná dermedt. Éppen előre akarta lendíteni magát, hogy oszlopról oszlopra haladjanak, végül azonban mégsem tette. Légy résen. Légy résen. Légy résen.

Eren felnyögött.

– Tűnjünk innen! – szisszent fel hirtelen Florian, de elkésett vele. A messzi távolból a háromdimenziós felszerelés hangja hallatszott, annyi katona lőtte ki magát, hogy Eren összeszámolni sem tudta. Ugyanabban a pillanatban a fejük fölül is suhogó hang jelezte, hogy a katonák körülvették, és mire mindketten feleszméltek, apró alak tűnt fel a mélyben. Hófehér ruhát viselt, a haját szabadon engedte. Istennek hála, Historia volt az.

Florian elhúzta a száját.

– Hát persze, hogy a fattyú húgom az. Ki más lehetne?

– De ő… – Eren elfojtotta a mondandóját. A katonák előtt semmiféleképpen sem hozakodhatott elő a témával, hogy Historia közreműködött a kimenekítésében, és hogy miféle ígéretet tett Floriannak. Mindenki játszotta a szerepet, így ő is.

Légy résen, légy résen, légy résen.

Résen volt, nagyon is. Minden egyes idegszála megfeszült, ahogy Levi felbukkanására várt. A férfi bármelyik irányból érkezhetett, és Eren egyre jobban elbizonytalanodott, hogy le fogja tudni reagálni a viszontlátását. Valamikor, még ha egy másik világban is, igenis szeretők voltak. Emlékezett az érintésére, a teste melegére, a csókjára és a forró ölelésére. A szenvedélyes órákra, amiket egymás társaságában töltöttek az éj leple alatt, valamikor azután, hogy visszahódították a Mária falat, és valamivel azelőtt, hogy Eren önfejűen átszelte az óceánt. És azokra a percekre is emlékezett, amiket azután töltöttek, hogy Liberióban megesett az a bizonyos mészárlás, ami megbélyegezte a kapcsolatát a Felderítő Egységgel.

Levi… Hol vagy?

Florian Historiára villantotta a tekintetét, az ajka halvány mosolyra görbült.

– Húgom – üdvözölte a lányt. – Meglep, hogy itt látlak.

– Florian. – Historia komoly maradt. A tekintete Erenre siklott, a ránc a homlokán elmélyült. – Eren. Isten hozott benneteket újra Paradis szigetén.

– Milyen szívélyes fogadtatás! – gúnyolódott Florian. – Gyanítom, tudod, miért jöttem.

– Hogy megöld Friedát. – Historia hangja nyugodtan csengett, a keze azonban ökölbe szorult. Bár tisztában volt vele, hogy Friedának csupán egy éve maradt hátra, látszólag már a puszta gondolatát sem bírta elviselni, hogy elveszíti. Hogy valaki erőszakkal elragadja tőle. Eren mindenkinél jobban megértette a lányt, hasonlóan érzett Zeke-et illetően. Éppen ezért akarta minél előbb megtalálni a bátyját. Senki sem bánthatta őt! Senki sem vehette el tőle erőszakkal az óriását! Senki! Különösen nem… a sziget egyik ördöge.

– Nos, igen. – Floriannak a szeme sem rebbent, mikor a katonák rájuk szegezték a fegyvereiket. – Ha megtennéd, hogy félreállsz az utunkból, igazán leköteleznél, húgocskám.

– Sajnálom, hogy ilyen nagy utat kellett megtenned ahhoz, hogy viszontláss bennünket… De Frieda nincs itt.

– Tudom, hogy itt van.

– Akkor gyere velem – invitálta Historia. – Nézd meg a saját szemeddel. A nővérünk nincs itt, Florian. Nem fogod tudni felfalni őt. Még nem. Még nem jött el az ideje, hogy az Alapító Óriás erejét átörököljék.

– Még – mormogta Florian. – Ez azt jelenti, hogy hamarosan.

– Frieda ideje le fog járni. – Historia hangját beárnyékolta a szomorúság. Leeresztette a vállát, elfordította a fejét. A katonák szorosabban markolták a fegyverüket, nem vették le őket róluk. A színjáték tökéletesen működött, Historia oldalváltását vagy legalábbis szoros szövetségét a nővérével senki sem sejtette.

Ő hol van? – szólalt meg Eren is. Nem kellett magyarázkodnia, hogy kire gondolt, Historia tekintete egyből rásiklott, mindentudó fény csillant fel benne. – Esetleg… itt van?

Historia erre a fejét rázta.

– Nem – mondta. – Csak mi vagyunk itt. Frieda minket rendelt ide. Vagyis… nem is ide, hanem kicsivel odébb. De én biztos voltam benne, hogy ide fogsz jönni, nővérem – sandított a lányra. – Ezért itt vagyunk. – Tudtam, hogy ide fogsz jönni, mert így állapodtunk meg, ezért idejöttünk, hogy beszéljünk. Ez volt a kimondatlan üzenet.

Florian keze lassan moccant a fegyvere felé.

– Ezt a helyet arra találták ki, hogy kényelmesen átörököljék az Alapító Óriást – magyarázta Erennek. – Tizenhárom méteres… Könnyedén elfér, ha az átváltozásra kerül sor.

Néhány katona szeme tágra nyílt. Rájöttek, mire célzott.

Historiának a szeme sem rebbent. Az egyik katona elkiáltotta magát, de addigra elkésett, mert felragyogott az aranysárga fény, és a Háború Pörölyének pusztító alakja testet öltött; arcán akár egy második bőr feszült, kezében a pöröly izzott a kékesfehér világosságban. Eren levegő után kapkodott, a kezét lassan emelte a szájához. Nem harapott végül belé, hanem inkább kardot rántott, és abban a percben, amikor a fegyverek eldördültek, Florian a katonák felé fordította parázsló tekintetét.

Az emlék, amiben Grisha Jaeger agyonzúzta a Reiss család tagjait – a családfő kivételével –, megelevenedett Eren előtt. Florian egyesével taposta el a katonákat, hol a lábával, hol a tenyerével sújtott le rájuk, mielőtt azok kárt tehettek volna benne. Historia mély levegőt vett, szabálytalan légzését próbálta megregulázni, és kétségbeesett kísérletet tett rá, hogy ne kontárkodjon bele a küzdelembe. A halálba küldte a katonáit, mikor úgy döntött, a kápolnában várja meg Florian és Eren érkezését. A hasára szorította a kezét, mikor Eren megérkezett elé, elfojtotta az öklendezését. Eren megragadta a karját.

Historia – suttogta. – Te tényleg a mi oldalunkon állsz?

– Az teszem, amire kérsz – felelte a lány. – Mindig is azt tettem – célzott a múltjukra. – Azt teszem, amit mindig is tettem. – A hangszíne szokatlan volt, túl komoly, amilyen a tekintete is.

Eren lassan bólintott.

– Köszönöm – mondta hálásan, mire Historia rámosolygott.

– Eren… Most már… emlékszel, igaz? – puhatolózott óvatosan. Leviról kérdezte, a napnál is világosabb volt.

– Igen. Most már mindenre emlékszem.

– Akkor jó. – Historia fellélegzett. – Nem értem, miért kellett titkolózni. Sosem szerettem a gondolatát, hogy a szemedbe hazudunk. – Egyenesen az arcába nézett, a katonák kínnal teli halálsikolyai elhaltak. A földet megcsonkított testek maradványai borították, és a Háború Pörölyének óriásteste gőzölögni kezdett, ahogy Florian kiszakította magát belőle. A sötétség démonát testesítette meg az angyalok szőke Historiája mellett, az ördög és Ymir Fritz, egymás szöges ellentéte állt egymással szemben.

– Tulajdonképpen nem hazudtatok – felelte Eren szárazon –, csupán eltitkoltátok az igazat.

– A kettő nem ugyanaz? – villantott a lány egy szomorkás mosolyt. – Nem látom a különbséget.

Mert valóban nincs is – hunyta le a szemét Eren. A katonák holttestére nézett, majd visszabámult Florian fattyú testvérére.

– Bölcs dolog volt ezt tenni?

– Így legalább senki sem tudja, hogy itt vagytok.

– De a nővéred sejti.

– Sejti, de nem tudja, pontosan mikor fogtok megérkezni – biccentett Historia. – Így legalább egy jó darabig nem tudják, mikor fogtok csapást mérni rájuk. Addig tervezgetnek, ahogyan mi is. Vannak áldozatok – vált mormogóvá a hangja, ahogy oldalt pillantott, a tulajdon bajtársaira, akiket feláldozott –, amiket vállalni kell a győzelem érdekében. Ahhoz, hogy a küldetést befejezzük, meg kellett tennünk, nem igaz, Eren?

Vajon miért tőlem várja a választ?

Eren felsóhajtott.

– Az apád annak idején lemészárolta a családomat – szólt Florian, mikor odalépett elé. – Ha azon a napon csak egyet is életben hagyott volna a testvéreim közül… Ha éppenséggel engem hagy életben… Mindent megtettünk volna, hogy visszaszerezzük az ellopott erőt.

– Én magam is készen álltam rá… – Historia megborzongott. Arról eddig egyszer sem beszéltek, hogy volt idő, amikor majdnem felfalta őt.

– Az apám annyi éven át várt a fattyú testvéremre – vette vissza a szót Florian. – Ő azt tervezgette, hogyan teszi Paradis látszólagos királynőjévé, a falak uralkodójává, míg ő maga megjuhászkodva ül a névtelen trónján, és úgy tesz, mintha magát Istent szolgálná. Mert Istent látott az óriáserőben, a felszabadítót az Alapítóban. A falak szégyenteljes titkának tudója azonban… örökre hallgatott. Az eskü nem engedte, hogy beszéljen. De ez alkalommal minden más, mert Karl Fritz… nem tett esküt. Vagy ha tett is, az az eskü mit sem ér. Szavak játéka lehetett csupán, semmi több. Az Alapító Óriás most akkor támadhat, amikor csak akar… és az emberek tudják, miféle erő lakozik egy királyvérű óriásban. Félik ezt az erőt. Azt akarják, hogy elvesszen. Historia megértette, miért kell szövetkeznünk. Jól mondom, húgom?

A lány bólintott.

– Tudom, mit kell tennem. Szabad akaratomból fogom tenni.

– Mert szabadnak születtünk – suttogta Eren –, és ezért a szabadságért… érdemes harcolni. Érdemes akár meg is halni, ha azáltal részesülhetünk benne. – Ha nem is pontosan ezekkel a szavaikkal, de valamivel meggyőzte őket. Historia elkapta a karjánál fogva.

– Este gyere ide – húzta le, hogy a fülébe suttoghasson. Lábujjhegyre kellett emelkednie, Erennek meg az egész testét meg kellett döntenie, hogy elérjék egymást, ám végül csak sikerült. Florian a szeme sarkából rájuk pillantott, majd összeráncolta a homlokát, és inkább a messzi távolba nézett. Valahol ott, tőlük messze fogja Frieda királynő átörökíteni az erejét. Valahol, valamikor, valakire. Őt sokkal jobban izgatta ez, mintsem hogy Eren és Historia sugdolózásával foglalkozzon.

– Este… mi lesz este? – Erennek nevethetnékje támadt. – Ő… – akarta kérdezni fojtottan. Ő…

Historia beharapta az ajkát, némi hezitálást követően, mint aki nem tudja eldönteni, hogy beleavatkozhat-e a dolgok menetébe, aprót bólintott.

Ő itt lesz – állította kissé bizonytalan hangon. – Látni akar téged. Ő… Beszéltünk rólad – próbálta esetlenül, mire Erennek az eszébe villant a legutolsó találkozásuk. Akkor semmiről sem tudott, és úgy estek egymásnak, hogy nem is volt kérdéses, hogy a kapcsolatuk nem fog javulni. Eren nem tudta, mit várjon most, hogy már ő is tisztában volt a múltjukkal. Hogy egykor… szerették egymást.

Borzongva viszonozta Historia pillantását; a lány aggódónak látszott.

– Nem fog elfogni – sietett a megnyugtatására. – Ebben az egyben biztos vagyok. Ez amolyan…

– Ideiglenes tűzszünet, mi?

– Valami olyasmi – biccentett. – Kérlek, Eren. Tartoztok ennyivel egymásnak.

– Aha… Tartozunk – mormolta. Végigszaladt a hátán a hideg, ahogy felidézte a férfi érintéseit.

Hogyan tovább? – szerette volna kérdezni. Ha eljövök este… Változni fog valami? Egyáltalán… miről fogunk beszélni? Hogy igen, ő szeretett, én szerettem, aztán elcsesztük a dolgokat, a küldetésnek annyi lett, és most újabb esélyt kaptunk, de most minden más, mert én… Mert én már mást szeretek, és ő meg a királynő testvérét szórakoztatja?

Olyan erővel harapott az alsó ajkába, hogy még a vére is kiserkent. A fémes ízt érezve felkavarodott a gyomra, elrántotta a karját. Hátat fordított Historiának, és hagyta, hogy a tekintete inkább a katonák holttestei felé kalandozzék.

– Mire volt jó? – kérdezte motyogva. – Mit akarsz tenni?

– Csak játszom a szerepemet – hangzott a halk felelet. – A visszaszámlálás már réges-rég megkezdődött, Eren. Ezúttal nem veszíthetünk.

– Nem is fogunk – mondta a katonákat nézve. – De őket sem fogom itt hagyni.

– El akarod őket temetni? – pördült felé Florian döbbenten. – Arra nincs időnk! Te nem vagy…

Van időnk – fojtotta belé a szót. – Legalábbis nekem van. Hogy te mit teszel, az rohadtul nem érdekel.

– Nem fogok itt ücsörögni.

– Nem is ülnöd kellene – húzta el a száját. – De ha nem akarsz segíteni, akkor ne segíts. Menjetek el… – sandított Historia felé. – Gyanítom, az is a terv része, hogy most velünk maradsz. Ha jól sejtem, üzenni fogsz a nővérednek, amiben megkéred, hogy azonnal jöjjön ide. És aztán reménykedünk benne, hogy nem hoz magával több katonát.

– Ha hoz is, nem számít. – Historia odalépett mellé, letérdelt a katonákhoz. A véres ruhákat tapogatta, összeszorította a szemét egy pillanatra kínjában. – Segíts őket lemezteleníteni! – kérte Erent, majd nekilátott, hogy kigombolja az egyik halott férfi ingét. – Szükségünk lesz a ruhákra, hogy az embereiteket felöltöztessük, jól gondolom? A királynő testőrségének ruhái… egyikkel sem egyeznek.

– Okos húgocskám vagy – bólintott Florian elismerően. – Gyerünk!

Lemeztelenítették a férfiakat és a nőket, a ruhák mosásáról Historia gondoskodott. A nagyszülei farmjára vonultak vissza, a pajtában húzták meg magukat a lovaknál. Historia szajha anyjának szülei öregek voltak és maguknak valóak, mit sem vettek észre Florian és Eren jelenlétéből. Ami Almát illette… Eren nem tudta, milyen sorsra jutott, de nem is nagyon látta őt a ház körül, pedig Historia egykori állítása alapján ideje nagyját javarészt olvasgatással töltötte a fák árnyékában.

– Minden a terv szerint halad – állította Florian magabiztosan. – Még nem tudják.

– Csak sejtik – rántotta meg a vállát Eren. – Az nem ugyanaz?

Florian karba fonta a kezét.

– Találkozni fogsz vele? – kérdezte élesen. Füle azért volt, pontosan tudta, miről sugdolózott Eren és Historia.

– Igen – felelte halkan. – Szeretnék. Még úgyis, ha azzal azt a veszélyt vállalom, hogy elfognak… Muszáj találkoznom vele. Beszélnünk kell.

– Hm.

Sejtik, hogy itt vagyunk. – Eren a bátyjára gondolt, meg a barátaira, akikről mit sem tudott. – Tudják, hogy el fogok jönni a szeretteimért. Ismernek annyira… hogy tudják, milyen vagyok, és ki tudják emiatt számítani, hogy mi lesz a következő lépésem. – A mészárlást mondogatta magának, a sok rémséget, amit Paradis elkövetett ellenük, próbálta magát arra sarkallni, hogy egyáltalán ne kegyelmezzen a sziget ördögeinek.

Anya, Callum, Grace – sorolta a neveiket. Őket akarom. Ők az egyetlenek… akiknek megbocsátok.

Megint az ajkát harapta – véresre rágcsálta, amíg már annyira fájt, hogy könnybe lábadt tőle a szeme. Hátravetette a fejét, hangosan felzihált. Florian a szalmaszálakkal bíbelődött, látszólag unatkozással töltötte az időt, aztán a tenyerét bámulta, és Eren eltűnődött rajta, hogy látja-e a vért, ami bemocskolta. Hiába mosta le, megölte azokat a katonákat. Ártatlanok lettek volna? Volt családjuk? Eren ennyire… rossz emberré vált volna, hogy egyáltalán nem érdekelte már?

Letörölte a könnyét, mikor eljött az este. A nap lemenőben volt, mikor visszaindult a Reiss család kápolnája felé, és az utat odáig egyedül tette meg. Florian nem tartóztatta fel, Historia nem kísérte el. Teljesen egyedül ment, hogy találkozzon, akivel találkoznia kellett, a szíve pedig hangosan kalapált. Vér dobolt a fülében, ahogy a kápolnához vágtatott – Historia nagyapjától szerezte a lovat, mégiscsak gyorsabban megjárta lóháton, mintsem gyalog –, és nem tudta, mire számítson. Bízott Historia állításában, miszerint Levi nem fogja elfogni, ám hogy mi fog odalent történni… Ha Mikasa vagy Pieck tudták volna, mire készül, bizonyosan nem hagyták volna elmenni. Nem úgy, mint Florian, aki nem állt le vele vitatkozni, és erőszakkal sem tartotta vissza. Valószínűleg Historia megnyugtatta, hogy nem fog bántódása esni… és Florian is hitt neki. Vagy valami másra készült. Azt akarta, hogy Eren és Levi találkozzanak… mert esetleg Levi szövetségében reménykedett? Ha a harmadik Ackerman is ő oldalukon állt volna, Paradis szigetének esélye sem lett volna ellenük.

Hideg lett a levegő, mire a kápolna közelébe ért. A haja lassan megérett egy vágásra, ujjai remegtek, ahogy a sötét fürtök közé simította. Nyelt egyet: a csapóajtót ugyanúgy találta. Felemelte, leereszkedett, és odalent mintha világosságban úszott volna minden. Kísérteties csend honolt, a földön itt-ott sötéten vöröslött a kékesfehérség, ott taposta agyon a katonákat Florian a Háború Pörölyeként.

Beljebb kell jutnom – kényszerítette magát előrébb. Ott lesz. Ott vár rám… Látni fogom…

És nem tudta, hogyan fog reagálni. Nem tudta, egyáltalán mit beszélhetnek majd egymássa l. Semmit sem tudott, de érezte a vágyat mélyen a testében, legbelül eldugottan – látni akarta a férfit, és az is őt.

A kötelék miatt lehet – gondolta. A láthatatlan fonál miatt, ami valamennyiünket összeköt. Az érzéseink nem múlnak el csak úgy. Még ha máshogy is döntöttünk, ha teljesen más utat is választottunk, Levi…

Kilőtt, a teste magától mozgott – egyszer már megtanulta a háromdimenziós manőverfelszerelés használatát, most sem kellett sokat szerencsétlenkednie; a katonáktól lopott felszerelés úgy működött, mintha eleve arra teremtették volna, hogy ő használja. A kampókat az oszlopokba akasztotta, előrébb lökte magát. Füst robbant a levegőbe, az üzemanyagát vészes mennyiségben használta, ahogy egy gyorsabb tempóra ösztökélte magát. Egyre világosabb lett, egyre közeledett, és egyszer csak…

Ott volt.

Mindketten ott voltak.

Levi…

Földet ért, majdnem megbotlott a saját lábában. Zihálva egyenesedett fel, a szempillája alól sandított föl a férfira.

Tényleg ott voltak, szemtől szemben mindketten. Csak ők… Csak ketten.

A nap, amikor utoljára látták egymást… Eren azt gondolta, hogy gyűlöli. Azok után, amiket Galliarddal művelt a liberiói mészárlás során, Eren nem tudott másképp viszonyulni hozzá. Vagyis… nem egészen úgy viszonyult hozzá. A gyűlölet és még valami más egyszerre kavargott benne, nem tudott tőle józanul gondolkodni. Egyszerűen fogalma sem volt, mit tegyen… Hogy hogyan viselkedjen. Össze volt zavarodva.

Mély levegőt vett, és állta Levi tekintetét.

Tudom – mondta. – Most már mindent tudok.

Levi erre mintha összerezzent volna, a szemében furcsa fény villant.

– Tudod? – ismételte karcos hangon. – Mi mindent tudsz, Eren?

– Mindent – suttogta a fiú. – Tudom, hogy mi… és azt is, hogy rajtam kívül szinte mindenki… Hogy mindannyian eltitkoltátok előlem az igazat.

– Te magad is előszeretettel hangoztatod, hogy ami volt, az elmúlt, nem igaz? – Levi felhúzta a szemöldökét, szája szegletébe gúnyos mosoly költözött. Közelebb lépett, a tartályok súlyosan fogták közre a testét két oldalról. Eren legnagyobb megdöbbenésére lecsatolta magáról a felszerelését. Kihúzta a kardokat a hüvelyből, Eren lába elé dobta őket. Felemelte a kezét, és meglepően nyugodtan viszonozta a pillantását. – Fegyvertelen vagyok – közölte vele. Fegyvertelen, gondolta rögtön Eren, de nem kevésbé veszélyes. Ackerman vagy, ezért még így sem nyugodhatok meg teljesen.
Levi mintha a gondolataiból olvasott volna, így folytatta: – Ha el akarnálak fogni, már megtettem volna. Azért jöttem, hogy beszélgessünk. Historia azt mondta, el fogsz ide jönni… és hogy átadja neked ezt az üzenetet. Hogyha találkozóra hívlak, el fogsz jönni. A nagybátyám is ezt mondta. Tudom, hogy ő szabadított ki. Úgy hiszem, az Ackerman klánból egyedül én maradtam, aki…

– Nem állt át a mi oldalunkra? – mosolyodott el halványan Eren. – Igen, jól tudod. Csak te jelentesz még problémát számunkra.

– Ez lennék? – kérdezte kíváncsian. – Egy probléma? Valami olyasmi, amit félre kell rakni az útból?

Eren az igazság mellett döntött.

– Fogalmam sincs.

Levi lassan bólintott.

– Végül is érthető.

Eren ismét mély levegőt vett.

– Miről akarsz… beszélni velem egy ilyen helyen? – intett körbe. – Mit kéne egyáltalán megbeszélnünk? Én… – A kardokra bámult, nagyot nyelt. – Nem fogok harcolni veled, ha te sem fogsz velem.

– Nem foglak bántani.

– Én sem téged – sietett gyorsan a válasszal. – Én csak…

– Össze vagy zavarodva – állapította meg Levi. – Ez is érthető. Minden érthető.

Eren megdörgölte a szemét. Fáradt volt és feszült, nem tudta, mit tegyen. Lépjen előre? Menjen oda? Menjen még közelebb hozzá? És ha közel megy, akkor mit csináljon? Csak álljon és nézzen, és…

Eren. – Levi hangja szelíden, ám kellő határozottsággal szólt. Eren ösztönösen felé kapta a tekintetét. Borzongás futott végig a hátán, minden egyes légvétel fájdalommal járt. Levi annyira… őszintén nézett rá, annyira máshogy, mint Liberióban… mint mikor Frieda királynő színe elé citálták. – Gyere ide – hívta, és a kezét nyújtotta. Meztelen tenyere látszott, nem fedte kesztyű, nem fogott semmilyen fegyvert. Valóban fegyvertelennek tűnt, valóban teljes másmilyennek, s Eren önkéntelenül mozdult előre, a lába vitte, amerre vinnie kellett, és minden egyes lépés emlékeztetően hatott, egykor megtörtént, ma már sosem történt emlékeket csalt elő belőle.

– Miért? – motyogta a kérdést. – Miért nem mondtad el, amikor megtaláltál?

– Változtatott volna bármin is? – kérdezte Levi gyengéden. – Nem gondolnám – felelte anélkül, hogy megvárta volna Eren válaszát. Anélkül döntött, hogy igazán kérdezett volna. Anélkül, hogy meghallgatta volna Erent. – Most más életet élünk, nem ugyanazok vagyunk, akik annak idején voltunk.

Ezzel kihozta a sodrából.

A hangja kezdetben remegett az elfojtott haragtól.

– Igen, de… Emlékszem rád. Eddig is emlékeztem… csak nem annyira, hogy felismerjelek. Most már emlékszem rád! – tört ki belőle hirtelen. – Mindenre emlékszem a múltunkból! Egyre több az emlék, egyre jobban és tisztábban látlak, és én… egyszerűen nem tudom, mit tegyek! M-mert… – Mert ott van nekem Pieck, jutott eszébe a lány. Hiányzott az érintése, hiányzott a bőrének illata. Pieck… Vajon mit csinálsz most?

– Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna – bólintott Levi. – Hiba volt elhallgatni előled, de úgy gondoltam, ha a szövetségesünkké válsz, előbb adok neked egy kis időt. És persze abban sem volt biztos, hogy valaha is elmondom neked.

– El kellett volna…

– El kellett volna – értett egyet vele –, de kár ezt ragozni. Most itt vagyok, beszélgessünk. Azért vagyok itt, hogy ezt az egészet – intett körül – átbeszéljük. Itt és most, pont egy ilyen helyen. Azt hiszem… nincs ennél alkalmasabb hely rá, nem gondolod?

– Még egy rejtett késed sincs? – húzta föl a szemöldökét Eren. – Tényleg… védtelen lennél? – Védtelen, de nem veszélytelen, figyelmeztette magát óvatosságra.

Levi ajkán halvány mosoly suhant át, csupán néhány másodpercig időzött el rajta.

– Nincs – jelentette ki. – Tudom, hogy nincs mitől félnem.

– Liberio után sem? – Még most is megremegett, ha eszébe jutott, mit tett Galliarddal. (És hogy mit akart tenni Zeke-kel.) – Azt hiszed, ennyire megbocsátó vagyok?

– Tudom, hogy Carla, Callum meg Grace miatt két tűz közé szorultál.

– Ezért megbízol bennem – állította.

– Igen. – Levi tekintete az arcára rebbent, ott is felejtette. Összekapcsolódott a pillantásuk, Eren reszketése fokozódott. – Teljesen megbízom benned, Eren Jaeger – mondta, mire Eren elpirult. Oh.

– Akkor jó… – motyogta, s a magasba emelte mindkét kezét. – Nem fogok átváltozni – ígérte. – Amíg nincs rá okom, nem teszem meg. Én is… megbízom benned, Levi Ackerman.

Ezt követően közelebb lépett hozzá, ráadásul annyira közel, hogy már csak néhány centi választotta el őket egymástól. Levi nem eresztette a tekintetét, csak nézte őt kíváncsian, mintegy tanulmányozva, és amikor kinyúlt, Eren összerezzent, ahogy megérezte a csuklója köré fonódni a hosszú ujjakat.

– Mit akarsz? – lehelte.

Levi a kezébe vette a jobbját.

– Mit akarok? – tűnődött el. Az arcát nézte, az ujjait fogta. – Beszélgetni. Meg akarlak győzni, hogy ugyanazt akarjuk. Az új Eldiai Birodalom…

– Nevetséges! – Eren kísérletet tett rá, hogy kirántsa a kezét a szorításból, Levi azonban nem hagyta. – Még hogy új Eldiai Birodalom! A nagy francokat! Eldia ugyanazt tette, amit Marley! Semmivel sem vagytok különbek! Semmivel!

– Igen, ez igaz – értett egyet Levi. – Valóban nem vagyunk különbek. – Megváltozott a hangszíne, ahogyan az egész testtartása is; elernyedt a válla, és Eren szinte érezte, ahogy távozott belőle a feszültség. Valahogy mindketten megkönnyebbültek, valahogy mindketten közelebb kerültek egymáshoz, és nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Valamennyi eldiait összekötött egy láthatatlan fonál – ezt a fonalat érzékelte most egyre inkább. Egymáshoz tartoztak egykor, még ha most nem is akartak róla tudomást venni.

– Én csak azt akarom, hogy legyen vége a háborúnak – suttogta rekedten. – Nem akarom, hogy még több ember meghaljon. Annak idején nem sikerült befejezni a küldetést, mert rosszul közelítettük meg a dolgokat. Hibáztunk. Ugyanazt a hibát követtük el… Valahogy mindig megtörténik. Valahogy nem sikerül pontot tennünk a végére.

– És azt reméled, hogy így sikerül? – mutatott rá Levi. – Hogy Paradis ellen dolgozol?

– Mi a szándéka Frieda királynőnek? – kérdezett vissza Eren. – El akarja pusztítani a világot a kolosszális méretű óriások seregével? Fel akarja perzselni? És azt reméli, ezáltal… minden befejeződik?

– Nem gondolod, hogy az is egy megoldás lehetne? – Levi széttárta a karját. Ebből az apró mozdulatból Eren megértette, hogy még ők sem tudták, mit is tervezett igazán a királynő. Talán Frieda sem tudta még, csak haladt előre, tett valamit, és remélte, hogy tetteinek nem lesznek súlyos, vagy éppenséggel visszafordíthatatlan következményei. – Marley… Azok az óriások fel tudják számolni az ellenséget.

– Marley lenne az ellenség? – Eren keserűen nevetett. – Szerintem mi, emberek vagyunk az ellenség. Egymás ellenségei vagyunk, egymást pusztítjuk undorító módon. Békét kellene kötnünk. El kellene engedni a múlt bűneit. Miért a leszármazottak fizessék meg felmenőik bűneit? Miért bűnhődjenek ártatlan emberek? Miért kell mindig revansot venni a másikon?

– Mert ilyen a világ. – Levi nem engedte le a karját, de ebben a közelségben… olyan érzés volt, mintha Eren köré fonta volna. Eren megborzongott, az ajkába harapott.

– Milyen könnyű rá magyarázatot találni – mormolta. – Mert ilyen a világ. Milyen egyszerű kifogás, ha így jobban tetszik. – Aztán kijózanította saját magát. Nem erről kellett beszélgetniük. Vagyis csak részben kellett ezt is megtárgyalniuk. Ideiglenes fegyverszünetet kötöttek, amíg rendezik a múltjukat, ám az nem foglalta magában a katonai lépéseket. Paradis most már tudta, hogy a szigetre érkeztek, és ha nem volt rajta mindenki egy jó nagy marha, akkor sejthette, hogy miért jöttek. Frieda erejéért, az Alapító Óriásért. Hogy az ördögök fegyverét fordítsák az ördögök ellen, így arassanak könnyű, verejtékmentes győzelmet. – Velünk mi legyen? – kérdezte halkan, ám a hangja így is csendesen kongó visszhangot vert a Reiss család kápolnájának titkos helyén. – Ezek után is… – Gyilkoljuk egymást a csatatéren? Ez lett volna a kérdése. Nem tette fel, ám nem is kellett, Levi így is kitalálta a gondolatát.

– Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudnálak ölni – vallotta be. – És nem azért, mert nincs meg hozzá a kellő erőm fizikailag. Inkább az akaraterő az, ami hiányzik. Vagy ha mégis megtenném… – Nyitva hagyta, hogy mi történne akkor.

Eren nyelt egyet.

– Nem tudom – suttogta elkeseredve. – Ez az egész annyira

Tudom.

Levi ujjai megérintették a karját. Az ölelés óvatos volt, lassú és nagyon kellemes, puha meleg vette körül Eren testét, ahogy gyengéden magához szorította, és azt kívánta, bárcsak soha sem érne véget ez a csodás pillanat.

Levi – kattogott az elméje. Levi. Levi. Levi!

Levi átölelte, és meglepően hosszasan tartotta a karjában.

Milyen meleg – gondolta Eren. Milyen ismerős.

Megnyugtató volt.

Az ujjak a tarkójára simultak – az egyetlen gyengepontjára –; reszketni kezdett az apró, körkörös mozdulatoktól, amik mintegy cirógatóan siklottak végig a bőrén. Felnyögött, és most ő volt az, aki magához vonta a férfit, és olyan erővel, hogy az ölelésből nem lehetett egykönnyen szabadulni. Levi úgy tűnt, nem is vágyott rá, hogy ezt tegye.

Miért? – A kérdés igazából ez volt. Miért tették ezt egymással? Miért nem estek inkább egymás torkának? Miért akarta… hogy ez a pillanat örökre megmaradjon? Hogy örökre így maradjanak egymás karjában?

Borzongás szaladt végig a gerince mentén, újabb meg újabb remegés, és Levi gyengéden simogatta a tarkóját, a vállának döntötte a homlokát, és gyakorlatilag eltörpült mellette. Amúgy sem volt egy magas ember, mégis most egészen törékenynek, már-már sebezhetőnek látszott Eren karjában.

– Azt hiszem, ezzel nem lettünk előrébb… – motyogta Eren, miután elengedte. – Azt hiszem, minden zavarosabb lett… – mire Levi bólintott.

– Nem könnyű – horkant fel. – Nem tudom, hogyan lehetne jobb.

– Nem akarok ellenetek háborúzni. – Eren összeszorította a szemét. – Kell lennie valamiféle megoldásnak. Friedának… be kell fejeznie, amit elkezdett. Vissza kell hívnia a kolosszális óriásokat, és abba kell hagynia a világ felperzselését! És igen, Marley meg… nem változtathat át több embert óriássá. Ez sem a dolgok rendje. Ez nem jó. Ez… – Elcsuklott a hangja, a haragtól és minden mástól remegett, éppen ezért Levi még mindig a tarkóját cirógatta. Az ujjai hosszúak voltak és gyengédek, jólesően simították. Erennek a nyelve hegyére tódult a néma könyörgés: „Soha ne hagyd abba!”.

– Frieda nem magától cselekedik, nagy nyomást helyeznek rá a katonák. Különösen azok, akik tanácstagok. Annak idején te szerezted meg az Alapító Óriás erejét, azonban az emlékek napvilágra hozatalával Paradis tudja, hogy a saját fejed után kezdtél menni, és ez az, ami meggátolja őket abban, hogy rád bízzák. Most, hogy ráadásul nem is a szigeten nevelkedtél, végképp nem tudnak bízni benned, Eren.

– Megértem. – Eren nagyot szusszantott. – Nem is várom el, hogy megbízzanak bennem, de… Az erő… Ki fogja átörökölni az erőt… Ez egy olyasvalami, ami titeket és minket is roppantul izgat. Florian és Abel párharca… vajon hogyan fog végződni? – tűnődött el, és kíváncsian tanulmányozta Levi arcát. A férfi meg sem rezzent Abel nevének hallatán.

– Mindkettő harcias a maga módján – vonta meg a vállát. – Nem adják fel egykönnyen.

– Na és Frieda? Ő kit akar?

– Nem biztos, hogy lesz beleszólása – felelte Levi lassan. – A tanács Abelt támogatja, ráadásul azután, ahogyan Florian Liberióban viselkedett… Nem hinném, hogy sok esélye lesz a támogatók terén, hacsak… – villant meg a szeme. – Hacsak meg nem előzi Abelt. Ha le nem győzi őt, mondjuk, egy küzdelem során.

– Őt ismerve valami ilyesmit forgathat a fejében – forgatta a szemét Eren. Levi erre megeresztett egy halvány mosolyt.

– Igen, az a kis hercegnőre vallana – értett egyet.

Aztán valahogy csend lett, egyiküknek sem akaródzott megszólalni. Elereszteni egymást még annál inkább. Eren mélyet lélegzett, minden egyes légvétel kínzó fájdalommal járt, a tarkóját cirógató ujjak könnyed játéka sem tudta elűzni.

Hogyan tovább… – gondolta. Mindig csak ez a kérdés.

Az ajkába harapott, végül elhúzódott a férfitól.

– Nem jutunk előrébb – jelentette ki. – Mi lesz ezután? Ha most hátat fordítok neked… és elsétálok…

– Szabadon elmehetsz – szögezte le. – Megígértem, hogy nem foglak bántani.

– Egyelőre nem, mi?

– Eren…

– Ha hátat fordítok, akkor a múltunknak is hátat fordítok?

– Valaminek történnie kell. – Levi szemöldöke ráncba szaladt. – Nézd, Eren, én…

– Akkor legyen valahogy vége – bólintott lassan. – Döntsük el. – Elfordult, de egy lépést se tudott tenni, máris a csuklója körül érezte Levi ujjait. Ugyanaz a kétségbeesés sarkallta cselekvésre, ami Erent is.

– Eren – mondta szelíden, és a karjába vonta. – Maradj – kérte csendesen. – Csak egy kicsit… maradj még.

Egy kicsit, mi?

Eren összeszorította a szemét, felcsuklott. Hogy végül ki tartott kit, ki ölelt kit, nem tudta. Nem tudta, és igazából nem is érdekelte, ölelték és szorították egymást, és Eren lenyelte a könnyeit…

Csak egy kicsit…

Csak egy kicsit…

Mire eljött a hajnal, már egyikük sem volt ott.

Megjegyzés: Személy szerint ez a kedvenc fejezetem, pedig jelenleg már a 31. fejezetét írom a történetnek. A Levi/Eren szál ezzel még nem indul be, de végre találkoztak, most már mindent tudnak… és hamarosan? (Igen, tudom, azt ígértem, hogy az Eren/Pieck szál tiszavirág életű lesz, erre meg… Nincs bocsánat, tudom. De vége lesz majd – mert már megírtam azt a jelenetet is.)
A folytatás mindenképpen januárban fog érkezni, de pontos dátumot egyelőre nem adok. Mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok és előre is nagyon boldog újévet! Hamarosan folytatás.^^
Addig is, részlet a következő fejezetből:
„– Azt hiszem, itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk – jelentette ki egyszer csak Florian. – Most, hogy Levi tudja, hogy itt vagyunk, nem várhatunk tovább.

– Akkor csináljunk – hagyta rá Eren. Hirtelen rázuhant a fáradtság. Ha Florian ezt akarta… Ha ezt kellett tenniük… Ha tényleg… nem lehetett rá más mód… – Álljunk bosszút – szólt, s talpra emelkedett.”
Következik: Hét Pokol tüzében, a Mennyek árnyékában

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése