2019. december 15., vasárnap

Múltadba zárva [Ereri] – 15. fejezet

15. fejezet


Egyetlen lövés

I.

Kruger


Kiyomi haldoklott. A golyó létfontosságú szervet talált, hasa nyers hús, merő vér volt, mikor Eren odabotladozott hozzá a saját sebét szorítva; alig lélegzett már. Bőre szürkébe hajlott, fénylett a verejtéktől, és amikor Eren térdre rogyott mellette, szemhéja finoman rebbent meg. Résnyire nyitotta a szemét – többre nem is volt képes –; kábultan, a közelgő halál mindentudó, fakó fényével pillantott föl Eren arcába. Alsó ajka jó ideje reszketett már; a hideg jól láthatóan a testét is rázni kezdte. Egyre erőtlenebbé, egyre gyengébbé vált Jaeger karjában, és semmit sem lehetett tenni, hogy megakadályozzák.

Kiyomi, a lány, akit mindvégig a barátjának tartott, és aki valójában csak megjátszotta magát, a szeme láttára akarta magára hagyni. Abban a pillanatban Erent nem az árulás fájdalma járta át, mint amit elvárt volna, hanem a jeges rémület, az iszonyat, mert nem menthette meg. Nem tudta megmenteni, mindannyian elkéstek – mert nem számítottak rá, hogy Doppelgänger Eren meg fogja ezt lépni. Jaeger arra játszott rá, hogy Doppelgänger Eren számára, még ha ő az Ördög az ördögök között, egy kicsit is fontosak állítólagos barátai – elsősorban Kiyomi, aki mindvégig támogatta őt ördögi terveiben, modern Armint is beelőzve –, és pont ezzel lőtt hatalmas bakot. Doppelgänger Eren bábként tekintett rájuk, kihasználta őket, azért „törődött” velük, hogy segítsenek neki visszaszerezni az erejét és bosszút állni az Alapítón, amikor pedig már nem volt rájuk szüksége, mert terhet kezdtek jelenteni, akkor nemes egyszerűséggel megszabadult tőlük. Jaeger tehát tévedett, és Kiyomi ennek itta meg a levét. Haldoklott, mert Doppelgänger Eren úgy döntött, félredobja.

Eren az ajkába harapott. Bemocskolta a kezét a lány vérével; már-már kétségbeesetten próbálta elállítani a vérzést. Tekintetük hosszasan fonódott össze, mindketten érezték egymás küzdelmét.

– Kiyomi – lehelte. – Kiyomi. – Felszisszent, a saját sebe égetően lüktetett, de nem foglalkozott vele. Egyre csak a lány nevét ismételte, és gyűlölettől izzó tekintettel lesett hátra Doppelgänger Eren alakjára.

– Eren… – Kiyomi rekedten szólt, a szavak a torkán akadtak. Kidülledt a szeme, és egy pillanatra oldalra dőlt; Jaeger alig bírta megtartani.

– Sss, inkább ne mozogj! – csitította Eren teljes pánikba esve. – Sss… Drágám… Sss…

Kiyomi nem hallgatott rá. Makacs volt a maga módján; ha egyszer valamit a fejébe vett, azt véghez vitte. Úgy tűnt, élete utolsó perceiben arra szánta el magát, hogy jóvá tegye a bűneit. Volt mit jóvá tenni, nem is kevés… Eren megrendülten kapaszkodott belé. Egyik kezével a sebét szorította el, a másikkal a lány hófehér jobbját fogta meg; összefűzte az ujjaikat, bátorítóan, vigasztalóan szorított.

– Kérlek… Bocsáss meg… Én… először hazudni akartam… aztán már nem akartam… megismertelek… de Eren… a másik Eren… és a harmadik Eren… Én… – Összefüggéstelenül motyogott, Eren alig értette a szavait.

– Kérlek, ne beszélj… – Kiyomi azonban nem adta fel. Eldöntötte, hogy végig fogja mondani, Eren ezt egyértelműen látta az arcán, így hát minden erejét bevetette, hogy megcsinálja.

– Szerettem őt… – suttogta, majd felköhögött és felzihált. Nem kapott rendesen levegőt. – Mindent azért tettem, mert… szerettem őt… Annyira szerettem… De ő…

– Jaj, kedvesem! – A beálló csendben tisztán lehetett hallani, hogy miket motyog. Doppelgänger Eren a nevének hallatán közelebb lépett hozzájuk; szánakozva ingatta a fejét. Szeme mégis, mintha megbánta volna szavait vagy tettét, különös fénytől csillogott. – Tényleg nem értelek. – Széttárta a karját, a hangja azonban egy percre sem remegett meg. Nem mutatott kételyt, csak sziklaszilárd határozottságot.

Csupán a képzeletem játszott velem, gondolta Eren.

A doppelgänger megemelte a hangját, nem lehetett ráismerni, annyira rekedtesen szólt:

– Te komolyan azt hitted, hogy valaha is szerettelek? Bármelyikőtök is elhitte, hogy szeretlek benneteket? – kiáltotta. – Hát ennyire ostobák vagytok? – kérdezte. A várt hatás nem maradt el: valamennyi modern felderítő mozdulatlanná dermedt. Ha tényleg az állt szándékában, hogy erősen a lelkükbe taposson, hogy jóformán teljesen összetörje őket, akkor elérte a célját. A felderítők sokkoltan, döbbenten hallgatták.

Eren nem nézett modern Levi irányába, mert minden figyelmét Kiyominak szentelte, miközben a lány kezét szorongatta, ám szinte látta maga előtt, ahogy a férfi is megmerevedett. Erre a vallomásra nagy valószínűséggel senki sem számított. Mindannyian hamis ábrándok rabjává váltak az évek során; támogatták Doppelgänger Erent ott, ahol csak tudták, és közben nem is sejtettek… közben fogalmuk sem volt róla, hogy mire készül, hogy hogyan verte át őket.

Kígyót melengettek a keblükön. Veszélyes mérgeskígyót, aki most megvillantotta a fogát. Mert ez történt, nem más, nem igaz? Doppelgänger Eren szívét végleg megfeketítette a bosszú…

Csak erről lehet szó – nyelt egyet Eren. Ha képes volt ezt tenni… Ha képes volt ezeket kimondani… Nem folytatta tovább.

Kiyomi felcsuklott, arcáról könnyek gördültek le.

Doppelgänger Erent úgy tűnt, nem hatotta meg.

– Buta kislány – sóhajtotta. – Hát nem tudtad, hogy képtelen vagyok a szerelemre? Kiöltem magamból… még réges-rég – tette hozzá hidegen. Kiyomi megremegett Jaeger karjában, ezt Eren is érezte, hiszen végig fogta őt. Ekkor eleresztette a lány kezét, és inkább az arcára simította a sajátját, letörölve róla a könnycseppeket. Doppelgänger Eren kíméletlenül törte darabokra a szívét a modern világ valamennyi lakójának, ám a legjobban így is Kiyomit sokkolta. Kiyomit, aki mindent és mindenkit feláldozott érte, aki még Erent is elárulta, Jaegert is kiadta neki… Aki addig-addig ügyeskedett, amíg senki sem gyanakodott rá. Aki teljesen beépült Eren életébe, és a végén hátulról döfött tőrt belé, hogy aztán golyóval a hasában végezze.

– Képtelen rá… – Eren elkapta modern Levi sokkolt mormolását. A férfi felé kapta a fejét, de csak a tágra nyílt szemét látta, benne a megmagyarázhatatlan fénnyel. Hogy mi járt a fejében, azt nem lehetett tudni. Talán a sokk tűnt fel az arcán, talán valami más, Eren nem tippelt. Az sem érdekelte, hogy Doppelgänger Eren tekintete mitől fénylett ennyire. Kiyomi, gondolta. Egyedül ő számít most.

– K-k-hérlek… – köhögte a lány. – K-k-hérlek… bocsáss meg… Én nem… Én megbántam…

– Sss. – Eren megsimogatta az arcát, gyengéd volt az érintése. – Megbocsátok, Kiyomi. Megbocsátok neked.

– K… érlek… – Kiyomi Jaegerre bámult, a fiú felé nyújtózott.

Jaeger megfogta a kezét, könnyekkel a szemében szorította meg óvatosan.

– Megbocsátunk, Kiyomi – suttogta lágyan. – Mindketten megbocsátunk.

– D-de én… szörnyű dolgokat…

– Nem számít. – Jaeger sírva rámosolygott. – Az számít egyedül, hogy megbántad. Megbocsátunk, Kiyomi, nem haragszunk rád. Értjük, mit miért tettél… Te csak egy szegény lány vagy, akit megvezetett az Ördög… Nem tehetsz róla, hogy becsapott. Te csak azt tetted, amit egy barátnak tennie kell: mellette álltál, életed végéig.

Kiyomi erre megremegett, sírva-nevetve bólintott.

– Akkor jó… Akkor jó… – Eren érezte a belőle áradó megkönnyebbülést. Kiyomi nem akart és nem is tudott úgy elmenni, hogy ne kérje a bocsánatukat, hogy ne biztosítsák őt mindketten, hogy megbocsátották a szörnyűséges tetteit.

Azokra a boldog percekre gondolt, amiket a lány társaságában élt át, és tudta, egyszerűen tudta, hogy nem lehetett minden hazugság. Voltak pillanatok, amikor Kiyomi megfeledkezett arról, hogy mi a feladata. Voltak pillanatok, amikor tényleg a barátjának nevezte magában, amikor úgy is viselkedett, ahogy egy barátnak kellett, mégpedig tiszta szívéből. Voltak pillanatok, amikor Kiyomi szabadott szeretett és szabadon reménykedett.

Most lehunyta a szemét, és hosszasan beléjük kapaszkodott. Az élet lassan kiszállt belőle, s nem maradt belőle más, csak egy test, ami aztán megsemmisült – szertefoszlott a köztes helyen, eltűnt örökre Jaeger karjából, mintha soha nem is létezett volna, mintha soha ott sem lett volna. A lány utolsó megkönnyebbült, örömteli suttogása sokáig csengett Eren fülében.

– Akkor most már megpihenhetek…

„Mi történik, ha valaki meghal a köztes helyen?”

Eren ökölbe szorította a kezét, legszívesebben lenyúzta volna az arcáról a bőrt a könnyeivel egyetemben. Válla rázkódott a zokogástól, a tüdeje figyelmeztetően sípolt fel. Levegő után kapott, de nem tudott eleget begyűjteni; fulladozni kezdett, és újra levegőt nyelni, újra meg újra, míg nem látott már tisztán, nem tudott többé lélegezni sem. Minden egyes levegővétel fájdalommal járt, minden egyes másodperccel jobban és jobban sajgott a sebe. Hogy mi is történik akkor, ha valaki meghal a köztes helyen? Akkor meghal végleg. Kiyomi végleg meghalt. Végleg.

Nem tudta feldolgozni, teljesen összeomlott. Előredőlt, öklével a földet kezdte püfölni, és valahogy sikerült elharapnia a nyelvét is, a szájában érezte a vére ízét. Köpött egyet, a nyál és a vér összekeveredett egymással. Annyi erőt sem érzett magában, hogy letörölje; csorgott lefelé az arcán, és a szeméből potyogtak a könnyek. Valaki fájdalmasan üvöltött, össze-vissza beszélt mindenfélét, rúg-kapált, magán kívül zokogott. Elsőre fel sem fogta, hogy ő az. Azt sem, hogy hirtelen karok ölelték körül. Valaki a karjába vonta, és szorította magához, míg át nem adta a helyét valaki másnak, akinek meleg volt az ölelése, erősek a karjai, vigasztalóak az érintései.

– Levi… Kiyomi meghalt. Kiyomi meghalt! – zokogta, mire Levi magához szorította. A feje búbjára csókolt, egyszer, kétszer, háromszor is, s minden egyes csókot követően erősebben ölelte, miközben a fülébe duruzsolt megnyugtató hangján. És simogatta, cirógatta, ölelte és szerette, mindent megtett, hogy megnyugtassa.

– Itt vagyok, sss, itt vagyok. Veled vagyok.

Velem vagy.

Eren teste lassan engedelmeskedett neki.

Jaeger, aki korábban a karjában tartotta, elfordította a fejét – ő is sírt, ő is reszketett egész testében. Most nem Kiyomi holttestének egykori helyét, hanem Armint nézte, modern Armint, és modern Armin pedig őt. Mindketten végtelenül szomorúan bámulták egymást, szomorúan és mély gyászba borulva. Armin két embert is elvesztett egyetlen nap leforgása alatt. Két legjobb barátját, akik a mindenséget jelentették számára. Akik horgonyként szolgáltak, s reményt adtak neki, mikor minden sötétségbe borult… és akik közül csak egy szerette őt igazán, s ő el is ment a lehető legfájdalmasabban.

De még nincs vége – jött rá. Mert ez a világ tele van szenvedéssel és fájdalommal… Mert ez a világ… kegyetlen…

Doppelgänger Eren léptei finom hangot vertek a homokban.

– Mi még nem végeztünk, drágám – húzódott az ajka gúnyos-elégedett, furcsán torz, cseppet sem őszinte mosolyra, és átlépve Mikasa és Armin egymást ölelő testén, megindult modern Armin felé, hogy győzelmet arasson…

II.

Jaeger


Nem végeztek. Az élet nem állt meg, mert Kiyomi meghalt, ugyanolyan rohamos tempóban pörgött tovább. Ugyanúgy ott ragadtak a köztes helyen, ami a három világ egyesülését jelentette most már tulajdonképpen, ugyanúgy nem tudták, mihez kell kezdeniük, hogy visszakapják egykori életüket. Bár, Eren úgy gondolta, azt, amit elvesztettek, többé nem kaphatják már vissza. Az a világ, amiben eddig élt, végleg megsemmisült. Most valami másért kellett küzdeniük, amit nemes egyszerűséggel túlélésnek lehetett nevezni. Mit is nevezhettek szabadságnak? Hogyan lehetett elérni? Azzal, hogy leomlottak a határok, nem váltak valójában szabaddá mindannyian?

Doppelgänger Eren még nem kapta meg, amire a legjobban vágyott, így teljes szabadságról sem beszélhettek. Amíg az Ördögöt nem állították meg, addig nem remélhettek semmit se. Sem egy jobb és másabb világot, sem azt, amiben egykor éltek. A szabadság még váratott magára, előbb az ellenséggel kellett leszámolniuk.

– Armin…

Doppelgänger Eren modern Armin erejét akarta. Eren korábban arra kérte modern Armint, hogy meneküljön, azonban nyilván nem tette meg! Miért is tette volna? Miért is? Ott maradt, ahol Eren hagyta, mielőtt megiramodott, hogy elkapja Kiyomit, szomorúan és sokkoltan állt, és amikor Doppelgänger Eren elég egyértelműen felé vette az irányt, talán tudatosult benne, mekkora hibát vétett, hogy nem futamodott meg. Hátrálni kezdett, de nem volt hova, mögötte a végtelenbe nyúlt az egyesült világ, nem látszott kiút belőle.

– Eleget raboltad már az időmet! – Doppelgänger Eren hangja karcosan szólt, a düh eltorzította a vonásait. – Add át az erődet, aztán pusztulj te is a világgal, bánom is én! Próbáltam kedves lenni veletek! Túl sok évet pazaroltam már rátok, a szánalmas kis egységetekre! Felhergeltelek benneteket, azt hittem, képesek vagytok rá, hogy csináljatok is valamit, de basztatok rá rendesen! Az égegyadta világon semmire sem vagytok képesek! Egy nagy nullák vagytok! Szánalmas, nyavalyás kis ördögfattyak, semmi többek! – Teljesen belelovallta magát a monológjába. Szájából fröcsögött a nyála, halántékán kidagadtak az erek.

Modern Armin lába földbegyökeredzett. Mozdulni sem mert a rémülettől, miközben Doppelgänger Eren néhány lépéssel átszelte a köztük levő távolságot. Mire mindannyian feleszméltek, már ott állt Armin előtt, és felkészült, hogyha kell, erőszakkal szabadítsa meg a fiút „minden élet forrásának” tápláló erejétől.

– ARMIN! – Eren a nevét kiáltotta. Talpra küzdötte magát, és már futott volna, ha hirtelen valaki nem előzte volna be. Kellett néhány másodperc, hogy felfogja, modern Levi volt az. Modern Levi, aki csapot-papot otthagyva indult meg Doppelgänger Eren felé megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcán. Ez alkalommal sem lehetett belőle úgy olvasni, akár egy nyitott könyvből, az egyszerűen nem illett hozzá, ám Eren soha életében nem látott még ilyen különös csillogást a tekintetében. Szinte izzott a szeme, ahogy az Ördögöt méregette vele, s egyáltalán nem arról a gyengédségről árulkodott, mint amire Eren számított.

Doppelgänger Eren és modern Levi szerették egymást. Úgy szerették, mint Kruger és Levi hadnagy… De Eren a doppelgänger vallomást követően már nem volt benne annyira biztos. Ahogy elnézte a doppelgänger tekintetét, úrrá lett rajta a bizonytalanság. Ha azt állította, hogy képtelen a szerelemre… akkor mit érzett modern Levi iránt? Modern Levi is csupán egy báb lett volna számára, mint Kiyomi és modern Armin? Azt nem tehette… ugye? Nem lehetett olyan vakmerő és ostoba, hogy kihasználja az emberiség legerősebbjét! Mert Eren abban nem kételkedett, hogy modern Levi a saját világában éppolyan erősnek volt mondható, mint Levi hadnagy az óriásoktól hemzsegő világban.

– Mi történik? – suttogta valaki a felderítők sorából. – Mit csinál Levi?

Modern Levi Doppelgänger Eren útját állta – éppen időben, az ördögi fiú már olyan közel került Arminhoz, hogy könnyedén megérinthette volna. A hangja halk volt, de pont annyira fenyegető, amilyennek Eren megszokta.

– Eren, te mégis… mit művelsz?

Eren tarkóján felborzolódott a szőre. Bár nem neki címezte, hanem a másik Erennek, kirázta a hideg a fenyegető éltől, ami nyilvánvalóan kicsengett. Modern Levi nem is csinált belőle titkot. Összevonta a szemöldökét, és ahogy végigmérte Doppelgänger Erent, Eren nem szívesen lett volna az Ördög helyében.

Alábecsülted őt – gondolta. Levi hadnagy hasonmásáról beszélünk. Alábecsülted őt, igaz, Ördög? Fogalmad sincs, mire képes… Félned kellene, és ahogy elnézlek, te pont ezt nem teszed. Ez életed legnagyobb hibája. Annál is nagyobb hiba, hogy képes voltál megölni Kiyomit az orra előtt… és megfenyegetni Armint…

Doppelgänger Eren vagy ostoba volt, vagy tényleg alábecsülte.

– Mi a francot akarsz? – mordult rá dühösen. – Nem látod, hogy kifutok az időből?!

– Nincs semmilyen idő! – vicsorodott el modern Levi. – Állandóan ezt hajtogatod, de még messze vagyunk a végétől! Válaszolj a kibaszott kérdésemre, te szarházi! Mit művelsz? Miért… Te… – Élesen szívta be a levegőt; látszott rajta, hogy nehezen uralkodott az érzelmein. Alig bírta kordában tartani egyre jobban gyülemlő haragját. – Megölted Kiyomit. Ha valaki meghal a köztes helyen, az végleg meghal! És te ezt tudtad jól, és úgy ölted meg Kiyomit! A lányt, aki mindig melletted állt! Aki az egyik legjobb barátod! Tényleg csak bábok lettünk volna? Mindannyian azok vagyunk? – A hangja elcsendesült, ám a haragja nem párolgott el, csak egyre nőtt és nőtt. A harag mellett… Eren a kétségbeesését is kihallotta. A fájdalmat, a hitetlenkedést. Azt a megannyi érzelmet, ami Leviban bujkálhatott, amit Kiyomi halála, Doppelgänger Eren árulása váltott ki belőle.
– Tényleg képtelen vagy a szerelemre? – Hát erre volt a leginkább kíváncsi.

Eren lehunyta a szemét.

Nem nyílsz meg egykönnyen mások előtt, igaz? – nézte el a férfit. Doppelgänger Eren társaságában azonban mégis megtetted… Nekiadtad a szíved, de ő félredobta. Nem kellesz neki… És most már érted, hogy te is csak egy báb vagy…

Mert az volt. Egy báb, ahogyan mindenki más is.

Doppelgänger Eren türelmetlenül, csillogó szemmel legyintett.

– Muszáj erről most beszélgetnünk? Engedj inkább az utamra, meg kell szereznem az erejét!

– Megállj. – Modern Levi kinyúlt, megragadta a karját. – Felfogtad egyáltalán, mit művelsz? Megölted Kiyomit! Meg akarod ölni Armint is? Ez az, amire a leginkább vágysz? Egy fikarcnyit sem törődsz velük?

– A szemed láttára végeztem azzal a ribanccal – morgott a doppelgänger. – Ez nem elég bizonyíték rá, hogy kurvára nem érdekel, mi történik veletek?

– Velünk? – Modern Levi élesen kérdezett. – Mi is van velünk, Eren? Erről valahogy mindeddig nem esett szó azon kívül, hogy mindketten jó alaposan odadörgöltünk a hasonmásainknak! Tehát én is csak egy báb vagyok, igaz? Valójában sosem szerettél, csak kihasználtál? Erről lenne szó?

Szeretlek, te idióta! – csattant fel Doppelgänger Eren. Élesen lélegzett. – Ezt akarod hallani? Most boldog vagy? Mehetek végre az utamra? – És már mozdult volna, ám modern Levi még mindig nem eresztette. Szorítása a karja körül felerősödött, elöntötte a düh. Egész teste reszketett, izzott közöttük a levegő.

– Nem mehetsz. – Durván megszorította Doppelgänger Eren karját, mire a fiú felszisszent.

– Ez fáj – szólt, és egy pillanatra valami felcsillant a szemében. Félelem lett volna? Vagy valami egészen más? Eren meg tudta volna érteni a félelmet is: modern Levi félelmetes ellenfélnek bizonyult, nem szívesen szállt volna vele szembe.

– Nem érdekel.

Fáj, te ostoba!

– Ahogyan nekem is! – Megrángatta a karját, mire Doppelgänger Eren sziszegve próbálta kitépni a szorításból. Persze, nem sikerült neki. Hogy is sikerülhetett volna? Egy Ackerman erejével állt szemben…

– Azt akarod tudni, hogy mi az igazság? – kérdezte hidegen, ezúttal remegő hangon. – Hogy szerettelek-e valaha? Miért kérdezel ilyeneket? Miért akarod, hogy összetörjem a piciny kis szívedet? Ja, persze, te nem vagy olyan, mint Kiyomi… – csapott a homlokára szabad kezével színpadiasan. Égnek emelte a szemét, szája gúnyos, valahogy hamis vigyorra húzódott. – Te nem fogsz picsogni, ha a képedbe mondom a kegyetlen valóságot, igaz? Hogy valójában… – billentette oldalra a fejét –, csak arra kellettél te is, hogy eljussak ide… Hogy kellett valaki, aki megvéd engem ebben a világban… és aki bármit megtesz majd, ha eljátszom az ostoba, naiv fiút, aki csúnyán pórul járt annak az idióta Ymirnek köszönhetően. A fene nagy szívedbe – kiáltott fel hirtelen, már-már ziháló torokhangon –, te még azt is elfogadtad, hogy én vagyok az Ördög! Óóó, mennyire szerencsés vagyok! – gúnyolódott. – Ó, jaj, mihez kezdjek? Igazán bajban vagyok, hiszen átvertem a nagy Levi Ackermant! Hazudtam neki, becsaptam… és igen, meg tudnám ölni! És tudod, miért? – kapott levegő után. – Hm, tudod, miért?

– Na, miért? – kérdezett vissza Levi vészjóslóan csöndesen.

Doppelgänger Eren gúnyosan vihogott.

– Azért, mert semmit nem érzek irántad, te idióta. Az égvilágon semmit se. Teljesen… hidegen hagysz. Mindig is hidegen hagytál, csak azon a napon, amikor megismertelek, elkaptam az érdeklődő pillantásodat… A szemed aznap… egészen különösen csillogott. – A gúny egy pillanatra mintha eltűnt volna a hangjából. Egy pillanatra, ahogyan visszaemlékezett az első találkozásuk napjára, mintha teljesen megváltozott volna. Mintha csak egy fiatal fiú lett volna, nem egy több ezer éves, halhatatlan szörnyszülött, aki visszavágyott a régi ereje után. Nem egy hataloméhes, ördögi teremtmény, hanem csak egy fiú, aki talán tényleg érzett valamit, még ha nagyon haloványan is, mikor megismerték egymást. Aki talán most is érzett volna, ha nem vakította volna el ennyire a gyűlölet, a vágy a bosszú iránt.

Ördögök sosem születnek – emlékeztette magát Eren. Létrehozzák őket. A kettő nem egy és ugyanaz.

– Úgy gondoltad, hasznodra válnék, mi? – Levi hangjában viszont megmaradt a hideg él. A tekintete megkeményedett, minden gyöngédség kiveszett belőle, amit valaha is Doppelgänger Eren iránt érzett.

– Úgy… – Doppelgänger Eren megrázta a fejét – mintha álomból ébredt volna. – Pontosan. Úgy gondoltam, hasznomra lennél a későbbiekben. Nem is kellett olyan sokat fáradoznom, hogy megkaparintsalak. Eléggé könnyűvérű voltam, nem? – Elmosolyodott, torzan és gonoszan. – De azért jól éreztük magunkat, nem? A szex az jó volt. Bocs, amiért érzelmek nélkül jobban szeretem.

– Sosem szerettél.

– Ööö… ja, sosem. Bocs.

A szánakozó tekintetek kereszttüzében, modern Levi úgy tűnt, egyszer csak döntésre szánta magát: fegyvert rántott, mielőtt Doppelgänger Eren kettőt pisloghatott volna. Ezzel nemcsak mindenkit meglepett a két világ lakói közül, beleértve magát Erent is, hanem maga Doppelgänger Eren is csodálkozva vonta föl a szemöldökét.

– Nocsak – suttogta. – Miből lesz a cserebogár… Egy újabb árulás?

– Te árultál el minket, Eren – mutatott rá Levi. – Te voltál az, aki porrá zúzta az álmainkat.

– Ti álmodoztatok csupán, én viszont eldöntöttem, hogy valóra is váltom őket. – Eren legnagyobb megkönnyebbülésére ellépett modern Armintól; teljes figyelemmel fordult Levi felé. Ráébredt a vesztére, nem akart ostoba módon belerohanni a végzetébe. Felbőszíteni egy Ackermant… nem bizonyult bölcs húzásnak.
Karba fonta a kezét, ingerülten folytatta: – Elfelejtetted volna, ki vagyok? – kérdezte. – Én vagyok az Ördög – emlékeztette –, tehát én a helyedben kétszer is átgondolnám, hogy mit csinálok.

– Pontosan tudom, ki vagy – felelte erre Levi halkan. – De azt is tudom, hogy egy Ördögöt csak egy másik ördög győzhet le… Ezek a kiskölykök – intett Erenék felé – nem tudnának, ezt én is tudom jól. Ezért is voltál annyira magabiztos, nem? Elbíztad magad, mert azt hitted, csak ezek a kölykök próbálhatnak majd megállítani… és arra nem számítottál, hogy esetleg velem kell szembenézned.

– Túl nagyra vagy magaddal – suttogta Doppelgänger Eren, a hangja azonban félelemmel telt meg. – Azt hiszed, le tudsz győzni?

– Ez nem hit, drágám. – Levi előrelépett. – Ez biztos tudás.

A fegyver egyszer sem remegett meg a kezében, nem úgy, mint Erenében korábban. Az a kéz, amelyik tartotta, ölt már embert, nem is először. Az a kéz biztosan tartotta, határozottan és erősen, kidagadtak az erek a karjában. Az erő, ami benne szunnyadt, évekkel korábban felszínre tört.

– Magamra vállalom a feladatot – szólt, és Eren megértette, hogy ezt már nekik szánta. Tekintetét le nem vette ugyan Doppelgänger Eren alakjáról, de közben Erenhez meg Krugerhez beszélt. – Nem kell nektek megtennetek… Önmagadat legyőzni… Mi sem nehezebb ennél… – Nagyot sóhajtott, szomorkás mosoly tűnt fel az ajkán. – Soha nem is lett volna szabad rátok kényszeríteni ezt… Bár tudnám, az az ostoba Grisha miért titeket választott… Mert ő kezdte ezt az egészet, nem is Ymir. Ő volt az, aki elragadta az erőt Friedától, és ő volt az, aki végül a fia, Eren Jaeger kezébe adta.

Eren összerezzent.

Apa…

Az ajkába harapott. A gyász mázsás súlyként nyomta a vállát.

– Ő kezdte el ezt a történetet, és rátok akarta hagyni, hogy befejezzétek. Ezt… nem hagyhatom. – Kibiztosította a fegyvert, egyenesen Doppelgänger Erenre szegezte. – Félsz? – kérdezte tőle csendesen. – Félsz attól, hogy most mi következik?

– Úgysem mered meghúzni a ravaszt, Levi… – felelt halkan a fiú. – Szeretsz engem.

– De te sosem szerettél, nem igaz? Akkor meg… miért ne habozzak? Miért ne szóljon ez is a bosszúról? – billentette félre a fejét. – Hiszen téged is ez hajtott mindig… Csak a bosszú. Azért, hogy azt elérd, szégyentelenül tapostál el mindenkit, akit az utadba sodort a sors. Miért ne tegyem most én ugyanezt? Miért ne legyek én is annyira önző, mint te?

– Te más vagy, Levi. Te nem vagy önző.

Doppelgänger Eren nem emelte meg a hangját. Tekintete le-föl pásztázta Levi alakját, amiből Eren egyből azt sejtette, hogy valójában menekülő utat keres. Nem akart szembeszállni a férfival, mert tudta, hogy esélye sincs ellene, ezért inkább menekülőre fogta volna. Ahogy oldalt pillantott, modern Armin felé, talán az is megfordult a fejében, hogy valahogy megpróbálja megérinteni a fiút… Valahogy megpróbálja az utolsó kétségbeesett percében rávenni, hogy adja vissza az erejét. Az erejének birtokában talán felvehette volna a versenyt Levijal. Talán. Biztosra semmit sem lehetett tudni, azt az egyet kivéve, hogy Levi nem blöffölt. Eren a zsigereiben érezte, hogy meg fogja húzni a ravaszt.

És ez így van rendjén – gondolta. Doppelgänger Erennek meg kell halnia. Amíg ő létezik, nem lehetünk szabadok.

Levi is erre a következtetésre jutott.

– Nem, Eren – mondta gyengéden. – Pont ez az, én tényleg nem vagyok önző.

Doppelgänger Eren orrlyukai kitágultak.

– Levi…

– És tudod, miért? – Levi nekinyomta a pisztoly csövét a mellkasának. – Azért, mert én másokra gondolok. Azzal, hogy most megöllek, nem magamnak teszek jót. Nem… Én pokolian fogok szenvedni… De a világ megszabadul egy hozzád hasonló szörnyetegtől… és talán szabad is lehet egy nap, ha a kölykök megoldják. Én csak egy részét vállalom magamra a küldetésből, a többit már nekik kell kitalálniuk. Bízzunk benne, hogy ügyesek lesznek, jó? Bízzunk benne, hogy tanulnak a hibáinkból…

– Levi! – Doppelgänger Eren kétségbeesve, rettegve kiáltott. – Kérlek, Levi! Kérlek, ne tedd…

A fegyver nem dördült el, Levi hirtelen közre fogta a karjával Doppelgänger Eren testét. Döbbent pusmogások hangzottak minden irányból, Eren még lélegezni is elfelejtett. Levi hosszasan tartotta a karjában szerelmét, hosszasan és óvón, és Eren tisztán látta hasonmása arcát: könnyek potyogtak a szeméből, és remegett, az ajka elnyílt, és nem tudta, mit mondjon, nem tudta, hogyan könyörögjön, hogyan kérjen(bocsánatot).

Levi megpördítette, a hideg fém a fiú nyakszirtjének simult.

Szeretlek – suttogta fülébe. – Kérlek, bocsáss meg.

Levi…

Doppelgänger Eren lehunyta a szemét.

– Ó, istenem, kérlek, ne… – mire Levi meghúzta a ravaszt.

Egyetlen lövés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megsemmisítse a legnagyobb ellenségüket. Egyetlen lövés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megölje vele az Ördögöt, a fiút, akivel minden elkezdődött, s mikor ez megtörtént, Doppelgänger Eren remegve, félelemmel a szívében élte meg a halálát. Talán abban, talán egy nap, ha létezik valami hely a halál után, ahová a lelkek kerülnek, legyen szó mennyről vagy pokolról, meg fogja lelni a békéjét. Eren nem merte ezt biztosra állítani, de… tiszta szívből, őszintén remélte, hogy így lesz.

Modern Levi leengedte a fegyverét, a hűlt helyét bámulta a fiúnak, akit egy perccel korábban még a karjában tartott. Mikor feléjük fordult, sápadt volt és élettel, lényének egy része Doppelgänger Erennel halt.

– Sajnálom – mormolta modern Armin. – Ennek… nem lett volna szabad megtörténnie. Nekem… Inkább nekem kellett volna…

– Nem, Armin. – A fejét ingatta. – Nekem kellett megtennem.

– De…

– És még nincs vége – emelte fel a kezét. Hasonmása összeráncolta a homlokát.

– Hogy érted?

– Úgy, ahogy mondtam. – Modern Levi fáradtan sóhajtott. – Azzal, hogy megöltem nektek, még nincs vége. A három világ összeolvadt, Ymir meghalt. Vissza akarjátok kapni a saját világotokat, igaz? Akkor a Kapuval kell kezdenetek. A Kapuval, ami úgymond az átjáró a két világ között.

– A tükör, amit széttörtünk? – zihálta a másik Armin.

– A rés a tükrön – felelte modern Levi. – Van egy kapu. Van egy átjáró mindkét világba. Visszajuthattok… A küldetést… be kell fejezni, de attól függetlenül is visszajuthattok a saját világotokba.

– Visszajuthatunk? – ismételte Levi hadnagy. – Tehát te nem jössz velünk?

Modern Levi a fejét ingatta.

– Nem, én nem.

– Levi… – Modern Armin döbbenten suttogott. – Ugye… nem akarod…

– Ez így helyes. – Szája szegletét halvány mosoly ülte meg. – Vele akarok lenni… Egyedül vele… Nem hagyhatom magára, csak egy kölyök… Még úgy is, ha kétezer éves. Csak egy kölyök, aki soha sem kapott szeretetet, csak gyűlöletet a világtól. Hogy is várhattuk el tőle, hogy szeressen így?

Ó, Levi.

A férfi mélyet lélegzett.

– A Kapu, Armin – mondta modern Arminnak. – Te tudod, miről beszélek… Magyarázd majd el nekik, jó? A két világ között nem elég lezárni az átjárót, ahogyan Ymir Fritz tette egykor. Nem elég őrizni… A Kaput ez alkalommal meg kell semmisíteni. Végleg meg kell semmisíteni, hogy ne lehessen több lélekcsere. Ha ezt nem teszitek meg, örökre így ragadtok. Akkor nem fogtok tudni visszatérni a világotokba… Ha nem hozzátok meg ezt az áldozatot, ha valaki nem gondoskodik róla, hogy a Kapu megsemmisüljön, itt fogtok elporladni, ebben a furcsa, köztes világban a lét és a nemlét között.

– Levi! – Eren felzihált, ahogy eljutottak a szavak az agyáig. – Hogy érted azt, hogy valaki? Hogy érted azt, hogy áldozatot… Úgy érted, hogy…

– Nem mindenki juthat vissza, Eren. – Levi lehunyta a szemét, a halántékához emelte a fegyvert. – Egyvalaki lesz, aki hátra fog maradni, ahogyan Ymir is kétezer éven keresztül ezen a helyen sínylődött. Most is lesz valaki. Úgy hívják, „Kapuőr”, csak ezúttal nem az lesz a feladata, hogy egy örökkévalóságon keresztül őrizze a Kaput. Ezúttal… meg kell semmisítenie. És hogy utána mi lesz vele? Azt nem tudni. Azt én már tényleg nem tudhatom… Én csak azt tudom, hogy ez az egyetlen esélyetek.

Az ujja megpihent a ravaszon.

Hogy lehet megsemmisíteni az átjárót? Ha megsemmisítik, akkor elveszítik egymást? Tényleg soha többet nem találkozhatnak egymással? Mindenki visszakerülne a maga világába? Így működik?

Eren remegve tapasztotta a szájára a kezét, elkapta Kruger és Levi fájdalmas tekintetét. Kruger, akiben alig maradt már élet, aki teljesen összeomlott azután, hogy elvesztették Kiyomit, megrendülten kapaszkodott Eren hadnagyába.

Modern Levi elmosolyodott.

Hogyan tovább? Hogy tovább?

(Egyetlen lövés…)

Eren lehunyta a szemét.

A fegyver eldördült.

Megjegyzés: Szóval, igen. Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Valahogy nem éreztem helyesnek, hogy válasszak Jaeger és Kruger között, hogy a végén melyikük fogja legyőzni Doppelgänger Erent, és azt sem tartottam megfelelőnek, hogy közösen győzzék le. Modern Levi és Doppelgänger Eren szerelmi románca ebben a történetben csupán ennyit kapott, de korábban említettem, hogy lesz folytatása a regénynek, amiben viszont ők kerülnek előtérbe. Talán ez a keserédes befejezés sem marad annyiban… Nálam sosem lehet tudni. :D
Annyit elöljáróban nyugodt szívvel kijelentek: nem minden az, aminek látszik, és Kruger meg Jaeger talán tévedtek, mégsem volt ez egyoldalú szerelem. Hogy mitől lett Doppelgänger Eren olyan, amilyen, miért döntött úgy, hogy csak bábokként tekint azokra, akik olyannyira támogatták… miért végzett hidegvérrel Kiyomival… Ezek mind ki fognak derülni a folytatásban.
Tehát lesz Múltadba zárva II, és hamarosan hozom Doppelgänger Eren múltját érintő novellacsokromat is.

Következik: A Kapuőr

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése