15. fejezet
Egyetlen
lövés
I.
Kruger
Kiyomi haldoklott. A golyó létfontosságú
szervet talált, hasa nyers hús, merő vér volt, mikor Eren odabotladozott hozzá
a saját sebét szorítva; alig lélegzett már. Bőre szürkébe hajlott, fénylett a
verejtéktől, és amikor Eren térdre rogyott mellette, szemhéja finoman rebbent
meg. Résnyire nyitotta a szemét – többre nem is volt képes –; kábultan, a
közelgő halál mindentudó, fakó fényével pillantott föl Eren arcába. Alsó ajka
jó ideje reszketett már; a hideg jól láthatóan a testét is rázni kezdte. Egyre
erőtlenebbé, egyre gyengébbé vált Jaeger karjában, és semmit sem lehetett
tenni, hogy megakadályozzák.
Kiyomi,
a lány, akit mindvégig a barátjának tartott, és aki valójában csak megjátszotta
magát, a szeme láttára akarta magára hagyni. Abban a pillanatban Erent nem az
árulás fájdalma járta át, mint amit elvárt volna, hanem a jeges rémület, az iszonyat, mert nem menthette meg. Nem tudta megmenteni, mindannyian elkéstek – mert nem számítottak rá, hogy Doppelgänger
Eren meg fogja ezt lépni. Jaeger arra játszott rá, hogy Doppelgänger Eren
számára, még ha ő az Ördög az ördögök között, egy kicsit is fontosak
állítólagos barátai – elsősorban Kiyomi, aki mindvégig támogatta őt ördögi
terveiben, modern Armint is beelőzve –, és pont ezzel lőtt hatalmas bakot.
Doppelgänger Eren bábként tekintett rájuk, kihasználta őket, azért „törődött” velük,
hogy segítsenek neki visszaszerezni az erejét és bosszút állni az Alapítón,
amikor pedig már nem volt rájuk szüksége, mert terhet kezdtek jelenteni, akkor
nemes egyszerűséggel megszabadult tőlük. Jaeger tehát tévedett, és Kiyomi ennek itta meg a levét. Haldoklott, mert
Doppelgänger Eren úgy döntött, félredobja.
Eren
az ajkába harapott. Bemocskolta a kezét a lány vérével; már-már kétségbeesetten
próbálta elállítani a vérzést. Tekintetük hosszasan fonódott össze, mindketten
érezték egymás küzdelmét.
–
Kiyomi – lehelte. – Kiyomi. – Felszisszent, a saját sebe égetően lüktetett, de
nem foglalkozott vele. Egyre csak a lány nevét ismételte, és gyűlölettől izzó
tekintettel lesett hátra Doppelgänger Eren alakjára.
–
Eren… – Kiyomi rekedten szólt, a szavak a torkán akadtak. Kidülledt a szeme, és
egy pillanatra oldalra dőlt; Jaeger alig bírta megtartani.
–
Sss, inkább ne mozogj! – csitította Eren teljes pánikba esve. – Sss… Drágám…
Sss…
Kiyomi
nem hallgatott rá. Makacs volt a maga módján; ha egyszer valamit a fejébe vett,
azt véghez vitte. Úgy tűnt, élete utolsó perceiben arra szánta el magát, hogy
jóvá tegye a bűneit. Volt mit jóvá tenni, nem is kevés… Eren megrendülten
kapaszkodott belé. Egyik kezével a sebét szorította el, a másikkal a lány
hófehér jobbját fogta meg; összefűzte az ujjaikat, bátorítóan, vigasztalóan
szorított.
–
Kérlek… Bocsáss meg… Én… először hazudni akartam… aztán már nem akartam…
megismertelek… de Eren… a másik Eren… és a harmadik Eren… Én… –
Összefüggéstelenül motyogott, Eren alig értette a szavait.
–
Kérlek, ne beszélj… – Kiyomi azonban nem adta fel. Eldöntötte, hogy végig fogja
mondani, Eren ezt egyértelműen látta az arcán, így hát minden erejét bevetette,
hogy megcsinálja.
–
Szerettem őt… – suttogta, majd felköhögött és felzihált. Nem kapott rendesen
levegőt. – Mindent azért tettem, mert… szerettem
őt… Annyira szerettem… De ő…
–
Jaj, kedvesem! – A beálló csendben tisztán lehetett hallani, hogy miket motyog.
Doppelgänger Eren a nevének hallatán közelebb lépett hozzájuk; szánakozva
ingatta a fejét. Szeme mégis, mintha megbánta volna szavait vagy tettét,
különös fénytől csillogott. – Tényleg
nem értelek. – Széttárta a karját, a hangja azonban egy percre sem remegett meg.
Nem mutatott kételyt, csak sziklaszilárd határozottságot.
Csupán a képzeletem játszott velem, gondolta Eren.
A
doppelgänger megemelte a hangját, nem lehetett ráismerni, annyira rekedtesen
szólt:
–
Te komolyan azt hitted, hogy valaha is szerettelek? Bármelyikőtök is elhitte,
hogy szeretlek benneteket? – kiáltotta. – Hát ennyire ostobák vagytok? – kérdezte. A várt hatás nem maradt el: valamennyi
modern felderítő mozdulatlanná dermedt. Ha tényleg az állt szándékában, hogy
erősen a lelkükbe taposson, hogy jóformán teljesen
összetörje őket, akkor elérte a célját. A felderítők sokkoltan, döbbenten
hallgatták.
Eren
nem nézett modern Levi irányába, mert minden figyelmét Kiyominak szentelte,
miközben a lány kezét szorongatta, ám szinte látta maga előtt, ahogy a férfi is
megmerevedett. Erre a vallomásra nagy
valószínűséggel senki sem számított. Mindannyian hamis ábrándok rabjává váltak
az évek során; támogatták Doppelgänger Erent ott, ahol csak tudták, és közben
nem is sejtettek… közben fogalmuk sem volt róla, hogy mire készül, hogy hogyan
verte át őket.
Kígyót
melengettek a keblükön. Veszélyes mérgeskígyót, aki most megvillantotta a
fogát. Mert ez történt, nem más, nem igaz? Doppelgänger Eren szívét végleg
megfeketítette a bosszú…
Csak erről lehet szó – nyelt egyet Eren. Ha
képes volt ezt tenni… Ha képes volt ezeket kimondani… Nem folytatta tovább.
Kiyomi
felcsuklott, arcáról könnyek gördültek le.
Doppelgänger
Erent úgy tűnt, nem hatotta meg.
–
Buta kislány – sóhajtotta. – Hát nem tudtad, hogy képtelen vagyok a szerelemre?
Kiöltem magamból… még réges-rég – tette hozzá hidegen. Kiyomi megremegett
Jaeger karjában, ezt Eren is érezte, hiszen végig fogta őt. Ekkor eleresztette
a lány kezét, és inkább az arcára simította a sajátját, letörölve róla a
könnycseppeket. Doppelgänger Eren kíméletlenül törte darabokra a szívét a modern
világ valamennyi lakójának, ám a legjobban így is Kiyomit sokkolta. Kiyomit, aki mindent és mindenkit
feláldozott érte, aki még Erent is elárulta, Jaegert is kiadta neki… Aki
addig-addig ügyeskedett, amíg senki sem gyanakodott rá. Aki teljesen beépült
Eren életébe, és a végén hátulról döfött tőrt belé, hogy aztán golyóval a
hasában végezze.
–
Képtelen rá… – Eren elkapta modern Levi sokkolt mormolását. A férfi felé kapta
a fejét, de csak a tágra nyílt szemét látta, benne a megmagyarázhatatlan
fénnyel. Hogy mi járt a fejében, azt nem lehetett tudni. Talán a sokk tűnt fel
az arcán, talán valami más, Eren nem tippelt. Az sem érdekelte, hogy
Doppelgänger Eren tekintete mitől fénylett ennyire. Kiyomi, gondolta. Egyedül ő
számít most.
–
K-k-hérlek… – köhögte a lány. – K-k-hérlek… bocsáss meg… Én nem… Én megbántam…
–
Sss. – Eren megsimogatta az arcát, gyengéd volt az érintése. – Megbocsátok,
Kiyomi. Megbocsátok neked.
–
K… érlek… – Kiyomi Jaegerre bámult, a fiú felé nyújtózott.
Jaeger
megfogta a kezét, könnyekkel a szemében szorította meg óvatosan.
–
Megbocsátunk, Kiyomi – suttogta lágyan. – Mindketten megbocsátunk.
–
D-de én… szörnyű dolgokat…
–
Nem számít. – Jaeger sírva rámosolygott. – Az számít egyedül, hogy megbántad.
Megbocsátunk, Kiyomi, nem haragszunk rád. Értjük, mit miért tettél… Te csak egy
szegény lány vagy, akit megvezetett az Ördög… Nem tehetsz róla, hogy becsapott.
Te csak azt tetted, amit egy barátnak tennie kell: mellette álltál, életed
végéig.
Kiyomi
erre megremegett, sírva-nevetve bólintott.
–
Akkor jó… Akkor jó… – Eren érezte a belőle áradó megkönnyebbülést. Kiyomi nem
akart és nem is tudott úgy elmenni, hogy ne kérje a bocsánatukat, hogy ne
biztosítsák őt mindketten, hogy megbocsátották a szörnyűséges tetteit.
Azokra
a boldog percekre gondolt, amiket a lány társaságában élt át, és tudta,
egyszerűen tudta, hogy nem lehetett minden hazugság. Voltak pillanatok, amikor
Kiyomi megfeledkezett arról, hogy mi a feladata. Voltak pillanatok, amikor tényleg
a barátjának nevezte magában, amikor úgy is viselkedett, ahogy egy barátnak
kellett, mégpedig tiszta szívéből. Voltak pillanatok, amikor Kiyomi szabadott
szeretett és szabadon reménykedett.
Most
lehunyta a szemét, és hosszasan beléjük kapaszkodott. Az élet lassan kiszállt
belőle, s nem maradt belőle más, csak egy test, ami aztán megsemmisült –
szertefoszlott a köztes helyen, eltűnt örökre Jaeger karjából, mintha soha nem
is létezett volna, mintha soha ott sem lett volna. A lány utolsó megkönnyebbült,
örömteli suttogása sokáig csengett Eren fülében.
–
Akkor most már megpihenhetek…
„Mi történik, ha valaki meghal a
köztes helyen?”
Eren
ökölbe szorította a kezét, legszívesebben lenyúzta volna az arcáról a bőrt a
könnyeivel egyetemben. Válla rázkódott a zokogástól, a tüdeje figyelmeztetően
sípolt fel. Levegő után kapott, de nem tudott eleget begyűjteni; fulladozni
kezdett, és újra levegőt nyelni, újra meg újra, míg nem látott már tisztán, nem
tudott többé lélegezni sem. Minden egyes levegővétel fájdalommal járt, minden
egyes másodperccel jobban és jobban sajgott a sebe. Hogy mi is történik akkor,
ha valaki meghal a köztes helyen? Akkor meghal végleg. Kiyomi végleg meghalt. Végleg.
Nem
tudta feldolgozni, teljesen összeomlott. Előredőlt, öklével a földet kezdte
püfölni, és valahogy sikerült elharapnia a nyelvét is, a szájában érezte a vére
ízét. Köpött egyet, a nyál és a vér összekeveredett egymással. Annyi erőt sem
érzett magában, hogy letörölje; csorgott lefelé az arcán, és a szeméből
potyogtak a könnyek. Valaki fájdalmasan üvöltött, össze-vissza beszélt
mindenfélét, rúg-kapált, magán kívül zokogott. Elsőre fel sem fogta, hogy ő az.
Azt sem, hogy hirtelen karok ölelték körül. Valaki a karjába vonta, és
szorította magához, míg át nem adta a helyét valaki másnak, akinek meleg volt
az ölelése, erősek a karjai, vigasztalóak az érintései.
–
Levi… Kiyomi meghalt. Kiyomi meghalt! – zokogta, mire Levi magához szorította.
A feje búbjára csókolt, egyszer, kétszer, háromszor is, s minden egyes csókot
követően erősebben ölelte, miközben a fülébe duruzsolt megnyugtató hangján. És
simogatta, cirógatta, ölelte és szerette, mindent
megtett, hogy megnyugtassa.
–
Itt vagyok, sss, itt vagyok. Veled
vagyok.
–
Velem vagy.
Eren
teste lassan engedelmeskedett neki.
Jaeger,
aki korábban a karjában tartotta, elfordította a fejét – ő is sírt, ő is
reszketett egész testében. Most nem Kiyomi holttestének egykori helyét, hanem
Armint nézte, modern Armint, és
modern Armin pedig őt. Mindketten végtelenül szomorúan bámulták egymást,
szomorúan és mély gyászba borulva. Armin két embert is elvesztett egyetlen nap
leforgása alatt. Két legjobb barátját, akik a mindenséget jelentették számára. Akik horgonyként szolgáltak, s
reményt adtak neki, mikor minden sötétségbe borult… és akik közül csak egy
szerette őt igazán, s ő el is ment a lehető legfájdalmasabban.
De még nincs vége – jött rá. Mert
ez a világ tele van szenvedéssel és fájdalommal… Mert ez a világ… kegyetlen…
Doppelgänger
Eren léptei finom hangot vertek a homokban.
–
Mi még nem végeztünk, drágám – húzódott az ajka gúnyos-elégedett, furcsán torz,
cseppet sem őszinte mosolyra, és átlépve Mikasa és Armin egymást ölelő testén,
megindult modern Armin felé, hogy győzelmet arasson…
II.
Jaeger
Nem végeztek.
Az élet nem állt meg, mert Kiyomi meghalt, ugyanolyan rohamos tempóban pörgött
tovább. Ugyanúgy ott ragadtak a köztes helyen, ami a három világ egyesülését
jelentette most már tulajdonképpen, ugyanúgy nem tudták, mihez kell kezdeniük,
hogy visszakapják egykori életüket. Bár, Eren úgy gondolta, azt, amit elvesztettek,
többé nem kaphatják már vissza. Az a világ, amiben eddig élt, végleg
megsemmisült. Most valami másért kellett küzdeniük, amit nemes egyszerűséggel
túlélésnek lehetett nevezni. Mit is nevezhettek szabadságnak? Hogyan lehetett
elérni? Azzal, hogy leomlottak a határok, nem váltak valójában szabaddá
mindannyian?
Doppelgänger
Eren még nem kapta meg, amire a legjobban vágyott, így teljes szabadságról sem
beszélhettek. Amíg az Ördögöt nem állították meg, addig nem remélhettek semmit
se. Sem egy jobb és másabb világot, sem azt, amiben egykor éltek. A szabadság
még váratott magára, előbb az ellenséggel kellett leszámolniuk.
–
Armin…
Doppelgänger
Eren modern Armin erejét akarta. Eren korábban arra kérte modern Armint, hogy
meneküljön, azonban nyilván nem tette
meg! Miért is tette volna? Miért is? Ott maradt, ahol Eren hagyta, mielőtt
megiramodott, hogy elkapja Kiyomit, szomorúan és sokkoltan állt, és amikor
Doppelgänger Eren elég egyértelműen felé vette az irányt, talán tudatosult
benne, mekkora hibát vétett, hogy nem futamodott meg. Hátrálni kezdett, de nem
volt hova, mögötte a végtelenbe nyúlt az egyesült világ, nem látszott kiút
belőle.
–
Eleget raboltad már az időmet! – Doppelgänger Eren hangja karcosan szólt, a düh
eltorzította a vonásait. – Add át az erődet, aztán pusztulj te is a világgal,
bánom is én! Próbáltam kedves lenni veletek! Túl sok évet pazaroltam már rátok,
a szánalmas kis egységetekre! Felhergeltelek benneteket, azt hittem, képesek
vagytok rá, hogy csináljatok is valamit, de basztatok rá rendesen! Az égegyadta
világon semmire sem vagytok képesek! Egy nagy nullák vagytok! Szánalmas,
nyavalyás kis ördögfattyak, semmi többek! – Teljesen belelovallta magát a
monológjába. Szájából fröcsögött a nyála, halántékán kidagadtak az erek.
Modern
Armin lába földbegyökeredzett. Mozdulni sem mert a rémülettől, miközben
Doppelgänger Eren néhány lépéssel átszelte a köztük levő távolságot. Mire
mindannyian feleszméltek, már ott állt Armin előtt, és felkészült, hogyha kell,
erőszakkal szabadítsa meg a fiút „minden élet forrásának” tápláló erejétől.
–
ARMIN! – Eren a nevét kiáltotta. Talpra küzdötte magát, és már futott volna, ha
hirtelen valaki nem előzte volna be. Kellett néhány másodperc, hogy felfogja,
modern Levi volt az. Modern Levi, aki csapot-papot otthagyva indult meg
Doppelgänger Eren felé megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcán. Ez alkalommal
sem lehetett belőle úgy olvasni, akár egy nyitott könyvből, az egyszerűen nem
illett hozzá, ám Eren soha életében nem látott még ilyen különös csillogást a tekintetében.
Szinte izzott a szeme, ahogy az Ördögöt méregette vele, s egyáltalán nem arról
a gyengédségről árulkodott, mint amire Eren számított.
Doppelgänger
Eren és modern Levi szerették egymást. Úgy szerették, mint Kruger és Levi
hadnagy… De Eren a doppelgänger vallomást követően már nem volt benne annyira
biztos. Ahogy elnézte a doppelgänger tekintetét, úrrá lett rajta a
bizonytalanság. Ha azt állította, hogy képtelen a szerelemre… akkor mit érzett
modern Levi iránt? Modern Levi is csupán egy báb lett volna számára, mint
Kiyomi és modern Armin? Azt nem tehette… ugye? Nem lehetett olyan vakmerő és
ostoba, hogy kihasználja az emberiség legerősebbjét! Mert Eren abban nem
kételkedett, hogy modern Levi a saját világában éppolyan erősnek volt mondható,
mint Levi hadnagy az óriásoktól hemzsegő világban.
–
Mi történik? – suttogta valaki a felderítők sorából. – Mit csinál Levi?
Modern
Levi Doppelgänger Eren útját állta – éppen időben, az ördögi fiú már olyan
közel került Arminhoz, hogy könnyedén megérinthette volna. A hangja halk volt,
de pont annyira fenyegető, amilyennek Eren megszokta.
–
Eren, te mégis… mit művelsz?
Eren
tarkóján felborzolódott a szőre. Bár nem neki címezte, hanem a másik Erennek,
kirázta a hideg a fenyegető éltől, ami nyilvánvalóan kicsengett. Modern Levi
nem is csinált belőle titkot. Összevonta a szemöldökét, és ahogy végigmérte
Doppelgänger Erent, Eren nem szívesen lett volna az Ördög helyében.
Alábecsülted őt – gondolta. Levi
hadnagy hasonmásáról beszélünk. Alábecsülted őt, igaz, Ördög? Fogalmad sincs,
mire képes… Félned kellene, és ahogy elnézlek, te pont ezt nem teszed. Ez
életed legnagyobb hibája. Annál is nagyobb hiba, hogy képes voltál megölni
Kiyomit az orra előtt… és megfenyegetni Armint…
Doppelgänger
Eren vagy ostoba volt, vagy tényleg alábecsülte.
–
Mi a francot akarsz? – mordult rá dühösen. – Nem látod, hogy kifutok az
időből?!
–
Nincs semmilyen idő! – vicsorodott el modern Levi. – Állandóan ezt hajtogatod,
de még messze vagyunk a végétől! Válaszolj a kibaszott kérdésemre, te szarházi!
Mit művelsz? Miért… Te… – Élesen szívta be a levegőt; látszott rajta, hogy
nehezen uralkodott az érzelmein. Alig bírta kordában tartani egyre jobban
gyülemlő haragját. – Megölted
Kiyomit. Ha valaki meghal a köztes helyen, az végleg meghal! És te ezt tudtad jól, és úgy ölted meg Kiyomit! A lányt, aki mindig melletted állt! Aki az egyik legjobb barátod! Tényleg csak
bábok lettünk volna? Mindannyian azok
vagyunk? – A hangja elcsendesült, ám a haragja nem párolgott el, csak egyre
nőtt és nőtt. A harag mellett… Eren a kétségbeesését is kihallotta. A
fájdalmat, a hitetlenkedést. Azt a megannyi érzelmet, ami Leviban bujkálhatott,
amit Kiyomi halála, Doppelgänger Eren árulása váltott ki belőle.
–
Tényleg képtelen vagy a szerelemre? – Hát erre
volt a leginkább kíváncsi.
Eren
lehunyta a szemét.
Nem nyílsz meg egykönnyen mások
előtt, igaz? – nézte el a férfit.
Doppelgänger Eren társaságában azonban
mégis megtetted… Nekiadtad a szíved, de ő félredobta. Nem kellesz neki… És most
már érted, hogy te is csak egy báb vagy…
Mert
az volt. Egy báb, ahogyan mindenki más is.
Doppelgänger
Eren türelmetlenül, csillogó szemmel legyintett.
–
Muszáj erről most beszélgetnünk? Engedj inkább az utamra, meg kell szereznem az
erejét!
–
Megállj. – Modern Levi kinyúlt, megragadta a karját. – Felfogtad egyáltalán,
mit művelsz? Megölted Kiyomit! Meg akarod ölni Armint is? Ez az, amire a
leginkább vágysz? Egy fikarcnyit sem törődsz velük?
–
A szemed láttára végeztem azzal a ribanccal – morgott a doppelgänger. – Ez nem
elég bizonyíték rá, hogy kurvára nem érdekel, mi történik veletek?
– Velünk? – Modern Levi élesen kérdezett. – Mi is van velünk, Eren? Erről valahogy mindeddig nem esett szó azon kívül, hogy mindketten
jó alaposan odadörgöltünk a hasonmásainknak! Tehát én is csak egy báb vagyok,
igaz? Valójában sosem szerettél, csak kihasználtál? Erről lenne szó?
–
Szeretlek, te idióta! – csattant fel
Doppelgänger Eren. Élesen lélegzett. – Ezt akarod hallani? Most boldog vagy?
Mehetek végre az utamra? – És már mozdult volna, ám modern Levi még mindig nem
eresztette. Szorítása a karja körül felerősödött, elöntötte a düh. Egész teste
reszketett, izzott közöttük a levegő.
– Nem mehetsz. – Durván megszorította Doppelgänger Eren karját, mire a
fiú felszisszent.
–
Ez fáj – szólt, és egy pillanatra valami felcsillant a szemében. Félelem lett volna? Vagy valami egészen
más? Eren meg tudta volna érteni a félelmet is: modern Levi félelmetes
ellenfélnek bizonyult, nem szívesen szállt volna vele szembe.
–
Nem érdekel.
–
Fáj, te ostoba!
–
Ahogyan nekem is! – Megrángatta a karját, mire Doppelgänger Eren sziszegve
próbálta kitépni a szorításból. Persze,
nem sikerült neki. Hogy is sikerülhetett volna? Egy Ackerman erejével állt
szemben…
–
Azt akarod tudni, hogy mi az igazság? – kérdezte hidegen, ezúttal remegő hangon. – Hogy szerettelek-e
valaha? Miért kérdezel ilyeneket? Miért akarod, hogy összetörjem a piciny kis
szívedet? Ja, persze, te nem vagy olyan, mint Kiyomi… – csapott a homlokára szabad
kezével színpadiasan. Égnek emelte a szemét, szája gúnyos, valahogy hamis
vigyorra húzódott. – Te nem fogsz picsogni, ha a képedbe mondom a kegyetlen
valóságot, igaz? Hogy valójában… – billentette oldalra a fejét –, csak arra
kellettél te is, hogy eljussak ide… Hogy kellett valaki, aki megvéd engem ebben
a világban… és aki bármit megtesz
majd, ha eljátszom az ostoba, naiv fiút, aki csúnyán pórul járt annak az idióta
Ymirnek köszönhetően. A fene nagy szívedbe – kiáltott fel hirtelen, már-már
ziháló torokhangon –, te még azt is elfogadtad, hogy én vagyok az Ördög! Óóó,
mennyire szerencsés vagyok! – gúnyolódott. – Ó, jaj, mihez kezdjek? Igazán
bajban vagyok, hiszen átvertem a nagy Levi Ackermant! Hazudtam neki, becsaptam…
és igen, meg tudnám ölni! És tudod, miért? – kapott levegő után. – Hm, tudod,
miért?
–
Na, miért? – kérdezett vissza Levi vészjóslóan csöndesen.
Doppelgänger
Eren gúnyosan vihogott.
–
Azért, mert semmit nem érzek irántad, te idióta. Az égvilágon semmit se.
Teljesen… hidegen hagysz. Mindig is hidegen hagytál, csak azon a napon, amikor
megismertelek, elkaptam az érdeklődő pillantásodat… A szemed aznap… egészen
különösen csillogott. – A gúny egy pillanatra mintha eltűnt volna a hangjából.
Egy pillanatra, ahogyan visszaemlékezett az első találkozásuk napjára, mintha teljesen
megváltozott volna. Mintha csak egy fiatal fiú lett volna, nem egy több ezer
éves, halhatatlan szörnyszülött, aki visszavágyott a régi ereje után. Nem egy
hataloméhes, ördögi teremtmény, hanem csak egy fiú, aki talán tényleg érzett
valamit, még ha nagyon haloványan is, mikor megismerték egymást. Aki talán most
is érzett volna, ha nem vakította volna el ennyire a gyűlölet, a vágy a bosszú
iránt.
Ördögök sosem születnek – emlékeztette magát Eren. Létrehozzák őket. A kettő nem egy és ugyanaz.
–
Úgy gondoltad, hasznodra válnék, mi? – Levi hangjában viszont megmaradt a hideg
él. A tekintete megkeményedett, minden gyöngédség kiveszett belőle, amit valaha
is Doppelgänger Eren iránt érzett.
–
Úgy… – Doppelgänger Eren megrázta a fejét – mintha álomból ébredt volna. – Pontosan. Úgy gondoltam, hasznomra lennél a
későbbiekben. Nem is kellett olyan sokat fáradoznom, hogy megkaparintsalak.
Eléggé könnyűvérű voltam, nem? – Elmosolyodott, torzan és gonoszan. – De azért
jól éreztük magunkat, nem? A szex az jó volt. Bocs, amiért érzelmek nélkül
jobban szeretem.
–
Sosem szerettél.
–
Ööö… ja, sosem. Bocs.
A
szánakozó tekintetek kereszttüzében, modern Levi úgy tűnt, egyszer csak
döntésre szánta magát: fegyvert rántott, mielőtt Doppelgänger Eren kettőt
pisloghatott volna. Ezzel nemcsak mindenkit meglepett a két világ lakói közül,
beleértve magát Erent is, hanem maga Doppelgänger Eren is csodálkozva vonta föl
a szemöldökét.
–
Nocsak – suttogta. – Miből lesz a cserebogár… Egy újabb árulás?
–
Te árultál el minket, Eren – mutatott rá Levi. – Te voltál az, aki porrá zúzta
az álmainkat.
–
Ti álmodoztatok csupán, én viszont eldöntöttem, hogy valóra is váltom őket. –
Eren legnagyobb megkönnyebbülésére ellépett modern Armintól; teljes figyelemmel
fordult Levi felé. Ráébredt a vesztére, nem akart ostoba módon belerohanni a
végzetébe. Felbőszíteni egy Ackermant… nem bizonyult bölcs húzásnak.
Karba
fonta a kezét, ingerülten folytatta: – Elfelejtetted volna, ki vagyok? –
kérdezte. – Én vagyok az Ördög – emlékeztette –, tehát én a helyedben kétszer
is átgondolnám, hogy mit csinálok.
–
Pontosan tudom, ki vagy – felelte erre Levi halkan. – De azt is tudom, hogy egy
Ördögöt csak egy másik ördög győzhet le… Ezek a kiskölykök – intett Erenék felé
– nem tudnának, ezt én is tudom jól. Ezért is voltál annyira magabiztos, nem?
Elbíztad magad, mert azt hitted, csak ezek a kölykök próbálhatnak majd
megállítani… és arra nem számítottál, hogy esetleg velem kell szembenézned.
–
Túl nagyra vagy magaddal – suttogta Doppelgänger Eren, a hangja azonban
félelemmel telt meg. – Azt hiszed, le tudsz győzni?
–
Ez nem hit, drágám. – Levi előrelépett. – Ez biztos tudás.
A
fegyver egyszer sem remegett meg a kezében, nem úgy, mint Erenében korábban. Az
a kéz, amelyik tartotta, ölt már embert, nem is először. Az a kéz biztosan tartotta, határozottan és
erősen, kidagadtak az erek a karjában. Az erő, ami benne szunnyadt, évekkel
korábban felszínre tört.
–
Magamra vállalom a feladatot – szólt, és Eren megértette, hogy ezt már nekik szánta. Tekintetét le nem vette
ugyan Doppelgänger Eren alakjáról, de közben Erenhez meg Krugerhez beszélt. –
Nem kell nektek megtennetek… Önmagadat legyőzni… Mi sem nehezebb ennél… –
Nagyot sóhajtott, szomorkás mosoly tűnt fel az ajkán. – Soha nem is lett volna
szabad rátok kényszeríteni ezt… Bár tudnám, az az ostoba Grisha miért titeket
választott… Mert ő kezdte ezt az egészet, nem is Ymir. Ő volt az, aki elragadta
az erőt Friedától, és ő volt az, aki végül a fia, Eren Jaeger kezébe adta.
Eren
összerezzent.
Apa…
Az
ajkába harapott. A gyász mázsás súlyként nyomta a vállát.
–
Ő kezdte el ezt a történetet, és rátok akarta hagyni, hogy befejezzétek. Ezt…
nem hagyhatom. – Kibiztosította a fegyvert, egyenesen Doppelgänger Erenre
szegezte. – Félsz? – kérdezte tőle csendesen. – Félsz attól, hogy most mi
következik?
–
Úgysem mered meghúzni a ravaszt, Levi… – felelt halkan a fiú. – Szeretsz engem.
–
De te sosem szerettél, nem igaz? Akkor meg… miért ne habozzak? Miért ne szóljon
ez is a bosszúról? – billentette félre a fejét. – Hiszen téged is ez hajtott
mindig… Csak a bosszú. Azért, hogy azt elérd, szégyentelenül tapostál el
mindenkit, akit az utadba sodort a sors. Miért ne tegyem most én ugyanezt?
Miért ne legyek én is annyira önző, mint te?
–
Te más vagy, Levi. Te nem vagy önző.
Doppelgänger
Eren nem emelte meg a hangját. Tekintete le-föl pásztázta Levi alakját, amiből
Eren egyből azt sejtette, hogy valójában menekülő utat keres. Nem akart
szembeszállni a férfival, mert tudta, hogy esélye sincs ellene, ezért inkább
menekülőre fogta volna. Ahogy oldalt pillantott, modern Armin felé, talán az is
megfordult a fejében, hogy valahogy megpróbálja megérinteni a fiút… Valahogy
megpróbálja az utolsó kétségbeesett percében rávenni, hogy adja vissza az
erejét. Az erejének birtokában talán felvehette volna a versenyt Levijal. Talán. Biztosra semmit sem lehetett
tudni, azt az egyet kivéve, hogy Levi nem blöffölt. Eren a zsigereiben érezte,
hogy meg fogja húzni a ravaszt.
És ez így van rendjén – gondolta. Doppelgänger
Erennek meg kell halnia. Amíg ő létezik, nem lehetünk szabadok.
Levi
is erre a következtetésre jutott.
–
Nem, Eren – mondta gyengéden. – Pont ez az, én tényleg nem vagyok önző.
Doppelgänger
Eren orrlyukai kitágultak.
–
Levi…
–
És tudod, miért? – Levi nekinyomta a pisztoly csövét a mellkasának. – Azért,
mert én másokra gondolok. Azzal, hogy most megöllek, nem magamnak teszek jót.
Nem… Én pokolian fogok szenvedni… De a világ megszabadul egy hozzád hasonló
szörnyetegtől… és talán szabad is lehet egy nap, ha a kölykök megoldják. Én
csak egy részét vállalom magamra a küldetésből, a többit már nekik kell
kitalálniuk. Bízzunk benne, hogy ügyesek lesznek, jó? Bízzunk benne, hogy
tanulnak a hibáinkból…
–
Levi! – Doppelgänger Eren kétségbeesve, rettegve kiáltott. – Kérlek, Levi!
Kérlek, ne tedd…
A
fegyver nem dördült el, Levi hirtelen közre fogta a karjával Doppelgänger Eren
testét. Döbbent pusmogások hangzottak minden irányból, Eren még lélegezni is
elfelejtett. Levi hosszasan tartotta a karjában szerelmét, hosszasan és óvón,
és Eren tisztán látta hasonmása arcát: könnyek potyogtak a szeméből, és
remegett, az ajka elnyílt, és nem tudta, mit mondjon, nem tudta, hogyan
könyörögjön, hogyan kérjen… (bocsánatot).
Levi
megpördítette, a hideg fém a fiú nyakszirtjének simult.
–
Szeretlek – suttogta fülébe. –
Kérlek, bocsáss meg.
–
Levi…
Doppelgänger
Eren lehunyta a szemét.
–
Ó, istenem, kérlek, ne… – mire Levi meghúzta a ravaszt.
Egyetlen
lövés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megsemmisítse a legnagyobb
ellenségüket. Egyetlen lövés elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megölje vele az
Ördögöt, a fiút, akivel minden elkezdődött, s mikor ez megtörtént, Doppelgänger
Eren remegve, félelemmel a szívében élte meg a halálát. Talán abban, talán egy
nap, ha létezik valami hely a halál után, ahová a lelkek kerülnek, legyen szó
mennyről vagy pokolról, meg fogja lelni a békéjét. Eren nem merte ezt biztosra
állítani, de… tiszta szívből, őszintén remélte, hogy így lesz.
Modern
Levi leengedte a fegyverét, a hűlt helyét bámulta a fiúnak, akit egy perccel
korábban még a karjában tartott. Mikor feléjük fordult, sápadt volt és élettel,
lényének egy része Doppelgänger Erennel halt.
–
Sajnálom – mormolta modern Armin. – Ennek… nem lett volna szabad megtörténnie.
Nekem… Inkább nekem kellett volna…
–
Nem, Armin. – A fejét ingatta. – Nekem
kellett megtennem.
–
De…
–
És még nincs vége – emelte fel a
kezét. Hasonmása összeráncolta a homlokát.
–
Hogy érted?
–
Úgy, ahogy mondtam. – Modern Levi fáradtan sóhajtott. – Azzal, hogy megöltem
nektek, még nincs vége. A három világ összeolvadt, Ymir meghalt. Vissza
akarjátok kapni a saját világotokat, igaz? Akkor a Kapuval kell kezdenetek. A
Kapuval, ami úgymond az átjáró a két világ között.
–
A tükör, amit széttörtünk? – zihálta a másik Armin.
–
A rés a tükrön – felelte modern Levi. – Van egy kapu. Van egy átjáró mindkét
világba. Visszajuthattok… A küldetést… be kell fejezni, de attól függetlenül is
visszajuthattok a saját világotokba.
–
Visszajuthatunk? – ismételte Levi hadnagy. – Tehát te nem jössz velünk?
Modern
Levi a fejét ingatta.
–
Nem, én nem.
–
Levi… – Modern Armin döbbenten suttogott. – Ugye… nem akarod…
–
Ez így helyes. – Szája szegletét halvány mosoly ülte meg. – Vele akarok lenni… Egyedül vele… Nem hagyhatom magára, csak egy kölyök… Még úgy is, ha
kétezer éves. Csak egy kölyök, aki soha sem kapott szeretetet, csak gyűlöletet
a világtól. Hogy is várhattuk el tőle, hogy szeressen így?
–
Ó, Levi.
A
férfi mélyet lélegzett.
–
A Kapu, Armin – mondta modern Arminnak. – Te tudod, miről beszélek… Magyarázd
majd el nekik, jó? A két világ között nem elég lezárni az átjárót, ahogyan Ymir
Fritz tette egykor. Nem elég őrizni… A Kaput ez alkalommal meg kell
semmisíteni. Végleg meg kell semmisíteni, hogy ne lehessen több lélekcsere. Ha
ezt nem teszitek meg, örökre így ragadtok. Akkor nem fogtok tudni visszatérni a
világotokba… Ha nem hozzátok meg ezt az áldozatot, ha valaki nem gondoskodik
róla, hogy a Kapu megsemmisüljön, itt fogtok elporladni, ebben a furcsa, köztes
világban a lét és a nemlét között.
– Levi! – Eren felzihált, ahogy eljutottak a szavak az agyáig. –
Hogy érted azt, hogy valaki? Hogy
érted azt, hogy áldozatot… Úgy érted, hogy…
–
Nem mindenki juthat vissza, Eren. – Levi lehunyta a szemét, a halántékához
emelte a fegyvert. – Egyvalaki lesz, aki hátra fog maradni, ahogyan Ymir is
kétezer éven keresztül ezen a helyen sínylődött. Most is lesz valaki. Úgy
hívják, „Kapuőr”, csak ezúttal nem az
lesz a feladata, hogy egy örökkévalóságon keresztül őrizze a Kaput. Ezúttal…
meg kell semmisítenie. És hogy utána mi lesz vele? Azt nem tudni. Azt én már
tényleg nem tudhatom… Én csak azt tudom, hogy ez az egyetlen esélyetek.
Az
ujja megpihent a ravaszon.
Hogy
lehet megsemmisíteni az átjárót? Ha megsemmisítik, akkor elveszítik egymást?
Tényleg soha többet nem találkozhatnak egymással? Mindenki visszakerülne a maga
világába? Így működik?
Eren
remegve tapasztotta a szájára a kezét, elkapta Kruger és Levi fájdalmas
tekintetét. Kruger, akiben alig maradt már élet, aki teljesen összeomlott
azután, hogy elvesztették Kiyomit, megrendülten kapaszkodott Eren hadnagyába.
Modern
Levi elmosolyodott.
Hogyan
tovább? Hogy tovább?
(Egyetlen lövés…)
Eren
lehunyta a szemét.
A fegyver eldördült.
Megjegyzés: Szóval, igen.
Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Valahogy nem éreztem helyesnek, hogy
válasszak Jaeger és Kruger között, hogy a végén melyikük fogja legyőzni
Doppelgänger Erent, és azt sem tartottam megfelelőnek, hogy közösen győzzék le. Modern Levi és
Doppelgänger Eren szerelmi románca ebben a történetben csupán ennyit kapott, de
korábban említettem, hogy lesz folytatása a regénynek, amiben viszont ők
kerülnek előtérbe. Talán ez a keserédes befejezés sem marad annyiban… Nálam
sosem lehet tudni. :D
Annyit elöljáróban nyugodt szívvel kijelentek: nem minden az, aminek látszik, és Kruger meg Jaeger talán tévedtek, mégsem volt ez egyoldalú
szerelem. Hogy mitől lett Doppelgänger Eren olyan, amilyen, miért döntött úgy,
hogy csak bábokként tekint azokra, akik olyannyira támogatták… miért végzett
hidegvérrel Kiyomival… Ezek mind ki fognak derülni a folytatásban.
Tehát lesz Múltadba
zárva II, és hamarosan hozom
Doppelgänger Eren múltját érintő novellacsokromat
is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése