20.
fejezet
Eutanázia
A
királynő rezidenciáját felemésztették a lángok. Mindent por és hamu lepett be,
a levegő füsttől lett terhes. Levi a földre köpött, szúrt a tüdeje, hangosan
köhögött. Alig látott a szemét csípő könnyektől, ingerülten törölte le őket.
Nem volt ostoba, pontosan tudta, mi történt: odalent, ahol Frieda rejtegette
Eren féltestvérét, történt valami, amire nem számítottak, és az irányítás
kicsúszott Kenny kezéből.
Az
Alapító Óriás föléjük tornyosult, haragja elsöpörte az épület maradványait,
üvöltése betöltötte a teret. Az, hogy Frieda óriássá alakult egy ilyen szoros
helyzetben, már alapból nem adott volna okot a nyugalomra, bár szó, ami szó,
nem tehetett mást, valószínűleg az élete került veszélybe, de hogy nem ő volt
az egyetlen, aki átváltozott… Az idegesség mélyen lapult meg Levi bőre alatt,
felborzolódott tőle a tarkóján a szőr.
Az ott… a Háború Pörölye lenne?
Valamennyire
derengett neki a Tybur család hordozója, de ez az óriás másmilyennek látszott,
erősebbnek és legyőzhetetlenebbnek. Florian elérte a célját, felfalta Lady
Tyburt, és így megszerezte az erejét.
Elkáromkodta
magát.
Az ott…
Ez
így rohadtul nem volt jó!
Felköhögött,
kezével szétoszlotta a porfelhőt, és nézte az óriások és az emberek csatáját. A
szörny, ami utat tört magának, aranysárgán fénylő szemmel bámult rájuk; torz
mosoly játszott ocsmány pofáján, szórakozásképpen próbálgatta a hatalmas
kőtömböket. Szőr borította a testét, majomszerű teremtménynek látszott.
Levi
lehunyta a szemét.
Zeke… – gondolta, és amikor újból kinyitotta, elöntötte a
harag.
Zeke!
De
kinek az oldalán csatlakozott bele a küzdelembe? Ha pedig Florian itt volt… hol
a pokolban rejtőzött Eren?
Érintést
érzett a vállán. Éppen neki akart indulni, hogy közbeavatkozzon a királynő
csatájába, ám a határozott érintés egyből megállásra késztette. Mintha
áramütésként érte volna, valami végigcikázott rajta, és ugyanazt az erőt,
ugyanazt az irányítást érezte, mint mikor az az átkozott Zeke Jaeger
parancsokat osztott neki Liberióban.
Hátrakapta
a fejét, tágra nyílt a szeme a megrökönyödéstől.
–
Abel – lehelte a lány nevét
meglepetten. – Te meg hogy kerülsz ide?
Mikor
is vált vele kapcsolatba ennyire közvetlenné? Mikor a falnak lökve dugta meg,
hogy elfelejtse valahogy a múlt emlékeit?
Valamikor
akkor lehetett. Akkor sikerült csorbát ejtenie a tökéletes hercegnő
tekintélyén, akkor vett vissza Abel egy kicsit a maga ugráltató stílusából.
Mindig is lenézte az Ackerman családot, mindig is csak az uralkodó kutyáit
látta bennük, akiket kényük-kedvük szerint ugráltathatott az egész család, de
most… hogy viszonyba bonyolódtak,
valahogy minden más lett egy kicsit. Abel fékezte a lelkét, ám egyszer sem adta
neki a szívét. Levinak nem is kellett. Valami más… valakié másé viszont egyre
inkább, bármennyire is nem tetszett neki a gondolat.
–
Itt vannak. – Abel hangja gyűlölettől csöpögött. – Florian eljött a
nővérünkért.
–
Kenny…
–
Odalent volt. – Abel dühösen sóhajtott fel. – Nem tudom, mi lett vele, de
őszintén, engem nem is érdekel. – Hát
persze, hogy őt nem érdekelte. Nem az ő nagybátyjának életéről volt szó.
Uri meghalt, Kenny viszont…
Számára megváltás lenne a halál – szaladt át a gondolat az elméjén. Végre találkozhatna Urival…
Félresöpörte,
nem volt ideje, hogy foglalkozzon vele. Azóta, hogy találkozott Erennel… Attól a naptól fogva, hogy először pillantotta meg Liberio utcájában… Minden megváltozott.
– Áú!
Eren
felkiáltott, mikor összeakadt a válluk. Levi érezte, hogy mindkettőjük teste
megfeszült egy kicsit, ahogy megérintették egymást – a képek fel-felvillantak
az elméjében, táncoltak és csúfosan nevetve emlékeztették az elfeledett
múltjukra. Az egyik kölyök – a Marcangoló – a szemét forgatta, a másik – az
Ackerman – a tenyerébe kuncogott. Mulatságosnak találhatta, hogy Eren ismét beleütközött valakibe. Ismét – mert Florian Reisszel nem
lehetett bírni. Saját kis akciója majdnem veszélybe sodorta a tervüket… Dirk és
Abel tervét.
Áú.
A
hangja… Végre hallhatta Eren hangját!
Megtántorodott,
de ez alkalommal visszanyerte az egyensúlyát, és Levinak hatalmas erőlködésbe
tellett, hogy ne ő fonja a karját a csípője köré, hogy megtámassza. Galliard és
Pieck helyette is a fiú után kaptak.
Helyette is…
Helyettem.
A
szíve a torkában dobogott, és ez nem vallott rá. Borsózott a háta, a teste
egyszerűen követelte, hogy karolja át, vonja magához, ölelje át jó szorosan… A
múlt miatt. Az emlékek miatt. Minden miatt.
Eren miatt.
Soha
senkit nem szeretett úgy, ahogyan Erent. Soha senkit nem szeretett rajta kívül,
még úgy is, hogy ebben az életben egyszer sem találkoztak. De hogy is
szerethetett volna, ha emlékezett arra, amit egykor érzett?
–
Nézz a lábad elé! – Ezek voltak az első szavai a kölyökhöz. Megvető horkantás,
gúnyos megjegyzés:
–
Kölykök… – És semmi más, Eren így is mozdulatlanná merevedett. Egyedül a
kapkodó légvétele hallatszott, és Levi eltűnődött rajta, vajon őt is annyira
megbénította a hangja? Mert Levi… már
attól kővé dermedt, hogy pusztán a hangját hallhatta.
–
Milyen bunkó. – A Marcangoló vigasztalni próbálta:
–
Ne is foglalkozz vele, inkább menjünk.
– Jó…
Végig
a hátát akarta mutatni neki, de néhány másodperc töredékéig csak azért is hátralesett,
hogy még egyszer megnézze őt magának. Eren az ajkába harapva figyelte őt,
látszólag teljesen megbabonázta, hogy találkoztak.
Levi
hasonlóan érzett.
A láthatatlan fonál miatt lehet – gondolta. Érzem,
ahogy összeköt minket.
Eren…
–
Pontosan így lehet tüdőgyulladást kapni. – Az esőben találta, nem zavarta, hogy
teljesen szétázott. Vacogott a foga, a fonál sürgette, hogy szorítsa magával és
melegítse fel a testével. Látta a felismerést a szemében, de nem azt, amit
annyira szeretett volna látni. Eren nem Levi hadnagyra emlékezett, hanem a
férfira, akinek korábban nekiment. A hangja édes volt, olyan, akár a csurgatott
méz.
–
Szerencsés vagyok, engem mostanáig elkerült.
Zuhogott
az eső, Levit mégsem érdekelte. Semmi és senki nem érdekelte, egyedül Eren.
Egyedül ő számított attól a perctől fogva, hogy elkezdett róla álmodni, hogy
Frieda napvilágra hozta az emlékeket, és hogy kiderült, az örökkévalóság
csapdájába estek, minden újra meg újra megismétlődik, s valahol minden újra meg
újra félresiklik. Hát persze, hogy nem törődött az esővel! Erent nézte,
végigsiklott rajta a tekintete, kiélvezte, hogy a fiú megborzongott tőle.
Eren
megérintette a karján a szalagot, az eldiai nép bélyegét, ujjaival
körbetáncolta a csillagot, ágról ágra haladt.
Eren… – gondolta, ahogy a tekintetével végigkövette az óvatos
mozdulatot. Nem csupán vizslatta, jóformán méregette, és mikor Eren az ajkába
harapott és újfont megborzongott, mintha valami elpattant volna benne.
EREN.
Rászánta
magát, hogy megszólaljon, ám abban a pillanatban Eren megtörte a csendet:
–
Ismerem magát, uram? – A szakadó eső és minden egyéb elfelejtődött, Levi
tisztán kihallotta a hangjából a vágyat, hogy beszéljenek egymáshoz. Hogy egyre
közelebb kerüljenek egymáshoz. A láthatatlan fonál egymáshoz vonzotta őket, s
addig nem eresztette, míg minden ugyanúgy nem alakult volna, mint régebben.
Levi
a tettek mezejére lépett, engedett a fonál csábító erejének. Megtette a kölyök
felé az első lépést, majd az azt követőt is, újabbat és újabbat, egészen addig,
míg meg nem állt előtte, míg nem érezte a testének melegét, a csodálkozó
izgalmat. Azt, ami ismerős volt, s azt, ami ismeretlen.
Eren
nem sokat változott a múltbeli énjéhez képest. Magasabb lett, de talán nem
nyúlt meg annyira, mint egykor 845-re, valahol félúton lehetett a két magassága
között. Levi fölé tornyosult, ez persze nem volt újdonság, és az arcvonásai nem
szigorodtak meg, megőrizte azt a kamaszos vonzerejét, ami tizenhat-tizenhét
éves korában jellemezte. Ez inkább azt jelentette, hogy kedves arcú, viszonylag
eszes gyereknek látszott, aki talán nem húzta fel magát minden apróságon, mint
egykori énje. És aki szeretett rácsodálkozni a dolgokra, és szelíden
mosolygott, éppolyan szelíden, mint az édesanyja, Carla, akivel Levi több ízben
is találkozott.
Levi
állt, és nézte őt.
És
Erenben tudatosult, hogy mi hibádzott a megjelenésében: a karszalag.
Levi
nem viselt karszalagot, sem marleyi vagy eldiai ruhát. Szinte hallotta a fiú
kimondatlan kérdéseit.
–
Sétáljunk egyet, Eren – mondta ezért
a karját nyújtva felé, mire Eren ajka elnyílt. (Oh.) Igen, oh.
Gyere velem, gyere velem, gyere
velem.
Eren.
Gyere velem, Eren.
Gyere… Eren.
–
Maga…
Fájt
a tagadhatatlan gyanakvás Eren hangjában, de megértette.
–
Sétáljunk egyet, Eren. – S Eren
teljesen beleborzongott.
Levi
így folytatta:
–
Mikasa és Armin miatt. Ha meg akarod őket menteni, akkor sétáljunk egyet. – És
akkor Eren belékarolt, és Levi uralkodott magán, hogy ne feszüljön meg, mert a
köztük levő kötelék mintha megnyugodott volna attól, hogy érintkeztek; a száját
halvány mosoly ülte meg.
–
Bölcs döntés, Eren – mondta. – Gyere velem.
Gyere velem, gyere velem, gyere
velem.
Eren… VÉGRE.
Levi
húzta maga után, fogta erősen, tartotta magabiztosan. Eren bámulta őt, itta
magába a látványát, a szíve hangosan dübörgött a félelemtől. Az eső elnyomta a
hangot, Levi mégis tisztán hallotta a fülében csengeni az egymást követő
„durr-durr”, nagyot dobbanó hangot. Újra meg újra „durr-durr” hangzott el.
–
Erre – mutatta. – Erre gyere.
Arra
mentek, amerre Levi akarta. Arra, szótlanul, továbbra is az esőben, dideregve.
–
Erre – mondta. – Most le kell mennünk, Eren.
–
De… – Eren végre megtörte a csendet. A hangja rekedten és erőtlenül szólt. Nem
a félelem karcolta meg, hanem valami más, a bizonytalanság.
Levi
fogta őt, gyengéden, mégis bátorítóan. Szelíden, mégis ellentmondást nem
tűrően.
Kérlek, engedelmeskedj – kérte tőle némán. Nem akarlak bántani. – Ha nem teszed… gondoskodom róla, hogy úgy
tegyél, ahogyan én akarom. Parancsba kaptam, ki kell innen szabadítsalak, Eren.
Eren
elértette, összeszűkítette a szemét.
–
Ha megteszed – mormolta –, akkor átalakulok.
–
Ha megteszed – válaszolt Levi nyugodtan –, azzal megszeged a törvényt. Engedély
nélkül tilos átváltoznod, jól sejtem? – Ezzel a lényegre tapinthatott, mert
Eren arca megnyúlt. – Ráadásul – folytatta – veszélybe sorolnád az itt élőket.
Nemcsak a lázadás gyanúja merülne fel, hanem a mészárlásé is. Azok az emberek –
mutatott felfelé –, ha átváltozol, mind meghalnak.
–
Ki vagy te?
Levi
torka összeszorult.
–
Nem emlékszel rám?
Bárcsak emlékeznél… Akkor minden…
könnyebb lenne.
De
Eren nem emlékezett.
–
Nem ismerlek – jelentette ki, de a hangjába bizonytalanság kúszott. Nem ismerlek, mondta a szájával, de mégis ismerlek, tette hozzá az elméjével.
Abból a múltból, amire nem emlékezhetek,
mert megtörtént.
–
Nem ismersz, igaz? – Levi ránézett, a veséjébe látott, tudta, hogy rájött a
nevére. Eren… – Az jó, Eren – mondta
–, mert én magam sem ismerlek. Én semmire
sem emlékszem, mert nem emlékezhetek, nem igaz?
Eren
nyelt egyet.
–
Tudom, ki vagy – suttogta. – Levi A…
–
Ssss. – Levi az ajka elé emelte az ujját. Tényleg ő volt az, tényleg
találkoztak végre. – Gyere velem.
Lementek.
Dirk
és Abel odalent vártak rájuk. Dirk monológja könnyfakasztóan unalmasra
sikeredett, Eren mégis itta magába a szavait.
–
Gyűlöltem a Jaeger családot, mert a nővérem olyasmikre is emlékezett, amik nem
történtek meg. Elmesélte, hogy valamikor, egy másik időben az apád eljött
hozzánk, Eren. Te is emlékszel erre, ugye? Az apád arra kérte a nővéremet,
Frieda Reisst, hogy szabadítsa fel az emberiséget. Hogy végezzen az óriásokkal,
mielőtt a felesége és a gyermekei, mielőtt mindenki ezen a világon odaveszne.
Igen, Eren erre már
emlékezett.
Meglepő
volt látni, mennyire ellenszenvesnek találta Abel Reisst. Mondjuk, maga Levi
sem kedvelte annyira a lányt. Talán pont azért, mert Eren ennyire
ellenszenvesnek találta, esett neki annyira mohón később, mikor már a szigetre
érkeztek. Pont ezért, hogy Eren szöges ellentétével feledtesse el mindazt,
amire emlékezett, könnyítsen a lelkén.
–
Befognád végre? – mordult rá Eren a lányra. – Nem érdekel, hogy miről papolsz.
–
És az, hogy én mit mondok, az érdekel? – kérdezte Dirk szelíden. – Vagy jobb
szeretnéd, ha inkább Levi hadnagy mesélne el mindent?
–
Levi hadnagy? – Eren lopva rásandított. Azóta állt némán a helyiségben, amióta
Dirk és Abel felfedték a kilétüket. – Miért pont Levi hadnagy?
–
Erre nem emlékszel?
–
Mire nem emlékszem?
–
A szeretődre – vetette oda Abel
gúnyosan. – Elfelejtetted? – Abel
gúnyosan mosolygott, Levi felé fordult. – Hát ez kellemetlen, hadnagy – mondta
–, bár az is lehet, hogy mindketten jobban jártak. Ezt sajnos nem tudhatom.
Valahogy undorítóan jól passzolnak a viselkedésük alapján. Gusztustalan.
Levi
vetett akkor még egy utolsó pillantást Erenre, aztán… kettesben hagyta ott Dirk
Reisszel. Az összes testvér közül Historia után benne bízott meg a legjobban.
Róla kevésbé feltételezett rosszat, mint a többiekről. Miközben felfelé haladt
a lépcsőn, zsongott a feje, az a szó, hogy „szerető”,
hangosan dübörgött az elméjében. Eren meghallotta! Eren megtudta! És később,
amikor világossá vált számára, hogy Eren semmit sem fogott fel abból, amit Abel
mondott, mert annyira elutasította a lányt, hogy tényleg rá sem hederített, nem
tudta eldönteni, hogy megkönnyebbültséget vagy csalódottságot érzett.
Nem érdekel – nyugtatta magát. Egyáltalán
nem érdekel. Mit érdekel engem? Ami volt… az elmúlt.
Csak
a jelen számított, még akkor is, amikor Kenny a fejét csóválva leidiótázta.
–
Tudod, kölyök… – Hátratolta a kalapját, megvakarta a tarkóját. Izzadt volt a
bőre, cseppet sem illatos a hóna alja. Levi fintorgott, és azon tűnődött, vajon
bele kell nyomnia a kádba, vagy majd magától fürdik meg. De előbb a tanács. A
tanácsok fontosak voltak, nagyon is fontosak. Kenny… ritkán osztotta az észt,
így amikor megtette, nem ártott odafigyelni rá. – Nem kenyerem ez ilyesmi,
ezzel tisztában vagy te is… De akkor is kimondom, hogyha nem tetszik:
ostobaság, amit művelsz. Annak a srácnak… joga van tudni.
–
Változtatna bármin is? – Levi elfordította a fejét, nem állta sem a nagybátyja,
sem az unokatestvére tekintetét. Kenny és Mikasa, a két áruló bezzeg azonnal
lebratyizott egymással. Valamiért mindketten a védelmükbe vették Erent, s a végén
ott tartottak, hogy Levit kiáltották ki a rosszfiúnak.
–
Persze, hogy változtatna! – csattant fel Mikasa. – Ha Eren tudná, nem kellene
azon idegeskedni, hogy kinek az oldalán állna!
–
Szerintem elég jól láttam a szigeten, hogy közelebb került a Hordárhoz. Nekem
is ezt kéne tennem. – Keresni valakit…
akivel elfelejthetem.
–
Ez nevetséges! Bácsikám, kérlek, beszélj vele!
–
Felnőtt lenne, nem? – Kenny végül megvonta a vállát. – Én is nagyon sokáig
halogattam a magam vallomását… aztán már túl késő volt. – Erről sosem
beszéltek, mégis valahogy mindenki tudott mindenről. Kenny és Uri, Uri és
Kenny. Ők ketten… Voltak valamik. Legjobb barátok, hűséges bajtársak… és
reménytelen szerelmesek.
Levi
hátrapillantott a válla fölött; elhatározásra jutott.
–
De én nem te vagyok – közölte a férfival, majd magára hagyta őket. Soha
életében nem viselkedett még ennyire gyerekesen, ennyire nem úgy, ahogyan
szokott. És amikor órákkal később dühösen a falnak passzírozta Abelt, a lány
meg vagy felejteni kívánt valakit, vagy csak ennyire nem törődött vele, hogy
kivel bújik ágyba, pontosan tudta, mikor volt az a pillanat, amikor Eren is
szembesült a tetteivel.
Felgyűrte
Abel szoknyáját, ő maga épphogy kigombolta a nadrágját, hogy a kezébe vegye a
farkát. Abel behajlított térde alá nyúlva megemelte a lányt, és sebtében
belévezette magát, mielőtt bárki is rájuk nyithatott volna. A lány felnyögött,
csak kicsit fájón, aztán a súlyát a másik lábára helyezte, és a fejét a falba
ütve, hangos zihálásba kezdett, ahogy Levi a testében mozgott. Forró volt és
viszonylag nedves, minden egyes másodperccel jobban átadta magát a
légyottjuknak, szőke haja ziláltan omlott a vállára. Levi előrelökte magát,
férfiassága mélyebbre siklott a lány készséges testében, aztán Abel csípőjére
markolt, megpenderítette a lányt, újból beléhatolt, a csípője rángott, gyors és
vad tempót diktált. Mikor elélvezett, össze kellett szorítania a fogát, hogy ne
kiáltson semmilyen nevet.
Aztán
Erent megszöktették, és az addigi béke semmivé foszlott, Levi gyomra pedig
tótágast állt a gondolattól, hogy ismét át kell szelniük az óceánt. Vissza
kellett hozniuk Erent, ezt Frieda egyértelművé tette. Ahhoz, hogy pontot
tegyenek a végére, szükségük volt a fiúra, még akkor is, ha Paradis nem
szívesen adta volna a kezébe az Alapító Óriás erejét.
–
Őt akarja, igaz, királynő? – kérdezte tőle Levi a léghajón. – Hogy ő örökölje
át az erejét…
–
Véletlenül sem. – Frieda a fejét ingatta; még öregebbnek és vékonyabbnak
látszott, mint valaha. Annyira rosszul festett, hogy Levi azon is eltűnődött,
vajon az utat az óceán túloldalára túl fogja-e élni. Nem tűnt valószínűnek. –
Azok után, ahogyan viselkedett, egy cseppet sem bízom Eren Jaegerben. –
Öregkora ellenére is éles maradt a tekintete, ahogy Levira siklott. Olyan érzés
volt, mintha a lelkébe látott volna. – Na és te? – kérdezett vissza. – Te mit
gondolsz róla? – Kinyúlt, ráncos kezével a tenyerébe vette Levi arcát. Az ujjak
puha játéka szomorúságot sugallt, Levi érezte a közelgő elmúlást.
–
Tudom, mi a kötelességem – felelte. – A múlt az múlt.
–
Ezért döntöttél úgy, hogy összeszűröd a levet a húgommal? – húzta föl a
szemöldökét kérdőn. Mikor Levi meglepetten nézett rá, elnevette magát. – Azt
hitted, nem tudok róla? – kérdezte szárazon. – Abel direkt csinálta. Tudta,
hogy ezzel a végtelenségig fog bosszantania. Nem mintha ellenezném a
kapcsolatotokat… Ne hidd azt, hogy Eren miatt ellenezném, hogy a húgom kedvese
legyél. – Az ajkát szomorkás félmosoly ülte meg. – Sokkal inkább azért, mert Abel az, aki nem hozzád való, kedvesem.
– Úgy beszélt, mintha az anyja vagy nagyanyja lett volna Levinak. Mintha
véletlenül sem lett volna nála fiatalabb. Levi, ahogyan egymás mellett
gubbasztottak a léghajó ülésén, valóban fiatalabbnak érezte magát a
királynőnél.
–
Nincsenek érzéseim Abel iránt – jelentette ki. – Ezt bizton állíthatom,
királynőm. Soha nem is lesz. Ez csak… a pillanat heve szülte, ostoba légyott
volt, semmi több.
–
A pillanat heve szülte légyottokból sok minden lehetséges – jegyezte meg erre
Frieda. Hogy éppenséggel mire gondolt, nem volt nehéz kitalálni. Rod Reiss is
pillanat heve szülte légyott során ejtette teherbe Historia anyját.
Levi
megborzongott a gondolatra. Véletlenül
sem élvezett a hercegnőbe, de éppen elég sokáig benne volt ahhoz, hogy
megtörténjen valamiféle baleset. Persze, ha történt is volna valami, Abel
bizonyosan gondoskodott volna róla, hogy ne legyen belőle semmi. Levi
beleegyezése nélkül is, természetesen.
De nem is baj – gondolta. Erre a
világra… soha nem kellene gyermeket szülni.
És
hol volt rá ideje, hogy gyereket neveljen? Pont Abel kölykét?
Már
a gondolat is nevetésre késztette.
–
Engem ne féltsen, királynőm – felelte végül, mire Frieda elgondolkodva
hümmögött.
–
Az erőre visszatérve – mondta aztán –, még nem döntöttem. Ha úgy kéne
választanom, hogy ki az, akiben teljességgel megbízom, nem is lenne kérdéses,
kit választanék.
–
Historia – mondta erre Levi.
Frieda
bólintott.
–
Historia.
–
De nem őt akarja.
–
Számomra a legkedvesebb testvérem. – A hangjába melegség költözött, elmúlt a
szomorúság. A szeme élettel telt meg, vágyódó fénnyel, hogy viszontláthassa
legkisebb húgát, az egyetlent a testvérek közül, aki balkézről született. –
Pont ezért, mert ennyire szeretem – folytatta csendesen –, nem szeretném, hogy
csak tizenhárom évet éljen. Még akkor is, ha be akarjuk fejezni, amit egykor
Eren elkezdett, még ha tudjuk, hogy lehet, megszabadulunk ettől az átoktól… nem
akarom, hogy neki kelljen a vállára venni ezt a hatalmas terhet. Nem szeretném,
hogy belebonyolódjon ebbe a küzdelembe… Bár, ha úgy vesszük, Fritz révén nincs
esélye a menekvésre. Az első király vére ott csörgedezik az ereiben. Karl
Fritz… Ymir Fritz. Amíg a leszármazottai vagyunk, esélyünk sincs a boldogságra.
–
Tulajdonképpen az emberiséggel van a probléma – dünnyögte erre Levi. – Azzal,
hogy Ymir népéhez tartozunk. Eldiaiak vagyunk, egy olyan nép, ami képes rá,
hogy óriássá változzon. Fogalmam sincs, hogyan lehetne megszüntetni az
óriáserőt… De amíg csak egy közülünk óriássá tud alakulni… Csak megvan benne a
képesség, a lehetőség arra, hogy így tegyen… A világ addig fenyegetve fogja
érezni magát.
–
Én is így gondolom – értett egyet Frieda. Frusztráltnak és fáradtnak tűnt,
olyasvalakinek, aki már a végletekig hajszolta magát, s valamennyi tartalékát
kimerítette. Hogyan tovább? Ez a kérdés örökkön-örökké ott lógott a levegőben,
és Frieda elkeseredetten törölgette a szemét. Könnyek csorogtak le ráncos
arcán, megsínylette az uralkodói rangját. – Ha valahogy lenne rá mód… Ha
valahogy sikerülne megakadályozni…
–
Tehát tulajdonképpen az öngyilkossághoz lyukadunk ki. A fajunkat kellene
öngyilkosságra kényszeríteni.
–
Eutanázia – suttogta Frieda halkan. –
Az utolsó lehetőségünk. Mindig ezt az utat kell választanom. –
Mikor Levi rákérdezett, hogy ezalatt mit értett, halk szóval magyarázta el,
hogy annak idején, mikor a családját védte, hasonlóan cselekedett. – A
láthatatlan fonál – emlegette fel –, az köti össze a népünk tagjait. Annak köszönhetően
állnak a hordozók is kapcsolatban egymással. Láttam azt a fiút, még nagyon
fiatalon, de láttam, amikor a hajamat fésültem a tükörben, és tudtam, hogy az
erőt el fogják ragadni a Reiss család kezéből. Mikor az apja megjelent, tudtam,
hogy nem győzhetek. Ha esélyt akarok adni Eldia felszabadítására, nem szabad
felfalnom Grisha Jaegert.*
–
Tehát öngyilkosságot követett el – összegezte Levi. – Nem tehetett mást… De
akkor meg azt nem értem, hogy ez alkalommal…
–
Ez alkalommal minden más lett. – Frieda szelíden nézett rá. – Ez alkalommal…
semmi sem úgy történt, ahogy egykor, és ez jó. Egy teljesen más irányba terel
bennünket, és máig nem értem az okát, hogy Karl Fritz esküje miért nem köti a
családom tagjait… De úgy érzem, azzal már egy lépést tettünk előre a szabadság
felé. Talán az átoknak lassan vége lesz.
–
Talán – hagyta rá Levi –, de vajon hogyan?
–
Hogy menthetnénk meg a népünket a biztos pusztulástól? – Frieda felnevetett. Az
öröm tovaszállt, helyébe keserűség lépett. – Vajon hogyan? Mindig csak ez a
kérdés… Vajon hogyan? Vajon mit tehetnék én, a hátramaradt évemben, hogy
megmentsem a világot és segítsek Erennek befejezni a küldetést? Vajon miért
Eren Jaeger az, aki a vállán cipeli ezt a súlyos terhet? Vajon miért van az,
hogy… – Kifulladt, köhögésbe torkollott az újabb kérdés, s Levi finoman kezdte
veregetni a vállát, hogy könnyítsen a szenvedésén.
–
Inkább ne beszéljünk róla, Frieda királynő – mondta gyengéden. – Inkább
élvezzük az utat.
–
Abel vagy Florian – motyogta erre Frieda. – Florian vagy Abel… Vagy valaki más?
Valaki, aki nem is uralkodói család sarja? Kit kellene választanom? Mi alapján
kellene döntenem? Hogyan tovább? – Aztán felemelte a fejét, és a szeme
örvényleni kezdett, és az egész lénye átalakult valami mássá. – Azt hiszem, nincs
mit tenni… – motyogott tovább. – Ez az egyetlen dolog, amit tehetünk…
–
És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian Levi. Alattuk ott terült el Marley, s nem
is olyan messze tőlük a piciny kis körzet, Liberio, jól láthatóan az internáló
táborokkal. Talpig fegyverkeztek, feltöltötték a tartályokat üzemanyaggal, s
mind Florian, mind Abel elszántnak látszott, ahogy a léghajó ajtajához sétált.
Alattuk
nemcsak Marley vagy éppenséggel Liberio volt…
Hanem
Eren is.
Eljöttek érte, újra eljöttek.
És addig jövünk, amíg meg nem győzünk
téged az igazunkról – gondolta Levi. Még
az is megfordult a fejében, hogy ezek után elárulja neki a titkukat. Ezek után…
talán felfedi azt, hogy miért is kötődnek annyira egymáshoz. Hogy régebben…
Hogy azok a szenvedélyes álmok… Hogy még most is érzi a testének melegét…
Összeszorította
a szemét, elharapta a gondolatot.
–
Csak haladunk előre – érte utol Frieda hangja. – Ez minden, amit tehetünk.
De
vajon tényleg csak ennyi lenne?
Levi
köhögött, a füsttől kormos levegőt kellett belélegeznie, s sikoltott a tüdeje,
ahogy lerázta magáról dühösen Abel karját, hogy meginduljon végre a királynő
segítségére. Abel mérgesen káromkodott.
–
Florian! – háborgott. – Az a rohadt áruló!
–
Persze, hogy ő – legyintett Levi. – Florian.
A
Háború Pörölye az Alapítónak esett, testvér harcolt testvérrel, nővérek
egymással.
–
Azt hiszi, ellophatja előlem az Alapító erejét! – harsogta tovább Abel. – De
abból nem eszik! Kerítsd elő Kennyt, és hozd a szérumot is! Most azonnal meg
kell tennem! Így is túl sokat vártam! Hosszú-hosszú éveket! Majdnem…
Levi
szeme elkerekedett.
–
Te teljesen megvesztél?! – dörrent rá,
nyomban félbeszakítva. – Csak nem képzeled, hogy ebben a káoszban még óriássá
fogunk változtatni?! Ráadásul egy eszetlen
óriássá! A végén még felfalod a társainkat, te idióta!
–
Tudom, hogy…
–
Szart se tudsz, hülye picsa! – kiáltotta, mire Abel lélegzete elakadt. – Ne is
álmodj róla! Most szépen lerendezzük, amit eddig is le kellett volna már
rendezni! Vagy a nővéred, vagy Florian!
–
De a Bestia… – próbálkozott Abel. – Nekem akkor is meg kell tennem! Te ezt nem
értheted, Levi hadnagy! Nekem… muszáj…
– A szeme vadul villogott, majdhogynem úgy, mint aki az eszét vesztette. Mohón
vágyott a hatalomra, sosem lehetett vele ilyen értelemben bírni. Valamiért
nagyon akarta Frieda erejét, és hiába próbálták neki elmagyarázni, hogy ez
azzal járt volna, hogy tizenhárom évre kurtította volna az életét, a legkevésbé
sem érdekelte. Csak arra tudott gondolni, hogy az Alapító valamennyi óriáserő fölé
kerekedett. Ez volt az egyetlen, ami vezérelte.
Levi
tekintete elsötétült. A nyivákolást már meg sem hallotta, ellenben a Bestia
Óriást…
–
Bár tudnám – mormogta –, mit tervez az a rohadék… – Mintha nem is Florian
oldalán szállt volna be a küzdelembe, hogy esélye se legyen a királynőnek,
hanem…
De az lehetetlen! – szisszent fel. Mégis mi az ördögért támogatta volna
Zeke Jaeger Paradis uralkodóját a mindent eldöntő csatában, ahol a tét az
Alapító Óriás ereje volt?
Félrelökte
Abelt – a lány a földön kötött ki, a hasát markolta, arcát fájdalom torzította
el. Nem számított. A gyűlölettől izzó tekintete, amivel felnyársalta Levit,
szintén nem számított.
Hol van Eren? Hol a pokolban van
Eren? – vicsorogta. Ő is… itt van, ez biztos. De miért nem
mutatja magát? Történt volna vele valami? Amikor Frieda, Florian meg Zeke
átváltoztak… lehetséges, hogy megsérült?
A
félelem majdnem megbénította.
Nem
állt meg, sajgott a lába, ahogy újabb meg újabb lépést tett meg. Utat tört
magának, futva közeledett az óriások felé – a hatalmas szörnyetegek hangyaként
taposták el a még életben maradt katonákat.
–
Hol a pokolban van Jean? – Levi tovább káromkodott. – Bassza meg ő is! Bassza
meg mindenki!
Sem
Jean, sem Connie, sem Sasha nem volt sehol.
Felállt
a szőr a tarkóján, ahogy arra gondolt, hogy az átváltozás… hogy azzal, hogy
lángba borult Frieda királynő rezidenciája… nem egy élet is odaveszett. És az ő
körükből. Újabb meg újabb bajtársa eshetett el.
BASSZA MEG.
Összeszorította
a fogát, dühösen vicsorgott. A szerkezet, amit a csípőjére csatolva viselt,
működésbe lépett, a horgony kilőtt, a felcsapó lángok között egyetlen része az
épületnek még épségben maradt valamennyire, abba akasztotta bele Levi, majd
lökte előre a testét. A levegőbe emelkedve ismét súlytalannak érezhette magát,
és ahogy elsuhant a földön az életükért rohanó katonák fölött, a füst és korom
mellett végre csípős frissességet is beszívhatott, éltető oxigént. A tüdeje így
is pokolian fájt, ám valamelyest sikerült enyhítenie rajta. Fázott a háta,
hiányzott róla a köpenye.
Odabent van – tudatosult benne; felkapaszkodott az ablakpárkányra.
Ökölbe szorította a kezét, a szemét lehunyva törte be az ablaküveget, és a
szilánkok szerteszét szóródtak a levegőben, az egyik még az arcát is megvágta.
(Akurvaélet – így, egyben, mert minden összefolyt.)
Vért
és kormot köpött ki, nehezen nyitotta ki a szemét, érezte a bőrén lecsorogni a
meleg vérét.
A
lángok nemcsak kint, bent is mohón nyaldosták az impozáns épületet. Odabent
tűzforró volt minden, elviselhetetlenül forró, és a levegőt megtöltő füsttől
nemcsak látni, lélegezni sem lehetett. A falak összeomlottak, imitt-amott
eltorlaszolták a folyosót, de szerencsére annyira, hogy Levi összehúzva magát,
még át tudta magát préselni a törmelékek és a mennyezet közti keskeny helyen.
Egy ponton felsértette az alkarját, de még az sem tudta foglalkoztatni. A szíve
őrült ütemben zakatolt – „DURR-DURR”
–, a gondolatai szüntelen Eren körül forgottak. Hát ennyit arról, hogy
Friedának fog segíteni.
Frieda ura a helyzetnek – emlékeztette magát, ahogy eszébe jutott Zeke. Még ha szürreális is ez az egész… Zeke
valamiért segít neki. Talán… megegyeztek valamiben? Vajon mi járhat Frieda
fejében?
Annyiszor
beszélgettek Erenről, de Zeke neve egyszer sem került szóba. Zeke, akiben megbíztak,
s Zeke, aki elárulta őket.
Friedának
tudnia kellett erről is.
Akkor mégis…
Átlépett
egy katona maradványain – leégett a testéről a hús, a fejéről a haj, s Ymirre,
szerencsére azonnal meghalhatott a detonáció erejétől –, és ahogy befordult a
folyosón – mert arrafelé tartott, amerre sejtette, hogy Florian ment, hogy
lejusson a királynőhöz –, hirtelen hangokra lett figyelmes. Emberek kiabáltak
egymással, alig tudták túlharsogni a ropogó lángokat és az óriások vad
üvöltését. Az egyik hangban felismerte Eren féltestvérét, Callumot.
Befordult
a sarkon, azon a folyosón, ahol a kis csapata ácsorgott, volt a legnagyobb
káosz. Szinte semmit sem lehetett látni, csupán homályosan sikerült kivennie az
alakok körvonalait. Egyvalaki a földön térdelt, keservesen jajgatott, két másik
meg dühösen szitkozódott, miközben megpróbálta leemelni róla az egyik súlyos
faldarabot. Hárman álltak, Callum Eren karjába csimpaszkodott, kétségbeesett
erővel próbálta őt visszatartani.
–
Add vissza a bátyámat! – üvöltötte neki. – Addig nem mész innen, amíg vissza
nem kapom Erent!
Visszakapni…?
De hiszen…
–
Ah, a lábam! A pokolba, a pokolba! – Sasha felsikoltott, ahogy Jean és Marco
egyszerre emelték meg a faldarabot. Connie, aki Callum mellett állt, nyomban
térdre vetette magát, és megszorította a lány kezét.
–
Itt vagyok! – suttogta. – Melletted vagyok! Minden rendben!
–
Rohadtul fáj! – panaszolta Sasha. – Nem bírom megmozdítani!
Marco
megvizsgálta.
–
Eltörött – állapította meg, mire Jean felszisszent.
–
Remek! Pont ez hiányzott!
Mindannyian
felköhögtek, Levi akkor ért oda. Connie vette észre elsőnek, a megkönnyebbülés
jól láthatóan terült szét az arcán.
–
Hadnagy! – kiáltotta. – El sem hiszem, Levi hadnagy!
–
Kölykök… – Levi tekintete Erenre villant. – Mi folyik itt?
–
Add vissza a bátyámat! – üvöltötte Callum újból. – Nem érdekel, ki vagy, add
vissza!
Jean
gyorsan felvázolta a helyzetet:
–
A Támadó Óriás átvette az irányítást Jaeger elméje fölött.
Levi
szeme elkerekedett.
–
Lehetséges egyáltalán… – Nem tette fel végül a kérdést. Összeszorította a
fogát, dühösen rázta meg a fejét. Ez sem számított. – Fogd a kis barátnődet,
Springer – intett Sasha felé; nem kerülte el a figyelmét, hogy mind Sasha, mind
Connie elvörösödött erre –, ami pedig téged illet, Bott, fogd a kölyköt –
pillantott Eren öccsére. – Vidd ki innét, mielőtt az anyja a fejünket venné.
–
Igenis, uram – bólintott Marco. Callum felé lépett, a fiú azonban tiltakozott
kezdett csapkodni a szabad karjával.
–
Nem megyek sehová! Add vissza a bátyámat!
–
És én mit csináljak… köh-köh… uram? – Jean hangja köhögésbe fulladt. Megtörölte
a szemét, az ő arcán is könnyek csorogtak a csípős-kormos levegőtől.
A
lángok felcsaptak, mintha egy katlanban álltak volna, úgy égetett a belőlük
áradó hő.
–
Menj a királynőhöz – utasította. – Keress túlélőket, szedj össze magadnak egy
csapatot. Szüksége lesz a segítségedre.
Jean
szalutált.
–
Értettem!
Levi
mély levegőt vett, de megbánta. A torka is mintha lángra kapott volna, teljesen
kimarta.
Callum
eleresztette Eren karját, ahogy Marco megragadta a derekánál fogva, hogy
kivegye, és Levi elnézte a tiltakozó, kétségbeesett csapkodást, a félelmet, ami
az arcára volt írva… Aztán Connie a karjába vette Sashát, nyögött a lány súlya
alatt, Jean pedig kivetette magát az ablakon, s mire Levi kettőt pislogott, már
el is tűnt a lángok narancssárga árnyékában.
Ismét
kettesben maradtak – annyi különbséggel, hogy most már nem kapott rendesen
levegőt. A térdére rogyott, forogni kezdett körülötte a világ, és most Eren
Jaeger ismerős-ismeretlen arcát figyelte, leste a Támadó Óriás tekintetét – ha
hihetett Jeannak, hogy tényleg ez történt –, s kereste-kutatta mögötte a mélyen
meglapuló Erent – mert nem tűnhetett el nyomtalanul.
Előregörnyedt,
és szánalmasnak érezte magát. A nagy Levi Ackerman, az emberiség
legerősebbjeként tartott katonája a földön csúszott, minden egyes légvétel,
minden egyes másodperc fájdalommal járt.
Néhány
másodperc erejéig még a látása is elhomályosult.
Talán
el is ájult.
Talán.
Semmit
sem tudott.
Arra
eszmélt fel, hogy valaki gyengéden az arcára simította az ujjait, hogy aztán az
álla alá nyúlt, felfelé billentette a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek…
és az a valaki a Támadó Óriás volt; tűnődve fürkészte őt.
–
Nincs más mód – duruzsolta neki lágyan. – Ez az egyetlen lehetőségünk. – A
tenyerébe vette az arcát, a lángok körülölelték őket. A szája cserepes volt,
keserédes, amilyen a szerelmük is.
Eren… Te vagy az?
A
Támadó Óriás a karjába vette. Nem Eren volt.
–
Nincs más mód, csak az öngyilkosság. Ez az egyetlen lehetőségünk. – Azzal az
ablakhoz lépett, és mielőtt levetette volna magát a mélybe, a magasba
lendítette Levi testét, olyan magasra, amilyen magasra csak tudta. És Levi
zuhant, tágra nyílt a szeme, repült, majd zuhant, és káromkodott, és szabadnak
és őrültnek érezte magát, és… Az aranysárga fény is a magasba robbant, és a
Támadó Óriás tizenöt méteres, hús-vér alakja megjelent, pofáját hatalmas
tátotta, a szája elérte Levit.
Nincs más mód… csak az öngyilkosság –
ismételte Levi. Vajon… mit ért ezalatt?
De
nem maradt ideje tovább gondolkodni.
A
Támadó üvöltött, Levi pedig egyenesen a szájába zuhant.
Ennyi volt – szaladt át az elméjén a gondolat.
Elvesztette
az eszméletét.
Megjegyzés:
*Teória, miszerint Frieda a láthatatlan
fonál révén tudta, hogy az Alapító Óriás erejét el fogják lopni a Reiss családtól,
és éppen ezért tudatosan szenvedett vereséget és halt meg Grisha keze által.
Nagyon szerettem ezt a teóriát, így muszáj volt belevinnem a történetbe. A
sztori ismételten addig veszi fel a fonalat, amikor Eren és Zeke megkísérelték
a kapcsolódást… csupán máshogyan végződött.
Folytatás 2 hét múlva, fejezetcím: Világok között
járva
Beharangozó:
„Eren lehunyta a szemét, ahogy eszébe
jutott Ymir Fritz.
– Világok között jártam – suttogta. –
Tisztán láttam a láthatatlan fonalat, ami valamennyi eldiait összeköt. Most
már… tudom, hogy mit kell tennem.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése