21.
fejezet
Világok között járva
Langymeleg
szellő fújt. Az ég fölötte kékeszöld fényben ragyogott – egy ponton
kettéhasította a fénylő csillagokkal teli, sötét kékséget –, s Eren meztelennek
érezte magát, anya szülte meztelennek és meglepően nyugodtnak – olyan érzés
volt, mintha magának az egész világnak a békéje telepedett volna hirtelenjében a
lelkére.
A láthatatlan fonál – gondolta, miközben a finom homokba markolt. Ugyanott vagyok, ahol a pajtánál voltam.
Ymir… merre vagy? – Körbesandított, s elakadt a lélegzete. A világok között
lehetett, azon a helyen, ahová mindannyian kapcsolódtak valamelyest, de nem
egyedül. A puha homokban… rajta kívül még valaki ébredezett…
Egy
nagyon ismerős valaki.
Levi…
A
szíve izgatott dobogásba kezdett.
Levi!
Ő
is meztelen volt, ruhátlan és sértetlen, döbbent és zavarodott, ahogy
végighordozta a tekintetét az ismeretlen tájon, és amikor Erenre rebbent, Eren
biztosra vette, hogy az ő szívverése is felgyorsult.
–
Ez a hely… – Levi hangja olyan halk volt, hogy elnyelte az óceán újabb
hullámtörése.
–
A láthatatlan fonál – suttogta Eren. De
vajon hol van Ymir Fritz? Ez alkalommal semerre sem látta a vödröt cipelő
kislányt. Megdörgölte a szemét, a keze felcsúszott a halántékára. Basszus. Mi a fene történhetett vele?
–
Te most te vagy – nyelt nagyot Levi.
– Eren vagy.
–
Ki más lennék? – kérdezett vissza. A férfi előtt állt, jóformán annak karjában,
és ugyanazt a kétségbeesést látta rajta visszatükröződni, mint amit saját maga
is érzett. Mi is történt? Hogyan is történt?
Levi
fellélegzett; megeresztett egy halvány mosolyt.
–
Hiányoztál, kölyök… – És ezt kedveskedően mondta, ujjai hosszasan elidőztek
Eren arcélén. Gyengéden simogatták.
–
Mit gondolsz… – kezdte felvezetni, hogy vajon mi történhetett, amikor egyszer
csak a fények megmozdultak a fejük felett. Megremegett a föld, megnyílt az ég,
s Eren levegő után kapkodott, mert a lábukat apró, kékből lilásba hajló virágok
leptél el – mintha egy virágzó mezőn álltak volna az óceán partjánál, és
fürödtek volna a Mennyek fényében.
–
Lélegzetelállító – lehelték egyszerre, majd egymásra kapták a tekintetüket;
Eren zavartság pírját érezte felkúszni a nyakán. Valamiért a hadnagy
társaságában mindig minden annyira zavaros volt. És akkor még nem vette
figyelembe a tényt, hogy most mindketten anyaszült meztelenül álltak egymás
előtt.
Ellépett
tőle, inkább az égboltot kezdte figyelni. Hol is voltak? Mi is volt ez a hely?
Miért is hozta el őket ide Ymir?
–
Egyszer már jártam itt – mondta halkan. – Nemrég, azután, hogy találkoztunk. –
Volt-e bármi jelentősége is, hogy Ymir Fritz azután vezérelte őt ide, miután
szemtől szemben állt Levijal, és a múltjukról beszélgettek?
–
Egyszer mintha én is jártam volna itt – jegyezte meg erre Levi; a hangja
szokatlanul csendesen szólt. – Nagyon régen… egy álomban… Egy nagyon hosszú
álomban… – mormolta. – Amikor…
– Minden elkezdődött.
Eren
lehunyta a szemét.
Loccsanás
hallatszott, egy vödör lóbálásának jellegzetes hangja. Mindketten megpördültek,
de Eren már tudta, kire számítson: Ymir Fritz jelent meg kislány-alakban,
komoly, mosolytalan arccal, fénylő szemmel. Ugyanazt a ruhát viselte, mint
legutóbb, ugyanúgy is nézett ki. Újra ugyanazt is csinálta: embert gyúrt a
homokból, megformálta az alakjukat, újjáalkotta őket, s aztán nézte a
remekműveit, nézte és nézte, és mély fájdalom ülte meg a tekintetét. Az
emberiség fájdalmát cipelte a vállán.
Levit
nem érdekelte. Megindult felé, mielőtt Eren megakadályozhatta volna, és a
levegő mintha megfagyott volna, mikor megkísérelte megragadni a kislány vállát.
A nyers erő megsemmisült a természetfelettivel szemben, a keze átsiklott Ymir
testén, csupán a levegőbe tudott markolni. Ymir Fritz ajka gúnyos mosolyra
húzódott.
Nem
törődött többet velük, hátat fordított nekik, és visszaindult szép, komótos
tempójában oda, ahonnét jött: a semmiből. Egy ideig még látszódott a távolodó
alakja, aztán a következő pillanatban olybá’ tűnt, mintha soha ott sem lett
volna.
Eren
megborzongott.
Megrohamozták
az elfeledett emlékek.
–
Ha nem lenne több eldiai, nem létezne maga az erő sem. Ez volt az, amiben Zeke
mindig is hitt. Hogy csak úgy szabadíthatjuk fel az emberiséget, ha Eldia
öngyilkosságot követ el. Egy faj kihalása… hozhatja el a régóta várt békét,
mert az óriások léte természetellenes a világban, és nem tagadom, ebben igaza
van. De én akkor is úgy hittem, hogy KELL
lennie más megoldásnak… Csak a végén kifutottam az időből.
–
Az idő – húzta el a száját Levi. – Ő a legnagyobb ellenségünk. De vajon miben
hisznek a többi hordozók? Miben hisz az óriásod? Ő maga… él és virul, hús-vér
eleven, nemcsak egy test, amivé átalakulsz, Eren.
–
A Támadó Óriás akarattal rendelkezik – értett egyet Eren. – Nem tudom, mi a
helyzet a többi hordozóval, de az én óriásom nemcsak egy test. Van valami, ami
motiválja, hogy haladjon előre a számára kijelölt úton. Ő az, aki kortól
függetlenül mindig is a szabadság után vágyakozott, azt hajszolta acélos
elszántsággal. És ő az – tette hozzá egy árnyalatnyival halkabb hangon –, aki
pontosan tudja, hogy az öngyilkosság az egyetlen lehetőségünk.
–
Eldia öngyilkossága?
Eren
erre a fejét ingatta.
–
Nem.
De ha elmondom, meg akarod majd
állítani… – gondolta –, és azt nem hagyhatom. Most már tisztábban
látok. Most már tudom, mit kell tennem.
A
végső áldozatot… meg kellett hozni a világ érdekében.
Hogy
Eldiának legyen jövője.
Elfordította
a fejét, makacsul kerülte Levi pillantását. Ugyan, mit is számított, hogy mi
fog történni vele? Nem tartoztak egymáshoz. Most
nem.
Az
ajkába harapott, olyan erősen és olyan mélyen, ahogyan csak tudott. Nem érzett
fájdalmat, még a vére sem csordult ki, mintha a világok között nem érhette
fájdalom, egyedül felszabadulás. Egy olyan helyen voltak, ahol Ymir feloldozta
őket a bűneik alól. Egy olyan helyen… ahová Eren mindig is vágyott.
– Eren! – Levi hangja persze türelmetlenül csengett; nem
hagyta annyiban. Miért is tette volna? Egymás ellenségei révén joga volt hozzá,
hogy kérdezősködjön; hogyha az szükséges, akkor erővel szedje ki belőle a
válaszokat. – Még mindig nem érted?
Eren
nyelt egyet.
–
Nem értem… – motyogta. – Mégis mit nem értek?
Ujjak
siklottak az álla alá, gyengéd érintés volt, szelíd fogás, mégis elég erőteljes
ahhoz, hogy Eren ráemelje a tekintetét.
Oh.
–
Figyeld az eget – mondta Levi, s finoman az égbolt felé fordította az arcát. –
Figyeld meg jól. Figyeld a fényeket, amik körülölelnek minket. – Úgy
választották el őket egymástól, ahogyan az óceán is a két oldalt. Marley vagy
Eldia? Paradis vagy Marley? Eldia vagy Paradis? Az emberek minden oldalon
egyformák voltak, senki sem élt teljesen szabadon. Hiába harcolta ki a
győzelmét Marley az eldiai nép fölött, mindig akadtak országok, akikkel
háborúba kellett bocsátkoznia. Az emberek mohók voltak, hatalomra vágytak, és
az óriáserő, ahogyan Zeke is fogalmazott, lassan eltörpült a páncéltörő golyók
mellett.
–
A fények… – suttogta. – Milyen szépek… – mire
Levi bólintott; nem az égboltot nézte.
–
Igen, azok.
Az
ujjai ott felejtődtek Eren arcán.
Eren
nem bánta. Beledőlt az érintésbe, és valamikor Levi csuklója köré fonta a
sajátjait – éppolyan finoman, éppolyan körültekintő óvatossággal,
ahogyan a férfi is, és ez így jó
volt, nagyon jó, kellemes és gyengéd,
amolyan emlékeket előidéző. Az ajkához
emelte a kezét, lehunyta a szemét.
A
csók puha volt, borzongtató.
Sokáig
kapaszkodtak így egymásba, egy szót sem szóltak. A távolban Ymir ballagott
feléjük nyugodtan, komor, mosolytalan arcán most mintha halvány mosoly
játszadozott volna. A vizet lögybölte kifelé a vödréből, egy cseppet sem
zavarta. Ahová a cseppek pottyantak, s ahová ő maga is lépett, kékes-lilás
virágok nőttek ki a nyomában.
–
Mi a terved? – kérdezte tőle Levi, mikor megállt előttük. – Hogy hozhatnánk el
ezt a békét? – Mi az, amit Eren most már
megértett? Vajon mi az? Miféle áldozatot kell hozni? Ilyesfajta kérdések
kavaroghattak az elméjében.
Eren
torka összeszorult.
–
Azt hiszem, most már készen állok – dünnyögte a kislánynak. – Tudom, hogy sokszor hibáztunk már, de
szeretném, hogy ez legyen az utolsó lehetőségünk. Fejeződjön be valahogyan az
örökös körforgás.
Utolsó?
Ymir
félrebillentette a fejét, az ajka mozgott, néma szavakat formált.
Legyen
az utolsó?
Eren
bólintott.
–
Készen állok – jelentette ki. – Nem táncolok vissza.
Ymir
elmosolyodott.
Legyen
úgy…
–
Később találkozunk… Eren.
Így
búcsúzott, így tűnt el újra előle.
–
Várj! – kapott utána Levi. – Még nem válaszoltál…
De
Ymir alakja szertefoszlott.
Eren
ajka halvány mosolyra görbült.
Aztán egy hang jutott el a tudatáig.
– EREN!!!
Valaki
a nevét sikoltotta, és mintha meghasadt volna az ég, megremegett volna a föld.
A fények alázuhantak, Eren szeme pedig tágra nyílt döbbentében. Nem érezte
többé maga körül Levi érintését, sem Ymir békéjét.
–
EREN!!!
Éles
fájdalmat érzett a tarkójában, azon a ponton, ahol a nyakszirtje volt, és a
rémület benne akasztotta a levegőt. Levi felé kapta a pillantását, de a férfi…
eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
Felüvöltött
– nem ismert rá a saját hangjára, egy megvadult óriás haragja zengte be a
világot. A füstös levegőben sok minden érződött – égő hús, huss-huss, a
manőverfelszerelés jellegzetes hangja, a kilövő üzemanyag, az emberek
kétségbeesése.
Levi?
Hol van Levi?
A
horgony a nyakába mélyedt, de nem annyira mélyen, hogy elérje a nyakszirtjét,
és így végezzen vele, és mire feleszmélt, apró alak kapaszkodott meg a
vállában. Az a valaki volt az, aki több ízben is a nevét kiáltotta. Most
kapkodva lélegzett, Eren az óriása testében zárva is érezte, mennyire remegett.
Armin.
Armin.
** * **
–
Eren, figyelj rám! – emelkedett meg egy kicsit a szőke fiú, hogy elérje a
fülét. Mintha apró hangyák futkostak volna végig Eren testén, olyan érzés volt,
ahogy végigfuttatta az ujjait rajta. Bátortalannak tűnt az érintése, mégis barátságosnak;
azt az érzést keltette, hogy tőle nem kellett tartania.
Ha
meg akarod menteni Mikasát és Armint…
Mikasát és Armint…
Be
kell fejezned a küldetésedet.
A küldetésemet.
„Bagoly” szavai tisztán csengtek a fülében.
Eren vagyok – gondolta. Kruger
vagyok. Frieda vagyok, Uri vagyok, mindenki vagyok, a Támadó is.
Lüktetett
a feje, próbálta kizárni az ismeretlen hangokat. Az apjára gondolt, akit
jóformán nem is ismert, majd eszébe jutott, amikor végre találkozhatott az
anyjával… A családját szétszakították. Az óceán választotta el őket egymástól…
Ha az egyik oldal mellett döntött, azzal feladta a másikat.
De én mindkettőt akarom – emlékeztette magát újra. Egyszer már eldöntöttem… Egyikről sem mondok le.
Armin… vajon mit akarsz?
–
Eren! – szólt a fiú fojtottan. – Nem akarunk bántani! A barátaid vagyunk!
Hinned kell nekünk!
Liberio után… nem tudom, mit higgyek.
–
Mikasa eljött hozzám! Nem vagy egyedül! Mi… sosem adunk fel! Ahogy te sem
minket!
Nem tudunk kikerülni ebből a
háborúból, Armin.
–
Eren! – Armin erősebben kapaszkodott belé, de már nem két kézzel. Az egyik
kezével elengedte, így még inkább remegett a lába, ahogy a vállán állt; s
azzal, amelyikkel már nem fogta, óvatosan előremutatott. Tőlük nem messze
Frieda királynő rezidenciája lángokban állt, az Alapító és a Bestia párosa
pedig mintha vad csatát vívott volna a Háború Pörölyével. – Nézd! – mondta
Armin. – Az ott a bátyád! A királynőt védi!
Zeke… valóban ezt tenné?
De…
Miért?
–
Nem értem az okokat, de a bátyád Paradis oldalán áll!
A bátyám az én oldalamon áll – gondolta. Ebben
az egyben biztos vagyok.
–
Eren…
Eren
megmozdult.
Óvatosan
a válla felé nyúlt, és Armin arcát falfehérre festette a rémület, mikor az
ujjaival finoman a markába zárta őt.
Elemelte
a testéről, nem érezte, hogy ficánkolt volna a szorításában.
Biztonságba kell helyeznem – mondogatta magának. Őt is, meg Callumot is. Be kell fejeznem… a küldetésemet. Csak így
menthetek meg mindenkit. Nem szabad… elbuknom.
Forróságot
érzett a szájában, a nyála védelemként szolgált.
Armin… Mikasa… Mindenki… Bocsássatok
meg, amiért ennyire nem találom a helyemet.
–
Eren…
Armin
vékony hangját elnyelte a marka és úgy minden más.
BUMM!
BUMM-BUMM!
HUSS-HUSS!
A
háromdimenziós manőverfelszerelés kilőtt, az alakok megpördültek a levegőben,
kivonták a kardjukat. Suhanás hallatszott, mindannyian megindultak a Háború
Pörölye felé, hogy megfékezzék, és akkor sötét árnyékot vont föléjük valami, és Eren megállt, meglazította az
öklét: Armin az egyik háztetőre pottyant, szerencsére nem túl erősen.
Felnyikkant, de nem fájhatott neki annyira.
Eren
kitépte magát az óriása nyakszirtjéből. Mély barázdák tarkították az arcát – az
óriássá változás sötétlő és mélylő jelei –, a szeme világosabban fénylett, mint
eddig valaha. Lassan a hangok felé fordította a testét – egy ponton még mindig
eggyé volt válva a Támadó Óriással –, s közben… magán érezte a tekinteteket.
Oh.
Hát te vagy az…
A
Nőstény Óriás befordult, szőke haja meglebbent. Rászegezte jeges-kék
tekintetét, kihívó fény csillogott benne; ajkán gúnyos-elégedett mosoly tűnt
fel.
–
Annie… – lehelte Armin. – Végre.
De
nemcsak Annie érkezett meg.
Eren
az ég felé emelte a tekintetét, léghajók tucatjai vetettek rájuk árnyékot. A
legnagyobbról kötéllétrát rángatott a szél, a léghajó nyitott ajtajában pedig
picinek tűnő alak állt, haját viszonylag laza copfba kötötte össze.
Pieck.
De
ő sem egymagában kapaszkodott ott csupán.
Eren
szeme tágra nyílt, ahogy egymásra néztek.
A
fiú felemelte a kezét – olybá’ tűnt, mintha lustán intett volna egyet, pedig
valójában…
Az
aranysárga fény árulkodóan cikázott körülöttük, ahogy Pieck hozzáért a
könyökével.
–
Dirk? – suttogta Armin csodálkozva. – Dirk Reiss?
Puffanás
zaja ütötte meg a fülüket, Mikasa felhorzsolta a tenyerét, ahogy levetette
magát a magasból, s elgurult a tetőcserepeken. A sálnak a nyakából, amit annak
idején Dirk tekert köré, nyoma veszett.
–
Úgy látszik – mondta, miközben pillantását egyenest Florian küzdő alakjára
emelte –, valamennyi Reiss becsatlakozott valamelyik oldalon ebbe a kegyetlen
háborúba.
–
És te kinek az oldalán állsz? – nyelt nagyot Armin.
Mikasa
megtörölte a kezét a nadrágjában, nem törődött a vérrel.
–
A magam oldalán – felelte határozottan. – Mert szabad akarok lenni.
Armin
erre halványan elmosolyodott.
–
Tehát… nem Eren oldalán?
–
Nincs olyan, hogy az én oldalam – közölte vele Eren szelíden. – A szabadság
létezik. Azért kell harcolnunk. Te nem így gondolod, Armin? Te… kinek az
oldalán állsz? Ha már megmentetted Annie-t… és még nem próbáltad meg elvenni
tőlem az erőmet. A léghajón… pedig a léghajón valami ilyesmit terveztetek
Liberio elpusztítását követően. Merthogy én… már nem vagyok megbízható. Soha
sem voltam az, nem igaz?
–
Soha sem hagytam volna, hogy felfaljanak idő előtt, Eren! – kerekedett el Armin
szeme; még a feltételezés is sértette.
Eren
lassan bólintott.
–
Lehet – hagyta rá. – Nem tudhatom.
–
De. – Armin hangja nem remegett többé. Felszegte a fejét, állta Eren
tekintetét. – Tudod, honnan kéne tudnod? – kérdezte tőle csendesen. Mikor
csupán értetlen fejingatást kapott válaszul, nagyot sóhajtott, és így
folytatta: – Onnan, hogy barátok
vagyunk. Történjék bármi, mi, hárman – intett végig magukon –, örökre barátok
leszünk. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ami volt, az elmúlt. Sosem múlik el, a
lelkünk mélyén örökre emlékezni fogunk rá. És én akarok rá emlékezni. Akarom,
hogy barátok legyünk újból… Hogy együtt lássuk az óceánt – csillant meg a
szeme. – Te nem vágysz erre, Eren? Hogy együtt… fedezzük fel a világot –
nyújtotta felé a kezét. – Bízzunk meg egymásban… és harcoljunk együtt az
álmunkért… mert ugyanazon az álmon osztozunk, ebben biztos vagyok. Semmi mást
nem szeretnék, csakhogy újra visszakapjuk azokat a régi, szép időket, amikor
még boldogok voltunk együtt…
Erennek
kiszáradt a torka.
Ó, Armin…
–
Eren… – A fiú felállt, a lába sem reszketett többé. Mosolygott. – Kérlek –
mondta, és nem eresztette le a kezét. – Bízzunk meg egymásban! Bízzunk… és
harcoljunk együtt! Ha együtt vagyunk, bármire képesek leszünk…
Lecsordult
az első könnycsepp, mikor összesimították a kezüket. Mikasa szeme is könnyektől
csillogott, és meleg volt az érintése, meleg és szelíd, annyira ismerős,
annyira jó… És Eren lassan fellélegzett.
–
Armin – mondta, de abban a pillanatban sok dolog történt egyszerre. Puskacsövek
ropogása, golyózápor zuhant alá, a semmiből pedig aranysárga fény villant, és
Zeke Bestiája hatalmasra nyitotta a száját, üvöltött és üvöltött, és aztán
minden irányból fények ragyogtak fel, a robbanás ereje meg valamennyiüket
megsüketítette hosszú percekre…
Az
óriás kinőtte magát a fényből, szőke haja hullámzott, szája fájdalmas-dühös
mosolyba torzult. Az óriássá változás elcsúfította az ember vonásait, de nem
annyira, hogy nem lehetett ráismerni. Ahogy a magasba tört, és ahogy a tincsek körülölelték
egykor szép arcát, Eren szívét összeszorította az aggodalom.
Mikasa
felszisszent.
– Ostoba liba! Pont most!
–
Az ott… – Armin döbbenten engedte el Eren jobbját. A félelem halvány szikra
megcsillant a szemében. – Az ott… Abel
lenne?
Ő
volt az.
Abel,
az az ostoba, beképzelt fruska, aki arra vágyott, hogy Frieda nyomdokaiba
léphessen és megkaparinthassa magának az Alapító Óriás erejét, szerzett
valahonnan egy injekciós szérumot – a Reiss család életét ismerve nem is került
bele oly’ sok erőfeszítésébe, hogy szert tegyen rá –, majd ostoba módon fogta
magát, és be is fecskendezte magának egy csata kellős közepén. Nem sok ésszel
áldották meg őt sem.
Eren
ökölbe szorította a kezét.
– A kurva életbe! – káromkodott.
A
város megannyi pontján felvillanó sárgás fény sem jelentett semmi jót –
eszetlen óriások hadát, akikben nagy valószínűséggel Zeke gerincvelői folyadéka
csörgedezhetett, ha az üvöltésére változtak át.
De
vajon ki adta be nekik?
A
királynő?
Ebben
kételkedett.
–
Tehát ez volt a nagy terve – suttogta Armin. – Sosem értettem, mi jár a
fejében, de…
–
Abel műve lenne? – kérdezte Mikasa. – Ez biztos?
–
Valamiben nagyon sántikált az utóbbi hetekben. Amióta Zeke-et elfogtuk…
–
Ostoba liba, mégis mire számított?! – csattant fel Eren. – Hogy a pokolban
akarja felfalni a saját nővérét, ha elvesztette az eszét? Vagy már nem számít,
melyik óriást szerzi meg magának? Ennek tényleg elmentek otthonról!
–
Ehhez mindig is értett – felelte erre Mikasa. Elsötétült az arca. – Problémát
okozni. Abban profi.
Mielőtt
Eren reagálhatott volna rá, valaki Mikasa és Armin nevét kiabálta. Suhanó
hangok hallatszódtak, Eren nem akart hinni a szemének, amikor a száznegyedik
egység tagjait látta megérkezni. A csapat, a régóta látott csapat… Majdnem mind
ott voltak.
Jean
kiáltott.
–
Újra te vagy az? – ragadta meg a vállát egyből zihálva. – Eren Jaeger vagy?
–
I-igen! – nyögte, mire Mikasa megemelte a szemöldökét.
–
Ki más lenne?
–
Nem fontos – vágta rá Eren. – Én vagyok. Az a lényeg.
–
De… Eren…
–
Nem fontos. Az öcsém biztonságban? – fordult Jean felé. A fiú bólintott.
–
Kimenekítettük. A húgodat és az anyukádat is, ne aggódj.
Eren
megkönnyebbülten sóhajtott fel.
–
Köszönöm.
–
Nemcsak érted tettük – mondta erre Jean. A tekintete Abel felé siklott. – Reiss
hercegnő? – döbbent meg. – Tényleg… óriássá változtatta magát?
–
Úgy tűnik.
–
Hol van Levi hadnagy?
–
Levi hadnagy?
Levi…
–
Veled maradt, nem? – kérdezett tovább Jean. – Hol van most?
Levi…
Velem lett volna?
Eren
nyelt egyet. Eszébe villant az emlék, amikor a Támadó hatalmasra tátotta a
száját, s valaki a magasból belépottyant… Forróság ölelte körül a testet, nyál,
és az óriás nem nyelte le, hanem addig formálta, míg körül nem vonta őt
védelmezve.
De
hova került onnan?
Amikor
magához tért… Levi nem lehetett a
szájában.
–
J-jól van…
Jól
kellett lennie…
–
Lényegtelen, Jean! – vágott a szavába Marco. – Levi hadnagyról beszélünk! Levi
Ackerman!
–
Igen, de…
–
Biztos vagyok benne, hogy ura a helyzetnek – nyugtatta meg őket. – Nagyobb ura,
mint mi. Jó lenne, ha mi is csinálnánk valamit, nem gondoljátok? – pillantott
hátra Connie-ra. Ő is komoran bólintott.
–
Sasha hol van? – Eren még csak ennyit mert odasuttogni Jeannak. A lányt sehol
sem látta.
–
Eltörte a lábát – komorult el a fiú arca. – Connie őt is kimenekítette.
–
Minden rendben lesz – mondta Armin biztatóan. – Együtt vagyunk… Úgy, mint
régen.
–
Majdnem úgy… – emlékezett vissza Eren a kadétévekre. Kik is hiányoztak? Oly’
sokan… Ymir, Bertolt, Reiner… Mina Carolina, Thomas és a többiek… Majdnem
együtt voltak. Majdnem.
–
A segítség Hizuru személyében megérkezett – jelentette be Mikasa. – Van egy
olyan sejtésem, hogy a légierő személyében pedig…
–
Magath hadnagy? – mosolyodott el Eren.
Mikasa
aprót bólintott.
–
De akkor meg… Dirk?
–
Mondjuk úgy, nem várt fordulat volt – vonta meg a vállát Mikasa. – De Dirk…
Rendes srác, Eren. Ő… majdnem olyan fontos személy az életünkben – sandított
Arminra –, mint amilyen egykor te voltál.
–
Tudom – suttogta. – Tudom, hogy ő vette át a helyemet.
–
Senki nem vette át senkinek sem a helyét. De Dirk a barátunk… és a nehéz
pillanatokban számíthatunk rá. Ő… szeret a háttérben tevékenykedni, de amikor a
helyzet megköveteli, mindig felbukkan és segít. Ő… néha mintha tudná előre,
mikor kell beavatkoznia, és csakis akkor teszi meg. Ő ilyen, így kell
elfogadni.
–
Fejezzük be ezt az értelmetlen háborút – bólintott Armin is. – És próbáljuk
valahogy megmenteni Abelt is – nézett az egykori lány felé. Ennyi maradt
belőle, egy rusnya, emlékeit vesztett, emberevő óriás. Sosem volt hercegnő,
csak egy ostoba, naiv kislány, aki ideje korán kívánt felnőni, és aki semmit
sem tudott a világról.
Eren
lehunyta a szemét, ahogy eszébe jutott Ymir Fritz.
–
Világok között jártam – suttogta. – Tisztán láttam a láthatatlan fonalat, ami
valamennyi eldiait összeköt. Most már… tudom,
hogy mit kell tennem.
–
Akkor mi lenne, ha véghez is vinnénk? – vonta föl a szemöldökét Jean, halvány
vigyorral a szája sarkában. Eren legnagyobb meglepetésére valamikor megfogta
Mikasa kezét, és a lány nem rántotta el azt.
Mi a…
Ez mégis… mikor történt?
–
Nem ártana – bólintott Connie. – Minél előbb vége a háborúnak, annál hamarabb
vehetem feleségül Sashát.
Jean
és Marco összevigyorogtak.
Eren
érezte, hogy megtelt a szeme könnyel. Mély levegőt kellett vennie, hogy
megnyugtassa magát; a szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Egyszerre érzett
izgatottságot és csipetnyi félelmet is; remegett a keze, de leginkább belülről
remegett.
Beszív-kifúj.
Beszív-kifúj.
Jól van – gondolta. Jól
van.
Ha
meg akarod menteni Mikasát és Armint…
Meg
persze mindenki mást…
Be
kell fejezned a küldetésedet.
Mikasát
és Armint.
És
mindenki mást.
Az
egész világot.
Felemelte
a fejét, sosem tapasztalt határozottság lett rajta úrrá.
Nem
remegett többé, már nem félt.
–
Csapassuk! – jelentette ki, mire barátai felujjongtak.
A
manőverfelszerelés hangjai betöltötték a levegőt, a szerkezetek működésbe
léptek, Eren érezte, hogy végre teljesen kiszakadt az óriása testéből. Egy
valami hiányzott csupán, ám nem tudta megmondani, hogy pontosan micsoda.
Felszökkent Armin mellé, majd felegyenesedett; tekintetét végighordozta a
társain. Egytől egyig mosolyogtak.
–
Valami nem stimmel – jegyezte meg Marco mosollyal a szája sarkában. – Még nem
mehetünk.
–
T-tessék?
–
Sejtettem, hogy ez fog történni – vette át a szót Armin –, úgyhogy
felkészültem.
Jean
megszorította Mikasa kezét, lassan bólintott egyet.
–
Most már ráadhatjuk – mondta. – Önt illeti a megtiszteltetés, uram. Így akarjuk
mindannyian.
Eren
szeme tágra nyílt.
Puha
valami simult a vállára, összerezzent, mikor megérezte a finom érintést.
Megpördült, az alak felé kapta a fejét, és bennakadt a levegője, mert… az a
valaki, aki ráterítette, az a valaki… Az a valaki…
– Erwin parancsnok? – nyögte döbbenten. – M-maga…
–
Szervusz, Eren – mosolyodott el a magas, szőke férfi. Felfegyverkezve, a
Felderítő Egység uniformisában érkezett, és ott, ahol a jobb karjának kellett
volna lennie… ott is volt a jobb karja, ez alkalommal nem vesztette el.
Ugyanúgy festett, ahogyan Eren emlékeiben élt: kellően magas, kellően dús
szemöldökű, legendás eszű parancsnoka volt az egységének. És nemcsak ő
érkezett, hanem Hanji is, és még jó néhány, ismerős arc a Felderítő Egységből.
Erennek hirtelen eszébe sem jutott mindenkinek a neve.
De
nem Erwin terítette rá, hanem Shadis.
–
Édesanyád szerette volna – mondta –, de nem engedtem, hogy részt vegyen a
háborúban.
–
Grace miatt.
–
Grace miatt – bólintott Shadis. – De… Szeretném, hogy tudd, az áldását adta rá.
Ez a tiéd.
Eren
a zöld köpenybe kapaszkodott.
–
Mondtuk, hogy valami hiányzik – vigyorgott rá Jean. – Most már tökéletesen
festesz, Jaeger.
–
És közénk tartozol – vigyorgott Connie is. – Gratulálok, pajtás – sózott egy jó
nagyot a hátára –, felderítő lettél!
Eren
felcsuklott örömében.
A
hátán ott ragyogtak a Szabadság Szárnyai,
és körülötte mindenki, aki szemtanúja volt a jelenetnek, szélesen mosolygott.
A
Falakon Túli Fiúból Falakon Belüli
Fiú vált.
A
harcosból a mai napon…
Katona lett.
Megjegyzés: Annyira régóta szerettem volna már megírni ezt a
jelenetet, amiben valaki – a legelső tervek szerint még Marco, nem Shadis –
Eren vállára teríti a Szabadság Szárnyait. <3 Paradis és Marley is
értelmetlen gyilkolászásba kezdett, Eren viszont mindkét oldalhoz egyaránt
tartozik. Nem ölni kell tovább, hanem a háborúnak véget vetni.
Amúgy
nem tudom, miért, de Abel majdnem mindegyik történetemben utálatos karakter
lett. Itt majd meglesz a magyarázata, de a többi esetében nincs rá mentségem.
Pedig olyan aranyos kislánynak tűnt…
Következő
fejezetben kiderül, mi lett Levijal, illetve Eren/Pieck jelenetre felkészülni.
Messze még a teljes boldogság… De közeledik!
Folytatás, vagyis rendes fejezet kb. 2
hét múlva: Az utolsó küzdelem
Kb. 1 hét múlva kiegészítő fejezet: Az ígéret, amelynek fókuszpontjában Armin/Annie szál fog állni.
Beharangozó:
„Akkor kezdődött.
A Nőstény finoman hátrahúzta a
köpenye kámzsáját, megnézte az arcát, és nagyon sokáig egymás szemébe bámultak.
Armin arcáról vér csorgott le, a teste reszketett. Sosem érzett még efféle
erőt, sosem látott még óriást ennyire közelről. Sosem érezte azt, hogy egyetlen
könnyed érintés elég ahhoz, hogy a Nőstény teljesen megsemmisítse.”
Jelenleg a 31. fejezetet
gépelem szorgosan – sajnos egy jó ideje, úgyhogy most már fel kéne pörögnöm egy
kicsit. A tervek szerint nagyjából 40 fejezetes
lesz a történet, és most már csak néhány fejezet, és tényleg érvénybe fog lépni
az Ereri szál. Tényleg! Ez nem üres
ígéret, már megírásra került az a
bizonyos fejezet… ;)
Maradjatok otthon, és vigyázzatok magatokra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése