2020. április 10., péntek

Az óceán túloldalán [Ereri] – 21. fejezet (90+ manga spoiler)


21. fejezet


Világok között járva

Langymeleg szellő fújt. Az ég fölötte kékeszöld fényben ragyogott – egy ponton kettéhasította a fénylő csillagokkal teli, sötét kékséget –, s Eren meztelennek érezte magát, anya szülte meztelennek és meglepően nyugodtnak – olyan érzés volt, mintha magának az egész világnak a békéje telepedett volna hirtelenjében a lelkére.

A láthatatlan fonál – gondolta, miközben a finom homokba markolt. Ugyanott vagyok, ahol a pajtánál voltam. Ymir… merre vagy? – Körbesandított, s elakadt a lélegzete. A világok között lehetett, azon a helyen, ahová mindannyian kapcsolódtak valamelyest, de nem egyedül. A puha homokban… rajta kívül még valaki ébredezett…

Egy nagyon ismerős valaki.

Levi…

A szíve izgatott dobogásba kezdett.

Levi!

Ő is meztelen volt, ruhátlan és sértetlen, döbbent és zavarodott, ahogy végighordozta a tekintetét az ismeretlen tájon, és amikor Erenre rebbent, Eren biztosra vette, hogy az ő szívverése is felgyorsult.

– Ez a hely… – Levi hangja olyan halk volt, hogy elnyelte az óceán újabb hullámtörése.

– A láthatatlan fonál – suttogta Eren. De vajon hol van Ymir Fritz? Ez alkalommal semerre sem látta a vödröt cipelő kislányt. Megdörgölte a szemét, a keze felcsúszott a halántékára. Basszus. Mi a fene történhetett vele?

– Te most te vagy – nyelt nagyot Levi. – Eren vagy.

– Ki más lennék? – kérdezett vissza. A férfi előtt állt, jóformán annak karjában, és ugyanazt a kétségbeesést látta rajta visszatükröződni, mint amit saját maga is érzett. Mi is történt? Hogyan is történt?

Levi fellélegzett; megeresztett egy halvány mosolyt.

– Hiányoztál, kölyök… – És ezt kedveskedően mondta, ujjai hosszasan elidőztek Eren arcélén. Gyengéden simogatták.

– Mit gondolsz… – kezdte felvezetni, hogy vajon mi történhetett, amikor egyszer csak a fények megmozdultak a fejük felett. Megremegett a föld, megnyílt az ég, s Eren levegő után kapkodott, mert a lábukat apró, kékből lilásba hajló virágok leptél el – mintha egy virágzó mezőn álltak volna az óceán partjánál, és fürödtek volna a Mennyek fényében.

– Lélegzetelállító – lehelték egyszerre, majd egymásra kapták a tekintetüket; Eren zavartság pírját érezte felkúszni a nyakán. Valamiért a hadnagy társaságában mindig minden annyira zavaros volt. És akkor még nem vette figyelembe a tényt, hogy most mindketten anyaszült meztelenül álltak egymás előtt.

Ellépett tőle, inkább az égboltot kezdte figyelni. Hol is voltak? Mi is volt ez a hely? Miért is hozta el őket ide Ymir?

– Egyszer már jártam itt – mondta halkan. – Nemrég, azután, hogy találkoztunk. – Volt-e bármi jelentősége is, hogy Ymir Fritz azután vezérelte őt ide, miután szemtől szemben állt Levijal, és a múltjukról beszélgettek?

– Egyszer mintha én is jártam volna itt – jegyezte meg erre Levi; a hangja szokatlanul csendesen szólt. – Nagyon régen… egy álomban… Egy nagyon hosszú álomban… – mormolta. – Amikor…

– Minden elkezdődött.

Eren lehunyta a szemét.

Loccsanás hallatszott, egy vödör lóbálásának jellegzetes hangja. Mindketten megpördültek, de Eren már tudta, kire számítson: Ymir Fritz jelent meg kislány-alakban, komoly, mosolytalan arccal, fénylő szemmel. Ugyanazt a ruhát viselte, mint legutóbb, ugyanúgy is nézett ki. Újra ugyanazt is csinálta: embert gyúrt a homokból, megformálta az alakjukat, újjáalkotta őket, s aztán nézte a remekműveit, nézte és nézte, és mély fájdalom ülte meg a tekintetét. Az emberiség fájdalmát cipelte a vállán.

Levit nem érdekelte. Megindult felé, mielőtt Eren megakadályozhatta volna, és a levegő mintha megfagyott volna, mikor megkísérelte megragadni a kislány vállát. A nyers erő megsemmisült a természetfelettivel szemben, a keze átsiklott Ymir testén, csupán a levegőbe tudott markolni. Ymir Fritz ajka gúnyos mosolyra húzódott.

Nem törődött többet velük, hátat fordított nekik, és visszaindult szép, komótos tempójában oda, ahonnét jött: a semmiből. Egy ideig még látszódott a távolodó alakja, aztán a következő pillanatban olybá’ tűnt, mintha soha ott sem lett volna.

Eren megborzongott.

Megrohamozták az elfeledett emlékek.

– Ha nem lenne több eldiai, nem létezne maga az erő sem. Ez volt az, amiben Zeke mindig is hitt. Hogy csak úgy szabadíthatjuk fel az emberiséget, ha Eldia öngyilkosságot követ el. Egy faj kihalása… hozhatja el a régóta várt békét, mert az óriások léte természetellenes a világban, és nem tagadom, ebben igaza van. De én akkor is úgy hittem, hogy KELL lennie más megoldásnak… Csak a végén kifutottam az időből.

– Az idő – húzta el a száját Levi. – Ő a legnagyobb ellenségünk. De vajon miben hisznek a többi hordozók? Miben hisz az óriásod? Ő maga… él és virul, hús-vér eleven, nemcsak egy test, amivé átalakulsz, Eren.

– A Támadó Óriás akarattal rendelkezik – értett egyet Eren. – Nem tudom, mi a helyzet a többi hordozóval, de az én óriásom nemcsak egy test. Van valami, ami motiválja, hogy haladjon előre a számára kijelölt úton. Ő az, aki kortól függetlenül mindig is a szabadság után vágyakozott, azt hajszolta acélos elszántsággal. És ő az – tette hozzá egy árnyalatnyival halkabb hangon –, aki pontosan tudja, hogy az öngyilkosság az egyetlen lehetőségünk.

– Eldia öngyilkossága?

Eren erre a fejét ingatta.

– Nem.

De ha elmondom, meg akarod majd állítani… – gondolta –, és azt nem hagyhatom. Most már tisztábban látok. Most már tudom, mit kell tennem.

A végső áldozatot… meg kellett hozni a világ érdekében.

Hogy Eldiának legyen jövője.

Elfordította a fejét, makacsul kerülte Levi pillantását. Ugyan, mit is számított, hogy mi fog történni vele? Nem tartoztak egymáshoz. Most nem.

Az ajkába harapott, olyan erősen és olyan mélyen, ahogyan csak tudott. Nem érzett fájdalmat, még a vére sem csordult ki, mintha a világok között nem érhette fájdalom, egyedül felszabadulás. Egy olyan helyen voltak, ahol Ymir feloldozta őket a bűneik alól. Egy olyan helyen… ahová Eren mindig is vágyott.

– Eren! – Levi hangja persze türelmetlenül csengett; nem hagyta annyiban. Miért is tette volna? Egymás ellenségei révén joga volt hozzá, hogy kérdezősködjön; hogyha az szükséges, akkor erővel szedje ki belőle a válaszokat. – Még mindig nem érted?

Eren nyelt egyet.

– Nem értem… – motyogta. – Mégis mit nem értek?

Ujjak siklottak az álla alá, gyengéd érintés volt, szelíd fogás, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy Eren ráemelje a tekintetét.

Oh.

– Figyeld az eget – mondta Levi, s finoman az égbolt felé fordította az arcát. – Figyeld meg jól. Figyeld a fényeket, amik körülölelnek minket. – Úgy választották el őket egymástól, ahogyan az óceán is a két oldalt. Marley vagy Eldia? Paradis vagy Marley? Eldia vagy Paradis? Az emberek minden oldalon egyformák voltak, senki sem élt teljesen szabadon. Hiába harcolta ki a győzelmét Marley az eldiai nép fölött, mindig akadtak országok, akikkel háborúba kellett bocsátkoznia. Az emberek mohók voltak, hatalomra vágytak, és az óriáserő, ahogyan Zeke is fogalmazott, lassan eltörpült a páncéltörő golyók mellett.

– A fények… – suttogta. – Milyen szépek… – mire Levi bólintott; nem az égboltot nézte.

– Igen, azok.

Az ujjai ott felejtődtek Eren arcán.

Eren nem bánta. Beledőlt az érintésbe, és valamikor Levi csuklója köré fonta a sajátjait – éppolyan finoman, éppolyan körültekintő óvatossággal, ahogyan a férfi is, és ez így jó volt, nagyon jó, kellemes és gyengéd, amolyan emlékeket előidéző. Az ajkához emelte a kezét, lehunyta a szemét.

A csók puha volt, borzongtató.

Sokáig kapaszkodtak így egymásba, egy szót sem szóltak. A távolban Ymir ballagott feléjük nyugodtan, komor, mosolytalan arcán most mintha halvány mosoly játszadozott volna. A vizet lögybölte kifelé a vödréből, egy cseppet sem zavarta. Ahová a cseppek pottyantak, s ahová ő maga is lépett, kékes-lilás virágok nőttek ki a nyomában.

– Mi a terved? – kérdezte tőle Levi, mikor megállt előttük. – Hogy hozhatnánk el ezt a békét? – Mi az, amit Eren most már megértett? Vajon mi az? Miféle áldozatot kell hozni? Ilyesfajta kérdések kavaroghattak az elméjében.

Eren torka összeszorult.

– Azt hiszem, most már készen állok – dünnyögte a kislánynak. – Tudom, hogy sokszor hibáztunk már, de szeretném, hogy ez legyen az utolsó lehetőségünk. Fejeződjön be valahogyan az örökös körforgás.

Utolsó?

Ymir félrebillentette a fejét, az ajka mozgott, néma szavakat formált.

Legyen az utolsó?

Eren bólintott.

– Készen állok – jelentette ki. – Nem táncolok vissza.

Ymir elmosolyodott.

Legyen úgy…

– Később találkozunk… Eren.

Így búcsúzott, így tűnt el újra előle.

– Várj! – kapott utána Levi. – Még nem válaszoltál…

De Ymir alakja szertefoszlott.

Eren ajka halvány mosolyra görbült.

Aztán egy hang jutott el a tudatáig.

– EREN!!!

Valaki a nevét sikoltotta, és mintha meghasadt volna az ég, megremegett volna a föld. A fények alázuhantak, Eren szeme pedig tágra nyílt döbbentében. Nem érezte többé maga körül Levi érintését, sem Ymir békéjét.

EREN!!!

Éles fájdalmat érzett a tarkójában, azon a ponton, ahol a nyakszirtje volt, és a rémület benne akasztotta a levegőt. Levi felé kapta a pillantását, de a férfi… eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.

Felüvöltött – nem ismert rá a saját hangjára, egy megvadult óriás haragja zengte be a világot. A füstös levegőben sok minden érződött – égő hús, huss-huss, a manőverfelszerelés jellegzetes hangja, a kilövő üzemanyag, az emberek kétségbeesése.

Levi?

Hol van Levi?

A horgony a nyakába mélyedt, de nem annyira mélyen, hogy elérje a nyakszirtjét, és így végezzen vele, és mire feleszmélt, apró alak kapaszkodott meg a vállában. Az a valaki volt az, aki több ízben is a nevét kiáltotta. Most kapkodva lélegzett, Eren az óriása testében zárva is érezte, mennyire remegett.

Armin.

Armin.

** * **

– Eren, figyelj rám! – emelkedett meg egy kicsit a szőke fiú, hogy elérje a fülét. Mintha apró hangyák futkostak volna végig Eren testén, olyan érzés volt, ahogy végigfuttatta az ujjait rajta. Bátortalannak tűnt az érintése, mégis barátságosnak; azt az érzést keltette, hogy tőle nem kellett tartania.

Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint…

Mikasát és Armint…

Be kell fejezned a küldetésedet.

A küldetésemet.

„Bagoly” szavai tisztán csengtek a fülében.

Eren vagyok – gondolta. Kruger vagyok. Frieda vagyok, Uri vagyok, mindenki vagyok, a Támadó is.

Lüktetett a feje, próbálta kizárni az ismeretlen hangokat. Az apjára gondolt, akit jóformán nem is ismert, majd eszébe jutott, amikor végre találkozhatott az anyjával… A családját szétszakították. Az óceán választotta el őket egymástól… Ha az egyik oldal mellett döntött, azzal feladta a másikat.

De én mindkettőt akarom – emlékeztette magát újra. Egyszer már eldöntöttem… Egyikről sem mondok le.

Armin… vajon mit akarsz?

– Eren! – szólt a fiú fojtottan. – Nem akarunk bántani! A barátaid vagyunk! Hinned kell nekünk!

Liberio után… nem tudom, mit higgyek.

– Mikasa eljött hozzám! Nem vagy egyedül! Mi… sosem adunk fel! Ahogy te sem minket!

Nem tudunk kikerülni ebből a háborúból, Armin.

– Eren! – Armin erősebben kapaszkodott belé, de már nem két kézzel. Az egyik kezével elengedte, így még inkább remegett a lába, ahogy a vállán állt; s azzal, amelyikkel már nem fogta, óvatosan előremutatott. Tőlük nem messze Frieda királynő rezidenciája lángokban állt, az Alapító és a Bestia párosa pedig mintha vad csatát vívott volna a Háború Pörölyével. – Nézd! – mondta Armin. – Az ott a bátyád! A királynőt védi!

Zeke… valóban ezt tenné?

De…

Miért?

– Nem értem az okokat, de a bátyád Paradis oldalán áll!

A bátyám az én oldalamon áll – gondolta. Ebben az egyben biztos vagyok.

– Eren…

Eren megmozdult.

Óvatosan a válla felé nyúlt, és Armin arcát falfehérre festette a rémület, mikor az ujjaival finoman a markába zárta őt.

Elemelte a testéről, nem érezte, hogy ficánkolt volna a szorításában.

Biztonságba kell helyeznem – mondogatta magának. Őt is, meg Callumot is. Be kell fejeznem… a küldetésemet. Csak így menthetek meg mindenkit. Nem szabad… elbuknom.

Forróságot érzett a szájában, a nyála védelemként szolgált.

Armin… Mikasa… Mindenki… Bocsássatok meg, amiért ennyire nem találom a helyemet.

– Eren…

Armin vékony hangját elnyelte a marka és úgy minden más.

BUMM!

BUMM-BUMM!

HUSS-HUSS!

A háromdimenziós manőverfelszerelés kilőtt, az alakok megpördültek a levegőben, kivonták a kardjukat. Suhanás hallatszott, mindannyian megindultak a Háború Pörölye felé, hogy megfékezzék, és akkor sötét árnyékot vont föléjük valami, és Eren megállt, meglazította az öklét: Armin az egyik háztetőre pottyant, szerencsére nem túl erősen. Felnyikkant, de nem fájhatott neki annyira.

Eren kitépte magát az óriása nyakszirtjéből. Mély barázdák tarkították az arcát – az óriássá változás sötétlő és mélylő jelei –, a szeme világosabban fénylett, mint eddig valaha. Lassan a hangok felé fordította a testét – egy ponton még mindig eggyé volt válva a Támadó Óriással –, s közben… magán érezte a tekinteteket.

Oh.

Hát te vagy az…

A Nőstény Óriás befordult, szőke haja meglebbent. Rászegezte jeges-kék tekintetét, kihívó fény csillogott benne; ajkán gúnyos-elégedett mosoly tűnt fel.

– Annie… – lehelte Armin. – Végre.

De nemcsak Annie érkezett meg.

Eren az ég felé emelte a tekintetét, léghajók tucatjai vetettek rájuk árnyékot. A legnagyobbról kötéllétrát rángatott a szél, a léghajó nyitott ajtajában pedig picinek tűnő alak állt, haját viszonylag laza copfba kötötte össze.

Pieck.

De ő sem egymagában kapaszkodott ott csupán.

Eren szeme tágra nyílt, ahogy egymásra néztek.

A fiú felemelte a kezét – olybá’ tűnt, mintha lustán intett volna egyet, pedig valójában…

Az aranysárga fény árulkodóan cikázott körülöttük, ahogy Pieck hozzáért a könyökével.

– Dirk? – suttogta Armin csodálkozva. – Dirk Reiss?

Puffanás zaja ütötte meg a fülüket, Mikasa felhorzsolta a tenyerét, ahogy levetette magát a magasból, s elgurult a tetőcserepeken. A sálnak a nyakából, amit annak idején Dirk tekert köré, nyoma veszett.

– Úgy látszik – mondta, miközben pillantását egyenest Florian küzdő alakjára emelte –, valamennyi Reiss becsatlakozott valamelyik oldalon ebbe a kegyetlen háborúba.

– És te kinek az oldalán állsz? – nyelt nagyot Armin.

Mikasa megtörölte a kezét a nadrágjában, nem törődött a vérrel.

– A magam oldalán – felelte határozottan. – Mert szabad akarok lenni.

Armin erre halványan elmosolyodott.

– Tehát… nem Eren oldalán?

– Nincs olyan, hogy az én oldalam – közölte vele Eren szelíden. – A szabadság létezik. Azért kell harcolnunk. Te nem így gondolod, Armin? Te… kinek az oldalán állsz? Ha már megmentetted Annie-t… és még nem próbáltad meg elvenni tőlem az erőmet. A léghajón… pedig a léghajón valami ilyesmit terveztetek Liberio elpusztítását követően. Merthogy én… már nem vagyok megbízható. Soha sem voltam az, nem igaz?

– Soha sem hagytam volna, hogy felfaljanak idő előtt, Eren! – kerekedett el Armin szeme; még a feltételezés is sértette.

Eren lassan bólintott.

– Lehet – hagyta rá. – Nem tudhatom.

– De. – Armin hangja nem remegett többé. Felszegte a fejét, állta Eren tekintetét. – Tudod, honnan kéne tudnod? – kérdezte tőle csendesen. Mikor csupán értetlen fejingatást kapott válaszul, nagyot sóhajtott, és így folytatta: – Onnan, hogy barátok vagyunk. Történjék bármi, mi, hárman – intett végig magukon –, örökre barátok leszünk. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ami volt, az elmúlt. Sosem múlik el, a lelkünk mélyén örökre emlékezni fogunk rá. És én akarok rá emlékezni. Akarom, hogy barátok legyünk újból… Hogy együtt lássuk az óceánt – csillant meg a szeme. – Te nem vágysz erre, Eren? Hogy együtt… fedezzük fel a világot – nyújtotta felé a kezét. – Bízzunk meg egymásban… és harcoljunk együtt az álmunkért… mert ugyanazon az álmon osztozunk, ebben biztos vagyok. Semmi mást nem szeretnék, csakhogy újra visszakapjuk azokat a régi, szép időket, amikor még boldogok voltunk együtt…

Erennek kiszáradt a torka.

Ó, Armin…

– Eren… – A fiú felállt, a lába sem reszketett többé. Mosolygott. – Kérlek – mondta, és nem eresztette le a kezét. – Bízzunk meg egymásban! Bízzunk… és harcoljunk együtt! Ha együtt vagyunk, bármire képesek leszünk…

Lecsordult az első könnycsepp, mikor összesimították a kezüket. Mikasa szeme is könnyektől csillogott, és meleg volt az érintése, meleg és szelíd, annyira ismerős, annyira jó… És Eren lassan fellélegzett.

– Armin – mondta, de abban a pillanatban sok dolog történt egyszerre. Puskacsövek ropogása, golyózápor zuhant alá, a semmiből pedig aranysárga fény villant, és Zeke Bestiája hatalmasra nyitotta a száját, üvöltött és üvöltött, és aztán minden irányból fények ragyogtak fel, a robbanás ereje meg valamennyiüket megsüketítette hosszú percekre…

Az óriás kinőtte magát a fényből, szőke haja hullámzott, szája fájdalmas-dühös mosolyba torzult. Az óriássá változás elcsúfította az ember vonásait, de nem annyira, hogy nem lehetett ráismerni. Ahogy a magasba tört, és ahogy a tincsek körülölelték egykor szép arcát, Eren szívét összeszorította az aggodalom.

Mikasa felszisszent.

– Ostoba liba! Pont most!

– Az ott… – Armin döbbenten engedte el Eren jobbját. A félelem halvány szikra megcsillant a szemében. – Az ott… Abel lenne?

Ő volt az.

Abel, az az ostoba, beképzelt fruska, aki arra vágyott, hogy Frieda nyomdokaiba léphessen és megkaparinthassa magának az Alapító Óriás erejét, szerzett valahonnan egy injekciós szérumot – a Reiss család életét ismerve nem is került bele oly’ sok erőfeszítésébe, hogy szert tegyen rá –, majd ostoba módon fogta magát, és be is fecskendezte magának egy csata kellős közepén. Nem sok ésszel áldották meg őt sem.

Eren ökölbe szorította a kezét.

– A kurva életbe! – káromkodott.

A város megannyi pontján felvillanó sárgás fény sem jelentett semmi jót – eszetlen óriások hadát, akikben nagy valószínűséggel Zeke gerincvelői folyadéka csörgedezhetett, ha az üvöltésére változtak át.

De vajon ki adta be nekik?

A királynő?

Ebben kételkedett.

– Tehát ez volt a nagy terve – suttogta Armin. – Sosem értettem, mi jár a fejében, de…

– Abel műve lenne? – kérdezte Mikasa. – Ez biztos?

– Valamiben nagyon sántikált az utóbbi hetekben. Amióta Zeke-et elfogtuk…

– Ostoba liba, mégis mire számított?! – csattant fel Eren. – Hogy a pokolban akarja felfalni a saját nővérét, ha elvesztette az eszét? Vagy már nem számít, melyik óriást szerzi meg magának? Ennek tényleg elmentek otthonról!

– Ehhez mindig is értett – felelte erre Mikasa. Elsötétült az arca. – Problémát okozni. Abban profi.

Mielőtt Eren reagálhatott volna rá, valaki Mikasa és Armin nevét kiabálta. Suhanó hangok hallatszódtak, Eren nem akart hinni a szemének, amikor a száznegyedik egység tagjait látta megérkezni. A csapat, a régóta látott csapat… Majdnem mind ott voltak.

Jean kiáltott.

– Újra te vagy az? – ragadta meg a vállát egyből zihálva. – Eren Jaeger vagy?

– I-igen! – nyögte, mire Mikasa megemelte a szemöldökét.

– Ki más lenne?

– Nem fontos – vágta rá Eren. – Én vagyok. Az a lényeg.

– De… Eren…

– Nem fontos. Az öcsém biztonságban? – fordult Jean felé. A fiú bólintott.

– Kimenekítettük. A húgodat és az anyukádat is, ne aggódj.

Eren megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Köszönöm.

– Nemcsak érted tettük – mondta erre Jean. A tekintete Abel felé siklott. – Reiss hercegnő? – döbbent meg. – Tényleg… óriássá változtatta magát?

– Úgy tűnik.

– Hol van Levi hadnagy?

– Levi hadnagy?

Levi…

– Veled maradt, nem? – kérdezett tovább Jean. – Hol van most?

Levi…

Velem lett volna?

Eren nyelt egyet. Eszébe villant az emlék, amikor a Támadó hatalmasra tátotta a száját, s valaki a magasból belépottyant… Forróság ölelte körül a testet, nyál, és az óriás nem nyelte le, hanem addig formálta, míg körül nem vonta őt védelmezve.

De hova került onnan?

Amikor magához tért… Levi nem lehetett a szájában.

– J-jól van…

Jól kellett lennie…

– Lényegtelen, Jean! – vágott a szavába Marco. – Levi hadnagyról beszélünk! Levi Ackerman!

– Igen, de…

– Biztos vagyok benne, hogy ura a helyzetnek – nyugtatta meg őket. – Nagyobb ura, mint mi. Jó lenne, ha mi is csinálnánk valamit, nem gondoljátok? – pillantott hátra Connie-ra. Ő is komoran bólintott.

– Sasha hol van? – Eren még csak ennyit mert odasuttogni Jeannak. A lányt sehol sem látta.

– Eltörte a lábát – komorult el a fiú arca. – Connie őt is kimenekítette.

– Minden rendben lesz – mondta Armin biztatóan. – Együtt vagyunk… Úgy, mint régen.

– Majdnem úgy… – emlékezett vissza Eren a kadétévekre. Kik is hiányoztak? Oly’ sokan… Ymir, Bertolt, Reiner… Mina Carolina, Thomas és a többiek… Majdnem együtt voltak. Majdnem.

– A segítség Hizuru személyében megérkezett – jelentette be Mikasa. – Van egy olyan sejtésem, hogy a légierő személyében pedig…

– Magath hadnagy? – mosolyodott el Eren.

Mikasa aprót bólintott.

– De akkor meg… Dirk?

– Mondjuk úgy, nem várt fordulat volt – vonta meg a vállát Mikasa. – De Dirk… Rendes srác, Eren. Ő… majdnem olyan fontos személy az életünkben – sandított Arminra –, mint amilyen egykor te voltál.

– Tudom – suttogta. – Tudom, hogy ő vette át a helyemet.

– Senki nem vette át senkinek sem a helyét. De Dirk a barátunk… és a nehéz pillanatokban számíthatunk rá. Ő… szeret a háttérben tevékenykedni, de amikor a helyzet megköveteli, mindig felbukkan és segít. Ő… néha mintha tudná előre, mikor kell beavatkoznia, és csakis akkor teszi meg. Ő ilyen, így kell elfogadni.

– Fejezzük be ezt az értelmetlen háborút – bólintott Armin is. – És próbáljuk valahogy megmenteni Abelt is – nézett az egykori lány felé. Ennyi maradt belőle, egy rusnya, emlékeit vesztett, emberevő óriás. Sosem volt hercegnő, csak egy ostoba, naiv kislány, aki ideje korán kívánt felnőni, és aki semmit sem tudott a világról.

Eren lehunyta a szemét, ahogy eszébe jutott Ymir Fritz.

– Világok között jártam – suttogta. – Tisztán láttam a láthatatlan fonalat, ami valamennyi eldiait összeköt. Most már… tudom, hogy mit kell tennem.

– Akkor mi lenne, ha véghez is vinnénk? – vonta föl a szemöldökét Jean, halvány vigyorral a szája sarkában. Eren legnagyobb meglepetésére valamikor megfogta Mikasa kezét, és a lány nem rántotta el azt.

Mi a…

Ez mégis… mikor történt?

– Nem ártana – bólintott Connie. – Minél előbb vége a háborúnak, annál hamarabb vehetem feleségül Sashát.

Jean és Marco összevigyorogtak.

Eren érezte, hogy megtelt a szeme könnyel. Mély levegőt kellett vennie, hogy megnyugtassa magát; a szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Egyszerre érzett izgatottságot és csipetnyi félelmet is; remegett a keze, de leginkább belülről remegett.

Beszív-kifúj.

Beszív-kifúj.

Jól van – gondolta. Jól van.

Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint…

Meg persze mindenki mást…

Be kell fejezned a küldetésedet.

Mikasát és Armint.

És mindenki mást.

Az egész világot.

Felemelte a fejét, sosem tapasztalt határozottság lett rajta úrrá.

Nem remegett többé, már nem félt.

– Csapassuk! – jelentette ki, mire barátai felujjongtak.

A manőverfelszerelés hangjai betöltötték a levegőt, a szerkezetek működésbe léptek, Eren érezte, hogy végre teljesen kiszakadt az óriása testéből. Egy valami hiányzott csupán, ám nem tudta megmondani, hogy pontosan micsoda. Felszökkent Armin mellé, majd felegyenesedett; tekintetét végighordozta a társain. Egytől egyig mosolyogtak.

– Valami nem stimmel – jegyezte meg Marco mosollyal a szája sarkában. – Még nem mehetünk.

– T-tessék?

– Sejtettem, hogy ez fog történni – vette át a szót Armin –, úgyhogy felkészültem.

Jean megszorította Mikasa kezét, lassan bólintott egyet.

– Most már ráadhatjuk – mondta. – Önt illeti a megtiszteltetés, uram. Így akarjuk mindannyian.

Eren szeme tágra nyílt.

Puha valami simult a vállára, összerezzent, mikor megérezte a finom érintést. Megpördült, az alak felé kapta a fejét, és bennakadt a levegője, mert… az a valaki, aki ráterítette, az a valaki… Az a valaki…

– Erwin parancsnok? – nyögte döbbenten. – M-maga…

– Szervusz, Eren – mosolyodott el a magas, szőke férfi. Felfegyverkezve, a Felderítő Egység uniformisában érkezett, és ott, ahol a jobb karjának kellett volna lennie… ott is volt a jobb karja, ez alkalommal nem vesztette el. Ugyanúgy festett, ahogyan Eren emlékeiben élt: kellően magas, kellően dús szemöldökű, legendás eszű parancsnoka volt az egységének. És nemcsak ő érkezett, hanem Hanji is, és még jó néhány, ismerős arc a Felderítő Egységből. Erennek hirtelen eszébe sem jutott mindenkinek a neve.

De nem Erwin terítette rá, hanem Shadis.

– Édesanyád szerette volna – mondta –, de nem engedtem, hogy részt vegyen a háborúban.

– Grace miatt.

– Grace miatt – bólintott Shadis. – De… Szeretném, hogy tudd, az áldását adta rá. Ez a tiéd.

Eren a zöld köpenybe kapaszkodott.

– Mondtuk, hogy valami hiányzik – vigyorgott rá Jean. – Most már tökéletesen festesz, Jaeger.

– És közénk tartozol – vigyorgott Connie is. – Gratulálok, pajtás – sózott egy jó nagyot a hátára –, felderítő lettél!

Eren felcsuklott örömében.

A hátán ott ragyogtak a Szabadság Szárnyai, és körülötte mindenki, aki szemtanúja volt a jelenetnek, szélesen mosolygott.

A Falakon Túli Fiúból Falakon Belüli Fiú vált.

A harcosból a mai napon…

Katona lett.


Megjegyzés: Annyira régóta szerettem volna már megírni ezt a jelenetet, amiben valaki – a legelső tervek szerint még Marco, nem Shadis – Eren vállára teríti a Szabadság Szárnyait. <3 Paradis és Marley is értelmetlen gyilkolászásba kezdett, Eren viszont mindkét oldalhoz egyaránt tartozik. Nem ölni kell tovább, hanem a háborúnak véget vetni.
Amúgy nem tudom, miért, de Abel majdnem mindegyik történetemben utálatos karakter lett. Itt majd meglesz a magyarázata, de a többi esetében nincs rá mentségem. Pedig olyan aranyos kislánynak tűnt…
Következő fejezetben kiderül, mi lett Levijal, illetve Eren/Pieck jelenetre felkészülni. Messze még a teljes boldogság… De közeledik!

Folytatás, vagyis rendes fejezet kb. 2 hét múlva: Az utolsó küzdelem
Kb. 1 hét múlva kiegészítő fejezet: Az ígéret, amelynek fókuszpontjában Armin/Annie szál fog állni.
Beharangozó:
Akkor kezdődött.
A Nőstény finoman hátrahúzta a köpenye kámzsáját, megnézte az arcát, és nagyon sokáig egymás szemébe bámultak. Armin arcáról vér csorgott le, a teste reszketett. Sosem érzett még efféle erőt, sosem látott még óriást ennyire közelről. Sosem érezte azt, hogy egyetlen könnyed érintés elég ahhoz, hogy a Nőstény teljesen megsemmisítse.”
Jelenleg a 31. fejezetet gépelem szorgosan – sajnos egy jó ideje, úgyhogy most már fel kéne pörögnöm egy kicsit. A tervek szerint nagyjából 40 fejezetes lesz a történet, és most már csak néhány fejezet, és tényleg érvénybe fog lépni az Ereri szál. Tényleg! Ez nem üres ígéret, már megírásra került az a bizonyos fejezet… ;)
Maradjatok otthon, és vigyázzatok magatokra!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése