A Titánok – 5. fejezet – Szembesítés

A Titánok

5. fejezet

Szembesítés

– Sajnálom, srácok.

Bertolt lesütötte a szemét. Sápadt volt és remegett, legalább ő mutatott némi bűntudatot mindazért, ami történt. Legalább ő, ha már Reiner és Annie nem voltak hajlandóak. Legalább ő. Mikasa összepréselte az ajkait, és komoran biccentett, mintegy elfogadva a bocsánatkérést. Látszólag elfogadta, de teljességgel nem tudta vele megnyugtatni Bertoltot, mert a szeme dühtől parázslott. Igazából nem is állt szándékában. Még ha nem is Bertolt tehetett mindarról, ami történt, nem akadályozta meg, nem tett semmit, nem mentette meg Erent.

Miért?

Miért pont most?

Miért Erent?

Miért nem hallgat rám soha sem?

Mikasa a kezére kapta a tekintetét: majdnem annyira reszketett, ahogyan Bertolt, de nem engedhette, hogy magára vonja vele mások figyelmét. Valamennyien őt lesték: Carla Jaeger a könnyeit törölgette, miközben Krista nyugtatóan dörzsölte a hátát és olyasmikről duruzsolt a fülékbe, amikről ő maga sem tudta, hogy megvalósulhatnak-e. Hogy viszontláthatják-e Erent azok után, hogy a Felderítő Egység letartóztatta. Hogy be tudja-e bizonyítani, hogy amit mindannyian láttak, az… csak illúzió volt? Krista gyermeke eközben Mina Carolina karjában ficánkolt. A kétségbeesett emberekből álló tömeg, a kiabálás, a nyugtalanság, mind-mind megrémisztették. Felpuffadt arccal, sírásra görbülő szájjal bújt Minához, és Kristával néha helyet cseréltek, attól függően, kinek az ölelése tudta a leginkább lecsillapítani.

Miért nem tudsz egyszer az életben rám hallgatni, Eren?

Én megmondtam… Én megmondtam, hogy ez lesz…

Megmondtam…

– Semmi baj, Bertolt – vette át tőle a szót Armin. Végül is… tényleg nem Bertolt tehetett róla. Ő is vásárra vitte a saját bőrét, éppúgy, mint Eren, csak vele ellentétben jobban szerették odafent és így azon szerencsések közé tartozott, akiket nem kaptak el. Mikasa magába fojtotta a sóhaját. Kivételesen hálás volt, amiért Armin törte meg a kínossá feszülő csendet, nem pedig neki kellett; félt, hogy az ő hangja is éppen annyira elhaló lesz, mint amilyen Bertolté, azzal meg mindent tönkretett volna, amit eddig Krista és Mina elértek. Carla és Kuklo ugyanis valamelyest megnyugodtak, sőt Krista lelkesítő monológja után Carla – igaz, kicsit pityeregve – még el is nevette magát.

** * **

Trost,

Rózsa fal

– Tudod, miért vagy itt, Eren?

Amikor Erwin Smith parancsnok hangja még a sokadik alkalommal is szelíden csengett, Eren csodálkozva meresztette rá a szemét. Álmában sem gondolta volna, hogy a Felderítő Egység vezetője ekkora türelemről tesz majd tanúságot egy közveszélyes bűnözővel kapcsolatban. A tökéletes ellenpólus természetesen ott állt mellette: Levi hadnagy karba font kézzel várakozott, és valahányszor Erwin csak fogcsikorgatást vagy dacos pillantásokat kapott válaszul, vagy horkantással, vagy mordulással reagált. Ezúttal elunhatta, mert szavakkal is megtisztelte Erent.

– Hagyd a francba, Erwin, egy szót sem szedsz ki belőle.

A hangja nem is csöpög gúnytól – döbbent rá Eren –, egyszerűen közömbös!

A rohadék!

A hadnagyról alkotott véleményét percről percre változtatta. Kiskorától fogva élt benne egy kép a férfiról, amikor először hallott a legendás Felderítő Egységről és a katonáról, akit az emberiség legerősebbjének kiáltottak ki, természetesen nyomós okkal. Már akkor is tisztelte… Most is tisztelte valamennyire, bár a valóság és az általa elképzeltek igencsak különböztek. Levi hadnagy alacsony volt, ez nem lepte meg annyira – igaz, magasabbnak képzelte egy kicsivel, de… Ez nem lepte meg. A stílusa… az annál inkább.

A fogát csikorgatta, miközben a szempillája alól felsandított a hatalmas, szőke férfira. Szánt szándékkal nem nézett Levi hadnagyra. Ha a körülmények mások lettek volna, talán… Ha nem kapott volna feladatot, ha nem számítottak volna rá mindannyian… Akkor… Talán… Meggondolta volna magát? Helyesen cselekedett volna? Hiszen most is, így is úgy cselekedett, nem?

Korábban bilincs kattant, most a csuklóira láncok fonódtak. Egyedül őt kapták el és tartóztatták le, a többiek szerencsére megmenekültek. Ez persze nem jelentett semmit. Eren annyit tudott, hogy hallgatnia kell.

De ha…

Nem!

Nem gyengülhetett el!

Vicsorgott, hátha azzal sikerül eltántorítania a kíváncsiskodókat. Túlságosan is kíváncsiak voltak rá. Persze megértette őket, hiszen valami olyasmit láttak, amiről mindeddig még csak álmodni sem mertek. Oly’ keveset tudtak az óriásokról, és amit tudtak, az sem volt mind helyes. Feltételezések voltak, néhány tény, azok is megannyi ártatlan felderítő életébe kerültek.

Ostobák.

Túl kíváncsiak.

Erwin parancsnokon és Levi hadnagyon kívül mások is tartózkodtak a börtöncella előtt. Egy magas, szemüveges nő, akit Erwin parancsnok Hanjiként, Levi hadnagy viszont szaros pápaszemként szólított, miután szemtanúi voltak, hogy kis híján megfojtotta Erent, annyira izgatott volt, hogy végre találkozhattak. Hanji osztagvezetőn kívül egy barna hajú férfi – Hoblit?, Moblit?, Eren nem értette a nevét – is a „vallatók” részét képezte; csüngött az osztagvezetője valamennyi szaván, és valószínűleg az lehetett a feladata, hogy kétségbeesetten próbálja megóvni őt a bajtól.

– Hm, Levinak igaza lehet – jegyezte meg Hanji. Ha nem csillant volna meg a szemében néha eszelős fény, Eren még kedvelte is volna, így azonban óvatosságra intette magát. Nem téveszthette meg sem a külső, sem a belső… Petra Ral is egy kedves, szelíd lánynak mutatta magát, és amikor harcra került sor, ő üldözte a legkitartóbban a Titánokat. Senkiben sem bízhatott, ez volt a legbiztonságosabb. Senkiben. Soha. Semmilyen körülmények között. – Talán ha hagynátok, hogy én faggassam ki… – Hanji Erenre pislogott a szemüvege mögül. Tétova javaslatként hangzott el, mintha tudta volna előre, hogy lehurrogják. – Szerintem nekem megnyílna…

Úgy is történt. Erwin parancsnok ajkán halvány mosoly suhant át. A fejét ingatta lassan és elnézően, de mielőtt válaszolhatott volna, Levi hadnagy megelőzte. Pont az az ember, akit Eren legszívesebben a háta közepére kívánt volna.

– Még csak az kéne, szaros négyszemű! Felejtsd el, hogy kettesben hagyjuk veled! A kölyök élve kell, nem holtan – húzta el a száját, mire Eren arca elsötétült. Képzelem, mennyire bánod, gondolta a fogát csikorgatva. Levi hadnagy észrevette, milyen reakciót váltott ki belőle, ám a legkisebb jelentőséget sem tulajdonította neki. – Ha rajtad múlna – folytatta –, szerencsétlen kölyök belehalna az unalomba.

Hanji lebiggyesztette az ajkát.

– Annyira gonosz vagy, Levi! – sóhajtotta. A férfi válaszul megrántotta a vállát.

– Ez a szomorú igazság, pápaszem – tárta szét a karját. – Erwin, menjünk. Csak pazaroljuk az időnket. – Noha a parancsnokhoz fűzte a mondandóját, a pillantása mégis visszavándorolt Erenre. A fiú nem hajtotta le a fejét, hanem egyenesen a szemébe nézett. Rohadj meg, Levi hadnagy! Rohadj meg! Levi megemelte a szemöldökét, mintha olvasott volna a gondolataiból. – Majd a tárgyalóteremben megered a nyelve – jelentette ki higgadtan. – Akkor már bánni fogja, hogy nem élt a lehetőségével… De legalább nekünk lesz egy nyugodt éjszakánk. Éppen elég fejfájást okoztál már nekünk, kölyök, adhatnál egy kis pihenőt.

– Nem vagyok kölyök! – csattant fel Eren. Hirtelen arról is megfeledkezett, hogy némasági fogadalmat tett, amint a hideg fém a bőréhez feszült, megfosztva a szabadságától; egyszerűen nem bírta tovább. Amióta elkapták, Levi hadnagy egyszer sem mulasztotta el, hogy kölyöknek nevezze; ezzel, ha nem is szándékosan, de segédkezett Eren haragjának táplálásában.

Eren fújtatott. A férfira vicsorgott, az viszont továbbra is csak felvont szemöldökkel állta a tekintetét. Nem szólította meg a hangnemért, sem azért, amit mondott. Ő is meglepődött, ha nem is annyira látványosan, mint Erwin, Hanji és Moblit, amikor Eren mégis megtörte a csendet. Hogy pont egy ilyen kis „semmiség” miatt szólalt meg, pedig órák óta kérdezgették. Egyre csak záporoztak felé a kérdések, ő azonban az összeset összeszorított foggal hallgatta végig. Szeme elfojtott dühtől szikrázott, szája széle néha-néha meg-megremegett. De egyszer sem tört meg. Egyetlen egyszer sem, egészen mostanáig.

– Nem – vagyok – kölyök! – ismételte meg lassan. – Ne nevezzen így!

– Nem vagy az? – Levi hadnagy félrebillentette a fejét, a ránc a szemöldöke között elmélyült. – Én nem úgy látom. – Közelebb lépett, így már közvetlenül Eren előtt állt, csak a rácsok túloldalán, ujjait köréjük fonva. A hangja susogássá szelídült, Erent azonban nem tévesztette meg vele. Légy résen, légy résen. LÉGY RÉSEN. Megfeszítette a testét, a kezét pedig ökölbe szorította. Gyere, gyere, gyere, te rohadék! Levi folytatta:

– Egy tizenkilenc éves kölyök vagy, semmi több. Azt hiszed, felnőttél? Akkor azzal is tisztában vagy, hogy mit követtél el, igaz? A saját érdekedben remélem, hogy igen, mert mi még egészen kedvesek voltunk hozzád. Ha sor kerül a tárgyalásra és a rád nézve a lehető legrosszabb ítélet születik meg, akkor készülj fel arra is, hogy darabokra fognak szedni. Vannak nálunk sokkal rosszabbak, Eren Jaeger. Én a helyedben beszélnék.

Eren beszélt is.

– Kuss legyen már… – préselte ki magából a dühtől szédülten. Megrántotta a láncokat, a zörgő hang és a feszítés valamelyest észhez térítették, de még mindig nem annyira, hogy felfogja, pontosan mit mondott.

Levi összeszűkítette a szemét, az arca elsötétült. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Hanji osztagvezető, aki állandóan mosolyt csalt Eren arcára, valahányszor Levi hadnagyon élcelődött, megelőzte őt egy vidám nevetéssel.

– Legyél ellenség vagy sem, kedvellek, Eren.

– Kussolj, pápaszem!

– De Levi! – Hanji Erenre vigyorgott. – Azt hiszem, emberedre akadtál.

– H-hogy merészel így b-beszélni a h-hadnaggyal?

– Jaj, Moblit, drágám, ne nyüszíts a fülembe!

– O-osztagvezető! Nem hallotta, hogy a bűnöző…

– Ej-ej, Moblit. – Hanji a férfi vállára tette a kezét. – Jobb lenne, ha felmennénk a felszínre. Sosem szerettem a földalatti börtönöket. Egy idő után mindig úgy érzem, hogy fulladozom. – Levira sandított, és Eren figyelmét nem kerülte el a szemében megcsillanó aggodalom. – Levi, Erwin, szerintem nem ártana, ha ti is tartanátok egy kis pihenőt… Különös te, Levi. Én tudom, hogy…

– Ha ennyire nem bírsz itt lenni – szakította félbe Levi hidegen –, akkor miért rontod tovább a levegőt, Hanji? – Mivel teljesen elfordult Erentől, így a fiú nem láthatta, milyen arcot vágott, miközben ezt kérdezte. Nem is bánta annyira, a hangjától így is borsódzott a háta. Bármennyire is nem akarta magának beismerni, Levi hadnagy tudott félelmetes lenni, ha akart. És ő gyakran akart.

– Levi…

– A kölyök megszólalt.

– Levi, szerintem nem fog többet beszélni – mondta Hanji csendesen. – Ma már biztosan nem.

– Úgy gondolod? Én nem. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom ismét szólaltatni.

– Levi, egy haja szála sem görbülhet – emlékeztette Erwin. – Nem a Katonai Rendőrség vagyunk.

– A Katonai Rendőrség egy rakás idiótából álló brigád! – horkant fel Levi. – Ők még a kínzáshoz sem értenek.

– De mi sem – jelentette ki Erwin nyugodtan. – Ugye tisztában vagy vele?

– Éppen annyira, amennyire a kölyök a tetteinek következményeivel – rántotta meg a vállát Levi. – Ti menjetek, ha menni akartok, én viszont biztosan nem tartok veletek. Ha nem is fog beszélni, akkor elnézegetjük egymást. Az is elég. Ha most nem beszél, később beszélni fog. Tudom, hogy meg fog szólalni.

– Milyen magabiztos valaki! – sóhajtotta Hanji. – Erwin, Moblit, legalább nekünk legyen eszünk. Téged úgyis biztosan keresnek, parancsnok úr. Rengeteg a teendőd, nem igaz? – Játékosan belekönyökölt a nagydarab, szőke férfi oldalába, mire Eren csodálkozva rámeresztette a szemét. Hanji elkapta a tekintetét, és megint rávigyorgott. Feljebb tolta az orrán a szemüvegét, a lencse megcsillant a sötétben.

Túl sötét volt és túl hideg, Eren egyiket sem szerette. Érezte, ahogy a fáradtság a szemhéjára nehezedett; elálmosodott, és legszívesebben végignyúlt volna az ágyon, a láncok azonban alig engedték neki, hogy mozogjon. Sikerült úgy rögzíteni, hogy lehetetlenségnek tűnt, hogy valahogy meg tudja sebezni saját magát.

Kell egy seb – gondolta kimerülten. – Kell egy seb és kell egy cél. A célom… A célom, hogy újra láthassam őket. Hogy ismét a karjaimban tarthassam Minát… hogy láthassam Kristát és Kuklót… És anyát. És a többieket. Armint. A Titánokat.

– Láttam valamit. – Eren észre sem vette, Erwin parancsnok, Hanji és Moblit mikor hagyták el a földalatti cellát. Már a lépteik is elhaltak, mire Eren feleszmélt, hogy kettesben maradtak Levi hadnaggyal; az őrök is néhány lépésnyire eltávolodtak, nehogy véletlenül eljusson a fülükig a cellánál lezajló beszélgetés. – Mindannyian láttunk valamit – folytatta Levi hadnagy –, csak azt nem tudom még, hogy pontosan mit láttunk. Amire gondolok, az őrültség lenne, de ahogy elnézlek, valamiért úgy érzem, valóban az történt meg. Kölykök, akik óriásbőrbe bújtak? Óriások, akik emberbőrbe bújtak? Vajon mi is az igazság? Mit is láttunk?

Eren hallgatott. Erőlködnie kellett, hogy ne szólaljon meg ismét, de többé nem kockáztathatott. Kellőképpen vásárra vitte a bőrét, a sokat emlegetett tárgyalóteremre gondolva, ahol néhány nap múlva el fog dőlni a sorsa, felgyorsult a szívverése. Félt. Szembesíteni fogják, és ha nem védi meg magát, akkor bűnösnek kiáltják ki. A bűnösre pedig halál vár.

De én még nem halhatok meg – nyelt egyet. – Még nem. Most még nem. Amíg be nem végzem, amiért kiválasztott lettem, harcolnom kell. Harcos vagyok, nem pedig katona. A kiválasztottság a katonák fölé emel. Én más vagyok, mint a többiek, más vagyok, mint a flancos Felderítő Egység. Én… Én én vagyok. Eren Jaeger. Jaeger.

– Nagyon hallgatsz, Eren – támasztotta meg a hátát Levi. – De nem baj. Nekem így is megfelel. Alapjában véve türelmes ember vagyok.

Eren erre felhorkant.

A nagy francokat vagy türelmes!

Legnagyobb meglepetésre Levi hadnagy megeresztett egy halvány mosolyt. Mosoly volt az, Eren nagyokat pislogott, mert azt hitte, a szeme káprázott. De nem. Fáradt volt ugyan, ennyire azonban nem. Gyorsan szaladt át a férfi ajkán, de igenis mosolyként tűnt fel. Levi hadnagy – a helyzet ellenére – igencsak jól szórakozott, és valóban egy cseppet sem zavarta, hogy egy hideg és sötét cella előtt kell gubbasztania, várva, hogy a foglya önként kezdjen dalolni az emberiség elleni szövetkezéséről és bűneiről.

Ítéletnapig is várhatsz rá, seggfej! Belőlem egy szót sem húzol ki, erre megesküszöm!

Hirtelen mintha az édesanyja komoly hangját hallotta volna: – Sose esküdözz, Eren!

De miért ne tenném – húzta el a száját a fiú –, ha ezúttal teljesen hiszek abban, amit elmondtam? Ha tényleg ennyire biztos vagyok… Miért ne…?

– Nagyon felizgattad pápaszemet, Eren – törte meg a csendet Levi hadnagy újból. A férfin korábban nem látszottak az évek, most viszont, ahogy lassan a földre csúszott, egyik lábát kinyújtva, másikat felhúzva, a könyökét pedig a térdén pihentetve, hogy a homlokát meg tudja támasztani a tenyerén, Eren meglátta a valódi korát. Legalább annyira fáradtnak látszott, mint amilyennek Eren érezte magát, és a fiú már majdnem megsajnálta, amikor eszébe jutott, hogy miért is fáradt el. Mert engem próbált elkapni. Erre gondolva újra elöntötte a harag. Levi hadnagyot ezúttal nem érdekelte. Mélyet sóhajtott, és nem nézett többé Erenre, úgy folytatta:

– Minden alkalmat meg fog ragadni, hogy kísérletezzen rajtad. Egy emberszerű valaki, aki képes rá, hogy felöltse egy óriás testét. Vagy egy óriás, aki képes rá, hogy felöltse egy ember alakját. Vajon mit is láttunk? – Megint felsóhajtott. – Bár tudnám. De tudod, Hanji mindig is ilyen volt. Egyszer majdnem megölette magát és az egyik felderítőt az osztagomból. Szerintem biztos kitalálod, melyikük lehetett ennyire szerencsétlen – horkantott fel megvetően, ahogy visszaemlékezett.

Oluo – gondolta Eren. – Az, amelyik mindig elharapja a nyelvét. Biztosan.

– Oluo volt – igazolta be a sejtéseit Levi; a halvány mosoly ismét ott játszott a szája sarkában, s most még inkább idegesítette Erent, mint korábban. Akkor csak futólag szaladt át az arcán, annyira gyorsan és annyira váratlanul, hogy Eren fel sem fogta egyből, hogy mit látott, most viszont várta és meg is kapta. A rohadék. Levi hadnagy azonban, még ha érzékelte is, hogy mennyire nem kívánatos a jelenléte, tovább mesélt. – Alig tudtam megmenteni. Utána persze azt a szarházi pápaszemet is meg kellett leckéztetnem… De hogy mi történt és hogyan, ő is el fogja neked mesélni.

Mert a hős Levi hadnagy az emberiség legerősebbje, mindenki megmentője. Azonnal rohan, ha hívják, nem? Igaz… Kelletlenül.

Eren erre a gondolatra elvigyorodott, és csak remélte, hogy Levi hadnagy nem vette észre. Nem akarta megadni neki az örömöt, hogy azt lássa, jól szórakozik, ugyanakkor tényleg nem tudta elképzelni, hogy a férfi tiszta szívből, önként dalolva mentse meg valakinek az életét. Az egyszerűen nem illett hozzá. De az igen, hogy mindig megmentette azt, aki rászorult. Valahogy nem olyan embernek tűnt, mint amilyenek a Titánok voltak, akik segítettek ugyan a nyomornegyedben élőkön, de… amit valójában tettek, mindaz maga a pusztulás volt.

Az érem másik oldala…

A szerencsétlen démonok, akik a falakon belül ragadtak, nemrégiben megismerhették az igazi horrort, a felszabadulás és a valódi világ ízét. Megkapták a kóstolót a kinti világból, s most már rájöhettek, hogy mindvégig ketrecben éltek. Kalitkába zárt madárkák voltak, porszemek a hatalmas világban. Tudatlan hangyák, fűszálak.

– Az óriások eredete… Vajon melyikőtök tud majd többet mesélni? Biztos vagyok benne, hogy a beszélgetésetek minden egyes percét élvezni fogja.

Levi hadnagy talán még sosem beszélt ennyit egyszerre. Valahányszor Eren találkozott vele, inkább a csendes megfigyelőnek tűnt, és csak akkor szólalt meg, ha a helyzet megkívánta, hogy ő is hallassa a hangját. Az osztaga mind erős, határozott emberekből állt, mindannyian értettek hozzá, hogyan csűrjék-csavarják a mondandójukat, és hogyan bírják szóra azokat, akik Erenhez hasonlóan némasági fogadalmat tettek. Előbb vagy utóbb mindenki megtört.

Nem mondok semmit. Nem hallok semmit. Nagyon fáradt vagyok… Túl fáradt…

Levi hangja, mely korábbá suttogássá szelídült, duruzsolásnak hatott. Erent a gyermekkorára emlékeztette, amikor az édesanyja az ágyánál ücsörgött, és halkan mesét mondott neki lefekvés előtt. Egy idő után, miután a második is mese is a vége felé tartott – mert az elsőnél mindig túl eleven lett és minden álom kiment a szeméből –, Eren többnyire elaludt, mielőtt hallhatta volna, hogyan végződött, az anyja hangja pedig duruzsolássá halkult… Pont mint most Levi hadnagy hangja.

Eren lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, mindezzel ki tudja törölni az elmúlt napok emlékét. Azoktól nem lehetett ennyire könnyedén megszabadulni; örök időkre az emlékezetébe vésődtek, ahogyan az összes többi tette.

Az örökkévalóságig vívom a harcomat… A múlt foglya vagyok.

Az álom lassan nehezedett a szemhéjára. Álmában egy sötét hajú, ismerős lány nyújtotta felé a karját.

Historia? – akarta tőle kérdezni Eren, aztán rájött a tévedésére.

A lány magasabb és idősebb is volt, a haja hosszabb és feketébe hajló. Egyedül a vonásaikban hasonlítottak, még a tekintetük is máshogyan ragyogott. A lányéban szomorúság keveredett a halovány rémülettel, tenyerén mélyvörös cseppekben csillant meg a vére. Úgy bámulta, mint aki nem tudja felfogni, hogyan került a kezére. A harapásnyomból származhatott, amit saját maga ejthetett.

– Mit gondolsz? – szólalt meg hirtelen. A hangja bánatosan csengett. – Meddig mehetünk el? Mit tehetünk még meg?

– Tudom, ki vagy – mondta Eren. Kiszáradt a szája, ahogy ráeszmélt, ki áll előtte, és elfogta a borzongás, hogy ráeszmélt, hogyan végezte. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Ha tudtam volna… Talán… Én akkor… A lány tekintete azt üzente, hogy ő is tudja. Mindent tud. Megértették egymást egy láthatatlan kapocsnak köszönhetően, hús a húsban, vér a vérben, két lélek egy testben. Eren szomorúan nézte őt, és a lány is hasonlóan nézett vissza rá. Sajnáljuk, mindketten.

– Kérlek, öld meg őket! – szólította fel a lány. – Kérlek, öld meg őket, mielőtt mindenki a falakon belül el lesz pusztítva! Kérlek… Nem hagyhatsz minket magunkra… Mi egyek vagyunk, Eren. Az én sorsom a te sorsod is, az én terhem a te terhed is. Segíts rajtunk… Mert a vég már rohamosan közeledik. Kérlek, ments meg bennünket… Ha én már nem tudtam.

** * **

– Hogyan tovább?

A kérdést Bertolt tette fel szorongva, miután a Titánok – ezúttal nem Shiganshinában, hanem Trost körzetben – összegyűltek, hogy megbeszéljék, milyen következményekkel fog járni, hogy elvesztették Erent. Shiganshina elestekor Bertoltra hárult a feladat, hogy kimenekítse Eren családját a fiú kérésére, és bár Annie járulékos veszteségnek nevezte őket, és felesleges időpocsékolásnak minősítette, Bertolt tudta, hogy Eren megbízott benne; végrehajtotta ezt a küldetését is.

Hiba lett volna?

A Felderítő Egység… Őket is kifaggatta. Carla Jaeger semmiről sem tudott, és alig állt a lábán, amikor Petra kérdezgetni kezdte. Mikasa Ackerman tekintete szikrákat szórt, miközben Mina Carolinával arra vártak, hogy sorra kerüljenek, Eren unokatestvére, Krista pedig csak nagy nehézségek árán tudta megnyugtatni a gyermekét. Mindig ugyanazt kérdezték tőlük – Mit tudnak az óriásokról és a Titánokról? –, ők viszont – mindeddig – mindig ugyanazt felelték: Semmit sem.

Vajon meddig?

– Hogyan tovább? – húzta föl a szemöldökét Reiner. – Teljesítettük a küldetésünk egy részét.

– De csak egy részét – emlékeztette Annie. – Még nem mehetünk haza. Addig nem, amíg meg nem találjuk őt.

– Haza akarok menni – nyüszítette erre Bertolt. – Marcel…

– Őt ne említsd! – dörrent rá Reiner. – Most ne.

– Ó, igen? – Annie tekintete rávillant. Harag lobbant fel benne, és Bertoltnak nyelnie kellett. Annie veszélyes szépség volt, de ő pont így szerette meg. – Végre elismered, hogy minden a te hibád volt, Reiner? Vállald a felelősséget a tetteidért!

– Minden egyes nap azt teszem – vicsorogta Reiner.

Bertolt csendesen kérte:

– Fejezzétek be! Kifutunk az időből!

– Pontosan – biccentett Annie. – Ki kell találnunk valamit, most, hogy Eren ennyire béna volt.

– Annie…

– Ne nézz így rám, Bertolt. Béna volt. Elkapták. Az ő hibája, nem a miénk. – Annie megrántotta a vállát. – Folytatjuk, amit elkezdtünk. Eren is ezt akarná. Ha van annyi esze, egy szót sem szól a tárgyalásán. Ha van annyi esze, mielőtt kivégzik, kitalál valamit, hogy megmeneküljön. Ti is tudjátok, mi fog történni, ha megölik. Mindegyik lehetőséget ismerjük.

– De hogy jöttek rá? – Bertolt keze ökölbe szorult. – Miből tudták meg, hogy Eren…

– Eleget szaglásztak. Levi hadnagy… – Reiner hangja csöpögött a gúnytól, ahogy kiejtette a férfi nevét. – Nem olyan, mint az a többi idióta. Azt pletykálják, Erwin az Alvilágból szedte fel. Hogy egykor ugyanolyan bandita volt, amilyenek mi is vagyunk.

– Egy újabb közös pont, amiről tudnak majd egy jót csevegni Erennel – rándult meg Annie szája sarka, ahogy elfojtott egy mosolyt. – Érdekes lesz. Kíváncsi vagyok, hogyan alakul majd a sorsa.

– Lemondunk róla?

– Erenről? Semmiféleképpen – rázta a fejét a lány. – De várnunk kell még. Eren okos fiú, tudja, mit kell tennie. Még van egy kis időnk. Nem túl sok, de ahhoz éppen elég, hogy bevégezzük, amiért idejöttünk.

– Ahhoz éppen elég… – lehelte Bertolt. – Hacsak… Zeke…

– Ne is említsd a nevét! – dörrent rá Reiner. A harag néhány pillanatig festette meg az arcát, de éppen elég volt, hogy Bertolt összerezzenjen és visszavonulót fújjon. Ő is elhatározott volt a maga módján, ám nem mutatta ki annyira, mint Annie vagy Reiner. Utóbbi a vállára tette a kezét, és bátorítóan megszorította azt. – Számítunk rád, Bertolt, ahogyan számítunk Erenre is. Most nem habozhatunk.

– De ő…

– Többet nem láttuk, és most egy darabig nem is fogjuk, hiszen a menekültekkel együtt a Rózsa falon belülre kerültünk – mondta nyugtatóan. – Minden úgy alakult, ahogy elterveztük. Leromboltuk a Mária falat, megnyitottuk az utat, és most elérkeztünk a következő állomásig. Egyre beljebb kerülünk, egyre közelebb vagyunk a célunkhoz. Felfogtátok, mit jelent mindezt?

– Hogy hamarosan hazamehetünk – suttogta Bertolt. – Én csak… haza akarok menni.

– Én is – sóhajtotta Annie. – Még akkor is, ha a pokol vár ránk. Haza akarok menni.

– És haza is fogunk – jelentette ki Reiner. – Mindannyian.

Kivéve Marcelt – jutott Bertolt eszébe a fiú. Megint hirtelen emlékezett vissza rá, az emléke fájón szorította össze a szívét. – Marcel már nem jön haza… És talán Eren sem. – Ez még inkább elkeserítette.

– Jól van. Tartsuk magunkat a tervhez.

– Úgy legyen.

– Hazamegyünk.

– Haza.

– Együtt.

Összebújtak a sötét felhők árnyékában, és amikor néhány perccel később elváltak, két különböző irányba indultak. Bertolt és Reiner együtt tartottak, mint mindig, jó barátként, Annie pedig – a magányos farkas – összébb húzta magán a köpenyén, és sietve visszaindult a helyre, ahol az utóbbi napjait töltötte: a Katonai Rendőrség főhadiszállásához.

** * **

– Nincs bizonyítékuk! – szorult ökölbe Mina keze. – Nem láttak semmit!

– Az a baj, hogy láttak valamit – dörzsölte meg a szemét Armin –, de még ők maguk sem tudják, hogy pontosan mit. Mi sem akartuk elhinni, emlékszel?

– Persze, hogy emlékszem! – csattant fel Mina. – De ez nem jelent semmit! Nincs bizonyítékuk! Valami olyasmiről beszélünk, aminek a létezése… lehetetlen, nem igaz? Márpedig semmit sem tudnak azokról a lényekről, akiket oly’ előszeretettel gyilkolnak, valahányszor a falakon túlra merészkednek! Márpedig, ha semmit sem tudnak, nem tudják azt sem, hogyan kell előcsalogatni őket. Ha pedig ezt nem tudják, akkor azt sem tudják bebizonyítani, hogy Eren egy közülük.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Armin…

– Én is ezt szeretném, amit te, de ők… Hanji osztagvezető évek óta azon fáradozik, hogy valahogy rájöjjön az óriások titkára. Már így is összeszedtek kellő információt… Ha elkezdenek… kísérletezni Erennel…

– Nem! – Az éles tiltakozás Mikasa szájából hangzott el. A lány ököllel a térdére vágott, orrcimpái árulkodóan remegtek meg. – Ha az a törpe csak egy ujjal is hozzáér Erenhez, darabokra hasítom és megetetem őt saját magával!

– Öhm… Ezt talán mégsem… – motyogta Armin. – De egyetértek, nem hagyhatjuk, hogy kísérletezzenek Erennel.

– De mit tehetnénk?

– Mi semmit sem tudunk, nem, Mina?

– De – felelte a lány bizonytalanul. – De Erent is ki fogják faggatni, márpedig most saját maga alatt vágja a fát, hiszen nem hajlandó megszólalni.

– Tudja, hogy bajban van – sóhajtotta Armin. – Valamit tennünk kell.

– Bertolt azt mondta, bízzunk meg Erenben – mondta Mikasa sötéten –, de én nem fogok addig várni. Ki kell őt menekítenünk, mielőtt lezajlik a tárgyalás.

– Vagy bebizonyítjuk az ártatlanságát – vetette fel Mina. – Ha ki is szabadítanánk, üldözni kezdenék. És saját magunkat is bajba sodornánk. Vagy mindannyian hazamegyünk, már ha otthonnak nevezhetünk egy olyan helyet, ahol soha sem jártunk, és ahol valószínűleg nem fogadnak minket szívesen, vagy maradunk és teszünk valamit. Remélhetőleg valami olyasmit, amivel lesz nyugtunk. Hova menekülhetnénk? A hegyekbe? A föld alá? Mindenhol ott vannak, nem igaz?

– Mina! – Armin szeme felcsillant. – Te egy zseni vagy!

– Én? – lepődött meg a lány. – Mégis miért?

– Igen – szólalt meg Mikasa is. – Ez talán működhet.

– Ugyanarra gondolunk – bólintott Armin. – Ha sikerül kijuttatnunk Erent, mielőtt lezajlana a tárgyalás… Csak egyetlen hely maradt, ahol elrejtőzhet.

– Csak nem… A földalatti alagutak? – suttogta Mina. – Ugye nem azt akarjátok, hogy…

– De. – Armin lehalkította a hangját, majd körbenézett, mielőtt folytatta volna: – Azt fogja használni. Így is a föld alatt tartják fogságban, nem igaz? Egyszerűen le kell jutnunk hozzá, kiszabadítani, majd az egyik alagutat kihasználva meglépni! Vagy csak kiszabadítjuk, eltereljük a figyelmét és…

– Vállalom! – húzta ki magát Mikasa. – Kiszabadítom.

– Mikasa…

– Nem, Armin, nekem kell mennem. Ne próbáljatok meg megállítani!

– Nekem kellene, az én vőlegényem.

– Az én testvérem.

– De nem a vér köteléke fűz hozzá.

– Téged sem, Mina.

– Engem a szerelem…

Mikasa felhorkant, Minába fojtva a mondandót.

– Kérlek – mondta, miközben felegyenesedett –, erre nem vagyok kíváncsi. Nincs is elég időnk. Cselekednünk kell.

– Igen. A tárgyalás… A szembesítés már a nyakunkon.

Mikasa szeme erre összeszűkült.

– Még ma megtesszük – suttogta. – Most vagy soha.

– Úgy legyen.

** * **

– Ha hajlandó vagy együttműködni, sokkal jobban jársz. Jelenleg úgy vélekedünk rólad, mint az emberiség ellenségéről, a tárgyaláson pedig ízekre tépnek. Én tálcán kínálom a kiutat neked, Eren… Remélem, nem bánod, ha így hívlak.

Levi hadnagy alig mozdult Eren cellája mellől; mikor Erwin parancsnok visszatért, ismét elkísérte őt. Ez a látogatás annyiban különbözött a legutóbbitól, hogy egyre többször szólalt meg. Ez nemcsak Erent, hanem a parancsnokot is meglepte, de hangosan nem tette szóvá, sőt inkább hagyta, hogy átvegye tőle a beszélgetés irányítását.

Eren indulatai pillanatról pillanatra változtak. Amikor Levi hadnagy beszélt, általában ökölbe szorított kézzel hallgatta végig, amikor viszont Erwin parancsnok, a dühe mintha elpárolgott volna. Volt valami nyugtató a férfi baritonjában, ami miatt nem tudott úgy viszonyulni hozzá, mint a hadnagyhoz.

– Tudjuk, hogy négyen vagytok: a Kolosszális, a Páncélos, a Nőstény Óriás és a te óriásod. Tudjuk, hogy Titánok néven híresültetek el, amíg a nyomornegyedben élőket segítettétek. Háromdimenziós manőverfelszerelést loptatok a Helyőrségtől és a Katonai Rendőrségtől, aminek segítségével megtámadtátok az élelmet szállító szekereket. Állítólag a szegényekért tettétek mindezt, őket segítettétek, a végén pedig mégis zokszó nélkül néztétek végig a kínhalálukat. A barátod, a Kolosszális, aki a Mária fal fölé tudott magasodni, akkora lyukat ütött belé, hogy Shiganshinát – az otthonodat – hangsúlyozta Erwin parancsnok – elözönlötték az óriások. Az emberiség bizonyos része igenis odaveszett, nektek köszönhetően. A nyomornegyedben élők közül is, nem is kevesen. Nem értelek benneteket, mi motivált. Miért segítettetek rajtuk annyi éven át, ha utána végignéztétek, amint lemészárolják őket az óriások? Egyáltalán… hogyan lehetséges, hogy négy fiatal képes felölteni egy óriás alakját? Vagy mindvégig óriások voltatok? Kik vagytok valójában, Eren? Válaszolj! Hol van az apád? Édesanyád csak annyit tudott mondani, hogy a munkája miatt sokat utazik, de úgy érzem, ez nem a teljes igazság. Vagy lehet, hogy az édesanyád számára, de te sokkal többet tudsz annál, mint amennyit a külvilágnak elárultál.

– Erwin, ha nem tudjuk megtörni szép szóval…

– Akkor más módszerekhez is folyamodhatunk. – Erwin Smith gondterhelten sóhajtott. – A tárgyalás napja a nyakunkon, a legjobb lenne, ha beszélnél, Eren. Megkönnyítenéd a helyzetünket.

– De ha nem hajlandó… – Levi hadnagy szeme összeszűkült. – Bízd ránk. Hanjival elérjük, hogy megeredjen a nyelve. Csak egy kicsit… dolgozunk rajta.

– Rohadék… – vicsorogta Eren, mire Levi felvonta a szemöldökét.

– Nocsak. Ilyenkor bezzeg kiderül, hogy tudsz beszélni. Nem szeretnél még mást is mondani vagy továbbra is játszod a kölyköt és folytatod a duzzogást?

Eren megfeszítette a testét, ahogy az idegesség borzongás kíséretében szaladt végig a gerince mentén. Mindig is nehezen kontrollálta magát, a láncok most is a húsába mélyedtek, valahányszor megrántotta magát. Ha elég erős lenne… Ha el tudná őket tépni… Csak egy harapásba és egy céljába kerülne minden, Trost körzete pedig a pusztulásé lenne.

Gyerünk… Gondolkozz!

– Parancsnok, hadnagy… – Eren összerezzent, amikor meghallotta Petra hangját. Magas, szőke férfival érkezett; ha Eren jól emlékezett, ő volt Eld, míg a másik férfi, aki folyton velük lógott, Gunther. Néha összetévesztette őket. Annyit tudott, hogy bármelyiküket jobban kedvelte az osztag harmadik tagjánál, Oluónál, aki ismételten elharapta a nyelvét, ahogy Petra és Eld után igyekezett. Megálltak, Oluo a nyelvét tapogatta, Eld az égnek emelte a tekintetét, Petra a szemét forgatta.

– Hadnagy – mondta újból, mire Levi hadnagy teljesen felé fordult.

Csilingelő hang hallatszott, ahogy a lány átnyújtott valamit neki. A sötétben aranyló kulcs csillant meg egy vékony láncon. Eren szeme elkerekedett, ahogy felismert a pincéjük kulcsát. A kulcsot, amit az apja adott át neki, közvetlenül azelőtt, hogy végleg elhagyta őket, és mindeddig a nyakában lógott, a szíve fölött. A kulcsot, ami a pincéjüket nyitotta, s ahol mindennek a titkát őrizték hosszú éveken keresztül.

– Tehát ez lenne az – vizsgálta meg Levi hadnagy. – Jaeger doktor titokzatos kulcsa. Jaeger doktoré, aki titokzatos körülmények között eltűnt. Mert eltűnt, nem igaz? – sandított a szeme sarkából Erenre. A fiú nyelt egyet. Nem válaszolt a kérdésre, de a hallgatásával mégis igazat adott. Levi hadnagy elégedetten bólintott. – Mit gondolsz, Erwin? – fordult a parancsnokhoz. – Most mit tegyünk? Még teljes a káosz… Az emberek odakint nyalogatják a sebeiket. Elvesztettük a Mária falat, egy fallal beljebb kerültünk. Ez azt jelenti, hogy hamarosan megérkezik a parancs a fővárosból… Túl sokan vagyunk a Rózsa falon belül.

Erwin parancsnok gondterhelten sóhajtott.

– Ha megérkezik a parancs… De nem, az még korai – mormolta. Erenre nézett, és amikor megszólalt, a hangja még mindig ugyanolyan szelíden csengett, mint korábban. Szelíden, Eren azonban mégis kiérezte belőle a fenyegetést.

Ne tévesszen meg a látszat! – mondogatta magának. – Ők ördögök, semmi többek.

– Hogy került magukhoz? – A kérdés mégiscsak kiszaladt a száján, mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának. Ahogy megtörte a hirtelen beálló csendet, úgy villantak rá a tekintetek, hogy egy pillanatra hátravetette a fejét. Ő is megdöbbent magán, ám a többiek is. Petra szigorú arcvonásai ellágyultak; ismét annak a bájos lánynak tűnt, mint amilyennek Eren megismerte.

Levi hadnagy érdeklődve nézett rá.

– Nocsak, mégis a jobbik utat választod, Eren?

– Hogy került magukhoz? – ismételte meg a fiú makacsul. – Válaszoljon!

– Úgy gondolod, olyan helyzetben vagy, hogy követelőzhetsz, fiú? – háborodott fel Oluo, ám amikor folytatni akarta a mondandóját, ismét elharapta a nyelvét. Eren majdhogynem sajnálta, amiért állandóan sérüléseket okozott saját magának. Kellemetlen. Végül csak finoman megvonta a vállát. Nem az én bajom.

– Semmi baj, Oluo. – Eren legnagyobb meglepetésére Erwin parancsnok mosolygott. – A kulcs természetesen tőled került hozzánk, Eren. Amikor elfogtunk, mindenedet átkutattuk. A kulcs a nyakadban pihent, így Levi hadnagy levette rólad. – Eren Levi hadnagyra pillantott, ám csak a férfi közönyével találkozott, semmi többel. Ha te így állsz hozzám, akkor engem még annyira sem érdekelsz, jó?!

– Mit akarnak vele? – kérdezte. Inkább elterelte a gondolatait a hadnagyról, mert csak még jobban felbosszantotta magát. A kulcs mindennél fontosabb volt, és úgy tűnt, ezzel a Felderítő Egység is tisztában volt. De hogyan? Miképpen? Ki által?

– Azt hallottuk – Erwin parancsnok szája sarkában mosoly bujkált –, ez a kulcs nyitja a pincéteket. A pincében pedig valami olyasmit találhatunk, ami megváltoztatja az eddigi nézőpontjainkat. Az óriások titka, azt őrzi a pincétek, nem igaz?

– H-hogyan…? Mégis…

Eren csak nyögni tudott.

– Hogy kitől tudjuk mindezt? – segítette ki Levi. – Természetesen valakitől, aki a javadat akarja. Szegény kislány könyörgött nekünk, hogy kegyelmezzünk neked. Hát nincsenek nagyszerű barátaid és rokonaid, Eren?

– Krista?! – kerekedett el Eren szeme. Krista lett volna? Ő… elmondta… Mindent elmondott? Krista… Elárulta volna?! – Lehetetlen! – sziszegte. – Ő nem… Ő soha… Ez… hazugság! Minden, amit mondott, hazugság!

– Krista? – ízlelgette a nevét Levi. Petrára sandított, a lány viszont a fejét rázta. – Hm. Minden, amit mondott, hazugság volna? Pedig lehet, hogy megmentette vele az életedet, Eren. Akkor is fenntartod, hogy hazugság volna?

– Krista… – Eren megremegett. – Ő…

– Azt tudom javasolni, hogy jól gondold végig a válaszodat, Eren. – Levi hadnagy közelebb lépett a cellához. Ismét a rácsokra markolt, és Eren bánta, amiért nem tudta eltépni a láncait. Tökéletes alkalom kínálkozott, hogy rávethesse magát a férfira. Korábban közelharcban alulmaradt, ezúttal azonban minden erejével azon lenne, hogy ez ne történjen meg. Talán a végkimenetel is más lesz… Ezúttal nem tud már meglepni, nem?

De tévedett.

Levi hadnagy meg tudta lepni.

– Az unokatestvéred nekem is bemutatkozott, mielőtt mindent elmondott volna, amit csak tudott.

– Mindent? – lehelte Eren. Aztán bennakadt a levegője, ahogy eljutott a tudatáig, hogy mit mondott a hadnagy. Bemutatkozott? Mégis miről…

– Historia, csatlakoznál hozzánk? – kérte Levi csendesen, és szemlátomást elégedettséggel töltötte el az Eren arcára kiülő rémület. Teljesen kiélvezte a pillanatot, és Eren meg tudta volna fojtani ezért.

A lány, aki egyszer csak feltűnt Oluo háta mögül, gyönyörű, halványrózsaszínű ruhát viselt. Szőke haját kontyba csavarták, így sokkal öregebbnek látszott a valódi koránál, karjában pedig gyermekét tartotta. Kuklo is levetette a szegényes rongyait, és hozzá hasonlóan elegáns ruhákba öltöztették. De nem ez volt az egyetlen, amitől Eren lélegezte újból elakadt, hanem a csillogó fejdísz, ami tökéletesen illett Krista fejére. Aranyló volt, amilyen a kulcs is, drágakövekkel kirakott.

Egy korona… Hát persze – hunyta le a szemét Eren.

– Historia Reiss vagyok – mutatkozott be ezalatt Krista Erwin parancsnoknak.

– A falak igazi királynője.

Megjegyzés: íme, az 5. fejezet, sokat kellett rá várni, de remélem, tetszeni fog! ^^ Igyekszem a következőt hamarabb hozni, ráadásul a korábban ígérgetett tervekről sem feledkeztem meg, hamarosan érkeznek.

Ez amolyan átvezető fejezet volt, Eren rendíthetetlen – vagy mégsem? ;)

A következő fejezetben a tervek szerint meghallgatjuk Historia múltját, lezajlik a tárgyalás és Eren sorsa eldől. Talán örül neki, talán nem. Ilyen az élet. :D Egy jó darabig biztosan nem tud megszabadulni Levi hadnagytól, az egyszer fix.

Illetve nem tudom, ki mennyire olvassa a mangát – egy barátnőmnek fordítom egy ideje, nem a legprofibb fordítás, hiszen életemben először csinálok ilyet, de gondolkodom rajta, hogy ide is feltegyem valamilyen formában. Jelenleg a 98. (azaz az eddigi utolsó) fejezetet fordítom; ha lenne rá igény, jelezzétek, mert eléggé vacillálok! :)

A Titánok – 4. fejezet – A bukás napja

4. fejezet

A bukás napja

A fény robbanásszerűen csapott fel a körzetben, a föld kiszaladt az emberek lába alól, ők pedig a levegőbe repültek, hogy aztán durván visszazuhanjanak. A rémült sikolyokat dühös, számonkérő ordibálások követték, tisztán hallatszódtak a távolból is. Azok, akik nem voltak a robbanás közvetlen helyszínén, szintén nagyot estek; egyesek ijedten, mások zavartan keresték a forrását.

A három felderítő senki kérésére nem állt meg, bár az egyikük egy kicsit hezitált, amikor egy kislány a magasba nyújtotta a karját, úgy kérte a segítségüket. Még ha igazán meg szerettek volna állni, nem tehették. Most nem. Minden egyes másodperc egy szívdobbanás volt, minden egyes másodperc tétlenkedés időveszteségnek számított, nem egy, hanem több ember életébe is kerülhetett. Ezt mindannyian pontosan tudták, így ennek tudatában cselekedtek. Amint meglátták a villanást, összenéztek és irányt váltottak. Olyan gyorsan suhantak a levegőben, amilyen gyorsan csak tudtak. Mintha szárnyakat növesztettek volna és az égen repülő madarakká váltak volna… Mintha. Odafent minden könnyű volt és szabad. Odafent a maguk uraiként repülhettek.

Hárman voltak – két férfi és egy nő –, de nem viselték a Szabadság Szárnyait hirdető zöld köpenyt, mintha korábban el akartak volna vegyülni az utcán kódorgó emberek között. Nem volt késő éjjel, de már jócskán besötétedett. A körzetlakók többségét a különös fény és a robbanás ereje csalta ki az utcára. Életük legnagyobb hibáját követték el azzal, hogy nem fojtották el a kíváncsiságukat.

A felderítők a lassan elülő aranysárga fény irányába sandítottak.

– Mi a franc folyik ott? – suttogta a nő döbbenten. – Mi volt ez?

– Hé, Levi… – A sötétszőke férfi a harmadik társuk felé fordult, az arcára volt írva a meglepettsége. Az ő fejében is ugyanaz járhatott, mint a nőben. – Ez…

– Igen… Kétség sem fér hozzá, Farlan, bármit is láttunk az előbb. – Levi hadnagy szeme összeszűkült. – Ők azok.

** * **

Születésünktől fogva szabadok vagyunk. Amit most megmutatok, az az én szabadságom, az, amit felajánlok az itt élőknek.

Az óriás lassan egyenesedett fel a ragyogó, aranysárga fényben; hosszú, sötétbarna haja és zölden izzó szeme volt. Nem felemás szemű, hanem egyértelműen zöld. Vibráló, smaragdoknak tűnő zöld. Teste izmos volt és meztelen, hatalmas fejét büszkén szegte fel.

Nézzétek, amint megteszem azt, amiről álmodni sem mertetek. Nézzétek, ahogy elétek tárom a világot és megannyi szépségét. Legyen bármennyire is kegyetlen ez a hely, ugyanakkor gyönyörű is. Megmutatom hát az érem mindkét oldalát… Küzdjetek! Küzdjetek azért, hogy szabadok legyetek!

Amikor a fény alábbhagyott és a döbbent felderítők gyűrűjében az egykori Titán eltűnt, hogy helyébe a falakon belül legnagyobb szörnyetegekként emlegetettek közül legyen egy, az emberek egymást taposva, sikoltozva próbáltak menekülni. Talán feleslegesen. A Helyőrség sosem vette komolyan a feladatát, naphosszat iszogattak és gúnyolódtak a fal aljában felfelé nyújtózkodó óriásokon, és meg sem fordult a fejükben, hogy valaha is áttörhetik a Mária falat.

Az óriás nem indult meg utánuk, csak állt és lassan kifújta a levegőt; lehelete tisztán látszódott.

Amikor először megmozdult, akkor sem lépett sehová, csupán a fejét fordította el oldalra. Még két aranyvillanás borította ragyogásba Shiganshina körzetét, és amikor a Nőstény Óriás és a Páncélos Óriás is felöltötték az alakjukat, Eren az óriástestben halvány mosolyra húzta az ajkát.

Tényleg megcsináljuk – gondolta. – Senki sem állíthat meg minket.

A felderítők arcára fagyasztották az átváltozásukkal a döbbenetet. Annyiszor elképzelték már, milyen érzés lesz felfedni a Titánok valódi titkát, megmutatni, hogy honnan kapták a nevüket, miért azok, akik, de álmukban sem gondolták volna, hogy ennyire csodálatos lesz. Egyetlen perc leforgása alatt az egész emberiség több évszázados történelmét kérdőjelezték még. Emberek voltak, akik fel tudták ölteni egy falakon túl élő szörnynek az alakját. Óriásokká tudtak válni, és nemcsak óriásokká, hanem intelligens egyedekké. Valami olyasmit mutattak meg, amire még az abnormális példányok sem voltak képesek, pedig ők aztán számtalan alkalommal bosszúságot okoztak a Felderítő Egység osztagainak.

Ők, a Titánok mások voltak.

Valami egészen újak.

Eren büszkén mosolygott.

Pengék törtek ketté, ahogy Petra és Oluo megpróbálták a Nőstény Óriás nyakszirtjébe mélyeszteni őket, de kudarcot vallottak a hirtelen megkeményedett bőre miatt. Annie hideg, kék szemében nevetős fény csillant. A hitetlenkedés és rémület keveredett egymással, Petra tágra nyílt szemmel bámulta a szörnyet.

Ilyet még nem láttatok, igaz? – kuncogott fel Eren. – Azt hittétek, tudtok valamit Róluk… De most rá kell ébrednetek, hogy semmit sem. Semmit sem tudtok még, fogalmatok sincs, ki az igazi ellenség… hogy mit akarnak. Semmit sem tudtok, sem az óriásokról, sem a kinti világról. Sem a múltatokról. Hallgassatok és figyeljetek, nézzétek, amint lángba borítjuk a világot.

A négyből hárman maradtak, minden a terv szerint alakult, csak a vártnál sokkal korábban. Erennek valamiért az az érzése támadt, hogy ez egyedül őt lepte meg.

Amikor este későn találkozott a többiekkel, semmilyen beszélgetést nem szakított félbe, mindenki némán várt rá, ugyanakkor a feszültség tapintható volt a levegőben. Bertolt nyugtalannak tűnt, Reiner mogorván fonta körbe a karját a mellkasa előtt, Annie pedig kifejezéstelen arccal ácsorgott mellettük.

– Megtesszük. – Csak ennyit mondott, amikor Eren hallótávolságon belül került. – Ha elkapnak, akkor is. Ha addigra sikerül megcsinálnunk, akkor Shiganshinának befellegzett. Megkapják a hőn áhított szabadságukat.

– Mindannyian egyet akarunk, Eren – vette át a szót Reiner, amint Annie elhallgatott –, az pedig nem más, mint hazatérni. Te is ezt akarod, nem? – Eren nem felelt, nem tudott mit mondani. Ő mit akart? A szabadságon kívül mit akart? A szabadság… az nem elég? Az a mindenség. – Ez a hely nem az otthonunk – folytatta Reiner komoran. – Egyikünk sem tartozik ide. Van egy küldetésünk, egyedül arra kell koncentrálnunk. A küldetésünket az igaz otthonunktól kaptuk, ugye tudod? – Ökölbe szorította a kezét, ahogyan Eren is; mindketten büszkén szegték fel a fejüket, hogy állják egymás tekintetét. – Ugye emlékszel még arra az életre, amelyről mindannyian álmodoztunk? – kérdezte Reiner halkan. – Amiért küzdöttünk? Ugye nem felejtetted el?

Hogy tudnám pont ezt elfelejteni?

– Bertolt – Eren pillantása a hallgatag, kétségbeesettnek tűnő fiúra vándorolt –, te is mondj valamit – kérte csendesen. – Én nem felejtettem, ezt jegyezzétek meg jól.

– Akkor ne hősködj majd, Eren – fordított neki hátat Annie könyörtelenül. – Nincs szükségünk hősökre, katonákra, akik vakon cselekednek, csak igazi harcosokra. Remélem – sandított hátra a válla fölött egy pillanatra –, érted, mire gondolok.

Eren összepréselte az ajkait, miközben bólintott. Tökéletesen értette Annie-t – mindig is ő értette meg a legjobban hármójuk (négyük, amikor még Ymir is velük tartott éjjelente) közül, mégsem nyugodott meg teljesen. Amire készültek, az tulajdonképpen árulás volt. Nem a küldetésüket vagy az otthonukat árulták el, hanem azokat, akiket a barátaiknak nevezhettek hosszú évek óta. Marcót, Sashát, Jeant. Shadist. Azokat, akik semmiről sem tudtak, nem pedig azokat, akik látták már Eren igazi énjét. Ők… még mindig számítottak rájuk, ahogy Shiganshina nyomornegyedében élők is titokban reménykedtek, hogy a Titánok felszabadítják őket a nyomoruk alól. Remélték, hogy egy új életet, magát a szabadságot kínálják majd nekik.

A Titánok úgy is tettek.

A nyomornegyed tagjaival együtt Eren is hitt bennük.

Bertolt – próbálta keresni a tekintetével a fiúét, aki időközben kicsusszant a felderítők markából –, én bízom benned. – Pontosan azt tette, amiben megállapodtak: ha felbukkannak a felderítők, véletlenül sem változik át, hanem menekül. Bertolt volt maga a Kolosszális Óriás, a több mint ötven méteres fal fölé tudott magasodni, és hatalmas teste következtében lassabban tudott mozogni, mint Reiner, Annie vagy Eren. Bertoltot védelmezni kellett, és ez a feladat rendszerint Reinerra hárult. Ezúttal nem engedhették meg. Bertoltnak is megvolt a maga küldetése, ahogyan nekik is. Eren szíve összeszorult, ahogy erre gondolt. – A kezedbe helyezem az életüket, Kolosszális. Védd meg őket… Bármi áron.

Újabb aranysárga robbanás remegtette meg a földet, ez alkalommal annyira erősen, hogy Erennek meg kellett feszítenie az izmait, hogy ne sodródjon el ő is. Az eddig talpon maradt felderítők úgy csapódtak neki a házfalaknak, mintha rongybabák lennének. Eren figyelme egy pillanatra Petrára irányult, aki vérző fejjel, félig kábultnak próbálta magát talpra küzdeni, de annyira erős fájdalmai lehettek, hogy kiáltva visszarogyott.

Zihálás, kiabálás, döbbent sikoltás.

Eren lehunyta a szemét, aztán lassan a Mária fal felé fordult.

A kéz.

Ott volt, a fal tetejébe kapaszkodva.

Bertolt átváltozott és a Mária falba kapaszkodott, de olyan erővel, hogy a fal nem bírta tovább: előbb megrepedezett, a megrepedezést pedig apró darabkáknak az aláhullása követte. A Kolosszális Óriás a bőven több mint ötven méterével a Mária fal fölé emelkedett, és a tekintete végül találkozott Erenével.

Most – gondolta a fiú. – Most kell megtenned.

És Bertolt nem hezitált többé, megtette, pont úgy, ahogy eltervezték: nézve az emberek kétségbeesett arcát, hallgatva a rémült sikoltásokat, mozgásra bírta hatalmas testét, és teljes erejével a tömör falba rúgott.

Eren szeme tágra nyílt, ahogy az ötven méteres védőburok végleg megadta magát a támadásnak és a megszámlálhatatlan mennyiségű törmelékek szerteszét zuhannak a körzetben. Emberekre, házakra, mindenre hullottak alá az égből, s Shiganshina körzet pillanatok alatt bukásra lett ítéltetve.

Ennyi volt – mosolyodott el szomorúan, amikor arra lett figyelmes, hogy a falban tátongó lyukat testek töltik be. Hatalmas, nyurga testek, arcukon széles, ijesztő mosollyal, egyik a másik után, egyre több, egyre éhesebben… az emberek mozdulatlanná dermedése pedig hirtelen megtört.

– ÓRIÁSOK! – csendültek fel a sikolyok. A végső pánik zajai. – JÖNNEK AZ ÓRIÁSOK!

** * **

– Hogy érted, hogy a semmiből kerültek elő? – kérdezte Levi élesen. Egy háztetőn álldogált, és tagadni sem tudta volna a meglepettségét, amikor Petra zihálva felegyenesedett; köpenyére vér száradt, és Levi nem volt benne egészen biztos, hogy az óriásokból származott. A lány, bár nem súlyosan, de igenis megsebesült, amikor megkísérelte a Nőstény Óriás nyakszirtjébe mártani a pengéjét.

– Óriások… – Levi szeme tágra nyílt. Farlan, aki mellette állt, halk nyögést hallatott. – A Titánok… átváltoztak, Levi hadnagy. A Titánokból óriások lettek. – Petra a saját arcára csapott, hogy felocsúdjon. – Azt hittem, ilyen nem lehetséges… Én… Sosem láttam még ilyet… Ők… Emberbőrbe bújt szörnyetegek… Vagy éppen óriásbőrbe bújt szörnyszülöttek.

– A négy Titán a négy óriás. – Farlan az ajkába harapott. – Levi, ez… lehetséges?

A francba, Farlan, bármi lehetséges! – Levi elvicsorodott. – Azok a rohadt kölykök!

Már így is többet időztek Shiganshinában, mint amennyit terveztek. A Katonai Rendőrség rendszerint túlzott, valahányszor a segítségüket kérték; meg sem fordult a fejükben, hogy ez alkalommal az igazságot tárták eléjük.

De Levi maga sem tudta, mit látott vagy mit hallott. Sosem látott aranysárga fény villant fel, a fiatalok helyébe pedig hatalmas, izmos testek léptek – ugyanolyan szörnyetegeket, mint amiket a falakon túl irtottak rendületlenül. Hogyan lehetséges mindez? Létezhet egyáltalán, hogy azok a fiatalok… hogy belőlük lettek az óriások? Létezhetnek emberek, akik képesek rá, hogy óriásalakot öltsenek? Mégis mit jelent ez?

Levi Petra felé fordult. A lány felkapta a fejét és megtörölte az arcát. Levi túl élénken látta a szeme mélyén meglapuló félelmet, túl élénken és túl valósan. Valami olyasmit láthatott, amit még soha sem. Valami… lélegzetelállítót.

– Az a szaros pápaszemű mit mondott erről?

A kérdésével meglepte Petrát; a lány meghökkenve kérdezett vissza:

– Hanji osztagvezető?

Levi a szemét forgatta. Nem volt erre idejük.

– Ki más?

– Semmit az égvilágon – rázta a fejét. – Amit láttunk…

– Az még őt is megdöbbentette? – csodálkozott Farlan. – Hanji osztagvezető imádja az óriásokat.

– Szóhoz sem jutott – erősítette meg Petra. Farlan és Isabel összenéztek.

– Most mit csináljunk, bátyus? Az a lyuk a falban… Már megkezdték az evakuálást, de rengeteg a sérült… és hiába ölünk meg egyet, újabb meg újabb mászik be a lyukon! Mindenhol ott vannak!

– És az a négy? – Levi szeme összeszűkült. – Amelyik lyukat ütött, az eltűnt, igaz?

– Igen – bólintott Petra. – Többet nem láttuk. Az egyik testét páncél borítja… Ő lehet a Páncélos Óriás? A szőke hajú… a nőstény… Ő lehet a lány?

– El sem hiszem, hogy létezik ilyesmi! – nyögte Isabel.

– Nem érünk rá a csevegésre – vágta el a beszélgetést Farlan komoran. – Levi, a parancsodra várunk.

– Az enyémre?

– Te vagy a hadnagy, bátyus.

Levi kivonta a kardját, a pengén megcsillant a rózsaszín-aranyba hajló nap fénye. A sikoltozások újból értelmet nyertek. A falakon belüliek mindig panaszkodtak a Felderítő Egységre, élősködőknek, ingyenélőknek nevezték őket, de az ilyen ritkaszámba menő esetekben könyörögtek nekik, hogy védjék meg a körzeteiket, a családjaikat. Levi undorodó horkantást hallatott.

– Menjünk – mondta halkan. – Vessünk véget a vérfürdőnek. – Isabel felé fordult, aki azonnal szalutált. – Isabel, te az evakuálásban segíts, azt hiszem, a Helyőrségre ráfér egy kis sürgetés. Petra, csatlakozz az osztagod többi tagjához, ahogy elnézem, a többieknek meggyűlik a bajuk azzal a szőke nősténnyel. Farlan, én intézem azt a kettőt ott, a tiéd az a másik ocsmányság.

– Igenis, bátyus!

– Igenis, hadnagy!

– Értettem, Levi!

Mindannyian elrugaszkodtak; Petra megpördült a levegőben, úgy száguldott a Nőstény Óriás felé. Levi és Farlan vetettek még egy utolsó pillantást Isabelre, amit a lány is észrevett; szélesen elmosolyodott, és intett, mielőtt eltűnt volna az egyik épségben maradt ház rejtekében.

Levi nehezen állta meg, hogy ne sóhajtson fel. Érezte, hogy rávándorolt Farlan tekintete, de nem mondott semmit, csak szorosabban markolta a kardját. Farlan figyelmét semmi sem kerülte el, arcvonásai ellágyultak.

– Minden rendben lesz, Levi – mondta. – Higgy bennünk, higgy a társaidban.

Levi nem válaszolt, nem maradt rá ideje. Az óriások megindultak feléjük, az emberek pedig egymást taposva menekültek. A kard éle a húsba mélyedt, a hatalmas test füstölögve zuhant az egyik házra. A pengét megszínezte a szörnyeteg forró, sötétvörös vére. Levi egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét.

– Undorító – sóhajtotta, majd a másik óriás felé fordult. Farlan meglepően ügyesen vette az akadályt, könnyedén boldogult a saját szörnyével, Leviban azonban így is benn akadt a levegő, amikor csak néhány milliméteren múlott, hogy az óriás a markába zárja. Nem történt meg végül, mert Farlan addig manőverezte magát, amíg el tudta kerülni, de az ő arcán is látszott az ijedtség.

– Ne aggódj miattam, Levi, foglalkozz az óriásokkal!

Azon vagyok – gondolta a férfi. A második óriást megvakította. A szörnyeteg üvöltve kapott a szeme helyére, a fájdalomtól hol jobbra, hol balra billegett. – Csak megnehezíted a dolgomat. Sokkal jobb lenne, ha mozdulatlan lennél… Így mindkettőnknek problémát okozol. – Mélyen a szörny nyakszirtjébe vágott, a vér ez alkalommal a köpenyére fröccsent. – Rohadt szörnyek – vicsorogta. – Ez egy új köpeny volt.

** * **

– Gyorsabban! Kérem, ne lökdösődjenek!

– Kellett nekem itt vállalnom munkát – morgolódott éppen egy lóarcú fiú, amikor Isabel megérkezett. Az emberek, akik korábban az óriások elől menekültek egymást taposva, most sokkoltan tolakodtak, hogy mihamarabb felkerülhessenek az egyik hajóra, ami a biztonságos Rózsa fal mögé szállította volna őket. A Helyőrségre ráfért a segítség. Isabel a szemét forgatta, amikor egy vérző homlokú menekült megkísérelt átbújni az egyik helyőr kinyújtott karja alatt.

– Ne aggódj, Jean, hamarosan mész vissza anyucihoz – ütötte meg Isabel fülét a lóarcú mellett álló fiú hangja. – Anyuci pici fia végre hazatér! Hát nem csodálatos?

– Connie… Te rohadék! – vicsorgott Jean. Ökölbe szorult a keze, az arca pedig elvörösödött. A magas lány, aki Connie mellett állt, felkuncogott. – Sasha, te meg mit nevetsz?! Nevess magadon, tiszta piszok az arcod!

– De legalább neki nincs lópofája – vihogott a Connie-nak nevezett fiú. – Hihetetlen ez a becenév, hálásak lehetünk Erennek!

Eren? – torpant meg Isabel. – Az az Eren?

Jean felháborodása azonban nem Erennek szólt, hanem a megjegyzésnek.

– Nincs is lóarcom!

– Dehogynem – nevetett Sasha. – Az van.

– De nem!

– De.

– De…

– Srácok, elég legyen! – szakította félbe őket egy magas, szeplős fiú, akiről hamar kiderült, hogy Marcónak hívják. Isabel legnagyobb meglepetésére ő volt az, aki ismét szóbahozta Erent. – Az óriások mindjárt utolérnek minket, Eren pedig sehol! Nem láttátok valahol? Jaj, remélem, nem esett baja!

– Rossz pénz nem vész el! – vágta rá Jean. – Biztos jól van. – De szavait meghazudtolva ő is idegesen nézett körbe. – A családját sem látom – mondta halkan, mire Sasha és Connie abbahagyták a nevetést.

– Az édesanyja gyengélkedik – mondta Connie –, az unokatestvérének meg gyermeke van. Gondoljátok, hogy… lehetséges, hogy nem tudtak… hogy a törmelékek… – Connie elborzadva hallgatott el. Isabel szeme tágra nyílt, ahogyan Sasháé is. Marco a szája elé kapta a kezét, Jean pedig zaklatottan túrt a hajába.

– Jól van – jelentette ki. – Biztos jól van.

– De azért te is ideges vagy, Jean!

– Nyugodjatok meg! Nézzétek, ott van Armin!

– Tényleg! – csillant fel Sasha szeme. – Armin, hahó, Armin!

– Srácok! – kiáltott fel a szőke fiú, amikor végre észrevette őket. Rögtön odasietett hozzájuk, a nagyapja csak bicegve tudta követni. – Jól vagytok?

– Mi jól vagyunk – válaszolta Marco. – Erenékkel mi a helyzet? Tudtok róla vagy a családjáról valamit?

– E-Eren? – Armin sápadtan rázta a fejét, a pillantása mintha Isabelre vándorolt volna. – A törmelékek betemették a házukat, odaküldtem hozzájuk Hannest segíteni. Hannes a Helyőrség tagja… Remélhetőleg jól vannak… de itt, a tömegben még nem találkoztam össze velük – tette hozzá halkan.

Amikor a Felderítő Egység kihallgatta az Arlert család megmaradt tagjait, Levi parancsára sem Isabel, sem Farlan nem mutatkoztak, de Isabel mégis óvatosságra intette magát: ez az Armin – ha jól emlékezett a nevére – túl okosnak tűnt. Ha nem is találkoztak, a derekára erősített felszerelést látva bizonyára összerakta a képet. A Helyőrség tagjait kivétel nélkül ismertek, a Katonai Rendőrség pedig azonnal visszavonulót fújt, amint a Felderítő Egység betette a lábát Shiganshinába. Ki lehetett találni, hogy Isabel hova tartozik.

– Biztos jól vannak. Jól kell lenniük – győzködte magát ezalatt Marco. – Minden rendben lesz… Minden rendben…

Isabel ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon. Hirtelen történt, nem tervezte, hogy felhívja magára a figyelmet, de a tömegben egy ismerős, sötét hajú lányt vett észre, aki egy kisgyereket tartott a karjaiban. A virágai nélkül is elsőre felismerte. Mina volt az, Mina Carolina, Eren Jaeger állítólagos menyasszonya. Isabel a nevét kiáltotta, és Mina meglepetten kapta fel a fejét.

– Isabel?

– Mina, hála az égnek! – örült meg Armin is. – Jól vagytok, ugye?

Nem volt nehéz ezek után kiderülni, hogy kikkel érkezett. A magas, fekete hajú lány – Mikasa Ackerman, azonosította magában Isabel – és az ellentéte, az apró, törékeny lányka – Krista Lenz, Eren unokatestvére – Eren beteg édesanyját, Carla Jaegert támogatta. Mina Carolina Krista gyermekét, Kuklót ölelte magához. Döbbenten nézte Isabelt.

– Isabel? H-hogyan… – A pillantása Isabel felszerelésére siklott. – H-hol van… Farlan? Vele… – Megrázta a fejét, szín azonban így sem költözött az arcába. Szorosabban ölelte Kuklót, az árulás a szemében nyilvánvaló volt. – K-ki vagy te? M-mit akarsz tőlem? Tőlünk?

Isabel felsóhajtott.

– Sajnálom, Mina – mondta végül halkan –, de ti kezdtétek, nem mi.

– Isabel…

– Sajnálom.

** * **

A francba, nagyon gyorsak! – gondolta Eren a fogát csikorgatva, miközben óvatosan hátrasandított. Az óriások lassan elözönlötték Shiganshinát, Levi hadnagy osztaga viszont továbbra is az „Intelligenseket” üldözte. Nem ejtették őket a fejük lágyára, csakhamar rájöttek, hogy ők mások, mint akikkel eddig végeztek. Azok ostobák voltak, eszetlen, emberevő szörnyetegek. De ez a négy óriás… Erenék nem. Ők pontosan tudták, mit csinálnak. Ők képesek voltak rá, hogy irányítsák a hatalmas testet, amibe elrejtőztek.

– Gyorsnak kell lennünk!

– Ezúttal elkapjuk!

– Nemcsak elkapjuk… Itt és most végzünk vele!

– Te rohadt óriás!

Csesszétek meg!

Abban a pillanatban, amikor Petra utolérte, az óriása megpördült, öklével pedig a felderítők felé vágott. Azok üvöltve próbáltak kitérni az útjából, és ugyanekkor, amikor ez megtörtént, Eren kitépte magát a hatalmas testből.

Csesszétek meg, mocskok!

– Hanji osztagvezetőnek igaza volt! – hallotta még Petra zihálásba torkoló sikoltását. – Tényleg az óriásban vannak! Abban a négy óriásban… a négy Titán!

– Ez ne gátoljon meg benneteket! – ordította Gunther. – Végezzetek vele!

– Te kibaszott óriásfattyú, ezt nem úszod meg szárazon! – üvöltötte Oluo. – Lecsapok a csinos kis nyakszirtedre, mielőtt pisloghatnál!

Eren szája széle mosolyra görbült. Alig tudta megállni, hogy ne kiáltson hátra… Inkább magában mondta ki mindazt, amit az orrukra szeretett volna kötni. A nyelvén érezte a győzelem ízét. Már nem tudták őket megállítani, élő pokollá változtatták Shiganshinát.

Szeretném látni, ahogy megpróbáljátok!

A mosoly az arcára fagyott. A test, amit eddig észre sem vett, hogy közeledne, teljes erővel csapódott belé, levette a lábáról és addig sodorta, amíg neki nem ütődött az egyik ház falának. A fájdalom azonnal és élesen jelentkezett, kitágult a szeme és az ajkába kellett harapnia, hogy ne kiáltson fel, annyira fájt. Megszédült tőle, de nem hagyta, hogy a földre rogyjon, minden egyes másodperc számított. Talpra ugrott, sokkal gyorsabban, mint azt remélte, az alak viszont már ott volt előtte. Ő is gyors volt, túl gyors. És alacsony, nagyon alacsony.

Levi hadnagy – ismerte fel Eren hirtelen. Még mindig szédült, és az ütéstől homályosan látott, de fel tudta ismerni a férfit. Az emberiség legerősebb katonáját mindenki fel tudta ismerni, és nemcsak a törpe méretéről. – Levi hadnagy az.

A francba.

Eren kirántotta a kését az övtartójából; a férfi torkát akarta megcélozni, végül az oldala mellett döntött. A penge szédületes tempóban pördült meg a kezében, lehetetlennek tűnt kitérni előle. Levi hadnagynak mégis sikerült. Hogy mikor rántotta ki a saját fegyverét, azt Eren nem tudta megállapítani. Minden annyira hirtelen játszódott le, hogy felocsúdni sem tudott; penge feszült pengének, Eren a fogát csikorgatva feszítette meg a testét, hogy puszta erővel gyűrje le a hadnagyot. Magasabb volt, nem is kevéssel, és nem rettentette meg, hogy a férfit az emberiség legerősebb katonájaként tartották számon… Annyira erős nem lehetett, nem igaz? Nem abban nyilvánult meg az ereje, nem?

Nem félt tőle – pedig kellett volna.

Az ellenállás meglepő volt és erőteljes. Eren szorosabban markolta a kését, de így is majdnem kicsúszott a kezéből, ahogy a férfi nekifeszült.

– Nem…! – zihált fel, de máris megbánta. A hangja, a hangja, amire eddig gondosan ügyelt. Ezúttal, bármennyire is viselkedett eddig óvatosan, tisztán hallották a hangját. Elbukott. Levi hadnagy hideg, elsőre szürkének tűnő szemébe bámult, és elakadó lélegzettel fedezte fel a szürkeség mögött megbúvó kéket és még valami mást is. Az elégedett csillogást.

Levi hadnagy tudta.

– Elég volt, Eren – mondta halkan, mire a fiú mozdulatlanná merevedett. – Elég volt.

A kés kicsúszott a kezéből és koppanva ért földet.

Elkapták – és ez perccel később végleg tudatosult benne, amikor a bilincs kattant a csuklóján.

folyt. köv.

Megjegyzés: Sokkal lassabban haladtam ezzel a fejezettel, mint azt terveztem, ráadásul rövidebb is lett, de nagyon fontos események történtek, és a következő fejezetben igyekszem megmagyarázni, mi miért volt. Ami várható, rengeteg Levi és Eren jelenet (!), a kis drágák végre találkoztak, a sorsuk pedig jó hosszú időre összefonódott. ^^

A véleményeiteket ne tartsátok magatokban; ha pozitív, ha negatív, örömmel fogadom! ^^

Hírek, avagy röpke életjel ^^ (részlet A Titánokból)

Sziasztok!

Kicsit megcsúsztam a frissítésekkel, elfoglalt voltam az elmúlt másfél hétben, mostanra meg szépen lebetegedtem. Néhány nap türelmet kérnék még, gőzerővel dolgozom A Titánok 4. fejezetén. Hamarosan be is fejezem. :) A fejezeten kívül várhatóan érkezni fog még két szösszenet is, mindkettőt korábban már beharangoztam (Jean/Mikasa illetve Levi/Eren).

Addig is hoztam egy nagyon-nagyon rövid részletet! ^^

„Levi hadnagy tudta.
– Elég volt, Eren – mondta halkan, mire a fiú mozdulatlanná merevedett. – Elég volt.
A kés kicsúszott a kezéből és koppanva ért földet.”

– A Titánok, 4. fejezet: A bukás napja