2017. október 28., szombat

A Titánok – 5. fejezet – Szembesítés

A Titánok

5. fejezet

Szembesítés

– Sajnálom, srácok.

Bertolt lesütötte a szemét. Sápadt volt és remegett, legalább ő mutatott némi bűntudatot mindazért, ami történt. Legalább ő, ha már Reiner és Annie nem voltak hajlandóak. Legalább ő. Mikasa összepréselte az ajkait, és komoran biccentett, mintegy elfogadva a bocsánatkérést. Látszólag elfogadta, de teljességgel nem tudta vele megnyugtatni Bertoltot, mert a szeme dühtől parázslott. Igazából nem is állt szándékában. Még ha nem is Bertolt tehetett mindarról, ami történt, nem akadályozta meg, nem tett semmit, nem mentette meg Erent.

Miért?

Miért pont most?

Miért Erent?

Miért nem hallgat rám soha sem?

Mikasa a kezére kapta a tekintetét: majdnem annyira reszketett, ahogyan Bertolt, de nem engedhette, hogy magára vonja vele mások figyelmét. Valamennyien őt lesték: Carla Jaeger a könnyeit törölgette, miközben Krista nyugtatóan dörzsölte a hátát és olyasmikről duruzsolt a fülékbe, amikről ő maga sem tudta, hogy megvalósulhatnak-e. Hogy viszontláthatják-e Erent azok után, hogy a Felderítő Egység letartóztatta. Hogy be tudja-e bizonyítani, hogy amit mindannyian láttak, az… csak illúzió volt? Krista gyermeke eközben Mina Carolina karjában ficánkolt. A kétségbeesett emberekből álló tömeg, a kiabálás, a nyugtalanság, mind-mind megrémisztették. Felpuffadt arccal, sírásra görbülő szájjal bújt Minához, és Kristával néha helyet cseréltek, attól függően, kinek az ölelése tudta a leginkább lecsillapítani.

Miért nem tudsz egyszer az életben rám hallgatni, Eren?

Én megmondtam… Én megmondtam, hogy ez lesz…

Megmondtam…

– Semmi baj, Bertolt – vette át tőle a szót Armin. Végül is… tényleg nem Bertolt tehetett róla. Ő is vásárra vitte a saját bőrét, éppúgy, mint Eren, csak vele ellentétben jobban szerették odafent és így azon szerencsések közé tartozott, akiket nem kaptak el. Mikasa magába fojtotta a sóhaját. Kivételesen hálás volt, amiért Armin törte meg a kínossá feszülő csendet, nem pedig neki kellett; félt, hogy az ő hangja is éppen annyira elhaló lesz, mint amilyen Bertolté, azzal meg mindent tönkretett volna, amit eddig Krista és Mina elértek. Carla és Kuklo ugyanis valamelyest megnyugodtak, sőt Krista lelkesítő monológja után Carla – igaz, kicsit pityeregve – még el is nevette magát.

** * **

Trost,
Rózsa fal

– Tudod, miért vagy itt, Eren?

Amikor Erwin Smith parancsnok hangja még a sokadik alkalommal is szelíden csengett, Eren csodálkozva meresztette rá a szemét. Álmában sem gondolta volna, hogy a Felderítő Egység vezetője ekkora türelemről tesz majd tanúságot egy közveszélyes bűnözővel kapcsolatban. A tökéletes ellenpólus természetesen ott állt mellette: Levi hadnagy karba font kézzel várakozott, és valahányszor Erwin csak fogcsikorgatást vagy dacos pillantásokat kapott válaszul, vagy horkantással, vagy mordulással reagált. Ezúttal elunhatta, mert szavakkal is megtisztelte Erent.

– Hagyd a francba, Erwin, egy szót sem szedsz ki belőle.

A hangja nem is csöpög gúnytól – döbbent rá Eren –, egyszerűen közömbös!

A rohadék!

A hadnagyról alkotott véleményét percről percre változtatta. Kiskorától fogva élt benne egy kép a férfiról, amikor először hallott a legendás Felderítő Egységről és a katonáról, akit az emberiség legerősebbjének kiáltottak ki, természetesen nyomós okkal. Már akkor is tisztelte… Most is tisztelte valamennyire, bár a valóság és az általa elképzeltek igencsak különböztek. Levi hadnagy alacsony volt, ez nem lepte meg annyira – igaz, magasabbnak képzelte egy kicsivel, de… Ez nem lepte meg. A stílusa… az annál inkább.

A fogát csikorgatta, miközben a szempillája alól felsandított a hatalmas, szőke férfira. Szánt szándékkal nem nézett Levi hadnagyra. Ha a körülmények mások lettek volna, talán… Ha nem kapott volna feladatot, ha nem számítottak volna rá mindannyian… Akkor… Talán… Meggondolta volna magát? Helyesen cselekedett volna? Hiszen most is, így is úgy cselekedett, nem?

Korábban bilincs kattant, most a csuklóira láncok fonódtak. Egyedül őt kapták el és tartóztatták le, a többiek szerencsére megmenekültek. Ez persze nem jelentett semmit. Eren annyit tudott, hogy hallgatnia kell.

De ha…

Nem!

Nem gyengülhetett el!

Vicsorgott, hátha azzal sikerül eltántorítania a kíváncsiskodókat. Túlságosan is kíváncsiak voltak rá. Persze megértette őket, hiszen valami olyasmit láttak, amiről mindeddig még csak álmodni sem mertek. Oly’ keveset tudtak az óriásokról, és amit tudtak, az sem volt mind helyes. Feltételezések voltak, néhány tény, azok is megannyi ártatlan felderítő életébe kerültek.

Ostobák.

Túl kíváncsiak.

Erwin parancsnokon és Levi hadnagyon kívül mások is tartózkodtak a börtöncella előtt. Egy magas, szemüveges nő, akit Erwin parancsnok Hanjiként, Levi hadnagy viszont szaros pápaszemként szólított, miután szemtanúi voltak, hogy kis híján megfojtotta Erent, annyira izgatott volt, hogy végre találkozhattak. Hanji osztagvezetőn kívül egy barna hajú férfi – Hoblit?, Moblit?, Eren nem értette a nevét – is a „vallatók” részét képezte; csüngött az osztagvezetője valamennyi szaván, és valószínűleg az lehetett a feladata, hogy kétségbeesetten próbálja megóvni őt a bajtól.

– Hm, Levinak igaza lehet – jegyezte meg Hanji. Ha nem csillant volna meg a szemében néha eszelős fény, Eren még kedvelte is volna, így azonban óvatosságra intette magát. Nem téveszthette meg sem a külső, sem a belső… Petra Ral is egy kedves, szelíd lánynak mutatta magát, és amikor harcra került sor, ő üldözte a legkitartóbban a Titánokat. Senkiben sem bízhatott, ez volt a legbiztonságosabb. Senkiben. Soha. Semmilyen körülmények között. – Talán ha hagynátok, hogy én faggassam ki… – Hanji Erenre pislogott a szemüvege mögül. Tétova javaslatként hangzott el, mintha tudta volna előre, hogy lehurrogják. – Szerintem nekem megnyílna…

Úgy is történt. Erwin parancsnok ajkán halvány mosoly suhant át. A fejét ingatta lassan és elnézően, de mielőtt válaszolhatott volna, Levi hadnagy megelőzte. Pont az az ember, akit Eren legszívesebben a háta közepére kívánt volna.

– Még csak az kéne, szaros négyszemű! Felejtsd el, hogy kettesben hagyjuk veled! A kölyök élve kell, nem holtan – húzta el a száját, mire Eren arca elsötétült. Képzelem, mennyire bánod, gondolta a fogát csikorgatva. Levi hadnagy észrevette, milyen reakciót váltott ki belőle, ám a legkisebb jelentőséget sem tulajdonította neki. – Ha rajtad múlna – folytatta –, szerencsétlen kölyök belehalna az unalomba.

Hanji lebiggyesztette az ajkát.

– Annyira gonosz vagy, Levi! – sóhajtotta. A férfi válaszul megrántotta a vállát.

– Ez a szomorú igazság, pápaszem – tárta szét a karját. – Erwin, menjünk. Csak pazaroljuk az időnket. – Noha a parancsnokhoz fűzte a mondandóját, a pillantása mégis visszavándorolt Erenre. A fiú nem hajtotta le a fejét, hanem egyenesen a szemébe nézett. Rohadj meg, Levi hadnagy! Rohadj meg! Levi megemelte a szemöldökét, mintha olvasott volna a gondolataiból. – Majd a tárgyalóteremben megered a nyelve – jelentette ki higgadtan. – Akkor már bánni fogja, hogy nem élt a lehetőségével… De legalább nekünk lesz egy nyugodt éjszakánk. Éppen elég fejfájást okoztál már nekünk, kölyök, adhatnál egy kis pihenőt.

– Nem vagyok kölyök! – csattant fel Eren. Hirtelen arról is megfeledkezett, hogy némasági fogadalmat tett, amint a hideg fém a bőréhez feszült, megfosztva a szabadságától; egyszerűen nem bírta tovább. Amióta elkapták, Levi hadnagy egyszer sem mulasztotta el, hogy kölyöknek nevezze; ezzel, ha nem is szándékosan, de segédkezett Eren haragjának táplálásában.

Eren fújtatott. A férfira vicsorgott, az viszont továbbra is csak felvont szemöldökkel állta a tekintetét. Nem szólította meg a hangnemért, sem azért, amit mondott. Ő is meglepődött, ha nem is annyira látványosan, mint Erwin, Hanji és Moblit, amikor Eren mégis megtörte a csendet. Hogy pont egy ilyen kis „semmiség” miatt szólalt meg, pedig órák óta kérdezgették. Egyre csak záporoztak felé a kérdések, ő azonban az összeset összeszorított foggal hallgatta végig. Szeme elfojtott dühtől szikrázott, szája széle néha-néha meg-megremegett. De egyszer sem tört meg. Egyetlen egyszer sem, egészen mostanáig.

Nem – vagyok – kölyök! – ismételte meg lassan. – Ne nevezzen így!

– Nem vagy az? – Levi hadnagy félrebillentette a fejét, a ránc a szemöldöke között elmélyült. – Én nem úgy látom. – Közelebb lépett, így már közvetlenül Eren előtt állt, csak a rácsok túloldalán, ujjait köréjük fonva. A hangja susogássá szelídült, Erent azonban nem tévesztette meg vele. Légy résen, légy résen. LÉGY RÉSEN. Megfeszítette a testét, a kezét pedig ökölbe szorította. Gyere, gyere, gyere, te rohadék! Levi folytatta:
– Egy tizenkilenc éves kölyök vagy, semmi több. Azt hiszed, felnőttél? Akkor azzal is tisztában vagy, hogy mit követtél el, igaz? A saját érdekedben remélem, hogy igen, mert mi még egészen kedvesek voltunk hozzád. Ha sor kerül a tárgyalásra és a rád nézve a lehető legrosszabb ítélet születik meg, akkor készülj fel arra is, hogy darabokra fognak szedni. Vannak nálunk sokkal rosszabbak, Eren Jaeger. Én a helyedben beszélnék.

Eren beszélt is.

– Kuss legyen már… – préselte ki magából a dühtől szédülten. Megrántotta a láncokat, a zörgő hang és a feszítés valamelyest észhez térítették, de még mindig nem annyira, hogy felfogja, pontosan mit mondott.

Levi összeszűkítette a szemét, az arca elsötétült. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Hanji osztagvezető, aki állandóan mosolyt csalt Eren arcára, valahányszor Levi hadnagyon élcelődött, megelőzte őt egy vidám nevetéssel.

– Legyél ellenség vagy sem, kedvellek, Eren.

– Kussolj, pápaszem!

– De Levi! – Hanji Erenre vigyorgott. – Azt hiszem, emberedre akadtál.

– H-hogy merészel így b-beszélni a h-hadnaggyal?

– Jaj, Moblit, drágám, ne nyüszíts a fülembe!

– O-osztagvezető! Nem hallotta, hogy a bűnöző…

– Ej-ej, Moblit. – Hanji a férfi vállára tette a kezét. – Jobb lenne, ha felmennénk a felszínre. Sosem szerettem a földalatti börtönöket. Egy idő után mindig úgy érzem, hogy fulladozom. – Levira sandított, és Eren figyelmét nem kerülte el a szemében megcsillanó aggodalom. – Levi, Erwin, szerintem nem ártana, ha ti is tartanátok egy kis pihenőt… Különös te, Levi. Én tudom, hogy…

– Ha ennyire nem bírsz itt lenni – szakította félbe Levi hidegen –, akkor miért rontod tovább a levegőt, Hanji? – Mivel teljesen elfordult Erentől, így a fiú nem láthatta, milyen arcot vágott, miközben ezt kérdezte. Nem is bánta annyira, a hangjától így is borsódzott a háta. Bármennyire is nem akarta magának beismerni, Levi hadnagy tudott félelmetes lenni, ha akart. És ő gyakran akart.

– Levi…

– A kölyök megszólalt.

– Levi, szerintem nem fog többet beszélni – mondta Hanji csendesen. – Ma már biztosan nem.

– Úgy gondolod? Én nem. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom ismét szólaltatni.

– Levi, egy haja szála sem görbülhet – emlékeztette Erwin. – Nem a Katonai Rendőrség vagyunk.

– A Katonai Rendőrség egy rakás idiótából álló brigád! – horkant fel Levi. – Ők még a kínzáshoz sem értenek.

– De mi sem – jelentette ki Erwin nyugodtan. – Ugye tisztában vagy vele?

– Éppen annyira, amennyire a kölyök a tetteinek következményeivel – rántotta meg a vállát Levi. – Ti menjetek, ha menni akartok, én viszont biztosan nem tartok veletek. Ha nem is fog beszélni, akkor elnézegetjük egymást. Az is elég. Ha most nem beszél, később beszélni fog. Tudom, hogy meg fog szólalni.

– Milyen magabiztos valaki! – sóhajtotta Hanji. – Erwin, Moblit, legalább nekünk legyen eszünk. Téged úgyis biztosan keresnek, parancsnok úr. Rengeteg a teendőd, nem igaz? – Játékosan belekönyökölt a nagydarab, szőke férfi oldalába, mire Eren csodálkozva rámeresztette a szemét. Hanji elkapta a tekintetét, és megint rávigyorgott. Feljebb tolta az orrán a szemüvegét, a lencse megcsillant a sötétben.

Túl sötét volt és túl hideg, Eren egyiket sem szerette. Érezte, ahogy a fáradtság a szemhéjára nehezedett; elálmosodott, és legszívesebben végignyúlt volna az ágyon, a láncok azonban alig engedték neki, hogy mozogjon. Sikerült úgy rögzíteni, hogy lehetetlenségnek tűnt, hogy valahogy meg tudja sebezni saját magát.

Kell egy seb – gondolta kimerülten. – Kell egy seb és kell egy cél. A célom… A célom, hogy újra láthassam őket. Hogy ismét a karjaimban tarthassam Minát… hogy láthassam Kristát és Kuklót… És anyát. És a többieket. Armint. A Titánokat.

– Láttam valamit. – Eren észre sem vette, Erwin parancsnok, Hanji és Moblit mikor hagyták el a földalatti cellát. Már a lépteik is elhaltak, mire Eren feleszmélt, hogy kettesben maradtak Levi hadnaggyal; az őrök is néhány lépésnyire eltávolodtak, nehogy véletlenül eljusson a fülükig a cellánál lezajló beszélgetés. – Mindannyian láttunk valamit – folytatta Levi hadnagy –, csak azt nem tudom még, hogy pontosan mit láttunk. Amire gondolok, az őrültség lenne, de ahogy elnézlek, valamiért úgy érzem, valóban az történt meg. Kölykök, akik óriásbőrbe bújtak? Óriások, akik emberbőrbe bújtak? Vajon mi is az igazság? Mit is láttunk?

Eren hallgatott. Erőlködnie kellett, hogy ne szólaljon meg ismét, de többé nem kockáztathatott. Kellőképpen vásárra vitte a bőrét, a sokat emlegetett tárgyalóteremre gondolva, ahol néhány nap múlva el fog dőlni a sorsa, felgyorsult a szívverése. Félt. Szembesíteni fogják, és ha nem védi meg magát, akkor bűnösnek kiáltják ki. A bűnösre pedig halál vár.

De én még nem halhatok meg – nyelt egyet. – Még nem. Most még nem. Amíg be nem végzem, amiért kiválasztott lettem, harcolnom kell. Harcos vagyok, nem pedig katona. A kiválasztottság a katonák fölé emel. Én más vagyok, mint a többiek, más vagyok, mint a flancos Felderítő Egység. Én… Én én vagyok. Eren Jaeger. Jaeger.

– Nagyon hallgatsz, Eren – támasztotta meg a hátát Levi. – De nem baj. Nekem így is megfelel. Alapjában véve türelmes ember vagyok.

Eren erre felhorkant.

A nagy francokat vagy türelmes!

Legnagyobb meglepetésre Levi hadnagy megeresztett egy halvány mosolyt. Mosoly volt az, Eren nagyokat pislogott, mert azt hitte, a szeme káprázott. De nem. Fáradt volt ugyan, ennyire azonban nem. Gyorsan szaladt át a férfi ajkán, de igenis mosolyként tűnt fel. Levi hadnagy – a helyzet ellenére – igencsak jól szórakozott, és valóban egy cseppet sem zavarta, hogy egy hideg és sötét cella előtt kell gubbasztania, várva, hogy a foglya önként kezdjen dalolni az emberiség elleni szövetkezéséről és bűneiről.

Ítéletnapig is várhatsz rá, seggfej! Belőlem egy szót sem húzol ki, erre megesküszöm!

Hirtelen mintha az édesanyja komoly hangját hallotta volna: – Sose esküdözz, Eren!

De miért ne tenném – húzta el a száját a fiú –, ha ezúttal teljesen hiszek abban, amit elmondtam? Ha tényleg ennyire biztos vagyok… Miért ne…?

– Nagyon felizgattad pápaszemet, Eren – törte meg a csendet Levi hadnagy újból. A férfin korábban nem látszottak az évek, most viszont, ahogy lassan a földre csúszott, egyik lábát kinyújtva, másikat felhúzva, a könyökét pedig a térdén pihentetve, hogy a homlokát meg tudja támasztani a tenyerén, Eren meglátta a valódi korát. Legalább annyira fáradtnak látszott, mint amilyennek Eren érezte magát, és a fiú már majdnem megsajnálta, amikor eszébe jutott, hogy miért is fáradt el. Mert engem próbált elkapni. Erre gondolva újra elöntötte a harag. Levi hadnagyot ezúttal nem érdekelte. Mélyet sóhajtott, és nem nézett többé Erenre, úgy folytatta:
– Minden alkalmat meg fog ragadni, hogy kísérletezzen rajtad. Egy emberszerű valaki, aki képes rá, hogy felöltse egy óriás testét. Vagy egy óriás, aki képes rá, hogy felöltse egy ember alakját. Vajon mit is láttunk? – Megint felsóhajtott. – Bár tudnám. De tudod, Hanji mindig is ilyen volt. Egyszer majdnem megölette magát és az egyik felderítőt az osztagomból. Szerintem biztos kitalálod, melyikük lehetett ennyire szerencsétlen – horkantott fel megvetően, ahogy visszaemlékezett.

Oluo – gondolta Eren. – Az, amelyik mindig elharapja a nyelvét. Biztosan.

– Oluo volt – igazolta be a sejtéseit Levi; a halvány mosoly ismét ott játszott a szája sarkában, s most még inkább idegesítette Erent, mint korábban. Akkor csak futólag szaladt át az arcán, annyira gyorsan és annyira váratlanul, hogy Eren fel sem fogta egyből, hogy mit látott, most viszont várta és meg is kapta. A rohadék. Levi hadnagy azonban, még ha érzékelte is, hogy mennyire nem kívánatos a jelenléte, tovább mesélt. – Alig tudtam megmenteni. Utána persze azt a szarházi pápaszemet is meg kellett leckéztetnem… De hogy mi történt és hogyan, ő is el fogja neked mesélni.

Mert a hős Levi hadnagy az emberiség legerősebbje, mindenki megmentője. Azonnal rohan, ha hívják, nem? Igaz… Kelletlenül.

Eren erre a gondolatra elvigyorodott, és csak remélte, hogy Levi hadnagy nem vette észre. Nem akarta megadni neki az örömöt, hogy azt lássa, jól szórakozik, ugyanakkor tényleg nem tudta elképzelni, hogy a férfi tiszta szívből, önként dalolva mentse meg valakinek az életét. Az egyszerűen nem illett hozzá. De az igen, hogy mindig megmentette azt, aki rászorult. Valahogy nem olyan embernek tűnt, mint amilyenek a Titánok voltak, akik segítettek ugyan a nyomornegyedben élőkön, de… amit valójában tettek, mindaz maga a pusztulás volt.

Az érem másik oldala…

A szerencsétlen démonok, akik a falakon belül ragadtak, nemrégiben megismerhették az igazi horrort, a felszabadulás és a valódi világ ízét. Megkapták a kóstolót a kinti világból, s most már rájöhettek, hogy mindvégig ketrecben éltek. Kalitkába zárt madárkák voltak, porszemek a hatalmas világban. Tudatlan hangyák, fűszálak.

– Az óriások eredete… Vajon melyikőtök tud majd többet mesélni? Biztos vagyok benne, hogy a beszélgetésetek minden egyes percét élvezni fogja.

Levi hadnagy talán még sosem beszélt ennyit egyszerre. Valahányszor Eren találkozott vele, inkább a csendes megfigyelőnek tűnt, és csak akkor szólalt meg, ha a helyzet megkívánta, hogy ő is hallassa a hangját. Az osztaga mind erős, határozott emberekből állt, mindannyian értettek hozzá, hogyan csűrjék-csavarják a mondandójukat, és hogyan bírják szóra azokat, akik Erenhez hasonlóan némasági fogadalmat tettek. Előbb vagy utóbb mindenki megtört.

Nem mondok semmit. Nem hallok semmit. Nagyon fáradt vagyok… Túl fáradt…

Levi hangja, mely korábbá suttogássá szelídült, duruzsolásnak hatott. Erent a gyermekkorára emlékeztette, amikor az édesanyja az ágyánál ücsörgött, és halkan mesét mondott neki lefekvés előtt. Egy idő után, miután a második is mese is a vége felé tartott – mert az elsőnél mindig túl eleven lett és minden álom kiment a szeméből –, Eren többnyire elaludt, mielőtt hallhatta volna, hogyan végződött, az anyja hangja pedig duruzsolássá halkult… Pont mint most Levi hadnagy hangja.

Eren lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, mindezzel ki tudja törölni az elmúlt napok emlékét. Azoktól nem lehetett ennyire könnyedén megszabadulni; örök időkre az emlékezetébe vésődtek, ahogyan az összes többi tette.

Az örökkévalóságig vívom a harcomat… A múlt foglya vagyok.

Az álom lassan nehezedett a szemhéjára. Álmában egy sötét hajú, ismerős lány nyújtotta felé a karját.

Historia? – akarta tőle kérdezni Eren, aztán rájött a tévedésére.

A lány magasabb és idősebb is volt, a haja hosszabb és feketébe hajló. Egyedül a vonásaikban hasonlítottak, még a tekintetük is máshogyan ragyogott. A lányéban szomorúság keveredett a halovány rémülettel, tenyerén mélyvörös cseppekben csillant meg a vére. Úgy bámulta, mint aki nem tudja felfogni, hogyan került a kezére. A harapásnyomból származhatott, amit saját maga ejthetett.

– Mit gondolsz? – szólalt meg hirtelen. A hangja bánatosan csengett. – Meddig mehetünk el? Mit tehetünk még meg?

– Tudom, ki vagy – mondta Eren. Kiszáradt a szája, ahogy ráeszmélt, ki áll előtte, és elfogta a borzongás, hogy ráeszmélt, hogyan végezte. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Ha tudtam volna… Talán… Én akkor… A lány tekintete azt üzente, hogy ő is tudja. Mindent tud. Megértették egymást egy láthatatlan kapocsnak köszönhetően, hús a húsban, vér a vérben, két lélek egy testben. Eren szomorúan nézte őt, és a lány is hasonlóan nézett vissza rá. Sajnáljuk, mindketten.

– Kérlek, öld meg őket! – szólította fel a lány. – Kérlek, öld meg őket, mielőtt mindenki a falakon belül el lesz pusztítva! Kérlek… Nem hagyhatsz minket magunkra… Mi egyek vagyunk, Eren. Az én sorsom a te sorsod is, az én terhem a te terhed is. Segíts rajtunk… Mert a vég már rohamosan közeledik. Kérlek, ments meg bennünket… Ha én már nem tudtam.

** * **

– Hogyan tovább?

A kérdést Bertolt tette fel szorongva, miután a Titánok – ezúttal nem Shiganshinában, hanem Trost körzetben – összegyűltek, hogy megbeszéljék, milyen következményekkel fog járni, hogy elvesztették Erent. Shiganshina elestekor Bertoltra hárult a feladat, hogy kimenekítse Eren családját a fiú kérésére, és bár Annie járulékos veszteségnek nevezte őket, és felesleges időpocsékolásnak minősítette, Bertolt tudta, hogy Eren megbízott benne; végrehajtotta ezt a küldetését is.

Hiba lett volna?

A Felderítő Egység… Őket is kifaggatta. Carla Jaeger semmiről sem tudott, és alig állt a lábán, amikor Petra kérdezgetni kezdte. Mikasa Ackerman tekintete szikrákat szórt, miközben Mina Carolinával arra vártak, hogy sorra kerüljenek, Eren unokatestvére, Krista pedig csak nagy nehézségek árán tudta megnyugtatni a gyermekét. Mindig ugyanazt kérdezték tőlük – Mit tudnak az óriásokról és a Titánokról? –, ők viszont – mindeddig – mindig ugyanazt felelték: Semmit sem.

Vajon meddig?

– Hogyan tovább? – húzta föl a szemöldökét Reiner. – Teljesítettük a küldetésünk egy részét.

– De csak egy részét – emlékeztette Annie. – Még nem mehetünk haza. Addig nem, amíg meg nem találjuk őt.

– Haza akarok menni – nyüszítette erre Bertolt. – Marcel…

– Őt ne említsd! – dörrent rá Reiner. – Most ne.

– Ó, igen? – Annie tekintete rávillant. Harag lobbant fel benne, és Bertoltnak nyelnie kellett. Annie veszélyes szépség volt, de ő pont így szerette meg. – Végre elismered, hogy minden a te hibád volt, Reiner? Vállald a felelősséget a tetteidért!

– Minden egyes nap azt teszem – vicsorogta Reiner.

Bertolt csendesen kérte:

– Fejezzétek be! Kifutunk az időből!

– Pontosan – biccentett Annie. – Ki kell találnunk valamit, most, hogy Eren ennyire béna volt.

– Annie…

– Ne nézz így rám, Bertolt. Béna volt. Elkapták. Az ő hibája, nem a miénk. – Annie megrántotta a vállát. – Folytatjuk, amit elkezdtünk. Eren is ezt akarná. Ha van annyi esze, egy szót sem szól a tárgyalásán. Ha van annyi esze, mielőtt kivégzik, kitalál valamit, hogy megmeneküljön. Ti is tudjátok, mi fog történni, ha megölik. Mindegyik lehetőséget ismerjük.

– De hogy jöttek rá? – Bertolt keze ökölbe szorult. – Miből tudták meg, hogy Eren…

– Eleget szaglásztak. Levi hadnagy… – Reiner hangja csöpögött a gúnytól, ahogy kiejtette a férfi nevét. – Nem olyan, mint az a többi idióta. Azt pletykálják, Erwin az Alvilágból szedte fel. Hogy egykor ugyanolyan bandita volt, amilyenek mi is vagyunk.

– Egy újabb közös pont, amiről tudnak majd egy jót csevegni Erennel – rándult meg Annie szája sarka, ahogy elfojtott egy mosolyt. – Érdekes lesz. Kíváncsi vagyok, hogyan alakul majd a sorsa.

– Lemondunk róla?

– Erenről? Semmiféleképpen – rázta a fejét a lány. – De várnunk kell még. Eren okos fiú, tudja, mit kell tennie. Még van egy kis időnk. Nem túl sok, de ahhoz éppen elég, hogy bevégezzük, amiért idejöttünk.

– Ahhoz éppen elég… – lehelte Bertolt. – Hacsak… Zeke

– Ne is említsd a nevét! – dörrent rá Reiner. A harag néhány pillanatig festette meg az arcát, de éppen elég volt, hogy Bertolt összerezzenjen és visszavonulót fújjon. Ő is elhatározott volt a maga módján, ám nem mutatta ki annyira, mint Annie vagy Reiner. Utóbbi a vállára tette a kezét, és bátorítóan megszorította azt. – Számítunk rád, Bertolt, ahogyan számítunk Erenre is. Most nem habozhatunk.

– De ő…

– Többet nem láttuk, és most egy darabig nem is fogjuk, hiszen a menekültekkel együtt a Rózsa falon belülre kerültünk – mondta nyugtatóan. – Minden úgy alakult, ahogy elterveztük. Leromboltuk a Mária falat, megnyitottuk az utat, és most elérkeztünk a következő állomásig. Egyre beljebb kerülünk, egyre közelebb vagyunk a célunkhoz. Felfogtátok, mit jelent mindezt?

– Hogy hamarosan hazamehetünk – suttogta Bertolt. – Én csak… haza akarok menni.

– Én is – sóhajtotta Annie. – Még akkor is, ha a pokol vár ránk. Haza akarok menni.

– És haza is fogunk – jelentette ki Reiner. – Mindannyian.

Kivéve Marcelt – jutott Bertolt eszébe a fiú. Megint hirtelen emlékezett vissza rá, az emléke fájón szorította össze a szívét. – Marcel már nem jön haza… És talán Eren sem. – Ez még inkább elkeserítette.

– Jól van. Tartsuk magunkat a tervhez.

– Úgy legyen.

– Hazamegyünk.

– Haza.

– Együtt.

Összebújtak a sötét felhők árnyékában, és amikor néhány perccel később elváltak, két különböző irányba indultak. Bertolt és Reiner együtt tartottak, mint mindig, jó barátként, Annie pedig – a magányos farkas – összébb húzta magán a köpenyén, és sietve visszaindult a helyre, ahol az utóbbi napjait töltötte: a Katonai Rendőrség főhadiszállásához.

** * **

– Nincs bizonyítékuk! – szorult ökölbe Mina keze. – Nem láttak semmit!

– Az a baj, hogy láttak valamit – dörzsölte meg a szemét Armin –, de még ők maguk sem tudják, hogy pontosan mit. Mi sem akartuk elhinni, emlékszel?

– Persze, hogy emlékszem! – csattant fel Mina. – De ez nem jelent semmit! Nincs bizonyítékuk! Valami olyasmiről beszélünk, aminek a létezése… lehetetlen, nem igaz? Márpedig semmit sem tudnak azokról a lényekről, akiket oly’ előszeretettel gyilkolnak, valahányszor a falakon túlra merészkednek! Márpedig, ha semmit sem tudnak, nem tudják azt sem, hogyan kell előcsalogatni őket. Ha pedig ezt nem tudják, akkor azt sem tudják bebizonyítani, hogy Eren egy közülük.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Armin…

– Én is ezt szeretném, amit te, de ők… Hanji osztagvezető évek óta azon fáradozik, hogy valahogy rájöjjön az óriások titkára. Már így is összeszedtek kellő információt… Ha elkezdenek… kísérletezni Erennel…

Nem! – Az éles tiltakozás Mikasa szájából hangzott el. A lány ököllel a térdére vágott, orrcimpái árulkodóan remegtek meg. – Ha az a törpe csak egy ujjal is hozzáér Erenhez, darabokra hasítom és megetetem őt saját magával!

– Öhm… Ezt talán mégsem… – motyogta Armin. – De egyetértek, nem hagyhatjuk, hogy kísérletezzenek Erennel.

– De mit tehetnénk?

– Mi semmit sem tudunk, nem, Mina?

– De – felelte a lány bizonytalanul. – De Erent is ki fogják faggatni, márpedig most saját maga alatt vágja a fát, hiszen nem hajlandó megszólalni.

– Tudja, hogy bajban van – sóhajtotta Armin. – Valamit tennünk kell.

– Bertolt azt mondta, bízzunk meg Erenben – mondta Mikasa sötéten –, de én nem fogok addig várni. Ki kell őt menekítenünk, mielőtt lezajlik a tárgyalás.

– Vagy bebizonyítjuk az ártatlanságát – vetette fel Mina. – Ha ki is szabadítanánk, üldözni kezdenék. És saját magunkat is bajba sodornánk. Vagy mindannyian hazamegyünk, már ha otthonnak nevezhetünk egy olyan helyet, ahol soha sem jártunk, és ahol valószínűleg nem fogadnak minket szívesen, vagy maradunk és teszünk valamit. Remélhetőleg valami olyasmit, amivel lesz nyugtunk. Hova menekülhetnénk? A hegyekbe? A föld alá? Mindenhol ott vannak, nem igaz?

– Mina! – Armin szeme felcsillant. – Te egy zseni vagy!

– Én? – lepődött meg a lány. – Mégis miért?

– Igen – szólalt meg Mikasa is. – Ez talán működhet.

– Ugyanarra gondolunk – bólintott Armin. – Ha sikerül kijuttatnunk Erent, mielőtt lezajlana a tárgyalás… Csak egyetlen hely maradt, ahol elrejtőzhet.

– Csak nem… A földalatti alagutak? – suttogta Mina. – Ugye nem azt akarjátok, hogy…

– De. – Armin lehalkította a hangját, majd körbenézett, mielőtt folytatta volna: – Azt fogja használni. Így is a föld alatt tartják fogságban, nem igaz? Egyszerűen le kell jutnunk hozzá, kiszabadítani, majd az egyik alagutat kihasználva meglépni! Vagy csak kiszabadítjuk, eltereljük a figyelmét és…

– Vállalom! – húzta ki magát Mikasa. – Kiszabadítom.

– Mikasa…

– Nem, Armin, nekem kell mennem. Ne próbáljatok meg megállítani!

– Nekem kellene, az én vőlegényem.

– Az én testvérem.

– De nem a vér köteléke fűz hozzá.

– Téged sem, Mina.

– Engem a szerelem…

Mikasa felhorkant, Minába fojtva a mondandót.

– Kérlek – mondta, miközben felegyenesedett –, erre nem vagyok kíváncsi. Nincs is elég időnk. Cselekednünk kell.

– Igen. A tárgyalás… A szembesítés már a nyakunkon.

Mikasa szeme erre összeszűkült.

– Még ma megtesszük – suttogta. – Most vagy soha.

– Úgy legyen.

** * **

– Ha hajlandó vagy együttműködni, sokkal jobban jársz. Jelenleg úgy vélekedünk rólad, mint az emberiség ellenségéről, a tárgyaláson pedig ízekre tépnek. Én tálcán kínálom a kiutat neked, Eren… Remélem, nem bánod, ha így hívlak.

Levi hadnagy alig mozdult Eren cellája mellől; mikor Erwin parancsnok visszatért, ismét elkísérte őt. Ez a látogatás annyiban különbözött a legutóbbitól, hogy egyre többször szólalt meg. Ez nemcsak Erent, hanem a parancsnokot is meglepte, de hangosan nem tette szóvá, sőt inkább hagyta, hogy átvegye tőle a beszélgetés irányítását.

Eren indulatai pillanatról pillanatra változtak. Amikor Levi hadnagy beszélt, általában ökölbe szorított kézzel hallgatta végig, amikor viszont Erwin parancsnok, a dühe mintha elpárolgott volna. Volt valami nyugtató a férfi baritonjában, ami miatt nem tudott úgy viszonyulni hozzá, mint a hadnagyhoz.

– Tudjuk, hogy négyen vagytok: a Kolosszális, a Páncélos, a Nőstény Óriás és a te óriásod. Tudjuk, hogy Titánok néven híresültetek el, amíg a nyomornegyedben élőket segítettétek. Háromdimenziós manőverfelszerelést loptatok a Helyőrségtől és a Katonai Rendőrségtől, aminek segítségével megtámadtátok az élelmet szállító szekereket. Állítólag a szegényekért tettétek mindezt, őket segítettétek, a végén pedig mégis zokszó nélkül néztétek végig a kínhalálukat. A barátod, a Kolosszális, aki a Mária fal fölé tudott magasodni, akkora lyukat ütött belé, hogy Shiganshinát – az otthonodat – hangsúlyozta Erwin parancsnok – elözönlötték az óriások. Az emberiség bizonyos része igenis odaveszett, nektek köszönhetően. A nyomornegyedben élők közül is, nem is kevesen. Nem értelek benneteket, mi motivált. Miért segítettetek rajtuk annyi éven át, ha utána végignéztétek, amint lemészárolják őket az óriások? Egyáltalán… hogyan lehetséges, hogy négy fiatal képes felölteni egy óriás alakját? Vagy mindvégig óriások voltatok? Kik vagytok valójában, Eren? Válaszolj! Hol van az apád? Édesanyád csak annyit tudott mondani, hogy a munkája miatt sokat utazik, de úgy érzem, ez nem a teljes igazság. Vagy lehet, hogy az édesanyád számára, de te sokkal többet tudsz annál, mint amennyit a külvilágnak elárultál.

– Erwin, ha nem tudjuk megtörni szép szóval…

– Akkor más módszerekhez is folyamodhatunk. – Erwin Smith gondterhelten sóhajtott. – A tárgyalás napja a nyakunkon, a legjobb lenne, ha beszélnél, Eren. Megkönnyítenéd a helyzetünket.

– De ha nem hajlandó… – Levi hadnagy szeme összeszűkült. – Bízd ránk. Hanjival elérjük, hogy megeredjen a nyelve. Csak egy kicsit… dolgozunk rajta.

Rohadék… – vicsorogta Eren, mire Levi felvonta a szemöldökét.

– Nocsak. Ilyenkor bezzeg kiderül, hogy tudsz beszélni. Nem szeretnél még mást is mondani vagy továbbra is játszod a kölyköt és folytatod a duzzogást?

Eren megfeszítette a testét, ahogy az idegesség borzongás kíséretében szaladt végig a gerince mentén. Mindig is nehezen kontrollálta magát, a láncok most is a húsába mélyedtek, valahányszor megrántotta magát. Ha elég erős lenne… Ha el tudná őket tépni… Csak egy harapásba és egy céljába kerülne minden, Trost körzete pedig a pusztulásé lenne.

Gyerünk… Gondolkozz!

– Parancsnok, hadnagy… – Eren összerezzent, amikor meghallotta Petra hangját. Magas, szőke férfival érkezett; ha Eren jól emlékezett, ő volt Eld, míg a másik férfi, aki folyton velük lógott, Gunther. Néha összetévesztette őket. Annyit tudott, hogy bármelyiküket jobban kedvelte az osztag harmadik tagjánál, Oluónál, aki ismételten elharapta a nyelvét, ahogy Petra és Eld után igyekezett. Megálltak, Oluo a nyelvét tapogatta, Eld az égnek emelte a tekintetét, Petra a szemét forgatta.
– Hadnagy – mondta újból, mire Levi hadnagy teljesen felé fordult.

Csilingelő hang hallatszott, ahogy a lány átnyújtott valamit neki. A sötétben aranyló kulcs csillant meg egy vékony láncon. Eren szeme elkerekedett, ahogy felismert a pincéjük kulcsát. A kulcsot, amit az apja adott át neki, közvetlenül azelőtt, hogy végleg elhagyta őket, és mindeddig a nyakában lógott, a szíve fölött. A kulcsot, ami a pincéjüket nyitotta, s ahol mindennek a titkát őrizték hosszú éveken keresztül.

– Tehát ez lenne az – vizsgálta meg Levi hadnagy. – Jaeger doktor titokzatos kulcsa. Jaeger doktoré, aki titokzatos körülmények között eltűnt. Mert eltűnt, nem igaz? – sandított a szeme sarkából Erenre. A fiú nyelt egyet. Nem válaszolt a kérdésre, de a hallgatásával mégis igazat adott. Levi hadnagy elégedetten bólintott. – Mit gondolsz, Erwin? – fordult a parancsnokhoz. – Most mit tegyünk? Még teljes a káosz… Az emberek odakint nyalogatják a sebeiket. Elvesztettük a Mária falat, egy fallal beljebb kerültünk. Ez azt jelenti, hogy hamarosan megérkezik a parancs a fővárosból… Túl sokan vagyunk a Rózsa falon belül.

Erwin parancsnok gondterhelten sóhajtott.

– Ha megérkezik a parancs… De nem, az még korai – mormolta. Erenre nézett, és amikor megszólalt, a hangja még mindig ugyanolyan szelíden csengett, mint korábban. Szelíden, Eren azonban mégis kiérezte belőle a fenyegetést.

Ne tévesszen meg a látszat! – mondogatta magának. – Ők ördögök, semmi többek.

– Hogy került magukhoz? – A kérdés mégiscsak kiszaladt a száján, mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának. Ahogy megtörte a hirtelen beálló csendet, úgy villantak rá a tekintetek, hogy egy pillanatra hátravetette a fejét. Ő is megdöbbent magán, ám a többiek is. Petra szigorú arcvonásai ellágyultak; ismét annak a bájos lánynak tűnt, mint amilyennek Eren megismerte.

Levi hadnagy érdeklődve nézett rá.

– Nocsak, mégis a jobbik utat választod, Eren?

– Hogy került magukhoz? – ismételte meg a fiú makacsul. – Válaszoljon!

– Úgy gondolod, olyan helyzetben vagy, hogy követelőzhetsz, fiú? – háborodott fel Oluo, ám amikor folytatni akarta a mondandóját, ismét elharapta a nyelvét. Eren majdhogynem sajnálta, amiért állandóan sérüléseket okozott saját magának. Kellemetlen. Végül csak finoman megvonta a vállát. Nem az én bajom.

– Semmi baj, Oluo. – Eren legnagyobb meglepetésére Erwin parancsnok mosolygott. – A kulcs természetesen tőled került hozzánk, Eren. Amikor elfogtunk, mindenedet átkutattuk. A kulcs a nyakadban pihent, így Levi hadnagy levette rólad. – Eren Levi hadnagyra pillantott, ám csak a férfi közönyével találkozott, semmi többel. Ha te így állsz hozzám, akkor engem még annyira sem érdekelsz, jó?!

– Mit akarnak vele? – kérdezte. Inkább elterelte a gondolatait a hadnagyról, mert csak még jobban felbosszantotta magát. A kulcs mindennél fontosabb volt, és úgy tűnt, ezzel a Felderítő Egység is tisztában volt. De hogyan? Miképpen? Ki által?

– Azt hallottuk – Erwin parancsnok szája sarkában mosoly bujkált –, ez a kulcs nyitja a pincéteket. A pincében pedig valami olyasmit találhatunk, ami megváltoztatja az eddigi nézőpontjainkat. Az óriások titka, azt őrzi a pincétek, nem igaz?

– H-hogyan…? Mégis…

Eren csak nyögni tudott.

– Hogy kitől tudjuk mindezt? – segítette ki Levi. – Természetesen valakitől, aki a javadat akarja. Szegény kislány könyörgött nekünk, hogy kegyelmezzünk neked. Hát nincsenek nagyszerű barátaid és rokonaid, Eren?

Krista?! – kerekedett el Eren szeme. Krista lett volna? Ő… elmondta… Mindent elmondott? Krista… Elárulta volna?! – Lehetetlen! – sziszegte. – Ő nem… Ő soha… Ez… hazugság! Minden, amit mondott, hazugság!

– Krista? – ízlelgette a nevét Levi. Petrára sandított, a lány viszont a fejét rázta. – Hm. Minden, amit mondott, hazugság volna? Pedig lehet, hogy megmentette vele az életedet, Eren. Akkor is fenntartod, hogy hazugság volna?

– Krista… – Eren megremegett. – Ő…

– Azt tudom javasolni, hogy jól gondold végig a válaszodat, Eren. – Levi hadnagy közelebb lépett a cellához. Ismét a rácsokra markolt, és Eren bánta, amiért nem tudta eltépni a láncait. Tökéletes alkalom kínálkozott, hogy rávethesse magát a férfira. Korábban közelharcban alulmaradt, ezúttal azonban minden erejével azon lenne, hogy ez ne történjen meg. Talán a végkimenetel is más lesz… Ezúttal nem tud már meglepni, nem?

De tévedett.

Levi hadnagy meg tudta lepni.

– Az unokatestvéred nekem is bemutatkozott, mielőtt mindent elmondott volna, amit csak tudott.

– Mindent? – lehelte Eren. Aztán bennakadt a levegője, ahogy eljutott a tudatáig, hogy mit mondott a hadnagy. Bemutatkozott? Mégis miről…

– Historia, csatlakoznál hozzánk? – kérte Levi csendesen, és szemlátomást elégedettséggel töltötte el az Eren arcára kiülő rémület. Teljesen kiélvezte a pillanatot, és Eren meg tudta volna fojtani ezért.

A lány, aki egyszer csak feltűnt Oluo háta mögül, gyönyörű, halványrózsaszínű ruhát viselt. Szőke haját kontyba csavarták, így sokkal öregebbnek látszott a valódi koránál, karjában pedig gyermekét tartotta. Kuklo is levetette a szegényes rongyait, és hozzá hasonlóan elegáns ruhákba öltöztették. De nem ez volt az egyetlen, amitől Eren lélegezte újból elakadt, hanem a csillogó fejdísz, ami tökéletesen illett Krista fejére. Aranyló volt, amilyen a kulcs is, drágakövekkel kirakott.

Egy korona… Hát persze – hunyta le a szemét Eren.

– Historia Reiss vagyok – mutatkozott be ezalatt Krista Erwin parancsnoknak.
– A falak igazi királynője.

Megjegyzés: íme, az 5. fejezet, sokat kellett rá várni, de remélem, tetszeni fog! ^^ Igyekszem a következőt hamarabb hozni, ráadásul a korábban ígérgetett tervekről sem feledkeztem meg, hamarosan érkeznek.
Ez amolyan átvezető fejezet volt, Eren rendíthetetlen – vagy mégsem? ;)
A következő fejezetben a tervek szerint meghallgatjuk Historia múltját, lezajlik a tárgyalás és Eren sorsa eldől. Talán örül neki, talán nem. Ilyen az élet. :D Egy jó darabig biztosan nem tud megszabadulni Levi hadnagytól, az egyszer fix.

Illetve nem tudom, ki mennyire olvassa a mangát – egy barátnőmnek fordítom egy ideje, nem a legprofibb fordítás, hiszen életemben először csinálok ilyet, de gondolkodom rajta, hogy ide is feltegyem valamilyen formában. Jelenleg a 98. (azaz az eddigi utolsó) fejezetet fordítom; ha lenne rá igény, jelezzétek, mert eléggé vacillálok! :)

8 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Jaj de jó! Akkor várhatóan a napokban közzéteszem a 91. fejezetet. ^^

      Törlés
  2. Engem is nagyon érdekelne. Folyamatosan olvasom a mangát is,de az oldal amin letöltöm elég régen nem hozott folytatást..ha jól emlékszem akkor a 90.fejezetig van fent..szóval nagyon megköszönném ha ezentúl ide is felraknád:) ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen-igen, én is úgy láttam, hogy a 90. fejezet volt az utolsó, ami elkészült, és annak is már jó ideje. :) Persze megértem a fordítókat, azért nem kis meló, ráadásul ők sokkal szebben csinálják nálam xD
      A 91. fejezetet már fel is raktam, a "mangafordítás" címkénél találhatod meg. ^^ A napokban sűrű frissítések várhatóak. :D

      Törlés
  3. Húha, ismét csak azt tudom mondani, hogy remek fejezet volt, lelkesen várom a következőt. És a manga is szívesen látott lenne. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett! ^^ A folytatás készülőben, néhány napon belül érkezik! A mangát a "mangafordítás" címkénél találhatod meg, egyelőre a 97. fejezetig, a 98. fejezetet hamarosan feltöltöm.
      Köszönöm, hogy írtál!
      Detti ^^

      Törlés
  4. Folytatás mikor várható???*.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most töltöttem fel a manga 98. fejezetét, a Titánok 6. fejezete pedig várhatóan holnap délután érkezik, csak betemettek a zhk az egyetemen. :)

      Törlés