Az óceán túloldalán [Ereri] – 21. fejezet (90+ manga spoiler)

21. fejezet

Világok között járva

Langymeleg szellő fújt. Az ég fölötte kékeszöld fényben ragyogott – egy ponton kettéhasította a fénylő csillagokkal teli, sötét kékséget –, s Eren meztelennek érezte magát, anya szülte meztelennek és meglepően nyugodtnak – olyan érzés volt, mintha magának az egész világnak a békéje telepedett volna hirtelenjében a lelkére.

A láthatatlan fonál – gondolta, miközben a finom homokba markolt. Ugyanott vagyok, ahol a pajtánál voltam. Ymir… merre vagy? – Körbesandított, s elakadt a lélegzete. A világok között lehetett, azon a helyen, ahová mindannyian kapcsolódtak valamelyest, de nem egyedül. A puha homokban… rajta kívül még valaki ébredezett…

Egy nagyon ismerős valaki.

Levi…

A szíve izgatott dobogásba kezdett.

Levi!

Ő is meztelen volt, ruhátlan és sértetlen, döbbent és zavarodott, ahogy végighordozta a tekintetét az ismeretlen tájon, és amikor Erenre rebbent, Eren biztosra vette, hogy az ő szívverése is felgyorsult.

– Ez a hely… – Levi hangja olyan halk volt, hogy elnyelte az óceán újabb hullámtörése.

– A láthatatlan fonál – suttogta Eren. De vajon hol van Ymir Fritz? Ez alkalommal semerre sem látta a vödröt cipelő kislányt. Megdörgölte a szemét, a keze felcsúszott a halántékára. Basszus. Mi a fene történhetett vele?

– Te most te vagy – nyelt nagyot Levi. – Eren vagy.

– Ki más lennék? – kérdezett vissza. A férfi előtt állt, jóformán annak karjában, és ugyanazt a kétségbeesést látta rajta visszatükröződni, mint amit saját maga is érzett. Mi is történt? Hogyan is történt?

Levi fellélegzett; megeresztett egy halvány mosolyt.

– Hiányoztál, kölyök… – És ezt kedveskedően mondta, ujjai hosszasan elidőztek Eren arcélén. Gyengéden simogatták.

– Mit gondolsz… – kezdte felvezetni, hogy vajon mi történhetett, amikor egyszer csak a fények megmozdultak a fejük felett. Megremegett a föld, megnyílt az ég, s Eren levegő után kapkodott, mert a lábukat apró, kékből lilásba hajló virágok leptél el – mintha egy virágzó mezőn álltak volna az óceán partjánál, és fürödtek volna a Mennyek fényében.

– Lélegzetelállító – lehelték egyszerre, majd egymásra kapták a tekintetüket; Eren zavartság pírját érezte felkúszni a nyakán. Valamiért a hadnagy társaságában mindig minden annyira zavaros volt. És akkor még nem vette figyelembe a tényt, hogy most mindketten anyaszült meztelenül álltak egymás előtt.

Ellépett tőle, inkább az égboltot kezdte figyelni. Hol is voltak? Mi is volt ez a hely? Miért is hozta el őket ide Ymir?

– Egyszer már jártam itt – mondta halkan. – Nemrég, azután, hogy találkoztunk. – Volt-e bármi jelentősége is, hogy Ymir Fritz azután vezérelte őt ide, miután szemtől szemben állt Levijal, és a múltjukról beszélgettek?

– Egyszer mintha én is jártam volna itt – jegyezte meg erre Levi; a hangja szokatlanul csendesen szólt. – Nagyon régen… egy álomban… Egy nagyon hosszú álomban… – mormolta. – Amikor…

– Minden elkezdődött.

Eren lehunyta a szemét.

Loccsanás hallatszott, egy vödör lóbálásának jellegzetes hangja. Mindketten megpördültek, de Eren már tudta, kire számítson: Ymir Fritz jelent meg kislány-alakban, komoly, mosolytalan arccal, fénylő szemmel. Ugyanazt a ruhát viselte, mint legutóbb, ugyanúgy is nézett ki. Újra ugyanazt is csinálta: embert gyúrt a homokból, megformálta az alakjukat, újjáalkotta őket, s aztán nézte a remekműveit, nézte és nézte, és mély fájdalom ülte meg a tekintetét. Az emberiség fájdalmát cipelte a vállán.

Levit nem érdekelte. Megindult felé, mielőtt Eren megakadályozhatta volna, és a levegő mintha megfagyott volna, mikor megkísérelte megragadni a kislány vállát. A nyers erő megsemmisült a természetfelettivel szemben, a keze átsiklott Ymir testén, csupán a levegőbe tudott markolni. Ymir Fritz ajka gúnyos mosolyra húzódott.

Nem törődött többet velük, hátat fordított nekik, és visszaindult szép, komótos tempójában oda, ahonnét jött: a semmiből. Egy ideig még látszódott a távolodó alakja, aztán a következő pillanatban olybá’ tűnt, mintha soha ott sem lett volna.

Eren megborzongott.

Megrohamozták az elfeledett emlékek.

– Ha nem lenne több eldiai, nem létezne maga az erő sem. Ez volt az, amiben Zeke mindig is hitt. Hogy csak úgy szabadíthatjuk fel az emberiséget, ha Eldia öngyilkosságot követ el. Egy faj kihalása… hozhatja el a régóta várt békét, mert az óriások léte természetellenes a világban, és nem tagadom, ebben igaza van. De én akkor is úgy hittem, hogy KELL lennie más megoldásnak… Csak a végén kifutottam az időből.

– Az idő – húzta el a száját Levi. – Ő a legnagyobb ellenségünk. De vajon miben hisznek a többi hordozók? Miben hisz az óriásod? Ő maga… él és virul, hús-vér eleven, nemcsak egy test, amivé átalakulsz, Eren.

– A Támadó Óriás akarattal rendelkezik – értett egyet Eren. – Nem tudom, mi a helyzet a többi hordozóval, de az én óriásom nemcsak egy test. Van valami, ami motiválja, hogy haladjon előre a számára kijelölt úton. Ő az, aki kortól függetlenül mindig is a szabadság után vágyakozott, azt hajszolta acélos elszántsággal. És ő az – tette hozzá egy árnyalatnyival halkabb hangon –, aki pontosan tudja, hogy az öngyilkosság az egyetlen lehetőségünk.

– Eldia öngyilkossága?

Eren erre a fejét ingatta.

– Nem.

De ha elmondom, meg akarod majd állítani… – gondolta –, és azt nem hagyhatom. Most már tisztábban látok. Most már tudom, mit kell tennem.

A végső áldozatot… meg kellett hozni a világ érdekében.

Hogy Eldiának legyen jövője.

Elfordította a fejét, makacsul kerülte Levi pillantását. Ugyan, mit is számított, hogy mi fog történni vele? Nem tartoztak egymáshoz. Most nem.

Az ajkába harapott, olyan erősen és olyan mélyen, ahogyan csak tudott. Nem érzett fájdalmat, még a vére sem csordult ki, mintha a világok között nem érhette fájdalom, egyedül felszabadulás. Egy olyan helyen voltak, ahol Ymir feloldozta őket a bűneik alól. Egy olyan helyen… ahová Eren mindig is vágyott.

– Eren! – Levi hangja persze türelmetlenül csengett; nem hagyta annyiban. Miért is tette volna? Egymás ellenségei révén joga volt hozzá, hogy kérdezősködjön; hogyha az szükséges, akkor erővel szedje ki belőle a válaszokat. – Még mindig nem érted?

Eren nyelt egyet.

– Nem értem… – motyogta. – Mégis mit nem értek?

Ujjak siklottak az álla alá, gyengéd érintés volt, szelíd fogás, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy Eren ráemelje a tekintetét.

Oh.

– Figyeld az eget – mondta Levi, s finoman az égbolt felé fordította az arcát. – Figyeld meg jól. Figyeld a fényeket, amik körülölelnek minket. – Úgy választották el őket egymástól, ahogyan az óceán is a két oldalt. Marley vagy Eldia? Paradis vagy Marley? Eldia vagy Paradis? Az emberek minden oldalon egyformák voltak, senki sem élt teljesen szabadon. Hiába harcolta ki a győzelmét Marley az eldiai nép fölött, mindig akadtak országok, akikkel háborúba kellett bocsátkoznia. Az emberek mohók voltak, hatalomra vágytak, és az óriáserő, ahogyan Zeke is fogalmazott, lassan eltörpült a páncéltörő golyók mellett.

– A fények… – suttogta. – Milyen szépek… – mire Levi bólintott; nem az égboltot nézte.

– Igen, azok.

Az ujjai ott felejtődtek Eren arcán.

Eren nem bánta. Beledőlt az érintésbe, és valamikor Levi csuklója köré fonta a sajátjait – éppolyan finoman, éppolyan körültekintő óvatossággal, ahogyan a férfi is, és ez így jó volt, nagyon jó, kellemes és gyengéd, amolyan emlékeket előidéző. Az ajkához emelte a kezét, lehunyta a szemét.

A csók puha volt, borzongtató.

Sokáig kapaszkodtak így egymásba, egy szót sem szóltak. A távolban Ymir ballagott feléjük nyugodtan, komor, mosolytalan arcán most mintha halvány mosoly játszadozott volna. A vizet lögybölte kifelé a vödréből, egy cseppet sem zavarta. Ahová a cseppek pottyantak, s ahová ő maga is lépett, kékes-lilás virágok nőttek ki a nyomában.

– Mi a terved? – kérdezte tőle Levi, mikor megállt előttük. – Hogy hozhatnánk el ezt a békét? – Mi az, amit Eren most már megértett? Vajon mi az? Miféle áldozatot kell hozni? Ilyesfajta kérdések kavaroghattak az elméjében.

Eren torka összeszorult.

– Azt hiszem, most már készen állok – dünnyögte a kislánynak. – Tudom, hogy sokszor hibáztunk már, de szeretném, hogy ez legyen az utolsó lehetőségünk. Fejeződjön be valahogyan az örökös körforgás.

Utolsó?

Ymir félrebillentette a fejét, az ajka mozgott, néma szavakat formált.

Legyen az utolsó?

Eren bólintott.

– Készen állok – jelentette ki. – Nem táncolok vissza.

Ymir elmosolyodott.

Legyen úgy…

– Később találkozunk… Eren.

Így búcsúzott, így tűnt el újra előle.

– Várj! – kapott utána Levi. – Még nem válaszoltál…

De Ymir alakja szertefoszlott.

Eren ajka halvány mosolyra görbült.

Aztán egy hang jutott el a tudatáig.

– EREN!!!

Valaki a nevét sikoltotta, és mintha meghasadt volna az ég, megremegett volna a föld. A fények alázuhantak, Eren szeme pedig tágra nyílt döbbentében. Nem érezte többé maga körül Levi érintését, sem Ymir békéjét.

– EREN!!!

Éles fájdalmat érzett a tarkójában, azon a ponton, ahol a nyakszirtje volt, és a rémület benne akasztotta a levegőt. Levi felé kapta a pillantását, de a férfi… eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.

Felüvöltött – nem ismert rá a saját hangjára, egy megvadult óriás haragja zengte be a világot. A füstös levegőben sok minden érződött – égő hús, huss-huss, a manőverfelszerelés jellegzetes hangja, a kilövő üzemanyag, az emberek kétségbeesése.

Levi?

Hol van Levi?

A horgony a nyakába mélyedt, de nem annyira mélyen, hogy elérje a nyakszirtjét, és így végezzen vele, és mire feleszmélt, apró alak kapaszkodott meg a vállában. Az a valaki volt az, aki több ízben is a nevét kiáltotta. Most kapkodva lélegzett, Eren az óriása testében zárva is érezte, mennyire remegett.

Armin.

Armin.

** * **

– Eren, figyelj rám! – emelkedett meg egy kicsit a szőke fiú, hogy elérje a fülét. Mintha apró hangyák futkostak volna végig Eren testén, olyan érzés volt, ahogy végigfuttatta az ujjait rajta. Bátortalannak tűnt az érintése, mégis barátságosnak; azt az érzést keltette, hogy tőle nem kellett tartania.

Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint…

Mikasát és Armint…

Be kell fejezned a küldetésedet.

A küldetésemet.

„Bagoly” szavai tisztán csengtek a fülében.

Eren vagyok – gondolta. Kruger vagyok. Frieda vagyok, Uri vagyok, mindenki vagyok, a Támadó is.

Lüktetett a feje, próbálta kizárni az ismeretlen hangokat. Az apjára gondolt, akit jóformán nem is ismert, majd eszébe jutott, amikor végre találkozhatott az anyjával… A családját szétszakították. Az óceán választotta el őket egymástól… Ha az egyik oldal mellett döntött, azzal feladta a másikat.

De én mindkettőt akarom – emlékeztette magát újra. Egyszer már eldöntöttem… Egyikről sem mondok le.

Armin… vajon mit akarsz?

– Eren! – szólt a fiú fojtottan. – Nem akarunk bántani! A barátaid vagyunk! Hinned kell nekünk!

Liberio után… nem tudom, mit higgyek.

– Mikasa eljött hozzám! Nem vagy egyedül! Mi… sosem adunk fel! Ahogy te sem minket!

Nem tudunk kikerülni ebből a háborúból, Armin.

– Eren! – Armin erősebben kapaszkodott belé, de már nem két kézzel. Az egyik kezével elengedte, így még inkább remegett a lába, ahogy a vállán állt; s azzal, amelyikkel már nem fogta, óvatosan előremutatott. Tőlük nem messze Frieda királynő rezidenciája lángokban állt, az Alapító és a Bestia párosa pedig mintha vad csatát vívott volna a Háború Pörölyével. – Nézd! – mondta Armin. – Az ott a bátyád! A királynőt védi!

Zeke… valóban ezt tenné?

De…

Miért?

– Nem értem az okokat, de a bátyád Paradis oldalán áll!

A bátyám az én oldalamon áll – gondolta. Ebben az egyben biztos vagyok.

– Eren…

Eren megmozdult.

Óvatosan a válla felé nyúlt, és Armin arcát falfehérre festette a rémület, mikor az ujjaival finoman a markába zárta őt.

Elemelte a testéről, nem érezte, hogy ficánkolt volna a szorításában.

Biztonságba kell helyeznem – mondogatta magának. Őt is, meg Callumot is. Be kell fejeznem… a küldetésemet. Csak így menthetek meg mindenkit. Nem szabad… elbuknom.

Forróságot érzett a szájában, a nyála védelemként szolgált.

Armin… Mikasa… Mindenki… Bocsássatok meg, amiért ennyire nem találom a helyemet.

– Eren…

Armin vékony hangját elnyelte a marka és úgy minden más.

BUMM!

BUMM-BUMM!

HUSS-HUSS!

A háromdimenziós manőverfelszerelés kilőtt, az alakok megpördültek a levegőben, kivonták a kardjukat. Suhanás hallatszott, mindannyian megindultak a Háború Pörölye felé, hogy megfékezzék, és akkor sötét árnyékot vont föléjük valami, és Eren megállt, meglazította az öklét: Armin az egyik háztetőre pottyant, szerencsére nem túl erősen. Felnyikkant, de nem fájhatott neki annyira.

Eren kitépte magát az óriása nyakszirtjéből. Mély barázdák tarkították az arcát – az óriássá változás sötétlő és mélylő jelei –, a szeme világosabban fénylett, mint eddig valaha. Lassan a hangok felé fordította a testét – egy ponton még mindig eggyé volt válva a Támadó Óriással –, s közben… magán érezte a tekinteteket.

Oh.

Hát te vagy az…

A Nőstény Óriás befordult, szőke haja meglebbent. Rászegezte jeges-kék tekintetét, kihívó fény csillogott benne; ajkán gúnyos-elégedett mosoly tűnt fel.

– Annie… – lehelte Armin. – Végre.

De nemcsak Annie érkezett meg.

Eren az ég felé emelte a tekintetét, léghajók tucatjai vetettek rájuk árnyékot. A legnagyobbról kötéllétrát rángatott a szél, a léghajó nyitott ajtajában pedig picinek tűnő alak állt, haját viszonylag laza copfba kötötte össze.

Pieck.

De ő sem egymagában kapaszkodott ott csupán.

Eren szeme tágra nyílt, ahogy egymásra néztek.

A fiú felemelte a kezét – olybá’ tűnt, mintha lustán intett volna egyet, pedig valójában…

Az aranysárga fény árulkodóan cikázott körülöttük, ahogy Pieck hozzáért a könyökével.

– Dirk? – suttogta Armin csodálkozva. – Dirk Reiss?

Puffanás zaja ütötte meg a fülüket, Mikasa felhorzsolta a tenyerét, ahogy levetette magát a magasból, s elgurult a tetőcserepeken. A sálnak a nyakából, amit annak idején Dirk tekert köré, nyoma veszett.

– Úgy látszik – mondta, miközben pillantását egyenest Florian küzdő alakjára emelte –, valamennyi Reiss becsatlakozott valamelyik oldalon ebbe a kegyetlen háborúba.

– És te kinek az oldalán állsz? – nyelt nagyot Armin.

Mikasa megtörölte a kezét a nadrágjában, nem törődött a vérrel.

– A magam oldalán – felelte határozottan. – Mert szabad akarok lenni.

Armin erre halványan elmosolyodott.

– Tehát… nem Eren oldalán?

– Nincs olyan, hogy az én oldalam – közölte vele Eren szelíden. – A szabadság létezik. Azért kell harcolnunk. Te nem így gondolod, Armin? Te… kinek az oldalán állsz? Ha már megmentetted Annie-t… és még nem próbáltad meg elvenni tőlem az erőmet. A léghajón… pedig a léghajón valami ilyesmit terveztetek Liberio elpusztítását követően. Merthogy én… már nem vagyok megbízható. Soha sem voltam az, nem igaz?

– Soha sem hagytam volna, hogy felfaljanak idő előtt, Eren! – kerekedett el Armin szeme; még a feltételezés is sértette.

Eren lassan bólintott.

– Lehet – hagyta rá. – Nem tudhatom.

– De. – Armin hangja nem remegett többé. Felszegte a fejét, állta Eren tekintetét. – Tudod, honnan kéne tudnod? – kérdezte tőle csendesen. Mikor csupán értetlen fejingatást kapott válaszul, nagyot sóhajtott, és így folytatta: – Onnan, hogy barátok vagyunk. Történjék bármi, mi, hárman – intett végig magukon –, örökre barátok leszünk. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ami volt, az elmúlt. Sosem múlik el, a lelkünk mélyén örökre emlékezni fogunk rá. És én akarok rá emlékezni. Akarom, hogy barátok legyünk újból… Hogy együtt lássuk az óceánt – csillant meg a szeme. – Te nem vágysz erre, Eren? Hogy együtt… fedezzük fel a világot – nyújtotta felé a kezét. – Bízzunk meg egymásban… és harcoljunk együtt az álmunkért… mert ugyanazon az álmon osztozunk, ebben biztos vagyok. Semmi mást nem szeretnék, csakhogy újra visszakapjuk azokat a régi, szép időket, amikor még boldogok voltunk együtt…

Erennek kiszáradt a torka.

Ó, Armin…

– Eren… – A fiú felállt, a lába sem reszketett többé. Mosolygott. – Kérlek – mondta, és nem eresztette le a kezét. – Bízzunk meg egymásban! Bízzunk… és harcoljunk együtt! Ha együtt vagyunk, bármire képesek leszünk…

Lecsordult az első könnycsepp, mikor összesimították a kezüket. Mikasa szeme is könnyektől csillogott, és meleg volt az érintése, meleg és szelíd, annyira ismerős, annyira jó… És Eren lassan fellélegzett.

– Armin – mondta, de abban a pillanatban sok dolog történt egyszerre. Puskacsövek ropogása, golyózápor zuhant alá, a semmiből pedig aranysárga fény villant, és Zeke Bestiája hatalmasra nyitotta a száját, üvöltött és üvöltött, és aztán minden irányból fények ragyogtak fel, a robbanás ereje meg valamennyiüket megsüketítette hosszú percekre…

Az óriás kinőtte magát a fényből, szőke haja hullámzott, szája fájdalmas-dühös mosolyba torzult. Az óriássá változás elcsúfította az ember vonásait, de nem annyira, hogy nem lehetett ráismerni. Ahogy a magasba tört, és ahogy a tincsek körülölelték egykor szép arcát, Eren szívét összeszorította az aggodalom.

Mikasa felszisszent.

– Ostoba liba! Pont most!

– Az ott… – Armin döbbenten engedte el Eren jobbját. A félelem halvány szikra megcsillant a szemében. – Az ott… Abel lenne?

Ő volt az.

Abel, az az ostoba, beképzelt fruska, aki arra vágyott, hogy Frieda nyomdokaiba léphessen és megkaparinthassa magának az Alapító Óriás erejét, szerzett valahonnan egy injekciós szérumot – a Reiss család életét ismerve nem is került bele oly’ sok erőfeszítésébe, hogy szert tegyen rá –, majd ostoba módon fogta magát, és be is fecskendezte magának egy csata kellős közepén. Nem sok ésszel áldották meg őt sem.

Eren ökölbe szorította a kezét.

– A kurva életbe! – káromkodott.

A város megannyi pontján felvillanó sárgás fény sem jelentett semmi jót – eszetlen óriások hadát, akikben nagy valószínűséggel Zeke gerincvelői folyadéka csörgedezhetett, ha az üvöltésére változtak át.

De vajon ki adta be nekik?

A királynő?

Ebben kételkedett.

– Tehát ez volt a nagy terve – suttogta Armin. – Sosem értettem, mi jár a fejében, de…

– Abel műve lenne? – kérdezte Mikasa. – Ez biztos?

– Valamiben nagyon sántikált az utóbbi hetekben. Amióta Zeke-et elfogtuk…

– Ostoba liba, mégis mire számított?! – csattant fel Eren. – Hogy a pokolban akarja felfalni a saját nővérét, ha elvesztette az eszét? Vagy már nem számít, melyik óriást szerzi meg magának? Ennek tényleg elmentek otthonról!

– Ehhez mindig is értett – felelte erre Mikasa. Elsötétült az arca. – Problémát okozni. Abban profi.

Mielőtt Eren reagálhatott volna rá, valaki Mikasa és Armin nevét kiabálta. Suhanó hangok hallatszódtak, Eren nem akart hinni a szemének, amikor a száznegyedik egység tagjait látta megérkezni. A csapat, a régóta látott csapat… Majdnem mind ott voltak.

Jean kiáltott.

– Újra te vagy az? – ragadta meg a vállát egyből zihálva. – Eren Jaeger vagy?

– I-igen! – nyögte, mire Mikasa megemelte a szemöldökét.

– Ki más lenne?

– Nem fontos – vágta rá Eren. – Én vagyok. Az a lényeg.

– De… Eren…

– Nem fontos. Az öcsém biztonságban? – fordult Jean felé. A fiú bólintott.

– Kimenekítettük. A húgodat és az anyukádat is, ne aggódj.

Eren megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Köszönöm.

– Nemcsak érted tettük – mondta erre Jean. A tekintete Abel felé siklott. – Reiss hercegnő? – döbbent meg. – Tényleg… óriássá változtatta magát?

– Úgy tűnik.

– Hol van Levi hadnagy?

– Levi hadnagy?

Levi…

– Veled maradt, nem? – kérdezett tovább Jean. – Hol van most?

Levi…

Velem lett volna?

Eren nyelt egyet. Eszébe villant az emlék, amikor a Támadó hatalmasra tátotta a száját, s valaki a magasból belépottyant… Forróság ölelte körül a testet, nyál, és az óriás nem nyelte le, hanem addig formálta, míg körül nem vonta őt védelmezve.

De hova került onnan?

Amikor magához tért… Levi nem lehetett a szájában.

– J-jól van…

Jól kellett lennie…

– Lényegtelen, Jean! – vágott a szavába Marco. – Levi hadnagyról beszélünk! Levi Ackerman!

– Igen, de…

– Biztos vagyok benne, hogy ura a helyzetnek – nyugtatta meg őket. – Nagyobb ura, mint mi. Jó lenne, ha mi is csinálnánk valamit, nem gondoljátok? – pillantott hátra Connie-ra. Ő is komoran bólintott.

– Sasha hol van? – Eren még csak ennyit mert odasuttogni Jeannak. A lányt sehol sem látta.

– Eltörte a lábát – komorult el a fiú arca. – Connie őt is kimenekítette.

– Minden rendben lesz – mondta Armin biztatóan. – Együtt vagyunk… Úgy, mint régen.

– Majdnem úgy… – emlékezett vissza Eren a kadétévekre. Kik is hiányoztak? Oly’ sokan… Ymir, Bertolt, Reiner… Mina Carolina, Thomas és a többiek… Majdnem együtt voltak. Majdnem.

– A segítség Hizuru személyében megérkezett – jelentette be Mikasa. – Van egy olyan sejtésem, hogy a légierő személyében pedig…

– Magath hadnagy? – mosolyodott el Eren.

Mikasa aprót bólintott.

– De akkor meg… Dirk?

– Mondjuk úgy, nem várt fordulat volt – vonta meg a vállát Mikasa. – De Dirk… Rendes srác, Eren. Ő… majdnem olyan fontos személy az életünkben – sandított Arminra –, mint amilyen egykor te voltál.

– Tudom – suttogta. – Tudom, hogy ő vette át a helyemet.

– Senki nem vette át senkinek sem a helyét. De Dirk a barátunk… és a nehéz pillanatokban számíthatunk rá. Ő… szeret a háttérben tevékenykedni, de amikor a helyzet megköveteli, mindig felbukkan és segít. Ő… néha mintha tudná előre, mikor kell beavatkoznia, és csakis akkor teszi meg. Ő ilyen, így kell elfogadni.

– Fejezzük be ezt az értelmetlen háborút – bólintott Armin is. – És próbáljuk valahogy megmenteni Abelt is – nézett az egykori lány felé. Ennyi maradt belőle, egy rusnya, emlékeit vesztett, emberevő óriás. Sosem volt hercegnő, csak egy ostoba, naiv kislány, aki ideje korán kívánt felnőni, és aki semmit sem tudott a világról.

Eren lehunyta a szemét, ahogy eszébe jutott Ymir Fritz.

– Világok között jártam – suttogta. – Tisztán láttam a láthatatlan fonalat, ami valamennyi eldiait összeköt. Most már… tudom, hogy mit kell tennem.

– Akkor mi lenne, ha véghez is vinnénk? – vonta föl a szemöldökét Jean, halvány vigyorral a szája sarkában. Eren legnagyobb meglepetésére valamikor megfogta Mikasa kezét, és a lány nem rántotta el azt.

Mi a…

Ez mégis… mikor történt?

– Nem ártana – bólintott Connie. – Minél előbb vége a háborúnak, annál hamarabb vehetem feleségül Sashát.

Jean és Marco összevigyorogtak.

Eren érezte, hogy megtelt a szeme könnyel. Mély levegőt kellett vennie, hogy megnyugtassa magát; a szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Egyszerre érzett izgatottságot és csipetnyi félelmet is; remegett a keze, de leginkább belülről remegett.

Beszív-kifúj.

Beszív-kifúj.

Jól van – gondolta. Jól van.

Ha meg akarod menteni Mikasát és Armint…

Meg persze mindenki mást…

Be kell fejezned a küldetésedet.

Mikasát és Armint.

És mindenki mást.

Az egész világot.

Felemelte a fejét, sosem tapasztalt határozottság lett rajta úrrá.

Nem remegett többé, már nem félt.

– Csapassuk! – jelentette ki, mire barátai felujjongtak.

A manőverfelszerelés hangjai betöltötték a levegőt, a szerkezetek működésbe léptek, Eren érezte, hogy végre teljesen kiszakadt az óriása testéből. Egy valami hiányzott csupán, ám nem tudta megmondani, hogy pontosan micsoda. Felszökkent Armin mellé, majd felegyenesedett; tekintetét végighordozta a társain. Egytől egyig mosolyogtak.

– Valami nem stimmel – jegyezte meg Marco mosollyal a szája sarkában. – Még nem mehetünk.

– T-tessék?

– Sejtettem, hogy ez fog történni – vette át a szót Armin –, úgyhogy felkészültem.

Jean megszorította Mikasa kezét, lassan bólintott egyet.

– Most már ráadhatjuk – mondta. – Önt illeti a megtiszteltetés, uram. Így akarjuk mindannyian.

Eren szeme tágra nyílt.

Puha valami simult a vállára, összerezzent, mikor megérezte a finom érintést. Megpördült, az alak felé kapta a fejét, és bennakadt a levegője, mert… az a valaki, aki ráterítette, az a valaki… Az a valaki…

– Erwin parancsnok? – nyögte döbbenten. – M-maga…

– Szervusz, Eren – mosolyodott el a magas, szőke férfi. Felfegyverkezve, a Felderítő Egység uniformisában érkezett, és ott, ahol a jobb karjának kellett volna lennie… ott is volt a jobb karja, ez alkalommal nem vesztette el. Ugyanúgy festett, ahogyan Eren emlékeiben élt: kellően magas, kellően dús szemöldökű, legendás eszű parancsnoka volt az egységének. És nemcsak ő érkezett, hanem Hanji is, és még jó néhány, ismerős arc a Felderítő Egységből. Erennek hirtelen eszébe sem jutott mindenkinek a neve.

De nem Erwin terítette rá, hanem Shadis.

– Édesanyád szerette volna – mondta –, de nem engedtem, hogy részt vegyen a háborúban.

– Grace miatt.

– Grace miatt – bólintott Shadis. – De… Szeretném, hogy tudd, az áldását adta rá. Ez a tiéd.

Eren a zöld köpenybe kapaszkodott.

– Mondtuk, hogy valami hiányzik – vigyorgott rá Jean. – Most már tökéletesen festesz, Jaeger.

– És közénk tartozol – vigyorgott Connie is. – Gratulálok, pajtás – sózott egy jó nagyot a hátára –, felderítő lettél!

Eren felcsuklott örömében.

A hátán ott ragyogtak a Szabadság Szárnyai, és körülötte mindenki, aki szemtanúja volt a jelenetnek, szélesen mosolygott.

A Falakon Túli Fiúból Falakon Belüli Fiú vált.

A harcosból a mai napon…

Katona lett.

---

Megjegyzés: Annyira régóta szerettem volna már megírni ezt a jelenetet, amiben valaki – a legelső tervek szerint még Marco, nem Shadis – Eren vállára teríti a Szabadság Szárnyait. <3 Paradis és Marley is értelmetlen gyilkolászásba kezdett, Eren viszont mindkét oldalhoz egyaránt tartozik. Nem ölni kell tovább, hanem a háborúnak véget vetni.

Amúgy nem tudom, miért, de Abel majdnem mindegyik történetemben utálatos karakter lett. Itt majd meglesz a magyarázata, de a többi esetében nincs rá mentségem. Pedig olyan aranyos kislánynak tűnt…

Következő fejezetben kiderül, mi lett Levijal, illetve Eren/Pieck jelenetre felkészülni. Messze még a teljes boldogság… De közeledik!

Folytatás, vagyis rendes fejezet kb. 2 hét múlva: Az utolsó küzdelem

Kb. 1 hét múlva kiegészítő fejezet: Az ígéret, amelynek fókuszpontjában Armin/Annie szál fog állni.

Beharangozó:

„Akkor kezdődött.

A Nőstény finoman hátrahúzta a köpenye kámzsáját, megnézte az arcát, és nagyon sokáig egymás szemébe bámultak. Armin arcáról vér csorgott le, a teste reszketett. Sosem érzett még efféle erőt, sosem látott még óriást ennyire közelről. Sosem érezte azt, hogy egyetlen könnyed érintés elég ahhoz, hogy a Nőstény teljesen megsemmisítse.”

Jelenleg a 31. fejezetet gépelem szorgosan – sajnos egy jó ideje, úgyhogy most már fel kéne pörögnöm egy kicsit. A tervek szerint nagyjából 40 fejezetes lesz a történet, és most már csak néhány fejezet, és tényleg érvénybe fog lépni az Ereri szál. Tényleg! Ez nem üres ígéret, már megírásra került az a bizonyos fejezet… ;)

Maradjatok otthon, és vigyázzatok magatokra!

Mangafordítás (128. fejezet)

Sziasztok!

Elkészültem a Shingeki no Kyojin manga 128. fejezetének magyar fordításával.

Link: Shingeki no Kyojin_128. fejezet: Áruló (magyar fordítás)

Jó olvasást kívánok! ^^

Hírek a manga 128. fejezetéről (spoilerek! + lefordított oldalak + link)

Sziasztok!

Ebben a nehéz időszakban sem szabad megfeledkeznünk róla, hogy hamarosan érkezik a Shingeki no Kyojin manga 128. fejezete. Legalább ennyi örömünk legyen, ha már annyi szörnyűség történik világszerte!

Aki teheti, maradjon otthon! Vigyázzatok magatokra, ügyeljetek a megfelelő fertőtlenítésre! + Gondoljatok az idősebbekre, és azokra, akik betegek (és akik nemcsak az idősek lehetnek).

Korábban említettem, hogy idén diplomázom... Nos, a jelenlegi álláspont az, hogy ez még mindig meg fog történni, csak nem májusban, hanem június-júliusban. Ez azt jelenti, hogy március óta ki sem mozdultam otthonról, és szépen tanulgatok, tehát igyekszem az új fejezetet is úgy 3 nap alatt lefordítani. :-)

Szerk. 04. 06: Kint a fejezet angolul, kezdem a fordítást.

Link: Shingeki no Kyojin_128. fejezet: Áruló (magyar fordítás)

Lentebb SPOILER!

Addig is, Bessatsu borító:




SPOILER!!!



Eren és Historia nem szerepelnek a fejezetben. Néhány jelentéktelen szereplő (Samuel, Daz) visszatér, ismét lelkiznek egy sort.
Fejezetcím várhatóan: Áruló






Lefordított oldalak

Attack on Ghoul – 5. felvonás (crossover)

5. felvonás

– Halló?

Eren mély levegőt vett, mielőtt beleszólt volna a telefonba:

– Öhm… Anya?

– Ó, Eren! – kiáltott fel az anyja izgatottan. – Végre! El sem hiszem, hogy felhívtál! Azt hittem… – Azt hittem, többé nem fogsz hívni, ezt akarta mondani. Eren elszégyellte magát, ahogy az izgatottság mellett kihallotta a csipetnyi fájdalmat is az anyja hangjából. Nem ezt érdemelte. Bármit is tett, még ha úgy is érezte, hogy nem volt rá bocsánat, az anyja nem ilyen bánásmódot érdemelt.

– Ne haragudj – suttogta, mire Petra, aki éppen a függönyöket húzta be, felemelt hüvelykujjal, bátorítóan mosolygott rá.

– Csak így tovább – tátogta.

Eren elmosolyodott.

– Kérlek – folytatta –, ne haragudj a múltkoraiért. Én csak… nagyon össze voltam zavarodva, és nagyon meg is voltam rémülve… És egyszerűen elöntött a harag, ahogy ráébredtem, hogy az egész eddigi életem egy hazugság volt, de… most már kezdem kapiskálni, mit miért tettél. Te csak meg akartál engem óvni ettől az egésztől. Nem szeretted volna, hogy kiközösítsenek. Azt hittük, nem tartozom így sehová sem, pedig éppen ellenkezőleg: mindkét fajhoz egyaránt tartozom. Erwin parancsnok… Vele is beszéltem, és… Azt mondta, én vagyok a kulcs. Az emberek és a ghoulok kapcsolata… talán meg fog változni… mert én meg tudom változtatni. Ő… hisz bennem.

Az anyja némán hallgatta végig a monológját, egyszer sem szakította félbe. Kapkodva lélegzett ugyan, felkavarták a hallottak, mégsem szakította félbe. Eren szíve egyre hevesebben kezdett dobogni.

– Anya? – kérdezte tétován, mire Carla csuklásszerű hangot hallatott.

– Ó, kisfiam – lehelte. – Te ne haragudj rám, amiért eltitkoltam előled. Teljesen jogos volt a dühöd, réges-rég el kellett volna mondanom. Ha nem is elejétől fogva, onnantól biztosan, hogy elkezdtél felnőni. Sokkal könnyebbé tettem volna az életedet… De… Nem mutattál rá semmi jelet, hogy… örököltél volna bármit is az apád képességeiből, és én csak meg akartalak óvni, és… végül úgy döntöttem, a könnyebbik utat választom. Könnyebbnek tűnt gyáván megfutamodni, elrejtőzni a ghoulok elől, átlagos embernek mutatkozni… Erwint is csak kéthetente hívtam fel, pedig… Mindegy. Eren, kisfiam, mesélj! Jól vagy? Erwin jól viseli a gondodat? Istenem, Eren, úgy hiányzol!

– Te is hiányzol nekem, anyu.

– Mikor láthatlak?

– Szabad? – Eren szorosabban markolta a telefonját. Találkozhattak? Erwin parancsnok engedélyt adna rá? Az anyja… eljöhet hozzá?

– Ó, te csacska fiú, hát persze, hogy szabad! – nevetett Carla. – Erwinnel csak… próbáltunk neked időt adni, hogy feldolgozd a történteket.

– Azt hiszem, sikerült. Találkoznunk kell, anyu. Sok mindenről kell beszélnünk.

– Az apádról.

– Igen – felelte Eren. – De nemcsak róla. Arminról is.

– Armin? – csodálkozott az anyja. – Róla mégis…

– A szüleiről – vágott a szavába. – Te jóban voltál az anyukájával, igaz?

– Oh… Igen. – Hallatszott a hangján, hogy óvatosabbá vált. – Jóban voltam vele. Hogy jön ő ide? Még mindig nem találjátok?

Eren nyelt egyet.

– Ha találkozunk – mondta –, akkor mindenbe beavatlak. Megígérem.

– Ahogy én is – fogadkozott ünnepélyesen az anyja. – Ha találkozunk, nem titkolózom többé. Bármit kérdezhetsz, Eren. Bármit. Mindent el fogok neked mondani, amit csak tudnod kell az apádról meg rólam, meg úgy az életünkről. Nem lesz könnyű ennyi év után… Sem nekem, sem neked, de… Most már nem hátrálhatunk ki. Az a mértéktelen evő csak a kezdet volt, ezt Erwin is elismerte. Most, hogy az a szörnyeteg meghalt, a ghoul társadalom felfigyelt rád. Tudják, hogy volt egy fiú, akit a Felderítő Egység a szárnyai alá vett, és… nem biztos, hogy a legbarátságosabbak azok, akik a leginkább érdeklődnek irántad. Arra kérlek, nagyon vigyázz magadra, amíg nem találkozunk, jó? Fogadj szót Erwinnek és Levi hadnagynak! Ne most hősködj, látod, mire vezetett legutóbb is!

– Úgy lesz, anya, úgy lesz. Ne aggódj ennyit.

– Szeretlek, kisfiam.

– Én is szeretlek, anya.

A vonal kattant egyet, az anyja letette. Eren az éjjeliszekrényre tette a telefont, közvetlenül Armin elveszett mobilja mellé, majd eloltotta a lámpáját, és ruhástól az ágyra vetette magát. A hátára gördült, az alkarjával takarta el a szemét; elkínzottan nyögött fel. Egyedül maradt a szobában, teljesen egyedül, és kivételesen nem érezte magát éhesnek. (Jóllakottnak sem, de ez már nem számított.) Arminra gondolva sehogy sem tudott megnyugodni. Hatalmas kő gördült le a szívéről, hogy barátja szemlátomást túlélte a mértéktelen evő támadását, ám újabb aggodalom foglalta el a helyét: hol volt, ki tartotta fogságban, miért nem tudtak beszélni? Annyi kérdés kavargott az elméjében, hogy azt sem tudta, előbb melyiket tegye fel.

Ajtónyílásra lett figyelmes, Levi hadnagy résnyire nyitotta, úgy lesett be. A sötétben nem sokat láthatott… ha nem lett volna ghoul. Szélesre tárta az ajtót, mikor észrevette, hogy Eren még nem aludt.

– Álmatlan éjszakák? – kérdezte tőle halkan. – Mondanám, hogy igyál egy kávét, de… nem biztos, hogy az a legjobb megoldás – mosolyodott el fanyarul. – Minket is ugyanúgy éberen tart, mint az embereket.

– Nem is vagyok szomjas – ingatta a fejét Eren. – Azt hiszem, csak elmélkedem egy kicsit.

– Értem. – Behúzta maga mögött az ajtót, az ágy felé lépett. – És miről elmélkedsz? – ült le az ágy szélére.

– Felhívtam anyát. Bocsánatot kértem tőle.

– Petra említette. Jól tetted.

– Azt ígérte, többé nem fog titkolózni.

– Tehát beszélni fogtok az apádról is – állapította meg Levi. – Róla mi is tudunk beszélni… ha szeretnéd – ajánlotta, teljesen meglepve Erent. Úgy tűnt, azt a beszélgetést végleg lezárták Grisha Jaegerrel kapcsolatban, Levi mégis önként ajánlkozott, hogy beavatja a titkokba. Eren olyan hirtelen ült fel, hogy csak Levi gyors reflexének köszönhetően nem koccant össze a fejük. – Vigyázz! – dörrent rá, mire elvörösödött.

– Bocsánat…

Levi morgott valamit.

Eren a pírja ellenére is szélesen mosolygott.

– Jól érzem magam – vallotta be. – Nem érzem magam… annyira elveszettnek.

– Kezded megkedvelni őket? – célzott az osztagára.

– Akár tetszik, akár nem. Ők… nem olyanok, akiket nem lehet megkedvelni. Azt a két idiótát – gondolt Connie-ra meg Sashára –, Mikasa kíméletlen őszinteségét… Bertolt szégyenlősségét, Reinert és Jeant, akik állandóan piszkálódnak… Meg persze az osztagodat. Tudsz róla, hogy Oluo állandóan téged utánoz?

– Sajnos.

Levi horkantva válaszolt, szemlátomást a gondolat is irritálta.

Eren szokatlan csendességgel folytatta:

– Eld és Gunther is annyira… és persze ott van Petra.

– Á, igen. Petra – hümmögte.

– Ő tényleg… szeretnivaló teremtés.

– Nem véletlen ő mindenki kedvence – bólintott Levi. – Ő tényleg… különleges – mormolta. Utána hallgattak. Volt valami Levi hangszínében, amikor szóba került Petra neve, amitől Eren úgy érezte, hogy a hallgatással valóban el is hallgatott valamit.

Volt valami, amiről a felderítők nem beszéltek: a múltjukról. Erent olyan részletesen kifaggatták a gyerekkoráról, hogy gyakorlatilag már azt is tudták, mennyi idősen kezdett el először járni, mi volt az első szava, és ki volt az első lány, aki megtetszett neki. Titkok nem léteztek, csupán a ghoulok részéről. Ez az elején még bosszantotta Erent, aztán idővel hozzászokott; el kellett nyerniük egymás bizalmát, s róla azért kellett mindent tudni, mert egyfajta „csodabogárnak” számított a társadalmukban.

Félig ember, félig ghoul. Valamiféle szörnyeteg, ha úgy tetszik. Szörnyeteg, aki bármelyik világban boldogulhatott. Aki mindkét fajhoz egyaránt tartozott, így fogalmazott Erwin parancsnok is.

Kezdem megszokni – húzta el a száját. Most már csak meg kell tanulnom a ghoulok világában is élni.

Mivel a ghoulok élete nemcsak annyiból állt, hogy emberekkel táplálkoztak, vagy éppenséggel kávéval próbálták csillapítani az éhségüket, azzal az erővel is meg kellett tanulnia együtt élni, ami a fajukat jellemezte. Valahányszor lehunyta a szemét, emlékezett a mértéktelen evő csápjaira, a vörösen izzó szemére, az őrületre, ami eluralkodott szerencsétlen fölött, mielőtt össze nem találkozott a végzetével.

– Kagune – motyogta magának. – A csápszerű izé.

Levi rásandított.

– Igen – mondta. – Azzal harcolunk.

– Aha.

– Grisha fia vagy, neked is van, ebben biztos vagyok.

– Aha.

– Majd az őrült pápaszemes segít benne – vonta meg a vállát. – Korábban is említettük, szerintem még inkább meg fog hibbanni, ha megtudja, hogy együtt dolgozhat veled… A félvérséged miatt – tette hozzá.

– Őrült pápaszemes…

– Hanji – sóhajtotta. – Erwin azt mondta rá, hogy ő…

– Tudom-tudom – legyintett Eren. – Ő fogja előhívni a… csápjaimat?

– Kísérletet teszünk rá – bólintott Levi. – Kíváncsi vagyok rá… miféle teremtmény vagy – mérte végig tetőtől talpig. – Mennyire erős. Grisha fiaként… biztos vagyok benne, hogy ebben is különleges vagy.

– Grisha fia, Grisha fia! – Eren megremegett. A harag váratlanul lobbant fel benne, ökölbe szorította a kezét, ahogy eszébe jutott az apja. – Nem akarok Grisha fiaként bevonulni a ghoulok történelmébe! Grisha Grisha volt, én pedig én vagyok!

– Akkor nem fogsz. – Levi ránézett, a hangja meglepően szelíden szólt a csendes szobában. – De ne dühöngj – folytatta rögtön –, mert ha felköltöd a hangoskodásoddal a többi kölyköt, Erwin sem állíthat meg, hogy beverjem a képedet.

Varázsütésre Eren dühe teljesen elszállt. Ellazult az ökle, leeresztette a vállát.

– Arra nem lesz szükség – dünnyögte, mire Levi elégedetten bólintott.

– Most pedig aludj! – állt fel. – Holnap… vagyis ma – javította ki magát, ahogy az óra felé pislogott – nehéz nap vár rád. Ha azt hiszed, hogy Hanji kíméletes lesz veled, nagyon is tévedsz. Az a ghoul van olyan őrült, mint a mértéktelen evő – csóválta a fejét látszólag undorodva, Eren azonban észrevette a szája sarkában a félmosolyt.

– Alig várom – vigyorgott rá, és még csak nem is hazudott. Harag helyett ezúttal izgatottság fogta el. Az ajtó becsukódott Levi mögött, ő pedig egyedül maradt. A csend nyomasztó volt, Armin telefonja az éjjeliszekrényen hevert. Azóta egyszer sem hívta fel, és hívást sem kapott a legjobb barátjától. Egyet lehetett biztosra tudni: Armin túlélte a mértéktelen evővel történő találkozást, élt és virult, és valahol jó messze volt Erentől. Hogy biztonságban? Aligha, Erennek éppen ezért kellett megerősödnie.

Meg kell védenem a családomat – döntötte el. A hiányos, csonka kis családját, benne az anyjával és a legjobb barátjával.

Könnyebb volt ezután aludni. Szerencsére nem álmodta újra azt a napot sem, amikor a mértéktelen evő rátámadt, bár amikor felébredt, nem tudta megmondani, hogy pontosan mit álmodott. Valaki a nevét suttogta, nem emlékezett az illető arcára. Sálat viselt, gombot a ruháján, talán szomorú mosolyt az ajkán. Ki volt az? Ki lehetett az?

Megtörölte az arcát, meglepődött a saját könnyeit látva.

– Mintha egy nagyon hosszú álmot láttam volna… – motyogta félig magának, majd kikászálódott az ágyból, és nagyot nyújtózkodott. Szerteszét állt a haja, meztelen talpa alatt csúszott és nyikorgott a parketta.

Miután felöltözött, és az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa, azonnal hátratántorodott.

– Mi a… – kerekedett el a szeme döbbenten. Az alak, aki a szobája előtt szobrozott, feljebb tolta az orrán a szemüvegét, és szélesen rávigyorgott.

– Szép jó reggelt, Eren! Hát végre megismerhetlek! – Szeme eszelősen csillogott. Fehér köpenyt viselt, a kezében pedig egy noteszt tartott tollal; barna haját feltűzve viselte. A köpenyére rávarrták a nevét, amit látva Eren nagyot nyelt.

Semmi kétség nem fér hozzá – gondolta. Ő az.

Hanji. Vagy az őrült pápaszemes, ahogyan Levi emlegette. Eren most már értette, miért éppen ezt a nem túl biztató becenevet aggasztották rá… Hanji ugyanis a következő percben már szó szerint rajta csüngött; a kezét rázta vad tempóban, a kezével együtt meg őt magát is teljesen. Eren feje előre és hátrabillent, kiguvadt a szeme, a döbbenet a torkára forrasztotta a szavakat. Hanjit nem lehetett lelőni. Talán egy atomháborút is simán túlélt volna.

– Csak nemrég értesültem a létezésedről, de én mindig is tudtam, hogy léteznek hozzád hasonló teremtmények, és azt is tudtam, hogy Grisha Jaeger nem tűnt el csak úgy a semmiben. Sejtettem én, hogy van valakije az emberek világában, és hát még huncutkodott is, jaj, Grisha, öregfiú, bárcsak találkozhattam volna vele! Csak hallomásból ismerem az apádat, de zseniális ember, izé, ghoul volt! Hát persze, hogy ghoul! Jaj, és te pedig a fia vagy! Anyádra hasonlítasz? Használtad már valaha a kagunédat? Mesélj, Eren! Mindent tudni akarok! Mutasd a nyelved, rózsaszín? Éreztél már kínzó vágyat, hogy felfalj egy embert? Tudsz emberi ételt is fogyasztani? Nyilván, tudsz, vagy legalábbis tudtál, hiszen eddigi életed során talán a saját fajodról is azt hitted, csupán mendemonda! Amúgy Erwin és Levi beleegyeztek, hogy segítsek neked, végig fogunk hajtani néhány kísérletet, de nem kell ebből akkora ügyet csinálni, mint Levi, ígérem, egy cseppet sem fog fájni… Vagy ha van benned egy kis mazochizmus, akkor fájhat is, én azt sem bánom, csak mindig mondd előre, hogy mit szeretnél, igyekszem én leállni. Ne hallgass a többiekre, azt mondják, sokat tudok beszélni a ghoulokról meg a hibridekről, de ez nem igaz, de hozzám bármikor, nyugodtan fordulhatsz bármilyen problémával. Meghallgatlak, tanáccsal látlak el, apád és anyád helyett apád és anyád leszek, ha kell. Jaj, el sem hiszem, hogy megismerhettelek! Eren, fantasztikus vagy! Eren! Figyelsz rám, Eren?

– Sokkoltad – jegyezte meg Levi az ajtóból. – Megmondtam, hogy fogd vissza magad, Hanji.

– Visszafogtam – mentegetőzött a vádlott. – Ugye, hogy elsőre nem is voltam sok, Eren? Ó, de kis butus vagyok! – Azzal homlokon csapta saját magát. – Be sem mutatkoztam!

– Szerintem sikerült kitalálnia – forgatta a szemét Levi unottan. – A híred megelőzött. Minden ghoul tudja, kitől kell óvakodnia.

– Aj, de gonosz vagy! – Hanji Eren felé fordult, az őrült vigyort nem lehetett levakarni az arcáról. – Hanji vagyok – szorította meg a kezét erősen –, tényleg örvendek, hogy megismerhetlek, Eren. Bocsánat, hogy így rád törtem. Kíváncsi voltam, meddig szoktál aludni, így lassan három órája várom, hogy felkelj. Kicsit izgatott vagyok.

– Három órája? – sápadt el Eren. – Az ajtóm előtt?

– Aha! Hallgattam a szuszogásod!

– Te beteg vagy – kommentálta Levi. – Azután érkeztél, hogy itt hagytam a kölyköt?

– Ühüm – bólogatott Hanji lelkesen. – Láttalak távozni. Ejnye-bejnye, Levi, mit csináltatok kettesben? – vonogatta a szemöldökét. Eren rákvörös lett.

– Semmit! – tiltakozott, mire Hanji még szélesebben vigyorgott.

– A-ha, hát persze. Én megőrzöm a titkotokat.

– De hát ha egyszer…

– Hé, Négyszemű – szakította félbe Eren kétségbeesett tiltakozását Levi. Mindketten felé kapták a fejüket, és Eren zavarán cseppet sem segített, hogy Levi teljesen közömbösen bámult vissza rájuk. Lepörgött róla Hanji minden egyes megjegyzése, mintha meg sem hallotta volna őket. – Mi lenne, ha a feladatodra koncentrálnál?

– Ó, ez igaz! Akkor jöhet a reggeli!

– De nem vagyok éhes.

– Emberi étellel kísérletezünk! – lelkesedett be még jobban Hanji. – Hallottam a szomorú történetről, de nem adom fel. Te nemcsak ghoul vagy, Eren, hanem ember is. Ha eddig képes voltál rá, hogy megemészd az emberi étket, most is képesnek kell lenned rá.

– T-tényleg?

Eren szíve nagyot dobbant. Tényleg lehetséges lenne? Egy idő után… képes lenne újra emberi ételt fogyasztani? Akkor nem kellene a ghoulok között élnie! Hazamehetne, és újra az lehetne, aki volt! Újra emberként élhetne!

Levinak persze rögtön porrá kellett zúznia legtitkosabb vágyálmát:

– Hé! Ne adj a kölyöknek hamis reményt!

Hanji a szemét forgatta.

– Nincs jobb dolgod, Levi? – tolta föl az orrán a szemüvegét.

Levit ennyivel azonban – mindkettőjük legnagyobb bánatára – nem lehetett lerázni. Karba fonta a kezét, határozottan állta a kutató tekintetét.

– Erwin engem bízott meg, hogy felügyeljek.

– Ó, Erwin? Hm, Eren miatt?

– Nem Erent felügyelem – húzta el a száját Levi; ajkán gunyoros mosoly tűnt fel. Eren majdnem bedőlt neki az elején. – Bár még őt is könnyebb lenne, ebben biztos vagyok.

– Ne is hallgass rá! – bökte oldalba Hanji Erent. – Reggel mindig ilyen morci.

– Te pedig mindig szuicid hajlammal rendelkezel.

– Már miért rendelkeznék azzal?

Levi tekintete elsötétült.

– Mert valaki mindjárt kitekeri a nyakadat, te szaros négyszemű! – dörrent rá hirtelen, mire Eren összerezzent.

Hanji vagy ostoba volt, vagy tényleg nem érzett halálfélelmet. Eren ezt végképp nem értette. Ami őt illette, a szíve olyan hangosan kezdett kalapálni, hogy azt hitte, majd’ kirobban a mellkasából; mozdulatlanná merevedve hallgatta a kibontakozó szópárbajt. Hogy melyik bizonyult félelmetesebb ellenfélnek, azt nem sikerült eldöntenie. Levi önmagában az emberbe – ghoulba – tudta akasztani a szót, míg Hanjit nem lehetett lelőni, és mindig ellenérvekkel hozakodott elő, mégpedig úgy, hogy a szája szegletében rendszerint szégyentelenül elégedett – Levi megjegyzése szerint irritálóan pimasz – vigyor bujkált.

– Öhm, osztagvezető. – Halk torokköszörülés szakította félbe a háborút. Eren mindaddig észre sem vette, hogy Hanji nem egyedül érkezett. Volt vele még egy ghoul – mert nyilvánvalóan ghoul lehetett, gondolta először, és csak később jött rá, hogy mekkorát tévedett a férfival kapcsolatban –; egy kedves mosolyú, barna hajú férfi, aki bátorkodott beleavatkozni Hanji és Levi csatájába. Mappával a hóna alatt várakozott, a lábánál két szatyor is pihent, benne mindenféle furcsasággal. Mikor megmozdította őket, mintha kémcsövek ütődtek volna egymáshoz. Eren őszintén remélte, hogy az összeset jól lezárták. Nem szívesen robbant volna apró darabokra egy ilyen ostobaság miatt.

– Ó, Moblit – mondta Hanji meglepetten. – El is felejtettelek.

A férfi – Moblit – elvörösödött. Mint kiderült, ember volt, aki Hanjival együtt tanulmányozta a ghoulok és az emberek testét, viselkedését, szokását. Nagyjából mindenét, értette meg Eren, így nagy segítségnek bizonyult ez alkalommal is.

– Mi lenne, ha elkezdenénk a kísérletezést?

– Kitűnő ötlet – bólintott Hanji lelkesen. – Eren, drága, csüccs ide – mutatta. – Ne legyél feszült, nem harapok… Legalábbis nem akkorát – vihogott a saját idétlen tréfáján. Levi felhorkant, Eren pedig egy kínos mosollyal az arcán jutalmazta. Remegett a keze, még mindig nem szokta meg a ghoulok társaságát.

– Moblit… – szólította meg a férfit. – Te hogy bírod?

– A ghoulokat? – Moblit barátságosan mosolygott. Annak ellenére, hogy miféle lényekkel barátkozott, egy csapásra Eren szívébe férkőzött. – Nem mondanám, hogy olyan könnyedén alkalmazkodtam, de az osztagvezető… Hanji hihetetlen személyiség. A ghoulok közül is kitűnik.

– Ez véletlenül sem bók – szúrta közbe Levi, aki természetesen (Eren meglátása szerint pedig pofátlanul) hallgatózott. Moblit nem törődött azonban vele, minden figyelmét Erennek szentelte. Hamar kiderült, hogy a kezdet valóban nem alakult zökkenőmentesen, a ghoulok is és Moblit is bizalmatlan volt, aztán…

– Ahogy telt az idő, megtanultunk bízni egymásban. Biztos vagyok benne, hogy veled is így lesz.

– Úgy érzem, sosem szokom meg…

– Már remekül csinálod – biztosította Moblit. – Alkalmazkodsz. Itt vagy, aláveted magadat a kísérleteknek, és…

– Azért, hogy normális életet élhessek! – fakadt ki Eren. – Nem azért, mert annyira kíváncsi vagyok magamra.

– Pedig lehetnél – szólt egy hűvös hang az ajtó felől. Mikasa lépett be, a kezében nem átlátszó poharat tartott. – Csodabogár vagy… Hihetetlen képességekkel. Egyelőre ezek kiaknázatlanok, de ha megtanulod őket irányítani, félelmetes ellenféllé válsz.

Eren nyelt egyet, orrát megcsapta a vér szaga.

Tehát hús és vér van abban a pohárban – gondolta. Ahhoz képest, hogy nemrég evett, összefutott a nyál a szájában. Ínycsiklandozó étek várt rá, ám mielőtt mozdulhatott volna, Levi elállta az útját.

– Hanjinak add! – utasította a lányt. – Tedd az emberi kaja mellé. Ahogy látom, már cuppanna is rá, ha nem lennék útban.

– Ha félremennél…

– Ne mozdulj, Eren. – Levi hátrasandított a válla fölött, hideg és éles volt a tekintete. – Ha megmozdulsz, Moblit a tanúm rá, hogy megöllek.

– Levi! – háborodott fel Hanji. – Nem ölheted meg!

Levi szeme összeszűkült.

– Igazán… kár.

– Javaslom, hogy inkább térjünk vissza a kísérletre – mentette meg ismét a napot Moblit. Egy pillanatra sikerült teljesen elvonnia Eren figyelmét, így már nem érezte a gyomrát marcangoló éhséget, a mohó vágyat rá, hogy egyen. Ez tényleg csak egy pillanatig tartott, aztán… Moblit szíve dobbant egyet, és Eren lassan felé fordította vörösben izzó szemét. Hallotta az ütőér lüktetését Moblit bőre alatt, a férfi szívének rendületlen dobogását… és ha eddig éhesnek érezte magát, hát most úgy, mint akit hosszú heteken keresztül éheztettek. Moblit illata finom volt. Nem a legfinomabb, de… olyan finom, hogy Eren szívesen belékóstolt volna.

Előredőlt, mire Levi villámgyorsan mozdult. Mire feleszmélt, a férfi ujjai már a torkát markolták, iszonyatosan erővel rántották hátra a fejét.

Reccsenés hallatszott, majdnem a gerince törött. Üvöltött a fájdalomtól, és arra eszmélt, hogy Hanji Moblit felé kapott, Mikasa pedig sietve kipenderítette a szobából a férfit. Az ajtó becsukódott mögöttük, de Eren még így is az orrában érezte Moblit illatát. Az éhség tűrhetetlenné vált.

Így érezhetett a mértéktelen evő? – szaladt át a gondolat az elméjén; úrrá lett rajta a kétségbeesés. Ennyire… vágyott rá, hogy öljön, újra öljön, és egyen, tépje szét, szaggassa szét az emberi testeket?

– Csillapodj, kölyök! – förmedt rá Levi; még mindig vasmarokkal szorította. Írisze vörös színben lángolt, a vöröseslila erek körülszőtték halottfehér bőrét a szeme körül. Hátából mintha hatalmas, lángoló szárnyak álltak volna ki, Eren hirtelenjében azt hitte, a szeme káprázott. A ghoul kagunéja lehetett, lélegzetelállító látványt nyújtott.

Mikor feltárult az ajtó, Mikasa vonult be hasonlóan. A lángok hullámokban gördültek végig a földön, elérték Levi és Eren kettősét. A szárnyak fenyegető tűzben égve parancsoltak tiszteletet, Eren elszoruló torokkal, zihálva rogyott térdre előttük. Csak kicsit perzselték meg a bőrét, belé sem fúródtak a testébe. A figyelmeztető lövések közvetlenül előtte csapódtak be, csak a támadás ígéretét hozták el magukkal.

– Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire bátor lennél, vagy csak ennyire ostoba.

Eren felköhögött, a földre köpött. A saját vére ízét érezte a szájában, és egyenesen imádta. Moblit illata elpárolgott, a múlté vált. A pohár, benne a hússal és a vérrel elfelejtődött, ahogyan az is, hogy Hanjival bármivel is kísérletezzen. Nagy kortyokban itta magába a levegőt, minden egyes szippantás éles fájdalommal járt. Beszorult az oldalában, a köhögés erőlködéssel járt, megeredt a könnye.

– Szerintem csak ennyire ostoba – húzta el a száját Mikasa. Kihunyt a szeméből a vörösség, eltűntek a lángok. Pohárral a kezében guggolt le elé, meglepően szelíden nyújtotta át Erennek. – Idd meg – mondta gyengéden. – Jót fog tenni. Aztán… valamit kezdenünk kéne az állandó éhségével is – szegezte a tekintetét Levira. – Nem tetszik ez nekem.

– Ne aggódj… Nekem sem.

Eren nem figyelt rájuk. Amint a kezében érezte a pohár súlyát, már el is rántotta Mikasától. A szájához emelte, mohón látott neki, hogy elfogyassza a tartalmát. A vér lecsorgott az állán, a húscafatok a szájában mennyeiek voltak. Nagyon sokáig nem tudatosult benne, hogy mit is evett és ivott, és amikor igen… A gyomra csak egy kicsit görcsölt be, szinte meg sem érezte. A hasára szorította a kezét, és még jobban nekiesett, hatalmas kortyokat nyelt, egy-egy falatot meg sem rágott. Imitt-amott csontok ropogtak, ahogy rágott, de nem zavartatta magát. Mikasa és Levi furcsa egykedvűséggel bámulták.

Hamar végzett – nem hoztak sokat.

– Istenem… – suttogta. – Istenem…

– Ő az egyetlen, akire most nem számíthatsz – mondta Mikasa. Elvette a poharat, Eren az utolsó cseppig kinyalta. – Éhes vagy még? – kérdezte.

Éhes volt.

Pokolian éhes.

Mikasa felsóhajtott.

– Akkor hozok még – ígérte, és sarkon fordulva kimasírozott a szobából. Odakint a folyosón Jean, Connie és Sasha ácsorogtak, nem bírták megállni, hogy ne hallgatózzanak. Csak egy pillanat erejéig láthatták egymást… de az elég volt ahhoz, hogy tetőtől talpig végig tudják mérni Erent. Egy vértől maszatos arcú, éhes fiút láthattak, aki kétségbeesetten nyalogatta az ujjairól a vért, szedte ki a körme alá bekerülő húsdarabokat.

– Az összes félvér ilyen lenne? – suttogta Connie elborzadva.

– Nem tudom – felelte Sasha. – Én még sosem találkoztam félvérrel.

– Én sem – kontrázott rá Reiner. – És ami engem illet, nem most akarom elkezdeni…

– Én sem… – borzongtak meg a többiek.

Eren rájuk sem hederített.

– Hé… – Levi eleresztette, mikor nekikezdett a falatozásnak, de most hirtelen odakerült elé. Fölbámult rá, kék szeme lassan vörösbe hajlott. Ujja Eren véres ajkára siklott. Végighúzta rajta az ujjbegyét, kínzó tempóban letörölve róla a vért, majd a szájához emelte, és elegánsan lenyalta azt. Felhümmögött, ahogy megérezte az ízét.

Egymás szemébe bámultak, a két vörös szempár.

Eren gyomra hangosan korgott.

– Ó. – Levi felvonta a szemöldökét. – Vajon… miféle szörnyeteg is vagy, Jaeger? Úgy szeretném tudni…

Végszóra befutott Sasha, majd felbukott, annyira izgatottnak látszott.

– Megvan! – kiabálta. – Megtaláltuk!

Levi szeme összeszűkült.

– Micsodát?

– A nyomot! – zihálta a lány. – Megtaláltuk a nyomot, ami elvezet Arminhoz! – mire Eren egy csapásra kijózanodott. Megállt a szíve, hidegzuhanyként érte a valóság. Az éhség nem múlt el, de már nem érződött annyira sürgetőnek, hogy cafatokra tépjen valakit, és jó hosszasan marcangolja a testét.

– E-ez… komoly? – suttogta. – Tényleg… tudjátok, hol van?

– IGEN!

– ÉS HOL VAN? – kérdezte egyszerre Levi és Eren.

– Öhm…

Sasha erre már elhallgatott, sőt, olybá’ tűnt, a lelkesedése teljesen alábbhagyott.

– Hé – ráncolta a homlokát Reiner. – Hol van?

– Miért érzem úgy, hogy valami borzasztó helyen? – nyöszörögte Bertolt.

– Mert tutira, valami borzasztó helyen – vonta meg a vállát Annie. – Amilyen szerencsések vagyunk, a nyomok egyenesen…

– Ugye nem a 24. körzet?! – tágult nagyra Connie szeme. – Én oda be nem teszem a lábam!

A többiek sűrűn bólogattak, hogy kifejezzék egyetértésüket.

– Sasha? – kérdezte Levi. – A 24. körzet az?

– N-nem… – nyögte a lány.

– AKKOR HOL VAN?! – üvöltött rá Eren. – VÁLASZOLJ!

Sasha nyelt egyet.

– Tudja önt azt jól, uram… – suttogta Levinak.

– Ó, a francba! – káromkodta el magát Connie.

– Hát ez remek…

– Mondtam én. – Annie kifejezetten elégedettnek tűnt. – Valahogy mindig megszívjuk.

– Miért? – Eren a fejét kapkodta. Sípolva vette a levegőt. – Hol van?

Levi nagyot sóhajtott.

– A 11. körzetben… – Megvillant a szeme. – Megint a Titánok? – kérdezte.

– Még mindig, uram – mutatta meg a fogínyét Sasha. – Sosem szabadulunk tőlük.

– Titánok? – Eren teljesen összezavarodott. – Azok meg mik?

– Egy szervezet – felelte Levi egy sóhajtás kíséretében. Fejével az ágy felé intett. – Ülj le, Eren. Hosszú lesz ez a történet…

Hosszú vagy sem, nem számított.

Armin…

Eren szíve türelmetlenül kalapálással indult újra.

Megtaláltunk, Armin…

Jövök.

---

Készült: 2019. 05. 11. – 07. 16.

Megjegyzés: Régen megírásra került már, de aki rendszeresen látogatja az oldalt, az tudja, hogy nyáron végül akaratom ellenére pihentetnem kellett az írást. Mindenki vigyázzon magára ebben a nehéz időszakban, és tartsátok be a szabályokat: maradjatok otthon, én pedig megpróbálom gyakrabban hozni az olvasnivalót, hogy ne unatkozzatok a „karanténban”. ;)

Folytatás hamarosan.