Levi x Eren – Szabadság Szárnyai (novella) – 3. felvonás

Szabadság Szárnyai

Levi x Eren

3. felvonás

modern!AU,

A Szabadság Szárnyai 3. felvonása: Eren és Levi elmennek az első hivatalos randijukra. ^^ Elöljáróban: Hanji, Isabel és Armin shippelik őket, felbukkan Eren középiskolai szerelme egy jelenet erejéig, a randi végén pedig Levi és Eren rájönnek valamire. Változatlanul leheletnyi Jean/Mikasa valamint Eren/Mina Carolina – senki se ijedjen meg, Eren Levi-é. ^^

Eren idegesen simította le a gyűrődéseket az ingén, miközben a tükörképét vizslatta az egyetem mosdójában. Sosem szeretett kiöltözni, de mégsem mehetett egy egyszerű pólóban. (Igazából mehetett volna, legalábbis nem látta az értelmét a díszruhának, Armin azonban olyan csúnyán meresztette rá a szemét, hogy kelletlenül felvonult a szobájába egy gyors átöltözésre.) Az idegességtől persze görcsbe rándult a gyomra és izzadni kezdett, a lehető legrosszabb kombináció. Az sem segített, hogy odafent úgy határoztak, pont Jeant küldik segítőnek. Jeant, aki annyira szerencsétlen volt a szerelem terén, hogy Mikasa előbb mondott igent Thomas Wagnernek – ugyanabba az osztályba jártak a középiskolában, a száznegyedikbe – a végzősök báljára, és hoppon maradt Jean végül Armint vitte magával. Shadis professzornak majd’ kiugrott a szeme a helyéről, mikor első ízben pillantotta meg a női ruhába öltözött Armint (aki akár Krista eltitkolt ikertestvérének is beillett volna lófarokba kötött, szőke hajával). Ez egy hosszú és borzongtató történet volt, Jean nem szerette reklámozni, Eren viszont annál inkább; minden alkalommal felhozta, valahányszor a fiú belékötött.

– Eléggé röhejesen festesz, Jaeger – kúszott be a hangja Eren tudatába. Néha visszafoghatatlan vágyat érzett, hogy orrba vágja a fiút.

Nem fordult meg, a tükörből látta, hogy Jean az ajtófélfának támaszkodott, karját meg összefonta a mellkasa előtt. Ajkán gúnyos-elégedett mosoly ült, Erennek kedve támadt letörölni. Egyedül az öltözéke állította meg abban, hogy valóban megtegye, és persze az, hogy nem hiányzott egy véletlenül szerzett monokli az első hivatalos randira.

– Mondja a feltupírozott hajú ló. – Eren összeszorított fogán keresztül szűrte a szavakat. Jean természetesen azonnal ugrott a visszavágásra.

– Mi az, hogy ló? És… hé! Mi a bajod a hajammal?

– Semmi, Jean, semmi – legyintett. – Ne foglalkozz vele, csak ideges vagyok.

Jean végigsimított a haján, aztán összeráncolta a homlokát.

– Mégis miért? – értetlenkedett. – Egyszer már randiztál vele, hála nekem.

– De az nem hivatalos randi volt!

– De kettesben voltatok, Jaeger, ráadásul az éjszaka kellős közepén, amikor a legmocskosabb gondolatok is megfordulnak egymás fejében – magyarázta unottan. – Ennek bizonyítéka, hogy rávetetted magad, mint egy kiéhezett oroszlán, és…

– Nem vetettem rá magam! – hördült fel Eren tiltakozva. – Csak csókolóztunk!

– Ugyan, Jaeger! – Jean a szemét forgatta. – Mindent elmondtál Arminnak, Armin meg nekünk. Tudom, amit tudok, és máskülönben nem vagyok ostoba sem: két olyan ember, aki hetek óta húzza a másik agyát, végre lehetőséget kap, hogy kettesben lehessen, ne akard bemesélni, hogy annyira ártatlan csókocskákat adtatok egymásnak. Mondd csak… – Jean lehalkította a hangját, mosolya pedig vigyorrá szélesedett, és így még irritálóbbnak tűnt, mint korábban. – A nyelve a szádban volt?

– JEAN!

Eren biztos volt benne, hogy az egész második emelet tisztán hallotta a felháborodott kiáltását. Jean kinevette. Természetesen remekül szórakozott rajta, főleg azon, hogy mennyire mélyen elpirult, és azt a fáradságot sem vette, hogy legalább félig palástolni próbálja, hogy enyhítsen a zavarán.

– Kifelé! – mordult rá. – Nincs szükségem az atyai tanácsaidra és az idióta kérdéseidre.

– Ez felér egy beismerő vallomással, Jaeger.

– El sem hiszem, hogy az érdekel, hogy a nyelve a számban volt-e vagy sem! – nyögött fel. – Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyesmikre izgulsz.

– A francokat izgulok ilyesmikre! – vörösödött el a fiú. – Csupán kíváncsi voltam – emelte fel a kezét védekezőn. – Armin össze-vissza beszélt mindenfélét, a végén meg közölte, hogyha akarok valamit, kérdezzelek meg. Én csak éltem a lehetőséggel, Jaeger.

Eren megkönnyebbülten lélegzett fel: Armin nem árulta el. Nem is feltételezte volna róla, hogy kifecsegje a titkait, Jean azonban annyira határozottan állította, hogy tőle hallotta a részleteket, hogy egy pillanatra elbizonytalanodott. A gúnyos mosoly lassan kúszott fel az ajkára, nem tudta megállni, hogy ne vágjon vissza valamilyen módon.

– Inkább arra legyél kíváncsi, hogy hol tölti ma a szabadidejét Mikasa.

– Csak nem…? – Jean arcából kiszaladt a vér. – Találkozik… valakivel?

– Kitudja – felelte Eren titokzatosan. – Nagyon kicsinosította magát mára. 

– Biztosan nem randizik… – Jean fél füllel figyelt rá, miközben maga elé motyogott. – Amekkora Eren-mániás, nem szervez magának programot arra a napra, amikor tudja jól, hogy Erennek a teázós törpével lesz randija. Vagy talán pont azért szervez programot, hogy titokban követhessék őket?

Eren hitetlenkedve nézett rá.

– Ó, Jean, ez már igazi összeesküvés-elmélet.

– Vajon ki lehet az?

A fiú rá sem hederített, mire Eren vigasztalóan megveregette a vállát. Jean egy rakás szerencsétlenség volt, valahányszor szóba került Mikasa – még Erennél is bénább, ami csodának számított –, Eren pedig majdnem bevallotta neki, hogy jobbnak tartja Thomas Wagnernél. (De csak majdnem.)

– Kitartást, engem vár a randim.

– De célzást sem tett rá?

– Viszlát, Jean – búcsúzott el erélyesen. Hogy a fiú követte-e vagy sem, a legkevésbé sem érdekelte. A legnagyobb problémája az volt, hogy tudjon megfelelően lélegezni, amíg kiér az egyetem elé, és hogy ne ájuljon el azonnal, amint meglátja Levi-t. Csak remélte, hogy nem vitte túlzásba a kiöltözést, bár amennyire azt megállapította, a férfi sosem mutatkozott kopott farmerben (egyáltalán ismerte a farmernadrágot?) vagy kinyúlt pólóban. Jean szerint, aki mindig egymilliószor végigsimított a haján és a ruháján, néha egy percen belül vagy tizenötször, Eren az esetek többségében inkább tűnt huligánnak, mintsem egyetemistának.

Amint kiért az egyetem elé, egyből megpillantotta Levi-t; a férfi kifejezéstelen arccal ácsorgott egy csapatnyi lány társaságában, akik cserfesen mosolyogtak és vidáman faggatták ottlétének okáról. Erent csak azért nem öntötte el a méreg, mert Levi a legkisebb figyelmet sem szentelte nekik, és mert az egyik lány – az, amelyik visszafogta a többieket – Krista volt. Kristára mindig lehetett számítani, egy istennő földi megtestesülése volt.

Odafent vagy nagyon szerették Erent, vagy nagyon utálták: Levi átkozottul jóképű volt, a fehér ing és a sötét nadrág kombinációja egy cseppet sem tűnt egyszerűnek rajta, valahogy illett hozzá, a természetéhez. A késő esti hideg miatt nyaka köré sötétkék sálat tekert, ami gyönyörűen kiemelte szürke íriszében meglapuló kékséget. Mintha ott sem lett volna, pedig igenis ott volt, és Eren szíve kihagyott egy ütemet, amikor első ízben felfedezte.

Levi vagy nem vette észre egyből, vagy nagyon jól titkolta. Eren inkább az utóbbira gyanakodott, mert amikor Krista kiszúrta és lelkes kalimpálásba kezdett, a férfinak a szeme sem rebbent.

– Eren – mosolygott a lány vidáman. – Már azt hittük, sosem jössz.

Eren az órájára pillantott: hét óra tizenkét percet mutatott. A késést Jeannak köszönhette. Levi pontosan hét előtt három perccel küldte el az üzenetet, miszerint megérkezett az egyetem elé, és Eren időben le tudott volna robogni a lépcsőn (még a gyors ruhaigazítás belefért volna), ha Jean nem tartja fel.

– Elnézést a késésért. Öhm… Sziasztok, lányok. Levi.

A lányok – Krista csoporttársai, állapította meg magában Eren – elfintorodtak. Ahogy Eren nem örült a jelenlétüknek, úgy ők sem az övének. Egyedül Krista sugárzott a boldogságtól, de Eren őt még sosem látta bánatosnak, így ez nem jelentett semmit. Levi szeme nem ragyogott fel, amikor megállt előtte, Erent azonban nem zavarta; nem illett volna hozzá, ha kitörő lelkesedéssel üdvözölte volna.

Kellett néhány másodperc, amíg a váratlan féltékenység tovaszállt. Jean ártatlannak mit sem nevezhető kérdése legalább segített benne, hogy lenyugodjon: Levi nyelve igenis a szájában volt – bár ezt a világért sem mondta volna ki hangosan Jean előtt –, és a férfi éppúgy kívánta őt, ahogyan ő, érezte a vágyának egyértelmű bizonyítékát, tehát nem kellett tartania a lányoktól. Senkitől sem kellett tartani, nem igaz? Levi viselkedése, amit akkor tanúsított, mikor kettesben voltak, igenis azt sugallták, hogy nem érdeklődött a lányok iránt – vagy inkább azt, hogy igenis érdeklődött Eren iránt.

– Nem is zavarunk tovább – suttogta Krista titokzatosan –, éppen búcsúzkodni készültünk.

– Beszélj a magad nevében! – háborodott fel erre az egyik lány. Krista figyelmen kívül hagyta; Eren felé fordult, és óvatosan megszorította a kezét. Eren egyre kíváncsibb lett, Armin és Mikasa vajon hány embernek újságolhatták el (Mikasa esetében a panaszkodás esélyesebbnek tűnt), hogy randizni fog Levi-jal.

– Ünnepelnünk kell! – rázta meg a fejét Krista ellentmondást nem tűrően. Eren kérdő tekintete láttán gyorsan hozzáfűzte: – Franz végre megkérte Hannah kezét! Hát nem csodálatos?

– Komolyan? – Eren csodálkozva fordult a szeplős lány felé. Az összes csacsogós lány közül messze a legnormálisabb volt, a barátja, Franz pedig szintén azok közé tartozott, akikkel Eren szívesen beszélgetett. – Ez fantasztikus! Gratulálok!

– Sok boldogságot – préselte ki a szavakat Levi is, mire Eren hátán kellemes forróság kúszott végig. Annyira örült, hogy ismét láthatta a férfit, hogy egy pillanatra mintha semmi és senki sem létezett volna rajtuk kívül, sem Hannah és Franz undorítóan nyálas szerelme, sem a bosszantó lányok, sem Krista, aki végül megint a megmentésükre sietett.

– Kellemes estét, srácok! – Gyorsan két puszit nyomott Eren arcára, Levi-ra pedig rámosolygott, aztán mielőtt bárki is tiltakozhatott volna, megragadta a korábban leghangosabban ellenkező lányt a karjánál fogva, és magával húzta. – Majd találkozunk, Eren! Sziasztok!

Eren addig integetett, amíg el nem tűntek a szemük elől; akkor leeresztette a kezét, és hatalmasat sóhajtott. Magán érezte a férfi tekintetét, de egyszerűen nem merte felé fordítani a fejét. Végre kettesben voltak, ha nem számították az egyetem előtt lézengő diákokat, és sejtelme sem volt, hogyan szólaljon meg, mit mondjon, ahogyan azt sem tudta, merre fognak menni ezek után. Semmit sem beszéltek meg a találkozón kívül.

– Mindannyian egy egyetemre jártok? – bukott ki végül a kérdés Levi-ból, megtörve a kínos csendet. Eren meglepetten nézett rá. – Az összes kölyök – tette hozzá, amikor elkapta a fiú kérdő pillantását. – A lóarcú, a szeplős vakarcs, a lány, aki felzabálja a süteményeinket – Eren felkuncogott Sashára gondolva –, az idióta haverja, a két nagydarab, a szőke hercegnő a magát fiúnak képzelő lánnyal… Meg a kis barátaid, Armin valamint Mikasa. – Mire a végére ért a felsorolásnak, Eren teljesen elképedt. Nem számított rá, hogy a férfi ennyire megjegyzi azokat, akikkel valaha is megfordult a Szabadság Szárnyaiban, hiszen sosem kislétszámban érkeztek.

– Hűha! – Csillogott a szeme, és Levi ajkai mintha elnyíltak volna, ahogy őt figyelte. – Emlékszel az összes barátomra?

– Törzsvendégek vagytok – horkant fel. – Természetes, hogy emlékszem rájuk.

Eren nem hagyta annyiban.

– A nevüket is tudod? – folytatta a kérdezősködést. – A múltkor egész jól ment néhányuknak.

– Kérlek! – Levi a szemét forgatta; arcán mintha halvány mosoly suhant át. Csak mintha, Eren ugyanis nem volt benne biztos, hogy nemcsak a szeme káprázott. Egy dolog volt egyedül bizonyos: Levi szigorú vonásai ellágyultak, ahogy lopva rásandított, Eren pedig ámulva itta magába a látványát. Sokkal jobban állt neki, ha mosolygott, mint amikor kifejezéstelenül vagy mogorván bámult a semmibe; nem lehetett betelni vele, annyira jóképűvé és lehengerlővé varázsolta.

Eren a kézfejébe fojtotta a kuncogását, mint egy idétlen kölyök. Annak is érezte magát.

– Természetesen nem – válaszolta meg az eredeti kérdést. – Mindannyian egy középiskolába jártunk, de természetesen nem mentünk tovább ugyanabba az irányba. Bertolt és Reiner, a két nagydarab – tette hozzá, amikor észrevette, hogy a férfi homlokán a ránc elmélyül – másik egyetemet választott, Sasha és Connie szintúgy. A fiúként viselkedő lány, Ymir ugyanarra a szakra iratkozott be, ahová Krista is. Tudod, ő nagyon… védelmező – fejezte ki magát sután, mire Levi felhorkant.

– Az a kislány nem szorul különösképpen védelemre.

Eren kötelességének érezte, hogy elmagyarázza:

– Ymir és Krista… Tudod, ők…

Levi azonnal félbeszakította:

– Tudom, kölyök.

– Oh! – Eren egészen zavarba jött, a pír lassan kúszott az arcába. – Ennyire nyilvánvaló? Úgy értem… Mi is… Mi is ennyire nyilvánvalóak vagyunk? – kérdezte suttogva.

Levi felhúzta a szemöldökét.

– Mi is? Miért, mi lennénk valamik? – Eren biztos volt benne, hogy lángol az arca, még a füle tövét is forrónak érezte. – Vajon azok lennénk? – Levi elgondolkodva hümmögte maga elé, és ahogy lopva rásandított, Eren hirtelen ráébredt, hogy csak ugratja. Még a száját is eltátotta, annyira meglepődött. – Gyere, kölyök – érezte meg aztán a férfi érintését a csuklóján. Az ujjak lejjebb csusszantak, összefonódtak az övéivel. Elakadt tőle a lélegzete. – Gondolom, nem terveztél semmit estére.

– Minek? – találta meg korábban elvesztett határozottságát. – Úgy látom, készültél helyettem is. Pontosan merre is megyünk?

– Majd meglátod.

Negyedóra elteltével döbbenten foglalt helyet a Café Mariában, ami egy eldugott, nyugodt kis kávézó volt, nem is annyira messze Eren egyetemétől. Eren egyszer járt a testvérkávézójában, a Café Rose-ban, akkor is nyitáskor, s csak azért, mert az akkori barátnője, Mina Carolina mindenképpen ki szerette volna próbálni az egyik különlegességüket. A Café Rose persze sokkal hivalkodóbb volt a Café Mariánál, de messze elmaradt a harmadik kávézótól, a Café Sinától, ami köztudottan a belváros luxuskávézói közé tartozott.

– Ez egy kávézó – nézett fel az itallapból Eren hitetlenkedve. Levi a szemét forgatta.

– Nahát, ha nem mondod, sosem jöttem volna rá – gúnyolódott szelíden, mire Eren a fejét rázta.

– Ez egy kávézó – ismételte meg magát. – Itt nem kapsz teát.

– A Szabadság Szárnyaiban pedig nem kapsz kávét – vonta meg a vállát Levi –, te mégis törzsvendég vagy.

– Óóó…

A ráébredés hosszú sóhajként gördült le Eren ajkáról. Elmosolyodott, és amikor Levi jól kivehető undorral az arcán maga elé húzta az itallapot, ujjai futólag végigsiklottak a kézfején. Arra a rövid, ám gyönyörű pillanatra mindketten egymás szemébe néztek. Köszönöm, üzente Eren a tekintetével, amire a férfi egy újabb vállvonással felelt. Bár közömbösen viselkedett, Eren elkapta a lopott pillantást, amit rávetett; titokban igenis figyelte őt, és ez megmelengette a szívét.

– Vehetnénk helyette valami édességet – ajánlotta végül. – Késő van már a kávéhoz. – Félretette az itallapot, és kíváncsian húzta végig az ujját a süteményeken. – Muffin – mormolta. – A muffin mindenhol finom, főleg ha csokis.

Levi intett.

– Jó estét kívánok, mit hozhatok?

A pincérnő, aki az asztalukhoz sietett, meglepően fiatal volt, fekete haját két copfba kötötte. Ajkán udvarias mosoly ragyogott fel, mely hirtelen csapott át őszinte döbbenetbe, amikor tekintete Leviról Erenre vándorolt. Levi felvonta a szemöldökét, arra viszont, hogy kérdezzen, már nem maradt ideje.

– Eren? – hallatszott a csodálkozó suttogás a pincérnő szájából, mire Eren ajkai elnyíltak.

– Mina?

– Ó, te jóságos ég! – lelkendezett a lány. – El sem hiszem, hogy itt látlak!

– Hát én sem…

– Milyen kicsi a világ!

– Valóban… Pont a Café Mariában – motyogta Eren. – Azt hittem, ha már mindenképpen kávézóban fogsz dolgozni, akkor az a Café Rose lesz, főleg hogy közel van a lakásodhoz. Még mindig a Karanes utcában laksz, igaz?

– Igen – mosolygott Mina. Finoman vállat vont. – A Café Mariába könnyebb bekerülni, ráadásul éppen üresedés volt, amikor munka után néztem. – A pillantása Levi-ra siklott, Eren pedig érezte, hogy elpirult.

– Öhm… Mina, ő Levi… öhm… Levi, ő itt Mina Carolina – mutatta be a lányt ügyetlenül. – Ugyanabba a középiskolába jártunk. Azóta nem láttalak, hogy végeztünk – mondta a lánynak.

– Jó lenne ismét találkozni a többiekkel. Rég láttam őket is.

– Tartod valakivel a kapcsolatot?

– Annie-val hébe-hóba beszélgetünk, a többiekkel nem igazán. A múltkor összefutottam Marcóval, annyira megörültem, hogy láthattam, és most téged is. – Mina szelíden beszélt, Eren azonban zavartan kezdett fészkelődni. Mina mégiscsak a barátnője volt, és most a Café Mariában találkoztak, ahol Levi-jal randiztak. Levi tekintetén látszott, hogy tisztában vele, Mina nemcsak egy kellemes ismerősként vett részt Eren középiskolás éveiben.

– Öhm… Mina…

– Oh. – Mina nem törődött Eren zavartságával, Levi-t is megajándékozta egy széles mosollyal. – Rendelnétek, igaz? Mit hozhatok? – Levi a torkát köszörülte. Végül két muffint rendeltek meg egy csésze kávét Erennek, ez utóbbit Levi halkan súgta meg Minának. A lány kuncogott. – Látom, hamar kiismerte. Szerintem imádni fogja a Támadó Cappuccinót.

Levi arcán halvány mosoly suhant át.

– Ebben nem kételkedem – mormogta. Miután Mina elment, Eren zavartan hajolt előre.

– Nem kellett volna – mondta, mire a férfi felhorkant.

– Randizunk, nem?

– De-de. – Eren még jobban elpirult. – Tudod… Öhm… Mina… Ő meg én…

– Kétszer annyi idős vagyok, mint te, Eren. – Levi félúton elkapta a kezét. Eren szeme sokkoltan kerekedett el, amikor az ajkával finoman végigsimogatta azt. Nem engedte el, továbbra is gyengéden az érintésében tartotta. Jóleső érzés volt, Eren hátán kellemes borzongás szaladt végig. A pillantása az összefonódott ujjaikról a férfi szájára siklott. Emlékezett a csókjaik ízére, túl jó volt, túl jó, alig várta már, hogy megismételjék.

Mina visszatért.

– Remélem, ízlik. – Rámosolygott Levi-ra, aztán felhúzta a szemöldökét. – Ha nem siettek – mondta, mielőtt visszament volna a pult mögé –, talán még találkozhattok a barátommal – nyomta meg erőteljesen. – Annyit meséltem már a középiskolás barátaimról, hogy nagyon szeretett volna megismerkedni veletek.

– Oh.

– Oh, bizony – kacsintott a lány, majd elfordult tőlük. – Jó étvágyat, drágáim.

A muffin kellően csokis volt, Eren behunyt szemmel élvezte az ízét, amikor meg kortyolt egyet a cappuccinóból, észrevette, hogy Levi elgondolkodva fürkészi. A cappuccino telitalálat volt, a kései órák ellenére is nagyon jólesett, elűzte az ólmos fáradtságot. Lenyalta az ajkáról a kávéhabot, figyelmét pedig nem kerülte el, hogy Levi végigkövette sötét tekintetével az apró, jelentéktelennek tűnő mozdulatot.

– Csókolózhatnánk – szaladt ki Eren száján. Azonnal megbánta, hogy kimondta. – Mármint… Beszélgethetnénk. Beszélgetni jó, nem? Beszélgessünk!

– Beszélgethetünk – válaszolta Levi, szája széle felfelé görbült –, utána meg csókolózhatnánk. – A szeme mély vágytól sötétlett.

Először tényleg beszélgettek – olyasmikről, amiket már tudtak egymásról, majd olyasmikről, amiket még nem.

– Soha többet nem tértünk vissza Shiganshinába – mesélte Eren. – Armin nagyapja vett minket magához, gyakorlatilag ő nevelt fel. Shiganshina nem egy olyan város volt, ahol nap mint nap gyilkosságok történtek. Máig nem értem, miért pont anyának kellett… Anya… Az egész egy rossz rémálom – dörzsölte meg a szemét. – Apát többet nem láttuk. Nem tudom, él-e még… Teljesen megváltozott, miután anya meghalt… Rá sem lehetett ismerni. Eltűnt és kész. Nem hinném, hogy életben van… Azóta csak mi vagyunk egymásnak, Mikasa meg én, meg persze Armin. A nagyapja nemrég hunyt el.

– Sajnálom, amiért felhoztam.

– Kíváncsi voltál, nem? – Eren zaklatottan hörpintette fel a maradék kávéját. – Én is kíváncsi vagyok az életedre… Armin jó barát, ami személyes, azt senkiről sem mondja el. Ő… Azt hiszem, csak nagyon azt akarja, hogy te meg én…

– Az anyám meghalt, amikor gyerek voltam, az apámat nem ismertem. – Levi noszogatás nélkül válaszolt a kimondatlan kérdésre. – A nagybátyám nevelt fel… A múltam ezen része valami olyasmi, amit szeretnék elfelejteni. Később, amikor már magamra hagyott, hogy egyedül boldoguljak, megismertem Farlant és Isabelt… Utána pedig Erwin Smitht. Erwin… – Levi elgondolkodva hümmögött. – Ő segített rajtunk. Az életem gyökeresen megváltozott. Tisztességes munkám lett, megnyithattam a teázómat, amire mindig is vágytam… Megismertem azt az őrült pápaszemes boszorkányt…

Végül csókolóztak. Nem a kávézóban, a tekintetek kereszttüzében, hanem attól nem messze, a fák árnyékában, ahol senki sem láthatta meg őket. Az első csók lassú volt és bizonytalan, Eren háta keményen nyomódott a fa törzsének, a hajába meg megsárgult falevelek hullottak. Kicsit sem lehetett romantikusnak nevezni. Eren idegesen söpörte le őket a fejéről, és amikor az egyik beleakadt a hajába, dühösen szitkozódott. Levi szemében nevetős fény csillant.

A második már a csók volt, amire azóta vágyott, hogy a férfi először a szájára hajolt. Eren beleremegett és belesóhajtott, és ujjaival a fekete tincsek közé tépett, a csípője meg ösztönösen mozdult előre, hogy egymáshoz simuljanak.

– Te jó ég… – nyöszörögte, mikor elváltak. Alig bírt lábon maradni, a térde megbicsaklott. – Szó szerint levettél a lábamról…

Levi elvigyorodott.

– Szeretnél ismétlést?

– A csókodból? Ez nem is kérdés – hördült fel Eren.

– A csókomból is.

Abból is akarta. Mindenből akarta.

Úton haza – pötyögte az üzenetet negyedórával később, amikor már a buszon ült. – Minden ok, nagyon jól éreztem magam. ^.^

Armin szinte azonnal válaszolt:

Ennek örülök. ;-) Mindent el kell mesélned, ugye tudod?

Jó-jó. Hamarosan otthon.

Mikasával nem találkoztál?

Mikasa?

Eren csodálkozva bámulta a képernyőjét.

Thomasszal randizott, nem?

Jeannal esetleg?

Eren összevonta a szemöldökét. 

Armin… – írta lassan. – Valamiről tudnom kéne?

Hátöhm… Lehetséges, hogy szegény Thomast elrángatta valamerre… Lehetséges, hogy Jean utánuk ment… Egyikükkel sem találkoztál?

Hogy micsoda???!

Szünetet tartott, aztán hozzáírta:

Miért kellett volna találkoznom bármelyikükkel is?

Öhm… mindegy. Majd megtudod, Eren… Majd megtudod.

– Ezt nem hiszem el – sóhajtotta Eren. Már majdnem megnyomta a hívógombot, hogy részletesen kifaggassa Armint, amikor a telefonja újra pityegett egyet. Ez alkalommal nem Armin írt.

Holnap este, zárás után gyere a Szabadság Szárnyaiba – állt az üzenetben. – El akarok valamit mondani.

Eren nyelt egyet, miután olvasta.

Csak tudnám, hogy fogom addig kibírni… – gondolta, majd felsóhajtott.

Alig várta már, hogy ismét láthassa a férfit.

Készült: 2017. 05. 30 – 07. 07.

Megjegyzés: a 4. felvonás készülőben, nagyon megszerettem ezt a szösszenetcsokrot. ^^

Vihar – 27. fejezet – Kreusa döntése

Vihar

27. fejezet

~ Kreusa döntése ~

– Kreusa… – Eren szíve a torkában dobogott, csak arra volt képes, hogy a nevét nyöszörögje. A gondolatai őrült tempóban kavarogtak az elméjében, miközben Yoel ellépett tőlük. A férfi kinyújtott tenyerén egy kés pihent, szórakozottan mélyesztette bele a penge élét a bőrébe, ám nem annyira, hogy megsebezze. Eren szemmel tartotta, noha Kreusához beszélt. – Ezt nem teheted… Ezt nem… Kreusa…

A lány ráemelte hideg, kék szemét. Eren nyelt egyet, ahogy véletlenül összekapcsolódott a tekintetük. Hirtelen olyan távol érezte magától, mintha egy mély, áthidalhatatlan szakadék húzódott volna közöttük. Tényleg csak egy pillanat volt, míg egymásra néztek, utána Eren elkapta a fejét. Yoel veszélyesebbnek látszott. Yoel volt az igazi ellenségük, nem? Kreusa nem árulhatta el őt, ugye?

– Miért nem, Eren? – kérdezte aztán a lány, elkergetve a hamis illúziókat. De, elárulhatta, ha azt akarta. – Miért nem tehetném meg? Ha ez az egyetlen megoldás, amivel megmenthetem Ymirt… Te nem áldoznál fel engem, ha Levi hadnagy élete lenne a tét? Te nem tennéd meg ugyanezt a szerelmedért, Eren?

– Levi hadnagy? – Yoel arca őszinte meglepettséget tükrözött. – Ki az a Levi hadnagy? A szeretőd? – Kimondatlan kérdés volt: pont egy férfi? Yoel meglepettsége undorba csapott át, amikor Eren nem válaszolta meg. A tekintete maga volt egy vallomás, és Yoel fel-felhorkantott nevetés közben. – Levi hadnagyot lőttem le – fejtette meg végül. – A szeretőd halott. A nagyanyád halott. Látod, Eren? Mondanám, hogy végleg egyedül maradtál ebben az ördögi világban, de Kreusa meg én még itt vagyunk neked, ó, és persze a rokonaid édesanyád által. Carla Hoover. Ó, igen, drágaságom – villant meg a szeme, amikor meghallotta Eren elakadó lélegzetét –, az édesanyád a Hoover családhoz tartozott. Robert és Sylvia Hoover egyetlen lánya. Anyád öccse, Tilo hagyta, hogy a fia, Bertolt megegye őt Shiganshina előtt.

– Bertolt?!

Kreusa egy pillanatra elfelejtette, min kell gondolkodnia; hasonlóan döbbentnek tűnt, mint Eren. Yoel rá sem hederített, egyedül Eren érdekelte.

– Bertolt Hoover – mondta a fiú szemébe –, azaz a Kolosszális Óriás.

– A Kolosszális…

Eren élesen szívta be a levegőt.

– Folytassa! – szólította fel; orrcimpája remegett a dühtől. – Ha már úgyis fel akar falatni a saját unokatestvéremmel, azt hiszem, jogom van tudni, hogy kik az ellenségeim. Kik azok, akik ezek szerint elárultak. Annie Leonhart, Nifa Arlert, Krista Lenz, Ymir, Hitch Dreyse. Kérdem én, kik azok, akik még elárultak? – Neveket sorolt, és úgy érezte, az eszét fogja veszteni. A végső pillanatban, amikor a legéberebbnek kellett volna lennie, megbolondult. Beleőrült mindabba, ami körülvette, a múltjába, amit ismert is meg nem is. Amire emlékeznie kellett volna, valamiért mégis elfelejtette.

– Reiner Braun, azaz a Páncélos Óriás. – Yoel kaján élvezettel hozta a tudomására a titkokat, vagyis azoknak egy részét. – Azon gondolkodom, kit és miért tartasz közülük az ellenségednek. Vannak, akiktől tartanod kell, ezt nyugodt szívvel árulom el. Most már tudod, hogy Céline Dreyse lánya, Hitch volt az, aki Kreusa anyját a házatok felé csalta, mégpedig Selma utasítására. Selma és én együtt döntöttük el, hogy véget vetünk édesanyád életének. Bevallom, én azt hittem, Carla Hooverbe még szorul annyi becsület, hogy megküzdjön velünk, pontosabban Aletheával. Nem olyannak ismertem, aki nem küzdött azért, hogy élhessen. Meglepett, mikor azt hallottam, egyszerűen csak feladta. Miért tett volna ilyesmit?

– Értem tette – felelte Eren. – Értem és Mikasáért.

– Mikasa? Hát ő meg? Újabb szerető? Fattyú féltestvér?

– A fogadott testvérem – vicsorogta Eren. – És válogassa meg a hangnemét, ha róla beszél! Nem tűröm el, még ebben az állapotban sem!

– Nem sokat tudnál tenni, kölyök.

– És ne hívjon kölyöknek! – Eren végleg elvesztette a türelmét, Yoel pedig szemlátomást különös örömét lelte benne. Tagadhatatlanul kéjes mosoly vándorolt az ajkára, és egyre csak szélesedett, ahogy Eren eszét vesztetten rángatni kezdte a láncokat. Pusztulj, pusztulj, pusztulj! Egyfajta mantrává vált. Zihálva kortyolt a levegőből, a homlokán izzadtság gyöngyözött.

– Hogy döntöttél, Kreusa? – Yoel végre a lányára pillantott. A mosolya mit sem fakult. – Megölöd az unokatestvéredet, hogy a szerelmed élhessen?

– Maga nemcsak tőlem, hanem Kreusától is undorodik – éledt fel Eren bátorsága. Ahogy figyelte Yoel arcát, a hanglejtését, valahányszor Ymir szóba került… Gyűlölte Ymirt, okkal, hiszen ő volt a felelős az anyja haláláért, ugyanakkor megvetette őt is meg Kreusát is, amiért egymásba szerettek. – Kreusa… – Eren a lányra nézett. – Ha meg is teszed, téged sem fog életben hagyni. Egyikünket sem akar.

– Miért bántanám a saját lányomat? – húzta fel a szemöldökét Yoel. – Én nem hazudtam. Ígéretet tettem, hogy Ymirnek nem esik bántódása. Hogy lesz egy hosszú és boldog életetek, drágám.

– És miért kéne elhinnünk minden szavát? Kreusa, ne hallgass rá!

– Az életedért könyörögsz, Eren Jaeger?

– Nem! A barátomért könyörgök, hogy térjen észhez!

– Túl késő, Eren – mondta hirtelen Kreusa. Hangja hűvös volt, akár a jég, tekintete pedig megfejthetetlen. Lassan Yoel felé fordította a fejét, és amikor bólintott, Eren szíve kihagyott egy dobbanást. – Döntöttem.

** * **

– Johanna? Johanna, hallasz engem?

A hang mintha egy áthatolhatatlan védőburkon túlról szólt volna. Levi hadnagy fájdalmasan markolta meg az oldalát. Résnyire nyílt a szeme, de csak homályos foltokat látott maga előtt. Érezte a vére melegét, a teste minden porcikája sajgott.

A hang ismerősen csengett.

– Johanna, térj magadhoz!

– M-meghalt? – Levi összeszorította a fogát, úgy kérdezte. Valaki térdelt Johanna mellett, és ujjai óvatosan simultak az idős asszony holtsápadt arcára.

– Nem, még nem – hangzott a megkönnyebbült válasz. – Azt hittem, elkéstem… Bár bizonyos értelemben így is elkéstem, nem igaz, Levi hadnagy?

Az alak Levi felé fordította a fejét, arcát megannyi szeplő borította.

– Hogy érzi magát? – kérdezte Ymir.

– Pocsékul – nyögte Levi. – Lelőttek.

– Sikerült elállítanom a vérzést. Mit gondol, fel tud állni?

Levi a fogát vicsorítva, sziszegve tornázta fel magát.

– H-hol van? H-hol van Eren?

– A Mária falon túl.

Levi az oldalára szorította a kezét. Nekidőlt a pince hűvös falának, nehezen lélegzett. A sebe fájdalmasan lüktetett, Johanna pedig még mindig eszméletlenül feküdt a földön. Még élt, bár nem lehetett tudni, mennyi ideig.

– Jól van?

Ymir ránézett.

– Talán még nem késő – suttogta. – Jöjjön, hadnagy! Sietnünk kell!

– Te… – Levi arca megvonaglott a fájdalomtól. – Tényleg… nem az vagy, akinek… mutattad magad, igaz, kölyök?

Ymir megrázta a fejét.

– Valóban – mormolta; a pillantása valamiért Johannára esett. Levi összeráncolta a homlokát. Volt benne valami furcsa, amit sehová sem tudott tenni, ezért úgy döntött, egyszerűen rákérdez. Ymir a múltkor őszintén beszélt a múltjáról, s mintha Johanna is a részét képezte volna. A nevét mindenképpen tudta, és ez azt jelentette, hogy már többet tudott, mint Eren, amikor lement a pincébe.

– Ki vagy te?

– Ymir vagyok – mondta a lány, mire Levi szeme összeszűkült.

– Ymir? Csak Ymir?

– Nem… Annál jóval több.

– A barátja?

Ymir ajka halvány mosolyra görbült.

– Ugyan már, hadnagy – mosolygott –, mindketten tudjuk, hogy nem ez az igazság. Miért találgat? Miért nem mondja ki azt, ami igazán megszületett az elméjében? Talán az lesz az, ami a kőkemény valóság.

Levi a szemébe nézett.

– A testvére vagy – mondta, s Ymir rábólintott.

– A nővére – suttogta.

Levi megnedvesítette az ajkát, mielőtt kérdezett volna; porszáraznak érezte a torkát, a gondolatai csak úgy kavarogtak a fejében.

– Hogyan lehetséges mindez? – Aztán elhallgatott. – A kristály? – húzta fel a szemöldökét kérdőn. – Azt mondtad, ugyanolyan kristályba zártad magad, ahogy Annie Leonhart. A kristályban nem öregedtél egy napot sem. Akkor kerültél bele, amikor még… fiatal voltál. Tizenéves. Tizenkettő-tizenhárom, hiszen most csatlakoztál a Felderítő Egységhez.

– Pontosan – biccentett Ymir. – Ez egy bonyolult történet, hadnagy. Elégedjen meg annyival, hogy valami olyasmit követtem el a múltban, amire még csak nem is emlékszem. Tudja, ki az az a Rene Jaeger?

– Eren és Kreusa nagyapja.

Ymir lehunyta a szemét.

– Életem megkeserítője – mormolta. – Ő volt az, aki mindent tönkretett. Aki szörnyeteget csinált belőlem.

– Akkor Johanna még nem volt Rene felesége.

– Nem – rázta meg a fejét Ymir. – Mindketten gyermekek voltunk még. Rene első feleségét Kristának hívták. Ő Yoel édesanyja.

– Krista?

– Innen ered az én Kristám neve is – mosolyodott el Ymir. A mosoly végül tovaveszett, nem illett a történetéhez. – Rene Jaeger – folytatta komoran – egy nap úgy határozott, engem is eszetlen óriássá tesz. Én voltam a Langnar család idősebbik lánya, engem választott, nem Johannát. Johanna akkor még nagyon fiatal volt, én meg… Mégiscsak hét év a korkülönbség közöttünk.

– Langnar? – szakította félbe Levi élesen. A nő, Ilse Langnar neve mélyen az emlékezetébe vésődött. Tőle hallottak először „Ymir úrnőről”, aki valójában Ymir volt. És most Ymir azt állította, a teljes neve Ymir Langnar. – Az egyik Felderítőt is így hívták. Ilse, a harmincnegyedik falakon túli expedíció áldozata.

– Azt hiszem, az öcsénké. – Ymir bizonytalanul nézett rá. – Nem tudom, uram. Túl sok évet vesztegettem el, mikor pedig újra a testem birtokában lehettem, már semmi sem volt olyan, mint régen. Alkalmazkodnom kellett egy teljesen új élethez.

– Folytasd.

– Közben mennünk kell – rázta a fejét Ymir. Fájdalom csillant a szemében, ahogy a húgára nézett. – Johanna, sajnálom… – Levi tiltakozni akart, Ymir azonban benne akasztotta. – Ha meg akarja menteni Erent, akkor áldozatokat kell hoznunk. Igen… Most a húgom lesz ez a bizonyos áldozat. Mit gondol, uram, képes lesz harcolni? A felszerelését magán hagyta, azt hitte, megölte.

Levi nyelt egyet. Szédült és gyengének érezte magát – de ahhoz nem eléggé, hogy ne tudjon harcolni.

– Voltam már szarabb állapotban is – húzta el a száját megvetően. – Nem lesz baj.

– Jól van.

Ymir sem festett jobban, ruhája rászáradt a vére. Sebek nem látszottak rajta, a képességének köszönhetően könnyedén regenerálódott.

– Ha odaérünk, át fogok változni. Segítenie kell, hadnagy. Nem tudom, mi fog minket várni, de ha Yoel Jaeger csak egy kicsit is hasonlít az apjára, akkor joggal félthetjük a szeretteinket.

– Mit tettél azon a napon, Langnar? – kérdezte Levi.

Ymir felsóhajtott.

– Megettem Krista Jaegert, Yoel anyját.

Elindultak.

Levi kérdezősködött.

– Azok után, hogy megetted azt a nőt, visszanyerted az emberi formádat, igaz? Erennel és Kreusával is ez történt. Eren Grisha Jaegert, Kreusa Rene Jaegert falta fel. Emberek lettek ezáltal, emberek egy démoni képességgel.

– Pontosan.

– És utána? Hogy kerültél a kristályba?

– Nem tudom. – Ymir őszintén felelt. – Azt hiszem, ösztönből védtem meg magamat. Rene… ő… szabályosan megveszett, amikor Krista meghalt. Alig tértem magamhoz, alig értettem valamit… Krista nem volt, Rene meg úgy bámult rám, mint egy torzszülöttre. – Megrázta a fejét. – Nem akartam elhinni, amikor megláttam Johanna vonásait Erenben. Amikor megtudtam, hogy Grisha Jaeger Eren édesapja. Amikor kiderítettem, hogy Johanna férjhez ment ahhoz az emberhez, aki tönkretette az életünket. Tudja, hadnagy, a szüleink sosem heverték ki az elvesztésemet. Az anyánk félig belebolondult, az apánk meg addig nem nyugodott, míg az öcsénket a falakon belülre nem küldhette. Valahogy így került a Langnar család a Mária falon belülre. Tovább merészkedtünk: Rózsa fal, igaz?

Levi mély levegőt vett. Ymir legalább annyira bizonytalanul mozgott az alagútban, mint ő, de már látszott a kinti világ fénye, így nem kérdezett. Lüktetett az oldala, és csak remélni merte, hogy lesz még benne annyi erő, hogy megküzdhessen mindazokkal, akik Eren és Kreusa életére törtek.

Ymirrel ugyanazt akarták: megvédeni azt az embert, akit a legjobban szerettek.

Levi keze finoman ökölbe szorult.

– Az óriások, akiket irányítasz… Ezt a képességet Krista Jaegernek köszönheted?

– Azt hiszem, igen. – Ymir megérintette az ajkát az ujjbegyével, mintha csak rá akarna harapni. – Krista Jaeger különleges asszony volt. Azt pletykálták, a családjának valamiféle köze volt az első óriások létrejöttéhez. Nem tudjuk, honnan érkeztek, miért érkeztek… Voltak pletykák, hogy emberek hozták őket létre. Tudja, fegyvernek egy háborúban. Krista Jaeger vissza tudta vezetni a családját azokra az időkre, amikor először felbukkantak. Én mindössze ennyit tudok. Talán tényleg közük volt hozzájuk… Talán ezért rendelkezett valamiféle képességgel. Azok az óriások az én életerőmből táplálkoznak. Képes vagyok őket irányítani, de ha én meghalok, úgy ők sem engedelmeskednek többé.

– A beszélő óriás megölte Ilsét.

Ymir összerezzent.

– Ha velem valami történik – mormolta –, az kihatással lesz rájuk.

Ilse Langnar halott volt. Ymir hibájából volt halott.

A kinti világ fénye Levi szemébe vakított.

Ymir kezében penge villant, elgondolkodva forgatta meg, mielőtt kiléptek volna.

– Mit gondol, hadnagy? Készen áll?

Levi Erenre gondolt.

– Igen.

Az aranysárga robbanás a kint sorakozó katonák arcára fagyasztotta a döbbenetet.

** * **

– Igen – nézett egyenesen az apja szemébe Kreusa. – Megteszem.

Yoel szemében mohó fény villant. Leguggolt a lány elé, durva ujjai az arcára siklottak.

– Igazán? – lehelte. – Valóban megteszed?

– Kreusa…

– Igen. – Kreusa figyelmen kívül hagyta Eren kétségbeesett pillantását, sőt szándékosan kerülte a tekintetét. Eren biztos volt benne, hogy azért, mert hogyha mégis egymásra néznének, akkor meggondolná magát. Kreusa végtére is Krista volt, a barátja, az unokatestvére, a bajtársa. Nem ölhette meg… Ugye?

De meg is értette. Ha fordított helyzetben lettek volna, ha Levi hadnagy élete lett volna a tét… még akkor is, ha semmi sem garantálta, hogy Yoel igazat mondott, nem kockáztatott volna. Kreusa Ymirért egyezett bele Yoel tervébe, Eren pedig Levi hadnagyért vállalta volna el ugyanezt a feladatot.

Yoel Kreusa füléhez hajolt; sutyorogtak.

Eren lehunyta a szemét, és Levi hadnagyra gondolt. Yoel el fogja oldozni Kreusát, Kreusa fel fogja ölteni az óriásalakját, utána pedig… utána minden könnyű lesz. A halál egyszer sem fordult meg a fejében, pedig akkor, Trostban már majdnem megízlelte. Ha az apja nem fecskendezte volna belé a szérumot, nem élte volna túl azt a csatát. Ő is egy lett volna a harmincnegyedik osztag áldozatainak, éppúgy, ahogy Thomas, Mina és a többiek voltak.

Levi hadnagyot a kemény padlón hagyták hátra, Erent azonban mégis éltette a halvány remény. Talán mégsem halt bele a sérüléseibe, talán valaki a többiek közül utánuk merészkedik a pincébe és megtalálja. Talán pont Mikasa. Ő sosem bírta elviselni, ha Eren távolságot tartott tőle.

Mikasa, kérlek! Menj le a pincébe! Kérlek, menj le a pincébe!

Mikasa nem szívlelte a hadnagyot, de végül elfogadta a kapcsolatukat, és akkor sem hagyta volna meghalni, ha teljes szívéből gyűlölte volna.

Ha rátalálna, még meg tudná menteni… Őt is és Johannát is…

Yoel leszedte a láncokat Kreusáról; a lány reszketve egyenesedett fel. Eren könnycseppeket pillantott meg a szeme sarkában, és tiszta látta, hogy szája széle megremegett, amikor felé fordította a fejét. A kés Yoel kinyújtott tenyerén pihent.

– Kéred?

– Nincs rá szükségem – felelte Kreusa összeszorított foggal. – Ebben nem különbözünk egymástól, Eren – mondta a fiúnak halkan. A szájához emelte a kezét, és egyetlen, hosszú percig mintha megbabonázva bámulta volna azt. Yoel nem sürgette, de jobbjával finoman a vállára markolt.

– Meg tudod csinálni, drágám – mormogta a lány a fülébe. – Én tudom, hogy képes vagy rá. A vérem vagy, Kreusa. Az anyád is belátta, hogy nem érdemes ellenállnia. A mi oldalunk áll. Neked mellettünk van a helyed, gyermekem, engedd hát, hogy felemeljelek közénk.

– Ennyire magasztos lenne közétek tartozni? – suttogta Kreusa. Yoel elfojtott egy kuncogást.

– Ó, de még mennyire, gyermekem!

Kreusa lehunyta a szemét.

– Jól van – találta végül meg a hangját. Amikor felemelte a fejét és ezáltal összekapcsolódott a tekintete Erenével, a fiú határozottságot látott ragyogni a kék szempárban. A félelem, a bizonytalanság tovaszállt, kőkemény elszántságot tükrözött a pillantása, és Eren valamiért abbahagyta a vergődést. A szíve olyan ütemben dörömbölt a mellkasában, hogy félő volt, már Yoel is pontosan tudja, mennyire megrémült, mégis igyekezett nem kimutatni. Nem adhatta meg ezt az örömöt a férfinak. – Sajnálom – érte el a fülét Kreusa szenvtelen bocsánatkérése, mire Eren felhorkant.

– Én is – mondta. – Én is sajnálom, Krista.

A lány arca megrándult a régi-új neve hallatán, de már nem táncolt vissza: harapás hallatszott, fogával a bőrébe mart, s az aranysárga fény robbanásszerűen töltötte be a helyiséget.

** * **

– ANNIE!

Armin nem akarta elhinni, amikor meghallotta, hogy Mikasa a lány nevét sikoltja. Mikasa, aki mindig is ellenségesen viselkedett Annie-val, szinte aggódva figyelte őt. Mivel harcolni csak hatalmas kínok közepette tudott, mikor Alethea Fritz mosolyogva megindult feléjük, Jean kivonta kardját, hogy védelmezze.

Annie őket védte. Értük kockáztatta az életét Alethea Fritzzel szemben. Mikor Hitch óriássá változott, hogy harcoljon a támadó óriások ellen, Reiner továbbhurcolta Armint. Azt mondta, sem Hitch, sem Sasha nem szorulnak rá a védelemre, Armin pedig hiába tiltakozott, Reiner nem engedte, hogy maradjanak.

És akkor megpillantották Annie-t. A lány nem halt meg, csak megsérült. Valahogy kikecmergett a faltömb alól, és meghúzódott a kődarabok között, amíg nem tudott teljesen regenerálódni. Reiner láttán megfeszült. Ami akkor történt, örökké Armin emlékezetébe vésődött. Annie – annak ellenére, hogy nem gyógyult meg – nekiesett a nagydarab fiúnak, és vehemenciája megrémisztette Armint. Hogy került kés a kezébe? Hogy tudott ennyire jól támadni? Reiner elengedte a fiút. A robbanás a levegőbe dobta őket, s mire Armin feleszmélt, Reiner óriásának csontvázával nézett farkasszemet, a fiú meg köddé vált. Megragadta a lehetőséget, eltűnt a szemük elől.

– Annie!

Most Armin kiáltott.

Alethea lassan mozgott, a mosoly-vicsor rémisztővé varázsolta az arcát, de határozottan nem a gyorsaság jellemezte. Annie előnyben volt – egyrészt a gyorsasága, másrészt a harci képességei miatt. Az apja alaposan kiképezte, minden egyes mozdulatával meglepetést okozott Fritz király lányának.

Felbőszítette Aletheát. Amikor szélesre tátotta a száját, az üvöltése pedig bezengte egész Shiganshinát, Armin ereiben megfagyott a vér. Annie megmerevedett; addigi magabiztos arckifejezése pillanatok alatt változott meg, rémület vette át a helyét.

– M-most mi történt? – hebegte Sasha. – Ez ugyanaz a hang, amit a Nőstény Óriás, izé, Annie adott ki magából az erdőben?

– Attól tartok – nyögte Armin. – Ez pont az.

– MINDENKI, FELKÉSZÜLNI! – üvöltötte Jean. – JÖNNEK AZ ÓRIÁSOK!

Valamennyi óriás, aki Shiganshinában tartózkodott, irányt váltott. Armin keresni próbálta a szüleit a tekintetével, azonban sehol sem találta őket. Egyedül Nifát pillantotta meg, akinek egy-egy vállát Hanji valamint Connie foglalták el. Hanji egész arcát vér borította, Connie pedig meglehetősen sápadtnak látszott.

– ARMIN, TŰNJETEK EL ONNAN! – kiabálta Hanji, ám mire kimondta, már mindannyian tudták, hogy elkésett a paranccsal. Az óriások megrohamozták őket, emberfeletti erővel, emberfeletti számban, Jean meg olyan hangosan káromkodott, hogy Sashának elakadt a lélegzete döbbentében.

De nem őket támadták.

Valamennyi óriás Annie-ra vetette magát, s Armin szeme ijedten kerekedett el.

– Annie… – lehelte a lány nevét. – Védjétek Annie-t! Széttépik! Szét fogják őt tépni!

Sasha megtapogatta a törött lábát, a fájdalomtól könnybe lábadt a szeme.

– HOL AZ ÖRDÖGBE VAN HITCH?! – ordította Jean. – NEM AZT MONDTÁTOK, HOGY VELETEK VOLT?!

Armin kieresztette a karjaiból Sashát. Nifa döngő lépteitől megremegett alattuk a föld, Connie meg néhány pillanat múlva zihálva egyenesedett fel előttük az ugrásából. Mintha végleg magához tért volna, ismét lett színe az arcának, valamivel jobb a hamuszürkénél, szemében meg lázas fény csillogott az aggodalom mellett.

– Sasha, jól vagy? Bízd rám! – kiáltotta aztán, mikor észrevette, kire vándorol Annie tekintete. – Menj! Igen, menj már! Az én barátnőm! – Halványan, de még mindig elpirultak Sashával a kijelentésétől.

Armin elvigyorodott, utána rendezte a vonásait és komolyan bólintott.

– Értettem!

– Jean, Mikasa! – Hanji csatlakozott melléjük. – Mikasa, fel tudsz állni?

– Nagyon összetörte magát, parancsnokasszony – válaszolt Jean a lány helyett.

Mikasa összeszorította a fogát.

– Megpróbálhatom – szűrte a szavakat, mire Hanji bólintott.

– Szükségünk van rád. – A pillantása Annie-ra siklott. – AKI CSAK TUDJA, VÉDJE A NŐSTÉNY ÓRIÁST!

Nem volt rá szükség: bár az óriások rávetették magukat a Nőstény Óriás testére, az már füstölögni kezdett, a magasba egy apró alak szökkent fel, s mielőtt bárki észhez kaphatott volna, egyik kardjával egyenesen szemen döfte Alethea Fritzet. Az óriások már csak a füstölgő testét marcangolták teljes erőből, Annie pedig emberi alakban esett neki Fritz király lányának. Arcára mély nyomot vésett az óriásalakja, ám erejéből mit sem vett vissza az átváltozás, szédületes gyorsasága megdöbbentette Armint.

Alethea sikolya éles volt és fülsértő; vér ömlött a szeméből, Annie a meglepetés erejével sikeresen megvakította. Armin maga sem értett, hogyan tudta megtenni, valahogy ő is megpördült a levegőben, ahogyan Mikasától látta, és Alethea Fritz nyakszirtjébe mártotta a kardját.

– VIGYÁZZ! – figyelmeztette Annie sikoltva.

Az óriások abbahagyták a Nőstény Óriás testének felzabálását, a test szinte teljesen elpárolgott. Hanji és Jean összenéztek, míg Connie ideges káromkodásba kezdett. Nifa, aki még mindig óriásalakjában pihent, megfeszítette az izmait; felkészült rá, hogy szembeszálljon a szörnyetegekkel.

– Öhm… meg tudunk ölni ennyit? – vinnyogta Sasha. – Istenem, nem! Dehogy tudunk! Te jó ég, meg fogunk halni!

– Fogd már be! – rivallt rá Jean. – Még nincs vége… De azt mondja már el valaki, hol a pokolban van Hitch?

– Otthagyott minket, hogy harcoljon – szipogta Sasha. – Csatlakozott Mr. és Mrs. Arlerthez.

– Hozzájuk aztán biztos nem – csóválta a fejét Hanji. – Én mindvégig velük voltam.

– Hol vannak? – kérdezett rá Mikasa, gyanakvóan húzva össze fekete szemöldökét. – Őket miért nem látom?

Hanji elfordította a fejét.

– Ne mondjatok semmit a fiúnak – intett Armin felé. – Nifa szeretné.

Sasha a szája elé kapta a kezét.

– Nem…

– Nincs idő a siránkozásra – emlékeztette őket Mikasa. Nyögve próbált feltápászkodni, Jean viszont azonnal ugrott, hogy segítsen. – Jól vagyok – mondta a fiúnak. – A-azt hiszem… – A lába alól kiszaladt a talaj. – A francba! – szitkozódott. – Ha egyszer a levegőbe kerülök, jól leszek. Levi hadnagy is meg tudta menteni Erent törött lábbal, én is meg tudom csinálni. – Megrázta a fejét, hogy felocsúdjon. – A pince – suttogta. – Bertolt a Kolosszális, Reiner a Páncélos. A pincébe mentek… Eren után.

– Akkor csatlakoznunk kell hozzájuk, nem igaz?

Annie hangja volt.

– Mi a… – Jean elhallgatott: a Mosolygós Óriás teste éppúgy füstölgött, ahogy korábban a Nőstény Óriásé. – Hol van az a ribanc?! Armin, nem vágtad ki a nyakszirtjéből?!

– Kivágtam! – A fiú arca merő vér és seb volt.

– Számított rá – magyarázta Annie. – Amint kiszabadult az óriásából, belevágott Armin arcába.

– És hol van most? – szűkült össze Mikasa szeme. – Ő is…

– Nifa – fordult a nővére felé Armin. – Ymir óriásai közelednek! Rátok bízhatjuk?

– E-ezt hogy érted? – hebegte Sasha. – Hova megyünk?

– A pincébe – közölte Mikasa. – Eren után megyünk.

– És az óriások…

– Nifa, elboldogultok?

– Én is itt maradok velük – törölte meg véres arcát Hanji.

– Én is – mondta gyorsan Connie, mire Sasha felnyikkant.

– D-de…

– Maradok. – Connie az ajkához emelte a lány kezét. – Minden rendben lesz.

– Pontosan – csettintett Hanji a nyelvével. – Megcsináljuk. Menjetek!

– D-de…

– Menjetek!

Sasha tiltakozása abbamaradt. Hanji, Connie és Nifa csatlakoztak Ymir óriásaihoz, és egyikük sem nézett többé vissza. A Mosolygós Óriás testéből semmi sem maradt. Jean az ölébe emelte Mikasát, Armin és Annie pedig hagyták, hogy Sasha rájuk támaszkodjon.

– Leviszünk titeket a pincébe – magyarázta a szőke lány. – Ott biztonságban lesztek.

– Ha belehalok is, akkor is odamegyek, ahol Eren van – vicsorogta Mikasa. Annie a szemét forgatta.

– Mozdulni sem bírsz! Ennyire ostoba te sem lehetsz!

– Örülj, amiért életben hagytalak, Annie… A mi körünk még nem ért véget.

Annie megrántotta a vállát.

– Rendben, küzdjünk! – állt meg. – Ebben az állapotban porrá alázlak.

Mikasa mély levegőt vett, Jean azonban elhallgatatta.

– Ne most.

– Igaza van – mondta Armin is. – Fogytán az időnk. Sietnünk kell!

Mindannyian bólintottak. Hosszú volt az út a Jaeger család pincéjéig, s mögöttük a káosz lassan bontogatta szárnyait.

A szabadság még messze volt.

** * **

Kreusa óriásalakja legalább tizennégy méteres volt, pedig Eren alacsonyabbra számított, pont azért, mert emberi formában nem éppen a magasak körét gazdagította. Szőke haja hosszabb volt a kelleténél, bőven a válla alá ért, kék szeme meg úgy világított, mintha egy drágakő lenne. Eren megborzongott tőle.

Ez lenne a vég?

A könnyek lefolytak az arcáról, észre sem vette, melyik pillanatban kezdett el sírni. Kreusa óriásalakja a szeme láttára bontakozott ki az aranysárga fényből, a szeme láttára elevenedett meg a saját halála – Kreusa által.

Yoel nevetett. Akkor is rázta a nevetés, amikor Kreusa megindult Eren felé, hogy fölfalja, s akkor sem hagyta abba, amikor a fiú fölé tornyosodott. Eren lehunyta a szemét. A szájára akarta szorítani a kezét, hogy elfojtsa a kiáltását, de a láncok miatt még ezt sem tudta megtenni. Emlékek villantak fel, az anyja, ahogy a mosolygó szörnyeteg – az elmondottak alapján Alethea Fritz eszét vesztetten – kiemeli a romok alól, összezúzza, aztán a szájába tolja; utána más képek is: Petra a fára simulva, Oluo, Eld a fűben, Gunther a fáról lelógva, Marco, vagyis amennyi hátramaradt belőle…

Ez lenne a vég?

Mintha hangokat hallott volna.

– YOEL! – kiáltotta valaki, egy nagyon ismerős valaki, mire Eren szeme felpattant. Kreusa eltépte a láncait, aztán a szájához emelte éppúgy, ahogy Alethea Fritz öt évvel korábban az édesanyját… És megállt. – YOEL! – hangzott el ismét a kiáltás, és Eren lassan a hang felé fordította a fejét.

– Y… m… i… r… – Kreusa torkából embertelen hörgésként törtek fel a szavak. Ymir állt a trónterem ajtajában, az oldalán pedig… te jóságos ég, az oldalán pedig Levi hadnagy, kivont karddal…

– KREUSA, NE CSINÁLD! – kiáltotta Ymir, Levi azonban nem emelte meg a hangját.

– Kreusa – szólt –, ne merészeld. – Ezzel mintha megadta volna a kezdőlöketet a lánynak. Eren felüvöltött, és Kreusa már majdnem… te jóságos ég, majdnem…

Abbahagyta.

– Mit művelsz, te ostoba? – szisszent fel Yoel. – Miért álltál meg? Olyan vagy, mint én, a lányom vagy. Meg kell tenned… Közös a bosszúnk. Ymirért teszed. Életben hagyom őt, ígéretet tettem.

Eren zihálva nézett a lány szemébe.

Kérlek, Kreusa.

– Mozdulj már, te ócska kurva!

Kérlek, Kreusa.

A lány mintha hallgatott volna a kimondatlan kérlelésre. A teste előbb megfeszült, utána elernyedt, a szorítása is ellazult. Eren, ha akart volna, könnyedén kicsúszhatott volna a markában, ám mégsem tette meg. Valami azt sugallta, hogy ne mozduljon.

Kreusa kitépte saját magát a nyakszirtjéből.

– Nem! – sikoltotta. – Nem, Yoel! Én nem vagyok olyan, mint te!

– Nem? – Yoel szeme megvillant. – Biztos vagy benne?

Kreusa óriása válaszolt rá, az üvöltése borzongást csalt ki Erenből. A fiú kicsusszant a szorításából – vagy magától engedte el? –, és a szeme ijedten kerekedett el, ahogy ráébredt, hogy keményen a padlónak fog csapódni – de: mégsem következett be.

– Meg ne halj nekem, mielőtt újra látnád a nagyanyádat – suttogta Levi hadnagy a fülébe, s Eren könnyekkel a szemében, rémülten dobogó szívvel kapaszkodott meg a nyakában.

– Nem fogok – suttogta. – Megígérem, Levi…

– Elnézést, hogy félbeszakítom a romantikus újraegyesülést… – Ymir hangjából pánik csendült ki. – D-de a-azt hiszem, van egy kis problémánk…

– Annyira nem is kicsi – mormogta Levi.

A robbanás a falnak repítette őket, Yoel óriása pedig, melynek mérete kis híján vetekedett a Kolosszális Óriáséval, lassan föléjük emelkedett…

Megjegyzés:

Ha valaki elveszett volna a családfa-áradatban, annak súgok, hogy hamarosan hozom a teljes és valós családfát, amin mindenki rajta lesz. :D Ymir és Johanna testvérek, a Langnar család tagjai, de Ymir és Kreusa nem rokonok, mert ugye Johanna csak Eren nagyanyja, Kreusáé nem.

A 28. fejezet a nyaralásom miatt várhatóan július 18-án fog érkezni, és addig, hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül, hozok majd egy rövid szösszenetet. ^^