Pillanatnyi helyzetjelzés + rövid részlet

Sziasztok!

Egy-két nap türelem és érkezik a Titánok 18. fejezete. ^^ Még a hosszú hétvége előtt várható, csak az utóbbi napokban annyi minden összejött, hogy nem tudtam eleget foglalkozni vele.

A hosszú hétvégén (vagy azután) várhatóan hozom a korábban emlegetett Rivamika szösszenetet. :D

Azt már elég sokszor kihangsúlyoztam, hogy lehet tőlem kérni konkrétan ficet is, párost vagy ötletet adni, vagy bármit, ez még mindig most is áll, mint ajánlat. Akár az oldalon, akár privátban: dettanetta[kukac]gmail.com Az egyetlen kb, amit nem tudok teljesíteni (csak ha nagyon megerőltetem magam), az az Eremika... Sajnálom, erre tévedő Eremika rajongók, Erent tényleg bárkivel el tudom képzelni... Csak vele nem, mondjon bárki bármit is.

És mielőtt elfelejtem, hamarosan lehet készülni a manga új fejezetére... ;) Rohamosan telnek a napok!

Addig is egy rövidke részlet a Titánokból:

„Levi megérintette a vállát. A keze lustán időzött el rajta, Eren mégis hatalmas súlyként fogta fel. Forróság áradt szét a testében, a feje búbjától a lábujja hegyéig érezte, és hirtelen annyira közel kerültek egymáshoz, mint legutóbb, amikor szintén csak annyira volt képes, hogy elvörösödjön. Nem értette, hogy a férfi miért viselkedett így, de valamiért egy cseppet sem bánta.”

Levi x Eren – A név ereje (1. és 2. felvonás; novella) [manga spoiler!]

A név ereje

Két felvonásos Ereri szösszenet, modern!AU & soulmate AU, mert már egy jó ideje szerettem volna ebben a témában írni. Mellékszálon Erwin Smith/Marie (Dok), Farlan (akinek nem vagyok hajlandó a nevét Furlannak írni)/Isabel és még egy-két meglepetés. ;) Ha ezt a kis szösszenetcsokrot nem is, de soulmate AU-s ficeket még fogok hozni, mert a gyengéim (ahogyan a reinkarnációs történetek is).

Tartalom: Levi bőrén ott szerepel a számára tökéletes társ neve, átkozottul viszket is, de a lélektársa még mindig nem adott magáról életjelet. Kész szerencse, hogy nincs egyedül és vannak még olyan jó barátai, mint Erwin… És mekkora szerencse, hogy Keith Shadisen is csupán egy régi barát tud segíteni… Nem is akárki, történetesen az a férfi, aki elhappolta előle a nőt, akit szeretett.

Klisés, mi?

De meg kellett írnom. :D

90+ manga spoiler!

I.

Kilenc: A név

Levi ingerülten fizetett a taxisofőrnek. Viszketett a bőrén a név az inge ujja alatt, de nem foglalkozott vele. Csak egy név, gondolta, nem számít. Annyi éve már, hogy nem számít. Elhúzta a száját, majd kiszállt a taxiból.

Odakint az eddig gyengéden szemerkélő eső mintha tudta volna, nincs többé tető alatt, egyre jobban rázendített. Hatalmas, kövér cseppekben hullott alá. Levi elátkozva mindent és mindenkit, de leginkább Erwin Smitht, előrángatta az ernyőjét a táskájából, aztán elégedetlen, ciccenő hangot adott ki, amikor észrevett egy csapatnyi kiskölyköt visítozva kergetőzni a szakadó esőben.

Ezek…

– Idióták – dörmögte az orra alatt, amikor az egyik nagyokos belecsimpaszkodott a feltupírozott hajú kölyök iskolástáskájába, és addig ügyeskedett, amíg sikeresen meg nem botlott a saját lábában. Mindketten a latyakban kötöttek ki, tetőtől talpig összemocskolva magukat, a holmijukat és egy kicsit a társaikat.

Levinak abban a pillanatban elment a kedve a bámészkodástól. Vele ellentétben, akit a kollégái az első hónapokat követően „tisztaságmániás hadnagynak” kiáltottak ki, a kölyköket bezzeg nem érdekelte a sár. A tupírozott nyavalygott egy sort, a barátait viszont nem érintette meg vele, azok csak összenéztek és vidáman nevettek a történteken. Amelyik felborította – egy csenevész, nagyszájú idióta –, nem kért elnézést, bár legalább a kezét nyújtotta. Levi ezt már csak a szeme sarkából látta, mert időközben megérkezett a kávézó elé.

A külvárosban nyíló Café Maria csakhamar hatalmas népszerűségre tett szert a fiatalok és az idősek körében egyaránt a különleges nevű ételeivel-italaival, a barátságos, humoros személyzetével és a kávézóhoz kreált történetekkel. A plakát, amivel reklámozták magukat, Levi figyelmét is felkeltette: mindenféle giccstől és felesleges csicsától mentesen ábrázolt egy jelenetet a történetből, mégpedig egy magas falat áttörő, gigantikus szörnyeteget – egy kolosszális óriást, állapította meg, miután alaposabban megnézte magának a lényt – és egy fiatal, sötét hajú fiút, aki lobogó, zöld köpenyben guggolt, hogy felvegye vele a harcot. Mesteri alkotás volt a maga módján, ezt Levinak is el kellett ismernie, így nem bosszankodott annyira, amiért Erwin Smith ezt a kávézót választotta a belvárosi Café Sina helyett találkozójuk helyéül. A maga módján nem is volt annyira rossz.

Levi felsóhajtott. A név megint viszketett, ezúttal viszont erősebben. Felhajtotta az ingujját, majd összeszorított foggal, óvatosan megdörzsölte a bőrén a kacskaringós, fekete betűket. A tizennyolcadik születésnapján arra ébredt, hogy szinte lángba borult a jobb alkarja; mire felkapcsolta a villanyt és abba tudta hagyni a fájdalmas sziszegést, a betűk már sorba rendeződtek.

Lélektárs – így nevezte az édesanyja, amikor kisgyerekként rákérdezett a „névre”. A tizennyolcadik születésnapodon fog megjelenni, mondta, a számodra legtökéletesebb társ nevét fogja a takarni. A lélektársadét, akire várnod kell, Levi. Egy különleges kapocs lesz közöttetek, amit senki sem érthet meg. Ő nem csupán egy barátod vagy szerelmed lesz… Természetesen bármelyik lehet, felelte az anyja, miután rákérdezett, nem muszáj feltétlenül gyengéd érzelmeket táplálnod irántad. De… És ekkor felemelte a mutatóujját. Azt tudnod kell, hogy ő lesz a másik feled is egyben. Most már érted, miért olyan fontos a „név”?

Levi értette. Igazából akkor értett meg mindent. Az anyja alkarján virító betűket, a puha bőr mindig kipirosodott tőlük, mert véresre kellett vakarnia a fájdalomtól. Ketten éltek, mindig is csak ketten voltak egymásnak: Kuchel és Levi, Levi és Kuchel. Se vezetéknév, se pénz, se boldogság. Valami mindig beárnyékolta az örömüket, és Levi végre tudta, micsoda: az anyja lélektársának fájó hiánya.

Ennyit erről, fintorodott el. Csak fájdalmat okoznak, semmi többet.

Levi a maga részéről nem vágyott különösebben a lélektársára. Miután betöltötte a tizennyolcat és a név első ízben jelent meg a bőrén, pislákoló izgatottságot érzett; ám a napok jöttek és teltek, a lélektárs pedig nem jelentkezett.

Az anyja erre is figyelmeztette: „lehet, hogy nem fog azonnal jönni”.

Az első év hamar elröppent. Azt még egy és még egy követte.

Az évek jöttek és mentek, a lélektárs azonban egyszer sem tartott velük.

Huszonéves korára Levi végül úgy értelmezte, egyáltalán nem fog jönni. A kezdeti lelkesedést, amikor még remélte, hogy bele fog botlani a neki elrendeltetett társba, csalódottság váltotta fel, amikor rajta kívül boldog-boldogtalan meglelte az igazit. A csalódottság helyébe aztán düh és keserűség keveréke lépett. Nem is kellett neki lélektárs! Mire jutott az anyja is vele? A nagy büdös semmire!

Elhessegette a gondolatot. A név viszketett, de az utóbbi hetekben, különösen azóta, hogy a cégük elkezdett tárgyalásokat bonyolítani egy másik nagyvállalattal, állandóan viszketett. Egy pillanatra megriadt, hogy ez egyfajta előjel. A barátja, Hanji ugyanis, akivel kénytelen volt egy lakáson osztozkodni, miután az úgy döntött, hogy a „szárnyai alá veszi”, erre következtetett, és valamiért madarat lehetett vele fogatni az örömtől.

Levi a maga részéről szemernyi lelkesedést nem tanúsított. Ha az elmúlt hat év alatt nem találta meg azt, akinek a neve a bőrébe ivódott, akkor nem most fog megtörténni a „varázslatos pillanat”, ahogyan mindenki nevezte, ráadásul már eldöntötte, hogy nincs rá szüksége. Ha nincs rá szüksége, akkor tényleg nincs rá szüksége. Nem szerette megváltoztatni a döntését.

Lenyomta a kilincset, majd a lehető legellenségesebb arckifejezését felöltve belépett a Café Mariába.

Erwin Smith egy sarokasztalt foglalt be, elegáns öltönyt viselt, a haját hátranyalta; szőke szemöldöke dúsabbnak és feltűnőbbnek tűnt a mennyezeti világítás fényében. Levi hálás volt, amiért a pereputtyát nem hozta magával; nem mintha baja lett volna Erwin feleségével, Marie-val vagy a két poronttyal, akik egytől egyig szőke hajú, kék szemű… nos, angyaltestbe bújt ördögfattyak voltak. Nem, véletlenül sem.

– Bocs a késésért – vetette oda, miközben helyet foglalt Erwinnel szemben. A férfi azon kevesek körét gazdagította, akiket Levi a barátjaként tartott számon; jóformán a középiskola óta ismerték egymást, jóban-rosszban, minden körülmények között számíthattak a másikra. Nem is volt kérdés, hogy ugyanannak a cégnek kezdenek dolgozni, ahogyan az sem, hogy Erwin őt kérje fel a kölyök keresztapjának. Nevetséges gondolat volt, Marie és Erwin viszont ragaszkodtak hozzá, így Levi nem utasította vissza.

Ha nekik nem is, talán majd nekem sikerül megnevelnem őket, gondolta.

Erwint nem zavarta, hogy várni kellett. Mint kiderült, régimódi ember módjára a telefonja babrálása helyett újságolvasással ütötte el az időt. A vállalatuk ismét a címlapra került, Levi pedig majd’ elhányta magát a szalagcímet látva.

– Ki a szar írta ezt a hányadékot? – dobta félre a lapot undorodva. – Ennyire élvezik, hogy a sárba tiporhatják Shadist?

– Egy feltörekvő újságírónő – vonta meg a vállát Erwin. – Valami Langnar.

Levi keze ökölbe szorult.

– Rohadék!

– Nem is az a fontos, hogy ki írta és miért. – Erwin hatalmasat sóhajtott; fáradtan dörzsölte meg a szemét. Levijal ellentétben nem volt hozzászokva az éjszakázáshoz, az utóbbi hetekben azonban, főleg mióta Shadist egyre inkább gyalázták, bármennyire is nem akart, mégiscsak rákényszerült. – Ha ez így folytatódik tovább… Kezdek komolyan aggódni Keithért. Tudjuk, milyen. Látom, hogy nagyon megviselték a nemrég történtek. A vállalat nagyot bukott, az emberek panaszkodnak. Kiszivárgott egy olyan hír is, hogy sokan fel akarnak mondani. Ha ez tényleg így megy tovább, nemcsak veszteségesek leszünk, hanem teljesen csődbe is megyünk.

– Valóban minden esélyünk megvan rá – bólintott Levi. – Beszélgessek el egy kicsit ezzel az újságírónővel?

– Inkább nem – rázta a fejét Erwin. – Tudjuk jól, hogy te inkább a nyers erőt részesíted előnyben.

Levi vállat vont.

– Csak akkor, ha idiótákkal van dolgom.

A viszketés félbeszakította a beszélgetésüket. Levi szitkozódott, miközben az ujjai dühösen az inge alá kúsztak, hogy megvakarják az érzékeny bőrt. Ritkán fordult elő, hogy ennyire makacskodjon, de a már-már égető érzés lassan kora reggel óta tartott. Ha megvakarta, csak rosszabb lett, ám nem tudta megállni, hogy ne tegye meg. Erwin, aki tudott a problémájáról, együtt érzően és aggodalommal a szemében pillantott rá. Ha megtaláltad a lélektársadat, ilyen kellemetlenségekkel nem kellett többé vesződnöd, így hát Erwin is megszabadult tőle, amint megismerte Marie-t.

– Hamarosan neked is véget ér a szenvedés.

– Nem különösebben érdekel. – Levi felhúzta az ingujját. – Csak idegesít.

A kacskaringós, fekete vonalak körül kivörösödött a bőre.

Ott volt a név, a tökéletes név.

– Keith a múlthéten tárgyalásokat folytatott egy régi barátjával. – Erwin hangja különösen csengett, mintha tudott volna valamit, amit Levi nem. Ez nem volt újdonság. Szemöldök úr remekül értett hozzá, hogy tudjon információkat kicsikarni másokból, ahogyan ahhoz is, hogy mikor kell őket továbbcsepegtetnie. Levi bele sem mert gondolni, ezúttal mit tudott meg és mióta várhatta, hogy elmondhassa.

– Remélhetőleg ez a régi barát kirángat minket a bajból.

Erwin megeresztett egy mosolyt.

– Gyanítom, az a terv. – Előredőlt, a könyökével az asztalra támaszkodott. – De ahogy látom, téged ez sem izgat különösebben.

– Kezdek belefáradni Shadis próbálkozásaiba.

– De lehet, hogy megváltoztatom a véleményedet. – Erwin kitartóan nézett a szemébe. Volt valami a tekintetében, amit Levi sehová sem tudott tenni. Nyilvánvalóan élvezte a helyzetüket, csak Levi azt nem értette, miért. Végül is… mit tudhat Erwin, amit hallva Levi másképp fog vélekedni Shadisről?

– És mégis hogyan?

– Ha megkérdeznéd esetleg a régi barát nevét…

Levi szeme összeszűkült.

A nevét?

A gondolattól megmerevedett.

Az nem lehet, hogy…

Erwin szélesen és őszintén mosolygott. A kezét Levi csuklójára fonta, vastag ujjai pedig az égető, fekete betűkre simultak.

– Jaeger – emelte fel a fejét Levi döbbenten. – Shadis barátjának a neve Jaeger.

– Pontosan – bólintott Erwin. – És nem akármit mondott még Shadis. Azt mondta, hogy…

– Hadd tippeljek – vágott a szavába Levi. A régóta nem érzett, izgatottsághoz hasonló valami mintha felébredt volna benne. Bármennyire is nem akart törődni a lélektársával, bármennyire haragudott rá, hirtelen minden elszállt. A megfelelő időben, a megfelelő helyen igenis találkozni fognak. Elkerülhetetlennek látszott. – Ennek a régi barátnak van testvére, gyereke vagy unokatestvére. Bárkije, akit el fog hozni a majdani találkozójukra. – Ritkán esett meg, hogy két lélektárs úgy élte le az életét, hogy sosem ismerték meg egymást. Persze volt olyan eset, amikor az egyikük meghalt, mielőtt találkozhattak volna; vagy egyszerűen elkerülték egymást. Vagy találkoztak, de nem akartak egymás életének részesévé válni. Az ásó, kapa, nagyharang nem volt kötelező, Erwin és Marie viszont elsőre látásra egymásba szerettek. Levi a maga részéről még nem tudta, mit reméljen.

– Pontosan, jól gondoltad. Magával fogja hozni a fiát.

– Tehát fia van…

– Igen. – Erwin ránézett. – Téged ismerve…

– Nem fontos – biccentett Levi. – Én csak… szeretem a magas embereket.

– Magas fiú, az egyszer biztos – nevetett Erwin. – Tizennyolc éves, nemsokára tizenkilenc lesz.

Levi lehunyta a szemét.

– Erwin… Biztos vagy benne, hogy ő az?

– Ha nem, akkor kérdezősködünk még. Azt hallottam, ennek a barátnak van egy húga is. Lehet, hogy nem a fia, hanem a húga. Nem tudhatjuk, amíg nem találkoztok. De ha találkoztok, akkor minden világos lesz, Levi. Kívánom, hogy megtaláld a boldogságot.

– Muszáj lesz, mielőtt a kölykeid megölnek.

– A kölykökről jut eszembe… – Erwin egyszeriben szégyenlős arcot vágott. Leeresztette a vállát, a szemét pedig lesütötte.

Levi hatalmasat sóhajtott.

– Azt ne mondd, hogy még egy!

– De! – Erwin izgatottan bólintott. – Marie ismét áldott állapotban van – jelentette be büszkén, és hirtelen minden világossá vált. Hát ezért ragaszkodott hozzá annyira, hogy találkozzanak! Ezért nem tágított, amíg Levi bele nem egyezett! Céges dolgok a francokat! Levi lélektársa és Marie várandóssága! Személyesen szeretett volna ezekről beszélni.

Levi hálával a szemében nézte őt, miközben felsóhajtott.

– A harmadik ördögfióka…

Erwin büszkén húzta ki magát.

– Bizony. A harmadik.

– Mit ne mondjak, nem kapkodtátok el… – Levi szája szélében ritkán látott mosoly bujkált; azon keveseknek tartogatta, akiket a barátaiként tudhatott (és talán majd annak, akit a lélektársának). A piszkálódást persze nem tudta megállni, ez már hozzátartozott a barátságukhoz. – Három kölyök négy év alatt… – jegyezte meg. – Ha van egy kis szerencsétek, ez végre lány lesz és Marie-ra üt.

Erwin nem vette magára.

– Én nem bánnám. Két fiú után jöhetne egy kislány is.

– Hogy elkényeztesd, mi? – horkant fel Levi.

– Nos… Nem tagadom, hercegnőként bánnék vele.

Levi elmosolyodott.

– Erwin – mondta őszintén –, gratulálok.

Az asztal fölött átnyúlva megszorította a férfi kezét, és miközben az ablakon beszűrődő napfény megvilágította a saját jobbján a lélektársának nevét, a gyomra izgatott görcsbe rándult.

Eren, állt a bőrén feketén és gyönyörűen.

Eren Jaeger.

II.

Kilenc: A találkozás

Shadis régi barátját Grisha Jaegernek hívták; magas, szemüveges férfi volt, ráadásul jó hírű orvos, aki mára inkább az üzletnek szentelte az életét, mintsem hogy betegeket gyógyítson. Levit már a puszta megjelenése is irritálta.

– Viselkedj – súgta oda neki Erwin figyelmeztetően. – Minden ezen a találkozón múlik. Jó benyomást kell keltenünk.

– Shadis barátja – jegyezte meg erre. – Azt ne mondd, hogy képes és nem segít rajta!

– Régi rivalizálás – válaszolta Erwin. – Ha jól tudom, elhappolta Keith elől a menyasszonyát.

– És ezek után barátok maradtak? – döbbent meg.

– A nő miatt. Keith… még mindig szereti.

– Hihetetlen.

Grisha az egész pereputtyát magával hozta. Levi máskor bosszankodott volna emiatt, most viszont inkább mindenkit megnézett magának. Grisha felesége sötét hajú, csinos asszony volt szép mosollyal és különleges, aranybarna szempárral. A fiuk magas, Grisha szakasztott mása, csak szakáll nélkül. Mikor Levi és Erwin megérkeztek, éppen élénk beszélgetésbe bonyolódott a nagynénjével, akit Grisha Faye Jaegerként mutatott be, és akiről hamar kiderült, hogy egy harmincas éveiben járó, kíváncsi természetű nő.

Tehát nem ő Eren Jaeger, vonta le a következtetést Levi. Ez azt jelenti, hogy… A tekintete Grisha és Carla fiára siklott. Eren Jaeger néhány évvel volt csak nála fiatalabb, és a kívánsága, miszerint magasabb legyen nála, teljesült.

Levi alkarja őrülten viszketett, miközben megindult a Jaeger család felé, hogy üdvözölje őket. Erwin kissé lemaradva követte, aminek örült, Shadist ugyanis nem világosították fel, hogy pont Carla gyermekében fogja meglelni a lélektársát, így tartott a reakciójától. A helyzeten egy árnyalatot az is javított, hogy a többi barátjuk sem hagyta őket egyedül vesződni Grisha Jaegerrel. Levi két kamaszkori barátja, Farlan és Isabel – akik tavaly nyáron házasodtak össze, mivel szintén lélektársak voltak, amikor fiatalon megismerték egymást –, szintén velük tartottak a megbeszélésre. Levi inkább bízott Farlanban, mint Isabelben, de ezt a világért sem kötötte volna a nő orrára. Szerencsére nem kellett attól tartania, hogy galibát fog okozni, Isabel és Faye első látásra összebarátkoztak, így Eren Jaeger beszélgetőpartner nélkül akadt.

Miközben Keith bemutatta nekik Grishát és Carlát, Levi azon kapta magát, hogy Erenhez lép. A kezét nyújtotta a fiú felé, és maga sem tudta, mit várt. Nem csodát, de valami bizsergést. Vagy legalábbis azt, hogy a viszketés abbamaradjon, amint a bőrük érintkezik.

De semmi ilyesmi nem történt.

Alig tudta levetkőzni a csalódottságát, miközben a fiú szemébe nézett.

– Levi – mutatkozott be. – Levi Ackerman.

Ha Eren Jaeger alkarján is az ő neve szerepelt, akkor legalább egy kis meglepettséget kellett volna mutatni. Ha nem is csattant ki az örömtől, de valahogyan… Eren Jaeger persze csak annyival reagált, hogy megemelte a szemöldökét. Látszott rajta, hogy ismerősen hangzik neki Levi neve, de nem úgy tűnt, mint akit különösebben foglalkoztatta volna Levi személyisége. Mintha…

Levi arca megrándult a soha ki nem mondott gondolatra. Akár az is előfordulhatott, hogy Eren Jaegernek teljesen más lélektársat szántak. Lehet, hogy neki Eren volt a tökéletes, ám ez korántsem jelentette azt, hogy ő is Erennek. Vagy az is lehetett, hogy ugyanúgy nem érdekelte őt, ahogyan Levi apját sem érdekelte az anyja.

Levi nyelt egyet.

Ki kellett derítenie, mielőtt még jobban belelovagolja magát az egészbe.

– Megmutatnád… a karodat? – kérdezte a lehető legudvariasabban.

Eren még inkább felvonta a szemöldökét, de szó nélkül engedelmeskedett a kérésnek. Ebben nemigen lehetett találni kivetnivalót: azok az emberek, akik nem találták meg a lélektársukat, olykor kétségbeesetten próbálkoztak meglelni őket. Gyakori volt, hogy megállították a másikat fényes nappal, az utca kellős közepén vagy a bevásárlóközpontban, és megkérték, hogy mutassák meg az alkarjukon díszelgő nevet. Levi olyanról is hallott már, akik így találkoztak. Például Eld Jinn és a lélektárs menyasszonya (vagy felesége) – Levi nem emlékezett rá, hogy kimondták-e már a boldogító igent, arra viszont igen, hogy hasonló körülmények között ismerkedtek meg.

Levi nyelt egyet.

Eren karjára nézett. A névre.

A kurva életbe, gondolta. A Reiss családnak a bőre alatt is pénz volt, annyira gazdagnak számítottak a városban. A család feje, Rod Reiss öt törvényes és egy törvénytelen gyermeket tudhatott magának. Levi jobban ismerte őket, mint az átlagember, mert a nagybátyja, Kenny a Reiss családnak dolgozott. Rod testvérének, Urinak volt a jó barátja, Rodnak meg jóformán az ölebe, még ha Uri többször is kifejezte emiatt a nemtetszését. Rod nem egyszer kihasználta, hogy legalább egy valakit az ujja köré tudott csavarni, Kenny meg tessék-lássék módon eleget tett az utasításainak. Hogy a pokolba kívánta Rodot és titokban szövetkezett ellene, az egy másik dolog volt. Amiről Rod egyelőre nem tudott, az nem fájt neki.

A kurva életbe.

A név nem egyezett. Eren Jaeger alkarján egyértelműen valamelyik Reiss-gyermek neve szerepelt. Levi hirtelenjében nem tudta megmondani, hogy a legidősebbik vagy a legkisebb leányé, ahogyan azt sem, hogy a törvényes vagy a balkézről született kölyök az, azt viszont igen, hogy nem ő.

Eren nem szomorkodott emiatt, tárgyilagos hangon közölte:

– Sajnálom. – És a következő mozdulattal elrejtette a betűket Levi tekintete elől.

Ennyi volt.

Egy kézszorítás és egy bocsánatkérés, ennyi volt csupán a hat évnyi várakozás eredménye. Csak ennyi, semmi több.

Ez most… fáj, állapította meg csodálkozva. Mégis fáj. Azt hittem, nem fog fájni.

Eren elfordult tőle. Előhúzta a kabátzsebéből a telefonját és egyből nyomkodni kezdte azt. Amennyire Levi el tudta kapni a képernyőjét, vagy kismilliónyi üzenete érkezett, a szívecskékből ítélve pedig nem egy szimpla barát.

Egy barátnő, gondolta. Hát persze. Ismeri és szereti is a lélektársát. Járnak.

Mielőtt még jobban beletemetkezhetett volna az önsajnálatba mindenki szeme láttára, Shadis a megmentésére sietett. Nekilátott, hogy beterelje a vendégeiket Shadis irodájába, és közben kínosan feszengetett, valahányszor Carla Jaeger megérintette a karját. A nő, akit szeretett (és akinek állítólag a nevét viselte a kezén), ott állt vele szemben, csak egy másik férfi oldalán. Shadis pont olyan helyzetben volt, amilyenben Levi is.

De ha beledöglök, akkor sem fogom magamat így megalázni, határozta el. Csak az hiányzik még, hogy úgy viselkedjek, mint ő…

Utolsóként lépett be a terembe, miután udvariasan előreengedte Faye Jaegert, aki valamiért a nyakát tekerve lesett a folyosó végébe. Levi kérdő pillantását látva csak elmosolyodott és a fejét rázta; hogy mit vagy kit keresett ennyire, azt nem kötötte az orrára. Bizonyára a lélektársát. Hiába volt már harmincöt éves, nem találta meg az igazit. Egyszer megházasodott, még mikor fiatal volt és naiv, akkor is azért, hogy a szülei ne búslakodjanak miatta, de másfél évig sem lehetett házas a férjével (aki akár az apja is lehetett volna), amikor egy borzalmas balesetben elvesztette őt. Az élet még jobban kiszúrt vele: a nyakán maradt a férje előző házasságából származó három poronty, akiket nevelhetett. Ennek ellenére nem egy fásult, megöregedett nő látványát nyújtotta. Levi, ha nem hallotta volna az elejtett pletykákat vele kapcsolatban, álmában sem feltételezett volna róla ilyesmiket.

A megbeszélés jól alakult. Grisha Jaeger segítőkészen viselkedett, úgy beszélgetett Shadis igazgatóval, mintha sosem lett volna közöttük konfliktus Carla személyében; Levi úgy sejtette, ezzel a feleségét akarta lenyűgözni, Carla ugyanis elégedetten húzta ki magát és bólintott, miután aláírták a papírokat.

Eren ezalatt hol telefonozott, hol a beszélgetést hallgatta; Levi kezdte is nem bánni, amiért a nagy találkozás a lélektársával mégsem úgy végződött, ahogyan azt kigondolta. Eren csak bebizonyította, hogy nem érdemes annyi időt, energiát és álmot fecsérelni a lélektárs keresésére és az utána való vágyakozásra. Az anyja is nagyot csalódott és csak szenvedést kapott viszonzásul. Levi nem akarta megadni senkinek sem az örömöt, hogy őt szenvedni lássák. Ha a kezdetektől fogva csak erről a napról álmodozott volna, és egyszer sem fordult volna meg a fejében, hogy nem fogadja kicsattanó örömmel a lélektársát, bizonyosan nagyobbat koppant volna. Erwinnek kellett volna összekaparnia a padlóról. De ez nem így történt, mert volt elég esze, hogy felmérje a tetteit és azok következményeit. Olyan döntést hozott, amit a legkevésbé sem bánt.

– Köszönöm, Grisha – szorította meg a férfi kezét Shadis, a hangja elcsuklott a hálától. – Nélküled nem is tudnám, mihez kezdenék! Te vagy az utolsó reményem!

– Ne hálálkodj, Keith – mondta erre Grisha egy széles mosollyal –, hiszen barátok vagyunk. A barátok ott segítenek egymásnak, ahol csak tudnak.

– Pontosan – mosolygott Carla is. – Mindig szívesen látunk, ugye tudod?

– Átjöhetnél valamikor egy ebédre – biccentett Grisha. – Hiányoznak a baráti csevejeink.

Shadis arca megrándult, de valahogy lenyelte a keserűségét. Kényszeredett mosolyba kényszerítette az ajkát, és sikerült megúsznia, hogy Carlának vagy Grishának feltűnjön. Vagy ha fel is tűnt az utóbbinak, nem tette szóvá. Szemlátomást Carla előtt nagyon odafigyelt a reakcióira, megválogatta a szavait és egy rossz szóval sem illette Shadist.

– Még visszatérünk rá.

Kiléptek az ajtón, Carla Jaeger pedig összecsapta a tenyerét.

– Vajon hol van ez a gyerek? – tanakodott a homlokát ráncolva. – Lemaradt az egész beszélgetésről!

– Ne aggódj, drágám – sietett a megnyugtatással Grisha –, nincs egyedül.

– Lehet, hogy eltévedtek – vetette fel Faye.

– Egyikőtök sem kapott üzenetet? – kérdezte Carla, mire mindhárman Eren felé fordultak, aki még ekkor sem szakadt el a telefonjától. Pont olyan arrogáns kölyök volt, akiket Levi mindig is utált. Jellemzően pont egy ilyen alaknak kellett a lélektársának lennie. Egy olyasvalakinek, aki csak akkor kapott észbe, amikor a nagynénje orron pöccintette.

– Figyelsz te ránk, kölyök? – kérdezte csípőre tett kézzel. – Tedd már félre azt a kütyüt! Megőrülök tőle!

– Hallottad a nénédet, ugye? – szólt rá Grisha is. – Tedd el a telefonodat, fiam, és válaszolj a kérdésünkre!

Eren fellengzősen felelt:

– A barátnőmmel beszélgettem, nem kaptam mástól üzenetet.

Carlát ezzel egy cseppet sem nyugtatta meg.

– Hol van ez a gyerek? – bosszankodott. – Ha megint bajba keveredett… – Elhallgatott, dühös fenyegetőzés helyett inkább a nyakát nyújtogatta, éppen úgy, ahogyan korábban azt a sógornője cselekedett.

Levi, Erwin, Farlan és Isabel semmit sem értettek a beszélgetésből. Végül Erwin kérdezett rá:

– Milyen gyerek?

Carla Jaeger azonnal felé fordult.

– Eren – mondta, mire Levi óvatosan a fiúra sandított. Eren felemelte a tekintetét a telefonjáról (még az apja szigorú utasítására sem volt hajlandó eltenni, és ezzel még inkább idegesítette Levit), de ezúttal sem tulajdonított neki jelentőséget. Lélektárs ide vagy oda, saját magán kívül senki mással nem foglalkozott. Levinak kedve támadt behúzni neki egyet. Csak azért nem tette meg, mert akkor a cégük – pláne, hogy az incidens közvetlenül a szülők előtt következett volna be – bizonyosan elvesztette volna Grisha Jaeger támogatását.

– Mi van vele?

– Eren a fiam – magyarázkodott Carla.

Levi összevonta a szemöldökét.

– Öhm… ezt tudjuk, Mrs. Jaeger.

Carla Jaeger arcára zavartság ült ki.

– Hogyan? – kérdezte meglepetten. – Keith említette őt is?

– Be is mutatta, nem? – kérdezett vissza Levi értetlenül.

Erwin a fejével Eren felé intett, mire Carla…

– Oh. – Csupán ennyit reagált. Oh, mintha ezzel minden világos lett volna. Levi még mindig nem értette, mi történt. Már éppen rákérdezett volna erre is, amikor Carla folytatta. Vagyis hát, folytatás helyett inkább felnevetett. Rázni kezdte a nevetés, még a könnye is kicsordult. Keith és Grisha szájtátva, néma csodálattal a szemükben figyelték. Mikor abbahagyta, ragyogó mosoly ülte meg az ajkát, amitől még szebbnek látszott, mint eddig. – Eren a kisfiam – jelentette ki. – A másik fiam – helyesbített, mikor elkapta Faye tekintetét. A nő karba fonta a kezét, és megemelt szemöldökkel, kíváncsisággal az arcán nézett Carlára.

– A másik… fia? – ismételte Levi döbbenten. A fiúra pillantott, aki végre félretette a telefonját, és próbálta ép elmével felfogni, hogy mit mondott Carla Jaeger. – Úgy érti, hogy ez a fiú…

– Elfelejtettem bemutatkozni – törte meg a csendet Eren… vagyis inkább Mr. Ismeretlen. Mert nem ő volt Eren Jaeger, ez az információ, bár nagy nehézségek árán, mégiscsak eljutott Levi tudatáig. A fiú, akiről azt hitte, Eren Jaeger, valójában valaki egészen másvalaki volt. A fiú, aki megtalálta a lélektársát, boldog is lehetett azzal a Reiss-lánnyal, mert közben nem tette tönkre mások boldogságát. – Zeke vagyok – nyújtotta a kezét Levinak. – Zeke Jaeger. Eren az öcsém. Pontosabban a féltestvérem – tette hozzá sietve. – Semmi rosszindulat – sandított Carlára, aki kényelmetlenül fészkelődött a rávillanó tekintetek kereszttüzében –, de Carla csupán a mostohaanyám.

Levi elfogadta Zeke Jaeger jobbját. A fiú magas volt, szőke hajú és kiköpött Grisha – nem csoda, hogy semmit sem örökölt Carla Jaeger finom vonásaiból, más asszony szülte, Grisha Jaeger híres első felesége. Levi teljesen megfeledkezett róla, hogy Erwin említette, a férfi újraházasodott, miután a nő elhagyta őt.

– De ha te Zeke vagy, akkor Eren…

– Én vagyok Eren Jaeger! – harsant fel egy vékony, ám dühös gyermekhang a folyosó végéből, s mintha varázsszóra minden megelevenedett volna.

Levi úgy pördült meg, mint akinek az élete múlt rajta. (Az élete és a jövője is múlt rajta.)

És… a pillanat, amiről annyian áradoztak, éppolyan varázslatos volt, amilyennek naiv kisgyerekként, az anyja szoknyája mellett megálmodta. Nem kellettek szavak vagy tettek ahhoz, hogy bizonyossá váljon a lélektársa kilétét illetően… Minden úgy történt, ahogyan azt az anyja elmondta. Egyszerűen csak tudta.

Tudta, hogy a kisfiú, aki egy csinos, szőke hajú nő kezét fogta, Eren Jaeger volt.

Egy kilencéves, viharos szemű gyermek, egyelőre makulátlan bőrrel a kezén, mert a név – remélhetőleg Levi neve, nem másé –, kilenc évvel később fog csak felbukkanni az alkarján. Ugyanaz a kiskölyök, akit korábban a Café Maria előtt látott civakodni a vele egykorú, idegesítő kölykökkel. Akinek a jelenlététől annyira őrülten viszketett a bőre, és aki miatt annyira szenvedett.

A lélektársam.

Készült: 2018. 03. 17 – 03. 25.

A Titánok – 17. fejezet – A kezdet

17. fejezet

A kezdet

A tárgyalást háromszor elnapolták. Eren régi ismerősként köszöntötte a cella látványát, csupán a környezet változott. A felderítők között is akadt, aki nem félt kimutatni az ellenszenvét, ám a Katonai Rendőrség tagjai túlnyomó többségében gyűlölködtek. Eren ritkán látott olyan arcot, amelyiken nem az undor vagy a rettegés jelei voltak láthatóak, hanem csodálat vagy kíváncsiság, javarészt az újoncokat lehetett az érdeklődők körébe sorolni.

A láncok fájón mélyedtek a bőrébe, még a kisujját sem tudta mozgatni, úgy rögzítették oda a falhoz. A lehetőséget sem adták meg rá, hogy megsebezhesse magát és valahogy kiszabaduljon.

A belső osztag nem finomkodott. Miután mozgásképtelenné tették, összeverték és kiláncolták, aztán otthagyták étlen-szomjan, hogy Annie-val foglalkozhassanak. Mivel a lány visszautasította az értékes ajánlatukat, őt is hasonló bánásmódban – ha nem rosszabban – részesítették a sértettség miatt. Nem ugyanabban a cellában tartották őket fogságban, Eren csupán a hangok alapján vont le következtetéseket.

A Katonai Rendőrség természetesen nem szerzett felügyeleti jogot, az elfogásukat követő második napon a Felderítő Egység néhány tagja is tiszteletét tette az őrök sorában. Erwin parancsnok minden követ megmozgatott, hogy elszakadhassanak a belső osztagtól és szabadon rendelkezhessenek az óriások fölött. Arra hivatkozott, hogy a segítségükkel visszahódíthatnák a Mária falat és kiirthatnák az óriásokat is. Noha Eren szándékosan homályban hagyta őket a pince titkát illetően, a parancsnok olyasmikre is ráérzett, amikre nem kellett volna. Eren, ahogy a férfi viselkedését figyelte Djel Sannes és annak cimborája, Ralph jelenlétében, elgondolkodott rajta, vajon milyen kapcsolat fűzheti őket össze. Erwin parancsnok olyasmiket mondott ki hangosan, amikre nem lett volna szabad gondolnia, és ez tisztán látszott Sannes szemében.

Ha Historia nem kerül elő… Eren idegesen hunyta le a szemét. Az egyetlen, aki a közelgő tragédiát megállíthatta volna, Historia volt, a falak királynője, távollétét azonban bárki kihasználhatta. Mondjuk Rod, gondolta, amikor a tárgyalás előtti estén alacsony, köpenyes alak jelent meg Sannes mellett. Magas, kalapos férfi kísérte – Kenny, vicsorodott el Eren –, és úgy intézkedett, mintha máris királlyá koronázták volna. A végén még azt hazudja, hogy Historia őt kérte fel a kormányzásra. Eren a legrosszabbakat feltételezte, és ahogy elnézte a nagybátyját, amint csettint egyet Kennynek, úgy érezte, teljesen jogosan.

– Most hagyjatok magunkra! – utasította az őröket. – Négyszemközt szeretnék beszélni az unokaöcsémmel.

A két újonc, akiket aznap Sannes mellé beosztottak, hezitált. Eren korábban azzal töltötte az idejét, hogy kihallgatta a beszélgetésüket – még az ismeretlenről való pletykálkodás is hamarabb elűzte az unalmát, mint hogy a repedéseket számolja a szemközti falon. Alig negyedóra elteltével már majdnem mindent tudott, köztük a nevüket is. A lány – Hitch Dreyse – csinos volt, göndör hajú és pimasz; társát Marlowe Freudenbergnek hívták és nagy reményekkel lépett a Katonai Rendőrségbe, ám csalódnia kellett: amit a szervezet magáról mutatott, messze állt a valóságtól. Ami közös volt bennük és amiért felkeltették Eren figyelmét, az az volt, hogy mindketten ismerték Annie Leonhartot, sőt Hitch a barátjának is vallotta a lányt. Egyikük sem akarta felfogni, hogy Annie-t Nőstény Óriásként letartóztatták az emberiség elleni szövetkezés vádjával.

Az utasítást hallva Sannes is megemelte a szemöldökét.

– Uram, nem gondolom, hogy…

– Én itt maradok vele, Sannes – veregette meg a férfi vállát Kenny, hátralökve a kalapját, hogy megcsillanjon a szeme. Hol kéknek, hol szürkének látszott a fénytől függően, éppúgy, mint Levi hadnagyé. Eren óvatosságra intette magát, nem feledkezhetett meg róla, hogy a férfi éppúgy az Ackerman nevet viselte, mint Levi vagy Mikasa; veszélyes volt a maga módján, és ezt Eren is megtapasztalhatta. Torokmetszőként játszi könnyedséggel bújt ki a gyilkosságok alól. Még azt is megúszta, hogy megölte azt a falimádó lelkészt, Nicket. A belső osztag is azt akarta, hogy meghaljon. Féltek tőle, mert olyasmiket tudott, amiket nem kellett volna. Pont, ahogyan Erwin Smith is.

Historia, vett mély levegőt Eren, csinálj valamit… Én ehhez kevés vagyok.

Sannes kilökdöste a két újoncot, és vetett még egy utolsó pillantást a válla fölött Rod Reiss és Kenny Ackerman párosára. Kenny a szemében leplezetlen undorral sandított Rodra; Rod testvérét, Urit becsülte, tisztelte és szerette, amíg élt, és amennyire így érzett iránta, úgy vetette meg és gyűlölte a másik fivért. Ott maradt, mert a férfi így kívánta – parancsolta –, a karját összefonta a mellkasa előtt. Rod Erenre nézett, és egyszerre mintha éveket öregedett volna ráncba és gyászba gyűrődő arca. Szomorúnak tűnt, Eren azonban nem tudta sajnálni őt. Azok után, amit vele tett, többé már nem.

– Igazán sajnálom, Eren – szabadkozott. – Ennek nem így kellett volna alakulnia. Ha évekkel ezelőtt engedelmesebb lettél volna, sosem fajultak volna idáig a dolgok. Akkor felajánlottam neked, hogy cselekedj a családunkhoz hűen, de te elutasítottad. Meggyőzted az unokatestvéredet, a saját lányomat, hogy szintúgy utasítsa vissza az örökségünket, ezek után pedig… megakadályoztad, hogy olyasvalaki örökölje az erőt, aki méltó lenne rá.

– Armin – vicsorogta Eren. – Te rohadék! Megfizetsz azért, amit vele tettél! – mire Rod hatalmasat sóhajtott.

– Látom, még mindig nem érted. Nem én vagyok a rosszfiú, Eren.

– Ó, ezt tudom. Te csak egy szarházi, gyáva alak vagy, semmi több.

– Lehet – hagyta rá Rod. – Gondolj rám úgy, ahogy szeretnél, Eren, de az igazság akkor is az, hogy sajnálom, amiért nem olyannak látsz, amilyen valójában vagyok. Tudom, hogy tudsz dolgokat. Ugyanúgy nézel rám, ahogy a lányom, Frieda is nézett. Ahogy őelőtte a testvérem, Uri… Előtte pedig az apánk, a te nagyapád. Annyiszor kértelek, Eren! Őket is kértem! Vessetek véget a háborúnak, pusztítsátok el az óriásokat, bontsátok le a falakat! Miért, Eren? Miért nem vagytok hajlandóak engedelmeskedni? Mi vár ránk odakint, ami ennyire szörnyű? Miért nem beszélhettek róla?

– Ha ennyire tudni szeretnéd… – Eren torka elszorult a gondolatra. – Ha ennyire tudni szeretnéd – szedte össze az erejét –, akkor miért nem próbálod meg kideríteni saját magad? Ne a lányodba vagy a legjobb barátomba fecskendezd a rohadt szérumodat, hanem saját magadba! Falj fel te magad, te utálatos rohadék! Hagyd ki ebből a szeretteimet!

Rod azonban a fejét ingatta.

– Ezt nem tehetem – mondta. – Nekem… nem ez a feladatom.

– Gyáva vagy! – sziszegte Eren gyűlölködve, mire Rod rábólintott.

– Akkor gyáva vagyok, nem érdekel. Az jobban foglalkoztat, hogy tönkretettétek a terveimet. Az a fiú… fogalmad sincs, mennyire értékes.

Eren szeme összeszűkült.

Armin? Arminról beszél?

– Miért pont ő? – kérdezett rá végül rekedten; a fáradtság kihallatszott a hangjából. – Miért nem valaki más? Miért pont a legjobb barátom? Biztos… megvolt rá az okod, ha így beszélsz róla. Nem hiszem el, hogy… – Elhalt a hangja, ahogy Rod ráemelte a tekintetét. Kenny felkuncogott.

– Ez – mondta – nagyon érdekes beszélgetés lesz, nem igaz, Rod?

– Mi folyik itt? – kérdezte fojtottan. – Válaszolj, Rod! Miért pont Armin?

– Ha az anyád nem házasodott volna be a Jaeger családba, most tudnád a választ – felelte Rod. – Akkor megértenéd, mit miért teszek. Tudatlanságban élünk, Eren, mert nem vagy hajlandó elmondani a megörökölt titkokat és hazugságokat. De én rájöttem bizonyos dolgokra. Elég a kis barátod arcába néznem, hogy tudjam…

Eren nem figyelt rá többé. A felismerés arculcsapásként érte, már nem kellett többé azon morfondíroznia, hogy Rod miért Armin mellett döntött. Sokáig mit sem tudott a hordozóról, aztán Frieda emlékein keresztül látta őt: a csonttá és bőrré öregedett férfit, aki maga mellé emelte egykor Kennyt, aki mosolygott, miközben Frieda magába fecskendezte a szérumot és eszetlen óriása megindult felé, hogy megegye. Grisha és Frieda emlékein túl másoké is ott voltak. Uri Reiss is benne élt, ahogyan Eren Kruger és a többiek is. Uri Reiss fiatalos, csinos arca is megjelent a szeme előtt, és Uriban ráismert az ismerős vonásokra. Ahogyan Kiyomi is megmondta, a hasonlóság olykor meghökkentő. Eren és Kruger is egymás kísérteties másai voltak – különösen a gyermekkorukban –, és Historia… ő is hasonlított valakire… ezért gyűjtötte be Kiyomi.

– Uri miatt választottad – mondta ki hangosan, Rodra nézve. – Azt hiszed, hogy ezzel visszahozod a testvéredet? Ne legyél nevetséges, Rod!

– Nem áll szándékomban visszahozni Urit. – Rod lopva Kennyre pillantott, aki erre megfeszült. – Többé nincs rá szükségem. Uri… gyáva volt a maga módján, nem mert ellenkezni, ahogyan az apánk sem. És Frieda… Az én szegény, életerős lányom is csalódást okozott. Az a fiú viszont… Annyira hasonlít Urira és mégis annyira különbözik tőle. Szeretném tudni, miért. Azt akartam, hogy ő emlékezzen vissza… és akkor talán választ kapunk. Az ő ereiben nem királyi vér folyik. Talán ez lesz a kulcs ahhoz, hogy az óriások fölé kerekedhessünk. Egy fiú, aki nem a családunk tagja, mégis elhozza számunkra a győzelem ízét.

– Ez őrültség.

– Gondolj, amit akarsz – vonta meg a vállát. – A sorsodat nem kerülheted el, Eren. A tárgyalás olyan eredménnyel fog zárulni, amilyet a legjobban akarok: ki fogják hirdetni, hogy a Katonai Rendőrség belső osztaga fog rendelkezni a sorsotok felől. Megszabadítjuk a világot a hozzád hasonlóktól.

– Azt akarod, hogy Armin felfaljon? Ő… sosem tenne ilyet.

Rod finoman elmosolyodott.

– Mindeddig abban reménykedtem, hogy sikerül a kis barátodnak eszetlen óriásként felfalni. Nem emlékszel azokra, akiket megettél, Eren. Te sem emlékszel az apádra. Benned él, de csak homályos képek villannak fel arról a napról, nem? Széttépett test, megcsonkított végtagok… Talán egy szemüveg. Semmi több, jól sejtem?

– És akkor Armin sosem tudta volna meg, hogy megevett? – Eren keserűen nevetett. – Igazi rohadék vagy, Rod, remélem, tudod!

Nagybátyja elvesztette végre a legendás türelmét.

– Értsd már meg, Eren, nem én vagyok a rosszfiú! Ugyanazt akarom, amit te: a szabadságot! Fel akarom szabadítani a falakat és ki akarom irtani az óriásokat! Ha ehhez áldozatokat kell hozni, akkor megteszem! Ha ehhez a saját unokaöcsémet kell megöletnem, akkor megöletem! Egy-egy döntés nehéz, de van, amikor nem tehetsz mást! Van, amikor ez az egyetlen esélyed a győzelemre!

Eren hallgatott. Rod kifulladt; pocakja hullámzott, arca kivörösödött. Mind Eren, mind Kenny undorral a szemükben figyelték. Már az első találkozásukkor sem keltett jó benyomást, az emberrablás csak tetézte ezt. Eren még most is a fülében hallotta Historia hüppögését és a láncok csörgését. A szájában érezte a félelem ízét, amikor azt hitte, a lány meg fogja enni, utána meg a csendes belenyugvásét. Historia kezébe helyezte az életét, és unokatestvére nem hagyta magára. A kapcsolatuk még inkább megerősödött.

A tárgyalás napján a lány járt a fejében. Kezdte azt érezni, hogy valahogy nem oldódna meg minden, hogyha váratlanul előbukkanna; Rod a saját elképzelései alapján formálta az eseményeket, a belső osztag elsöprő ereje szinte teljesen a háttérbe szorította a Felderítő Egységet. Eren őszintén remélte, hogy nem fogják hagyni, hogy a Katonai Rendőrség a kénye-kedve szerint játszadozzon velük – vagy legrosszabb esetben kimondja rájuk a halálos ítéletet. Sajnos egyetlen felderítő sem tudott nyugtató híreket mondani, sőt akadtak olyanok is, akiknek nem is állt szándékukban. Levi hadnagy utóbbiak közé tartozott. A szemöldökét megemelve, határozottan utasította vissza a feltételezést is, hogy „minden rendben lesz”. Nem hitegette hamis ábrándokban, nyers maradt és kíméletlen – Eren nem is várt tőle mást.

Erwin parancsnok rövid beszédet tartott, szigorúan a lényegre törekedett. Erent és Annie-t egymásnak háttal láncolták ki, alaposan átkutatva őket, hogy ne legyen náluk semmilyen olyan tárgy, amivel megsebezhetnék magukat. Annie korábban rezzenéstelen tekintettel tűrte, hogy lehúzzák az ujjáról a gyűrűjét, az újabb ellenőrzéskor pedig furcsa hang tört fel a torkából. Eren megvető horkantásra saccolt, de nem volt benne biztos, mert a rongy, amit a szájába tömtek, nehogy elharapja a nyelvét és annak köszönhetően változzon át, annyira eltompította a hangot, hogy nem lehetett megállapítani.

A tárgyalóteremben összegyűlt emberek gyűlölettel vegyes félelemmel vizslatták őket. Darius Zackly ezúttal is meghallgatta mindkét oldal érveit, és miközben feljebb tolta az orrán a szemüvegét, fáradtan sóhajtott egyet. A szökési kísérlet egy cseppet sem javított a helyzetükön, Erwin mégis megkísérelte az előnyükre fordítani. Azzal érvelt, hogy most már Annie-t is a maguk oldalán tudhatják, a pincében pedig minden titokra fény fog derülni.

– A segítségükkel az emberiség egy újabb lépést tesz majd, hogy kiszabaduljon a falak ketrecéből. Talán az óriások uralmának is véget vethetünk majd… és úgy vélem, bár még nem rendelkezünk ilyesfajta információkkal, de talán találhatunk megoldást az átváltoztatott emberekre is.

– Értem, köszönöm, parancsnok.

– Uram. – Erwin leült, ám a tekintetét nem vette le a belső osztag tagjairól. Kenny Ackerman úgy pöffeszkedett a saját székében, mintha sosem mocskolta volna be vér a kezét. Rod Reiss a falak uralkodójaként vett részt a tárgyaláson, és látszólag megható, Eren szerint azonban gusztustalan beszédet mondott a lányáról. A család fontosságát hangoztatta, és kifejezte reményét, hogy Eren számára kedvező döntést hoznak majd, hiszen…

Az unokaöccse vagyok, nem igaz? Te utolsó rohadék!

Eren dühösen fújtatott.

– Egyszer már döntést hoztam Eren Jaeger ügyében. – Darius Zackly felállt és vele együtt mindenki más is. Erwin parancsnok összehúzta a szemöldökét. – Levi hadnagy, felelősséget vállaltál a fiú iránt, ám ő a te őrizeted alatt megszökött, ráadásul egy másik veszélyes óriásivadékot, a Nőstény Óriást is magával vitte. Romba döntött egy egész folyosót, utána pedig bujkálni kényszerült. Ezek után a Nőstény Óriás, név szerint Annie Leonhart, mikor a Katonai Rendőrség rátalált, átváltozott és kész lett volna kioltani az elfogására küldött katonák életét, ha nem lövi le az egyik katona a belső osztagból. – Így, összegezve, hogy pontosan miket is műveltek, nem hangzott túl jól. Eren legszívesebben az ajkába harapott volna, de a rongy és a láncok miatt képtelen volt rá, hogy bármit is tegyen. – Mindezektől függetlenül – folytatta aztán Zackly –, továbbra is úgy gondolom, hogy hasznosak lehetnek az emberiség számára. A kockázat azonban, hogy efelől megbizonyosodjunk, akkora, hogy nem dönthetek a Felderítő Egység számára kedvezően.

Eren szeme tágra nyílt.

Nem!

A teremben sustorgás csapott fel, egyetértő vagy éppen tiltakozó morajlás. Eren, bár nem tudta a nyakát tekerni, de még így is elkapta a mozdulatot, ahogy Levi összeszűkítette a szemét. Petra, akinek rendben lezajlott a büntetése, a szájára szorította a kezét, Oluo meg ösztönből megdörzsölte a fejét. Mina Carolina a karjában Kuklóval, a rémülettel elnyílt ajkakkal vette tudomásul az ítéletet. Mikasa, aki mellette állt, felhördülve vetette előre magát, ahogy eljutott a tudatáig, mit jelentettek Zackly szavai. Armin éppen időben nyúlt utána, hogy a karjánál fogva visszatartsa.

Armin!

Eren egész testébe beleremegett, ahogy a barátját nézte épen és egészségesen, óriásra változás jelei nélkül.

Lehetséges… hogy még ők sem tudják? Eren tekintete Rodra villant. Nem mondtad el a katonáknak, hogy Armin volt az eszetlen óriás? Nagybátyjáról Erwinre, végül pedig Levi hadnagyra siklott a pillantása. Miért titkoljátok? Őt… ezért nem vonták az eljárás alá? De… miért, Rod? Miért olyan fontos, hogy Armin hasonlít Urira? Kiyomira gondolt, aki okkal vitte magával Historiát. Miért? Mit tegyünk… hogy megakadályozzuk a káoszt?

Darius Zackly így folytatta:

– Mind Eren Jaegert, mind Annie Leonhartot szigorú őrizet alá kell vonni. Lehetőséget kapnak rá, hogy bizonyítsák hűségüket, ugyanakkor nem sodrom veszélybe az itt élő embereket. – A karjával körbeintett, mire a morajlás felerősödött. – A Felderítő Egységnek megvolt rá a lehetősége, hogy őrizze Eren Jaegert, a fiú mégis meg tudott szökni. – Levi összeszorította a fogát. Az ítélet most már nem volt kérdéses, csak az, hogy hogyan tovább. – Mától a Katonai Rendőrség belső osztagának felügyelete alá helyezem őket, azzal a kitétellel, hogy a Katonai Rendőrségnek és a Felderítő Egységnek össze kell dolgoznia annak érdekében, hogy az emberiség győzelmet arasson az óriások fölött. Végeztem.

Eren lehunyta a szemét.

A kurva életbe.

** * **

Nem kapott lehetőséget, hogy bárkivel is beszélhessen, még Kuklót sem foghatta meg. Azt elmondták, hogy a gyermekről Mina Carolina fog gondoskodni a továbbiakban – kicsit úgy is tűnt, mintha a többség nem lett volna tisztában vele, hogy a jegyességet felbontották –, és miközben Mikasa őrjöngött – Mikének kellett elállnia az útját, hogy ne rontson rá Darius Zacklyra az ítélet miatt –, a belső osztag katonái puskákkal a kezükben elvezették őket.

Eren érezte a hátába nyomódó fegyvert, és Kenny Ackerman jókedvű fütyülését hallgatva követte Rodot. Sannes, Ralph és a két újonc, Hitch valamint Marlowe kísérték, Annie-t egy másik csapat, több katonával. A tárgyalóteremben kitört a hangzavar, Mikasa nem fogta vissza magát többé.

Rod valamiért alábecsülte őket. A Felderítő Egységet, Mikasát, Levi hadnagyot… de még őt is. Még Erent is – és ezzel hatalmas hibát követett el.

A francba ezzel az egésszel, gondolta a fiú dühösen. Nem adok nektek újabb lehetőséget.

Köhögni kezdett, vagy legalábbis megpróbálni valamilyen hangot adni, jó hangosan, hogy felhívja magára a figyelmet. A célját elérte, ugyanis Rod megállt, így vele együtt mindenki megállásra kényszerült.

– Nem erre számítottál? – kérdezte, miközben odalépett elé, meglazítva a rongyot a száján. Eren gusztusosan ráköpte, a nyálával egyetemben. Rod arca megrándult, de egyből felemelte a kezét, amikor látta, hogy Sannes, Ralph és Marlowe egyszerre mozdulnak, hogy megbüntessék a viselkedéséért. – Azt hitted, a drágalátos hadnagyod ezúttal is megment?

– Be fogom tömni azt a lyukat.

– Be? – Rod szórakozottan nevetett. – Igen, az a lyuk be lesz tömve, de nem te fogod.

– Armin? – Eren szeme összeszűkült. – Ezért tartjátok titokban a történteket?

– Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni. A kis barátod… rá is találunk majd megoldást. – Rod zavartnak látszott. – Lehetséges, hogy hezitálok vele kapcsolatban, mert annyira emlékeztet a testvéremre. – Kennyre sandított, aki komorabbnak látszott, mint valaha. – Akadnak olyanok a belső osztagban, akik a szívükön viselték Uri sorsát. Kenny egy közülük, és mivel Uri a testvérem volt, ennek tudatában rendelkezem Armin Arlert sorsa felől.

– De az én sorsomról nem dönthetsz! Sem Annie-éról!

– Tovább akarod rontani az esélyeidet? – Rod a fejét ingatta. – Nem vagy ma éppen a legbölcsebb, Eren.

– Nem? – Eren elmosolyodott. A kiköpött rongyra pillantott, és a mosoly, mely az ajkán játszott, szélesebbé vált. – Lehet – hagyta rá Rodra –, de akkor majd később bánom a döntésemet. – Nem kellett hátrapillantani a válla fölött, hogy tudja, a korábban hallott dulakodások kitől származnak.

– Eren! – Mikasa a folyosó végéből a nevét sikoltotta, és ahogy a kivont kardjával rárontott Sannesre, a férfi meglepetten kiáltott fel. A folyosót zöld köpenybe burkolózó alakok lepték el, szédítő tempóban, összedolgozva mozogtak. Az egyetlen, akinek nem fedte csuklya az arcát, az Mikasa volt, de a lánynak nem is állt szándékában rejtegetni a személyazonosságát. Nem is tudta volna eltitkolnia a kilétét! Amekkora vehemenciával esett neki a katonáknak, senkinek sem lett volna kétsége afelől, hogy ki is ő valójában. – Eren! – Mikasa ismét őutána kiáltott. A kardja Sannes torkának nyomódott, a kardot pedig az ökle követte. Eren tágra nyílt szemmel, döbbenten nézte, amint eltalálja Sannes arcát. – Eren, menekülj! – zihálta. – Feltartjuk őket!

A felderítők körülvették őket. Hitch és Marlowe mozdulatlanná merevedett, egy-egy felderítő addig ügyeskedett, amíg sikerült mögéjük kerülni, hogy kést szorítsanak a torkukhoz. Eren számára a legszemgyönyörködtetőbb jelenet az volt, hogy az egyikük Kennyt is sakkba szorította. Pont Torokmetsző Kennyt!

– A-a t-tárgyalás… – dadogta Marlowe. – A-az ítélet…

– Cseszek a tárgyalásra! – vicsorogta Mikasa. – Azt hiszitek, hogy hagyom megöletni Erent? Ahhoz előbb velem kell végeznetek!

– Mikasa jól mondja. – Eren legnagyobb döbbentére ismerős hang csendült fel. Attól a köpenyes alaktól származott, aki Hitchet kapta el, és ahogy megszólalt, finoman hátralökte a kámzsát, hogy megmutasson valamennyit a lóarcából. Jean volt az. – Előbb minket kell legyűrnetek ahhoz, hogy elvigyétek őket.

Ha pedig Jean itt volt és a szabadságukért küzdött, ez azt jelentette, hogy a többi felderítő… Sasha, Connie, Marco és…

Hol van Reiner és Bertolt?

Eren a homlokát ráncolta, amikor hiába kapkodta a fejét, egyiküket sem látta – aztán eszébe jutott, hogy ők valószínűleg Annie-t próbálják kiszabadítani, ezért nem tartottak a többiekkel.

Csak egy kicsi lehetőséget teremtsetek neki, gondolta, és ő mindenkinek megmutatja, mennyire erős is valójában.

Rod megérezte a vesztét.

– Hatalmas hibát követtek el – krákogta Mikasának. – Fogalmatok sincs, mibe ütöttétek bele az orrotokat. Ez a fiú… nem az, akinek mutatja magát! – bökött Erenre a húsos ujjával. – Lehet, hogy az anyja királyi származású, de az apja…

– Te vagy az, aki hatalmas hibát követett el, Rod – jelentette ki Eren. – Tudom, mit kell tennem. Sem a Katonai Rendőrség, sem a belső osztag… sem Kenny, sem te nem tudtok megállítani. Be fogom tömni a Mária falat, el fogom vezetni őket a pincébe… és minden titkot fel fogok tárni a magam módján. És látni fogom, Rod… Látni fogom az óceánt – tette hozzá suttogva. – Újra… visszatérek oda, ahová annyiszor visszatértem már. Be fogom fejezni a küldetésemet.

– Eren…

Válaszul a nyelvébe harapott, mert Rod tényleg hatalmas hibát követett el, amikor annyira meglazította a kötést, hogy ki tudta köpni a rongyot a szájából, és ahogy Mikasát és Armint magához rendelve aranysárga fénybe robbantotta a folyosót, tudta, hogy ezúttal számíthat a Felderítő Egység segítségére.

A hatalmas porban erős rántást érzett a csuklója körül, a hűvös ujjak vasmarokként fonódtak rá.

Levi a füléhez hajolt.

– Hihetetlen, mennyire türelmetlen vagy, Eren. Várhattál volna az akcióddal, amíg kiérünk ebből a rohadt épületből. Tudod, mennyibe kerül majd a kincstárnak, hogy helyrehozzák az átváltozásoddal okozott károkat?

– Annyira sokba, hogy pont nem érdekelt – felelte Eren.

Levi ajkán futó mosoly suhant át.

– Készen állsz? – kérdezte.

Eren bólintott.

– Shiganshina – mondta. – A pince.

– És az óceán – emlékeztette Levi. – Addig nem állunk meg, amíg oda nem érünk. Most már… engem is érdekel az a hatalmas, tóra emlékeztető sós vízmennyiség… Még ha elsőre hihetetlennek is hangzik, hogy egyáltalán létezik ilyesmi.

– És akkor még semmit sem láttál, Levi.

A férfi nem válaszolt. Fájdalmas kiáltások és zihálások zaja hallatszott, a zöld köpenyes felderítők egymás után törtek elő a porból és füstből; a köpeny alatt mindannyian háromdimenziós manőverfelszerelést viseltek. Eren meg sem lepődött, amikor karokat érzett a dereka körül. Levi nyakába kapaszkodott, és ahogy előrelendültek, a láncok csörögtek, kitépődték magukat a katonák markából.

Megmondtam, Rod. Eren elvigyorodott. Megmondtam, hogy ne becsülj alá…

** * **

– Semmi sem emlékszem. – Armin lehajtott fejjel, a kezét bámulva suttogott. A vállát leeresztett, a hangja megtörten csengett. Minden egyes napot, amit óriástestben töltött, valóságos rémálomként élt meg. Egy lázálomként, amiből nem tudott felébredni, bármennyire is próbálkozott. – Én… Arra is homályosan emlékszem, hogy Rod előtt térdelek… Hogy látlak téged, és hogy Rod belém döfi az injekciós tűt. De hogy kit ettem meg… Én…

– Azt egyikünk sem tudja. – Eren megnedvesítette az ajkát, miközben a hajába túrt. A hegyekben rejtőzködtek, egy elhagyott kis kunyhóban; harcra kész, felfegyverkezett felderítők őrizték a biztonságukat, így nyugodt szívvel beszélgethettek. Mindannyian Erwin parancsnok utasítására vártak, aki a fővárosban maradva vállalt felelősséget a tetteikért, azt is vállalva, hogy mindezért akár a bitófára is küldjék. – Én is csak… Ha Annie-ék nem mondják el… – sandított a lányra. – Talán sosem jöttem volna rá. Talán csak sejtettem volna, hogy… az apám… én… – Beleborzongott a haloványan felsejlő emlékbe, s összeszorította a szemét. Felkavarodott a gyomra, és a szájában kezdte érezni a keserű utóízt. Nem akart az apjára gondolni, sem arra, hogy milyen körülmények között találkoztak utoljára. Az apjának sem lehetett könnyű… Egész életében hazudott nekik, a saját családjának, de a végén… A végén saját magát áldozta fel, mert csak tizenhárom évet kapott.

– Miért, Eren? – Armin lenyelte a könnyét. – Csak azért, mert egy halott emberre hasonlítok? Megkérdeztem nagyapát, hogy van-e bármi közünk a Reiss családhoz. Semmiről sem tud! A szüleimnek semmi közük nem volt Uri Reisshez! Akkor meg miért hasonlítok rá?

– És Historia miért hasonlít arra a nőre? – kérdezett vissza Eren. Csupán ennyit tudott kiszedni Kiyomiból: Historia Dina Fritzre hasonlított, aki Zeke édesanyja is volt egyben. Hogy mi lett az asszony sorsa, arra Eren csak homályosan emlékezett: egy megvadult óriás széles mosollyal, hatalmas szájjal. Egy érthetetlen, rémisztő emlékkép egy ismeretlen múltból, mely szerint ugyanaz az óriás, amelyik kihúzta az asszonyt – anyát, tudatosult benne – a romok alól… – Mindennek jelentősége van, de ezekre… még Koordinátorként sem tudom a választ. Sajnálom. – Ezt már Levi hadnagynak mondta, aki egyik lábát a másikon átvetve foglalt helyet mellette. Ő nem viselte a felszerelését, de azóta, hogy a többi felderítő segítségével kimenekítette Erent és Annie-t, egy pillanatra sem vette le róluk a szemét.

Eren bocsánatkérését hallva megvonta a vállát.

– Azért élünk, hogy keressük a válaszokat. Ha minden jól alakul, hamarosan megkezdjük az öngyilkos küldetésünket. Nem mondanám, hogy a Felderítő Egység per pillanat annyira népszerű. Újoncokat toborozni… Királyi támogatás vagy bármiféle szervezet segítsége nélkül esélytelen, márpedig most, hogy borsot törtünk a drágalátos nagybátyámék orra alá, nem mondhatjuk, hogy szarni fognak a fejünkre. Számíthatunk rá, hogy megpróbálnak titeket visszaszerezni… vagy megöletni – tette hozzá, állva Eren tekintetét. – Hiszen eddig is ez volt a tervük, nem?

– Állok elébe – szorította a kezét ökölbe. – Nem hátrálok meg.

– Ezzel valóban sokra fogunk menni. – Levi Annie felé fordította a tekintetét. – Harcosok, mi? – kérdezte. – Tehát vár ránk egy ellenség, aki nem is biztos, hogy ellenség? És akik mindenáron ki akarnak minket irtani, ezt mondtad?

A lány bólintott.

– Én… hajlandó vagyok segíteni – mormogta. – Én csak… haza akarok menni.

– Felfogtam. – Levi elhúzta a száját. – Akkor hazamész és kész. Mindaddig, míg a mi oldalunk állsz, garantálom, hogy hazatérhetsz apucihoz.

Annie szeme megvillant, de nem kommentálta a férfi hangjából kicsendülő élt. Nem volt az a sértődött típus, mindig is igyekezett csendben meghúzódni a sarokban, ám most a szokottnál is csendesebbnek tűnt. Eren, bár hangosan sosem mondta volna ki, mert Annie nem bánt volna vele kesztyűs kézzel, de aggódott érte.

– Egyetlen kérdésünk maradt hátra – szólalt meg Levi ismét. – Kit evett meg a gombafej?

Armin nagyot pislogott.

– É-én?

Eren Annie-ra nézett.

Kérlek, szuggerálta a lányt a tekintetével némán, esdeklően, ne mondd el neki. Én is tudom már… de kérlek, ne mondd el neki. Úgyis… rá fog jönni, amint először átváltozik. Mindenről… tudni fog, de… ráér akkor, nem? Annie, ha van benned könyörület, hallgatni fogsz! De Annie az alig verdeső kismadarat is eltaposta Zeke állítása szerint a kiképzés során, ez pedig azt jelentette, hogy nem maradt benne semmilyen könyörület. Felemelte a fejét, és Levi helyett Armint választotta célpontjául.

– A lelked mélyén… – fogalmazta meg végül mégis óvatosan, miután hosszú másodperceken keresztül egymás szemébe néztek. – A lelked mélyén tudni fogod, Armin. Jobb, ha azt is tudod, hogy… ezért nem szabad magadat hibáztatnod. Mindenki saját maga hozza meg a döntését… és ha ő így döntött, akkor ezt kell elfogadnod. – Többet nem mondott. Mély hallgatásba burkolózott, és miközben lehunyta a szemét, Eren elnézte őt. Vajon mire gondol? Vajon… ilyenkor hol járhat? Otthon, a szülőföldjén?

– Remek. – Levi összecsapta a tenyerét, a csattanás pedig mindannyiukat felrázta. – Amíg Szemöldök úr elintézi azt a sok szarságot, amit okoztatok, mi sem tétlenkedhetünk, nem igaz? – Az ajtóban ismerős alakok jelentek meg, Armin Erennel egyszerre kapta fel a fejét. Még Annie is méltóztatott az ajtó felé sandítani, de döbbenet helyett az arca teljes közömbösséget mutatott. – Farlan, Isabel – biccentett a barátainak Levi. – Ugye mindenki tudja a dolgát?

Isabel válaszul egy seprűt nyújtott át.

– Bízd csak ránk, bátyus – vigyorodott el ravaszul. – Seperc alatt tisztává varázsoljuk ezt a koszfészket.

– Ajánlom is. Gusztustalan ez a sok mocsok.

– Ez most… – Eren elhallgatott. Most komolyan takarítani fogunk?, akarta kérdezni, de ahogy összeakadt a pillantása a férfiéval, inkább mégsem tette fel. Igen, ezek szerint takarítani fognak. Armin feltápászkodott, Annie pedig követte. Eren észrevette, hogy a lány súgott valamit szőke barátjuknak, de hogy pontosan mit, azt nem értette. Valamiért úgy sejtette, az előző óriáserő hordozójáról diskurálhattak. Annie nem tűnt letörtnek, ám nem is volt a szokott önmaga. Eren, ahogy kezdte megérteni, mi történt, azt kívánta, bárcsak sosem történt volna meg mindez… Bárcsak… sosem mondott volna igent Zeke-nek… Bárcsak… Zeke sosem jött volna el hozzájuk.

Órákkal később, amikor már lázasan takarított a többiekkel egyetemben, még mindig ezen gondolkodott. Ha egy egyszerű életet élt volna, akkor bizonyosan csak arra vágyott volna, hogy csatlakozzon a Felderítő Egységhez. Ha nem vett volna részt a fal áttörésében, valahogyan talán így is megörökölte volna az óriáserőt.

Minden máshogy lenne akkor, gondolta. Máshogy viszonyulnék a barátaimhoz is.

Vajon… milyen lett volna akkor az életük, ha Zeke sosem avatkozott volna be? Ha Historia sosem került volna hozzájuk?

– Eren… Elgondolkodtál. – Levi elhúzta a szája elől a kendőt, úgy szólalt meg. Már egy jó ideje figyelhette őt, mert a homlokán a ránc még inkább elmélyedt, amikor Eren tiltakozóan megrázta a fejét.

– Én… Nem, én csak… Annyi minden történt… Annyi kudarc, annyi probléma… Mindenért én vagyok a felelős.

– Én inkább a világot tenném felelősnek – mondta erre a férfi vállat vonva. – Te csak… küzdesz a szabadságodért, nem?

– De – sóhajtott nagyot –, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Ahogy megértettem, mivel jár az esküm, hogy miért olyan a világ, amilyen… hogy annyi mindent mondanék, mégsem tehetem. Én… – A képességeire gondolt, azokra, amiket sosem próbált, pedig szerves részét képezték az óriásának, aztán eszébe jutott Armin a tágra nyílt szemével, kezét a gyomorszájára szorítva. Rájött… és most biztosan még több rémálomban lesz része, gondolta. Én is álmodtam utána apáról… Egy teljes héten át minden nap róla álmodtam. Nem akarom, hogy Armin is ugyanazt élje át, amit én akkor… De persze elkerülhetetlen volt, hiszen ezzel járt, ha egyszer tudatosult az emberben, hogy milyen szörnyűséget követett el. – Én… El tudom venni az emberek emlékeit – nyögte ki végül. Valamiért meg kellett osztania a legféltettebb titkainak egyikét. – Vannak, akikét nem… Az Ackerman család… A keletiek… – Az ajkába harapott, majd megint felsóhajtott. – Én… Ha akarom, el tudom venni az emberek emlékeit. Rá tudom őket venni, hogy elfelejtsék a Titánokat… El tudom magamat tűntetni, mintha soha sem léteztem volna.

– De nem fogod megtenni – felelte Levi nyugodtan. A vallomás során még csak a szeme sem rebbent. – Ha megtennéd, azzal önmagadat pusztítanád el, Eren, ezt pedig te sem akarod. Ha senki sem tudna rólad… milyen életed lenne? Élnél egyáltalán, vagy csak léteznél? Könnyebb kibújni a felelősség alól, nem? Mi lenne, ha inkább bebizonyítanád az embereknek, hogy mikre vagy képes? Azt mondtad, be tudod tömni a Mária falat, nem?

– De – suttogta.

– Hát akkor?

– De…

– Amíg az én felügyeletem alatt vagy, nem engedem, hogy gyáva módon megfutamodj.

– De…

Levi a szájára szorította a kezét, beléfojtva a szót.

– Még mindig nem érted? – kérdezte szelíden. – Minden most kezdődik el. Ahhoz, hogy legyőzzük azokat, akik a falak túloldalán várnak ránk, össze kell fognunk. Nem eltaszítanod kell az emberiséget magadtól, hanem eggyé kovácsolnod. Csak így győzhetünk. Csak így fejezheted be a küldetésedet, legyen az bármi is. – Az ujjai hűvösen simultak Eren ajkára, Eren mégis úgy érezte, mintha lángra kapott volna a bőre. Levi közel hajolt hozzá, közelebb a megszokottnál, a szeme pedig sötétkéken csillogott, akár az Eren képzeletében létező óceán vize.

Nyelt egyet.

– Most már értem – suttogta rekedten, finoman előredőlve. – Jobban, mint valaha. – Az apró mozdulat elengedő volt ahhoz, hogy a bőrén érezhesse a férfi bőrét, a gerince mentén meg borzongás szaladjon végig. A férfi, akit mindig is csodált, már nem egy karnyújtásnyira volt tőle, elérhetetlen vágyképként, hanem annak megtestesüléseként, valóságosan és elevenen, a pillanat pedig… Eren nem akarta kimondani, milyennek találta.

Az elmúlt hetekben pont az a valaki volt végig a támasza, akire a legkevésbé sem számított. Bármit tett, bárhova ment, Levi nem hagyta magára. A bizalmukba fogadták egymást és szabadon, a titkokat félretéve beszélgettek.

Valami olyasmit élt meg, amit mindeddig még soha sem. Ennyire könnyedén, felszabadultan még senkivel sem beszélgetett. Még Minával sem.

Még soha senki nem értette meg őt ennyire… Soha senki nem tudta megfejteni, nem tudott olvasni úgy a gondolataiból, ahogyan Levi.

Senki sem, egyedül őt.

A haja a tarkóját csiklandozta, mintegy emlékeztetőül, hogy túl hosszúra hagyta megnőni, és amikor az ujjak az ajkáról gyengéden a tincsek közé simultak, le kellett hunynia a szemét, a borzongtató remegés annyira az uralma alá hajtotta. Ívbe feszült a gerince és lassan fújta ki a levegőt.

– Eren – hallotta a nevét, mire a férfira nézett. Levi ellépett tőle. – Semmi sem lesz magától tiszta – mondta, majd hátat fordított neki.

Eren nem tudta eldönteni, hogy csalódott vagy inkább megkönnyebbült. Azt tudta, hogy jobban összezavarodott, mint valaha. Olyasmiket érzett, amiket nem kellett volna, legalábbis nem Levijal… Nem kellett volna, de valahogy mégis helyes volt.

Levi nem pillantott többé hátra, a hangja azonban utolérte őt, mielőtt távozott volna a helyiségből.

– Jobb, ha minél előbb nekiállsz – majd magára hagyta a gondolataival.

---

Megjegyzés: El sem hiszem, hogy sikerült befejeznem! A tavaszi Mondocon miatt csúsztam, plusz a hét elején nagyon ügyesen le is betegedtem, úgyhogy talán nem is azt hoztam ki ebből a fejezetből, amit a leginkább szerettem volna, de… azért remélem, így is tetszett nektek. :) És lassan, de biztosan halad az az Ereri szál… ez már majdnem csók volt, nem igaz? ;)

A következő fejezetben pedig talán még az is lesz… Nálam sosem lehet tudni. :D Azt viszont igen, hogy a következő fejezet nem ezen a hétvégén fog érkezni (fizikai képtelenség lenne a betegségem + a rengeteg tanulnivaló tudatában), hanem április 21-22 környékén (vagy esetleg egy-két nappal hamarabb, ha sikerül befejeznem, de nem garantálok semmit…) Lehet tippelni, hogy Armin kit evett meg. :D

Addig is meg kell említenem, hogy idén, életemben először részt vettem a Mondocon AMV versenyén, és bár az utolsó pillanatban dőlt el, hogy mégis nevezni fogok, bekerültem azok közé, akiknek a videóit nagyképernyőn vetítették le. Tizenhetedik helyezést értem el, amire, tekintettel, hogy még mindig csak kísérletezgetek ezzel a videószerkesztős dologgal, nagyon büszke vagyok. ^^ Kitétel volt, hogy magyar előadó zenéjére kell a videónak készülni, úgyhogy akit érdekel, annak itt hagyom a linket, hogy megnézhesse. A Tarzan egyik betétdalára készült, remélem, tetszeni fog nektek. ^^

Shingeki no Kyojin AMV – Son of Man (Hungarian version)

Hamarosan érkezem. ;)