(Levi x Eren)
Rémálmok
fogságában
Eren
Eren
Jaeger a hűvös kőfalnak nyomta a homlokát, szemét pedig szorosan lehunyta;
hagyta, hogy a hideg valamelyest kijózanítsa. Annyira fáradtnak érezte magát,
hogy moccanni sem tudott anélkül, hogy össze ne essen. Tanult már a hibájából,
így nem makacskodott; visszaemlékezvén a legutolsó alkalomra, amikor a
felkeléssel kísérletezett, ezúttal jobbnak vélte, ha meg sem próbálkozik vele,
úgyis visszazuhanna a kemény priccsre. Éjjelente megint arról a napról álmodott, és miután végre magához tért, még sokáig
remegett. Csak ült a verejtéktől lucskos ágyban, remegő kezét bámulva, az
emlékek pedig egyre kísértették; torka lángolt a sok kiabálástól. Édesanyja
súlyos törmelékek alatt feküdve sikoltozott utánuk, arra utasítva őket, hogy
éljenek – éljenek, amíg csak tudnak. Eleget tettek a kérésének, Eren viszont
nem tudott felejteni, még mindig, annyi év elteltével is a fülében csengett
anyja hangja.
– Eren, Mikasa! Maradjatok életben!
Az óriás
lehajolt, hogy kiemelje a romok alól a törékeny asszony testét. Eren nem akarta
végignézni, mégsem fordította el a tekintetét. Látnia kellett, hogy most is, öt
évvel azután, hogy a Kolosszális Óriás lyukat ütött a Mária falba, emlékeztesse
magát gyengeségére. Aznap, amikor az óriások ellépték Shiganshinát, gyenge
volt, mert nem tett semmit, hogy megállítsa azt a szörnyeteget. Édesanyja
egészen addig vért hányt, míg el nem ernyedt a teste, aztán az óriás lenyelte
őt; ádámcsutkájának szapora mozgása örökre beleivódott Eren emlékezetébe.
Megette, közben pedig torzan mosolygott; már-már
boldognak látszott. Ha nem tanulta volna meg, hogy az óriások nem rendelkeznek
emésztőrendszerrel, Eren akkor is határozottan meg tudta volna állapítani, hogy
az a példány élvezetből ölt, nem azért, mert szüksége volt rá.
Eren – lüktetett az elméjében az asszony hangja. – Eren.
Eren.
Eren.
– Legalább most utoljára hallgass rám!
Eren.
EREN.
Hirtelen
született meg benne az elhatározás: mindaddig ébren marad, ameddig csak bírja.
Ha ezt kell tennie ahhoz, hogy békére leljen, akkor ekképp fog cselekedni. Nem
kívánt sokat, csupán egy nyugodt, rémálmoktól mentes éjszakát, amikor nem
kínozzák tovább az emlékek. Egy éjszakával is megelégedett volna, nem kért
volna többet. Az élet még ezt is sokallta. Remélte, hogyha netalántán mégis
elalszik, nem fog álmodni semmit, vagy ha esetleg igen, akkor arra nem fog
emlékezni, miután felkel.
Az órák
lassan teltek, de legalább elmúlt már éjfél. Ólmos fáradtság nehezedett a
szemére; ülve is el tudott volna aludni, azonban nem engedhette meg magának.
Inkább viselte volna el másnap Oluo gúnyos megjegyzéseit vagy Levi hadnagy
haragját, ha cserébe egy nyugodt éjjelt tudhatott volna maga után.
Felhúzta
a lábát, átkarolta a térdét, és kétszer is mélyen magába szívta a levegőt, hogy
enyhítsen remegésén.
Ha elalszom, látni fogom Őt.
Ha elalszom, újraélem a poklot.
Ha elalszom, ismét a tárgyalóteremben találom magamat.
Ha elalszom, megint az óriás gyomrában leszek. Látni fogom Minát, a
többi halottat.
Ha elalszom…
– Kölyök
– hasította át a csendet egy hűvös hang. – Te meg mi a francot művelsz?
Eren
összerándult tőle; ahogy felemelte a fejét, tekintete rögvest találkozott Levi
hadnagy jeges, szürkéjével, s hirtelen minden kínzó gondolat, mely ideig
emésztette, tovaszállt az elméjében. A kései órák ellenére a hadnagy az
uniformisát viselte, és nem úgy tűnt, mint akit kirángattak volna az ágyából.
Eren már korábban is sejtette, hogy keveset alszik, ám most meggyőződhetett
afelől, hogy az emberiség legerősebbjének vélt katonája valóban nem pihen
annyit, mint egy normális ember.
–
Kérdeztem valamit, kölyök! Mi a francot művelsz alvás helyett az éjszaka kellős
közepén?
Eren
nyelt egyet, miközben válaszolt:
–
S-semmit. C-csak megébredtem… és még nem sikerült visszaaludnom.
A hadnagy
összevonta a szemöldökét. Erennek elég volt egy pillantást vetnie az arcára,
hogy tudja, egy szavát sem hiszi el abból, amit nagy nehézségek közepette
összehordott, legnagyobb meglepetésére azonban nem förmedt rá, hogy ne
hazudjon. Levi hadnagy elgondolkozva hümmögött, tekintetével kutatóan mérte
végig, mintha ezzel próbálná kitalálni, mi jár a fejében, mi lehetett a valódi
oka arra, hogy ébren maradjon.
– Hm –
mormogta. – Próbálkozz hát! – dünnyögte végül. – Előbb-utóbb sikerrel jársz,
kölyök.
– A-azt
teszem, uram.
Levi
szeme megvillant. Eren néha nem tudta mire vélni a reakcióit. Miután összeverte
a tárgyalóteremben, azt követően leheveredett mellé a kanapéra, átvetette az
egyik lábát a másikon, majd megérdeklődte tőle, hogy gyűlöli-e. Közömbösnek
tűnt, mint akit egyáltalán nem foglalkoztat, mit kap válaszul, Eren azonban egy
pillanat erejéig átlátott ezen a maszkon – vagy csak szeretett volna? –, és
kezdte azt képzelni, hogy a hadnagyot valójában egyáltalán nem hagyta hidegen a
felelete. Igenis érdekelte, igenis kíváncsi volt, ám valamiért egy hűvös,
érzelemmentes köntös mögé bújtatta az emberi érzéseit.
– Próbálj
meg aludni, Eren – szólalt meg a
férfi halkabban; szigorú arcvonásai mintha megenyhültek volna. Hangja egészen
gyengéden csengett, hiányzott belőle a megszokott, közömbös él. – Nehéz nap elé
nézünk.
– Öhm…
Rendben, uram.
– Reggel
találkozunk – mondta hátat fordítva. Eren nyelt egyet.
–
K-köszönöm, uram… és jó éjszakát kívánok – szólt utána, mire a hadnagy megállt.
Nem fordult meg teljesen, csupán egy pillantást vetett rá, azonban az éppen
elég volt ahhoz, hogy Eren arcába vér szökjön. Legszívesebben a tenyerébe
temette volna magát, hogy elkerülje Levi kutató tekintetét, ám azzal csak még
inkább zavarba jött volna.
–
Éjszakát, Eren – mormogta végül a
férfi, Eren pedig hangosan felnyikkant, miután a léptek zaja elhalt. A szájára
szorította a kezét, úgy próbálta visszatartani a nyüszítését. Nem értette
ugyan, hogy mi ütött belé, azt viszont tudta, hogy bármi is legyen,
határozottan nincsen az ínyére.
Ez a viselkedés tűrhetetlen a hadnagy jelenlétében!
Lehunyta
a szemét, majd mélyet sóhajtott, hogy kiengedje magából a felgyülemlett
feszültséget. Mindig idegesnek érezte magát, ha Levi hadnaggyal kellett szót
váltania, mert sosem tudta, hogyan fejezze ki magát. Gyermekkorától kezdve
csodálta a férfit – az emberiség legerősebb katonáját. Csatlakozni szeretett
volna a Felderítő Egységhez, hogy hozzá hasonlóan megismerhesse a falon túli
világot, a titkokat, amiket szándékosan rejtettek el előlük, a módot az óriások
legyőzésére és a béke elhozására. Levi hadnagy az emberiség legerősebb katonája
volt… és igazándiból nemcsak az, hanem egyben Eren példaképe is.
Végül úgy
tett, ahogyan a hadnagy kérte tőle: elaludt – és ismét álmodott.
~~Levi
Levi
hadnagy lassan haladt előre a sötét folyosón, a gyertya halványan pislákolt a
kezében. A pincében rajta kívül senki sem szívesen merészkedett le, Petra
egyenesen gyűlölte, mert annyira nyomasztották a kopár falak és a kísérteties
félhomály. Levi megemelte a szemöldökét, amikor mégis összetalálkozott a
lánnyal.
Petra
lesütötte a szemét, és félrefordította a fejét zavarában.
– Kiabál
– suttogta. – Egész nap csendes volt, aggódtam érte.
Levi nem
válaszolt, de lehetett valami a tekintetében, ami arra sarkallta Petrát, hogy beszéljen,
mert egy mély sóhaj után mégiscsak belekezdett a magyarázkodásba. Levi egyszer
sem szakította félbe, s miután befejezte, nem kérdezett semmit. Csak
hallgatott, aztán bólintott egyet, azt is akkor, amikor a lány
várakozásteljesen nézett rá.
Petra szó
nélkül fordult sarkon, elsietett, Levi pedig percekig mozdulatlanul állt a
folyosó kellős közepén. A végéből furcsa hangok hallatszottak – hol erősödtek,
hol gyengültek. Felsóhajtott, majd elindult feléjük.
Eren
éppen felsikoltott, mikor belépett a szobába, de még mindig nem tért magához,
tovább álmodott. Levi megállt az ágya előtt; homlokán a ránc elmélyült, ahogy
verejtékben úszó fiúra pillantott. Falfehér volt az arca, és görcsösen markolta
az alatta összegyűrődött lepedőt; egész testében remegett.
Levi
szeme megvillant.
– Kölyök
– szólt. – Kelj fel.
Eren nem
reagált.
– Kölyök!
– Hangosabban szólította meg, a fiú azonban nem adta a jelét, hogy hallaná. –
Kölyök, meddig szórakozol még?! – Elvesztette a türelmét, előrehajolt,
megragadta a vállainál fogva. Eren hirtelen ébredt fel, szeme meglepetten
tágult ki, mikor zihálva felült, s tekintete találkozott a hadnagyéval. Levi
keze még mindig a vállán pihent, gyöngéd erővel szorította azt.
– Azt
mondtam, aludjál, nem azt, hogy az egész épületet fellármázd a kiabálásoddal.
Még Petrát is lecsaltad, pedig tudod jól, mennyire gyűlöli ezt a helyet. –
Ahogy tervezte, a hangjából szemrehányás csendült ki, Eren meg elszégyellte
magát. Lehajtotta a fejét, és inkább a kezét bámulta. Levi, bár hűvösen
beszélt, valamiért nem akarta elengedni a vállát. Először fel sem tűnt neki,
aztán amikor igen, szorítása felerősödött.
Leült az
ágy szélére, az pedig panaszosan reccsent egyet, de nem érdekelte.
– Mondd
el – mondta szelíden. – Ha magadban tartod, rosszabb lesz. Beszélj, Eren.
Eren a
vállához nyúlt. Levi érezte a remegő ujjakat, amint végigsimítanak a kézfején.
A fiú ajkai elnyíltak, ahogyan felfogta, hogy a hadnagy az, aki megérintette;
nem sikerült visszatartania a halk nyögését. Végül beszélni kezdett, Levi meg
fél füllel hallgatta. Félrebillentette a fejét, és elgondolkodva tanulmányozta
őt.
– Most
aludj!
Eren
lehunyta a szemét, köszönetet motyogott; fáradt mosoly ült ki az ajkára. Levi
addig maradt az ágy szélén, míg a kölyök eleget nem tett a kérésének. Mikor
elaludt, ő is felállt. Eren arca ez alkalommal békés volt az álmában, nem
szorongatta többé a lepedőt, s másnap meg, miközben elmélyültek a takarításban,
mindketten úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna.
Készült: 2016. 04. 30. – 07. 07.
Szia! :)
VálaszTörlésHangulatos kis novella volt. És szerintem karakterhű is. Jól leírtad Levit, ő nem egy érzelmek nélküli ember, csak elrejti őket mások szeme elől. A múltja ismeretében ez nem is olyan meglepő.
Arra most nem emlékszem, hogy a mangában vagy az animében beszéltek-e Eren rémálmairól, mindenesetre egy ilyen traumát nagyon nehéz feldolgozni. Valahogy így képzeltem el, jól átadtad az érzéseit. :)
Egyetlen kis hiba van, ami viszont nagyon szúrja a szemem. Ez a "megébredtem" nagyon idegen a fülemnek.
Szép munka! :)
Üdv.: Aurea
Szia Aurea! ^^
TörlésHuhh, nagy kő esett le a szívemről. :) Hiába rajongok annyira a hadnagyért, azért nem könnyű vele dolgozni, nagyon különleges karakter. :) Ezek szerint olvastad a mangát is? ^^
Én úgy emlékszem, hogy nem beszéltek a rémálmairól, vagy ha igen, akkor csak egyet említettek, azt is közvetlenül azután, hogy Carla meghalt. Még áprilisban kezdtem el írni ezt a szösszenetet, szerintem éppen ennek hatására. Azért ne felejtsük el, hogy szegényt lenyeli egy óriás... Oké, túléli, de nem hiszem el, hogy nem okoz neki semmi traumát. És erről a részről biztosan hallgattak. :)
Hmm, ezen a kis "hibán" elgondolkodtam, mármint én szoktam használni ezt a kifejezést, persze lehet, hogy teljesen rosszul. :) Majd kiötlök valamit helyette, ha ennyire zavaró! :)
Nagyon köszönöm, hogy írtál! Az első fejezet tényleg hamarosan érkezik! ;)
Detti ^^